TIMELESS ~ 2 ~ New time, new life, new feelings

Hazafelé egész úton beszélgetünk, és minél közelebb érünk Youngjae otthonához, annál jobban oldódik fel bennem a feszültség. Mellette elfelejtem a problémákat, ő pedig cseppet sem hasonlít arra a visszahúzódó, magába forduló srácra, akit megismertem. Láthatóan jó hatással vagyunk egymásra, ami a körülöttünk lévők arcára is mosolyt csal. Az emberek szája automatikusan felfelé görbül, látva határtalan jókedvünket. Youngjae mesél a szüleiről, én pedig az árvaházról, de mindketten olyan emlékeket választunk, amik örömet okoznak, a szomorú pillanatok nem kerülnek említésre. Azt persze mondanom sem kell, hogy az időutazós témát gondosan eltitkolom előle, de szerintem ez érthető, mert nem szeretném, ha bolondnak nézne, amikor ilyen jól megvagyunk.

– Ő itt Yongguk, a bátyám, ő pedig… – Zavartan pislog, amikor az én bemutatásomra kerül a sor, mert annak ellenére, hogy egy csomó információt megtudott rólam, a legalapvetőbb dolgot, mint a nevem, elfelejtettem megosztani vele. Remélem, ez nem számít rossz indításnak. Nagyon sajnálom Youngjae-t, amiért elvesztette a szüleit, de a buszon arra gondoltam, hogy a bátyát biztos könnyebb lesz meggyőzni, hogy fogadjon be, mint az idősebb generációt. A testvérét egy laza, engedékeny srácnak képzeltem el, aki nyűgnek tartja az öccse nevelését, és úgy véli, ha lesz mellette egy vele egykorú gyerek, még kevesebbet kell majd foglalkoznia vele.

– Daehyun vagyok. Nagyon örülök, hogy megismerhetlek. – Mélyen meghajolok a komoly ábrázatú fiú előtt, aki nem olyan laza csávónak tűnik, amilyenre számítottam. Lehet, hogy a morcos jobb jelző lenne rá a komoly helyett, és minél tovább mered rám némán, egyre biztosabb vagyok abban, hogy pár perc múlva elbúcsúzhatom újdonsült barátomtól.

– Te maradj itt, Daehyun, négy szem közt mindent elmagyarázok hyungnak – közli Youngjae egy bájos mosoly kíséretében. A bátyja csuklója köré fonja ujjait, és behúzza az egyik szobába a három közül. Három szoba van. A harmadik biztos a szüleiké volt. Ha azt kapnám, kicsit kényelmetlenül érezném magamat, amiért betolakodok arra a helyre, amit idáig valószínűleg egy szentélyként kezeltek. Jobb lenne, ha Youngjae szobájába kerülhetnék, akkor láthatnám minden elalvás előtt, és ébredés után…

– Daehyun megszökött az árvaházból, ahol bántalmazták. Agyba-főbe verték, éheztették, hidegben kellett aludnia… Ezek miatt sokszor megbetegedett, legyengült a szervezete. – Na jó, én sosem mondtam ilyeneket Youngjae-nek, de nyilván minél rosszabb színben szeretné feltűntetni a helyzetemet, hogy meghassa a bátyját. Nem állt szándékomban hallgatózni, de Youngjae olyan hevesen magyaráz, hogy ha akarom, ha nem, meghallom, amit mond. A testvére azonban csendesebben beszél, pedig az ő válasza igazán érdekelne, ezért közelebb merészkedek a csukott ajtóhoz.

– Elment az eszed? Ő nem egy gazdátlan kis állat, akit hazahozol, mert megsajnáltad. Emlékszel arra a sánta kiskutyára, amivel beállítottál egy nap? Én sétáltattam, anyuék etették, neked csak az volt fontos, hogy ne maradjon az utcán, de a továbbiakban fütyültél rá.

– Megtennéd, hogy nem hasonlítod Daehyunt egy állathoz?

– Hát nem érted? Ha egy háziállatról sem voltál képes gondoskodni, mit csinálnál egy emberrel?

– Basszus, úgy mondod ezt, mintha egy csecsemő lenne, akit el kell látni, aki folyamatos felügyeletet igényel. Csak annyit szeretnék, hogy legyél a gyámja, írasd be a suliba, és ennyi. Én majd megosztom vele a kajámat, a ruháimból is adhatok neki, szóval ezek miatt ne aggódj!

– És ha egy balhés gyerek? Bele se gondoltál abba, hogy mi van akkor, ha csak azért édesgeti be magát, hogy legyen hol aludnia, aztán amint elrendeződik a helyzete, kimutatja a foga fehérjét? Egyáltalán miért olyan fontos neked? Négy éve nincs egyetlen barátod sem. Baromira meglepődtem, amikor megjelentél vele itthon, és őszintén szólva örültem neki, de féltelek a csalódástól.

– Eddig azért rágtad a fülem, hogy szerezzek barátokat, most meg el akarod kergetni az egyetlent, akiben megbízok. Nem tudom megmondani neked, hogy mi fogott meg benne, de kedvelem őt, és nem akarom, hogy baja essen.

– Látom, neked sikerült megint összeszedned egy monoklit.

– Ne válts témát, hyung!

– Hogyne váltanék! Ha még egyszer megver valaki, kiveszlek abból az iskolából!

– Daehyun megvédhetne. Ha ketten vagyunk, erősebbnek hisznek minket, és nem mernek majd nekünk jönni. Ő lehetne a személyi testőröm, cserébe pedig itt lakhatna nálunk.

– Erről nem nyitok vitát! Menj a szobádba, és csináld meg a házidat!

– Te nem vagy az apám, úgyhogy ne parancsolgass nekem! És köszönöm, hogy még jobban elbaszod az egyébként is elbaszott életemet!

Mielőtt Youngjae kicsörtetne a szobából, gyors léptekkel a bejárati ajtónál termek, majd a következő pillanatban már a kert fagyos talaját érzem a talpam alatt. Szép álom volt, de amint tudjuk, a szép álmok mindig hamar érnek véget. Jobb is ez így. Yongguk megmentette az öccsét a későbbi csalódástól azzal, hogy nem fogadott be. Tudat alatt cselekedett, de egy báty tisztában van azzal, hogy mire van szüksége a testvérének; én is hozzá hasonlóan védelmeztem volna Zelo-t.

