Sehun
– Édesem, jól áll nekem ez az ing? De
őszintén mondd meg! Vagy inkább legyen ez?
– Egyrészt, te mindenben jól nézel ki,
másrészt, a rajongóid imádnak, bármit veszel fel. De maradj ebben, mert ha még
egyszer átöltözöl, lekésed a saját fellépésedet. – Luhan aggódva méregeti magát
a tükörben, mint általában, mintha ő nem azt a helyes srácot látná benne, akit
én. A koncertek előtt mindig beparázik egy kicsit, ami számomra érthetetlen,
mert amikor a színpadon van, jelét sem lehet látni rajta az idegességnek.
Előtte viszont dívákat megszégyenítve többször átöltözik megszállottan keresve
a legtökéletesebb ruhadarabot, és hiába mondom neki mindegyiknél, hogy ez a
nyerő, nem tud uralkodni kényszeres mániákusságán, és újra öltözik. Az utóbbi
hetekben jöttem rá, hogy lehet a leghatékonyabban elvonni a figyelmét, ezért
kénytelen vagyok ismét „feláldozni magamat”, hogy eltűntessem a benne dúló
kételyeket. Na, nem mintha olyan megerőltető lenne számomra odasettenkedni
mögé, és finom mozdulatokkal apránként eltávolítani őt a tükör elől, hogy aztán
pár percet egymáshoz tapadva töltsünk, mielőtt kivonulna a közönség elé. A
csókjaim után általában újra elkapja az idegeskedés, és legszívesebben másik
inget venne magára mondván, hogy én összegyűrtem azt, ami rajta van, de
ilyenkor már annyira szorít az idő, hogy muszáj a tettek mezejére lépnie, mert
az előkészületeknél a késést is jobban utálja.
Lenézi azokat az embereket, akik csak
azért mert sztárok, órákat váratják a rajongóikat, kihasználva azt, hogy úgysem
fognak lelépni, hiszen a bálványuk bármit csinálhat, ő lesz nekik a number one.
De Luhan olyan jól bánik a rajongóival, mintha a barátai lennének, és ezt meg
is hálálják neki. Nem másznak bele a magánéletébe, nem zaklatják nap, mint nap,
hagyják élni, és kölcsönösen tiszteletben tartják egymást. Tudom, hogy ez nem
lenne így, ha Luhan nem viselkedne ilyen éretten, és ha hiányozna belőle az a
báj és meggyőző képesség, ami folyamatosan körüllengi, amitől egyedivé válik,
olyanná, akire érdemes felnézni, és követni a szavait, mert sosem okoz
csalódást. Ő nemcsak egy bálvány, hanem egy ember, akiben mindenki megbízhat.
Kívülről tudom az összes dalát,
annyiszor hallottam már őket, hogy mások azt gondolhatnák, a könyökömön jönnek
ki, és sokkal szívesebben hallgatnék valami keményebbet egy kocsmában ücsörögve
ahelyett, hogy szüntelenül őt bámulom. Azt hihetnék, kötelességből teszem, de
valójában minden elbűvöl, ami vele kapcsolatos, és semmi mással nem cserélném
el a fellépéseit, melyek minden alkalommal energiával töltenek fel. Luhan olyan
nekem, mint a Nap, én pedig olyan vagyok, mint a megfagyott talaj, aminek
szüksége van arra, hogy minden egyes sugara belészivárogjon, ami csak akkor
képes új virágokat hajtani, a kiszáradt fákat zöldbe borítani, és életet adni,
ha megkapja a tápláló fényt. Amióta együtt vagyunk, ott voltam minden
fellépésén, és az utolsó sorok egyikében megbújva vártam, hogy rám nézzen, és
amikor tekintetünk összekapcsolódott, úgy éreztem, mintha fizikailag is
egyesülnénk. Ilyen általában csak egyszer fordult elő az est folyamán, mert nem
akartunk feltűnést kelteni, meg amúgy sem akarta hanyagolni a fanokat, akikre
hasonló gyengédséggel nézett, de azért szemfüles megfigyelők kiszúrhatták
volna, hogy nem kis különbség van a két tekintet között; a mosolya akkor a
legragyogóbb, amikor engem ajándékoz meg vele.
Fél éve már, hogy egy hajón utazva
járjuk a világot. Amikor tűz keletkezett a palotában, kimenekítettem Luhant a
tömlöcből, ahová a király zárta, és meg sem álltunk, amíg végleg el nem hagytuk
az országot. Szerettem volna megtudni, hogy mi történt… vele… de fontosabb volt
az, hogy Luhan életére vigyázzak, mert tudtam, hogy őt kell választanom; az az
egyetlen helyes út, amit az ő oldalán tehetek meg a kezét fogva. Szerettem
volna figyelmeztetni Baekhyunékat, de nem tudtam, hol lakhatnak, csak egy levél
bizonyította azt, hogy életben vannak, amit Chanyeol az anyukájának küldött, de
azt a nő hamuvá égette, amint végigolvasta imádott fia sorait. Aggódtam
értük, de választanom kellett, és én Luhan mellett döntöttem.
Pár nap múlva megnyugodhatott a szívem,
mert egy újságban láttam, hogy Exoluxia királya benn égett a tűzben, amit egy
ismeretlen gonosztevő okozott. Örültem neki, bár kicsit furcsálltam a dolgot,
mivel azt hittem, ő gyújtotta ránk az épületet, de ezek szerint volt valaki,
aki az ő halálát akarta, és gyorsabbnak bizonyult nála. Talán Mrs. Park
meggondolta magát, és a méreg helyett drasztikusabb módszerekhez folyamodott.
Végül is, teljesen mindegy a tettes kiléte, a lényeg az, hogy miután ezt megtudtam,
magam mögött hagyhattam a múltat.
Egy ideig jártam az országokat Luhannal,
élveztem, hogy más kultúrákat ismerhetek meg, és hogy egyik nap még Ibiza
vadregényes partjain szeretkezünk, másnap bebarangoljuk Afrika esőerdőit, és
közben az ott élő állatvilágot tanulmányozzuk. Luhan és a menedzsere útjai
elváltak, mert a fickó nem volt hajlandó eltűrni, hogy a sztárja folyamatos
veszélyeknek teszi ki magát, és hogy a szerelmi élete miatt jóval kevesebbet
próbál, mint amennyit kéne, ezért Luhan engem nevezett ki az úriember helyére.
Féltem a feladattól, ugyanakkor tetszett, hogy többé senki sem fog a nyakunkon
lógni, és nem fog percenként megzavarni a telefon csörgése, úgyhogy elvállaltam
a megbízást. Luhan sokat segített, igazából ő mondta meg, mit csináljak, én
csak teljesítettem a kéréseit, de egy idő után beletanultam a szerepbe, és már
magamtól is végre tudtam hajtani a munkám nagy részét.
