TIMELESS ~ 3 ~ The best holiday time ever

Unottan bámulom a fák csupasz ágait, amik szemmel láthatóan az embereknél is jobban vágyakoznak a tavasz eljövetele után, hogy végre ismét magukra ölthessék rügyekből és virágokból szőtt ruhájukat. Azta! Nem gondoltam volna, hogy az unalom képes előhozni belőlem a mélyen bennem szunnyadó költőt. De az az igazság, hogy még a sivár táj látványa is érdekesebb a tanárnő magyarázásánál, úgyhogy mostanság gyakran merülök el a környezet tanulmányozásában. Olyannyira, hogy pontosan meg tudom mondani, hogy az egyik fán fészkelő madár minden nap fél tizenegykor indul útnak, hogy eledelt szerezzen a fiókáinak, az viszont változó, hogy mikor tér vissza. Ha arra koncentrálok, hogy mennyire várom a madár felbukkanását, kevésbé érzékelem, hogy mennyire áhítozom a csengő felharsanására, ami az óra végét jelzi.

Sosem jártam iskolába, ezért minden vágyam az volt, hogy a többi gyerekhez hasonlóan részese lehessek egy normális körforgásnak, ami most mégsem nyeri el a tetszésemet. Dr. Hwang felesége otthon tanított minket fizikára, kémiára és matematikára, a humán tárgyakkal pedig egyik tanár barátja ismertetett meg. Nem tudom, miért volt fontos annak a gazembernek, hogy ne csak a lopás terén okosítson ki bennünket, de ennek köszönhetően nem élvezem kellőképpen a sulit. Lehet, hogy a mi tanárnőink egy gyilkos cinkosai voltak, mégis sokkal izgalmasabban adták át az egyébként száraz anyagokat. Ráadásul nem elég, hogy az itteni tanárok untatnak, olyan témákat veszünk, amiken én már rég túl vagyok, ezért kalandozik el folyamatosan a figyelmem.

A szüneteket viszont szeretem, főleg az ebédszünetet, mert akkor hosszabb időre gyűlhet össze kis társaságunk. Amikor megtudtam, hogy Bora és Youngjae közt milyen kapcsolat volt a múltban, elhatároztam, hogy rendbe fogom hozni, ami eleinte elég döcögősen ment. Youngjae szokás szerint egyedül ült az asztalnál rám várva, amikor odaküldtem néhány fiút, hogy helyettem ők üljenek mellé. Azt természetesen a lelkükre kötöttem, hogy nem piszkálhatják, csak érjék el a folyamatos pofázásukkal, hogy a barátomnak elege legyen belőlük. Két perc múlva Youngjae mérgesen felállt, és egyenesen az ajtó felé vette az irányt, de én elkaptam a karját, és odarángattam Bora asztalához, mert azon kívül nem volt máshol szabad hely.

A következő napon kérdés nélkül Bora mellé kormányoztam, amit duzzogva fogadott, de lassacskán belenyugodott abba, hogy nem vagyok hajlandó magára hagyni a lányt. A sértegetések már csak az ő részéről jöttek, Bora mindent megtett annak érdekében, hogy jó színben tűnjön fel Youngjae előtt. Hamarosan kineveztük a helyünket a „számkivetettek asztalának”, de egyikünk sem bánta, hogy mások nem szándékoznak csatlakozni hozzánk. Idővel még arra is sikerült rávennem Youngjae-t, hogy Bora autójába szálljunk be a tömött busz helyett. A lány olyan elszántsággal vissza akarta szerezni elvesztett barátját, hogy azokon a délutánokon sem hagyott ott minket, amikor neki előbb befejeződtek az órái.

A tanítás után úgy loholok ki a teremből, mintha a nyomomba szegődött volna egy véreb. Hálát adok az égnek, amiért végre sor kerülhet a február utolsó hetében tartott szünetre, főleg azért, mert nem akármilyen helyen fogjuk tölteni az elkövetkezendő napokat. A fiúk meglátogatják a nagymamájukat vidéken, és szerencsére engem is magukkal visznek. Yongguk hyung felajánlotta, hogy ha nincs kedvem elutazni velük, otthon maradhatok, de eszem ágában sincs az üres lakásban dekkolni nélkülük. Bár furdal a lelkiismeret, amiért hyungnak kell állnia a vonatjegyemet, meg úgy minden mást, ami velem kapcsolatos. Felvetettem azt az ötletet, hogy délutánonként elmegyek dolgozni valahova, de hallani sem akart ilyesmiről. Felvilágosított arról, hogy az apja legjobb barátjának cégénél kapott munkát, amint lediplomázott, aki az egyébként sem kevés fizetés mellett folyton pluszjuttatásokkal látja el, ami lehetővé teszi, hogy mindhármunkat eltartson, és még félre is tud tenni hónap végén.

– Olyan kár, hogy el kell utaznom a szüleimmel! Sokkal szívesebben mennék veletek a nagyihoz – mondja Bora elszontyolodva, mielőtt elbúcsúznánk a kocsijából kiszállva.

– Ne bízd el annyira magad! A nagyi háza egy szent hely, és azt még ki kell érdemelned, hogy oda beengedjelek. – Bora arca elkomorul Youngjae szavait hallva, aki a mai napig nem hagyott fel az ilyesfajta szurkálódással. Én mondjuk, már annak is örülök, hogy az anyám pasi ügyeit nem emlegeti. Ugyanakkor frusztrál, hogy három hét alatt semmire nem jöttem rá az apámat illetően. Az iskolában állandóan azt lestem, nem néz-e valakire más szemmel Bora, de rajtunk kívül nem foglalkozott senkivel. Egy fiúra sem vetett vágyakozó vagy haragos pillantásokat, ami arra engedett következtetni, hogy az apám nem az iskola diákjai közt keresendő. Sajnos még nem hívott el az otthonába, de amint vége a szünetnek, egy mondva csinált indokkal be fogok ugrani hozzá, hátha a szobájában találok valami nyomot. – Vigyázz a babára, meg magadra is! – Bora arcán földöntúli mosoly terül szét, amikor Youngjae átöleli, sőt, még egy könnycseppet is felfedezek a szemében. Úgy látszik, Jae érezte, hogy ismét túllőtt a célon a beszólásával, és rávette magát, hogy kedveskedik egy kicsit egykori barátjának. Csatlakozom a nagy öleléshez, ami következtében egyik kezemmel Bora, a másikkal Youngjae vállát karolom át. Nyomok egy cuppanós puszit Bora orcájára, aztán elengedjük, mert még gyorsan be kell pakolnunk indulás előtt.

– Azért beszéljünk majd, jó? És értékelném, ha méltóztatnál felvenni a telefonodat, ha kereslek – intézi nekem Bora a megjegyzését integetés közben. Hát igen, nem sűrűn szoktam hívásokat fogadni, mert amikor nem felejtem itthon a készüléket, akkor sem észlelem a csörgését. Hogy nevezhetik ezt az egércincogást csengőhangnak? Mire ráeszmélek, hogy csörög a telefonom, az engem kereső fél rendre leteszi, így folyton az én kártyámról megy a pénz a sok visszahívás miatt. Egyszer a fejembe vettem, hogy készítek egy selcát Youngjae-vel, mert olyan jó lett volna titokban azt nézegetni lefekvés előtt. Zelo-val is egy csomó képet lőttünk magunkról, amikor néha napján lenyúltuk Hwang telóját, aki érthetetlen módon nem haragudott meg érte, inkább kinyomtatott nekünk párat a legjobb fotóink közül. Na de, egy órás keresgélés után a homlokomra csapva eljutott végre az agyamig, hogy ezen a telefonon nem fogok kamerát találni, akármeddig nyomkodhatom.