– Nem illendő búcsú nélkül lelépni. – Ez a mély tónus nem Youngjae-hez párosul, ezért megugrom ijedtemben, amikor a hang gazdája elkapja a karom. Biztosan azt hiszi, hogy amíg várakoztam, elemeltem pár értéket a lakásból, és most ezt akarja számon kérni rajtam. Meg fog lepődni a táskám mélyén rejlő holmik láttán, mivel olyan kütyük is lapulnak az alján, amiket ebben az évben még fel sem találtak. – Az öcsém teljesen más volt régebben. Olyan, mintha két Youngjae létezne: a négy évvel ezelőtti meg a mostani. Ő volt az osztály középpontja, a tanárok kedvence, annyit beszélt, hogy sokszor belefájdult a fejem. Akkoriban azt kívántam, bárcsak befogná a száját, és csupán öt percre nyugton maradna, most azonban azt kívánom, bárcsak gyakrabban beszélne hozzám. A szüleink azon a nyáron haltak meg, ami után Youngjae elkezdte a gimnáziumot. Új helyzet, új emberek vették körül, és ő maga sem volt már a régi. A régi Youngjae-t imádtad volna…

– Én a mostanit is imádom… – Upsz, ezt muszáj volt hangosan kimondanom? Lehet, hogy furán hangzik a megjegyzésem, de azt akarom, hogy tudja, nincsen semmi baj a mostani Youngjae-vel. Már akkor is felettébb kedveltem őt, amikor kicsit rájátszottam a szerencsétlen árva gyerek szerepére, annak érdekében, hogy hazahozzon. Akárkivel nem mentem volna haza. Örülnék neki, ha lenne egy otthonom, de Youngjae barátsága sokkal fontosabb annál. Eszem ágában sincs kihasználni őt, de ha itt lakhatnék, összeköthetném a kellemest a hasznossal. Yongguk egyszeriben pókerarcot ölt magára, úgyhogy nem tudom eldönteni, mire gondolhat.

– Az öcsém négy éve nem mosolygott. Amikor ma megláttam veled, egy pillanatra olyan boldognak tűnt, mint amilyen régen volt. Adok neked egy esélyt. Meg kell őrizned Youngjae mosolyát. Amíg vidámnak látom, itt maradhatsz. – Legszívesebben arra kérném, hogy ismételje meg a szavait, mert pillanatnyilag nem hiszek a fülemnek. Mellesleg ez elég könnyű feladat lesz számomra, mert én sem akarom többé Youngjae-t szomorúnak látni, úgyhogy minden erőmmel azon leszek, hogy életben tartsam a mosolyát.

– Fogadd el ezt, kérlek! Tudom, hamar el fog fogyni, de szeretnék hozzájárulni valamennyivel a lakhatásomhoz. Bevallom, elloptam ezt a pénzt az árvaház vezetőjétől, de azt garantálhatom, hogy az egy szemétláda, és egy fityinget sem érdemelne – nyújtok át neki egy köteg bankjegyet. Bár ha belegondolok, lehet, hogy hülyeséget csináltam! Több mint valószínű, hogy ezek a bankók még nincsenek is forgalomban. Ha szerencsém van, Yongguk az a fajta, aki a fiókja mélyére rejti a mástól kapott pénzt, hogy csak végszükség esetén nyúljon hozzá. – Ja, és… Én húztam be Youngjae-nek, mert rosszakat mondott egy lányról… – Érdemes lett volna tartani a számat, mert könnyen lehet, hogy a kijelentésem miatt megint visszaesek Yongguk szemében. Piros pontokra kéne hajtanom, nem feketéket gyűjtenem.

– Rosszakat mondani egy lányra csúnya dolog. Én is megvertem volna a helyedben. – Kimondhatatlanul örülök, amikor Yongguk is megajándékoz egy pimasz vigyorral. Az ő mosolya mégsem vált ki olyan megmagyarázhatatlan érzeteket belőlem, amilyeneket Youngjae-é szokott. – Menj, és újságold el a jó hírt annak a mamlasznak, mielőtt még több átkot szórhatna rám. Addig én berendezem egy kicsit a szobádat. A kulcsot a zárban hagyom, hogy nyugodtan bezárkózhass, ha esetleg az agyadra menne az öcsém.

– Arra nem fog sor kerülni. És nagyon köszönöm, hyung!

Túláradó örömmel lépek Youngjae ajtaja elé, amíg Yongguk besétál a nekem szánt szobába. Kíváncsi vagyok arra, hogy nézhet ki, de Youngjae arckifejezését még jobban szeretném látni, amikor hirtelen betoppanok hozzá. Azért nem fogok rátörni, illedelmesen kopogásra emelem a kezem, pedig nem szívesen húzom az időt ilyen felesleges cselekedetekkel.

– Hagyjál békén, hyung! Pár napig nem akarlak látni!

– Engem sem akarsz pár napig látni? Az elég kellemetlen lenne, mert épp most egyezett bele a bátyád abba, hogy itt lakjak. – Youngjae azon nyomban kipattan az ágyból, amint meglát. Egy szempillantás alatt a testem körül érzem szorosan ölelő karjait, amitől jóleső borzongás fut végig rajtam. Youngjae ölelése nem olyan, mint Zelo-é. Amikor ő ér hozzám, a szívem össze-vissza kezd kalapálni, ráadásul olyan tempóban, amit egy gyorsvonat is megirigyelhetne.

– Kérlek, mondd, hogy csak azért ücsörögtél a könyvtárban, úgy téve, mintha olvasnál, mert nem volt hova menned. Ha azt mondod, valóban olvastad ezt a könyvet, és valóban tetszett neked, menten kiábrándulok belőled! – bök a lábunknál heverő könyvre, ami akkor pottyant ki a kezéből, amikor elém rohant.

– Ennyire pocsék?

– Csak egy oldalt olvastam még belőle, de azon kezdtem filózni, hogy Yongguk hyungra, vagy ennek a könyvnek az írójára haragszom-e jobban. Borzalmas, de ettől függetlenül hyung nyerte a versenyt.

– Jaj, ne haragudj már rá! Lehet, hogy nem ő az apád, de úgy szeret, és úgy óv, mintha az lenne.

– Hé, te hallgatóztál?

– A te hangodat nehéz lenne nem meghallani – borzolom össze játékosan a haját. Túl jó érzés az ágyán heverészni. Semmi kedvem nem lesz átmenni a másik szobába. Tudom, hogy nem helyes, amit csinálok. Nem szabadna közel engednem magamhoz, mert a végén mindketten sérülni fogunk, de rohadt nehéz dolga van az agyamnak, ha azon kívül minden egyes porcikám hozzá hajt. – Hadd adjak neked valamit kiengesztelésképpen. – Előhúzom a táskámból az egyik kedvenc regényemet, amit magammal hoztam. A könyvtárban volt annyi eszem, hogy kisatíroztam a kiadási év dátumát, pedig akkor még nem is tudtam, hogy kölcsön fogom valakinek adni.