Egyszer hajóval keltünk át egyik
országból a másikba, és akkor megjegyeztem, hogy milyen jó lenne, több időt
eltölteni egy hajón, mert gyerekkorom óta vonz a tenger és a rajta való utazás,
Luhan pedig kitalálta, hogy hozzunk össze neki egy turnét egy óceánjárón. A
tervet hamar átültettük a valóságba, és egy hét múlva már a habokat szelve
énekelt a fedélzeten mindenki nagy örömére. Egyik este a saját számaiból
összeállított koncertet nyomta le, máskor vacsora közben énekelte el
világslágerekből álló repertoárját, így a dalok lefedték minden korosztály
ízlését, és a gyerekek nagyszüleikkel együtt egyaránt odavoltak az énekesért,
aki feldobta a hosszú és sokszor unalomba fulladt utat. A nap fénypontja az
volt mindenki számára, amikor Luhan éneklésre nyitotta a száját, de napközben
szívesen elbeszélgetett bárkivel, aki megszólította. Közvetlen volt, szinte
minden kérdésre válaszolt, és ezért szerették igazán az emberek, mert egynek
érezték maguk közül. Ő a nép gyermeke volt, nem hivalkodott, nem voltak sztár
allűrjei, soha nem viselkedett úgy, mintha neki megkülönböztetett bánásmód járt
volna.
Az emberek nem tudták, hogy én több
vagyok számára, mint egy menedzser, pedig éjszakánként néha nem tudtuk
visszafogni magunkat, amikor a szenvedély nem az énekléssel kapcsolatos
hangokat csalta ki belőlünk. Én sose vágytam a reflektorfénybe, nem akartam
felhajtást, és egy percig sem vettem zokon, hogy Luhan nem veri nagydobra, hogy
velem van kapcsolata. Boldog voltam, boldog vagyok, mellette egy percet sem
unatkoztam, olyan kalandokat éltem át, amiről álmodni sem mertem gyerekként, az
életem összes területén tudta, mire vágyom, mire van szükségem, és kérés nélkül
mindent megadott.
Ma este egy különleges személlyel fog
kettesben vacsorázni koncert után, akiről én semmit nem tudok, de nem vagyok
féltékeny, mivel maximálisan megbízom benne. A titokzatos rajongó óhaja volt,
hogy hadd vonulhasson el vele egy kis időre, ezért nem akarom zavarni őket,
úgyhogy a kabinunk felé igyekszem, amint véget ér a buli. Nincsenek nagy
terveim, egy könyvvel a kezemben akarom magamat álomba ringatni, mivel túl
sokat nem alszom, amikor Luhan mellettem van, ezért egy kiadós szunyánál semmi
másra nem vágyom jobban.
A sötét folyosón megrémülök, amikor egy
kéz a vállamra téved. Ismerős illat, ismerős érintés, és egy hang, ami a
nevemet suttogja, mint oly sokszor álmomban. De ez most nem álom, és én kétségbeesetten
szeretnék elmenekülni feltörő érzéseim elől. Inkább a hullámok közé kéne vetnem
magam a karjai helyett, de amikor a közelemben van, nem tudok gondolkozni.
Olyan, mintha hipnotizálna, mintha egyetlen pillantásával kiszippantaná az
agyamat, és mindazt a csodát, amit Luhan teremtett bennem. A jelenléte
megmérgez, romba dönt, a hirtelen feltámadt bűnös szerelem pusztításba visz, és
mindent eltöröl, ami valaha szép volt.
Ha messze vagyok tőle, képes vagyok
elrejteni az iránta táplált érzelmeket egy kis dobozba, ami szívem legmélyén
pihen. Nem nyitom ki, felé sem nézek, és egy idő után teljesen megfeledkezek a
létezéséről. De amikor megjelenik, a doboz senkit nem kímélve nyitja fel
fedelét, szabaddá engedve mindent, amit addig olyan hatékonyan benne tartottam.
Küzdök, keresem a jelképes kulcsot, amivel be tudnám zárni, de a kulcs már
Jonginnál van, és nem úgy néz ki, mint aki visszaadná, ha szépen kérem. Az ép
értelem elhagy, nem foglalkozom azzal, hogy a kabin, ahova berángatom őt, a
Luhannal közös szobánk, hogy az ágy, amire rálököm, a Luhannal közös ágyunk…
Hogy Luhan valószínűleg most rólam mesél valakinek.
Azt hiszem, nem volt jó hatással rám,
hogy ilyen sokáig elfojtottam a vágyaimat, mert ennek köszönhetően éhes
vadállatként vetem magam Jonginra. Nem tudom, melyikünkről tépem le először a
ruhát, nem tudom, egyáltalán ő akarja-e a dolgot… Lehet, hogy csak köszönni
akart, megkérdezni, hogy vagyok, én meg se szó, se beszéd lerohantam, de már
késő, nem tudom leállítani magam. Nem csókolom meg, nem simítom gyengéden végig
a testét, a mozdulataim durvák és követelőzők, erőszakosak és agresszívak.
Eszembe jut, hogy miután ott hagytam őt, más férfi társaságát kereshette, hogy
másnak adta oda azt, ami engem illetett volna, és ez feldühít. Belemarkolok a
hajába, és durván hátrarántom a fejét, hogy egy birtoklóan kemény csókot
nyomhassak a szájára. Csukva van a szeme, így nem tudhatom, mi rejlik a
tekintetében. Talán fél tőlem, vagy felizgatja, amit teszek vele? Nincs időm,
sem kedvem megérdeklődni tőle, rátérdelek a kezére, hogy ne tudjon ellenállni,
és egy lökéssel belenyomulok.
Minden olyan gyorsan történik. A
mozdulataim kapkodóak, mert minél előbb meg akarok könnyebbülni. A testemet
feszítő vágy évek óta kínoz, a bennem tomboló fenevad csak rá éhezik, mert ha
mással vagyok, békésen szundikál a bensőmben. Ahogy azonban megérezte Jongin
lágy bőrét és izmos testét az enyém alatt, rögtön felébredt százéves álmából,
és ha ő meg akarja kaparintani, amire vágyik, senki sem akadályozhatja meg
benne. Csillapítania kell az éhségét, hiszen olyan rég nem kapott egy falatot
sem, ezért kétség sem férhet ahhoz, hogy most úgy fogja felfalni a
kiszemeltjét, hogy egy morzsa se maradjon belőle. Amikor közel sodródom a
teljes megsemmisüléshez, valami megmoccan bennem, és rájövök, hogy azt akarom,
hogy Jonginnak is jó legyen, és velem együtt érjen fel a csúcsra. Rámarkolok
forróan lüktető farkára, ami gyönyörért könyörögve simul a kezembe, és
nemsokára összeomlok, mert úgy érzem, kiszakad belőlem minden, amikor együtt
átlépünk egy másik dimenzióba. Őrületesen kimerülve hanyatlok rá, mintha az
élet is kiszállt volna belőlem, és csak akkor gördülök le rémülten róla, amikor
meghallom, hogy sír.
– Úristen, mit tettem?! Jongin… Jongin,
én nem akartalak bántani. Ne, ne, ne, mit csináltam? Olyan lettem, mint a
Kiképző, egy vadállat vagyok… – Nem tudom abbahagyni az önostorozást,
szüntelenül magamat hibáztatom, és a bocsánatáért esedezem. Gyűlölöm magam,
amiért fájdalmat okoztam neki, amiért ennyire elvesztettem az önkontrolt, és
egy utolsó szemétládává váltam. Bántottam azt, akit nem szabadna szeretnem,
mégis olyan reményvesztetten szerelmes vagyok belé, hogy az felemészti minden
maradék józanságomat.