–  Hé, én nem kapok puszit? – érdeklődik Jae, hangjában bujkáló kuncogással a nyomomban.

– Te maximum ezt kaphatsz – legyintem meg játékosan az arcát. Színpadiasan arra a pontra szorítja ujjait, amit a kezem ért, és olyan fájdalmas képet vág, mintha komolyan megütöttem volna. Fejcsóválva a szobámba lépek, és gyorsan bedobok néhány kölcsön kapott ruhát a kölcsön kapott bőröndbe, amit hyung reggel helyezett az ágyra, ami tulajdonképpen szintén csak kölcsönben az enyém. Utálom ezt a szót! De bele kell törődnöm, hiszen én magam vettem kölcsön az időt, ami semmi esetre sem illethetne engem.

– Srácok, ugye nem azzal a… szép autótokkal akartok kimenni az állomásra? – Félek, hogy lekésnénk a megcélzott járatot, na. Mielőtt válaszolhatnának, megjelenik egy luxus járgány, amit az apukájuk legjobb barátja vezet. Nem is értem, ha hyung ilyen jól keres, miért nem vesz egy jobb autót. Bár ahhoz a csotrogányhoz valószínűleg Youngjae ragaszkodik, hyung meg nem igazán rajong a vezetésért, szóval felesleges pénzkidobás lenne.

A vágányok közt bóklászva ráébredek, hogy én még soha életemben nem ültem vonaton, ami izgalommal jár át. Úgy rácsodálkozok mindenre, mint egy kisgyerek, akit először vittek el vidámparkba, de remélem, a túlzott érdeklődés nem fog szemet szúrni a többieknek. Annyira belevesztem a forgatag pásztázásába, hogy fel sem tűnt, hogy Jae lemaradt mögöttem, ezért most kétségbeesetten forgolódom, hátha meglátom valahol. A vonat pár perc múlva indul, úgyhogy jó lenne, ha idevonszolná azt a csinos hátsóját, különben miatta fogunk másfél órát várni a következőre.

Hyung és én idegesen toporgunk a vonat ajtajában, amikor Youngjae végre méltóztatik felszállni egy gőzölgő hot dog társaságában. Hyung leül az egyik ülésre, én pedig vele szemben foglalok helyet, mire Youngjae vigyorogva mellém telepszik. A képembe tolja a kaját, hogy én harapjak belőle először, és a testvérét meg sem kínálja vele. Úgy fogyasszuk el az ennivalót, hogy hol ő, hol én veszünk magunkhoz egy falatot, amitől valahogy sokkal finomabbnak hatnak az ízek. Zavartan elfordítom a fejem, amikor pillanatokig nem tudom levenni a tekintetemet Jae maszatos ajkáról, és inkább újra a táj feltérképezésére összpontosítok.

Nemsokára rá kell jönnöm, hogy ez a vonatozás sem nekem való. Három egész órát egyhelyben ülni felér egy kínzással! Mennyivel könnyebb lett volna otthon beütnöm az órába a hely koordinátáit, mert akkor egy szempillantás alatt ott teremhettem volna. Úgy érzem, meg fogok halni, ha tíz percen belül nem érkezünk meg. A lábaim elzsibbadtak, elültem a fenekemet, a hátam is kezd fájni… Egyedül az tetszik, hogy Youngjae feje a vállamon pihen, akit időközben elnyomott az álom. Hyung is alszik az ülés támlájának dőlve, én vagyok az egyetlen, aki inkább futna húsz kört a suli tornatermében, minthogy órákat rohadjon egy járművön.

Youngjae ujjai néha megrándulnak álmában, aminek köszönhetően jóleső borzongás lepi el a testem. A keze az enyémen, a feje a vállamon… Hirtelen azt sem bánnám, ha egész nap ezen a vonaton utaznánk, mert legalább erre az időre kiélvezhetem a közelségét, ami annyira hiányzott. Az utóbbi időben belekezdtem egy olyan játékba, ami nagyon nem volt az ínyemre, de az ő érdekében nem hagyhattam abba. Borán kívül minden lánnyal flörtöltem, tettem nekik a szépet, de csak akkor, amikor Youngjae látott minket, hiszen úgy is elég megterhelő volt számomra. Azelőtt nem csináltam ilyesmit, ezért megpróbáltam olyan szereplők bőrébe bújni, akik nagy nőcsábász hírében álltak a filmvásznon. Kicsit rosszul éreztem magam, amiért elcsavartam szegény lányok fejét, aztán faképnél hagytam őket, de olyan sokáig egyszer sem mentem el, hogy komolyan belém eshettek volna.

Amikor Jae kinyitja a szemét, álmatagon az arcomhoz dörgöli az övét, amit megint egy kicsit soknak érzek. Ahelyett, hogy a saját vágyaim szerint megadnám neki azt a puszit, amit emlegetett, felveszem a szemkontaktust a közelünkben ücsörgő lánnyal, aki örömittasan mosolyog vissza rám. Amint Youngjae felfedezi, hogy mit művelek, egy csalódott sóhaj kíséretében elhúzódik tőlem, és az ablaknak támasztja a fejét, ami nyilván sokkal kényelmetlenebb a vállamnál. A lány feláll, gondolom, a mosdóba igyekszik éppen, és amikor elhalad mellettem, elejt egy papírt, ami után lehajolok, hogy visszaadhassam neki. Megpillantva a cetlire firkált számokat, semmi kétségem nincs a felől, hogy a telefonszámát próbálta ilyen módon eljuttatni hozzám, amit elég szánalmasnak tartok. Legszívesebben apró galacsinná gyűrném a fecnit, de mivel továbbra is magamon érzem Youngjae pillantását, egy remélhetőleg hiteles mosoly kíséretében a zsebembe csúsztatom.

Amikor az állomásra érkezve megcsap a friss hegyi levegő, megmagyarázhatatlan béke lesz rajtam úrrá. A kis falu nem olyan csendes, mint amire számítottam, mert a hangos gyerekzsivaj megzavarja az egyébként nyugodt légkört, de még ez sem tudja elűzni a szűk utcákra telepedő varázst. A fővárosban egy ideje elolvadt a hó, nekünk már csak a koszos latyak maradt, ami óhatatlanul bemocskolja a cipőnket. Itt viszont a hótakaró még teljes pompájában virít, és úgy ropog a talpunk alatt, mintha frissiben hullott volna. Youngjae úgy robog előttünk, mint a vonat, amiről nemrégiben szálltunk le, amíg mi hyunggal ráérősen ballagunk, élvezve a hirtelenjében nyakunkba szakadt békességet. Lenyűgöznek a színes fedelű házak, melyek kéményéből az égig gomolyog a füst, és az ablakokon kikukucskáló kedves szempárok, amik nem méregetnek furcsán, annak ellenére, hogy nem ismernek.