– Az Éhezők Viadala? – méregeti gyanakodva a borítóját.

– Imádni fogod.

– De ha nem, akkor én magam foglak kidobni a lakásból.

Nehezemre esett átvánszorogni a másik szobába, de egy kis beszélgetés után rávettem magam. Hyung még meg is ágyazott nekem, amiért nem győzök elég hálás lenni, mert annál több erőm nem maradt nap végére, hogy az ágyba dőlésen kívül mást csináljak. Az árvaházban három emeletes ágy volt egy szobában, úgyhogy elég furán érzem magam, amiért életemben először nem kell osztozkodnom senkivel. Néha jó az egyedüllét, de jelenleg nagyon hiányzik mellőlem Zelo, aki mindig lemászott a fenti részről, hogy hozzám bújva alhassa át az éjszakát. Amikor arra gondolok, hogy ma egyedül kell álomra hajtania a fejét, könnyek szöknek a szemembe. Legszívesebben visszamennék éjszakára, de az rosszulléttel járna, és akkor napokig ott ragadnék, amire nincs idő a helyzetet tekintve.

Ezelőtt sosem álmodtam. Amikor tudomást szereztem a génmódosításról, arra a következtetésre jutottam, hogy biztos annak köszönhető, hogy nincsenek álmaim, az első itt töltött éjszakám viszont rácáfol a feltételezésemre. És nem elég, hogy először álmodom, egy olyan dolog áll a középpontban, ami még Hwangnál is jobban megrémít. Csókolózok valakivel. Én, aki sosem gondolt tizennyolc éve alatt ilyesfajta tevékenységekre, arról álmodom, hogy minden érzelmemet beleadva csókolom meg azt a személyt, aki fenekestül felforgatta az életemet, aki akaratlanul olyan érzéseket vált ki belőlem, amiknek még a létezéséről sem tudtam. Tisztában vagyok azzal, hogy kinek az ajkai préselődnek a számhoz, de szándékosan nem mondom ki a nevét, abban a reményben, hogy akkor kevésbé lesz valóságos, amit a fejemben éltem át.

Reggel korán a konyhában termek, mert utálom a semmittevést. Mivel egy ideje csak ide-oda forgolódtam az ágyban, úgy gondoltam, inkább hasznossá teszem magam, ha már nem bírok aludni. Talán jobb is, ha nem alszom, mert azok az álmok eléggé megviseltek. De az a baj, hogy hiába vagyok ébren, az emlékképek ott motoszkálnak tudatom peremén, úgyhogy muszáj lekötnöm magamat valamivel, ha nem akarok végleg becsavarodni.

Szerencsére minden hozzávalót megtalálok a hűtőben, ami egy omlett elkészítéséhez szükséges, úgyhogy hamar nekiállok egy finom reggeli összedobásának. Legalább e képpen meghálálhatom Yongguk hyungnak, hogy befogadott, Youngjae-nek meg azt, hogy elérte, hogy befogadjon a bátyja. Amint megérzem az ínycsiklandó illatokat, a hasam hangos korgásba kezd, de nagy nehezen ellenállok a hívogató falatoknak. Meg akarom várni, amíg felkelnek, hogy együtt ehessünk. Miközben kiszedem az ételt három tányérra, megint eszembe jut Zelo, aminek köszönhetően görcsbe rándul a gyomrom, és pillanatokon belül az étvágyam is elmegy. Ki ad neki reggelit, ha én nem vagyok ott? Hwangék nem foglalkoznak ilyesmivel, ő meg bánatában biztos ki sem fog mászni napokig az ágyból, és mire újra találkozunk, csupa csont és bőr lesz.

– Ezelőtt sosem volt ennyire élethű álmom. Hogy lehet ilyen valóságosan elképzelni a kaja illatát? – Youngjae csukott szemmel botorkál ki a szobájából, és egyenesen felém tart. Nekem dől, én pedig automatikusan köré fonom a karom, mert nem akarom, hogy elessen. Nagyon úgy tűnik, hogy még nincs teljesen magánál, de olyan édes, ahogy a levegőbe szimatol, aztán ahogy a nyakamba fúrja az orrát, hogy attól félek, én fogok elesni helyette, jobban mondva összeesni. – Nem tudom, melyiknek van finomabb illata – céloz az omlettre, illetve a bőrömre. Lehelete csiklandozza az arcom, amitől úgy érzem, a fejem lassacskán felveszi az asztalon álló ketchup színét. Hálát adok az égnek, amiért a szemei még mindig csukva vannak, és pár pillanat erejéig megengedem magamnak, hogy elvesszek a csodás érzetekben. Nézem békés vonásait, és lusta mosolyát, amit a közelemben sosem rejt el. Élvezem a testéből áradó melegséget, beletúrok kócos hajába, így még kuszábbá téve azt. De a boldogságom hirtelen kényelmetlen feszengésbe csap át, amikor rájövök, hogy túl közel vagyunk egymáshoz. Youngjae olyan közvetlen velem, hogy valószínűleg nem zavarja ez a bizalmas helyzet, de engem halálra rémít. Simán megtehetném vele azt, amit álmomban tettem. Valami azt súgja, Youngjae nem bánná, sőt, ugyanúgy szeretné, ahogy én, de muszáj lesz valahogy kiölnöm magamból ezeket a gondolatokat, mert egyszerűen lehetetlen, hogy ez megtörténjen köztünk.

– Mi folyik itt? – Hyung hangjára szétrebbenünk, vagyis én tolom el magamtól Youngjae-t, mert ő cseppet sem zavartatva magát maradt volna a karjaimban. Olyan kellemetlenül érzem magam, mintha a szüleim kaptak volna rajta egy olyan tevékenység végzése közben, amit nagyon nem szabadna látniuk, és ez valószínűleg az arcomra is kiült. – Te komolyan reggelit csináltál nekünk? Ha kiderül, hogy még takarítani is szeretsz, én esküszöm, lecserélem az öcsémet rád. – Á, szóval nem is azon csodálkozott, hogy összebújva látott minket. Ezek szerint ez csak nekem ilyen furcsa, ők tök természetesen kezelik. Talán én is lazán venném, ha nem kéne egy napon magára hagynom Youngjae-t…

– Szóval nem álom volt? Tényleg reggelizni fogunk, és Dae tényleg létezik. Még szerencse, hogy ő itt van nekem, mert te nagyon gonosz vagy, hyung! Ilyen könnyedén lemondanál rólam? Na, majd amikor öregember leszel, és a gyerekeid bedugnak egy idősek otthonába, nem fogok érted menni, hogy magamhoz vegyelek.