Sosem vallottam be eddig, még magamnak
sem, mivel úgy gondoltam, ha szeretem őt, azzal szembe köpöm saját magam,
amiért eleinte tűrtem a megalázásait. Gyűlölni akartam a tettei miatt, de a
teherautó csomagtartójában rájöttem, hogy nem több, egy zavarodott gyereknél,
aki semmi másra nem vágyik, csak a szeretetre, de ezt nem tudja megfelelően
kifejezni. Tagadtam, hogy nekem ő kell, bebeszéltem magamnak, hogy én Kait
szerettem, és mikor kiderült, hogy ő maga Jongin, egy csapásra elmúltak az
érzéseim. De amikor annak ellenére, amit műveltem vele, úgy néz rám, mint egy
istenségre, egymás után dőlnek le a védőbástyáim, és a szívem felszabadítva
zakatolja azt a nevet, amit eddig megtiltottam neki.
– Nem bántottál… Azért sírok, mert
fogalmad sincs arról, hogy milyen régen vágytam erre… rád… ránk… És a legjobban
az fájt, hogy nem tudtam, vajon te is akarod-e… – Magamhoz húzom, és az éhség
elmúlása után gyengéden kezdem csókolni. Nem tudom sokáig folytatni, mert a
hosszú külön töltött időnek köszönhetően mindketten annyit akarunk a másikból,
amennyit csak lehet, így a lágyság gyorsan sietős nyelvjátékba csap át. Attól
félek, képtelen leszek leállni, és Luhan így fog ránk találni, ezért el kell
húzódnom, mert ezt nem hagyhatom.
– Én… Luhannal vagyok itt – mondom
kiszáradt szájjal, amikor legalább fél órája fekszünk némán egymás szemébe
meredve, mozdulatlanul. Nem ölelem át, nem érek hozzá, csak engedjük, hogy
elvesszünk egymás tekintetében, és most Jonginéból azt olvasom ki, hogy nem
lepi meg az, amit hall. Nagyot sóhajt, és szégyenkezve lesüti a szemét.
– Én meg Krystallal. – Igazából engem sem
lep meg a vallomás, ahogy az sem, amikor feláll, és zavartan magára kapkodja
szétdobált ruháit. Mindketten tudjuk, hogy ez így helyes, mégis olyan fizikai
fájdalom hasít a szívembe, amikor kilép a kabinból, amiről azt hittem, nem is
létezik. Amikor egyedül maradok, realizálom, mit tettem valójában, és az engem
marcangoló gyötrelem még nagyobb lesz. Megcsaltam Luhant, és ezúttal nemcsak
képzeletben.
Elmebeteg módjára rángatom le az
ágyneműt a takarókról, párnákról, a lepedőt az ágyról, és az egész cuccal
felszerelkezve a mosodába csattogok. Elég lenne bedobni a szennyesbe, amit
magammal hoztam, de kényszeresen sikálni kezdem a lepedőn keletkezett foltokat,
abban a hitben, hogy ha azokat eltűntetem, azt a tényt is el tudom törölni,
hogy Jonginnal voltam. Ledermedve meredek magam elé, amikor észreveszem a
vércseppeket, amik megszámlálhatatlan mennyiségben tarkítják a fehér anyagot.
Titkolni próbálta előttem a szenvedését, de a nyomok mindent elárulnak az
állatias tettemről. Párszor a hideg csempébe fejelek abban a reményben, hogy
legalább negyed annyi fájdalmat fogok érezni, mint amit Jongin átélt, és nem
érdekel, hogy a homlokom feldagad az ütések nyomán. Az ágynemű megtisztul,
ellentétben a lelkiismeretemmel, ami olyan szinten mardos, hogy legszívesebben addig
csapdosnám a fejem a falnak, amíg a benne vészesen vijjogó sziréna el nem
hallgatna.
Miután jó háziasszony módjára felhúzom
az új garnitúrát az ágyra, kimenekülök a szobából, mert minden benne töltött
pillanat a bűnömre emlékeztet. Céltalanul kóválygok a hajó orrában, amikor
megpillantom Luhant egy kislánnyal a kezében. Századjára is megszakad a szívem,
amikor látom, milyen édesen gügyög a picinek, mennyire ártatlan a mosolya, ami
letörölhetetlenül díszíti szép arcát. Az biztos lefagyasztaná róla az örömet,
ha megtudná, mit tettem…
Éppen el akarok iszkolni, mert még nem
vagyok elég erős ahhoz, hogy a szemébe nézzek, amikor észrevesz, és lelkesedve
odahív magához. Amikor odamegyek, kérdés nélkül a kezembe nyomja a gyereket,
amitől a frász kerülget. Egy ilyen kicsi és tiszta lénynek nem szabadna
érintkeznie velem, mert meg fogom fertőzni azzal a sok szarral, amit életem
során elkövettem, vagy amit ellenem követtek el. Újra mocskosnak érzem magam,
bár rá kell ébrednem, hogy az csupán illúzió volt, amikor azt hittem, Luhan
megtisztított a bűneimtől. Farkasból sosem lesz bárány, maximum egy báránybőrbe
bújt ordas, aki csak ideiglenesen tudja leplezni valódi énjét, de amint
történik valami, ami a múltra emlékezteti, boldogan dobja le magáról a gúnyát,
ami addig kordában tartotta, és amit rögtön széttapos, amint teheti.
– Ő itt Haneul – mondja Luhan kedvesen,
de mivel látja, hogy úgy tartom szerencsétlen gyereket, mint egy darab véres
húst, inkább átveszi tőlem. Olyan szeretetteljesen babusgatja, hogy átfut a
fejemen, milyen jó apa lenne belőle. Én sosem akartam gyereket, eszem ágában
sincs átörökíteni egy ártatlan lélekbe elcseszett génjeimet, ráadásul ki tudja,
milyen apa lennék. Lehet, hogy csak mondom, hogy én nem bánnék úgy a
gyerekemmel, ahogy az én apám bánt velem, de ha arra kerülne a sor, talán
ugyanúgy nem tudnék uralkodni magamon, ahogy Jonginnal sem tettem. Nem való
nekem gyerek, de a történtek után azt hiszem, pasi sem. Hogy éljek most azzal a
tudattal, hogy két fiút szeretek egyszerre? Mert attól függetlenül, hogy
rájöttem, szerelmes vagyok Jonginba, Luhanba is az vagyok, és semmi pénzért nem
törölném el azt az időt, amit vele éltem át. Hogy szerethet valaki két embert?
Mégsem vagyok olyan, mint az apám, hiszen ő egyet sem tudott szeretni, bár
valószínűleg az sem nyerő, ha én meg kettőért vagyok teljesen oda. Ha Jonginnal
vagyok, minden csak körülötte forog, a világ megszűnik létezni, és nem akarok
mást rajta kívül. Ha viszont Luhannal vagyok, ugyanezek a tüneteim, és nem
tudom, kihez fordulhatnék a panaszaimmal, hogy írjon fel valami erős gyógyszert,
ami végleg kigyógyít ebből a képtelen állapotból.