– Menjünk tovább! Ha Youngjae-re várnánk, a tíz perces útból egy óra lenne – mondja hyung jókedvűen, amikor az öccse leáll játszani a helyi gyerekekkel. Biztos hiányzott ez a bolond a kicsiknek, mert hyung állítása szerint korábban gyakran jártak ide, és a testvére minden alkalommal nagy népszerűségnek örvendett, de a szüleik halála óta ezek a látogatások is megcsappantak. Az utóbbi időben Yongguk legtöbbször egyedül jött el, ezért nem győz hálálkodni nekem a nagyihoz vezető úton, mert szerinte az szintén az én érdemem, hogy Youngjae ezúttal nem az otthonkuksolást választotta.

– Aranyom, miért nem szóltál ide, hogy fel tudjak készülni a fogadásodra? – kérdezi a nagymama meglepetten, amikor Yongguk a nyakába borul. Feszengve állok egyik lábamról a másikra az ajtófélfát támasztva, és kezdem megbánni, hogy elkísértem őket, mert egy betolakodónak érzem magam, aki nem elég, hogy a mindennapjaik része lett, itt sem hagyja, hogy a család zavartalanul egyesülhessen. – Az én kicsi Youngjae-m most sem jött veled? – faggatózik a nagymama lehangoltan, amikor nem pillantja meg kisebbik unokáját a másik mellett.

– Tudod, milyen makacs az öcsém. Viszont elhoztam helyette Daehyunt, aki a legjobb barátja lett mostanság. – Hyung elmeséli a találkozásunk meg a beköltözésem történetét, miközben a nagyi nyájasan magához ölel, ami váratlanul ér. Nem hittem volna, hogy ő is ilyen közvetlenül fogad majd, inkább arra számítottam, hogy nem fogja jó szemmel nézni, hogy Yongguk a semmiért cserébe eltart engem. Az első, amit megállapítok, hogy a nagyinak süti illata van, és átfut az agyamon, hogy vajon az összes nagymamának ilyen illata lehet-e. Tényleg el kell mennem Boráékhoz, mert meg szeretném szaglászni az én nagyimat, hogy össze tudjam hasonlítani az előttem álló asszonnyal.

– Nehogy elosztogasd az összes ölelésedet, nagyi! Szomorú leszek, ha nekem nem jut belőle. – A néni tekintete azon nyomban elfelhősödik, amint Youngjae a karjába veti magát. Az sem zavarja, hogy hótól csöpögő kabátja összevizezi a kötényét, meghatottan szorongatja rég nem látott unokáját, aki engem néz közben. Tudom, hogy azt üzeni nekem, hogy nélkülem ez sem történhetett volna meg, de még mindig nem szoktam hozzá a túláradó hálájukhoz, ami szerintem jogtalanul irányul felém.

– Mit szólnátok, ha ti ketten megkapnátok a vendégszobát, Daehyun pedig a nagyapa helyén aludna velem?

– Jaj, csak azt ne! Nem akarok hyunggal egy szobában lenni, mert egész éjszaka verseket ír, és engem idegesít a lámpa fénye meg a folyamatos mormolása – nyafog Youngjae.

– Akkor Gukkie lesz az én szobámban. Olyan mélyen alszom, hogy engem egy földrengés sem ébresztene fel. – A lehetőség, hogy egy szobán fogok osztozkodni Jae-vel, egyszerre tölt el izgalommal és rémülettel. Csupán fél órája vagyunk itt, mégis az a rossz előérzetem támad, hogy hamar össze fog dőlni gondosan felépített kártyaváram itt tartózkodásunk alatt. Sürgősen fel kell keresnem a falu legszebb lányát, hogy eltereljem magamról a gyanút, mert félő, hogy a közelében elveszíthetem az eszem. Na jó, beérem én egy csúnya lánnyal is, úgysem akarok tőle semmit.

– Alul vagy felül szeretnél lenni? – Youngjae kérdését hallva megbotlom a küszöbben, és csak azért nem esek hasra, mert a reflexeimnek köszönhetően időben elkapom az ajtó kilincsét. Amikor elém tárul az emeletes ágy, megértem a barátom kérdését, és mélységesen elszégyellem magam, amiért egy rendkívül tisztességtelen kép rajzolódott ki a fejemben. Kinyögök egy „nekem mindegy”-et, és miután Youngjae felhurcolja a cuccait a felső szintre, ledobom a bőröndömet az alsóra. Egyikünk sem lát neki a kipakolásnak; Youngjae az udvarra rongyol, amíg én a konyhában foglalok helyet a nagyi sürgölődését nézve.

– Azon töprengek, vajon angyal vagy-e, akit az én drága megboldogult férjem küldött Youngjae mellé – szólal meg az asszony a leves kavargatása közben. Elpirulok a fennkölt kifejezés miatt, mert ha angyal is volnék, a „bukott” jelzőnek mindenképpen szerepelnie kéne a megnevezésben. Megszámlálhatatlanszor loptam életem során, az anyámnak azért kellett meghalnia, mert én a világra jöttem, szóval én sokkal inkább egy szörnyszülötthöz hasonlítanám magam. – A férjem karácsony előtt hagyott itt minket. Youngjae látogatásai a szülei elvesztése után ritkultak, de azt végképp nem tudta feldolgozni, hogy az imádott nagyapja is eltávozott. A temetésére sem jött el, pedig nagy szükségem lett volna a támogatására. De nem hibáztattam érte, hiszen olyan fiatal még, és már annyi szerettéről kellett lemondania… Mindig irigykedtem az öregre, mert Youngjae sülve-főve együtt volt vele, engem szinte figyelemre se méltatott, ha a nagyapjával lehetett. Most mégis azt kívánom, bárcsak ezúttal is kinevetnének a hátam mögött, mert az azt jelentené, hogy a papa még köztünk van… Nekem már csak ez a vén kandúr maradt, de az az érzésem, hogy hamarosan tőle is el kell búcsúznom. – Odamerészkedek a kandalló tövében heverésző macskához, aki mérgesen fúj rám, amint két méterre megközelítem őt. A farka helyett csak egy csonk meredezik a hátsójából, a füle is elég megtépázottnak tűnik; ezek szerint idős kora ellenére elég harcias még ez a dög. Nem kockáztatom meg, hogy csinos karmolások díszítsék az alkaromat, annyira úgysem vagyok oda a cicusokért, inkább visszaülök a helyemre.

– Hogy halt meg a férje? – fordulok a nagyi felé, miközben egy őrült ötlet kezd testet ölteni a fejemben.

– Elütötte egy autó. Az a legdühítőbb az egészben, hogy makkegészséges volt, és egy figyelmetlen sofőr vette el az életét. – Részletekbe menően kikérdezem az asszonyt a baleset helyszínéről, pontos dátumáról, aki szerencsére gyanakvás nélkül megosztja velem az információkat.

