SeKai - Love Me Like You Do 6/6

Jongin

Amikor a kabinunk felé igyekeztem, kezemben a meleg tejet tartalmazó cumisüveggel, meglepetten konstatáltam, hogy Honey már nem üvölt úgy, mint egy fába szorult féreg. Ha egyedül van, még nagyobb cirkuszt szokott csapni, ezért azt feltételeztem, hogy Krystal ott hagyta a traccspartit, hogy a pletykálás helyett inkább a lányával foglalkozzon. Krystal jó anya, nem panaszkodom rá, de néha elszalad vele a ló, és órákra elhanyagolja a gyereket csupa felesleges dolog miatt. Talán kihasználja, hogy annyira imádom a picit, és ezért lazább a legtöbb anyukánál, én pedig nem szidom le e miatt, mert sokkal jobban szeretek kettesben lenni a lányommal az anyja nélkül.

Önző dolog tőlem, hogy csak arra kellett a baba, hogy visszahozza a lelkemből kiveszett fényt, de amióta megérkezett közénk, rájöttem, hogy őt az ég küldte nekem. Egyetlen egyszer feküdtem le Krystallal védekezés nélkül, nem feltétlenül kellett volna teherbe esnie. De volt egy angyal, aki látta a szenvedésemet a felhők közül, és úgy döntött, eljön hozzám, hogy enyhítsen rajta. Krystalt nagyon feldúlta, amikor kiderült, hogy gyereket vár, nem akart ilyen fiatalon anya lenni, de ahogy növekedett a hasa, egyre inkább megbékélt a ténnyel. Nem sírt, amikor először vehette karjába a picit, ellentétben velem, akinek a könnyeiből egy kisebb patak is létrejöhetett volna.

Honeyval a karomban nem gondoltam annyit egy bizonyos személyre, ő elvonta a figyelmemet a múltról, reményt adott a jövőre nézve, és megnyugvást a jelenben. Ott voltam az első szavánál, az első lépéseinél, mindennél, ami elsőnek számított, és egyetlen percig sem bántam, hogy tizennyolc évesen vált belőlem apa. Legalább tök fiatal leszek még, amikor pasizni kezd, és lesz elég erőm ahhoz, hogy elhajtsam a közeléből a szemtelen udvarlókat. De ha megismer egy rendes srácot, nem fogok az útjukba állni. Nem követem el azt a hibát, mint apám, hogy már most eljegyzem valakivel, neki kell megtalálnia a szíve választottját. Ha egy szegénysorban élő munkás kölyök lesz az, ugyanolyan örömmel fogadom majd, mint egy grófot vagy bárót.

Földbe gyökerezett a lábam, amikor meghallottam Sehun hangját. Bekukucskálva láttam, hogy milyen gyengéden tartja a lányomat a karjában, és már ennyi is elég volt ahhoz, hogy könnyek szökjenek a szemembe. Biztosan erre járt véletlenül, és hallotta, hogy sír a baba. Annak ellenére, hogy engem gyűlöl, a kicsi még az ő kemény katona szívét is képes volt meglágyítani. Pokolian fájt, amikor Sehun úgy taposott el, ahogy én a csikkeket szoktam, de nem tudtam rá haragudni a tette miatt. Csak a bosszúja eszközeként használt, csak elégtételt akart rajtam venni a sok megaláztatásért, és a helyében valószínűleg én is hasonlóképpen cselekedtem volna. Megérdemeltem kemény szavait, lenéző modorát, és azt a megsemmisítő összeomlást, ami akkor tört rám, amikor végleg kiléptem a szobájából.

Elfogadtam, hogy ő mást szeret, hogy sosem voltam több számára egy csinos kirakati bábúnál, akin kiélheti a vadabb vágyait. Mert Luhannal szeretkezett ugyebár… Ez a mondat, meg az, hogy rajta kívül soha nem fog mást szeretni, beleköltözött minden szívdobbanásomba, ami elviselhetetlenül zakatolta a gyűlölt szavakat a nap huszonnégy órájában. Néha arra riadtam fel az éjszaka közepén, hogy ezeket a mondatokat hallom mindenhonnan az elmémbe szivárogni. Ezeket hallottam ki Krystal békés szuszogásából, a lányom sírásából, az óra unott ketyegéséből, a hajó motorjának zúgásából, ami napról napra kezdett egyre jobban megőrjíteni.

Mégis megnyugtatott a tudat, amikor láttam őt vacsoránál, vagy véletlenül egymás mellett mentünk el az egyik folyosón, mert rá kellett ébrednem, hogy nekem már az is elég, ha távolról figyelhetem őt. Olyan lettem, mint Luhan rajongói, akik csak álmukban érhetnek hozzá imádott idoljukhoz, mivel a valóságban pont az a fiú bújik hozzá, aki az én álmaimban kísért. Tudtam, hogy nemsokára hazamegyek a családommal, és hogy akkor a szenvedés következő fokozatát is meg fogom ismerni. Nem akartam beletörődni abba, hogy többé nem láthatom; ha már plátóian sem csodálhatom őt a messzeségből, semmim sem fog maradni belőle. De engem vár a trón, a korona, az unalomba fulladt szürke hétköznapok, és a hajón töltött kósza pillanatok hamarosan olyan emlékké fognak fakulni, mint az összes többi, amit vele éltem át. Emlékek, amiket nem vehetnek el tőlem, melyek akkor is velem lesznek, amikor megfogalmazom a legújabb parancsokat, vagy amikor fogamat összeszorítva fekszem le Krystal mellé azon fohászkodva, hogy ne akarjon tőlem semmit, és minél előbb aludjon el.

Az ajtónak kellett támaszkodnom, mert a lábaim elgyengültek Sehun szavai hallatán, amiket a kislányomnak mormolt. Esküszöm, belecsíptem a kézfejembe, hogy ellenőrizzem, ébren vagyok-e, mert annyira hihetetlennek hatott a vallomása. A szívem visszhangja egyik percről a másikra váltott át arra a mantrára, hogy „szerelmes vagyok az apukádba, soha, senkit nem szerettem úgy, mint őt”. A könnycseppek száma megduplázódva folyt végig arcomon, miközben életre kelt bennem az a rég eltemetett gyermek, akinek a mosolyát Baekhyun annyira szerette volna viszontlátni.

Az a bolond gyermek bármilyen őrültségre képes lett volna, de meg kellett fékeznem boldogságtól ittas örömtáncát. Hagytam, hogy kitombolja magát a bensőmben, de nem engedhettem szabadjára, mert meggondolatlansága mindent tönkretehetett volna. Ő képes lett volna odarohanni Sehunhoz, gyorsan berakni a babát a kiságyba, és addig csókolni őt, amíg Krystal ránk nem nyit. Nem érdekelte a lebukás veszélye, sem annak következményei, csak minden létező módon ki akarta fejezni, hogy újra él. Hogy akármi történjen ezután, a szerelme vallomása többet jelent számára mindennél, és ha soha többé nem érhet hozzá, akkor is boldog lesz, mert tudja, az a perzselő, szívszaggató gyönyörűség, amit érez, nem viszonzatlan. Ha majdani énem unatkozva fogja a lábát lóbálni a trónteremben, nem keserű érzésekkel kell a múltra gondolnia, ujjongva azt fogja ismételgetni, hogy van egy srác, aki lehet, hogy ebben a pillanatban a föld másik felén van, de rám gondol, engem szeret.

Óriási erőfeszítésembe került, hogy a legcsodálatosabb hírt, amit valaha hallottam, ne kürtöljem világgá, és hogy elnyomva magamban az ész nélkül cselekvő kis Jongint, nyugalmat tettetve üljek le Sehun mellé. Úgy beszéltem hozzá, mintha semmi nem történt volna, és láttam rajta, hogy ez meglepi, mégsem kezdte a kemény csávót játszani. Amikor jobban szemügyre vettem, szidni kezdtem magam, amiért bedőltem a hazugságának, hiszen minden pillantásából szeretet áradt felém. Ahogy ott ücsörögtünk – Sehun karja meghitten az enyémhez simult, a lányom pedig az ölemben pihegett, felderengett előttem egy rég nem látott álom, ami annak idején oly sokszor meglátogatott.

Sehun másnap eljött Honey születésnapjára, és egyre több időt töltöttünk együtt Luhannal és Krystallal kiegészülve. Furcsának hatott ez a négyes, mégis szükségem volt arra, hogy Sehun közelében legyek, és ha ez volt rá az egyetlen mód, nem ágáltam ellene. Viszont rohamléptekben jött el az a nap, amikor már csak kettőt kellett aludnunk addig, hogy hazatérjünk a palotába. Órákat sétáltam fel-alá azon agyalva, hogy tudnám elérni azt, hogy Sehun kettesben maradjon velem. Emlékeket akartam. Még több emléket, hogy legyen miből életet merítenem, ha nem lesz már mellettem. Kellett pár nap, amikor megszerezhettem ezeket, de sokáig nem tudtam, hogy tehetném magunkat szabaddá egy kis időre. Amikor elért az isteni szikra, szorosan magamhoz öleltem a lányomat, és reméltem, hogy megérti, miért kell nélkülöznie engem néhány nap erejéig. Reméltem, hogy Krystal gondoskodni fog róla, ha én nem leszek itt, és egy utolsó, cuppanós puszi után a hajó fedélzetére indultam.

Most itt állok azon stresszelve magam, hogy mi lesz, ha a terv nem fog beválni. Ha Sehun érzései mégsem annyira erősek, és nem fog úgy tenni, ahogy én azt elképzeltem. A hajó ezen része teljesen kihalt, ilyenkor senki nem tartózkodik itt. A többség Luhan koncertjén mulat, a személyzet pedig jól kiérdemelt pihenőjét tölti. Egy fél órán át nem jár a motor, mert a kapitánynak is dukál egy kis felüdülés a kimerítő munka közben. A fél óra öt perc múlva fog lejárni, ami fontos információ a terv kivitelezéséhez. Pontosan most kell végrehajtanom, amit akarok, ha sikerre szeretném vinni az ötletet.

Érzem valaki jelenlétét a sötétben, mire elmosolyodom, és már lendülök is, hogy a következő pillanatban a vízben landoljak. Egy csepp kétségem sincs a felöl, hogy Sehun leselkedett utánam, aki ott hagyva a koncertet idelopakodott, hogy titokban a közelemben lehessen. Nem lehetek benne száz százalékosan biztos, mert nem láttam az arcát, de egyszerűen tudom, hogy ő az, ahogy az előző estéken is ő volt. Nem szólítottam meg, mert nem akartam elijeszteni, de most jött el az az idő, amikor tovább kellett lépnem, és kockáztatnom azt, hogy talán nem járok sikerrel.

Hallom, hogy a víz újra nagyot csobban, és majdnem felkiáltok örömömben, amikor valaki erősen megragadja a karomat.

– Normális vagy? Miért ugrottál a vízbe? Nem lehetsz ennyire önző, hogy öngyilkos leszel, anélkül, hogy eszedbe jutna a lányod! – Vissza kell fojtanom az arcomra kívánkozó mosolyt, amikor egy csapzott, felháborodott, ugyanakkor nagyon édes Sehun néz velem farkasszemet.

– Ússz velem versenyt! Ha én nyerek, teljesíted egy kérésemet. Áll az alku?