– Á, biztos ő Sehun, akiről olyan sokat
meséltél a vacsoránál! – sikkant fel egy női hang, amihez egy bájos arc
párosul, ami baromira ismerősnek tűnik, de meg nem mondom, hogy honnan. –
Milyen jó, hogy így összegyűltünk, mert én is szeretném bemutatni neked a
férjemet. Luhan, ő itt Jongin, Jongin, ő Luhan, ő pedig a párja, Sehun. – Ez a
sok név összezavar, és hirtelen azt sem tudom, melyik az enyém. Csak annyit
fogok fel, hogy az, akivel előbb henteregtem, kezet fog azzal, akivel több,
mint másfél éve járok, aztán a karjába veszi a kislányt, aki ragyogó arccal azt
gagyogja neki, hogy „apa”.
Isteni szerencse, hogy a gyerek nem
nálam van, mert most tuti, hogy elejteném, annyira kikészít ez a csodálatos
nagy találkozás. Jongin arról egy rohadt szót sem szólt, hogy van egy gyereke
is, akit szemmel láthatóan imád, és akinek a létezése még mocskosabbá teszi a
bűnt, amibe együtt csábultunk el. Annyira lesokkol ez az egész, hogy nem
hallom, amikor Luhan hozzám beszél, már csak arra leszek figyelmes, hogy
megfogja a karom, és az asztalok irányába húz. Kibaszott idilli, tulajdonképpen
festménybe illő a kép, amikor leülök Luhan mellé, velünk szemben pedig Krystal
foglal helyet oldalán a babát dajkáló Jonginnal.
Luhan a kezemre teszi az övét, ami
pillanatnyilag idegesít, és szeretném lerázni magamról, de visszafogom magam.
Az lenne a legjobb, ha felállnék, és lelépnék, de az magyarázatot követelne,
amihez meg rohadtul nincs kedvem, úgyhogy a kávés csészébe bámulok, amiből egy
kortyot sem ittam, és hallgatom Krystal szűnni nem akaró csacsogását. Nem
tudom, miről beszél, csak a nevek ütik meg néha a fülemet, de nem vagyok hajlandó
beengedni olyan információkat a tudatomba, amik károsak lehetnek rám nézve. Nem
akarok semmit tudni Jonginról, a lányáról még annyira se, mert nem hiszem el,
hogy erre vetemedett, úgy, hogy a gyermeke pár méter távolságra volt tőle.
Amikor magamon érzem Jongin pillantását,
felnézek, és olyan mély szomorúságot látok a szemében, ami még jobban
összezavar. Átadja a kicsit Krystalnak, és arra hivatkozva, hogy szívnia kell
egy szál cigit, távozik a köreinkből. Azt hiszem, ez a cigis dolog burkolt
célzás volt, és azt akarja, hogy kövessem. Mivel nem tudom eldönteni, hogy itt
érzem magam rosszabbul, vagy ha utána megyek, inkább az utóbbit választom, fene
se tudja, miért. Azt mondom, a mosdóba kell mennem, de a párjaink annyira
egymásra hangolódtak, hogy nem igazán zavarja őket a távozásunk.
Jongint a hajó korlátjánál találom,
ahogy mereven fürkészi a sötétlő vizet. A testtartásán látom, hogy fájdalmai
vannak, amit már akkor felfedeztem, amikor grimaszba torzult arccal rándult
össze a baba ficánkolása közben. Bárcsak megnyílna alattam a föld, és
végérvényesen magába szippantana, mert nem tudom elviselni, hogy károkat tettem
benne.
– Mióta cigizel? – szegezem neki a
kérdést, pedig ennél sokkal fontosabb dolgok is lennének.
– Amióta felszálltál a vonatra… – Ezután
hosszú percek következnek, amikor egyikünk sem szándékozza megtörni a csendet.
Jongin olyan görcsösen szorongatja a korlátot, mintha attól félne, bármelyik
pillanatban kilökhetem, vagy éppen magát akarja megfékezni attól, hogy át ne
lendüljön az alattunk húzódó örvénybe. A csikket jó környezetvédőhöz méltóan a
habok közé hajítja, és továbbra sem fordul oda hozzám, amikor végre megszólal.
– Emlékszel a tűzesetre Exoluxiában, amikor másodjára veszítettelek el? Miután visszamentél…
Luhanért, elhatároztam, hogy besétálok a tűzbe. Nem akartam… nem akartam
nélküled élni, Sehun… De Krystal felhívott, és azt mondta, terhes. Bár másnap
volt az esküvőnk, lefeküdtem vele pár hónappal azelőtt, mert azt gondoltam, ha
te nem lehetsz velem, csak egy gyerek mentheti meg az életemet. Vicces, mert
tényleg az mentett meg, amikor megtudtam, hogy a pici útban van. Tudom, baromi
fiatalon lettem apa, ráadásul király is, és az elején iszonyú nehéz volt. De a
tanácsadók, akik apámat is támogatták, levették a vállamról a terhet, és kábé
mindent megcsinálnak helyettem, így foglalkozhatok a babával. Ő a mindenem… Ha
ő nem lenne, nem bírnám ki a képmutatást Krystal mellett. Tudod, hogy amikor
lefekszem vele, csak úgy tudok felizgulni, hogy rólad fantáziálok közben? Ez
agyrém! Bezzeg te… igazán boldognak tűnsz… Luhannal. Egy parasztnak érzem
magam, amiért belegázoltam a rózsaszín kis világotokba… – Jongin keserűen
felnevet, miközben végigfolyik az első könnycsepp az arcán. Gondolkodás nélkül
mögé lépek, és hátulról átölelem. Államat a vállára fektetem, így az arcunk
egymáshoz ér. Nem mondok semmit, mert nem akarok hazudni neki, és valójában
kurvára nem tudom, mit mondhatnék. Hagyom, hogy a közelségem csillapítsa teste
remegését, hogy felmelegítsük egymást az északi szél kíméletlen süvítésében, és
hogy lelkileg erőt adjunk a másiknak, bár egyikünk sem tudja, hogy a hajó, amin
utazunk, végül hol fog kikötni, és ki mellett érünk partot.
– Jesszusom, ezeket a sebeket én okoztam
rajtad? – mered rám reggel rémülten Luhan, amikor hozzám akar bújni. – Kicsit
többet ittam este a kelleténél, de fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hatással
lesz rám. Ne haragudj, kicsim, többet nem fog előfordulni. – Megőrülök attól,
hogy olyasmi miatt kér bocsánatot és érzi rosszul magát, amit nem is ő követett
el. A nagy hévben észre sem vettem, hogy Jongin vámpír módra kiszívta a nyakam,
körmei nyomát meg rajta hagyta a testem egész felületén. Még jó, hogy este
garbóban voltam, és legalább a felesége nem lett a szemtanúja csinos kis
művének. Émelyegni kezdek, amikor Luhan hozzám ér, de nem azért, mert nem esik
jól, hanem mert egy kivert kutyának érzem magam, aki nem tudja, melyik gazdáját
válassza. Azt, aki kezdetben bántalmazta, de később annyira megszerette, hogy
mindent megtenne azért, hogy visszakaphassa, vagy azt, aki megmentette az
ínséges időben, és olyan boldoggá tette, amit soha azelőtt nem tapasztalt, és
talán ez után sem fog, mert a másik személy mellett semmi sem biztos, kivéve a
kockázatot és a rizikó faktort.