– Dae! Hetven évesnek érzed magad, vagy mi? Annyira megerőltető lenne számodra velünk szórakozni? Esetleg fáj a derekad vagy a hátad, mert este szívesen megmasszírozlak, ha erről van szó… – Magasba emelem a középső ujjamat Youngjae-nek címezve, amit a nagyi nem láthat, mert éppen háttal áll nekem. Való igaz, hogy ahelyett, hogy csatlakoztam volna a hóban ficánkoló fiúkhoz, inkább a konyha védelmező melegét választottam, de nem bántam meg a döntésemet. Holnap is hülyülhetek velük, a szívemben megszülető terv viszont egy percet sem várhat. Youngjae boldognak tűnik, de még boldogabb lenne, ha a nagypapája nem halt volna meg, és én megadhatom neki ezt az ajándékot.

Este követem Youngjae lábnyomait, amik a temetőbe vezetnek. Szólnom kéne neki, hogy kész a vacsora, de az elém táruló látvány a földhöz szegez. Jae a sírra borulva zokog, és a nagyapja bocsánatát kéri, amiért olyan kevésszer látogatta meg mostanában, és amiért az utolsó útjára sem kísérte el. Nem tudom, hogy ilyen könnyen vált hangulatot, vagy a vidám hó csata alatt csak megjátszotta magát, de abban biztos vagyok, hogy véghez kell vinnem a tervemet. Meg akartam várni, amíg elalszanak, hogy kisebb legyen a lebukás veszélye, ezek után azonban nem halaszthatom tovább a dolgot.

Olyan messzire megyek a háztól, amennyire lehet, és a fák sűrűjében előkapom a zsebemben őrzött órát. A kezem talán jobban remeg, mint amikor megszöktem Hwangtól, mivel újra egy általam nem ismert területre tévedtem. Még soha nem mentem azért vissza az időben, hogy megmentsem valaki életét. Eddig csupa rosszra használtam ezt a képességet, de ideje jót cselekednem, ha már egyszer a birtokomban áll ez az átok, amit olykor áldásnak is lehet nevezni. Emlékeztetnem kell magam arra, hogy lehetek szuperhős, csak akarnom kell, és boldoggá tehetem azt, akit a világon a legboldogabbnak szeretnék látni. Érte a hétfejű sárkánnyal is szembe szállnék, ha létezne, neki lehoznám a csillagokat az égről, ha tudnék repülni. De biztosra veszem, hogy Youngjae sokkal jobban fog örülni a nagypapájának, mint egy nyavalyás csillagnak, ezért minden bátorságomat összeszedve bepötyögöm a megszerzett adatokat.

A létezésem előtti időszakra nem tudok visszamenni, mert csak addig terjed az óra hatósugara, amíg megfogantam. Tehát hiába szeretnék visszautazni a 80-as évek elejére, hogy meglessem Jae-t kisfiúként, nem tehetem meg, mert akkor én még bőven tervben sem voltam. Nem mintha bármikor Bora tervei közt szerepelt volna az én összehozásom, de ezt most hagyjuk. Tavaly év december közepén viszont már az anyám hasában voltam, szóval annak nincs akadálya, hogy akkor és ott felbukkanjak.

Kicsit megfájdul a fejem és szédelgek a földet érés után, de közel sem olyan vészes a helyzet, mint amikor a saját időmbe szoktam visszatérni. Hirtelen nem ismerem fel a helyet, ahol landoltam, ezért céltalanul kezdek mászkálni, amíg össze nem futok egy hölggyel, aki a nagyiék háza felé irányít. Kocogás közben az órára sandítok, ami 1992. december 12-ét mutat, ami azt jelenti, hogy sikeres volt az utazás. Siettemben majdnem elnyargalok a ház előtt, de lefékezek, amikor a szemem sarkából felfedezek egy ismeretlen alakot a kapuban állni.

– Uram, segítene nekem! Eltévedtem, és nem találom a többieket, akikkel jöttem – lihegem elé érve. Amikor szemtől szembe kerülünk egymással, felismerem a fiatalos öregurat, akit a nappali falán lógó bekeretezett képen láttam. A szívem majd’ kiszakad a bordáim közül örömömben; annyira felpörget az adrenalin, hogy legszívesebben lelkes ugrándozásba fognék a nagyapa előtt. De mivel nem szeretném, hogy bolondnak nézzen, megpróbálok lehiggadni, és csendesen végighallgatom az útba igazítását. – Hová tartott, mielőtt megzavartam?

– Csak a közeli boltba akartam elmenni. Láttam ott egy sálat, ami biztosan tetszene a kis unokámnak. A mama megölne, ha tudná, hogy ilyesmit szeretnék venni, mert ő szokott kötni nekünk holmikat, de ez egy menő darab, amilyet a fiatalok hordanak, érted?

– Az utak elég csúszósak. Majd én megveszem azt a sálat, és elhozom önnek.

– Dae, gyere már! Ki fog hűlni a vacsi! Az a macska megvár. – Ezúttal nagyobb mértékben tör rám a szédülés; még szerencse, hogy a hóban ülök, mert így kevésbé kínoz, mintha állnék. Lenézve a lábamra egy cirmos gombolyagot fedezek fel, aki fülsüketítően hangosan dorombol. Nem értem, hogy kerülhetett hozzám, de simítok párat a bundáján, mert sokkal kedvesebbnek látszik, mint az öreg kandúr. Felnyalábolom a cicát, és besomfordálok a házba, amiből jókedvű cseverészés hallatszik ki. Örülök, hogy velem van a macsek, mert kicsit tartok a hamarosan feltáruló látványtól; legalább lesz kibe kapaszkodnom, ha rám törne az ájulás.

Az étkezőben Youngjae és hyung az asztalnál ülnek, a nagyi a tűzhelynél serénykedik, és ennyi. Nincs rajtuk kívül más a helyiségben, ami összefacsarja a szívemet. Amikor meglátom azt az ominózus sálat Youngjae nyakában, csalódott lelkem újabb reménnyel telik meg, de rá kell jönnöm, hogy ez még semmit sem jelent. Lehet, hogy a nagyapa másnap halt meg, vagy egy héttel később… Ez a küldetésem kudarcba fulladt, és nagy valószínűséggel a másik is erre a sorsra van ítélve, mert három hét alatt egy lépést sem haladtam előre az ügyet tekintve.

– Aranyom, nagyon bosszantó, hogy azt a fránya sálat még a vacsora alatt sem veszed le. Kötnék én neked százszor különbet, de jellemző, hogy számodra a nagyapádé a szent.

– Mit zsörtölődsz, mama! Azt a pulóvert te kötötted, ami rajta van, úgyhogy ne féltékenykedj! – Megtántorodom, amikor a nagyapa kilép a fürdőszobából. Odamegy a feleségéhez, hogy adjon az arcára egy kiengesztelő csókot, majd elfoglalja az őt megillető helyet az asztalfőn. A kezem újfent olyan remegésbe kezd, amivel szegény cicának ugyanolyan hányingert fogok okozni, ami engem gyötör. Inkább leteszem Youngjae lábához, aki kissé mogorván tolja arrébb a cipője orrával, amikor fel akar mászni az ölébe.