– Nem áll, rohadtul nem áll! A hajó mindjárt indul, és addig valahogy jeleznünk kéne, hogy itt vagyunk. – Nem törődve az okfejtésével sebes tempózásba kezdek. Ismét játszom a tűzzel, hiszen nem lehetek biztos abban, hogy követni fog, és a hangos csapkodásom miatt nem is hallom, hogy mögöttem van-e. Olyan sokáig úszom, amíg a hirtelen támadt hullámok partra nem vetnek, ahol remegő lábakkal állok fel, hogy körülnézhessek. Nem tudom, hol lehetek, de nem is ez a lényeg. Teljesen mindegy, hogy egy sziget, egy város vagy a dzsungel fog magába szippantani, egyetlen célom az, hogy Sehunnal lehessek ezen a helyen.

Megrémülök, amikor egy perc elteltével sem látom felbukkanni a fejét a habok közül, aztán egy hatalmas szikla gördül le a szívemről, amikor nagy morogva mellém sodródik. Tehát engem választott!

– Én nyertem! Figyelj, csak annyit szeretnék tőled kérni, hogy néhány napot legyünk itt együtt. Aztán… te visszamehetsz az énekes pacsirtádhoz, én meg a koronámhoz…

– Néhány nap, mi? És ha ez egy lakatlan sziget? Erre nem is gondoltál, te nagyokos!

– Lakatlan szigetek csak a mesében léteznek – mondom, és nem türtőztetve magam tovább, felnevetek. Sehun dühöng egy sort, majd kijelenti, hogy ő most szépen leül ide, és addig nem fog innen moccanni, amíg nem hozok valakit, aki elmondja, hogy juthatunk ki a szigetről.

Némi bolyongás után találok egy kunyhót, ami üresen tátong, de ahol valaha lakhattak, mert szegényesen bár, de be van rendezve. Jó lesz ez nekünk, az itt tartózkodásunk idejére, gondolom, de azért tovább folytatom a sétát. Aránylag messze a kis háztól embereket fedezek fel, akik szerencsére nem vesznek észre. Furcsa, hogy csak férfiakat látok, akik ráadásul nem is néznek ki rosszul, de elhatározom, hogy erről Sehunnak nem fogok szólni.

– Igazad volt. Valóban lakatlan ez a sziget – közlöm lazán, amikor visszaérek. Ugyanolyan pózban találom, ahogy ott hagytam, de a hír hallatán felpattan, és attól tartok, dühös kifakadását még a távolban élő emberek is meg fogják hallani. Minden idiótának elhord, amin magamban jót mulatok, de igazából nem figyelek a szavaira, csak a hevességre, ami olyan izgatóan tör fel belőle. Elmondom neki, hogy van egy kunyhó, ahol aludhatunk, de amikor elindulok az említett hely felé, nem tart velem.

Az első éjszakát egyedül töltöm a viskóban, és csak nagy sokára jön álom a szememre. Talán tényleg elszúrtam mindent. Rossz apa vagyok, amiért leléptem, hogy egy isten háta mögötti helyen kedvemre szórakozhassak a szeretőmmel… A baj csak az, hogy ráadásul Sehunt nem is nevezhetem a szeretőmnek, mert nem úgy néz ki, mint aki határos időn belül engedne a csábításomnak. Na, nem mintha azért hoztam volna ide, hogy amint ideérünk, rögtön lerohanjam, épp ellenkezőleg. Az volt a célom, hogy semmi szex, de még csók sem csattanhat el, hogy megmutassam neki, hogy minket nem ez az egy dolog köt össze. Ő úgy gondolja, köztünk más nem működne, és én szeretnék erre rácáfolni. Szeretnék randizni vele, bár erősen kétlem, hogy errefelé találnánk egy mozit vagy egy éttermet, de akkor is nagyon lassan akarok haladni lépésről lépésre.

Sehun olyan, mint egy ijedt állat, akiben az a kép él a vadászról, amikor még üldözte őt, és semmi másra nem vágyott, minthogy a trófeái közé kerüljön. A vadász azonban megváltozott, és most már azon van, hogy megszelídítse egykori prédáját. De azzal semmit nem érne el, ha lerohanná, mert a „zsákmány” védekező álláspontba helyezkedne, és minden energiáját a menekülésre fordítaná. Lassan kell becserkészni, hogy ő maga észre se vegye, mikor sétált be a vadász ölelő karjai közé, melyek immáron nem egy csapdát, hanem a végső oltalmat jelentik. A vadásznak fokról fokra el kell érnie, hogy a vad úgy szeresse őt, úgy függjön tőle, mint ahogy a vadász teszi, még ha kezdetben ezt nem is hiszi el neki. Be kell bizonyítania, hogy számára nem létezik más, hogy inkább maga ellen fordítaná a saját puskáját, minthogy őt bántsa.

A második éjszakán meglesem Sehunt, aki ellenem sztrájkolva a homokban hajtja álomra a fejét. A pulcsiját a tarkója alá gyűrte, és résnyire nyitott szájjal szuszog a csillagok pislákoló fényében. Annyira szeretnék szorosan mellé feküdni, de felnőtt énem hamar kijózanít, és visszaterel a kis házba. Nem tenne jót nekem, ha mellette maradnék, és órákon át bámulnám őt, mert a végén nem lennék képes megálljt parancsolni magamnak. Sajnos napközben sem tudok igazán haladni a tervvel, mert egy szót sem szól hozzám, amit még az érintései hiányánál is rosszabbul viselek.

Egy általunk összetákolt horgászbottal kifogunk pár halat, amit este megsütünk, de a tűz melegen lobogó lángjai sem oldják meg a nyelvét. Másnap azonban elkapom azt a nem túl jól leplezett mosolyt, ami akkor szökik az ajkára, amikor addig szerencsétlenkedem, amíg egy nagy hal a vízbe nem ránt. Okosabb lett volna elengedni a botot, hadd vigye, de talán tudat alatt arra vágytam, hogy felhívjam magamra a figyelmét.

A harmadik estén alig tudunk enni valamit, és a korgó gyomorral való lefekvés morcosabbá tesz. Sehun biztos az eddiginél is jobban haragszik rám, hiszen miattam még éheznie is kell. Reggel azonban olyan ébresztő fogad, amiben nem gondoltam volna, hogy a közel jövőben részem lehet. Csukott szemmel élvezem, ahogy a vékony takarót lehúzza rólam, hogy teste vehesse át a felesleges ágynemű helyét. Mohón kezd csókolni, és fel kell nyögnöm, mert testem azonnal reagál a rég várt pillanatra. Ki kell nyitnom a szemem, hogy lássam őt, mert a látványára legalább annyira szomjazom, mint részegítő csókjaira. Amikor azonban felnézek, egy kéken szikrázó szempár nevet vissza rám, amely gazdájának világosbarna tincsek hullanak kreol bőrére. Fogalmam sincs róla, hogy ki ez a srác, de annyira megbabonáz ezzel az Adonisz külsejével, hogy nem lököm el magamtól, amikor ismét az ajkamra hajol.

Sehunon kívül még sosem csókolóztam fiúval, és be kell, hogy valljam, hogy nem érzem azt a mindent elsöprő tüzet, mint vele, a szívem sem ugrik ki a helyéről, de egy másik testrészem igencsak értékeli a semmiből jött idegent. Azonban nem sokáig élvezhetem a pajkos srác társaságát, mert hamarosan arra eszmélek, hogy eltorzult arccal az orrát szorongatja, és olyan hirtelen ugrik le rólam, mintha tüzes vassal égettem volna meg.

– Lakatlan sziget, mi? Szóval amíg én kint alszom, te ezzel henteregsz? – kiáltja Sehun, akitől szinte megijedek. Még sosem láttam ekkora indulatot a szemében, és megrémít, amikor elkapja szegény srác nyakát, szemmel láthatóan nem azért, hogy gyengéden megcirógassa. – Na idefigyelj, te ostoba görög félisten utánzat! Jongint csak én csókolhatom meg, világos? Ha még egyszer meglátom, hogy hozzáérsz, a tenger lesz a sírod, megértetted?

A fiú riadtan pislog, és amikor Sehun elengedi végre, futni kezd. Azt hittem, Sehun utána rohan majd, hogy kifaggassa, hogy lehet elmenni a szigetről, ehelyett haragtól villogó szemekkel odasétál hozzám, és egy mozdulattal magához ránt. Nem szabadna elrontanunk a szépen kidolgozott tervemet, de képtelen vagyok ellenállni, amikor ennyire szenvedélyes. Nekiprésel a falnak, és miközben vadul jár a nyelve ki-be a számban, a keze végigsiklik a testemen, és a nadrágom elején állapodik meg. Baromira csábító gondolat, hogy végre megkaphatnám, amire ezer éve vágyom, de lihegve elhúzódom tőle, és hogy időt nyerjek, igazgatni kezdem a ruhámat.

– Mi az? Azért gurultál be ennyire, mert engem választott az a srác, és nem téged kapott le?

– Mi az? Miért nem használod ki a lehetőséget, hogy dughass egy jót?

– Többet érek egy jó dugásnál! – kiáltom sértődötten, miközben a képébe mászok. Elegem van abból, hogy ilyeneket mond, még ha nem is gondolja komolyan, és csak azért csinálja, hogy felhúzzon vele. Nem fogom még egyszer végig hallgatni azt, hogy én vagyok Darth Vader, amíg a sötét erők ellen küzdő, mellesleg rém unalmas, nyálas Luke Skywalker meg Luhan.

Összeverekedünk, ami a második sokkoló dolog ezen a reggelen az idegen pasi csókja után, de mielőtt feleszmélhetnék, Sehun szája megint az enyémen van, és az imént támadt harc hevétől még jobban belelkesül. Ki akarok szabadulni a fogságából, mert ez a felállás szöges ellentétben van azzal, amit én elképzeltem. Lágy zene kell, meg gyertyák, esetleg egy-két virágszirom se lenne vészes; olyan dolgok, amit azzal a Luhannal is csinált, és amit annyira szeret, nem pedig mocskos szexbe forduló verekedés. Nem akarok a balhés kölyök lenni számára, akire azért indul be, mert a veszekedés, az ellenkezés ezt váltja ki belőle, nem pedig érzelmeket. Így hát akkorát húzok be egyenesen a jobb szeme alá, amitől hátratántorodik, és értetlenkedve bámul rám a fejét fogva. Mielőtt bármit is mondhatnék, az idegen srác csörtet be közénk, nyomában egy hasonlóan jóképű fiúval, aki zavartan villant ránk egy félmosolyt.

– Ne haragudjatok, nem akartunk zavarni! Ő Giovanni, félig olasz, félig amerikai, ezért nem tudott bocsánatot kérni tőletek. Én pedig a párja vagyok, Minhyuk. Szeretnék elnézést kérni a nevében a viselkedéséért, nem akart gondot okozni. Mindenkivel ezt szokta csinálni, szóval a sziget lakói már hozzászoktak. De amint látom, ti újak vagytok.

– És téged nem zavar, hogy a pasid mindenkire rámászik? – kérdezi Sehun döbbenten.

– Nem, mert utána mindig hozzám tér vissza. Aki ezt az életmódot választja, számol azzal, hogy benne van a pakliban az ilyesmi. Szabadon élünk, elvárások, elkötelezettség nélkül, és mindannyian azért jöttünk ide, hogy magunk mögött hagyjuk az unalmas, munkával, idegeskedéssel teli hétköznapokat. – Minhyuk elmeséli, hogy a szigeten csak férfiak laknak, akik közül néhányan párt alkotnak, de ez sem zárja ki annak a lehetőségét, hogy ne bújnának össze valaki mással. Ő személy szerint hűséges Giovannihoz, de nem bánja, hogy a barátját mindennap más karjában látja, mert azt vallja, hogy ha ilyen a természete, hadd csinálja. Esténként mégis neki suttog szerelmes szavakat, és Minhyuknak ez elég ahhoz, hogy boldog legyen.