Maradjak a biztos jelen védelmében vagy
válasszam a bizonytalan jövőt, amivel ráadásul romba döntenék egy házasságot,
és félárvává tennék egy gyereket? Ha addig nem Jongin mellett döntöttem, amíg
még nem volt apa, most semmi jogom nincs ahhoz, hogy változtassak a véleményemen,
mert az rohadt önző dolog lenne részemről. Vajon milyen célja van a sorsnak
azzal, hogy újra egy útra terelt minket? Amíg nem találkoztam vele, esküszöm,
alig gondoltam rá, boldognak éreztem magam Luhan oldalán, aztán egy csapásra
minden olyanná vált, mintha csak egy álom lett volna, amibe a Jongin miatt
érzett hiány hajszolt bele.
Luhannal olyan tökéletes minden, mintha
álmodnék, sosem veszekszünk, még egy aprócska konfliktusunk sem volt az együtt
töltött majdnem két év alatt. A baj csak az, hogy Jongin jelenléte arra
sarkall, hogy ébredjek fel. Hogy az ébrenlét, a valóság sokkal jobb az álomnál,
még ha gyakran szenvedéssel is jár, mert akkor érzed igazán, hogy élsz.
Amikor Luhan megcsókol olyan, mintha
lágy szellő cirógatna, mintha a nap minden egyes forró sugara belém költözne, és
a legszebb mesében sem lehetnének boldogabbak a szereplők nálunk. A mesékben
mindig a jó győzedelmeskedik a rossz felett, és a happy end elmaradhatatlan a
főszereplők számára, épp ezért ha sok ilyet nézel meg zsinórban, egy idő után
unalmassá fog válni, mivel úgyis tudod, mi lesz a vége. Soha nem történhet olyan,
hogy a gonosz varázsló nyeri el a hercegkisasszony szerelmét a végén, és az
oltárnál hoppon maradó hősszerelmes lovag végignézi, ahogy együtt szöknek meg.
A mi mesénk nem úgy alakul, ahogy kéne. Annyira megható és magával ragadó
sztori lehetne abból, hogy a sokat bántalmazott, rossz sorban élő, fájdalmas
múltú katonát megszereti a híres popsztár, akit mindenki bálványoz, aki
választhatott volna százszor jobbat, mégis a mellett a fiú mellett döntött,
akit egykoron megismert egy felkavaró nyár alkalmával. Akár könyvet is lehetne
írni belőle vagy mozivászonra vinni, mert biztosan kasszasiker lenne.
De, mint minden történetben, a miénkben
is van egy csavar, a rossz fiú, aki berobban a nagy idill közepébe, és mindent
fenekestül felforgat. Igen ám, de egy valamire való fikcióban a katona azután,
hogy némi időre elcsábult, visszatérne ahhoz, aki bármit megbocsát neki, hiszen
kivétel nélkül minden filmben a jó fiút válassza a végén a főszereplő.
Egyszerűen kizárt, hogy a rossz mellett tegye le a voksát, ő vagy meghal, vagy
összehozzák valamilyen totál mellékszereplővel, de semmi esetre sem kerülhet
reflektorfénybe. Azonban Jongin nem olyan rossz, mint amilyennek mások hiszik.
Én ismerem az esendő oldalát, és tudom, hogy mit, miért tett, amikor hibát
követett el. Ráadásul, amikor ő csókol meg az olyan, mintha vad vihar kezdene
tombolni a bensőmben, ami rajtunk kívül minden mást elpusztít, amitől nem tudok
mást látni, mást érezni, csak őt. Az ő csókjai ébresztettek fel az álomból,
amibe jó lenne újra beleringatni magam, de valamiért jobban vonz a valóság,
amit vele tapasztalhatok meg.
Amikor Luhannal vagyok, a rózsaszín
bódulat elborít mindent, ezért tompán érzékelem a külvilágot, mintha tényleg
nem lennék teljesen magamnál. Jonginnal viszont olyan húsba vágóan, vér pezsdítően
igazi az egész, még ha a gyötrelem nyomán ki is szakad a szívem a helyéről, még
ha tudom is, hogy nem lehetne részem abból, amire mindennél jobban vágyom. Nem
akarok többé a homályba merülve megfeledkezni erről az erős, testemet szaggató
érzésről. Ha úgy kell leélnem ezután az életem, hogy utána epekedem, hát
legyen, de nem fogom magamba temetni a vele kapcsolatos emlékeket, inkább
hagyom, hogy mindennap átjárjanak, mert az is elég, ha rá gondolok ahhoz, hogy
élő, lélegző embernek tartsam magam. Hiába jelenti Luhan a napot számomra, ha
Jongin a felhő, aki teljesen kitakarja a meleget árasztó égitestet, hogy ölelő
sugarai ne érhessenek többé el hozzám.
Napok telnek el úgy, hogy nem találkozom
Jonginnal, csak vacsoránál látom néha, de szerencsére nem akar sem Luhan, sem
Krystal egy asztalhoz ülni. A tekintetemet néha rajta felejtem a kislányát
babusgató fiún, mert még mindig annyira hihetetlennek tűnik számomra, hogy az a
srác, akinek nemrég az volt a legnagyobb szórakozása, hogy kiröhögte a szolgákat,
apa lett, sőt, olyan gyengéden bánik a gyerekével, mint a legféltettebb
kincsével. Én képtelen lennék így viselkedni egy ilyen pici lénnyel, hiszen
mikor Luhan a kezembe adta, majdnem eldobtam szegényt rémületemben. Na, nem
mintha az a veszély fenyegetne, hogy nekem valaha gyerekem lesz, pedig Luhanból
simán kinézem, hogy előbb-utóbb akar majd egyet.
Jongin néha feláll az asztaltól,
gondolom, a cigizéssel takarózva arra vár, hogy megint utána menjek, de többet
nem követem. Amikor visszatér, szomorúbb az arca, de a Haneulből kiszökő
őszinte nevetések hamar mosolyra fakasztják őt is.
Esténként olyan dolgok történnek velem,
melyekben eddig még soha nem volt részem. Luhan többszöri próbálkozása után sem
érzek semmit, amiért gyűlölöm magam, mert azelőtt képes lettem volna óránként
is magamévá tenni. Egyik este eszembe jutnak Jongin kibaszott szavai, amikor
azt állította, hogy csak úgy tud együtt lenni a feleségével, ha közben rám
gondol. Már úgysem tudnék lejjebb süllyedni, és Luhannak fel fog tűnni, ha
minden alkalommal a fejfájásra hivatkozom, mint egy megkeseredett háziasszony,
ezért amíg zuhanyozik, az ágyon fekve elképzelem Jongint, és azt, hogy ő áll a
tus alatt a fürdőszobában.
Hogy lazán besétálok hozzá, és miután
szemügyre veszem tökéletes testét, amin gyémántként megcsillannak a vízcseppek,
csapzott haját, ami nedvesen lóg a szemébe, halványan pirosló ajkait, melyek
huncut mosolyra húzódnak, amint meglát, vágytól izzó tekintetét, ami azt
sugallja, hogy ne merészeljem tovább váratni, mindenféle bevezetés nélkül mögé
lépek, és keményen belehatolok. A feje a csempének koppan, de nem érdekli,
többet és többet akarva löki nekem a csípőjét. Olyan élethűen magam elé tudom
idézni a hangját, amint a nevemet nyögi, hogy egy percen belül hatalmas
merevedésem támad. Képes lennék attól elmenni, hogy róla fantáziálok, de
kötelességem Luhannak tartogatni magam.
