TIMELESS ~ 1 ~ Back in time

2012. május

– Jól vagy, kölyök? – kérdezem aggodalmasan Zelo vonásait tanulmányozva. Teljesen feleslegesen tettem fel a kérdést, mert a válasza nélkül is pontosan tudom, hogy nincs jól. Nagy erőfeszítésébe kerül, hogy a vállamra támaszkodva bevonszolja magát a szobánkba, ahol már mindent előkészítettem, ami a gyógyulásához szükséges. Lerogy az ágyára, és vacogva magára húzza a takarót, de akármennyire is fázik, muszáj lesz hideg vizes borogatást raknom a homlokára. Megitatom vele azt a borzalmas löttyöt, ami szintén elősegíti azt, hogy hamarabb regenerálódjon, majd mellé fekve magamhoz ölelem, hátha ezzel sikerül csillapítanom valamelyest a reszketését. Dúdolni kezdek egy altatódalt, amit fogalmam sincs, honnan ismerek, hiszen nincs anyám, aki nekem énekelhette volna kiskoromban.

Zelo, én és még négy srác árvaként kerültünk Dr. Hwanghoz. Az a furcsa az egészben, hogy mindannyian itt tartózkodunk születésünktől fogva. Egyikünkkel sem történt olyan, hogy például öt évesen érkezett ide, miután elvesztette a szüleit. Abban is eltér ez a hely a többitől, hogy kevesen vagyunk, amit az egyetlen előnyként tudnék említeni, mert legalább nem öljük egymást húszan a kajáért meg azért a néhány játékért, ami a tulajdonunkban áll.

Dr. Hwang nem egy átlagos orvos, inkább egy őrült tudósnak mondanám, aki az árva gyerekeket használja kísérleti patkányként. Nem csupa szívjóságból fogadott be minket a feleségével, tulajdonképpen dolgoztatja a pártfogoltjait, és elég piszkos munkáról van szó. Hwang ugyanis kifejlesztett egy olyan kütyüt, melynek segítségével képesek vagyunk visszautazni az időben, de a lényeg akkor következik, amikor felbukkanunk a múltban. Rengeteg cikket gyűjtött össze az elmúlt évekből, melyek alapján meg tudja mondani, honnan lenne érdemes lopnunk ahhoz, hogy őt multimilliomossá tegyük. Van egy óra, ami eléggé eltér egy szokványos karórától, annak ellenére, hogy ugyanúgy néz ki. Ha beütöd rajta az évszámot, hónapot, napot, és a pontos földrajzi koordinátákat, ahova menni szeretnél, majd leokézod, a következő percben ott vagy a kívánt helyen és időben. Visszatérés után azonban napokig tartó rosszullét gyötör az „utazás” káros velejárójaként, ami eléggé megviseli a szervezetünket. Gondolom, legfőképpen ezért nem utazgat maga Dr. Hwang; másokkal végezteti el a munka nehezét, ő meg learatja a babérokat a végén.

Zelo is azért szenved perpillanat, mert épp most tért vissza az egyik küldetéséről. Őt nézve, hihetetlennek tartom, hogy sikerült ilyen közel férkőznöm hozzá, mert régebben mindenkit eltaszított magától. Én vagyok a legidősebb az otthonban, így mindig rám lettek bízva a kisebbek; nekem kellett beavatnom őket a dolgokba, én kísértem el őket első útjukra, mert Hwang időközben létrehozott még egy órát, hogy nagyobb meló esetén ketten mehessünk a szajréért. A kicsik bátyként tekintettek rám, hozzám szaladtak, ha valami bajuk volt, kivéve Zelo-t, aki dacosan a sarokban töltötte minden szabadidejét. Már nem emlékszem, milyen nevet adott neki eredetileg Hwang, de amikor elég nagy lett, elnevezte magát Zelo-nak, mivel utálta a régebbit, és azóta mindenki így hívja.

Az első utazására tizenkét éves korában került sor, ami alatt sikerült összekovácsolódnunk. Azt mondta, járjuk be Barcelonát, mielőtt elemelnénk azt a több száz millás festményt, amiért küldtek. Nekem sosem jutott eszembe ilyesmi korábban; visszamentem az időben, magamhoz vettem az adott tárgyat, és már húztam is haza. Nem gondoltam arra, hogy kihasználhatnám azt, hogy nem kell drága repülőjegyeket vennem, és órákon át dekkolnom egy gépen, mivel én egy szempillantás alatt a világ másik felén teremhetek. Szerencsésnek kellett volna tartanom magam, mert az én koromban egy srác sem mondhatja el magáról, hogy szinte bejárta az egész Földet, de én nem tudtam ennek örülni. Azon a napon viszont bármit megtettem volna, hogy Zelo kedvében járjak. Először láttam nevetni, először vetette át a vállamon a karját, és először nézett rám úgy, mintha ő is a bátyát látná bennem.

Megsimogatom az arcát, és kimászok az ágyból, mert meg kell néznem, hogy merre bóklásznak a többiek. Ha én nem törődnék velük, akár egész éjjel csavaroghatnának, mert Hwangot az sem hatná meg, ha többet nem laknának itt, keresne helyettük másik alanyt. Nem szabadna panaszkodnom, hiszen hallottam, hogy más helyeken megverik az árvákat, esetleg annál rosszabb dolgokat is tesznek velük, valami mégsem stimmel azzal az emberrel. Ad enni rendesen, nem levetett rongyokba öltöztet minket, és igazság szerint én vagyok az egyetlen, aki nem egy csúcs szuper buliként fogja fel az időutazást. A kisebbek élvezik, hogy olyan tevékenységet művelhetnek, amire más nem képes rajtuk kívül. Kiválasztottnak érzik magukat, és Istenként tekintenek Dr. Hwangra, hiszen egy olyan dolgot hozott létre, ami halandó embertől nem megszokott. Magukat pedig Isten küldöttjeiként jellemzik, akik mindent megtesznek annak érdekében, hogy a teremtőjük elégedett legyen.

– Daehyunnal vigyáznunk kell – hallom meg Mrs. Hwang hangját, amikor lábujjhegyen elosonok a hálószobájuk előtt. A kijelentése megállásra késztet, hallgatózásra, hiszen egy elég érdekes szövegkörnyezetben hangzott el a nevem. – Ő más, mint a többi. A fiatalabbakat lenyűgözheted egy ócska ékszerrel, vagy azzal, hogy kimaradhatnak hajnali háromig, de vele még lehet problémánk. Minél idősebb lesz, annál okosabbá is válik, és ha egyszer kiszagolja, hogy mi folyik itt, nekünk végünk. Ha az anyjára ütött, meg fog gyűlni a bajunk vele.