Minhyuk kifejezi az örömét, amiért mi is csatlakozunk a kis klánjukhoz, de Sehun azon nyomban felvilágosítja arról, hogy mi csak véletlenül keveredtünk ide, nem szándékozunk huzamosabb ideig itt maradni. Kihasználva az alkalmat, megérdeklődi, hogyan lehetne elszabadulni innen, mire Minhyuk azt feleli, hogy néha erre téved egy-egy hajó, és olyankor jól kifosztják az élelmiszer raktárukat, meg egyéb cuccokat is szereznek maguknak, amik elősegítik a szigeten való élést, de nem tudni előre, hogy mikor érkezik a következő. Sehun persze megint megharagszik rám, amiért lehet, hogy hónapokat kell itt rohadnunk, és pufogva elhagyja a kunyhót.

– Te szívesen itt maradnál vele, nem igaz? – fordul hozzám Minhyuk egy mindentudó mosollyal az arcán. Közben Giovanni egy percre sem veszi le a szemét rólam, nyilvánvaló, hogy flörtöl velem, mégis úgy simul a párjához, mint egy kiscica.

–  Részben igazad van, másfelől viszont ott a lányom, akit nem hagyhatok magára.

– Hát hozd el őt is! Az én lányom is itt él. Ő az egyetlen kis hercegnője a szigetnek. Úgy voltam vele, hogy lelépek otthonról, és mindent magam mögött hagyok, de a feleségem nem bánt jól a gyerekkel, ezért inkább magammal hoztam. A srácok odavannak érte, és halálra kényeztetik, nagyon jó sora van itt. – Elhűlve hallgatom Minhyuk történeteit, és bár nagyon vonz az itteni élet, nem hiszem, hogy egy fejlődésben lévő gyerekre jó hatással lenne. Ráadásul nem akarom Honeyt elszakítani az anyjától, és Krystalt sem szeretném tönkretenni azzal, hogy nem elég, hogy én lelécelek, még a gyereket is elveszem tőle.

Sehun időközben visszatér, és levegőt kapkodva takargatja a szemét. Kilesek a válla fölött, hogy kiderítsem, mitől akadt ennyire ki, és látom, hogy három tök meztelen férfi sétálgat a víz felé. Minhyukkal nevetésben törünk ki, ami csak fokozódik, amikor Giovanni is ledobja magáról a textilt, és csatlakozik a fürdőzni vágyó csapathoz.

Este vigyorogva fogadom Sehunt a kunyhóban, aki kijelenti, hogy muszáj itt aludnia, mert attól fél, hogy valaki letámadja őt a szabadban. Gondosan bezárja az ajtót, nehogy még egyszer váratlan vendég essen be hozzánk, aztán elterül a matracon. Jól belakmároztunk, mert a többiek megkínáltak a hajóról elkobzott kajájukkal, így legalább az éhségünk csillapodott egy időre. Én is lefekszem, és bár tudom, hogy nem fog hozzám szólni, és hogy mérges rám, megnyugvással tölt el, hogy legalább mellettem van. De úgy látszik, tévedtem, mert egy rövid hallgatás után megszólal, és attól kezdve be sem áll a szája. Mesél azokról a tájakról, ahol az utóbbi hónapokban járt, és amikor Luhan nevét kéne említenie, félrenéz, kifürkészhetetlen arckifejezéssel a semmibe bámul, majd úgy folytatja a sztorizást, mintha semmi nem történt volna.

És ez így megy napról napra, estéről estére. Én is sokat mesélek neki, leginkább Honeyról, és mindketten megosztjuk egymással a gyerekkori félelmeinket is. Megtudom, hogy hány ember halála szárad a lelkén, de nem ítélem őt el emiatt. Mindenki máshogy vezeti le a feszültséget; ez persze nem azt jelenti, hogy követendő példának tartom, amit tett, de tudom, hogy megbánta, és hogy soha többé nem csinálna ilyet újra.

Egész nap együtt vagyunk, egész nap le sem lehet lőni minket, mintha az elmúlt éveket pótolni lehetne néhány óra leforgása alatt. Egy percre sem válunk el, még akkor sem, amikor a többiekkel kiegészülve összegyűlünk esténként a tűz körül. Szándékosan sosem érintjük meg a másikat, de amikor néha véletlenül összeér a vállunk, nem húzódunk el egymástól. Nem látok a fejébe, nem tudom, hogy az itt létünk alatt megváltozott-e a véleménye rólam, vagy még mindig azt gondolja, hogy velem csak a szexet lehet élvezni, de néha elkapom gyengéd pillantását, ami új reményeket költöztet a szívembe.

A napok összefolynak, és fogalmam sincs, hogy egy vagy két hete vagyunk itt, az idő múlásának számon tartása teljesen feleslegessé vált. Csak mi számítunk, két srác, akik most ismerik meg igazán egymást. Itt nem vagyok király, és ő sem katona, nem vagyok apa, és remélhetőleg ő sem gondol a kedvesére. Olyan, mintha kaptunk volna egy esélyt az újrakezdéshez, mintha a múltat elmosta volna a tenger, ami erre a helyre hozott minket, hogy tisztázni tudjuk az egymás iránt táplált érzéseinket.

Esténként a sziget lakók zenés-táncos mulattságot rendeznek, amin az emberek egy része dobol, furulyázik, és mindenféle hangszert használva dobják fel a hangulatot, más része táncol, és vannak, akik beszélgetve nézik a forgatagot. Én általában Giovannival táncolok, aminél felszabadítóbbat még nem nagyon éltem át. Egy szál shortban ropjuk, meztelen talpunk belesüpped a puha homokba, a kissé fura dallamok szebbnek hatnak bármelyik modern zenénél, és a többiekből áradó élet iránt tanúsított nagyfokú szeretet engem is magával ragad.

Sehun Minhyukkal beszélget, aki nagyon szeret csacsogni mindenféléről, ellentétben Giovannival, aki beszéd helyett máshogy szokta megértetni magát a többiekkel. Örülök, hogy Sehun megbékélt a helyzettel, és hogy felszabadultabban viselkedik mostanában, bár jobban értékelném, ha vele táncolhatnék Giovanni helyett. De ő csak cseverészik, miközben gyakran pillant rám, és olyankor több időre rajtam felejti a tekintetét.

A buli után általában leülök a part szélére, és a lábamat a vízbe lógatva nézem a felettünk elboruló kékséget. Egy fél óra után megunom, és bemegyek a kis házba, ahol addigra Sehun már mélyen alszik, de ma más a forgatókönyv. Összerezzenek, amikor hátulról valaki szorosan átölel, és lemerném fogadni, hogy Giovanni jött utánam. Minden alkalommal, amikor találkozunk, úgy néz rám, mint aki halálra csókolgatna, de mivel Minhyuk megkérte őt, hogy ne zaklasson ilyen módon, visszafogja magát.

– Odanézz, egy hullócsillag! Kívánj valamit! – Libabőrös leszek, amikor Sehun a fülembe kezd suttogni, és megremegek arra a gondolatra, hogy megint ilyen közel van hozzám. Olyan érzésem van, mintha a vízen tükröződő hold álmosan arra bíztatna, hogy ne félj nagyot kívánni, az én csillag lányaim teljesíteni fogják, bármiről legyen szó. De ahelyett, hogy megfogalmaznék magamban egy értelmes mondatot, hagyom magam elveszni Sehun testének melegében, és úgy alszom el, hogy a számomra oly fontos szív dobogását hallgatom. Érzem, hogy ujjait a tincseim közé fűzi, hogy lágyan a homlokomra helyezi forró ajkát, de nem tudom eldönteni, hogy ez már az álom része-e, vagy valóban megtörténik a rég áhított csoda.

Másnap eszeveszett sikoltozásra leszek figyelmes, ezért a horgászbotot elhajítva a hang irányába iramodok. Yoojin, Minhyuk lánya kiáltozik kétségbeesetten, de nem értem, mi a nagy riadalom tárgya. Aztán meglátok egy kígyót, ami nem kis példány, és amit csupán néhány centi választ el a gyerektől. Pánikba esek, de amikor felé indulok, hogy valamit tegyek az ügy érdekében, Sehun gyengéden visszahúz, és közli, hogy ő majd a kezébe veszi a dolgokat. Folyamatosan magyaráz a nyolc év körüli kislánynak, hogy meg ne mozduljon, és próbálja tartani benne a lelket, amíg a kígyó közelébe settenkedik. Oda sem merek nézni, és elég mérges vagyok, amiért nem Yoojin apja menti meg a saját gyerekét, így Sehunnak kell az életét kockáztatnia, de tudom, hogy miért akar annyira hőst játszani. Sokan haltak meg a keze által, és úgy gondolja, ezzel valamelyest kompenzálhatná múltbéli hibáit.

Hallom, hogy egy csatakiáltás kíséretében a kígyó testébe döfi a kését, de amikor egy újabb, ezúttal fájdalmas kiáltás üti meg a fülem, kinyitom a szemem. Sehun sikeresen végzett azzal a kígyóval, ami Yoojin életére tört, viszont nem vette észre, hogy egy másik gonosztevő a társa segítségére sietett, és bosszúra szomjazva megmarta Sehunt. Odarohanok, és kitépem a kést a kezéből, hogy ezzel a gyilkossal én végezzek, majd megkérem a kislányt, hogy hozzon segítséget, aztán a házba viszem Sehunt.

Hoznak neki mindenféle gyógyszert, gyógynövényeket, ilyen-olyan kotyvalékokat, de a láza napok múlva sem megy lejjebb. Magamat hibáztatom, amiért gyáva módon behunyt szemmel vártam, hogy vége legyen az egésznek, hiszen ha figyeltem volna, megakadályozhattam volna a tragédiát. Minhyuk azzal nyugtat, hogy mást is ért már kígyómarás, és általában fel szoktak belőle gyógyulni az emberek. De hát az „általában” szó számomra azt jelenti, hogy azért volt egy-két eset, amikor nem jól sült el a kúra, aminek alávetették Sehunt is.

A többiek leborulnak Sehun lába előtt, és kábé egy istenség szintjére emelik, amiért megmentette egyetlen kis hercegnőjük életét, és folyamatosan étellel, itallal, mindenféle földi jóval látnak el bennünket, aminek hasznát is veszem, mivel nem tudok a kajaszerzéssel foglalkozni. Nem mozdulok Sehun mellől, de nem is használom ki a helyzetet, hogy a magas láz okozta eszmélet vesztései közepette kedvemre csókolgassam őt. Nem akarok mást, minthogy meggyógyuljon, és ha ez azzal jár, hogy többé nem érhetek hozzá úgy, ahogy én szeretnék, szívesen lemondok a bűnös élvezetekről az életben maradása érdekében.

– Megcsókolnál végre? Én már nem bírom tovább ezt a színjátékot… – Sehun csillogó szemekkel néz rám, de amikor a homlokára helyezem a tenyeremet, érzem, hogy még mindig meleg. Már nem annyira, mint tegnap volt, de azért még nyugtalanít a helyzet.

– Shhhh, pihenned kell. Amúgy is csak a láz mondatja ezt veled. Aludj inkább, rendben?

– Gyere ide! – Erőtlenül magához húz, és a fejemet a mellkasára szorítja. – Hallgasd, mit mondd a szívem! Figyelmesen hallgasd végig, aztán áruld el, miről mesélt neked!