Amikor egy szál törölközőben kilibben a
fürdőből, felugrom, és hevesen magamhoz szorítom. Örömmel konstatálja, hogy
ismét a régi vagyok, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében hagyja, hogy
ledobjam róla az oda nem illő anyagot. Nem fektetem végig az ágyon, mint
általában, hanem a falnak támaszkodva juttatom oda, ahova megérdemli. Közben
egy pillanatra sem gondolok Jonginra, szerencsére elég volt a kezdeteknél
elmémbe hívni a vele kapcsolatos képeket ahhoz, hogy utána már teljesen Luhanra
tudjak koncentrálni. Most már az ő hangja, az ő testének érintése részegít meg,
és eszembe sem jut, hogy rajta kívül létezik más is, akinek köszönhetően el
tudtam jutni erre a pontra.
A valódi kínt akkor érzem, amikor
lefekszünk. Luhan imádni valóan a karomba fészkelődik, a fejét a mellkasomra
hajtja, és a fárasztó nap után egyből álomba zuhan. Azelőtt én is követtem a
példáját, mert egyenletes és békés szuszogása volt számomra a legédesebb
altatódal. De most más a helyzet. Képtelen vagyok elaludni, képtelen vagyok
kiűzni azokat a gondolatokat a fejemből, amik azt suttogják, hogy bárcsak más
valaki simulna hozzám éjszakánként. Bárcsak más arcát látnám meg reggel, amikor
álmosan pislogva kinyitom a szemem. Bárcsak ne létezne az a fogalom, hogy
Jongin előtt, mert az azt jelentené, hogy nem találkoztam vele újra. Régebben
is ismertem őt, régebben is egymásba gabalyodtunk néha, de ezen a hajón történt
valami, ami kettébontja az életemet a Jongin előtti és a Jongin utáni
korszakra. Nem tudom, mi a rosszabb: hogy az által kívántam meg a barátomat,
hogy egy másik pasira gondoltam vagy az, hogy a szívem csak annak a másiknak a
nevét kalapálja, mialatt Luhan édesdeden alszik annak az átkozott szívemnek a
dobogását hallgatva.
Szokásomhoz híven elvegyülök a tömegben,
amikor Luhan színpadra áll. Rengetegen összegyűltünk, mivel a hajó ideiglenesen
kikötött azért, hogy olyanok is részt vehessenek a koncerten, akik nem akarnak
velünk utazni, csak a fellépésre kíváncsiak. Nem rám jellemző módon kissé
unottan ácsorgok a sikoltozó lányok népes táborának közepén, és megfordul a
fejemben, hogy visszavonulok a szobámba, de nem akarom ilyen módon is elárulni
Luhant. Számít arra, hogy itt legyek, hogy a szemembe nézve énekelje el
legszebb dalait, melyek egytől-egyig nekem szólnak, nem fordíthatok neki hátat.
Az egyik szám közben elkezdek
bámészkodni, aminél rosszabb ötletet ki sem találhattam volna, ugyanis
felfedezem Jongint pár sorral mögöttem. Nem értem, mi a frászt kereshet itt,
hiszen soha nem jött el egyetlen koncertre sem, és azon nyomban elkapom róla a pillantásomat,
nehogy észrevegye, hogy őt bámulom. A rend helyreáll, amikor Luhan tekintetébe mélyesztem
az enyémet, és próbálok elveszni a dal körülölelő hullámaiban. A kis ördög
mégsem hagy nyugodni, és nemsokára megint hátranézek, és megmagyarázhatatlan
csalódottság tölt el, amikor már nem látom a helyén Jongint. De hát jobb ez
így, győzködöm magam, miközben beletörődve visszafordulok a fiú felé, aki
feltételek nélkül szeret, és akinek örök életemben hálával fogok tartozni. Hála…
Az elég szar helyzet, ha mást már nem érzek iránta…
Mielőtt azonban belemélyülhetnék a téma
boncolgatásába, kezek érintését érzem a vállamon, melyek nem sokáig időznek
ott, hamarosan végigsimítanak a karomon, majd szorosan a gazdájuk testéhez
húznak, és erősen ölelve a hasamon telepednek meg.
– Tehetséges a srác, ezt nem vitatom – búgja a fülembe egy túlságosan ismerős hang. Jóleső borzongás fut végig rajtam,
pedig az lenne a helyes, ha rögtön eltaszítanám magamtól. – Kíváncsi vagyok
arra, hogy az ágyban is ilyen jól végzi-e a dolgát. – A keze lejjebb vándorol,
és diadalittasan szorít rá a gatyámban támadt keménységre. Hogy lehetek ennyire
gyenge, hogy elég néhány szó, néhány érintés, és máris tűzbe jövök tőle? És még
leplezni sem tudom a tehetetlenségemet, mert az a szemét testem engem elárulva
kürtöli világgá, hogy Jongin attól függetlenül uralkodik felettem, hogy már rég
nem élek az országában. Persze nem lenne ő, ha nem használná ki azt, hogy
nyeregbe került, ezért óvatosságot sem színlelve lehúzza a sliccemet, és a keze
olyan magabiztosan mozdul, mintha ezer éve ezt csinálná.
– Azonnal hagyd ezt abba… – mondom, de
sajnos nem tűnik olyan erőteljesnek a hangom, amilyennek szerettem volna. Megpuszilja
a fülem tövét, aztán a nyakamat, miközben esze ágában sincs engedelmeskedni a
kérésemnek. – Jongin… ez…
– Őrületesen jó, nem igaz? Engedd el
magad, bébi! Lazíts! Senki sem fogja észrevenni, mert sötét van, és különben
sem azt nézik, mi folyik itt lent, mindenki nyál csorgatva bámulja a színpadot.
Tudom, hogy vágysz rá, Sehunnie. A szavaid hazudhatnak, de a tested nem. – Kész
téboly, amit ez az őrült művel velem. Legszívesebben a vállára hajtva a fejem
adnám át magam a kényeztetésnek, de van még bennem annyi tartás, hogy ne menjek
bele a mocskos kis játékaiba. Luhan ismét a szemembe néz, és csak reménykedni
tudok, hogy a távolság miatt nem veszi észre, Jongin mennyire közel áll hozzám.
Remélem, messziről úgy tűnik, mintha szimplán mögöttem állna, nem pedig a
nyakamba lihegve mormolná észveszejtő mondókáját.
Mindig azt hiszem, hogy nem süllyedhetek
mélyebbre, de az élet folyamatosan rám cáfol. Amíg a párommal szemezek, aki
szerelmes melódiákat énekel csak nekem, az engem üldöző démon keze
levakarhatatlanul tapad rám, amit mondanom sem kell, hogy rohadtul élvezek. A
szívem darabokra hullik újabb árulásom miatt, de amikor Jongin azt mondja, hogy
menjünk a szobámba, egy szó nélkül követem őt, mint egy kiskacsa, aki nem az
után megy, akinek az életét köszönheti, hanem annak a nyomába szegődik, akit
először meglátott, miután világra jött.