– Youngjae még nem barátkozott meg az új jövevénnyel. Nagyon szerette Kormit; kisfiú volt, amikor megmenekítette egy kutya elől, aki leharapta a farkát. Eléggé összenőttek, ezért megviselte, amikor felhívtam őt azzal a hírrel, hogy karácsony előtt Kormit elütötte egy autó – magyarázza a nagyi. Nem kérdezem meg, hogy szerencsétlen állat melyik nap halt meg, mert válasz nélkül is pontosan tudom. Annak az autónak aznap el kellett ütnie valakit, és ha nem a nagyapa volt az, szegény négylábú lett az áldozat. Nem tudtam, hogy Jae ennyire szerette azt a bolhafészket, de ha választania kéne a papája meg a macska között, feltételezem, hogy az előbbi mellett tenné le a voksát. Megtehetném, hogy újra visszamegyek az időben, és ezúttal a kandúr életét mentem meg, de mi van, ha akkor meg a nagyit ragadná el a halál?

– Már emlékszem! Olyan ismerősnek tűntél nekem, de csak most jöttem rá, hogy ki vagy te. Tőlem kértél útba igazítást úgy két és fél hónapja. Micsoda véletlen! – lelkendezik a nagyapa, hevesen gesztikulálva a kezével. Zavartan fészkelődök a széken, megigazítom a homlokomba hulló tincseket, aztán megtalálom a legmeggyőzőbb mosolyomat, aminek remélhetően hinni fognak. Azt adom be nekik, hogy az árvaház vezetője kirándulni vitt minket, és a kíváncsiságom miatt tértem el a csoporttól, ami azt eredményezte, hogy eltévedtem. Yongguk csatlakozik a csodálkozó nagyszülőkhöz, de Jae igen furcsán méreget, mintha azon lenne, hogy rést találjon a sebtében összedobott sztorimon.

– Isteni ez a süti! – tömök a számba egy fél szeletet, hogy végre eltereljem a szót magamról.

– Ez az én tündéri feleségem híres-neves süteménye. A fiúknak elmondtam már párszor, de neked is tudnod kell, Daehyun-ah, hogy ez a boszorkány ezzel az édességgel vett le a lábamról egy életre. Akkoriban más lánnyal jártam… Az az igazság, hogy több lánnyal jártam egyszerre, de a farsangi bálon ez a némber addig erősködött, amíg nem vettem a süteményéből. Nem is szerettem az édes dolgokat, de azon kaptam magam, hogy a tizedik sütit tömöm magamba, és minél többet ettem belőle, annál szerelmesebb lettem a készítőjébe. Azóta heti szinten ad nekem, nehogy elmúljon a varázsa, és más lány után nézzek.

– Az unokáid már megszokták, hogy sületlenségeket hordasz össze, de tekintettel lehetnél a vendégünkre! – háborog a nagymama, miközben lehúz az egyik székre. Annyira sokkos állapotban vagyok még, hogy fel sem tűnt, hogy illő lenne leülnöm. Tényleg megmentettem egy ember életét? Én, a vezetéknévvel nem rendelkező árva, akit annyi bűnre kényszerítettek születésétől fogva? Én, akinek a normálistól eltérően működik a szervezete, aki eddig úgy gondolta, céltalan a létezése, meg hogy egy semmirekellő, aki teherként szakadt idegenek nyakába? Ezzel a tettemmel talán meghálálhatom a fiúknak, hogy befogadtak, még ha ők nem is tudják, hogy nekem köszönhetően hallhatják most a nagypapájuk viccelődését. Ezek szerint Hwang találmányának jó oldala is van, attól függ, mire használja az ember.

– Megtanítod nekem, hogyan kell elkészíteni ezt a sütit, nagyi? – kérdezi Youngjae komoly ábrázattal.

– Nehogy elhidd nagyapád badarságait! Még ha ez a sütemény valóban varázserővel is bírna, te akkor sem szorulnál rá a segítségére. De ezzel azt akarod mondani, hogy tetszik valaki? Csak nem Bora az? Gukkie mondta, hogy kibékültetek. Az a lány annyira bájos! – A nagyi tovább dicséri Borát, és felidéz néhány kedves emléket abból az időszakból, amikor a fiúk magukkal hozták, de Youngjae nem erősíti meg a feltételezését, ugyanakkor meg sem cáfolja.

Mivel visszahoztam a nagyapát, a mama melletti hely már nem üres, így hárman zsúfolódunk be egy szobába. Őszintén szólva nem bánom, hogy hyung velünk van, mert a felügyelete alatt nem fogok ellágyulni, és az öccse sem fog illetlen dolgokat művelni, legalábbis remélem. Yongguk akarta elfoglalni a felső szintet, ezért a testvérének az alsó maradt, én pedig egy matracra dőltem le az ágy mellett. Hyung tényleg egy kis lámpa mellett körmöl valamit, de olyan fáradt vagyok, hogy figyelembe se véve a fényt perceken belül mély álomba merülök.

Az éjszaka közepén arra ébredek, hogy égett szag terjeng a konyha felől, és mivel Youngjae-t nem találom a helyén, tudom, hogy ő a tettes. Óvatosan kiosonok a szobából, hogy fel ne ébresszem hyungot, aki időközben elaludt, és halkan a morgolódó fiú mögé settenkedek. Nem nyújt valami szép látványt a tepsi, ami felett görnyed; első ránézésre is lerí róla, hogy kőkemény a benne található cucc. Megérintem Jae vállát, és magam felé fordítom, hogy a szemébe mondhassam, hogy mit gondolok arról, amit művelt.

– Miért csinálsz ilyen hülyeségeket? Egyetértek a nagyiddal abban, hogy neked nincs szükséged erre ahhoz, hogy meghódíts valakit. – Hát igen. Az ehhez hasonló szavak kiejtése előtt kéne lakatot tenni a számra, mert félő, hogy olyan választ kapok rá, amivel nem tudom felvenni a harcot. De Youngjae nem vág vissza, szótlanul szorongatja a tepsit, mintha abban reménykedne, hogy a süti rendbe jön attól, ha elég sokáig bűvöli.

– Ez a nagyi kedvenc tepsije. Szomorú lesz, amiért az én jóvoltamból használhatatlanná vált. – Szinte ki kell csavarnom a kezéből a tárgyat, annyira ráfeszültek az ujjai. Mindent bevetek, hogy a tepsi visszanyerje régi önmagát, de ez kábé másfél óra munkámba telik. Az nem kifejezés, hogy mennyire fáradt vagyok, mivel az utazás leszívta az energiáimat, de nem hagyhatom cserben ezt a bolondot. Sikálás közben elképzelem, hogy mi történt volna, ha jól sikerült volna a süti. Youngjae csillogó szemekkel rakta volna elém reggel a készítményét, arra várva, hogy milyen reakciót vált ki belőlem az elfogyasztása. Ha tudná, hogy már jó ideje a rabja vagyok, most békésen szunyókálhatnánk egymáshoz simulva, mert akkor biztosan nem hagyná, hogy a matracon aludjak.