– Az anyja bátrabb és erősebb volt, mint a többi nő, mégis sikerült kiiktatnunk. Ha szorul a hurok, Daehyun mehet anyuci után. Bár sajnálnám, mert annak ellenére, hogy lázadó, ő dolgozik a leghatékonyabban. Ő a kedvenc teremtményem, még ha nem is örül ennek.

Szédelegve támolygok el a kijáratig, és zavaros gondolatokkal szelem át az előttem elterülő kertet. Mit jelentsen az, hogy kiiktatták az anyámat? Nekem azt mondták, nem akart engem, hogy miután megszült, ott hagyott a kórházban anélkül, hogy egy pillantást vetett volna rám. És mi az, hogy ilyen könnyedén végezne velem? Mindig tudtam, hogy Dr. Hwang nem tartozik a jó emberek közé, de azt nem feltételeztem volna róla, hogy egy gyilkos. Bűnöző, hiszen megannyi gyémánt áll a birtokában, amiket bár nem ő lovasított meg, mégis miatta kerültek el valódi tulajdonosuktól. Lehetséges lenne, hogy a rabláson és a gyerekmunkán kívül még vér is tapad a kezéhez?

Nem törődve azzal, hogy bármikor lebukhatok, becsörtetek az irodájába, mert muszáj bizonyítékot találnom ellene. Ilyenkor már úgyis aludni szoktak pár pohár vörösbor után, úgyhogy nem hinném, hogy rajtam ütnének. Kétségbeesetten forgatom fel a felhalmozott papír stócot, de sokáig csak a rohadt cikkek akadnak a kezembe, amik alapján megszervezi a rablásokat. Felfedezek egy széfet, és biztosra veszem, hogy abban lesz az, amit keresek. A filmekben általában több számkombinációt pötyögnek be, mielőtt rátalálnának a helyes megoldásra, de nekem kétségem sincs a megfelelő kód felől. 19930628. A születésem napja. Evidens, hogy ezt adta meg, amikor engem tart a kedvenc teremtményének, ahogy ő fogalmazott.

Kattan a zár, melyet követően hevesen zakatoló szívvel húzok ki egy naplót a széf belsejéből. Ebben nyilván részletesen beszámol a mocskos tevékenységeiről, tehát remekül szolgál arra, hogy megvilágosodjak. Amikor azonban belelapozok, egy levél csúszik ki a lapok közül, ami a lábam előtt ér földet. Ott hagyhatnám, felvehetném, miután a napló végére érek, de úgy érzem, azt kéne elolvasnom a kezemben tartott füzet helyett. Lehajolok, és remegő ujjakkal fogom meg a kissé megsárgult papírlapot, amit gondosan hajtogattak össze. Amikor meglátom a nevem a megszólításban, még nagyobb tempóra kapcsol a szívem, és képtelen vagyok a leírt szavakra fókuszálni, mivel össze-vissza cikázik a tekintetem az egyre növekedő rémülettől. Becsukom a szemem, hogy néhány mély lélegzetvétel segítségével megpróbáljam helyreállítani a bensőm működését, és amikor úgy érzem, hogy hellyel-közzel sikerült, újra a levélnek szentelem a figyelmemet.

Daehyun, drága kisfiam!

Nem tudom, hogy ez a levél valaha eljut-e hozzád, de meg kell írnom, mert a remény tovább fog élni, még akkor is, ha én meghalok.

Nagyon boldog voltam, amikor megtudtam, hogy várandós vagyok veled. Tizennyolc éves múltam csupán, de nem úgy reagáltam, mint ahogy azt a velem egykorú lányoktól elvárták volna. Még véletlenül sem fordult meg a fejemben az abortusz gondolata, és magasról tettem a gúnyos pillantásokra, amiket az iskolában vetettek rám.

Az orvosom nagyon kedves volt, mindenben segített a terhesség alatt, de amikor a szülésre került a sor, azt hazudták nekem, hogy történt vele valami, és ezért egy bizonyos Dr. Hwang fogja levezetni a szülést. Addig nem volt semmi probléma, amíg a világra nem jöttél, de aztán elszakítottak tőlem. Nem értettem semmit, nem tudtam, mi a céljuk veled, kezdetben azt hittem, gyerekkereskedőkkel állok szemben, akik el akarnak adni külföldön. Olyan bolondok voltak, hogy azt feltételezték, némi pénz fejében befogom a számat, de nagyot tévedtek.

Nyomozni kezdtem, és kiderítettem, hogy Dr. Hwang időutazási kísérleteket folytat. Nem elég, hogy kifejlesztette az órákat, génmódosításokat kezdett végezni csecsemőkön, mert az óra magában semmit sem ér. Csak akkor működik, ha olyan valaki viseli, akinek a génjeivel rezonanciába lép. A felesége terméketlen, így kénytelenek más gyerekén végrehajtani a kísérleteket.

Kiszakítottak téged a karjaimból, alá fognak vetni a génmódosításnak, kényszeríteni fognak az időutazásra, amivel az a céljuk, hogy ők váljanak a világ leggazdagabb embereivé. És én nem tehetek semmit ez ellen, mert pillanatokon belül meg fognak ölni. Rám találtak, tudják, hogy rájöttem a mocskos mesterkedéseikre, ezért nem fogják hagyni, hogy keresztbe tegyek nekik. Hallom a hangjukat, hallom a lépteiket, úgyhogy lehet, hogy a levelem végére sem érek majd.

Arra szeretnélek kérni, hogy ha olvasod ezt az üzenetet, ments meg engem, magadat, és azokat a sorstársainkat, akik hasonlóképpen fognak járni. Gyere vissza 1993-ba, és öld meg Hwangot, így megakadályozhatod azt, hogy ezek a szörnyűségek megtörténjenek. De vigyázz! Fél évnél tovább nem tartózkodhatsz egy másik idősíkon, mert egyszerre két éned nem lehet annál tovább egy helyen. Ha fél évnél tovább maradsz, a 93-as éned lassanként el fogja szívni az energiádat, és meghalsz.