– Ne legyen akkora a szád! Csak három év van köztünk, szóval simán előfordulhat, hogy egyszerre fogunk bevonulni egy ilyen intézménybe.

– Jaj, csak azt ne! Legalább az utolsó napjaimat szeretném nyugalomban tölteni, a papolásod és a piszkálásod nélkül. – Hallgatva a civódásukat, csupán egy dolog körül forognak a gondolataim. Amikor Youngjae hetven éves lesz, én még csak ötvenegy. Hiába vagyunk jelenleg egyidősek, ő 1974-ben született, én pedig csak ebben az évben fogok világra jönni. Nem szabadna itt lennem. Ha tudtam volna, hogy ilyen érzéseket vált ki belőlem ez az utazás, el sem indultam volna. Azt hazudtam Hwangnak a levélben, hogy azért maradok a múltban, mert beleszerettem valakibe, és íme, a mesém kezd valósággá válni. De az a helyzet, hogy Youngjae az apám is lehetne. Úristen, erre eddig még nem is gondoltam! Mi van, ha tényleg ő az apám? Tegnap az anyám kikezdett velem, aztán éjszaka arról álmodtam, hogy a faterommal smárolok… Na jó, ez totál képtelenség. Bora és Youngjae utálják egymást, aminek most először örülök.

– Miért vagy ilyen álmos? Csak nem pornót néztél egész éjjel? – kérdezi hyung az öccsétől.

– Nekem arra nincs szükségem. Elég gazdag a fantáziám, főleg, ha megvan a tökéletes alany, aki a képzeletem főszereplője lehet. – Nem vagyok hajlandó másra nézni a tányérom helyett. Valamiért úgy érzem, ha most rájuk pillantanék, egy vágyakozó és egy mindentudó tekintettel találnám szemben magam, amik újra elvennék az étvágyamat, amiért kár lenne, mert felettébb ízlik a főztöm. – Amúgy olvastam. Daehyun adott egy könyvet, amit nem bírtam letenni, addig, amíg olvasás közben el nem aludtam. – Szóval tetszik neki. Elmosolyodom arra a gondolatra, hogy Youngjae ugyanazt a könyvet érintette meg, amit előtte én, ugyanazokon a jeleneteken izgult, ugyanazokat könnyezte meg. Már alig várom, hogy kivesézzük minden részletét, amint a végére ér. Milyen jó, hogy a másik két kötetet is magammal hoztam!

Alig fértek be a hátizsákomba, de belepréseltem őket, mert minden tulajdonomat magammal akartam hozni. Abból a kevés zsebpénzből, amit nem kajára költöttem, megvettem ezt a sorozatot, mert nagyon megfogtak a vélemények, amiket a neten olvastam róla. Van egy MP3 lejátszóm, egy plüss maci, amit Zelo-tól kaptam, az óra, és ennyi. A ruháimat már tényleg nem akartam begyömöszölni, úgyhogy remélem, Youngjae ad majd kölcsön párat. Ha arra gondolok, hogy az ő ruhái fogják érinteni a bőrömet, az ő illatát fogom egész nap érezni…

– Te rávetted a gyereket arra, hogy olvasson? Bárcsak már előbb találkoztunk volna veled! Hol rejtegeted a varázspálcádat? Ha azt is eléred, hogy minden nap fürödjön, megteszek neked bármit, amit kérsz tőlem.

– Ne égess már, hyung! Csak akkor nem szoktam fürödni, amikor hulla fáradt vagyok.

– Az a baj, hogy elég gyakran vagy hulla fáradt. – Youngjae belebokszol a bátyja karjába, aki hangosan felnevet mérges arckifejezését látva. Olyan jó őket nézni. Örömmel jár át, amikor mohón tömik magukba az általam készített ételt, és repetát követelnek. Amikor egymást húzva zsörtölődnek, és közben engem figyelnek, hogy én is jól érzem-e magamat a társaságukban. Szerintem hosszú ideje nem volt arra példa, hogy együtt reggeliztek volna, vagy hogy egyáltalán ilyen fesztelen csevegést folytattak volna. Büszke vagyok magamra, hiszen akárhogy nézzük, ez nekem köszönhető. Azt nem tudom, Youngjae mit látott bennem, mitől vagyok én más, mint a többi, de boldoggá tesz a tudat, hogy én rángattam ki abból a melankóliából, ami évek óta fogva tartotta.

– Akkor beszélgessünk a te ciki sztorijaidról, hyung. Meséld csak el, hogy úgy megijedtél egy védtelen kis egérkétől, hogy összepisilted magad.

– Öt éves voltam, na.

– Tizenöt éves voltál, hyung. És addig sikoltoztál, mint egy kislány, amíg apa el nem kapta, ami nem kis időbe telt szegénynek. Konkrétan három órán keresztül rinyáltál.

– Az egerek undorítóak. Maximum egy macska szájában mutatnak jól, meg Stuart az cuki, de ennyi – jegyzem meg Yongguk védelmére kelve.

– Stuart? – kérdezi Youngjae a homlokát ráncolva.

– Ja, Stuart… Az egyik srácnak az otthonban volt egy játék egere, amit Stuartnak nevezett el. De az igazitól én is félek. Ha találkoznék egyel, a tetőre is képes lennék felfutni, mint Pókember, hogy minél távolabb kerüljek tőle. – Már megint megfeledkeztem arról, hogy ők még nem láthatták a Stuart Little-t, de szerencsére ki tudtam vágni magam. Az a nyavalyás Pókember meg már a 60-as években megjelent képregény formájában, úgyhogy abba senki sem köthet bele.

– Derék kölyök vagy te, Daehyun-ah. Azt hiszem, mi ketten jó barátok leszünk – vigyorog rám Yongguk. Elveszem az üres tányért előle, hogy növeljem a jó pontjaim számát azzal, hogy elmosogatok, bár sietnem kell, mert a beszélgetéssel elszaladt az idő.

– Gyorsan megcsinálom ezt, és indulhatunk a suliba – szólok vissza a vállam felett.