Ahelyett, hogy visszamennék a szobába, miután végzek, leülök Youngjae mellé, aki egy pokrócba burkolózva ücsörög a kandalló előtt. Lehúzom róla a takaró felét, hogy én is belebugyolálhassam magam, aminek köszönhetően a karunk teljesen egymáshoz préselődik. Cirmi odalopózik hozzám, és az ölembe mászik, mire Jae vág egy grimaszt. Megfogom a kezét, és a cica bundájára simítom, amit kezdetben vonakodva fogad, és szerintem később is csak azért húzza végig párszor rajta az ujjait, mert az enyémek az ő bőrét cirógatják. Tisztában van azzal, hogy más körülmények közt nem érinteném így meg a kezét, ezért úgy tesz, mintha megbékélt volna ezzel az új cica dologgal.

Beszélgetni kezdünk, amit órák múlva sem tudunk abbahagyni. A fáradtságom ellenére hallani akarom azokat a meséket, amik erről a helyről szólnak, és látnom kell azt a mosolyt, amit az emlékek csalnak az arcára. Néha a narancsos színben pompázó lángokra kapom a tekintetemet, mert félek huzamosabb ideig Youngjae szemébe nézni. A tűz perzselését a bőrömön érzem, felemészti a testemet, mert a lehetetlen szerelem szülte forróság sokkal nagyobb a kandallóból származó melegségnél. Olyan csodálatos volt ez a nap, hogy nem szeretném, hogy valaha véget érjen. A nagyszülőket is egy csapásra a szívembe zártam, és olyan jó lenne őket látni évek múltán is.

Hiába tartottam magam a lehető legtávolabb Youngjae-től az utóbbi időben, ha aztán egy ilyen varázslatos hely keresztbe húzza a számításaimat. Ennek a háznak még a falai is szeretetet árasztanak, itt nem tudok elrejtőzni az érzéseim elől. Jobb lett volna otthon maradni, bár akkor nem menthettem volna meg a papát. Nem maradt más választásom, meg kell erősítenem szívem várának bástyáit, hogy még a legelszántabb katona se dönthesse le azokat.

Másnap reggel olyan éktelen ricsajra ébredek, hogy muszáj a fülemre tapasztanom a kezem, mert különben kettéhasadna a fejem. Nagy kínjaim közepette megérzem Youngjae ölelő karjait a testem körül, és feje súlyát a mellkasomon, ami valószínűleg az után került oda, hogy elaludtam. Az ő szemhéja meg sem rebben a zaj hallatán, csak akkor kezd el nagyokat pislogni, amikor a nagyapa megbökdösi a vállát, és közvetlenül a fülébe kiabál:

– Felkelni lustaság! Indul a vadászat! Öt percen belül legyetek a kapuban! – Youngjae a vállamba fúrja a fejét, és még erősebben szorít magához, de most, hogy fenn vagyok, kényelmetlenül érint túlzott közelsége, ezért megpróbálom kiszabadítani magam a fogságából. Mosolyogva konstatálom, hogy amikor észreveszi a közénk ékelődő cicát, magától vakargatja meg a füle tövét, már nem kell az én noszogatásom hozzá.

Álmosan támolygunk ki hyung mellé, aki frissen és üdén várja a nagyapja utasításait. Az öltözködés közben Youngjae elmagyarázta, hogy az a hang, amire ébredtünk, egy vadászkürtből származott, amivel az öreg a közelgő vadászatot szerette volna kihirdetni. Már a gondolatától is elborzadtam, de amikor megláttam a papa kezében azt az átkozott puskát, konkrétan majdnem elterültem a padlón ijedtemben. Közöltem velük, hogy én inkább itthon maradok, és segítek a nagyinak a ház körüli dolgok elvégzésében, de a nagyfater konkrétan rám irányította a puska csövét, és felszólított, hogy induljak meg utána. Merem remélni, hogy nem sütötte volna el, de jobbnak tartottam kényszeríteni a lábaimat, hogy kövessék, mert nem tanácsos felbosszantani az öreget.

Pokolian érzem magam, amikor egyre mélyebbre hatolunk az erdőben. A nagyapa megy elől, oldalán két unokájával, de amint Youngjae megérzi, hogy a kelleténél több méter választ el tőlük, lemarad mögöttük, hogy csatlakozhasson hozzám. A francba! Pedig épp azon voltam, hogy haza fussak. Nem érdekel, hogy nyámnyilának tartottak volna, én nem akarok ártatlan állatokat lemészárolni. Tudom, ilyenkor jönne az a duma, hogy a csirkét meg a marhát nem sajnálod? De, azokat is sajnálom, mégis más az, amikor csupán a hecc kedvéért ölsz, azért, hogy egy agancsot trófeaként a nappalid falára függeszthess.

– Mi van, Dae? Az igazi vadászatban nem vagy olyan bátor, mint a szoknyák levadászásában? – hallom meg Youngjae gúnyos hangját a fülem mellett. – Tudod, mit gondolok? Neked problémáid lehetnek… odalent… De komolyan. Biztos ez az oka annak, hogy csak szédíted a lányokat, de végül nem cipeled ágyba őket. Szívesen elkísérlek egy orvoshoz… Vagy attól félsz, hogy rossz szemmel néznénk, ha hazahoznál egy pipit? Nyugodtan tedd meg, egyikünket sem zavarná. – Dühbe gurulok az ironizálását hallva, és szeretném a fejéhez vágni, hogy amióta megismertem, minden egyes hajnalban nem kívánt merevedéssel ébredek a lábam között a vele való álmok következményeként.

– Tudod, hogy én mit gondolok? A vadászoknak csak a szája nagy. A puskátok hosszúságával kompenzáljátok azt, hogy olyan kicsi… odalent… – ejtem ki szarkazmustól csöpögően az utolsó szót. Youngjae megáll, és ismeretlen fény gyullad a szemében, amikor hirtelen magához ránt. A szája kábé két centire lehet az enyémtől, érzem szapora lélegzetét az államon. Ez a srác tényleg egy vérbeli vadász, mert olyan könnyedén csapdába tud ejteni. Elég egy pillantás, és én máris ott vergődöm kiszolgáltatottan a karmai között. Csak az a különbség, hogy amit tőle kapnék, nem a halálba küldene, hanem a mennyekbe repítene.

– Szeretnéd, hogy megmutassam, hogy nem csak a szám nagy? – suttogja kissé zaklatottan közénk. Ha nem dördülne el a fegyver, aminek a hangjától riadtan hátraugrom, nem tudtam volna kiszabadulni a csapdájából. Az első találkozásunkkor eltalált Ámor nyilával, amit soha nem távolíthatok el magamból. Ott tanyázik a szívem kellős közepén, és napról napra egyre mélyebbre ássa magát a bensőmben.

– Gyerünk, Daehyun-ah! Mutasd meg, hogy férfi vagy! – kiáltja a nagyapa, miközben a kezembe helyezi a puskát. Elég nagy baj, ha valaki attól érzi magát férfinak, hogy kinyír egy szerencsétlen őzikét. Még a végén megbánom, hogy megmentettem az öreget! Visszahoztam az életbe, de ez állatok halálához fog vezetni, hát igazságos ez?

Na jó, van egy briliáns ötletem! Lelövöm Bambit, aztán visszamegyek az időben, és úgy ráijesztek, hogy soha többé ne támadjon kedve kimerészkedni erre a tisztásra, így vígan tovább élhet. Ezenkívü legalább gyakorlok egy kicsit, hiszen pontosan kell majd céloznom, amikor szembe kerülök Hwanggal. Ha az ő rusnya alakját képzelem el, amikor felbukkan az őzike, tutira elsőre telibe találom. A nagyapa büszke lehet rám, én felkészülök arra, amikor embert fogok gyilkolni, az őz meg feltámad pár órával később. Ámen!