Gyere a Chungdam High Schoolba, és keresd Han Borát. De ne áruld el a küldetésedet, úgy védj meg, hogy nem feded fel a létedet előttem. Mielőtt megszülettél, nagyon sekélyes és felszínes liba voltam. Nem törődtem az igazán fontos dolgokkal, a körmöm meg a hajam szépsége volt a leglényegesebb akkoriban. Ha odaállnál elém azzal a dumával, hogy te vagy a pocakomban növekvő fiam jövőbeni énje, biztosan bolondnak néznélek, és soha többé nem beszélnék veled egy szót sem. Mondd azt, hogy egy új diák vagy, legyél a jó barátom, és közben kutasd fel azt az állatot, hogy örökre eltűnhessen a Föld színéről. Ha van egy beteg fa, nem elég, ha levágod róla az ágait, mert azon többé nem nőhetnek egészséges hajtások. Gyökerestül kell elpusztítani, hogy ne fertőzhesse meg a körülötte élőket…

Légy erős, kisfiam!

Nagyon szere

Az, hogy anyám nem tudta befejezni az utolsó szavait, arra utal, hogy elkapták. mondjuk, úgy záporoznak a könnyeim a papírra, hogy lassan elmosták volna a további írást, még ha ott is lett volna. Visszacsúsztatom a levelet a naplóba, azzal a képpel együtt, ami őt ábrázolja. Szeretném magammal vinni, hogy egyetlen emlékként megtarthassak valamit tőle, de nem hagyhatok egy árulkodó nyomot sem, amiből arra következtethetnének, hogy rájöttem a szemét húzásaikra. Mélyen az agyamba véstem annak a gyönyörű lánynak a vonásait, aki a fotóról mosolygott vissza rám, ezért fel fogom ismerni, ha találkozom vele.

Az egész életem egy kibaszott hazugság volt! Tizennyolc éven át gyűlöltem az anyámat, amiért elhagyott, és most kiderül, hogy erőszakkal téptek ki a karjaiból. Talán ha nem lett volna olyan vakmerő, ha nem küzdött volna értem, még ma is élne, de nem hibáztatom azért, hogy harcolt, mert én is ezt tettem volna a helyében. Talán nekem sem kéne szembeszállnom azzal az elmebeteggel, mert így én is anyám sorsára juthatok, de meghazudtolnám önmagam, ha ezek után úgy folytatnám az életem, mintha mi sem történt volna. Édesanyám arra kért, hogy legyek gyilkos, ami igen furán hangzik egy anya szájából, de ezért sem tudok haragudni rá. Száz százalék, hogy Zelo meg a többiek anyukájával is végeztek, mert nem akarták megkockáztatni azt, hogy még egy olyan harcias nőbe ütközzenek, mint amilyen ő volt. Ha egy sorozatgyilkos életét veszem el, amivel családok életét mentem meg, az nem számít valódi gyilkosságnak, nem igaz?

Nem kérdés, hogy meg fogom tenni. Egy percig sem hezitáltam, ami miatt lehet, hogy egy vérengző vadállatnak tűnhetek, de nem igazán izgat mások véleménye. Legszívesebben most rögtön a hálószobájába mennék, és addig szorítanám a nyakát, amíg ki nem lehelné a lelkét, és aztán a felesége következne, aki ugyanolyan ludas az ügyben. De muszáj lesz uralkodnom magamon, hiszen ha most nyírnám ki, azzal senkinek sem segítenék.

Amikor visszaérek a szobánkba, megkönnyebbülve nyugtázom, hogy Zelo-n kívül továbbra sincsenek itt a többiek. Amint az ágya szélére ülök, megrebben a szemhéja, és enyhe mosolyra húzódik a szája, miután rám néz. Darabokra szaggatja a szívem az a tudat, hogy őt nem vihetem magammal. A védelmező ösztön mindig arra sarkallt, hogy vigyázzak a többiekre, de Zelo más, őt tiszta szívből szeretem, nem a körülmények kényszerítettek rá. Akkor is kisöcsémként kezelném, ha egészséges, normális fiatalokként találkoztunk volna egy egészséges és normális suli folyosóján. Két óra van, szóval velem tudna jönni, de azt szeretném, ha vigyázna a kisebbekre, és szemmel tartaná azt a szemétládát. Néha vissza fogok látogatni, hogy megbizonyosodjak arról, rendben van-e, és hogy információt cseréljünk, mert össze kell dolgoznunk ahhoz, hogy a tervet sikeresen véghez tudjuk vinni.

– Ne hagyj magamra, hyung! – zokogja a nyakamba, miközben olyan szorosan ölel, hogy majd’ összeroppantja a csontjaimat. Ugyan csak tizenöt éves múlt, magasságban rég túlszárnyalt engem, lelkileg azonban nagyon gyerek még. Sokáig előttem sem merte felszínre hozni valódi érzéseit, nem mutatta meg, hogy mennyire sérülékeny, pedig lefogadom, hogy ő a legsebezhetőbb közülünk. Miután felolvastam neki anyukám levelét, és elmagyaráztam, hogy milyen veszélyes helyzettel állunk szemben, vigasztalhatatlan lett, ami lassan kezdi kiölni belőlem a harci kedvet. Hogy mehetnék úgy el, hogy itt hagyom őt a hiénák karmai közt? Mi van, ha valami baja esik, amíg én távol vagyok? Ha megölöm Hwangot a múltban, ez az egész nem fog megtörténni, de amíg megtalálom, bármit művelhet Zelo-val. Bele fogok halni, ha egyik visszalátogatásom alkalmával az a hír fog fogadni, hogy Zelo… Nem futamodhatok meg! Az anyukámnak joga van ahhoz, hogy éljen, és ha sikerrel járok, Zelo-nak is lesz családja, és mindannyian iszonyú boldogok leszünk.

– Te leszel a jobb kezem, mint Watson Sherlocknak. És ha elmegyek, te leszel a legidősebb, úgyhogy ugráltathatod a kisebbeket. Nézz rám, kérlek! Megbízol bennem, ugye? Sosem hagynálak magadra, sosem engedném, hogy bántódásod essen… Igyekezni fogok, hogy minél előbb a szüleiddel lehess, rendben?