– Suliba? Egyrészt, még nem lett elintézve a beiratkozásod, másrészt, vasárnap van – világít rá Youngjae két fontos tényezőre. Vasárnap? De hát tegnap iskolában voltunk, pedig szombat volt. Jaj ne! 1993-ban még javában nem törölték el a szombati tanítást! Haza akarok menni!

– Vidd el Daehyunt kirándulni. Nekem van egy kis dolgom, de tiétek a kocsi. Ja, és adok neked egy telefont, Dae, hogy bármikor el tudj érni, ha valami gond van. – Megtörlöm a kezem, és odamegyek hyunghoz, hogy szemügyre vehessem a kezében tartott tárgyat. Ez egy telefon? Na, ne röhögtessenek már! Az egy dolog, hogy Hwang nem vett nekünk mobilt, de azért láttam egy párat életem során, és azok cseppet sem hasonlítottak erre a borzadályra. Bár az is csoda, hogy már feltalálták a mobiltelefont. Megpróbálom visszafojtani a kikívánkozó gúnyos mosolyt, és miután kedvesen megköszönöm az ajándékát, beviszem a szobámba, hogy az éjjeliszekrényemre rakjam.

Gyorsan átcserélem a pizsit a tegnapi ruhámra, mert nincs azzal még semmi baj, és nem akarom rögtön azzal zaklatni Youngjae-t, hogy mondjon le valamelyik cuccáról a javamra. De basszus, ez az öltözék túl tavaszias, úgyhogy ha tetszik, ha nem, kuncsorognom kell magamnak valami melegebbet. Amikor felkapom az egyik télikabátját, eldöntöm, hogy soha többé nem fogom levenni. Ebben fogok mászkálni a lakásban meg a suliban, mert egyszerűen imádom a belőle áradó illatot. Kinézetre szörnyű, de az a tény, hogy eddig Youngjae viselte, a valaha volt legjobb kabátommá teszi.

– Hyung miért nem jön velünk? – kérdezem a barátomat, miközben kifelé igyekszünk a házból.

– Nem szokta az orromra kötni, hogy merre császkál. Lehet, hogy randija van. Ő nem az a fajta, aki nagydobra veri, ha tetszik neki valaki, ellentétben velem.

– Ó… Gyakran randizol? – Ez miféle ostoba kérdés volt? Négy éven át szinte senkivel nem állt szóba, akkor mégis hogy mehetett volna el egy randevúra?

– Ha egyszer randizni fogok, garantálhatom, hogy tudomást szerzel majd róla – mosolyodik el sejtelmesen. Mit jelent ez? Talán azt, hogy engem akar elhívni? –Ha beleszeretnék valakibe, és ő viszont szeretne, nem titkolóznék mások előtt. Világgá kürtölném, hogy mennyire boldog vagyok. – Ja, hogy azért fogok tudomást szerezni róla, mert világgá kürtöli. Világos, és egyben rendkívül megnyugtató. Remélem, itt leszek még, amikor Youngjae megtalálja a szerelmet, mert látni akarom rózsaszín ködbe burkolózva. Na jó, nem akarom látni, ha csak nem én idéztem elő azt a ködöt, de ez mellékes.

Az én életem születésemtől fogva el van cseszve, szóval egyel több vagy kevesebb bukás nem számít. Gondolhattam volna, hogy ha egyszer találkozok egy olyan személlyel, aki az első pillanatban elragadja a szívemet, az egy lehetetlen szerelem lesz. Nem kéne meglepődnöm azon, hogy ezen a téren is szívok. Arra viszont nem ártana kieszelnem egy tervet, hogy miként szerezhetném vissza elbitorolt szívemet, hiszen a nélkül hogy élhetnék tovább?

– Öhm… Ugye nem azt akarod mondani, hogy ezt az izét nevezitek ti autónak? – hüledezek, amikor a szemem elé tárul az a tragacs, amibe én biztos, hogy nem fogok beszállni.

– Hé, ne sértegesd a kicsikémet, mert nem fogja megengedni, hogy beleülj!

– Magamtól sem ülnék bele, úgyhogy semmi gond. A suliba gondolom, azért szoktál busszal járni, mert arra kényszerültél, miután ez a tákolmány folyton lerobbant.

– Két éve van meg, és még egyszer sem hagyott cserben! – kiáltja felháborodva, és durcásan bevágódik a kormány mögé. Egy nagy sóhajt követően, bekászálódok mellé, mert semmi kedvem ahhoz, hogy egyedül maradjak itthon. Hmmm… Már otthonomként tekintek erre a házra. Mi lesz így hónapok múlva? Ha már most belesajdul a szívem abba a gondolatba (jobban mondva a szívem helye), hogy nem akarok nélkülük élni, mit fogok érezni akkor, amikor eljön a visszatérésem pillanata?

– Öt perc – közlöm unottan, miközben egy gúnyos mosolyra húzódik a szám.

– Mi?

– Öt perce nem tudod beindítani a motort. Ha további öt percen belül nem jársz sikerrel, kiszállunk, és tömegközlekedéssel megyünk. – Morogva beleegyezik a feltételembe, de pechemre kilenc és fél perc után megadja magát az a szar, és döcögve útnak indulunk. Szörnyű hangokat ad ki ez a járgány; ha huzamosabb ideig kell ezt hallgatnom, be fogok csavarodni. Mondjuk, az az egy előnye van, hogy amíg a kocsit szidom, nem gondolok a nyomorúságos életemre. De ebben a trágyadombban még rádió sincsen! Fűtés se, pedig olyan hideg van, hogy a fogaim összekoccannak kínomban. – Tizenkét perc. Kemény tizenkét perc kellett ahhoz, hogy lerobbanjunk! Ez kilométerben mennyit is jelent?

– Ez miattad van! Eddig nem volt semmi baja. De jöttél te, a negatív energiáiddal, meg a csúnya nézéseddel, és szegény teljesen bepánikolt. Annyira meg akart neked felelni, hogy végül ebbe betegedett bele.

– Kezdesz megijeszteni. Ugye tudod, hogy ennek a csotrogánynak nincs lelke?

– Nagyobb lelke van, mint egyes embereknek… – Elhallgatok, amikor elkomorul a tekintete. Eszébe jutottak azok, akik bántani szokták, pedig én nem erre akartam kilyukadni. Talán azért ragaszkodik ennyire ehhez az autóhoz, mert ez is menedékhelyként szolgál neki. A szünetekben a mosdóban szokott bujkálni, hogy ne kelljen szóba állnia másokkal, délutánonként meg ebben vigasztalódhat.

– Felhívnád a szervizt? Lemerült a telefonom – kéri idegesen a kormányon dobolva.

– Otthon hagytam az enyémet.

– De miért? Hyung pont az ilyen esetek miatt adta neked.

– Tudom, de… nem tetszett.

– Egy telefon nem azért van, hogy tetsszen, hanem hogy a segítségedre legyen. Ahhoz képest, hogy árva vagy, elég nagy igényeid vannak. – Igaza van. Látszik, hogy Bora fia vagyok, mert olyan dolgokat vettem semmibe, amik attól még, mert nem full extrásak, lehetnek hasznosak.

– Menjünk haza. Majd onnan felhívjuk a szerelőket.

– Én nem hagyom itt a kicsikémet. Még ellopják! – Lenyelem azt a meglátásomat, mi szerint ez a kocsi senkinek sem kéne az ég egy adta világon, és a csendes várakozásba merülök. Nem tudom, mire várunk, mert a semmiből nyilván nem fog felbukkanni egy autómentő, de Youngjae nem akar elmenni a kocsi nélkül, én meg nélküle nem akarok elmenni, szóval feláldozva magamat fagyoskodok mellette.

– Az meg mi? – bökök a fejemmel egy számomra beazonosíthatatlan tárgyra, ami a kesztyűtartóból kandikál ki.

– Walkman. – Youngjae a kezébe veszi a szerkezetet, és megmutatja, hogy működik. Azt hiszi, azért nem ismerem, mert szegény árva gyerekként nem juthattam hozzá ilyesmihez, pedig ha tudná, hogy nekem sokkal különb eszközöm van a zenehallgatásra! Nem vagyok felvágós, és nem nézem le a szegényeket, de mi tagadás, az új technológia sokkal inkább bejön. Nincs abban semmi rossz, hogy az évek múlásával egyre jobb találmányokat fejlesztettek ki.

– Nekem ilyenem van. – Hirtelen ötlettől vezérelve kikapom a táskámból a lejátszómat, és Youngjae ölébe ejtem. Észreveszem, hogy a hátizsákom már nem lyukas, ezért hálásan pillantok a mellettem ülő fiúra, aki szemöldökét felvonva vizsgálgatja azt, amit a kezébe adtam. El akarom magyarázni, hogy erre mennyivel több zene fér, mint egy hatvan perces kazettára, és szeretnék mutatni neki néhány zenét a jövőből, mert kíváncsi vagyok arra, hogy mi a véleménye róluk. – Ezt az árvaház vezetője csinálta szülinapomra. Néha jó fej is tudott lenni. Kísérleteket végzett, annak eredményeként hozta ezt létre. – Hát, az igaz, hogy kísérleteket végzett, csak teljesen más céllal.

– Még soha nem hallottam ezt a dalt – mormolja lenyűgözve. Azt hiszem, tetszik neki az éppen sorra kerülő szám, ezért kiveszem a füléből a fülhallgató egyik felét, hogy meghallgathassam, mi megy.

Adam Lambert: Outlaws of love. Emlékszem, első hallásra megfogott a melódiája, és a belőle áradó mély fájdalom. Sokszor lejátszottam egymás után, de akkor még csak az énekes hangja, meg a kellemes dallam miatt. Most teljes mértékben átérzem a mondanivalóját, annak ellenére, hogy csupán pár kifejezést értek meg a szövegből. Tudom, hogy arról szól, hogy vannak emberek, akiket mások kirekesztenek az érzéseik miatt. Akiknek sokkal jobban kell küzdeniük azért, hogy a társadalom egyenlő rangú polgáraivá válhassanak.

"Bárhová is megyünk,

Mindenhol a Napot keressük.

Nincs hol megöregedni,

Ha folyton menekülünk.

Azt mondják, a Pokolban fogunk megrohadni,

De én nem hiszem.

Megbélyegeztek már minket elégszer,

Mi vagyunk a szerelem kitaszítottjai."

Én nem azért találom lehetetlennek a szerelmemet, mert egy másik fiút szeretek. Amikor realizáltam, mit érzek iránta, megijedtem, de ez a rémület nem tartott sokáig. Az idő okozta félelmemet azonban senki nem tudja eltörölni. Minket olyan dolog választ el, aminek a létezéséről senki nem tud rajtam kívül. Nincs rá megoldás, nincs kiút, ezért el kell érnem, hogy Youngjae ne szeressen belém, hogy legalább őt megóvhassam a csalódástól.

Amikor megérzem a kezét az enyémen, az a gondolat fut át az agyamon, hogy talán már késő. Nem szabadott volna elfogadnom a felajánlását, mi szerint költözzek hozzájuk, pedig soha életemben nem éreztem magam olyan jól, mint amióta velük vagyok. Soha nem élveztem semmit annyira, minthogy egy lepukkadt verdában fagyoskodunk, miközben az eső is rákezd, így egyszerre cirógatja a dobhártyámat a dal és a cseppek ütemes kopogása a tetőn. Magamon érzem Youngjae tekintetét, de nem merek felé fordulni, mert nagyon félek attól, amit a szemében láthatnék. Inkább lehunyom a pilláim, és dúdolni kezdem a fülbe mászó refrént. Az aggályaim egy csapásra kiszállnak belőlem, és átadom magam a meghitt pillanatnak, mert van egy olyan előérzetem, hogy nem sok ilyenben lesz részünk a jövőben.

– Hé, ti meg mit csináltok itt? – hallom meg Bora hangját tompán beszűrődni az ablaküveg mögül. Nem bánom, hogy megjelent, mert valahogy véget kellett vetni ennek a túlságosan is bensőséges légkörnek. Youngjae mérgesen mered a mellénk parkoló autóra és a vezetőjére, aki azt mutogatja, hogy húzzuk le az ablakot a könnyebb kommunikáció érdekében. – Megint lerobbant a tragacsod, Youngjae? Hány alkalommal történt ez meg csak ebben az évben?

– Ahányszor téged meghúztak a különféle pasik. – Többet nem fogom bántani Youngjae-t, de az továbbra sem tetszik, hogy ilyen hangnemben beszél az anyámmal. Bora hozzá vágja a hamburgerét, ami elég gyenge megtorlásnak bizonyul, mivel Youngjae kicsit sem zavartatva magát leveszi róla a csomagolást, és nagy lelki nyugalommal beleharap.

– Azonnal add vissza, nekem kettő helyett kell ennem!

– Csak vigyázok az alakodra. Biztos nem akarnál túl sok kilót felszedni a terhesség alatt. – Youngjae az orrom elé tolja a burgert, hogy én is egyek belőle, de valahogy nincs kedvem megvonni a falatot saját magamtól. Szegény magzat énem nehogy már emiatt haljon éhen!

– Gondolom, a telefonotok sem működik, azért nem hívtatok még szerelőt. Kölcsön adom az enyémet, ha cserébe velem töltitek a délutánt. – Youngjae határozottan megrázza a fejét, de én megpróbálok hatni rá, hiszen ha elszalasztjuk ezt a lehetőséget, ki tudja, meddig kéne itt rostokolnunk. Kis noszogatás után belemegy az egyezségbe, és a száját húzva elfogadja a felé nyújtott mobilt.

Bora kivárja, amíg megérkezik az autómentő, majd arra utasít, hogy üljünk át hozzá. Azt szeretné, hogy én mellette foglaljak helyet, de inkább a hátsó ülésre mászok be, hogy Youngjae oldalán lehessek, amíg el nem érkezünk a célállomásra. Jae egy percre sem szabadul meg a fülestől, olyan hangosan bömbölteti a zenét, hogy alig halljuk egymás szavát Borával. Tudom, hogy nagy megerőltetésébe kerül, hogy ezzel a lánnyal egy légtérbe legyen zárva, ugyanakkor nem értem, hogy pontosan mi a baja vele. Lehet, hogy Bora beszólt neki párszor, de azt nem hinném, hogy komolyabb háborút indított volna ellene. Mellesleg én jól elbeszélgetek vele; most sokkal normálisabbnak tűnik, mint amilyen az iskolában volt. Sokat mesél arról, hogy mennyire várja a babája megszületését, mialatt abban reménykedem, hogy egyszer elszólja magát a gyerek apját illetően. Muszáj megtudnom, hogy kinek a vére vagyok, még ha ő tudomást sem akar rólam venni.

– Én be nem teszem a lábam abba a plázába! Megvárlak titeket a kocsiban, vagy az lenne a legjobb, ha buszra szállnék, és hazamennék – morog Youngjae, amint Bora beáll az egyik bevásárló központ parkolójába.

– Rengeteg cuccot kell vásárolnom, amit egyedül nem bírnék el. Szerintem még Daehyun is kevés lenne hozzájuk, úgyhogy nyomás! Utána meghívlak kajálni, ígérem. – A „kaja” szó hallatán Youngjae kelletlenül kiszáll a kocsiból, és zsebre vágott kézzel Bora nyomába szegül. Nem sokáig bírja boltról boltra követni őt, ezért levágódik az egyik ülő alkalmatosságra, és újra a zenének szenteli minden figyelmét. Azt hiszem, búcsút inthetek az MP3 lejátszómnak! Hiányozni fog esténként, de eszem ágában sincs visszakérni tőle, amikor látom, hogy ennyire tetszik neki. Én nem tudom eldönteni, hogy Borával tartsak, vagy vele maradjak, de amikor meglátom a lányt egy csomó cuccal felpakolva, odasietek hozzá, és a következő másfél-két órát mellette töltöm.

– Ez életem legborzalmasabb napja – panaszkodik Youngjae, amikor leülök mellé, visszaérve a shopping túrából. Furcsállva méregeti a Bora szatyraiból kikandikáló babaruhákat, mivel biztosan arra számított, hogy magának fog venni mindenféle puccos rucit meg egyéb kiegészítőket.

– De hát itt vagyok én neked. Még ez sem kárpótol? – Youngjae halvány mosolyát látva, megbánom, amit mondtam. Szégyenlősen lesüti a szemét, amivel azt bizonyítja, hogy igaz volt a feltételezésem. Ez a srác ugyanannyira oda van értem, ahogyan én érte, aminek a gondolatára liftezni kezd a gyomrom. Meg kell találnom a tökéletes személyt, aki elfeledtetheti vele a létezésemet. Meg kell játszanom az elérhetetlent, akinek véletlenül sem fordulna meg a fejében olyasmi, hogy ő meg én egy tökéletes pár lehetnénk. Nem fogom durván ellökni magamtól, maradhatunk barátok, mert a jelenléte nélkül nem tudnám megcsinálni a rám bízott feladatot. Szükségem van a közelségére, mert amióta megismertem, nélküle gyengének és elesettnek érzem magam.

– Szóval… hogyhogy ennyire összecimbiztetek? – érdeklődik Bora teli szájjal a kései ebédünk elköltése alatt. Youngjae is jóízűen eszeget, csak nekem nem megy le egy falat sem a torkomon. Annyira bizarrnak tartom ezt az egészet! Egy olyan helyen vagyok, ahol semmi keresnivalóm. Ha Youngjae tudná, hogy ahhoz a magzathoz vonzódik, aki Bora hasában van… Ha tudná, hogy Bora fia vagyok, lehet, hogy nem is kezdene velem, mivel utálja őt.

– Az anyukám meghalt… Az apámról semmit sem tudok, úgyhogy árvaként nőttem fel. De Youngjae bátyja vállalta, hogy a gyámom lesz, mert nem bírtam tovább azon a helyen maradni. – Fáj kimondanom azt a tényt, hogy az anyám meghalt. Amikor ez a mondat hagyja el a számat, Bora a hasára szorítja a kezét, mintha így akarná megvédeni a babáját attól, hogy ő is hasonlóképpen járjon. Én meg őt akarom megvédeni, helyesebben szólva, őt fogom megvédeni.

– Vigyázz Youngjae-vel! Szerintem csak azért kedves hozzád, mert azt akarja, hogy minden nap te írd meg a leckéjét.

– Veled ellentétben én nem szorulok rá ilyesmire, mert az iskola egyik él tanulója vagyok. De az kétségtelen, hogy vannak hátsó szándékaim. Például ragaszkodom ahhoz, hogy mindig olyan finom reggelit csinálj, mint ma – fordul felém Youngjae vigyorogva. Csinálok én neki ebédet, vacsorát, tízórait, uzsonnát, ha ettől ilyen jókedvű fog maradni.

–  Nekem is hozzátok kéne költöznöm, ha ilyen kis konyhatündérrel laktok együtt.

– Ha te beköltöznél a lakásunkba, én lépnék onnan. – Úgy veszem észre, hogy Bora kezdene nyitni Youngjae felé, ő viszont folyamatosan hárítja a próbálkozásait. Lehet, hogy titkon tetszik neki a lány, és azért ilyen ellenséges vele, mert ő volt az egyetlen, akit Bora nem engedett az ágyába? Nem igazán vágok közbe, hagyom, hadd öljék egymást, hátha rájövök valamire a vitájuk alapján.

Bora a házig furikáz minket, ahova be is jön, bár senki nem invitálta. Úgy járja körbe a helyiségeket, mintha nem lenne neki ismeretlen a terep, és mosolyogva húzza végig az ujjait néhány bútor felületén. Amikor pár perc elteltével becsapódik a bejárati ajtó, összerezzen, és rémülten kapja a fejét a hang forrásának irányába.

– Remélem, nem fogsz minden este arra kérni, hogy újabb és újabb emberek költözhessenek hozzánk – mondja Yongguk hyung az öccsének, aki a szobájába trappol, miközben fennhangon azt hajtogatja, inkább meghalna, minthogy Borával kelljen együtt élnie. A lány elkapja a kezem, és maga után vonszol, hogy zavartalanul búcsúzhasson el tőlem, de menetközben egyszer még visszapillant hyungra a válla felett.

– Youngjae volt a legeslegjobb barátom ovis korunk óta. Miután meghaltak a fiúk szülei teljesen eltávolodtunk egymástól. Egy gimibe kerültünk, de a kapcsolatunk nem folytatódott ott, ahol az általános suliban abbamaradt. Meghülyültem, odacsapódtam a menő csajokhoz, hogy én is azzá válhassak, és nem törődtem Youngjae-vel, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Amikor azt mondtam, senkivel nem akart barátkozni, hazudtam, mert én kivételt képeztem, amit sajnos figyelmen kívül hagytam. Ezt sosem fogja megbocsátani nekem. Arra szeretnélek kérni, hogy vigyázz rá. Bánj úgy vele, ahogy én nem tudtam… Abban reménykedtem, hogy te meg én barátok lehetünk, de nem akarok közétek állni.

– Te, Youngjae és én mindhárman barátok leszünk, érted? Majd én beszélek a fejével. Csinálok neki egy rakás finomságot, és amikor kiüti majd a kaja, lecsapok rá. – Bora hálásan magához ölel, aminél jobban semminek nem örülök perpillanat. Mindannyian hibázunk, és mindannyiunk megérdemel egy második esélyt, ha valóban megbánta azt, amit tett. Látom Borán, hogy szívből szeretné elnyerni Youngjae bocsánatát, és ha visszamehetne az időben, másképp cselekedne. De mivel az időutazás képessége csak engem illet a családból, be kell érnie annyival, hogy ha kell, könyörögjön Jae bocsánatáért. Az biztos, hogy én nem fogom magára hagyni, mert végre megmutatta nekem, hogy nem az a fellengzős liba, akinek láttatni akarja magát. A küldetéseim listájára fel kell írnom azt, hogy kibékítsem őket, mert a megjavult kapcsolatuk biztosan Youngjae segítségére lesz, miután elmegyek. De azért remélem, hogy időközben nem fognak ráébredni arra, hogy igazából szerelmesek egymásba, mert az elég groteszk lenne, ha Youngjae lenne a nevelő apukám!

– Nem tudom, miféle elcseszett szerelmi háromszög részesei vagytok, de ha össze merészeled törni a kisöcsém szívét, én a csontjaiddal fogom ugyanezt tenni. Világos voltam? – Nem hittem volna, hogy Yongguk hyung tud ilyen kemény hangon beszélni, és ilyen fenyegetően nézni. Az ablakból látta, amikor összeölelkeztünk Borával, és nyilván félreértelmezte a tettünket. Ha tudná, hogy akaratomon kívül tényleg össze fogom törni a testvére szívét… Még jó, hogy a jövőbe nem tud utánam jönni, mert biztosra veszem, hogy hezitálás nélkül beváltaná az ígéretét. Muszáj lesz valakit keresnem Youngjae mellé, mert ha ő szomorú, hyung is az, és én nem akarok ennyi embert bánatosan itt hagyni a távozásomkor.

–  Bejöhetek? – kérdezem halkan Youngjae-t, amikor a szobájába lépek.

– Már bent vagy – közli unottan, és beletemetkezik a könyvbe, amit én adtam neki, mintha ott sem lennék. Leülök az ágya szélére, és kiveszem a kezéből a regényt, mire úgy kap utána, mint egy haragos kölyökkutya, akitől elkobozzák a labdáját, amikor még javában játszana.

– Zelo-val mindig úgy olvastunk, hogy én helyezkedtem az egyik karakter szerepébe, ő meg a másikéba. Amikor már kívülről fújtuk a történetet, a saját magunk által kitalált párbeszédekkel színesítettük. Melyik szereplő bőrébe bújnál szívesen?

– Nagyon szereted Zelo-t? – érdeklődik durcásan, ahelyett, hogy megválaszolná az általam feltett kérdést.

– Igen – felelem csendesen, ugyanakkor határozottan. Már az is fizikai fájdalmat okoz, ha rá gondolok. Hirtelen arra leszek figyelmes, hogy Youngjae hátat fordít nekem, és a fallal szemez inkább helyettem. Az orráig húzza a takaróját, a párnájába fúrja a fejét, ami miatt egy rossz gyerek benyomását kelti bennem. Most komolyan féltékeny lett azért, amiért azt mondtam, hogy szeretem Zelo-t? Nem fogom letagadni az érzéseimet csak azért, mert ő ki akar sajátítani magának. – Zelo-val együtt nőttünk fel, ezért úgy szeretem, mint te a bátyádat. Nézd, ha szóba állok mással, ha jól érzem magam például Borával, az nem azt jelenti, hogy téged kevésbé kedvellek. Tudom, hogy pillanatnyilag neked csak én vagyok, de idővel több barátod lesz. És akkor meg fogod érteni, hogy öt-hat embert is szerethetsz egyszerre.

Felemelem a remegő kezem, amit a hátára csúsztatok. Bár a takaró közénk ékelődik, érzi az érintésemet, ahogy én is érzem, hogy az egész teste megfeszül a közelségemnek hála. De nem adom fel. Addig simogatom, amíg el nem lazul, és csak akkor hagyom ott, amikor meghallom ütemes szuszogását. Nagyon remek, hogy őt sikerült elaltatnom, de mi lesz velem? Még a zenelejátszóm sincs itt, pedig mindig annak segítségével szoktam álomba szenderülni, amikor másképp nem megy az alvás. Mindegy, legalább hasznosítom magam, és megkezdem a kutatást Hwang holléte után. Végül is, ezért jöttem vissza, nemde? A szerelmi dráma, régi barátok kibékítése nem téríthet el az alap céltól, amire ezentúl teljes erőbedobással fogok koncentrálni.