– Arról, hogy dühös vagy rám, amiért nem elég, hogy idehoztalak, még meg is betegedtél miattam. Meg arról, hogy hiányzik neked Luhan, aki mellett sosem ért baj… Mert ő mindig vigyázott rád, ő igazán szeretett téged… – Nem tehetek róla, de az utolsó szavakat már könnyek közt suttogom el. Sehun felemeli a fejem, és arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

– Azt hiszem, te nem értesz a szívem nyelvén, úgyhogy kénytelen leszek tolmácsot játszani, és lefordítani neked, amit valójában mondott. Pontosan így hangzott: Ha nem folyamodtál volna ehhez a kis cselhez, akkor is téged választottalak volna Luhan helyett. Ő rengeteget jelent nekem, és igen, szerettem őt, ezzel kapcsolatban nem fogok hazudni. Most is szeretem. Remélem, nem fogom örökre elveszíteni, és hogy egy nagyon jó barátként mindig magam mellett tudhatom majd. De beléd vagyok szerelmes, érted? Legyen a neved Kim Jongin vagy Kai, legyél király vagy egy klub prostija, sosem fogok mást szeretni rajtad kívül. Te keltettél életre, te borítasz lángba, miattad dobog olyan őrült ütemben a szívem… Szeretlek semmiért és egészen, jobban, mint a boldog, felhőtlen életet, amit Luhannal tapasztalhattam meg. Mert inkább szenvedek melletted, minthogy a boldogságot válasszam  az ő oldalán…

– De én nem akarom, hogy szenvedj… – zokogom, és nem tudom leküzdeni a bennem gyülemlő feszültséget, ami most a könnycsatornáimon át megállíthatatlanul tör utat magának. Csodálatos volt hallani Sehun gondolatait, ráadásul úgy, hogy konkrétan nekem mondta, nem titokban kellett kihallgatnom, mégis úgy érzem, hogy nem érdemlem meg a szeretetét. Luhan mellett sokkal jobb sora lenne, mellettem maximum örök második lehet, egy szerető, akit azért tartok, mert nem bírok együtt lenni a feleségemmel. De nem hagyhatom el Krystalt, mert ott van a lányunk, aki az én egyetlen kincsem, és nem dobhatom el egy szerelem miatt. Még akkor sem, ha az a szerelem mindennél őrjítőbb, és amire a levegőnél is nagyobb szükségem lenne.

Vissza kell térnünk a valóságba, de amíg itt vagyunk, miért ne gondolhatnánk azt pár percre, hogy mindaz, amire vágyunk, megvalósulhat? Miért ne szerethetnénk feltételek és elvárások nélkül egymást, ha csak tűnő időről is van szó? Sehun előbb mozdul nálam, és a tarkómra simítva tenyerét, közelebb húz magához. Összeér az orrunk, elbűvölve bámulunk egymás szemébe, és sokáig nem teszünk semmit. Az illata elgyengít, ujjai cirógatása nyomán jóleső borzongás fut végig az egész testemen. A centik lassan milliméterré csökkennek, aztán végre egymásra talál a szánk, melynek hatására egy vulkán robban fel a bensőmben, és az általa keletkezett láva felégeti a múltat, a jelent és az esetleges jövőt is.

Egyikünk sem siet, hagyjuk, hogy olyan lassan fedezzük fel egymás ajkát, mint eddig még soha. A csókjaink mindig kemények voltak, követelőzők, lényegre törők, de mindketten tudjuk, most mire van szüksége a másiknak. Hagyom, hogy Sehun őrületesen lassan mozgassa az ajkát az enyémen, és ő engedi, hogy még annál is lassabban simítsak végig a száján a nyelvemmel. Nincs harapás, nincs szívogatás, csak finom kóstolgatás, ami ha lehetséges, még jobban felkorbácsolja a vágyaimat, mint amikor hevesen estünk egymásnak. Sehun érzi ezt, és tovább akar menni, de én megállítom a kezét, és a számhoz emelve azt is megcsókolom.

–  Ne rontsuk el, oké? Ez annyira… varázslatos. Nem akarom tönkretenni a szexszel.

– Ez nem szex lesz, szeretkezni fogunk, Jongin. Mert szeretlek! Szeretlek… – Messzire száműzi a józanságomat csodálatos szavaival, és már nem érdekelnek a szabályok, amit az itt tartózkodásunk idejére állítottam fel. Ezekben a napokban sikerült végérvényesen belém szeretnie, más különben nem vallotta volna be, és nem bánna velem ilyen gyengéden. Elértem a célom, sőt, sokkal többet kaptam annál, mint amit vártam. Ma éjjel Oh Sehun örökre az enyém lesz. Többé nem fog másra gondolni, vágyni, egyek leszünk, aminek már rég meg kellett volna történnie.

Ezúttal elmélyíti a csókunkat, ami annyira izgató, annyira gyönyörűen fájdalmas. Benne van minden, amit oly hosszú időn át elfojtottunk, a boldogság, ami jelen pillanatban szinte szétszakít minket, és az eskü, amely azt ígéri, hogy ezentúl nem lesz más, akinek akár egy percre is odaadnánk magunkat. Végre százszor az ajkára suttoghatom azt a szót, amit eddig gondosan rejtegettem. Az estéken, amikor bizalmas beszélgetéseket folytattunk, amikor átölelt a parton, amikor féltékenykedett, a nyelvembe kellett harapnom, hogy a vér fémes íze és a saját magamnak okozott pillanatnyi fájdalom megakadályozhassa, hogy bevalljam neki, mennyire kimondhatatlanul és megmagyarázhatatlanul szeretem őt. Ez a szó a torkomat égette, úgy éreztem, megfulladok, ha nem mondhatom ki, és most, amikor sokadjára ejtem ki, olyan, mintha évezredes terhek súlyától szabadulnék meg.

„Szeretlek”… Nem is maga a szó bír nagy jelentőséggel, hanem a hangsúly, amivel mondod. Az, hogy közben könnybe lábad a szemed, hogy beleremeg a gyomrod, és hogy mit váltasz ki vele a másikból.

Ügyetlenkedve vesszük le egymásról a ruhát csókolózás közben, és a Sehunból áradó hő miatt ismét elfog az aggodalom, mivel még nem gyógyult meg teljesen. Ő azzal poénkodja el a dolgot, hogy miattam tüzel a teste, és igazság szerint tényleg jobb színben van, mint azelőtt. Elhessegetem a rémképeket, és átadom magam a hosszas kényeztetésnek. Sehun először percekig legelteti rajtam a szemét, amitől zavarba jövök, és ahelyett, hogy én is követném a példáját, inkább becsukom a szemem. Aztán még az előzőnél is lassabban fedezi fel a szájával majd a kezével testem minden egyes négyzetcentiméterét, amivel sosem tapasztalt érzeteket vált ki belőlem. Eddig minden olyan gyorsan történt: kapkodó, vad mozdulatok elbújva a világ szeme elől, amikor semmi más nem számított, csak hogy minél hamarabb elérkezzen a megváltó kielégülés, és mehessen mindenki a maga útjára.

Most azonban Sehun kínzóan elnyújtja a pillanatokat, mintha így akarna kárpótolni a bántó megjegyzései és a lealacsonyító viselkedése miatt. Kétszer elélvezek úgy, hogy még mindig nincs bennem. Egy édes csókban összeforrva könyörgök neki, hogy végre teljesítsük be minden módon a szerelmünket, és megkönnyebbülök, amikor a kezébe veszi az óvszeres zacskót. Isten áldja Giovannit, aki a többiekkel ellentétben nem élelmiszert, hanem a szexhez szükséges kellékeket hozott ajándékba. Bár lehet, hogy azt bánja, hogy vele nem használtam őket.

Sötétség, sóhajok, nyögések, fülledtség, egymásba gabalyodó végtagok, kiteljesedés és szerelem… Csak erre tudok emlékezni, amikor másnap reggel Sehun finom csókjaira ébredek. Már egyáltalán nem tűnik betegnek, mintha a szerelmünk csodája az immunrendszerét is rendbe hozta volna. Eszem ágában sincs reggelizni menni, helyette olyan gyönyörökben részesítem Sehunt, amiket ő okozott nekem este. Azt hiszem, egy darabig nem fogjuk kidugni az orrunkat a kunyhóból most, hogy egymásra találtunk. A többiek néha elsétálnak a kis ház előtt, és bekiabálják, hogy „halkabban”, mire Minhyuk csendre inti őket, de mi csak kuncogunk az egészen, mert a beszólások nem szabhatnak gátat olthatatlan vágyunknak.

Késő délután azonban egy túlságosan ismerős hang csendül fel kintről, ami hajthatatlanul engem hív. Őrült tempóban felöltözünk, és próbáljuk igazgatni a hajunkat, a ruhánkat, de valójában a vak is látná, hogy mit műveltünk az elmúlt huszonnégy órában.

– Szívem, el sem hiszem, hogy végre megtaláltunk titeket! – kiáltja Krystal, miközben a nyakamba veti magát. Sírva fakad, amihez nekem is kedvem lenne, de nem a viszontlátás öröme miatt. Elmondja, hogy napok óta kutatnak utánunk egy helikopterrel, és hogy mennyire félt attól, hogy nem láthat többé. Annyira ledermedek, hogy nem tudok válaszolni arra a kérdésére, miszerint mi a fene történt, de Sehun szerencsére valamennyire magánál van, és azt hazudja, hogy megcsúsztam cigizés közben, így estem a vízbe, ő meg utánam ugrott, és aztán a víz magával sodort minket. – Luhannak jött egy hirtelen felkérése Európából, és elvállalta a turnét, de természetesen ő is halálra aggódta magát. Majd hívd fel őt, jó? – fordul Sehunhoz Krystal, akitől csak egy bólintás és egy hümmögés telik.

– Veletek tartanék, ha lehetséges. Szeretném az országotokat szolgálni katonaként, mint régen, és az életemmel akarom védelmezni a királyt. – Az akadályoz meg abban, hogy a tengernek menjek, hogy Honey boldogan gagyog a karomban, és apró puszikkal áraszt el. Ott, a sziget közepén megsemmisülök abban a pillanatban, amikor a lányomat ölelem, és annak a szemébe nézek, akit rajta kívül a világon a legjobban szeretek. Akit nem a védelmezőmnek akarok, hanem a társamnak egy életen át, akivel nemrég még olyan forrón szerettük egymást, mintha nem lennének holnapok. De a valóság kegyetlenül fejbe vág, és ha nem lenne velem életem két örök szerelme, valószínűleg holtan esnék össze a tehetetlenségtől. De miattuk nem adhatom fel, még ha a szívem egy darabját itt is hagyom.

– Istenem, könyörgöm, mentsd meg a lányom életét! Ha Haneul felépül, esküszöm, soha többé nem leszek együtt Sehunnal. Ne őt büntesd az én hibáim miatt, kérlek! Megfogadom, ha rendbe jön, csak neki fogom szentelni egész hátralévő életemet. Arra fogok törekedni, hogy én legyek a legjobb apa a világon… – motyogom imára kulcsolt kézzel a kórház kápolnájában, ahová nemrég behozták Krystalt és a lányomat. Lehajtott fejjel térdelek, és egy olyan valakihez fohászkodom, akinek a létezésében sosem hittem. Tulajdonképpen szembe köphetném magam, mert mindig lenéztem azokat, akik csak akkor fordulnak az Úr felé, miután kilátástalan helyzetbe kerülnek, de amikor jól érzik magukat, véletlenül se jutna eszükbe, hogy hálát kéne adniuk azért, amit kaptak.

Nem érdemlem meg, hogy meghallgasson, hogy teljesítse a kérésemet, de azt remélem, a kicsi ártatlansága elég lesz ahhoz, hogy az égiek megkönyörüljenek rajta. Ha tehetném, azon nyomban helyet cserélnék vele, hogy az én testemből lógjanak ki mindenféle csövek, amíg ő önfeledten játszik az udvaron, ami egy hozzá hasonló gyerek dolga ebben a korban.

– Krystal szeretne veled beszélni – hallom meg Sehun hangját a hátam mögött. Normál esetben megborzonganék lágy hangja hallatán, és minden porcikám libabőrös lenne, amikor gyengéden megérinti a karomat, de ezúttal semmi sem tudja elfeledtetni velem a bánatot.

– Vége van – suttogom, mikor megfordulok, hogy a szemébe nézzek. Lassan bólint egyet, az ő tekintetéből szintén süt a bűntudat, a megbánás pokla őt is kíméletlenül perzseli. Szeretném utoljára szorosan magamhoz ölelni, beszívni illatát, amit annyira szerettem, megcsókolni, hogy még egyszer feltárhassam szerelmemet ajka oltárán, de nem tehetem ezt annak a házában, akinek előbb fogadtam meg, hogy örökre abbahagyom ezt az őrültséget a lányom életéért cserébe.

Csak hosszasan nézzük egymást, némán pecsételve meg azt az esküt, ami mindkettőnk szívében visszhangzik: „Sosem foglak elfelejteni, örök életemben te leszel az egyetlen, akit szeretni tudtam, akit szeretni fogok. De nem lehetünk együtt, mert azzal tragédiák sorozatát indítjuk el. Mindig melletted leszek, és vigyázni fogok rád, de ezentúl csak a távolból szerethetjük egymást.” Sehun nem törődve az akaratommal, odajön hozzám, és karját körém fonva erősíti meg a tekintetével elmondott fogadalmat. Kitör belőlem a feszültség, és a vállára hajtva a fejem zokogom el az összes létező könnyemet. Ő nem sír, ahogy annak idején sem tette, próbál megnyugtatni, és érzelemmentesen viszonyulni a dolgokhoz, de tudom, hogy ő ugyanolyan szilánkosra tört, ahogy én.

Miután hazatértünk a szigetről, Sehun hivatalosan is országunk katonáinak vezetője lett, egyben főtanácsosom és jobb kezem. Legalábbis az emberek azt hitték, azért hívom be olyan sokszor magamhoz, mert meg akarom vele osztani a terveimet a kormányzással kapcsolatban; senki sem gondolta azt, hogy ehelyett néhány heves csókot lopok el tőle, vagy alkalom adtán a falhoz préselődve könyörgök neki, hogy ne hagyja abba, amit csinál. Szeretkezni nem tudtunk többet, mert nem volt rá időnk, csak gyors döfésekre és pár percnyi vad kielégülésre nyílt lehetőségünk, de az is több volt a semminél.

Minden kínálkozó pillanatot kihasználtunk: a trónteremben, a cselédek részlegén, az istállóban, de egyszer még a gyerekszobában is elkapott a hév, amíg Honey aludt. A lebukás veszélye még izgalmasabbá tette a dolgot, az adrenalin leküzdhetetlenül lüktetett az ereinkben, amikor hallottunk egy ajtó csapódást, vagy elsuhanó lépteket a helyiség előtt, ahol éppen voltunk.

Kezdetben egy idióta játéknak fogtam fel az egészet, és a bujkálás miatt újra egy ostoba kamasznak éreztem magam, akinek semmi más gondja nincsen, csak hogy kitalálja, hova fog legközelebb elrejtőzni a titkos szeretőjével, akitől tiltják a szülei. Sehun függőjévé váltam, és annak ellenére, hogy a szigeten azt akartam bebizonyítani, hogy a mi kapcsolatunk nem a szexre épül, képtelen voltam csillapítani az iránta érzett éhségemet. Másra se tudtam gondolni, egész nap azon kattogtam, mikor nyílik alkalmunk a várt együttlétre, és ez rossz hatással volt az uralkodásomra, meg a gyereknevelésre is. Elhanyagoltam a kicsit, nem foglalkoztam annyit a néppel, pedig furcsa módon jó királynak tartottak, amire nem szolgáltam rá a viselkedésem miatt, amit hercegként produkáltam.

De muszáj volt Sehunnal lennem, mert abban a néhány röpke pillanatban éreztem azt, hogy élek. A trónon ülve egy bábnak tűntem, akit a tanácsosok dróton rángatnak, mert fiatalsága okán nem tud sokat arról, amit az apja rá hagyott. A lányommal a karomban egy szobornak éreztem magam, amit az alkotója úgy tervezett meg, hogy a kezébe adott egy gyereket, annak ellenére, hogy a szobor sosem akarta vállalni ezt a felelősséget.

Később alábbhagyott a megfékezhetetlen láng, és bár továbbra is biztos voltam benne, hogy Sehun az egyik legfontosabb ember az életemben, visszatértem a kincsemhez, aki a legértékesebb drágakő volt a világon számomra. Ismét sok időt töltöttem együtt Honeyval, és gyakran Sehun is csatlakozott hozzánk. A lányom és ő szemmel láthatóan imádták egymást; az első pillanattól kezdve Sehun volt az egyetlen, akinek az ölelésében meg tudott nyugodni, és nem bömbölte ki a tüdejét. Ezért részmunkaidőben a baba dajkája lett, amit egyáltalán nem bánt.

Amikor hárman együtt voltunk, mind untalanul eszembe jutott az az álom, ami annak idején oly sokszor kísértett. A család fogalma nekem akkor vált egyértelművé, amikor Honey hatalmasakat kacagott Sehun grimaszait és bolondozásait látva, én pedig arcomon bárgyún szétterülő mosollyal néztem őket, mialatt szívembe soha nem tapasztalt nyugalom költözött. Egyszerűen összetartoztunk: a szerelmem, a lányom és én, amin Krystal jelenléte sem tudott változtatni. Természetesen Haneul szerette az anyját, de az a leírhatatlanul boldog atmoszféra csak akkor vette körül, amikor Sehun és én voltunk mellette.

Rengeteg fényképet készítettem, amelynek a főszereplői mindig ők ketten voltak. Az elég feltűnő lett volna, ha csak Sehunt fotózom, és különben is, imádtam azt az arckifejezést, amit akkor engedett láttatni, amikor a lányomat nézte. Azt a képet rég kidobtam, amin élettelenül bámult a lencsébe, helyét átvették azok a példányok, amin reményteljesen ragyognak szemei, és olyan édesen mosolyog, hogy minden lány irigykedne rám, amiért engem ajándékoz meg szívet melengető nevetésével. Nyoma sem volt az egykori fiúnak, akinek tönkretették az életét, úgy tűnt, megtalálta a helyét, és boldog velünk, még akkor is, ha hivatalosan nem lehetünk együtt.

Én azonban napról napra frusztráltabb lettem. Tudtam, hogy nekem ennél több kell, hogy nem élhetek úgy örök életemben, hogy a mindennapjaink a gyors menetekben merüljenek ki; mindennél jobban újra akartam élni azt a varázslatos éjszakát, ami a szigeten köszöntött ránk. Sokszor azon kaptam magam, hogy képes lennék betuszkolni őt meg a gyereket a kocsiba, és meg sem állni a szigetig, ahol úgy élhetnénk, mint Yoojin meg a két apukája. De mindig visszatartott az a tény, hogy túlságosan szeretem Krystalt ahhoz, hogy ilyen módon játsszam ki őt. Krystal mellettem volt, mióta az eszemet tudom, és sosem okozott nekem csalódást.

Nem akartam az a szemétláda lenni, aki fájdalmat okoz annak, aki mindvégig támogatta, de eljött az a nap, amikor nem bírtam tovább, és lesz, ami lesz alapon színt vallottam neki. Reggel azzal az elhatározással ébredtem fel, hogy elmondom Krystalnak, mit érzek Sehun iránt, és mielőtt visszavonulót fújhattam volna, előrukkoltam a sokkoló vallomással. A hálószobánkban voltunk; én fel-alá járkáltam az idegesség miatt, ő keresztbetett lábakkal és karokkal üldögélt az ágyon, amin már ősidők óta nem feküdtem le vele.

Krystal pár hete a fejébe vette, hogy kistestvért akar Honeynak, de én folyamatosan hárítottam a közeledését. Eszem ágában sem volt még egy gyerekről gondoskodni. Számomra az apaság olyan terület, mint a szerelem: csak egyet tudok szeretni, nincs a szívemben több kiadó hely. Nem akartam, hogy a lányomnak osztozkodnia kelljen a szeretetemen, és nem is tudtam volna egy másik gyereket úgy imádni, mint ahogy Honeyt. Ő volt nekem az egyetlen, a tökéletes, és Krystal látszólag elfogadta az érvelésemet.

A Sehunnal kapcsolatos bejelentésemet viszont nem viselte ilyen jól. Néma csendben hallgatta a szavaimat, és amikor a mondanivalóm végére értem, további hosszú percekig nem szólt semmit. Amikor azt hittem, a letaglózó hír miatt képtelen reagálni, váratlanul felpattant, és akkora pofont lekevert, aminek a nyomát még most is az arcomon érzem. Kiabált, már nem emlékszem arra, hogy miket, de a vége az lett, hogy fogta Haneult, kijelentette, hogy elköltözik, és természetesen magával viszi a gyereket is. Nyugalmat erőltetve magamra azt hajtogattam, hogy jó lesz ez így, majd hétvégi apuka leszek, és legalább nem kell tovább megjátszanom magam a feleségem előtt. Részben megkönnyebbültem, részben tudtam, hogy nagyon fog hiányozni a kicsi, de abban a pillanatban nem akartam mást, csak Sehunnal lenni.

Elmentünk egy eldugott kis panzióba, és végre átéltünk egy olyan éjszakát, mint amilyet a szigeten. Minden csókban, minden érintésben ott lobogott a szerelmünk, a vágyunk lángja, és azt hittük, ezt a tüzet semmi sem képes eloltani, de még csillapítani sem. Minden annyira tökéletes volt, amikor egy-két óra egymás karjában történő alvás után vigyorogva ébredtünk fel. Nem láttam mást, csak a ragyogó tekintetét, nem hallottam mást, csak önfeledt nevetését, amit én csaltam ki belőle, nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mennyire vártam már ezt a pillanatot.

Boldog voltam, amikor kiléptünk a kis szoba ajtaján, és akkor is, amikor beszálltunk az autóba. Kacarásztunk, viccelődtünk, Sehun keze játékosan felcsúszott a combomon, és kinevetett, amiért csupán ennyitől merevedésem támadt. Nadrágon keresztül izgatni kezdett, én pedig elküldtem párszor a fenébe, mert miatta nem egyszer sikerült elrántanom a kormányt. Amikor lehajolt, hogy a szájával fejezze be, amit elkezdett, beletapostam a fékbe, mert nem akartam a halálunkat okozni. A sötétített ablakok nem engedték beszűrődni a kíváncsiskodó szempárok pillantásait, én pedig örömmel hagytam, hogy úgy játsszon velem, ahogy a kedve tartja.

Nem bántam, hogy egy kis időre el kell válnunk, mert az a gondolat éltetett, hogy este újra elmehetünk a panzióba, és ott folytathatjuk, ahol abbahagytuk. Amint azonban beléptünk a palotába, olyan hír fogadott, ami mindent megváltoztatott. Anya a nyakamba borulva zokogta el, hogy Krystalék balesetet szenvedtek, és válságos állapotban kerültek kórházba.

Leráztam magamról imádott anyukám ölelő karjait, és őrült módjára ugrottam vissza a kocsimba. Az úton többször majdnem elhánytam magam, amikor arra gondoltam, hogy amíg én Sehunnal enyelegtem, Krystal elkeseredésében beleszaladt egy másik autóba, ami a halálba is vihette volna őket. Egy párszor gyűlöltem már magam életem során, de egyik érzés sem hasonlított ahhoz, amit akkor éreztem. Csoda, hogy olyan állapotban én nem hajtottam bele a vesztembe, de az vitt előre, hogy jóvá kell tennem, amit elkövettem. Tudtam, akármi fog történni, többet nem lehetek együtt Sehunnal. Ha a lányom meghal, akkor azért, ha pedig élni fog, akkor azért.

– Jongin… köszönöm, hogy itt vagy. Kérlek, hallgass végig, nem akarom, hogy haragban váljunk el. Megbocsátok neked mindent, drágám. Te voltál az a srác, akiért kislány korom óta úgy odavoltam, de nem tehetsz arról, hogy te nem viszonoztad a rajongásomat. Tudom, hogy te is szeretsz engem, csak másképp. Megannyi éjszakán hallgattam végig, amikor könnyek közt úszva az ő nevét kiabáltad álmodban. Már rég tudtam, hogy mit érzel iránta, mégsem tudtalak elengedni. Legalább annyira hibás vagyok, mint te, mert arra kényszerítettelek, hogy mellettem légy. Három dolgot szeretnék most kérni tőled, drága. Először is, ne hibáztasd magad egy életen át a történtek miatt, kérlek! Másodszor, légy boldog, mert megérdemled, hallod? Harmadszor pedig, engedd, hogy Haneul azt válassza, amikor felnő, akit ő szeretne… Ne kövess el akkora baklövést, mint amilyet a mi szüleink… Szeretlek Jongin…

Több mint fél év telt el Krystal halála óta. Több mint fél év, melynek minden egyes napján úgy ébredtem fel, hogy azt kívántam, bárcsak én haltam volna meg helyette. Nem értem, miért bocsátott meg nekem, de én képtelen vagyok magamnak. A lányom hála az égnek teljesen felgyógyult, egy karcolás sem maradt rajta, és olyan vidám, mintha semmi sem történt volna. Sehun szinte az összes idejét vele tölti; már nem jön be hozzám azzal a dumával, hogy segíthet-e valamiben, nem kér, hogy tartsak velük, konkrétan egymáshoz sem szólunk eltekintve egy-két fontos dologtól.

Hallom, amikor nevet Honey társaságában, amit csak azért tesz, hogy a lányom ne vegye rajta észre, valójában sírni lenne kedve. Az ablakból látom, hogy néha elfordítja a fejét, és az ajkába harapva küzd az ellen, hogy útjára engedje szabadulni kívánó könnyeit. Néha felnéz, és ilyenkor találkozik a tekintetünk, de mindketten olyan gyorsan kapjuk el a fejünket, hogy a nyakam már többször megrándult emiatt.

Szörnyen magányos vagyok a trónteremben, amikor lefekszem aludni, de még akkor is, amikor Honey velem van. Krystal halálával mintha belőlem is kiszállt volna a lélek, és ennek a porhüvelynek, amit mások testnek neveznek, csupán mozogni, lélegezni maradt ereje, de érezni nem. Rosszabbul vagyok, mint amikor Sehun évekkel ezelőtt felszállt arra a vonatra, mert abból a reménytelenségből a lányom érkezése ki tudott rángatni, de ezúttal nincs semmi, ami a Bádogember testébe újra szívet tudna varázsolni.

Még Baekhyun és Chanyeol világra szóló vidámsága sem tud egy kicsit kihozni a melankóliából, akik egy hete érkeztek a palotába, hogy meglátogassanak minket. Rengeteget mesélnek a birodalmon kívüli életükről, a véget nem érő élményeikről, az évek óta tartó boldogságukról, mert amíg nekünk csak néhány percnyi, tűnő boldogság jutott, ők le sem tagadhatnák, mennyire bejött nekik az élet. Irigykedhetnék azt az el nem múló szerelmet látva, ami mindkettőjük arcán tükröződik, amikor egymásra néznek, amikor a másikról beszélnek, tehát ami tulajdonképpen a nap huszonnégy órájában levakarhatatlanul virít róluk, de már ahhoz sincs erőm, hogy féltékeny legyek rájuk.

Honey új kedvence Chanyeol lett. Egyfolytában vele van, mióta megérkeztek. Azt hiszem, erre mondják azt, hogy szerelem első látásra. Chanyeol hasonlóképpen érez a lányom iránt, és közölte, hogy nekik is kéne egy ilyen kis tündér, mire Baekhyun majdnem egészben lenyelte a poharat, amiből éppen ivott, de még ha azt nem is tette, jól magára öntötte a tartalmát. Ahányszor Chanyeol a kezébe akarja adni a kicsit, ő halálra sápad, és valamilyen mondva csinált ürüggyel odébb áll. Mégis, ha rájuk nézek, úgy érzem, hamarosan nekik is lesz egy törpéjük, mert Chanyeol tökéletes apa lenne, ahogy Baek is, ha legyőzné a félelmeit.

– Apuci, te és Sehun apu miért nem csókolóztok? – Nem tudom, mitől jön rám a köhögő roham: attól, hogy a két és fél éves lányom a csókolózásról beszél, ráadásul Sehun és az én közreműködésemmel, vagy attól, hogy Honey apunak szólítja Sehunt. Bár nem kéne meglepődnöm ezen, hiszen mostanában több időt töltött vele, mint a saját apjával.

– Mivel tömöd tele a gyerek fejét? – sziszegem Sehunnak, aki zavartan lök egyet a hintán, amiben Honey ül. Azt sem tudom, hogy kerültünk egymás mellé, mivel régóta nem volt erre példa, de a kábé egy méter ellenére, ami köztünk húzódik, olyan közel érzem magamhoz, hogy kedvem lenne szorosan átölelni, és végrehajtani azt a műveletet, amit a kicsi emlegetett.

–  Miért gondolod egyből azt, hogy én vagyok a rossz fiú a sztoriban?

– Nem ő mondta. Láttam csókolózni Chan oppát és Baek oppát, és Chan oppa azt mondta, ilyet a szerelmesek szoktak csinálni. Ééééééééés… ti úgy néztek egymásra, ahogy ők néznek egymásra, szóval ti is szerelmesek vagytok! – Egy pillanatra becsukom a szemem, aztán ott hagyom őket, hogy jól beolvassak annak a két majomnak. Attól még, mert ők olyan kurva jól élnek, nincs joguk ahhoz, hogy a baromságaikkal beleavatkozzanak egy másik család szokásaiba. És különben is, hogy merészelnek a gyerek előtt smárolni, még jó, hogy nem mást csináltak… Kész fertő!

Este Honey az én ágyamban alszik el, amit nem bánok, mert őszintén szólva, utálok egyedül aludni. Nagyobb szükségem van nekem arra, hogy érezzem a teste melegét, mint neki arra, hogy megvédjem őt a szörnyektől, akik néha kísértik. Szerintem, ő csak megszokásból bújik mellém, nekem viszont létszükségletté vált a közelsége az utóbbi időben, és nem érdekel, hogy sokan azt szajkózzák, hogy nem tesz jót a gyereknek, ha nem szakad el a szülőktől.

Rémülten eszmélek fel az éjszaka közepén, amikor sikoltozva kezd vergődni mellettem, amit a nyugtatásom ellenére sem akar abbahagyni. Megkér, hogy vigyem le Sehunhoz, mert csak ő védheti meg a rá leselkedő szörnyek elöl, én pedig kénytelen vagyok teljesíteni a kérését. Nagyot nyelek, amikor a szobában derengő félhomályban meglátom Sehunt félmeztelenül, hanyatt fekve elterülni az ágyán. A nyelvembe harapok, amikor észreveszem az erekcióját, de a legjobban az rendít meg, amikor az én nevem hagyja el a száját suttogás formájában. Szeretnék hátat fordítva visszamenekülni az emeletre, de a lányom időközben leverekedte magát a földre, sőt, már Sehun mellett térdel az ágyon.

Szegény halálra rémül, amikor Honey ébresztgetni kezdi, és amint realizálja, hogy én is ott vagyok, még kínosabb lesz a helyzet. Magára ránt egy pólót, majd a takaróját, és arcát a gyerek hajába temetve próbálja leplezni zavarát. Én csak állok ott, és nem bírom kitörölni az emlékezetemből azt a képet, ahogy az izzadságcseppek megcsillantak meztelen bőrén, mintha valóban szex közben kaptam volna rajta. Az egész testem belesajdul a hiányába, felfogni sem tudom, hogy bírok nélküle létezni.

– Apuci, maradj te is itt! Nagyon megijedtem, de ha mind a ketten velem vagytok, nem fogok félni. – Tétovázva leheveredem az ágy másik oldalára, a lehető legmesszebb Sehuntól. Nem merek elaludni, mert Krystal azt mondta, Sehun nevét kiabáltam régen álmomban, és gyanítom, ő is ezen a véleményen van, ezért némán bámuljuk a plafont, amíg a lányom békésen szunyókál. Egy idő után Sehun felém fordul, és nem tudok ellenállni annak, hogy ne vesszek el a tekintetében. Egész testemben remegek egyetlen érintéséért, de ennek híján be kell érnem gyönyörű szemeivel, melyek olyan beszédesek, mintha a pillantásával képes lenne cirógatni. Nem hiszem, hogy ennél meghittebb pillanatban volt-e valaha részem, és úgy érzem, ezt a csodát nem cserélném el sem egy csók, sem egy ölelés kedvéért. Szeretjük egymást, bármi történt, akkor is, ha örökre plátói szerelem marad a miénk. Meghat az a féltés, ahogy magához szorítja a lányomat, és muszáj elfordulnom, mert ha tovább nézem őket, kettéhasadok.

– Hé, Jongin-ah, hová mész? – kiált rám Baekhyun, amikor lábujjhegyen kiosonok Sehun szobájából, hogy az enyémbe siethessek. Végre Sehun is elaludt, úgyhogy fellélegezhetek.

–  A szobámba, hiszen ott a helyem. Te miért nem vagy most a pasid alatt vagy fölött, hm?

– Te reménytelen eset vagy, fiacskám! A lányod olyan intelligens, nem tudom, honnan örökölhette az eszét, de nyilván nem rád ütött. Direkt kitervelte, hogy hisztizni fog, hogy levidd őt Sehunhoz, és így együtt lehessetek, erre te mindent elrontasz.

– Tessék? Már megint arra használtad a lányomat, hogy véghezvidd a gyerekes agyszüleményeidet? Ő csak egy kislány, mit tudhat a felnőttek érzéseiről?

– Te csak ne becsüld őt alá. Nagyon érzékeny teremtés, és borzasztóan közel áll hozzád, ezért tudja, mi lenne a jó neked. Ébredj már fel, kölyök! Nem kárhoztathatod magad örök szenvedésre Krystal halála miatt, főleg úgy, hogy ő maga bocsátott meg neked. Hiszek a sorsban, és lehet, hogy ez kegyetlenül hangzik, de talán azért vette el Krystal életét, hogy boldogan élhess Sehunnal, te meg szarsz az egészre. Honeynak nem egy megkeseredett apa kell, akit soha nem hall nevetni, hanem egy harmonikus család, két szerető szülővel. Ez is durván fog hangzani, de Haneul már nem is emlékszik az anyjára… Sehunt viszont imádja, ahogy te is, szóval nem értem, hogy hol itt a probléma. Volt idő, amikor egy cipőben jártam veled, emlékszel? Meg akartam halni, mert inkább lettem volna két méterrel a föld alatt, minthogy Chanyeol nélkül éljem le az életemet. De volt egy fiú, aki segített abban, hogy együtt lehessek a szerelmemmel… Hol van ez a fiú most? A saját boldogságáért miért nem tud tenni? Egykor én is feladtam volna, de ma én vagyok a világ legboldogabb pasija, mert átírtam a forgatókönyvem befejezését. Nyisd ki a saját könyvedet, és írd meg a saját happy endedet, rendben?

Fel sem tudok ocsúdni Baekhyun prédikációjából, mert anya lép oda hozzám, és maga után húz, mert mondani akar nekem valamit. Mi a franc folyik itt, hogy éjfél után még senki sem alszik?

– Fiam, nem bírom tovább nézni a szenvedésedet. Mi, szülők, mindig azon vagyunk, hogy a gyerekeink ne kövessék el ugyanazokat a hibákat, mint mi. Több mint húsz évet éltem apád oldalán, és nem voltam boldog ez idő alatt. Felhagytam a szenvedélyemmel, és lemondtam a szerelemről, ami minden épeszű ember álma. A gyerekeim voltak az élet legszebb ajándékai, és sajnálom, hogy ezt kell mondjam, de egyikőtök sem tudta betölteni azt az űrt, amire egy férfi szeretete képes lett volna. Életem, te még olyan fiatal vagy, ne lépj arra az ösvényre, amit anyád már kitaposott. Sehun szeret téged, és egy anya semmi másra nem vágyik jobban annál, minthogy a gyereke megtalálja azt, aki szívből szereti őt.

– Honnan tudod, hogy…? – kérdezem halkan, miközben elhagyják az első könnycseppek a szemem. Anya magához ölel, amitől újra kisfiúnak érzem magam, aki mindent megoszthat vele. Hiszen előtte sosem voltak titkaim, mert tudtam, bármi rosszat csinálok, ő mellettem áll.

– Messziről lerí rólatok, kicsim. Mindig arra tanítottalak, hogy ne fojtsd el az érzelmeidet, mert nem attól leszel igazi férfi, ha nem sírsz, vagy ha focizol tánc helyett. Most ugyanezt tudom tanácsolni. Ne félj az érzéseidtől, mert nem hozhatsz rossz döntéseket. Az nem lehet rossz, ha szeretsz valakit. És tudok a fogadalmadról, de életem… Isten jóságos, ezért biztos vagyok benne, hogy nem azért mentette meg az unokám életét, hogy te ennek fejében vezekelj előtte.

–  De anya… Mi lesz a népemmel? Ők mit fognak szólni ehhez az egészhez?

– A nép elfogadott téged, annak ellenére, hogy egy elkényeztetett kis ficsúrnak tartottak, és te bebizonyítottad nekik, hogy kiérdemelted a tiszteletüket. Megszerettek téged, és ha ugyanilyen szellemiségben fogsz tovább kormányozni, melletted fognak maradni. Különben is, egyetlen országnak sem volt eddig még két királya; eljött a változások ideje!

– Anya… Annak idején az utcabálon… Láttalak egy férfival táncolni… Keresd meg őt, jó? – Ezúttal rajta a sor, hogy sírva fakadjon, de némán bólint, majd még egyszer megölel, mielőtt távoznék. Sokszor láttam anyát szomorúnak gyerekkoromban, és nem akarom, hogy Honeyra is ez a sors várjon. Egy olyan apát érdemel, aki nem kötelességből van vele, nem arra figyel görcsösen, hogy miként pótolhatná az anyja hiányát, csak megpróbálja boldoggá tenni. De ha ő maga nem az, akkor azt a gyereke is megérzi, és minden igyekezete kudarcba fullad.

– Hol van Sehun? – kérdezem lélekszakadva, amikor lerohanok a lépcsőkön másnap reggel.

– Elment. Nem bírta tovább, és lelépett – közli Chanyeol komoran, és ahogy körülnézek, a többiek arca is a bánatról árulkodik. A francba! Nem mehetett el olyan régen, hiszen Honey nemrég ébredt fel, és őt nem hagyta volna egyedül a szobájában. Kirohanok a palotából, bár fogalmam sincs arról, hogy hol kereshetném, de biztos vagyok benne, hogy nem járhat messze.

Először abban a lakásban keresem, amit akkor kapott, amikor visszatért az országunkba, és amiben szinte soha nem tartózkodott. Most sincs itt, úgyhogy lábam sebesen tovább visz a katonatársaihoz, de sajnos ők sem tudnak semmit a hollétéről. Elkeseredetten futkározok, mint egy mérgezett egér, aki tisztában van vele, hogy az utolsókat rúgja, de nincs kedve ágyban, párnák közt meghalni, inkább mozgásba lendül, amíg még teheti. Nem szállok kocsiba, gyalog indulok a keresésére, és belesek minden ház ablakán, minden létező fa mögé, hogy a nyomára lelhessek.

Lassan elérek ahhoz a panzióhoz, ahol megszálltunk azon az ominózus éjszakán, és magam sem tudom, miért, belépek az ajtaján. Mi van, ha még nem tudja, hová menjen, de addig is megszállt itt, hogy ne kelljen többé a közelemben lennie? Igen, hiszen ilyen hirtelen nem dönthette el, merre visz az útja, kell egy hely, ahol megtervezi a jövőjét, és erre ez a kis panzió tökéletes választásnak bizonyul. Nagy okfejtésem közben viszont földbe gyökerezik a lábam, mert olyat látok, amire végképp nem számítottam.

Sehun Luhant ölelgeti nagyban, akinek a létezéséről személy szerint már rég megfeledkeztem. Hogy a fenébe került hirtelen ide? És mit akar Sehuntól? Mondjuk, az utóbbi elég hülye kérdés a látottak alapján… Tehát, Sehun nem is azért jött el tőlünk, mert nem bírt tovább várni rám, hanem azért, mert meg volt beszélve ez a találkozó élete nagy szerelmével. Luhan a világot járta, és úgy tűnt, Sehunnal elfelejtették egymást, de a látszat néha csal, ugye bár.

Rohanni kezdek, csak az a baj, hogy nagy igyekezetemben nekimegyek egy asztalnak, ami a lendülettől vészesen meginog, és a rajta sorakozó poharak mind ripityára törnek. Biztosan felfedeztek, de nem érdekel. Csak futok és futok, amíg arra nem eszmélek, hogy annál a szakadéknál kötöttem ki, ahol minden elkezdődött. Akkor itt volt Sehun, hogy megmentsen, de most egyedül ácsorgok a peremén. Akkor féltem, hogy le fogok zuhanni, most mindennél jobban vágyom a mélység ölelésére.

Sehun százszor jobbat érdemel nálam, és Luhan személyében megkaphatja azt, amire szüksége van. Örökbe fogadhatják Haneult, és közösen felnevelhetik, mert Luhan is jó apa lenne. Láttam rajta abból, ahogy a lányommal bánt a hajón. Honey kicsi, ezért engem ugyanúgy elfelejtene idővel, mint Krystalt, úgyhogy nincs, ami visszatartson.

– Kim Jongin, ha lemerészelsz ugrani, esküszöm, nem foglak megmenteni, érted? – Sehun hangja remeg, ahogy a keze is, amikor óvatosan a vállamra teszi. Egy rossz mozdulat, és nekem végem. Nem akar kockáztatni, de abban bízik, hogy az érintése majd észhez térít. – Félreérted a dolgokat. Azért mentem a panzióba, mert a fejembe vettem, hogy el fogom hagyni az országot, de előtte össze akartam szedni a gondolataimat. Kiderült, hogy Luhan ott szállt meg. Tudta, hogy itt élek, és meg akart keresni. Azért szeretett volna beszélni velem, hogy elmondja, találkozott valakivel a turnéja során, és kialakulóban van köztük valami… A neve Minseok, és irtó rendes srácnak tűnik azok alapján, amit Luhan elmesélt róla. Azért öleltem meg, mert sok boldogságot kívántam neki… Ennyi volt az egész. Most te jössz. Miért jöttél utánam? – Megfordulok, hogy a szemébe tudjak nézni. Akárhogy kutakodom a tekintetében, előző szavai őszintének tűnnek. Ugyan miért hazudna nekem? Hiszen simán leléphetett volna Luhannal, és a háta mögött hagyhatta volna ezt a nagy katyvaszt, amibe én sodortam bele. De ő itt van, velem, mellettem, mint mindig. Engem választott évekkel ezelőtt, és most is, ezért nincs okom a féltékenykedésre. Egyszer azt mondta, inkább szenved mellettem, minthogy boldog legyen valaki másnak az oldalán… Itt az ideje annak, hogy az én oldalamon találja meg a boldogságot. Végigsimítok a kezén, a karján, az arcán, mintha nem tudnám felfogni, hogy tényleg itt van. Mintha az, hogy látom, nem lenne elég ahhoz, hogy elhiggyem.

– Sehun… Itt, ahol találkozik kezdet és a vég, ahol első látásra beléd szerettem azok ellenére, amik utána történtek, el kell, hogy mondjam, szeretlek. Szeretlek, nem tudom, miért, nincs szükség magyarázatokra…… Úgy szeretlek, hogy belehasad a szívem, de tudod, fájdalom nélkül nem beszélhetünk igaz szerelemről, mert ha nem szenvedsz a másik miatt, nem is szereted őt igazán. Lehet, hogy lassú víz partot mos típusú ember vagyok, lehet, hogy sokkal előbb meg kellett volna ezt tennem, de a lényeg, hogy nem vagyok hajlandó tovább földi pokolba kényszeríteni magam. Az élet olyan rövid, és én az elkövetkezendő összes percét veled szeretném tölteni. Veled akarok megöregedni, és már előre látom, ahogy együtt fogunk morogni, amikor Haneul bemutatja majd az első udvarlóját… Tudod… valaki pár hét alatt összedob egy könyvet. Ez nekem évekbe telt, de csodálatos befejezést írtam magunknak… Oh Sehun, leszel a társam, leszel a királyom, a lányom apja, életem szerelme? – Sehun zavartan pislog, amikor megszorítom a kezét. Látom rajta, hogy nem hiszi el, hogy végre valóra válhatnak az álmaink, ezért egy darabig semmit nem tud kinyögni. Úgy kapaszkodik a kezembe, mint egy kisfiú, aki attól fél, ha elengedi a lufiját, soha nem fogja viszontlátni, mert felszáll az égbe, és nem tér vissza hozzá.

– Jaj, olyan unalmasak vagytok, csókoljátok már meg egymást! Még jó, hogy ez nem egy mozi, mert visszakövetelném a jegyre váltott pénzünket. – Baekhyun hangját valahonnan a hátunk mögül érzékelem, és megpördülve szembe találom magamat vele, meg a vigyorgó pasijával. Esküszöm, egyszer még képen vágom ezt a gyereket, nem fogja fel, hogy határok is léteznek a világon? Úgy látszik, ők nem ismerik a magánélet fogalmát, basszus!

– Csak azért jöttünk utánatok, mert attól féltünk, nem lesztek képesek bevallani egymásnak, amit éreztek, és egy kis segítségre lesz szükségetek – közli Chanyeol magától értetődően.

– Most már lekophattok. Nem fogunk nektek lenyomni egy ingyen műsort, amire begerjedhettek – mondja Sehun, és maga után húz. Örülök, hogy megtalálta a hangját, és hogy újra élet költözött belé. A panzió felé tartunk, de mielőtt betérnénk, elvetjük az ötletet, mert rossz emlékek kötnek hozzá. És egyébként mostantól Sehunnak mellettem a helye, az én szobám az övé is. Bár még nem mondott igent a kérdésemre, látszik rajta, hogy mindennél jobban vágyik arra, hogy valóra váltsuk azt, amiről beszéltem.

Másnap nyugodt szívvel állok ki országunk főterére, és egy cseppet sem rémiszt meg az a hatalmas tömeg, ami összegyűlt velem szemben. Sehun bátorsága annál inkább az inába szállt. Reszkető ujjakkal markolássza a zakója alját, folyik róla a víz, és nem tud felhagyni ajka szüntelen rágcsálásával. Nyugtatóan megsimogatom a karját, mire úgy összerezzen, mintha egy golyót röpítettem volna bele; nincs még hozzászokva ahhoz, hogy mások előtt ilyen közvetlenül érintkezzek vele. Én folyamatosan az emberek szemébe nézek a beszédem közben, amíg ő a földet pásztázza, úgyhogy felgyorsítok a folyamaton, hogy minél előbb végezhessünk.

– Legdrágább népem! Mérhetetlen hálával tartozom nektek azért, amiért elfogadtatok, annak ellenére, amilyen viselkedést tanúsítottam kamasz koromban. Köszönöm, hogy megtiszteltetek a bizalmatokkal, hogy akkor is velem voltatok, amikor úgy éreztem, senki sincs mellettem. Köszönöm a támogatást, amit apám halála után nyújtottatok, és a szeretetet, amit a kis hercegnőmnek adtok. Minden igyekezetemmel azon leszek, hogy a jövőben is jó királyotok legyek, és hogy büszkék legyetek arra, hogy itt éltek. Ígérem, nem fogok csalódást okozni nektek, de egyetlen kérésem azért lenne hozzátok. Mindannyian ismeritek Oh Sehunt, a nehéz sorból származó, kiváló képességekkel rendelkező katonát… Sehun a múltban elkövetett néhány hibát, de az vessen rá először követ, aki soha életében nem tett semmi rosszat. Viszont nem azért vagyunk itt, hogy a múltat forszírozzuk, hanem hogy a jövőbe nézzünk. Én Sehun oldalán képzelem el a jövőmet, mert ő az az ember, akit szeretek. Ő az, akit a lányom és magam mellett akarok tudni, és akit rendhagyó módon ennek az országnak a társ uralkodójának választok. Krystal után nincs helye másik királynénak mellettem, azonban Sehunt a királyommá szeretném koronázni, de ehhez a ti beleegyezésetekre van szükségem. Tudom, ilyenre még nem volt példa a történelem során, de eljött a változások ideje!

A levegő megfagy, egy pillanatra a rovarok zümmögése is abbamarad, és mintha a fákon tollászkodó madarak is lélegzet visszafojtva a nép reakciójára várnának. Az idő megáll, a föld nem akar tovább forogni, és bár az egész folyamat nem hosszabb néhány másodpercnél, nekünk felér az örökkévalósággal. Oldalra sandítva aggódva látom, hogy Sehun mindjárt összeesik az idegességtől, ami lassanként átterjed rám is.

A kezdődő pánikból két kéz magasba lendülése ránt ki, amit másik kettő követ. Baekhyun és Chanyeol az első sorból vigyorognak ránk, mellettük foglal helyet anya, aki csak azért nem tapsol, mert a kezében tartja Honeyt, akinek fogalma sincs arról, mi folyik itt éppen, de lelkesen tapsikol, mert ha imádott bácsikái e képpen cselekednek, követnie kell a példájukat. Anya vállát egy kedves tekintetű férfi öleli át, aki csak arra az időre ereszti el őt, ameddig kifejezi az irántunk tanúsított szimpátiáját.

Hamarosan mindent elsöprő hangorkán támad a téren, az emberek éljenzésben törnek ki, és Sehun nevét skandálják. Ő halványan elmosolyodik, és ujjait összefűzi az enyémekkel, így jelezve a világ számára összetartozásunkat. Érzem, hogy kicsit megnyugodott, de legszívesebben otthon lenne a négy fal közt velem és a lányunkkal, igen, a mi lányunkkal, nem itt parádézna az üdvrivalgó tömeg előtt. Neki csak mi kellünk nem a korona, nem a puccos vacsorák, de miattam vállalni fogja a járulékos „károkat”. Ha mellettem lesz, nemcsak engem választ, hanem azokat a teendőket is, amiket meg kell oldanom, ami miatt gyakran kell majd visszavonulnom. Mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy elég időm jusson az uralkodásra, de annál is több a szerelmeimre.

A nép ujjong, ünnepel, mert Sehunban nem a romlott férfit látják, aki nem normális módon egy másik férfiba szeretett bele, hanem a szegény kisfiút, aki egy közülük. Aki megismerte a kín ezredik arcát is, mégsem adta fel, és olyan magasra jutott, ahova ők is vágynak. Az, hogy Sehunból király lett, hitet ad nekik, hogy egy nap talán ők is azok lehetnek, hiszen ezzel egy olyan lavina indulhat be, hogy ezután nem szükséges királyi felmenőkkel rendelkezni ahhoz, hogy uralkodó váljon belőled. Bár Sehun nem akart példakép lenni, mindenki őt csodálja, és lehet, hogy hamarosan engem is túl fog ragyogni, amit egy percig sem fogok bánni. Amíg velem van, a világ egy kerek egész, ahogy én magam is az vagyok.

– Azt hittem, egy-két számot adnak elő, erre kiderül, hogy egy egész repertoárral büszkélkedhetnek. Baeknek igazán jó hangja van, Chanyeol meg iszonyú tehetséges, a dalaik nagyon… romantikusak, de jóból is megárt a sok. – Felnevetek, mert biztosra veszem, hogy Sehun nem a „romantikus” szóval akarta jellemezni barátaink elbűvölő kettősét, csak udvariasságból döntött e kifejezés mellett. Közelebb húzom magamhoz, és apró puszit lehelek a szájára. Hihetetlenül felszabadító, hogy mindenki szeme láttára ölelhetem őt magamhoz, anélkül, hogy bárki becsmérlő megjegyzéseket tenne ránk.

Estére rendeztünk egy utcabált, egyrészt azért, mert nagyon bejött a múltkori, másrészt azért, mert ezzel is a népem tudtára akarom adni, mennyire fontos számomra, hogy ők is jelen legyenek a boldogságom megünneplésekor. Az életem részévé akarom őket tenni, megosztani velük az örömömet, nem pedig felsőbbrendűt játszva a palotába zárkózva bulizni néhány kiváltságos társaságában.

Ezúttal senki nem bújt álarc mögé, nem akarják elrejteni a valójukat, és mosolyognom kell, amikor két fiatal srác egymás kezét szorongatva andalog a tömeg kellős közepén. A bejelentésünk előtt valószínűleg nem merték volna ezt tenni, és azzal, hogy színt vallottam az emberek előtt, nemcsak azt értem el, hogy nekünk ne kelljen bujkálnunk, hanem a következő generáció szabadságát is megalapoztam vele. Nekik nem kell sötét szobák rejtekében kiélniük a vágyaikat, mert ha a király egy másik férfit szeret, a szüleik sem fogják olyan rosszul fogadni, hogy a fiaik egymásba habarodtak.

Egyetlen felkelő sem támad nekünk baltával, mialatt egymáshoz simulva ringatózunk Baekhyunék fülbemászó melódiáira. Sőt, emberek százai mosolyognak ránk, és az én szívem minden egyes mosolytól egyre jobban felforrósodik. Tegnapelőtt még álmodni sem mertem arról, hogy a sötétség után újra kisüt a nap, és hogy képes leszek egy tollvonással áthúzni a múlt lélekbe vájó részeit. Csak arra volt szükségem, hogy Baek meg anya kezembe adják azt a képzeletbeli radírt, amivel egy éjszakán keresztül addig dörzsöltem a könyvem lapjait, amíg nemcsak hogy eltűntettem az oda nem illő sorokat, hanem át is lyukasztottam a papírt, hogy megsemmisítve a nem kívánatos oldalakat, egy teljesen új történet megálmodásába kezdhessek, aminek az első fejezete erről a fantasztikus napról szól.

– Jobban szeretnél inkább otthon lenni, ugye? – kérdezem Sehunt, mert tudom, hogy ő nincs annyira elájulva ettől a felhajtástól, mint én. És az az igazság, hogy nekem is pont elég volt az itt töltött idő; sokkal jobban vonz az a gondolat, hogy kettesben legyek álmaim pasijával.

– Hé, hé, hova-hova? Ti nem tudjátok, hogy Baekhyun milyen dühbe gurul, ha éneklés közben faképnél hagyják? – Chanyeol elállja az utunkat, de igazából egyikük sem tűnik mérgesnek. Valamit hadoválnak arról, hogy köszönjünk el Honeytól, de azt hisszük, csak az elalvás előtti búcsúra célozgatnak. Miután a kicsi elalszik, magukkal rángatnak, és nem hatja meg őket folyamatos zsörtölődésünk. Legszívesebben felvilágosítanám őket arról, hogy velük ellentétben nekünk nem volt akkora kegyben részünk, hogy a nap huszonnégy óráját együtt töltsük, úgyhogy sürgősen szálljanak le rólunk.

De a fiúk annyit fecsegnek a semmiről egymás szavába vágva, hogy hirtelenjében azt vesszük észre, hogy egy hajó előtt cövekeltünk le, ami szemkápráztatóan gyönyörűséges.

– Isten hozott titeket a Princess Haneul fedélzetén. Sehun barátunknak az volt az álma, hogy felszálljon a szerelmével egy hajóra. Bár voltatok már egy óceánjárón, gondoltuk, meglepünk titeket egy saját darabbal, amit akkor használhattok, amikor a kedvetek tartja. A sok viszontagság után szeretnénk, ha kicsit kikapcsolódnátok, és kettesben töltenétek pár napot távol a hétköznapok zajától. Az úton mi is veletek tartunk, hogy zenét szolgáltathassunk nektek, és hogy rajtatok tartsuk a szemünket, mert a végén még megint szétválnátok… – Amíg Baekhyun előadja a monológját, felszállunk a hajóra, ami kisvártatva útnak is indul.

– Nektek azt jelenti a „kettesben”, hogy itt fogtok a nyakunkon lógni? – kérdezi Sehun felháborodva. – Mellesleg nagyok vagyunk már, nincs szükségünk bébiszitterre, a kornyikálásotokra meg végképp nem vagyunk kíváncsiak. Szóval pofa be, és be ne tegyétek a lábatokat abba a szobába, amíg ki nem jövünk onnan. Ha zavarni mertek, a vízben végzitek, világos? – A fiúk megjátszott komolysággal bólogatnak, de nem sokáig tudják visszafojtani a nevetést. Mielőtt az ajtó bezárulna mögöttünk, hogy utána legalább két napon át zárva is maradjon, nagy vidáman bemondom az úti célt, amit rajtam kívül csak Sehun ismer.

– Menjünk a lakatlan szigetre, ami nem is annyira lakatlan. Giovanni imádni fog téged, Baekkie!