– De ha megváltoztatod a múltat, lehet, hogy mi ketten nem is fogunk találkozni… – hüppögi a vállamba fúrva fejét. Megsimogatom a haját, miközben azon vagyok, hogy kiagyaljak egy hihető mesét, amit bevesz. Igaza van, ha Hwang nem rabol el minket a családjainktól, nagy valószínűséggel az útjaink nem fogják keresztezni egymást. Most fáj neki ez a gondolat, de ha eleve nem ismerkedünk meg, nem lesz min bánkódnunk, ami jelen pillanatban nem szolgál vigaszul.

– Mindketten imádjuk a gyorskaját. Kizárt, hogy egyszer ne fussunk össze az egyik mekiben – suttogom alig hallhatóan. Nem beszélhetek hangosabban, mert akkor felfedezné, hogy milyen bizonytalanul csengenek a szavaim. Hosszan megcsókolom a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy ettől akkora erőre fog kapni, hogy egy kézzel képes lesz összeroppantani az ellenséget, amikor veszélybe kerül az élete. Egy gazembernek érzem magam, amiért pont akkor lépek le, amikor eleve rosszul van; nem elég, hogy fizikai fájdalmak gyötrik, még lelkileg is a padlóra küldöm őt. De ha nem indulok el most rögtön, attól tartok, holnapra inamba szállna a bátorságom.

Az évek során elsajátítottam pár trükköt a „mestertől”, ami most az előnyömre válik. Negyed óra alatt összeállítom magamnak azokat a papírokat, amikre szükségem lehet például egy iskolai beiratkozás alkalmával. Hamis személyi, általános sulis bizonyítvány, satöbbi. Aztán mindent mértani pontossággal visszateszek a helyére Hwang irodájában, és írok egy levelet, amit becsúsztatok a hálójuk ajtaja alatt. Az áll a soraimban, hogy a múlt heti utazásom alkalmával halálosan beleszerettem egy lányba, ezért úgy döntöttem, 2000-ben maradok. Nem tudom, mennyire hihető ez a sztori, mert a többiekkel ellentétben sosem nézegettem elbűvölve fotókat lányokról, nem zúgtam bele a szomszédságban lakó csajokba, akik teljesen ámulatba ejtették a kisebbeket a szépségükkel. De talán pont azért fogják bevenni, mert az olyanok, akik sokáig nem ismerték a szerelmet, könnyen feladhatnak mindent, ha végre szembe jön velük az igazi. Felőlem aztán az igazságra is rájöhetnek, én csak azt akarom, hogy Zelo-t ne bántsák miattam.

Van még valaki, akitől el kell köszönnöm, mielőtt távoznék. Átölelem King Kong nyakát, aki a vállamra hajtja a fejét, és olyan szomorúan néz rám, mintha tisztában lenne azzal, hogy mire készülök. Én neveztem el őt, amikor kölyökkutyaként idekerült, a méreteiből adódóan választottam neki ezt a nevet. Már kiskorában is hatalmas volt, ettől függetlenül a legártalmatlanabb házi kedvencnek mutatkozott. Legalábbis addig, amíg egy nap ki nem derült, hogy alkalom adtán tombol benne a vadászkutya ösztön.

Dr. Hwang tizenkét éves korunkig képzett minket. Megtanított arra, hogyan legyünk láthatatlanok, amikor forróvá válik a talaj a lábunk alatt. Ugyan láthatatlanná tévő köpenyt nem tudott létrehozni, de meg voltak a módszerei, amik a szökés legbiztonságosabb formáihoz vezettek. Lopni tanított, elmagyarázta, hogy adjuk a szegény, ártatlan kisfiút, ha esetleg a lebukás veszélye fenyegetne. De egy idő után nem elégedett meg ennyivel. Gondolhattam volna, amikor haza állított a kutyával, hogy nem kedvességből hozta nekünk. A tudtunk nélkül őt is kiképezte, és egy nap utánam engedte, azzal a címszóval, hogy meg kell tanulnom olyan gyorsan futni, hogy a legjobb zsaruk se kaphassanak el. Összetörtem, miközben menekültem King Kong elől, mert egyfolytában azok a képek peregtek le lelki szemeim előtt, amikor az ölembe téve óriás fejét végigaludta a délutánokat, vagy amikor folyton fellökött nagy lelkesedésében, miután visszahozta nekem az eldobott botot. Akkor, ott csalódtam benne, és ez sokkal jobban fájt annál, minthogy az életemért aggódtam volna menekülés közben.

Később megláttam, hogy Hwang beadott valami szert a kutyának, mielőtt rám szabadította, ami azt jelentette, hogy King Kong is csak az őrült elméje áldozata volt. Önszántából sosem bántott volna, amitől megkönnyebbültem, bár nem lehettem elég nyugodt, hiszen nem tudhattam, hogy nem nyiffan-e ki egy bizonyos időintervallum után a kutyus a szer miatt. Magunkat is féltettem, mert annak ellenére, hogy Hwang kotyvalékától jobban lettünk egy-egy utazás után, azt nem tudhattuk, hogy hosszú távon milyen hatással lesz ránk. Most, hogy fény derült arra, hogy manipulálták a génjeinket, egyetlen tökéletes mondattal tudnám jellemezni magam: rohadtul defektes vagyok.

Remegő kézzel ütöm be az anyám által megadott dátumot és helyszínt az órába. Sosem mentem magamtól sehova, ezért annyira izgulok, mintha az első utazásomra kerülne hamarosan sor. Hwang azért „tenyésztett” ki minket, mert azt vallotta, ha elkövetünk egy bűntényt 95-ben, egyetlen rendőr sem fog rájönni soha az életben, hogy a bűn elkövetőjét 2012-ben kéne keresni. Ha meg születik egy olyan ember, aki mégis rájönne, úgysem tud semmit tenni, mert képtelen utánunk jönni a jövőbe. Tökéletes alibit szolgáltatott magának arra, hogy ne bukjon le, és még a kis ujját sem kellett megmozdítania, mivel velünk végeztette el azt, ami megjelent abban a zavarodott fejében.

Hirtelen táncra tudnék perdülni a boldogságtól, hogy végre magam mögött hagyhatom ezt a lepratelepet. Csak az árnyékolja be az örömömet, hogy itt kell hagynom Zelo-t meg a kutyust, de haljak meg, ha nem teljesítem a nekik tett ígéretemet. Erőt érzek magamban ahhoz, hogy megváltoztassam mindannyiunk sorsát, és hős legyek. Gyerekkorom óta utálom a hősöket, mert olyan lelombozó, hogy másokért feláldozzák a szabadidejüket, vagy akár az életüket. Én sokkal önzőbb voltam ennél eddig a percig.

1993. február

Elvileg az iskola fiú vécéjében landoltam, ami két okból is szerencsés. Egyrészt, rám jött a pisilés a nagy izgalmak miatt, másrészt, elég gáz lett volna, ha a matekóra kellős közepén a semmiből bukkantam volna fel az egyik osztályban. Olyan pontosan nem tudjuk behatárolni az érkezés helyét, hogy például az iskola szertárjában akarunk megjelenni, ezért az már a sorson múlik, hogy mi történik az utazás végén. Hwang azt mondta, ha nyilvános helyen érünk földet, azonnal térjünk vissza a saját időnkbe, és hagyjuk a zsákmányt, akármekkora üthetné a markunkat. Velem csak egyszer fordult elő ilyesmi, de eszem ágában sem volt megfutamodni, pedig elég kockázatos helyzetbe csöppentem.

A kiszemelt bank ajtajában jelentem meg, amikor a rablás már javában folyt. Egy fickó fegyvert fogott az ott tartózkodókra, amíg a társa a dolgát végezte. Amikor a túszok megláttak engem felbukkanni a semmiből, még nagyobb pánikba estek. Hol rám, hol a rablókra kapták a tekintetüket, de nem mertek megszólalni, a tolvajok pedig háttal álltak nekem, szóval ők nem vettek észre. A terv szerint teljes lelki nyugalomban odasétáltam az autójukhoz, amit nagy siettükben nyitva hagytak, és bemásztam a csomagtartóba. Amikor végeztek, behajították mellém a szerzeményüket, de akkor sem fedeztek fel, mert jól elrejtőztem az ott talált pokrócok alá, meg amúgy is annyira elvette az eszüket a menekülés, hogy nem foglalkoztak semmi mással. Egy-két perc elteltével megragadtam a pénzzel teli táskát, és a következő pillanatban már a saját időmben voltam. A bankban lévő emberek vélhetőleg egy hallucinációnak tudták be a látottakat, ami a rablás okozta stressz miatt jelentkezett náluk.

Amikor kilépek a fülkéből, meghökkenek, mert egy fiúba botlom, aki a mosdóra támaszkodva álldogál. Vörösek a szemei, a tekintete bánatos, bár amint meglát engem, gyanakvóvá válik. Ezt mégis hogy fogom kimagyarázni? Megmosom a kezem, és úgy döntök, nem szólok hozzá, hátha annyiban hagyja a dolgot, de nincs akkora mázlim. Amikor az ajtó felé indulok, utánam kiált, amivel megállásra késztet, pedig nagyon nincs kedvem ezzel húzni az időt.

–  Negyed órája itt ácsorgom, és nem láttalak bemenni abba a fülkébe.

– Mert én már fél órája bent voltam. Tegnap este elronthattam a gyomrom, és most annak az utóhatásától szenvedek. – Szerintem nem hiszi el, amit mondok, de mivel senki nem tud arról, hogy léteznek időutazók, nem firtatja tovább a témát. Úgy látom rajta, van elég baja, ezért gyorsan el fogja felejteni a történteket. Mielőtt kimennék, visszafordulok, mert végül is kapóra jön, hogy itt van. – Nem tudod véletlenül, hogy merre találom Han Borát?

– Csak nem te vagy az apja a gyerekének? A helyedben én nem lennék ilyen biztos ebben. Ha megszületik, mindenképp csináltass egy DNS tesztet, mert van egy pár sorstársad, akik szintén potenciális apa jelöltek. – Gondolkodás nélkül emelem fel a kezem, hogy behúzhassak neki egy jókorát. Burkoltan leribancozta az anyámat, amit nem tűrhetek szó nélkül. És az ütésnek köszönhetően legalább tutira kivertem a fejéből, hogy a hirtelen megjelenésem körül járjanak a gondolatai. Kicsit sajnálom, mert olyan védtelennek tűnt a mosdóban bujkálva, de a sértettségem nagyobb, úgyhogy a további lehetséges társalgást mellőzve sarkon fordulok.

A folyosókat járva ráébredek, hogy ez az egész sokkal bonyolultabb lesz annál, mint amire számítottam. Először is, nincs hol laknom. Másodszor, hogy mondhatnám azt, hogy új diák vagyok, amikor egyik tanár sem értesült arról, hogy új tanuló fog az iskolába érkezni? Nem sétálhatok be, és ülhetek le az egyik teremben, mert egyből rájönnének, hogy nem tartozom ide, és ki tudja, milyen sorsra jutnék. Az egyetlen megoldás az lett volna, hogy elmesélem Borának a sztorit, hozzá költözöm arra az időre, amíg véghezviszem a küldetést, aztán hazamegyek. De azt írta a levélben, hogy ne ijesszek rá, mert úgysem hinne nekem, és ez tulajdonképpen logikus, mert ha normális életet élnék, én is hülyének nézném azt, aki egy ilyen képtelen történettel állna elő.

Az ebédig hátralévő két órát az udvaron rejtőzködve töltöttem. Ha csak a tanulók látnak meg, nem keveredhetek bajba, legalábbis ezzel próbálom nyugtatni magam. Most elvegyülök az ebédlő irányába hömpölygő tömegben, és izgatottan nézek körül, amikor az első asztalokhoz érek. Sokan már esznek, mások tányérokkal a kezükben állnak sorban, és én az utóbbi csoporthoz csatlakozom. Amikor meglátom az egyik asztalnál egyedül ücsörögni azt a lányt, aki a széfben talált képen szerepelt, kicsúszik a pohár a kezemből, amibe épp üdítőt akartam önteni. Remek, most aztán mindenki figyelmét magamra vontam!

Idegesen takarítom össze a bénaságom következményét, miközben egy percre sem veszem le a szemem Boráról. Hamarosan kiszúrja, hogy őt bámulom, mire csábos mosolyra húzódik a szája, aminek láttán megvágom magam egy szilánkkal. Már csak az hiányozna nekem, hogy a saját anyám kikezdjen velem! De bármi történjen, oda kell mennem hozzá, amire nem fog sor kerülni, ha egész ebédidő alatt takarító nénit játszom.

– Te vagy az új srác? – kérdezi fülig érő szájjal Bora, amikor helyet foglalok mellette. Túl sok sminkkel fedi el a szépségét, túl megjátszósan beszél, ami nem igazán tetszik. Nem látom azt a védelmező anyát, akit a levelet olvasva elképzeltem. Csak egy felszínes tini lányt látok, akit simán beválasztottak volna a Bajos csajok szereplő gárdájába, mert pont olyan a viselkedése. Ez elkeserít. Az elmúlt tizennyolc évben gyűlöltem az anyámat, ezért nem gondolkoztam azon, hogy milyen lehet. De az utóbbi pár órában folyton ő járt az eszemben, és inkább egy túlbuzgó strébernek állítottam be magamban, akit átvert az első szerelme, és annak következményeként esett teherbe. Erre kiderül, hogy a srác a mosdóból nem hazudott, én meg igazságtalanul vertem be a képét…

– Ja, eléggé új vagyok errefelé. Hogy lehet az, hogy egy hozzád hasonló szépség egyedül ebédel? Egy királynő mellől nem hiányozhatnak az udvarhölgyei, de én egyet sem látok.

– Amikor megtudták, hogy babát várok, elfordultak tőlem. Így számkivetett lettem, mint az a szerencsétlen Youngjae. – Követem a pillantását, ami ahhoz a fiúhoz vezet, akit nemrég megismertem. Senki sem ücsörög egyedül az ebédlőben, most már Bora sem, csak a szomorú szemű srác mellett nem tartózkodik senki.

– Ő miért van egyedül?

– Mert egy nyomi. És a nyomikkal nem szokás barátkozni – közli lazán megrántva a vállát. Nem tetszik, amilyen stílusban Bora arról a fiúról beszél. Senkiről sem beszélhetne ilyen lenézően. És én még miatta ütöttem meg Youngjae-t? Nem érdemelte meg, hogy a védelmére keljek. A csalódottság egyre mélyebbre rágja magát a csontjaimban, és hirtelen az is megfordul a fejemben, hogy visszamegyek az időmbe, és nem mentem meg ezt a lányt, mert feleslegesen kockáztatnám az életemet érte. De nem tudok megfeledkezni a levél sorairól, amiben ő maga vallotta be, hogy a születésem előtt egy olyan valaki volt, akire nem lehet büszke. Nem hagyhatom magára csak azért, mert nem a képzeletemben élő mintadiákot testesíti meg.

–  Szerintem egyáltalán nem tűnik nyominak. Sokkal inkább helyesnek mondanám.

– És mit ér azzal, hogy helyes, ha közben teljesen antiszociális? Kezdetben minden srác vele akart haverkodni, minden csaj a pasijának akarta őt, de Youngjae uraság annyira fennhordja az orrát, hogy neki senki sem jó, csak magával van megelégedve.

– Az a véleményem, hogy tévedsz, és ezt be is fogom bizonyítani. Fogadjunk, hogy a barátja leszek!

– És miért akarna egy ilyen menő srác, mint te egy olyan idiótával barátkozni? Inkább maradj itt velem, és szórakoztass, mert mostanában szörnyen unalmas napjaim vannak. – Hátradobja a haját a válla felett, és csavargatni kezdi az egyik fürtöt az ujja körül. Közelebb hajol hozzám, így megcsap émelyítő parfümjének illata, amitől még rosszabbul leszek. Az anyám flörtöl velem! Itt helyben rám mozdulna, ha nem ugranék fel a székről, és nem hagynám ott gyors léptekkel. Azt hiszem, ez az utazás nagymértékben rombolni fogja a lelkivilágomat, úgyhogy nem ártana sürgősen felkeresnem egy pszichológust. De mégis mit mondhatnék neki?

– Sajnálom, hogy megütöttelek. Han Bora tényleg egy ribi – vágódom le Youngjae mellé, aki felvont szemöldökkel néz vissza rám. A kajámat a másik asztalnál hagytam, ezért lopok egy falatot az övéből, mire még magasabbra szaladnak a szemöldökei. Olyan Edward Cullenes feeling lengi körül ezt a srácot, bár azt le kell szögeznem, hogy sokkal szebb Robert Pattinsonnál… Jézusom, miért vélekedek úgy egy fiúról, hogy szép?

– Miért ültél ide? Rengeteg asztal van…

– Rengeteg asztal, sok hülyével körülvéve. Itt csak egy hülye van, ami óriási előny a többel szemben.

– Már ennél az asztalnál is két hülye van – vigyorog rám, elkapva a beszélgetés fonalát. Azt hittem, sosem szokott mosolyogni! De szentséges ég, ezt abba kéne hagynia, mielőtt ismét összetörnék egy poharat zavaromban. Borára pillantok, aki csodálkozva konstatálja, hogy elég volt egy perc, és máris mosolyt varázsoltam a „számkivetett” arcára. De rajta kívül többen is minket bámulnak, és hamarosan beindul a sugdolózás a hátunk mögött.

– Meg tudlak érteni azért, amiért nem barátkoztál ezekkel a barmokkal. Mit szólnál ahhoz, ha kicsit felbosszantanánk őket? Meg fognak halni a sárga irigységtől, ha látják, milyen jól érzed magad velem, miután őket elutasítottad.

– Nincs szükségem álbarátokra. Nincs szükségem senki szánalmára. – Szomorúság kerít a hatalmába, amikor feláll, és dühösen kivágtat az ebédlőből. Mi rosszat mondtam? Nem szánalomból jöttem ide hozzá, és nem az álbarátja akartam lenni, hanem igazi. Mi történhetett vele, ami ilyenné tette?

– Látom, elvesztetted a fogadást, szépfiú. Felejtsd el azt a lúzert, és koncentrálj helyette rám – búgja a fülembe Bora, kezét a vállamra téve. Kiráz a hideg az érintésétől, ez nem egy anyai gesztus. Miatta jöttem vissza 93-ba, de sokkal jobban vágyom Youngjae társaságára, annak ellenére, hogy ő fikarcnyit sem kíváncsi rám.

– Jobban tennéd, ha mostantól egyetlen fiúval foglalkoznál, nevezetesen a hasadban lévővel.

– Mégis honnan veszed, hogy fiú? Még nem tudom, milyen nemű, de érzem, hogy kislány lesz! A fiúk egytől egyig ostobák és én mindet utálom! Nem lehetek akkora vesztes, hogy fiam szülessen… – Bora könnyekben tör ki, de nekem nem az az első reakcióm, hogy meg kéne vigasztalnom őt. Jelen esetben nem tudom sajnálni, inkább a képébe ordítanám, hogy akkor vetesse el a gyereket, így legalább az én szenvedésem is véget érne. Youngjae sokkal inkább megérdemelné a vigasztaló szavaimat, csak sajnos ő meg nem kér belőlem, ezért jobb híján a könyvtárba kullogok, hátha ott kiötlök valamit a továbbiakra nézve.

Órákat kuksolok a könyvtárban, de egy lépést sem jutok előre az ügyemet illetően. Hiába vagyok körülvéve mindenféle okosságot tartalmazó lexikonnal, az én problémámra egyikben sem lelhetek megoldásra. Az a szerencsém, hogy a könyvtáros néni olyan öreg, hogy nagy valószínűséggel fel sem tűnt neki, hogy ugyanaz az ember tesped az egyik kényelmetlen széken egy jó ideje. Igazából az az ötletem bizonyul a legjobbnak, miszerint itt töltöm az éjszakát, mert a néninek szerintem ez sem fog szemet szúrni, amikor hazamegy. De ha itt is alszom, attól még a holnap meg az azután nem lesz megoldva. Pedig csak úgy védhetném meg Borát, ha a közelében lennék, bár egyre kevésbé vágyom arra, hogy egy levegőt szívjak vele. Ha nem lehetek az iskola tanulója, nem tudom, miként teljesíthetném a kérését. Szülők, vagy legalább egy gondviselő nélkül lehetetlen bekerülni ide, úgyhogy a nagy hőstettem csúfos kudarcot fog vallani, mielőtt igazán belevághattam volna.

– Hé, új fiú! – Meglepetten kapom fel a fejem arra a hangra, amit bár csupán egy-két mondat erejéig hallottam, sosem tudnám elfelejteni. Elkapja a karom, és konkrétan leránt a székről, aminek köszönhetően mindketten a padlón kötünk ki. Annak ellenére, hogy korábban hozzám se akart szólni, most milyen heves lett egyszeriben!

Amikor felnézek, rájövök, hogy azért volt szükség a hirtelen mozdulatra, mert a néni pakolászni kezdett a polcokon, melynek következtében a könyvek dominószerű borulásnak indultak, amik szépen fejbe kólintottak volna, ha Youngjae nem cselekszik időben. Elnézve némelyik vaskos példányt, ezek simán elmennének gyilkos eszköznek is!

– Te tényleg olyan vagy, mint Edward Cullen! Megmentettél! Pedig megérdemeltem volna, hogy kupán vágjon pár könyv, amiért megütöttelek – magyarázom lelkesen továbbra is a földön ülve. Youngjae furcsán kezd méregetni a név hallatán, amit ő nem ismerhet, mivel még csak 93-mat írunk. Valójában Edward jobb helyzetben volt nála, mert neki ott voltak a társai; Youngjae-t leginkább egy magányos farkashoz lehetne hasonlítani, aki otthagyta a falkáját, és egyedül kóborol a veszélyekkel teli erdőben.

– Igazság szerint örülök annak, hogy bemostál nekem. A többiektől mindig azért kaptam, mert nyominak tartottak, te viszont azért láttad el a bajom, mert bunkó voltam, ami százszor jobb.

– Ha szeretnéd, bármikor adhatok repetát. Csak szólj! – Jaj ne! Nem szabad viccelődnöd, Daehyun! Mert ha viccelődsz, akkor ő elmosolyodik, és ha ő elmosolyodik, akkor neked véged… Azt hiszem, Youngjae mégiscsak vámpír lehet; mással nem tudom megmagyarázni azt, hogy teljesen elveszítem az ép elmémet a közelében. Biztosan hipnotizál, és miután sikerül teljes transzba ejtenie, kiszívja minden csepp véremet. Végül is, ha az időutazás lehetséges, miért ne létezhetnének vámpírok? Amúgy ha 93-ban megírnám az Alkonyatot, akkor rohadt sokat kaszálhatnék. Lenne lakásom, egy menő verdám, és nem okozna több fejfájást az, hogy jelenleg hajléktalan vagyok. Sőt, jobbat is tudnék annál a történetnél írni. Például lehetne mindkét főszereplő fiú, Bellát úgysem kedveltem az elejétől fogva. Szóval lenne két fiú, akik egymásba szeretnének, és… Amikor a szerelemre gondolok, hogy juthatnak olyan őrültségek az eszembe, hogy két fiú szeretheti egymást úgy? Biztosra veszem, hogy hipnotizált!

Youngjae megfogja a kezem – úristen, most halálosan komolyan az én kezembe csúsztatta az övét? – hogy felhúzzon, és a polc elé irányítson, hogy segítsünk a néninek összeszedni a földön heverő könyveket. Csigalassúsággal pakolászom helyükre a szótárakat, novellásköteteket, mert addig sem kell a tudatmódosító szemeibe néznem, továbbá, a borítók és lapok mögé rejtőzve, nem láthatja egyre piruló arcom. Amikor a kezembe kerül egy manga, és megpillantok egy félmeztelen fiút az egyik oldalán, úgy hajítom el, mintha égetne, mert a rajzon szereplő figura helyett Youngjae-t képzelem el ruha nélkül. Kicsit sem nézhet hülyének, amikor a képeskönyv métereket repül a jóvoltamból, ráadásul úgy esik le, hogy pont az az oldala van felfelé, ami kiverte nálam a biztosítékot.

– Amikor bejöttem, nagyon bele voltál merülve abba az olvasmányba. Ennyire érdekesnek találod? – bök a fejével a széken hagyott példányra. Én ugyan egy betűt sem olvastam el belőle, csak nagyon hitelesen tudom alakítani a szorgalmas kölyök szerepét.

– Igen, rendkívül izgalmas! Sosem olvastam még ehhez foghatót! – Hát ja, a túlságosan lelkes rajongó karakterét is jól hozom, na. Miután végzünk, Youngjae odamegy a nénihez, hogy kikölcsönözhesse azt a regényt, amit az előbb felhájpoltam neki. Remélem, tényleg érdekes az a cucc, különben jogosan verne fejbe vele. Nem mintha erre alkalma nyílhatna a jövőben, hiszen perceken belül elválnak az útjaink, amik talán soha többé nem fognak kereszteződni. Youngjae jöttének köszönhetően a néni tudomást szerzett rólam, így muszáj elhagynom a terepet, amikor zárni készül.

– Hazakísérlek, jó? – mondja. Na, nem a könyvtáros néni, hanem a hipnotikus pillantásokat vető, gondolataimat összezavaró mosolyú fiú.

– Nem kell engem kísérgetni, vagy szerinted úgy nézek ki, mint egy lány? Túl nőiesek a vonásaim, esetleg a ruháim nem elég férfiasak? – kérdezem egy kisebb pánikrohammal a hangomban.

– Gondoltam, az úton beszélgethetnénk… Tudod, próbáltam normális emberek módjára barátkozni, de akkor hagyjuk.

– Ne! Nézd, ha lenne hova, örülnék neki, ha hazakísérnél. – Amikor kilépünk az iskolából, megcsap a csípős hideg levegő, ami ráébreszt arra, hogy elég lenge öltözetben hagytam el az otthonom, mivel ott más évszak volt a soros. Már beletörődtem abba, hogy egy padon fogok csövezni az egyik parkban, de a halálra fagyást azért nem kockáztatnám meg, úgyhogy muszáj lesz visszamennem. Egyszerűen nincs más választásom. Vagy mégis? Ha most a szegény árva fiú szerepébe bújnék, ami nem is lenne túl megerőltető számomra, hiszen tényleg az vagyok, Youngjae szíve esetleg megeshetne rajtam, és hazavihetne magával… Á, de mit szólnának a szülei? És miért akarna hazavinni? Nem állok olyan közel hozzá, szinte nem is ismerjük egymást, bár ha rajtam múlna, a nap huszonnégy órájában a nyomában lennék. Mindenesetre, ha már elkotyogtam, hogy nincs hova hazamennem, nem ártana magyarázatot adnom erre a tényre, mert Youngjae úgy néz rám, mintha nagyon kíváncsi lenne a miértekre. – Születésemtől fogva árvaházban éltem. Nem bántak velem jól azon a helyen, ezért megszöktem. Szerettem volna iskolába járni, mint egy hétköznapi gyerek, de nincs senki, akinél lakhatnék, aki a gyámom lehetne…

– A szüleim meghaltak négy éve. Azért lettem ilyen… A bátyám nevelt fel, és ha megkérném, hogy hadd élhess velünk, biztosan beleegyezne. – Most még jobban haragszom Borára, meg az összes többi tudatlanra, akik nincsenek tisztában azzal, hogy Youngjae nem képes feldolgozni a szülei halálát, ezért nem akar kötődni senkihez. Attól fél, hogy ha közel engedne magához valakit, egy napon ugyanaz történne azzal, akit megszeret, ami a szüleivel. Így hát nem mehetek vele. Eljön majd az az idő, amikor vissza kell térnem a helyemre, és nem hagyhatom, hogy pár hónap erejéig ábrándokba ringassa magát.

– A nagymamám… Kiderítettem, hol él, szóval… Valahol vidéken, úgyhogy valószínűleg nem fogunk többet találkozni. – Összefacsarodik a szívem, amikor hasonló fájdalmat látok megcsillanni a szemében, mint amilyet Zelo-éban láttam. Nekem is fáj, bár nem értem, miért. Váltottunk néhány szót és mosolyt, de ennyire könnyen még soha, senki nem ért el a lelkemig. Ilyen lehet az, amikor a lelki társak egymásra találnak? Nincs magyarázat arra, miért vonzódnak a másikhoz, csak érzik azt a mélyről jövő hívást a bensőjükben, ami folyamatosan azért sóvárog, hogy legyenek együtt. Ha még időben lépek, talán nem okozok akkora sebeket neki, mintha azután mennék el, hogy teljesen megszeretett. Kiváltságosnak érzem magam, amiért engem a barátjának fogadott volna, de nem élhetek ezzel a csodás lehetőséggel az ő érdekében.

Végigsétálok a zúzmarás utcákon, egy olyan helyet keresve, ahol zavartalanul köddé válhatok. Nem elég, hogy nem fogom teljesíteni anyám kérését, egy ártatlan fiú reményeit is összetörtem, hogy a saját szívemet ne említsem. Ha eszembe jut az arca, könyörgő tekintete… Vissza akarok fordulni, de mielőtt hülyeséget csinálhatnék, leveszem magamról a hátizsákomat, hogy a mélyére nyúlva kihúzzam belőle az órát.

Bassza meg! Eltűnt az óra! De hogyan lehetséges ez? Örökre itt fogok ragadni 93-ban. Vagyis nem örökre, mert fél év múlva meghalok. Vagyis nem fél év múlva halok meg, mert minden bizonnyal ma éjszaka fogok halálra fagyni. Nem hiába utáltam én a hősöket! A merő féltékenység beszélt belőlem, mert mindig is tudtam, hogy én nem lennék olyan dolgokra képes, mint ők.

– Ezt keresed? – lóbálja meg előttem valaki az eltűnt tárgyat. A hátam mögött áll, de nem kell szemtől szemben lennünk ahhoz, hogy tudjam, ki annak az édes hangnak a gazdája. Egy pillanatra megfagy bennem a vér, hiszen illetéktelen kezek érintik az órát, de szerencsére kinézetre pontosan olyan, mint egy szimpla karóra, és ha az ember nem merül bele a tanulmányozásába, nem jöhet rá, hogy mi az valójában. – Kiesett a táskádból, úgyhogy gondoltam, utánad hozom. – Észreveszem, hogy egy elég látványos lyuk tátong a hátizsákomon, amin át könnyűszerrel távozhatott az óra. Mohón kikapom Youngjae kezéből, és a zsebembe süllyesztem, majd anélkül indulok tovább, hogy legalább megköszönném neki. – Arra nincs semmi. Se vonat, se buszállomás… Nem is tudod, hogy hol lakik a nagymamád, igaz? Gyere velem, kérlek! – Youngjae hirtelen megkerül engem, és előttem terem, hogy egy szoros öleléssel próbáljon meggyőzni, ha már a szavaival nem járt sikerrel. Meg kell mentenem az anyukámat! Csak ez visszhangzik a fejemben, amikor igent mondok az ajánlatára. Bár nincs jogom ahhoz, hogy amíg az egyik ember életét megmentem, a másikét tönkretegyem, de túl sok teher szakadt a nyakamba ahhoz, hogy minddel el tudjak bánni egymagam. Szükségem van egy társra, akinek a vállára hajthatom a fejem egy nehéz nap végén, és akivel addig nevethetek, amíg el nem tűnik az a gondolat, hogy mi lesz, ha eljön az én időm…