Nem akarom megint bemocskolni a Luhannal
közös ágyunkat, ezért a földön terülök el magammal húzva Jongint. Néhány heves
csók után végleg megszabadít a farmeremtől, és olyasmire készül, amit Luhannak
sosem engedtem meg. Túl alantas dolognak tartottam, és nem akartam
lealacsonyítani, de Jongint nem tudom leállítani hosszas kérlelésem ellenére
sem. Miután szétfeszíti a lábaim, kényelmesen elhelyezkedik köztük, és én már
akkor kész vagyok, amikor bokszeren keresztül szívogatni kezd. Amikor az is
lekerül rólam, kezdetét veszi az őrjítő utazás, amit egy hullámvasúthoz tudnék
leginkább hasonlítani, és közben képek villannak fel a múltból, hogy valaha
csinált már ilyesmit velem a tengerparton, csak jól elzártam magamban az
emléket a többivel együtt. Amint a múltban átélt csoda felszínre törve
keveredik a frissen szerzett élménnyel, illetve Jongin folyamatos mormolásával,
a bomba azelőtt robban fel, mielőtt időben hatástalaníthattam volna. Jongint ez
szemmel láthatóan kicsit sem zavarja, sőt, minden cseppjét mohón kiélvezi a
gyönyörömnek, majd csillogó szemekkel néz fel rám, miközben lélegzetelállítóan
szexin végignyalja a száját.
– Annyira hiányoztál – suttogja, és
megcsókolja a combom belsejét. Amikor felszáll az agyamat elborító köd, fákat
tudnék kicsavarni a helyükről mérgemben. Nem rá haragszom, hanem magamra,
amiért hagytam, hogy a csapdájába essek, annak ellenére, hogy szépen
megtárgyaltam magammal, hogy az ő helye a családja mellett van. Már nem
zárkózom el az emlékek és az érzéseim elöl, de ez nem egyenlő azzal, hogy
tönkreteszem három ember életét azzal, hogy összejövök vele. Jonginra szüksége
van a feleségének és a lányának, Luhannak pedig rám, és biztos vagyok benne,
vagyis inkább eszeveszettül bizakodom abban, hogyha többé nem fogunk
találkozni, megint olyan boldog lehetek Luhannal, mint a Jongin előtti
időszakban, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem fogom elfelejteni őt, mert
annyi jár nekünk, hogy egymás emlékképei közt éljünk tovább.
De ennél több semmiképp sem, és
kénytelen leszek drasztikus eszközökhöz folyamodni, ha véget akarok vetni ennek
az állapotnak. Össze kell törnöm a szívét azért, hogy kiábránduljon belőlem,
hogy azt higgye, nekem nem jelentett semmit ez az egész, ami kialakult köztünk.
Hogy részemről nem is alakult ki semmi, csak azért ragadott el a hév, mert nem
tudtam parancsolni férfiúi ösztöneimnek, de szerelemről szó sem volt. Ellököm
magamtól, és sietve felrángatom a nadrágomat, mialatt talpra ugrom.
Értetlenkedve néz, mint aki többre számított, nekem pedig elő kell vennem a
lenéző tekintetemet, amiből süt a szánalom és az érdektelenség.
– Most pedig tűnj el! Tudod, Jongin,
nagyon jó munkát végzel, de remélem, nem gondoltad azt, hogy ezek után a
karjaidba fogok omlani. Ha eddig nem volt számodra világos a képlet, akkor
szeretném tisztázni, hogy nekem csak a szexről szólt ez az egész. Azért mondom,
mert nem akarom, hogy hiú reményeket kergess velem kapcsolatban. Az egyetlen
ember, akibe valaha szerelmes voltam, és akit mindig szeretni fogok, az Luhan,
érted? Figyelj, nem vagyok az ellen, hogy néha napján összejöjjünk egy kis
huncutkodásra, de ennél többet ne várj tőlem. És tényleg menj el, mert a
koncertnek mindjárt vége lesz. Addig rendbe akarom szedni magam, hogy Luhannal
szeretkezzek egy jót, mert tudod, vele azt szoktam csinálni, nemcsak dugni.
A pillantása már az első mondatomnál
megtörtté vált. Egy csapásra kiveszett belőle a ragyogás, az a csibészes fény,
amit mostanában csak akkor mutat meg, amikor velem van. Kárörvendhetnék azon,
hogy sikerült elégtételt vennem rajta a karkötős-vizes incidens miatt, sőt,
talán még jobban meg is aláztam a szavaimmal, miközben ő a földön térdelt. De
csak óriási ürességet érzek kongani a mellkasomban, mert tudom, mennyire fáj
neki az elutasításom, hogy ezzel egy kurva szintjére alacsonyítottam le, hiszen
miután kielégített, elküldtem a fenébe, és még nem is fizettem a
„szolgáltatásaiért”. Azzal is megbántottam, amikor annak idején nem csókoltam
meg, pedig mindennél jobban meg akartam tenni, de az ostoba dac nem engedte. Ez
viszont sokkal rosszabb, mint egy egyszerű megbántás, ezzel örökre porba
tiportam azt a helytelen mégis halhatatlan szerelmet, amit egymás iránt érzünk.
Jongin nem mond semmit. Nem próbál
meggyőzni arról, hogy gondoljam át, mit akarok, nem nevet ki azt állítva, hogy
hazudok, csak némán kisétál a szobámból, és tudom, hogy többet nem fogja ide
betenni a lábát. Előttem tartotta magát, de ahogy becsukódik mögötte az ajtó,
hallom, hogy szaggatott zokogás szakad fel torka mélyéről, és gyors, egyre
távolodó léptekkel iszkol minél messzebb tőlem. Minden egyes lépésnél úgy
érzem, mintha megforgatná a képzeletbeli tőrét a szívemben, és ennek hatására
ismét a földön landolok. Ezúttal nem a szenvedély terít le, hanem az
elkeseredés gyűr meggátolhatatlanul maga alá. Szeretnék utána rohanni, és
elmondani neki, hogy minden szavam hazugság volt, hogy ha nem lennének ezek a
körülmények már rég a lábai előtt hevernék, de ehelyett a saját szobám padlóján
heverek, és arcomat a puha szőnyegbe fúrva zokogom el az összes könnyemet,
amiket olyan ritkán engedek szabadjára a börtönükből.
Órák, napok, hetek… Jonginék még mindig
a hajón tartózkodnak. Messzire elkerül, akárhányszor felbukkanok a közelében,
és én minden alkalommal belehalok, amikor meglátom távolodó alakját. De hát ez
volt a célom, nem? Ennek így kell lennie, ez így helyes, hajtogatom magamnak,
de hiába mondom el naponta többször, a szívem nem hajlandó bevenni az agyam
által létrehozott maszlagot. Az elmúlt időben rohamosan fogyni kezdtem, pedig
amúgy is vékony voltam. A hirtelen jött súlyveszteség még Luhant is megijeszti,
mert azt hiszi, beteg vagyok. Ami valahol igaz is, mert a szerelembe betegedtem
bele, még ha nevetségesen is hangzik. Egyszerűen képtelen vagyok enni, amikor
pár asztallal odébb Jongin harsányan hahotázik. Hangjából üresség cseng ki,
amit nem nehéz felismernem, mivel bennem is ott tátong, és mostanában az én
életem sem szól másról, mint a színlelésről.