Ez egy nagyon szépen felépített terv, csak az a baj, hogy a kivitelezésébe bukok bele. Ugyanis, amikor motoszkálást hallok a bozótból, kezd kiszállni a vér a testemből, és amint a nagyapa a kezemre szorít, hogy kikényszerítse azt, amit én nagyon nem akarok megtenni, összeesem. Most aztán egy életre elvágtam magam a nagy vadász família szemében!

– Jobban vagy? – hangzik fel Youngjae kérdése valahonnan a közelből. Először nem merem kinyitni a szemem, de amikor megérzem az öblítő illatát, és az ágynemű puhaságát a testem körül, megnyugszom. Az ágyban fekszem az erdő hideg talaja helyett, szóval már nem láthatom az őzike vérben úszó testét. Youngjae ujjai a hajamban kalandoznak, ami túl jó érzés ahhoz, hogy megszakítsam. Abból nem lehet nagy baj, ha hagyom, hogy a fejemet simogassa.

–  Ne haragudj, de nem szeretnék ma vacsorázni – súgom erőtlenül, mire hangosan felnevet.

– A papának tényleg csak a szája nagy. Mármint soha életében nem lőtt le egy állatot sem. Illetve egyszer véletlenül eltalált egy fácánt, de utána addig gyógyítgatták, amíg teljesen rendbe nem jött. Ez valami bolondéria nála, hogy a vadász szerepébe helyezkedik, mint egy színész, és órákig az erdőt járja, hogy aztán üres kézzel térhessen haza.

– És ezt miért nem mondtad korábban? Akkor megkímélhettél volna ettől a kellemetlen szitutól.

– Mert reménykedtem benne, hogy elájulsz, hogy aztán az eszméletlen testeddel azt csinálhassak, amit akarok – vigyorog rám pimaszul.

– Csipke Rózsika felébredt? Mondtam neked, hogy nem használhatod ki, ha nincs magánál! Nem smárolhatod le a beleegyezése nélkül. Az a mese borzasztóan erkölcstelen! Ártatlan, alvó lányokat csak úgy lekapni… Miféle tisztességtelen herceg az ilyen!

– Húzzál ki, hyung! Csipke Rózsikának már megvan a hercege, nincs szüksége kettőre. Nem kell a meséből drámát csinálni azzal, hogy két testvér összeveszik rajta.

– Te húzzál enni, majd én vigyázok addig a mi kis alvó szépségünkre. – Lehet ezt még fokozni? Tudom, hogy nem, csak költői kérdésnek szántam. Ennek a családnak a férfi tagjai gúnyt űznek belőlem! Nem is tudom, mit szeretek rajtuk. Nem is szeretem őket! Durcásan a párnába temetem az arcom, és próbálom kizárni a tudatomból Yongguk vizslató tekintetét. Mi a francért néz úgy, mintha a vesémbe szeretne látni? – Tegnap összefutottam Youngjae első szerelmével. – Valóban? Hát ez nagyszerű hír! És nekem ehhez mi közöm van? Tényleg azért akart kettesben maradni velem, hogy közölje ezt? Önző módon fáj, amikor arra gondolok, hogy valaki megérintette úgy Youngjae-t, ahogy én nem tehetem. Valaki megcsókolta, miközben a keze bebarangolta a teste minden egyes négyzetcentiméterét. Olyanra miért nem vagyok képes, hogy pár órára annak a mázlistának a testébe költözzek, hogy legalább az emlékei felidézésében fürdőzhessek? – Azon a nyáron jöttek össze, aminek a végén a szüleink meghaltak. A srác itt lakott, mi itt töltöttük gyerekkorunk összes nyarát, így az egész szünidő alatt együtt lógtak. Mielőtt haza utaztunk volna, Jae látta azt a hülye gyereket egy idősebb fickóval kamatyolni a csónakházban. Megcsalta őt, mert az öcsém még nem állt készen a szexre. Youngjae összeomlott, bár nem vágom, mit kedvelt abban a baromban. Rá egy hétre elvesztettük a szüleinket, aztán Bora hátat fordított neki…

– Sajnálom – nyöszörgöm alig hallhatóan. Most duplán örülök annak, hogy megmentettem a nagyapát, mert ennyi sorscsapás után nem hiányzott még egy a drágának. Szóval Youngjae már tizenöt éves korában tudta magáról, hogy meleg. Ezért veszi hyung is természetesnek, amikor van felém egy bizalmas mozzanata. Vele ellentétben én kezdő vagyok, de nem emiatt tartok tőle távolságot. Ha lenne rá lehetőségem, én sosem csalnám meg, mindent megadnék neki, ami az erőmből telne. Ismeretlenül is gyűlölöm azt az embert, aki abban a kegyben részesült, hogy egy ekkora kincset hordozhatott volna a tenyerén, amit képes volt eldobni egy ócskaság miatt. Mert biztos vagyok benne, hogy az a másik semmit nem ért Jae-hez képest.

– Arra szeretnélek kérni, hogy ne lökd el őt magadtól. Nagyon kedvel téged, de azt nyilván nem mondhatom, hogy viszonozd a szeretetét, ha te nem érzel úgy iránta. Majd belenyugszik, és idővel elfogadja, hogy nem lehet több köztetek barátságnál, csak kérlek, légy türelmes vele, és ne hagyd el te is emiatt. – Vissza kell nyelnem a könnyeimet, és azokat a mondatokat, mi szerint átkozottul viszonzom Youngjae szeretetét, és átkozottul vágyom arra, hogy több legyen köztünk barátságnál. Annyira meghat, hogy Yongguk ilyen gyengédséggel beszél a testvéréről, hogy csupán ettől a ténytől órákig tudnék bőgni. És az is kedves tőle, hogy engem szívesen látna az öccse oldalán, legalábbis én ezt érzem az irántam tanúsított szimpátiájából kifolyólag. Itt van egy imádnivaló család egy karnyújtásnyira tőlem, de az a tévképzet kerít a hatalmába, hogy a karom béna, amit nem tudok kinyújtani, ez által soha nem fogom elérni őket.

–  Gukkie! Itt van Himchan, nem jössz ki köszönni neki? – hallatszik be a nagyi hangja.

– Az a rohadék idemerészelt jönni… – A hyung szemében felvillanó gyilkos indulatot látva, rögtön rájövök, hogy Youngjae exéről lehet szó. Az ágy vasmarokkal húz vissza, mégis erőt veszek magamon, mert úgy érzem, szükségük lehet rám. Meg kell akadályoznom, hogy Yongguk esetleg hülyeséget csináljon, vagy hogy Jae újra kiboruljon a feltépett sebek által. Mire a konyhába csoszogok, hyung már az udvaron van, és a számomra ismeretlen alaknak magyaráz valamit. Youngjae megfogja a karom, és magával rángat, hogy kikerüljünk a nagyszülei hallótávolságának körzetéből.

– Játszd el, hogy a pasim vagy, kérlek! Kérlek! – A hangja tele van kétségbeeséssel, ami nem jellemző rá. Még akkor is határozottan, magabiztosan beszélt, amikor egy barátja sem volt az iskolában, most először látom segítségre szoruló elesettnek. Azért sem állok ellen a kérésének, mert a szemébe akarok nézni annak a fickónak, hogy elmondhassam neki, mekkora veszteség érte.

– Szia Himchan! Szeretném neked bemutatni Daehyunt, életem szerelmét – húz maga mellé Youngjae, amikor kiérünk a házból. Hyung rosszalló pillantást vet rám, amire én egy bocsánatkérő tekintettel válaszolok. Eláll a lélegzetem, amikor Jae az „életem szerelme” jelzővel illet. Tudom, hogy ez a színjáték része, és hogy nem gondolja komolyan, mert az egy dolog, hogy kedvel, de ez a szó elég fajsúlyos ahhoz, hogy csak úgy dobálózzunk vele, mégis megmagyarázhatatlan boldogság önt el, amikor lágyan kiejti.

– Nocsak, Youngie! Sikerült túllépned rajtam? Szomorúan hallom, hogy elvesztettem az „életed szerelme” státuszt. De vigyázz, Daehyun! Nehogy téged is ámítson egy ideig, mert abban verhetetlen. Felhúz, kiéheztet, aztán nyavalyogva lelép, és még ő van meglepve, ha ezek után mással vigasztalódsz. – Fú, basszus… Ha hyung nem húz be neki ebben a percben egy hatalmasat, kénytelen leszek újra beizzítani az öklömet. Már attól a becenévtől is hányok, amit Youngjae-re aggatott, hát még attól az arrogáns stílustól, amit megenged magának vele szemben. Szánakozva néz arra a fiúra, aki szeretetet és megértést érdemel, nem azt, hogy sajnálják. Megragadom Jae kezét, ami hiba, mert egy szerelmes férfi gyengéden ér a párjához, nem úgy, hogy majd’ leszakadjon a karja. De annyira felbosszant ez az alak a pökhendi viselkedésével, hogy nem tudom és nem is akarom türtőztetni magam.

– Milyen rossz ízlésed volt régebben, édes! Esetleg rossz volt a látásod akkoriban, amit azóta rendbe hoztak egy szemműtéttel? – Yongguk meg sem próbálja elfojtani feltörő nevetését, Youngjae azonban csak egy visszafogott mosollyal ajándékoz meg.

– Gyerek voltam még, és hittem a mesékben. Arra számítottam, hogy a béka királyfivá fog változni, miután megcsókolom, de amint látod, ez nem történt meg. Muszáj volt dobnom őt, mert amíg hyung az egerektől undorodik, én a békáktól. – Hála az égnek Jae hangja már nem remeg, büszkén, emelt fővel néz az exe szemébe, aki egyre érdekesebb színeket ölt a növekvő haragja miatt. Szólásra nyitja a száját, de semmi kedvem meghallgatni a további baromságait, ezért elfordulok a barátomtól, akit eddig piszok szerelmesen bámultam, ami cseppet sem esett nehezemre, hogy annak a gazembernek a képébe köphessem a szavaimat:

– Youngjae nemcsak túllépett rajtad, megtaposott a csupa sáros cipőjével, mint egy ócska lábtörlőt. Mellesleg sajnálhatod, hogy nem vártad ki a sorod, mert páratlan élvezetekben lehetett volna részed. Ha tudnád, hogy Jae mire képes az ujjaival, meg a nyelvével, meg a… – Oké, mielőtt túlságosan elvetném a sulykot, oldalba lököm a barátomat, ezzel jelezve, hogy nem kívánok több értékes percet pazarolni erre a csávóra. Észreveszem, hogy elpirult, ami valószínűleg a kissé túlzó megjegyzésem eredménye, de ez nem rontja el az előadást. Himchan biztosan azt hiszi, hogy Youngjae végigpörgeti az agyában azokat a képeket, amiken az előbb ecsetelt dolgokat teszi velem, és lehet, hogy tényleg ilyesfajta gondolatok szöktek a fejébe, de azok sajnos csak a képzelete szüleményei.

Pár lépésnyire távolodunk el Youngjae exétől, amikor hirtelen megtorpan, hogy szorosan magához tudjon húzni egy röpke csók erejéig. Az egész nem tart tovább két másodpercnél, de annak ellenére, hogy ajkai már nem érintik a számat, úgy ég a bőröm, mintha bedugtam volna a fejem a kandallóba, hogy megkóstoljam a benne lobogó lángokat. Szeretnék visszafutni a szobába, hogy a matracra vetve magam agonizáljak egy sort, de Himchan követő tekintete a helyemhez szegez. Ha most elcseszném a kis műsorunkat, kárba vészne eddigi keserves munkánk. Nem mintha az a csók olyan keserves lett volna, bár édesnek se nevezném, mert annyira rövid volt, hogy mire magamhoz tértem, már véget is ért, ezért nem veszhettem el rendesen az ízében.

– Ugye tudod, hogy ez az egész nem Himchannak szólt? – érdeklődik Yongguk, miután hazaérünk az öccsével egy óra sétálgatást követően. Youngjae rögtön beállt a forró víz alá, mert annyira átfagytak a tagjai, és ezt kihasználva hyung megint odasündörgött hozzám, hogy betámadjon szívet fájdító meglátásaival. – Az a pöcs már rég nem izgatja Jae-t. Sőt, legutóbb azt mondta nekem, hálával tartozik annak, akivel megcsalta őt, mert így legalább nem vett el túl sok időt az életéből. Na, szóval az a lényeg, hogy én ismerem ezt a majmot, és azért csinálta ezt, mert így pár percre közelebb kerülhetett hozzád. – Ha belegondolok, Youngjae egész úton nem engedte el a kezem, pedig azt hittem, csak addig fogja majd, amíg ki nem kerülünk Himchan látóteréből. És többször is rákérdezett, hogy én nem fázom-e, mert akkor szívesen megosztja velem a zuhanykabint… – Nem érdekel, hogy mászol ki ebből a csávából, de ne feledd, hogy nem törheted össze a szívét.

És az én szívemre ki fog vigyázni, amikor majd összetörik? Hm, felesleges álltatnom magam, össze van az már törve egy ideje. De bíznom kell abban, hogy szebb jövő köszönt ránk egyszer. Miután visszatérek az időmbe, találkozok valakivel, akitől semmi sem választhat el, Youngjae pedig elég erős ahhoz, hogy túltegye magát a felszívódásomon. Rendesen megedzette az élet, úgyhogy némi szomorkodás után talpra fog állni, hogy tárt karokkal várja azt, aki örökre vele maradhat. Optimistának kell lennem, muszáj pozitívan tekintenem a jövőbe, mert ha átadnám magam az engem ostromló félelmeknek, nem egy ember lenne szemtanúja az összeomlásomnak, amit el szeretnék kerülni. Én nem játszhatom el egy romantikus-vígjáték főszerepét, csak egy ostoba melodráma balfék karakterét osztották rám, de ezt a filmet nem nézhetik végig azok, akik fontosak nekem.