Erősnek próbálja mutatni magát, és neki
talán jobban megy, mint nekem, mivel kiskora óta gyakorolta, hogy mosolyogjon a
fontos emberek előtt akkor is, amikor sajog a térde a seb miatt, ami játék
közben keletkezett rajta. Most a bensőjében okozott sebet kell gondosan
eltitkolnia, ami az én jó voltamból örök heget fog hagyni amúgy is sérült
lelkén. Görcsbe rándul a gyomrom, akárhányszor meghallom azt az élettelen
nevetést, de rajtam kívül senki nem veszi észre, hogy mennyire fakó. Néha
meglesem, amikor a korlátnak támaszkodva egymás után szívja el a temérdek mennyiségű
cigit, és nagy késztetést érzek arra, hogy rá kiáltsak, hogy hagyja abba, mert
ha így folytatja, előbb fog elpatkolni, mint az apja, és nem vehet majd részt a
lánya ballagásán sem. Köhögő roham tör rám a tömény füsttől, de nekem már csak
ennek a szarnak a belélegzése maradt az ő mámorító illata helyett.
Egyszer elhatározom, hogy be fogok
lopózni a szobájukba, és a tengerbe hajigálom az összes dobozt, amit ott
találok. Amúgy is gyakran mászkálok a kabinjuk környékén. Éjszakánként, amikor
Luhan elalszik, kiosonok mellőle, és utam egyenesen a szárnyukba vezet. Nem
kopogok be, nem hallgatózok, csak álldogálok a sötétségben arra várva, hogy kijöjjön,
bár fogalmam sincs, akkor mit mondanék neki.
Egyik este korábban vetődöm a részlegükre,
és akaratlanul megcsapja a fülem egy csecsemő sírása. Az ajtajuk résnyire
nyitva áll, ezért gondolkodás nélkül belépek rajta. A kislány könnyek nélkül
sír az ágyacskájában, minden erejével azon van, hogy kimásszon onnan, de a
dolog nem olyan egyszerű, mint amilyennek gondolja. Odamegyek, és kiemelem a
rácsok mögül, majd leteszem a földre, hadd mászkáljon kedvére, de a kicsi
megtorpan előttem, és apró kezeit felém nyújtja, mintha azt szeretné, hogy
vegyem fel. Némi tétovázás után ölbe kapom, és föl-alá sétálok vele a szobában,
hogy megnyugodjon, de igazából az első percben elhallgatott, amikor hozzáértem.
Kíváncsian tanulmányozza az arcom, én
pedig ledöbbenve állapítom meg, hogy Jongin szakasztott mása. Olyan mintha az ő
szemei néznének vissza rám, mintha az ő szája húzódna félmosolyra. Azon kapom
magam, hogy egyre erősebben szorítom magamhoz a csöppséget, amin változtatnom
kell, nehogy megfojtsam szegényt. A testem porcikáról porcikára felmelegszik a
kis lénnyel a karomban, és az a gondolat fut át az agyamon, hogy érte bármire
képes lennék. A szívemet a kezébe helyeztem, és az sem számítana, ha egyetlen
mozdulattal porrá zúzná, mert egy eddig még ismeretlen érzés veszi át felettem
a hatalmat. Meg akarom őt védeni, óvni, látni felnőni, megnevettetni, elbánni
azokkal, akik elszomorítják, messzire zavarni a fiúkat, akik kikezdenek vele…
Azt hiszem, ilyesmiket a lányos apák
szoktak érezni. Nem tudom, hogy a bennem végbe menő változás hozta felszínre az
eddig mélyben szunnyadó apát, vagy csupán Jongin lánya képes ilyen hatást
gyakorolni rám. Minél tovább ölelem magamhoz, annál nagyobb lesz a pocsolya,
ami én voltam, mielőtt el nem olvadtam. Komolyan olyan érzésem van, mintha
olyan lelkembe hatoló pillantásokat vetne rám, mint az apja, aminek köszönhetően
beszélni kezdek hozzá.
– Én… sosem akartam gyereket, de te
annyira édes vagy. Lehetséges, hogy a Kim dinasztia összes tagja megbabonáz?
Úgy nézel rám, mint apukád… Tényleg úgy érzem, mintha értenéd minden szavam…
Amikor apukád rám néz… Aish… nem szabad rá gondolnom! Neki veled kell lennie.
Nagyon jó apa, és én nem vehetem el tőled. Nekem volt a világon a
legborzalmasabb apám, ezért nem szeretném, ha nélkülöznöd kéne a szeretetét.
Imádni valóak vagytok együtt, tudod? Egy másik életben talán… talán te, ő és
én… Atya ég, miket beszélek? Megsúgok neked egy titkot, de meg kell ígérned,
hogy nem mondod el senkinek, oké? Szerelmes vagyok az apukádba. Jobban szeretem
bárminél és bárkinél. De ő ezt nem tudhatja, mert akkor bolondságokat tenne. Nagyon
nagy butaságokat tud művelni a te apukád… – Elmosolyodom, amikor eszembe jut,
hogy képes volt a koncerten felizgatni, de közben visszatarthatatlan könnyek
gyűlnek a szemembe. Mielőtt leszaladhatnának az arcomon, ismét kezeket érzek a
vállamra simulni, amiért ijedtemben majdnem elejtem Haneult. Ez a szegény gyerek kész életveszélyben van nálam!
– Nem is tudtam, hogy varázsló vagy –
jegyzi meg Jongin szelíden. Olyan gyengéden simít végig a hajamon, hogy alig
érzem az ujjait, és akkora csodálattal emeli rám a tekintetét, mint ahogy a
gyerekek szokták bámulni a Télapót vagy ahogy a tini lányok néznek a legnagyobb
kedvencükre. Szentséges Isten, mondd, hogy nem hallotta, amiről előbb
beszéltem! – Honeyt elég nehéz lecsillapítani, ha sír. A palotában mindenki a
lehető legtávolabbi szobába költözött, hogy nyugodtan tudjanak aludni, mert ha
a lányom rákezd, akkor órákig nem hagyja abba. Most is épp meleg tejért mentem,
hátha attól jobb kedve lesz, mert régóta nyűglődik. Erre jössz te, és olyan
lesz, mint egy kis angyal. – Rettenetesen zavarban érzem magam Jongin
közvetlensége miatt. Leül mellém, a kezét az enyémen pihenteti, a testünk
egymáshoz simul, a hangja lágy, a mosolya olyan elragadó, mint régen… És úgy
beszél, mintha semmi nem történt volna, mintha mindennap együtt ringatnánk a
lányát az élet nagy dolgairól cseverészve. Tutira hallotta, amit mondtam!
Mégsem közeledik hozzám úgy. Nem akar
megcsókolni, nem teszi a babát az ágyába, hogy aztán magával rángasson, és megpróbáljon újra bűnbe csábítani.
A békesség hullámokban önt el. Mellettük
kell lennem, hogy oltalmazzam őket, hogy a védelmükre legyek az esetleges
támadások során. Eddig nem találtam egy olyan helyet, ahol végleg
lehorgonyoztam volna, csak csapongtam országról országra a végső megnyugvást
keresve. Sokáig azt reméltem, Luhan oldalán fogom megtalálni a rég várt békét,
de ennél tisztábban még soha, semmit nem érzékeltem. Az a jövőm, hogy az életük
őre legyek, nem Jongin párja, nem Haneul apja, de egy nagyon fontos személy,
aki mindig ott van, ha szükség van rá.
– Holnap lesz Honey első szülinapja.
Szerintem nagyon örülne, ha eljönnél… Ott leszel?
– Ott leszek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése