Jongin
Miután Sehun elment, a klub vezetőjének
nagy örömére bejelentettem, hogy visszatérek, de egykori tündöklésem csúfos
kudarcba fulladt. Azt gondoltam, könnyebb lesz elfelejtenem őt, ha azokhoz az
eszközökhöz folyamodom, amiket régen úgy szerettem; nem akartam arra gondolni,
hogy miatta minden véget ért. Jókedvet erőltetve magamra besétáltam a szobába,
ahol annyi kalandot éltem át, de már az első percben úgy éreztem, hogy nem
kapok levegőt. Megrohamoztak az emlékek, amik mind Sehunnal voltak kapcsolatosak,
egyikben sem szerepelt az előtte átélt időszak. Nem tudtam leheveredni az
ágyra, ahol annyiszor csókolt kifulladásig, ezért a falnak dőlve álldogáltam,
és éppen el akartam menekülni, amikor belépett az ügyfelem. Ismerős volt a
férfi hangja, de ezúttal semmit nem mozdított meg bennem.
Amikor észleltem, hogy izgatottan
végignyúlik az ágyon, gépiesen fogtam meg egyik kedvenc játékszeremet, és
továbbra is abban reménykedtem, hogy annak hatására újra a régi lehetek. Erősen
koncentráltam, de a várt hatás nem akart eljönni. A férfi fájdalomért
könyörgött, hogy legyek durvább vele, de a korbács kicsúszott a kezemből, nekem
pedig ahhoz sem volt erőm, hogy felvegyem a földről. Zokogásban törtem ki,
amitől megijedt a kuncsaftom, és rögtön védelmező üzemmódba kapcsolt. Meg akart
vigasztalni, de nekem nem volt más gyengédségére szükségem, csak egy valakit
akartam. Idegesített a fickó hangja, az illata, de legjobban az dühített, hogy
megváltoztam. Nem az ő hibája volt, nem haragudhattam a régi klienseimre, de ki
kellett szállnom az iparból. A tulaj kérőn nézett rám, és azt mondta, bármikor
visszajöhetek, amikor a kedvem tartja, de szerintem ki tudta olvasni a
tekintetemből, hogy ez sajnos nem fog bekövetkezni. Én is szerettem volna az a
srác lenni, akit semmi nem érdekel, akinek azzal telnek a napjai, hogy kineveti
a szolgálókat, majd rosszfiúsat játszik egy olyan helyen, ami egyáltalán nem
neki való, de az a fiú meghalt a vonat sínen, amikor a szerelme elhagyta. Az
egyetlen, aki el tudott érni a szívéig, és akinek a hiányát nem tudja mivel
pótolni.
Több időt töltöttem Krystallal, de hamar
levette, hogy valami nem stimmel nálam. Azt hitte, beteg vagyok, és idővel nem
úgy kezelt, mint a vőlegényét, hanem mint egy gyógyításra szoruló szerencsétlent.
Gyakran feküdtem az ágyán a szobája falait bámulva, visszavágyva abba az időbe,
amikor kicsik voltunk, amikor teljesen természetes volt számomra, hogy mi
ketten össze fogunk házasodni. Nézegettem a közös fotóinkat, és elkeseredetten
konstatáltam, hogy egyetlen képem sincs Sehunról, amin legalább láthatnám.
Mikor aznap hazamentem, besurrantam apa dolgozószobájába, és addig kutattam,
amíg meg nem találtam a katonák aktáit. Remegő ujjakkal vettem ki a Sehunt
ábrázoló fekete-fehér képet, amin zord tekintettel mered a kamerába, szája
vékony vonallá préselődik, az inge élére vasalt, a haja rendezett, és annak
ellenére, hogy nem így szerettem volna látni, a zsebembe csúsztattam. Én nem a
katonás Sehunt szerettem, hanem azt, akinek a haja kócosan meredezett a fején,
miután össze-visszaborzoltam csókolózás közben, aki féltőn nézett rám, még
akkor is, ha nem érdemeltem meg, és akinek szikrát szórtak a szemei, amikor
felidegesítettem. Nem zavart, ha mérges arcot vágott, azt utáltam, amikor
élettelenül bámult maga elé, ahogy ezen a képen is tette. Olyankor úgy éreztem,
nem érdekli semmi, nem számít neki, hogy él-e vagy hal, csak túlélőként lézeng
közöttünk, és zavart, hogy nem ismerem a múltját. Hogy nem tudtam átsegíteni a
problémákon, sőt, még mélyebb gödörbe taszítottam. Mostani énem sosem művelne
olyan gonoszságokat vele, de azt hiszem, erre mondják, hogy az okos ember más
kárán tanul, a buta meg a sajátján. Nem tudok visszamenni az időben, hogy jóvátegyem
a bűneimet, és nem kereshetem meg őt, egyszerűen abból az okból kifolyólag, hogy
nincs jogom újra felzaklatni.
Pedig minden napom úgy indul, hogy
felébredés után őrjítő vágyat érzek arra, hogy utána menjek, hogy addig
könyörögjek a bocsánatáért, amíg meghatódva a karjaimba nem omlik, és azt
mondja, régóta vár arra, hogy felkeressem, és boldog, hogy viszontláthat. De
minden nap a palota kapujához érve megállít az a feltételezés, hogy talán
sikerült megtalálnia a nagy szerelmét, és ennél a gyötrelemnél már csak az
lenne rosszabb, ha együtt látnám őket. Így helyette Krystalhoz megyek, akivel
az idő múlásával sikerül néha elnevetnem magam, de olyan üresen cseng a hangom,
hogy még a hülye is észreveheti, hogy nem őszinte a vidámságom. Rá kell jönnöm,
hogy igazán szívből jövően évek óta nem nevettem, gyerek voltam, amikor a
családom társaságában önfeledten fel tudtam szabadulni. De már velük sem
találom meg a közös hangot, ami elszomorít, mert ettől még magányosabbnak érzem
magam.
Régen nem foglalkoztam azzal, hogy apa
nem szerelmes anyába, sőt, követni akartam a példáját. Most nagyon zavar,
amikor látom anya bánatos tekintetét, mert tudom, mit érezhet. Eddig nem
tudtam, milyen szeretni valakit, aki nem viszonozza az érzéseidet, és néha
szeretnék beolvasni apának, amikor vacsora közben elhúzza a kezét, amit anya meg
akar fogni, vagy amikor éjszakákon át ücsörög a törvényei fölött ahelyett, hogy
odabújna a feleségéhez. Belegondolva Krystalnak ugyanaz lesz a sorsa, mint
anyának, és ez megrémiszt. Szeretem őt, ezért nem akarok neki rosszat. Nem
akarom, hogy egy olyan ember mellett keljen leélnie az életét, aki csak azért
van vele, hogy legyen egy királyné az oldalán. Azt akarom, hogy olyan lángoló
és mindent elsöprő szerelmet éljen át, mint én, mert akármennyire is fáj a
szívem, semmi pénzért nem mondanék le arról az intenzív és heves vágyról, amit
Sehun váltott ki belőlem. Eltörölném a szenvedést, amit neki okoztam, de azt
sosem akarom elfelejteni, milyen volt az utolsó éjszakánkon hallgatni a
szívverését, miközben a homokban fekve a tenger langyos hullámai nyaldosták a
talpunkat. A legszebb dallam Sehun szívének egyenletes dobogása tücsökciripeléssel
vegyítve, amelynek összecsengő melódiája néhány percre el is altatott. A
karjaiban fekve, magamba szívva samponjának kókusz illatát azt álmodtam, hogy
egy pici lányt tart a kezében, aki imádni valóan mosolyog rá hiányos
fogsorával. Amikor a csöppség megpillantott, futni kezdett felém, és apró
kezecskéivel gyengéd ölelésbe vont. Sehun odajött hozzánk, nyomott egy puszit a
kislány feje búbjára, majd egy forró csókot az én számra…
Ezredjére élem át ugyanazt az álmot, és
izzadságban úszva riadok fel az éjszaka közepén. Sehun nincs mellettem, ehhez
már hozzá vagyok szokva, de hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok. Nehéz füst
terjeng a levegőben, amibe hideg szél hasít egy-két lövéssel megfűszerezve. Fel
akarok állni, amikor valaki átesik rajtam, és morogva huppan a kemény talajra
mellettem. A halvány holdfényben egy ismerős alak vonásai rajzolódnak ki, aki
ugyanolyan meglepett képet vág, amilyen az enyém is lehet.
– Baekhyun? Te meg mit keresel itt? – érdeklődöm döbbenettel a hangomban.
– Én is éppen ezt akartam kérdezni
tőled. Én azért jöttem, hogy elfelejtsek valakit…
– Én meg azért, hogy hátha találkozok
valakivel, akit nem tudok elfelejteni… – Az első éjszakán mindent elmondunk
egymásnak. Mesél Chanyeolról, és hogy az apja ki fogja végezni, ha nem szakít
vele, de hogy képtelen nélküle élni, ezért meghalni jött a csatába. Én mesélek Sehunról,
meg arról, hogy abban a reményben érkeztem, hátha itt találkozhatok vele, mivel
ő a legjobb katona, akit valaha ismertem. Közben elgondolkodom azon, hogy vajon
az én apám is hasonlóképpen cselekedne-e, ha megtudná, hogy Sehunnal viszonyom
van, mint Baeké, de igazság szerint minket ez a veszély úgysem fog fenyegetni,
úgyhogy kár rágódnom rajta. Meghat az a tisztaság, ahogy Baekhyun és Chanyeol
szeretik egymást, ugyanakkor minden kedves emléke felér egy éles tőrdöféssel
egyenesen a szívem közepébe, mert annyira fáj, hogy én nem élhettem át
ilyeneket Sehunnal. De mit érnek az édes emlékek, ha elválasztják őket
egymástól? Elhatározom, hogy nem fogom megengedni, hogy bárki ezt tegye velük.
Ha már az én életemet sikeresen tönkrebasztam, legalább az övékét hadd
próbáljam meg rendbe hozni.
A csata egyáltalán nem érdekel; fogalmam
sincs, melyik ország áll nyerésre, hogy kinek a csapatában estek el többen, és
többnyire a védekezéssel sem kell foglalkoznom, mert egy hercegre tiszteletből
nem igazán támadnak. Persze vannak kivételek, mint például azok a katonák, akik
elraboltak, de őket elfogták, és többé már nem jöhetnek ki a harcmezőre. Ezért
úgy járkálok a dörrenő fegyverek és villanó kések között, mintha csak otthon
sétálgatnék, és tulajdonképpen az sem izgatna, ha véletlenül az egyik engem találna
el. Minden percemet leköti a küldetés, ami Baekhyun megmentésére irányul.
– Köszönök mindent, Jongin-ah, nélküled
nem sikerült volna – mondja Baekhyun a folyó partján
állva, mielőtt a sodrásba vetné magát. Mindenki abban a hitben él, hogy nem tud
úszni, de Chanyeol megtanította őt nemrég. Így az lett a terv, hogy eljátszom,
hogy becsavarodtam, és az életére török; azzal a céllal dobom a vízbe, hogy
belefulladjon. De valójában némi színjáték után úszni kezd majd, amíg el nem
éri a legközelebbi partot, hogy aztán megkereshesse a szerelmét. – Annyira
szeretném újra látni azt a gyermeki ragyogást a szemedben, amit mindenki úgy
imádott. Remélem, valamikor, valahol találkozni fogunk a jövőben, és akkor
ugyanaz a huncut srác leszel, mint azelőtt. Légy boldog, kölyök!
Miután véghezvisszük a tervet, nagyon
egyedül érzem magam nélküle, és órákon át bámulom a folyót, válaszokra várva.
Sikerül megtalálnia Chanyeolt és boldogan élnek együtt, amíg meg nem halnak?
Mintha minden fa helyeselve suttogna, amikor leveleik egymáshoz surlódnak,
mintha a sirályok egyértelmű igent rikoltoznának feleletképpen, ami pillanatnyilag
megnyugtat. Aztán újabb kérdések bukkannak elő a mélyből, amik velem
kapcsolatosak, de azokat fel sem merem tenni. Úgyis tudom, hogy a mi esetünkben
mi lenne a válaszuk.…
Miután Baekhyun elment, én is otthagytam
a harcot. Volt még egy tevékenység, amit régen nagyon szerettem csinálni, csak
a körülmények annyira elvették az eszem, hogy jó ideje elhanyagoltam. Egy nap
magamra zárom a szobám ajtaját, és véletlenszerűen kiválasztok egy lemezt a
polcomon heverő gyűjteményből. Feltekerem a hangerőt, és táncolni kezdek. Eleinte
elég sután mennek a mozdulatok, mintha elfelejtettem volna őket, de ahogy egyre
jobban bemelegszem, a zene lassacskán átveszi felettem a hatalmat, és én
boldogan adom át magam neki. A világ megszűnik létezni, nincsenek gondolatok,
nincsenek szavak, csak a zene, ami mindenhol ott van, beszivárog a bőröm alá,
és egy ritmusra dobban a szívemmel. Tánc közben boldogság jár át, olyan, ami
régóta ismeretlen fogalomként szerepel a szótáramban, és végre felszabadultan
nevetek, még ha nem is tudom, hogy min. A lépések maguktól jönnek, mintha
betanultam volna őket, de erre a dalra még sosem táncoltam, mégis annyira
egyszerűnek tűnik. A táncban semmi sem bonyolult számomra, nem okoz csalódást,
egy olyan dolog, amit mindig meg tudok oldani, ami akkor sem hagy cserben, ha
egyedül vagyok, hiszen amíg van két lábam meg a zene, nem érhet baj. Nem is
értem, miért nem jutott ez előbb az eszembe. Ahelyett, hogy visszamentem a
klubba, hogy elmentem a csatába, hogy céltalanul lébecoltam a jegyesemnél, csak
táncolnom kellett volna. Hiszen a táncot terápiás célból is oktatják, amivel
szerintem sokkal jobb eredményeket tudnak elérni, mint egy nyamvadt agy turkász.
Ha előbb belekezdtem volna önmagam gyógyításába, talán gyorsabb lehetett volna
a folyamat, így viszont több időre lesz szükség.
A baj csak az, hogy hamar átesem a ló
túloldalára, pedig tudhatnám, hogy jóból is megárt a sok, és hogy az sem
célravezető, ha az ember túlzásokba esik. De képtelen vagyok leállni. Ha
táncolok, nem gondolok rá, ha nem gondolok rá, nem érzem élőhalottnak magam, és
nekem már elegem van ebből a zombi állapotból. Végre úgy érzem, élek, az ő
csókjai óta most először duzzadok az erőtől, legyőzhetetlennek gondolom magam,
aki mindenre képes, aki nem veszíthet…
– Kisfiam, mi történt veled? – Arra
eszmélek, hogy a padlón fekszem, a fejem anya ölében pihen, a zene még mindig
bömböl, szinte már bántóan hangos, a szám pedig iszonyatosan ki van száradva.
Anya belém tuszkol egy pohár vizet, és közben az aggodalomtól sírva fakad.
Annyira túlhajtottam magam, hogy nem bírta a szervezetem, és elájultam. Engem
nem igazán zavar, de az bánt, hogy anyát könnyekre fakasztottam. Nem elég, hogy
apa nem törődik vele, most még miattam is idegeskedhet. Az én szépséges
anyukámat olyan kevésszer láttam mosolyogni, és egyedül rám számíthat, erre én
is fejfájást okozok neki.
– Anya… Azt szeretném, ha te meg én úgy nevetnénk, mint régen… – kezdem remegő
ajkakkal. Nem tudom túl sokáig türtőztetni magam, ezért az én szememet is
elhagyják keserű könnyeim. – Utálom, hogy be vagy ide zárva… Meg hogy nem
táncolhatok, mert az nem illik egy herceghez. Tudtad, hogy ma este utcabál
lesz? Menjünk el, jó? Sokan álarcban érkeznek, így nem fog kiderülni, hogy a
királyi család két tagja is részt vesz az eseményen. Táncolni szeretnék veled,
anya, és egyetlen estére szabad akarok lenni. Nem fogok lázadni a rangom ellen,
szívesen veszem majd át egy nap apától a trónt, csak addig hadd mulassak még
egy kicsit… Te pedig megérdemled, hogy ne csak arról szóljon az életed, hogy
műmosollyal fogadd apa vendégeit. Gyönyörű vagy és fiatal, és azt akarom, hogy
élj.
El sem hiszem, hogy anya belement, hogy
együtt jöjjünk el az utcabálra. Ez nem olyan bál, amihez hozzá van szokva; itt
nem viselnek estélyi ruhát vagy öltönyt, a selyem helyett a szűk farmer meg a
miniszoknya a divat, a gyémántos fülbevalókat pedig bizsura váltották.
Csodálatos érzés elvegyülni abban a hömpölygő tömegben, ami végigvonul a
sugárúton, úgy énekelni, táncolni, hogy közben nem tudhatod, ki áll éppen
melletted. Az a srác, aki lepacsiz velem talán bérgyilkos, az a lány pedig, aki
szempilla rebegtetve dörgölőzik nekem, lehet, hogy a legkeresettebb prosti. De
itt senki sem kérdezi, mi a foglalkozásod vagy mi a kedvenc ételed, mindenki
együtt ünnepel a másikkal, és nem törődik azzal, hogy milyen a bőre színe vagy
hány éves. Nagypapák pörgetik meg unokájukat, párok váltanak szerelmes
pillantásokat, még egy macska is jókedvűen figyel a közeli kerítés tetejéről. A
hangulat forró, amit a lágy szellő tesz elviselhetővé, ami néha meglebbenti a
lányok szoknyáját a pasik nagy örömére. Félve anyára sandítok, mert attól
tartok, neki túl sok ez az egész, de vidáman cseverészik egy vele egykorú
hölggyel, és közben akaratlanul is megmozdul a teste a zene ritmusára.
Anya imádott táncolni, mielőtt férjhez
nem ment apához. Nagy karrierje lehetett volna, de amikor az akkori herceg
jegyesének választotta, döntenie kellett, és fene se tudja miért, apa mellett
maradt a tánc rovására. Kiskoromban ő tanított, együtt pörögtük-forogtuk végig
az egész palotát, de apa egyszer rajta kapott minket, és iszonyú haragra
gerjedt. Sosem büntetett meg, de akkor kiabált, és megtiltotta, hogy ezt
csináljuk. Félt, hogy anya vissza fog térni ahhoz az életformához, amit
valójában élni akart, de nem azért borult ki olyan nagyon, mert annyira
szerette volna őt, csupán nem akart botrányt, és hogy egy olyan uralkodó váljon
belőle, akit faképnél hagyott a felesége. De én titokban folytattam, aminek
csak szobám falai lehettek szemtanúi. Rettenetesen felszabadít, hogy most
először úgy táncolhatok, hogy mások is látják. Nem kell elbújnom, és csupa
olyan emberrel vagyok körülvéve, akik szintén osztoznak velem a zene iránti
szeretetemben.
Anya odaint nekem, hogy nyugodtan
szakadjak el tőle, és hirtelen már nem is látom, hogy hol van. Megrészegít a
sok lány, akik mind engem akarnak, pedig azt sem tudják, ki vagyok. Körém
gyűlnek, versengenek azért, hogy melyiküket részesítsem előnyben, de úgy
döntök, mindegyikkel lenyomok egy táncot. Sosem elégednek meg ennyivel, mindig
többet és többet akarnak, de ragaszkodom a kis szabályomhoz. Nem fognak meg
annyira, hogy az este további részét velük töltsem, ezért könnyedén hagyom ott
egyiket a másik után, vissza se nézve rájuk.
Észreveszem, hogy valaki nagyon bámul,
és kivételesen nem egy nőről van szó. Ő is maszkot visel, úgyhogy nem láthatom
az arcát, de egy megmagyarázhatatlan erő mágnesként vonz hozzá. Odalépek elé,
és attól kezdve mindenki más megszűnik létezni számomra. Nem beszélünk, nem
kérdezem meg a nevét, csak együtt táncolunk a zene bódító ütemére. El kell
ismernem, hogy nem nyomja rosszul, konkrétan képtelen vagyok levenni a szememet
róla. A csípőmozgása olyan rég nem tapasztalt vágyakat ébreszt bennem, amitől
lángba borul az egész testem. Ez csak fokozódik, amikor a lökdösődésnek
köszönhetően egy pillanatra egymásnak préselődünk, és meglepetten eszmélek rá,
hogy a keze már az én csípőmön van. Nem engedi, hogy eltávolodjak tőle, testünk
egy ritmusra mozdul, mintha nem két különálló emberhez tartozna. Lehunyom a
szemem, és engedem, hogy a pillanat örökre az elmémbe vésődjön. A hangok, a
zajok, a néha nekünk ütköző emberek, a hajamat borzoló szél, az ereimben
fokozatosan szétáramló tűz, és ő… minden annyira tökéletes.
Meghallom anya csilingelő kacaját, és
odakapom a fejem a hangja irányába. Egy férfival táncol, olyan közel állnak
egymáshoz, hogy rá kéne szólnom, hogy ez nem tisztességes egy férjes asszony
esetében, aki ráadásul az ország királynéja, de hirtelen ő is rám néz, és
tekintetünk összekapcsolódik. Tudom, hogy boldog, ahogy anya is tudja, hogy én
az vagyok, ezért egyszerre mosolyodunk el, mielőtt visszafordulnánk a
partnereinkhez. Azt kívánom, hogy ez az éjszaka sose érjen véget, vagy
mindennap ismétlődjön meg. Hogy mindig ez a fiú lehessen a partnerem, mert a
lányokkal jól szórakoztam, de össze sem lehet hasonlítani a kettőt.
Egyszer csak sötétség borul az egész
környékre. A nem várt áramszünet felbolydulást generál, mindenki hőzöng, amiért
kihunytak a fények, és a zene is elhallgatott. Nekem nincs időm arra, hogy
ilyen ostobaságokkal foglalkozzak. A fiú és én egyszerre hajolunk közelebb
egymáshoz, kissé hevesen, aminek az lesz a következménye, hogy összekoccan a
fogunk, amikor csókra nyitjuk a szánkat. De ez egyikünket sem zavarja, éhesen
tapadunk egymás ajkára, és amikor a nyelve kérlelhetetlenül a számba nyomul,
már tudom, amit igazából mindvégig tudtam. Sehun az, aki a szél helyett tépi a
hajamat, akinek a keze a fenekembe markol, aki egy fának lök, és könnyeket csal
ki belőlem a szenvedélyével. Évek óta várom, hogy újra érezhessem nyers
vadságát, és amikor már végképp lemondtam róla, akkor jött el hozzám.
Visszajött, visszajött hozzám, és ezután sosem fogom elengedni. A bál többé
cseppet sem izgat, vele akarok lenni a klubbéli szobában, a tengerparton,
akárhol, de csak vele. A tömeg, ami olyan imponáló volt fél órával ezelőtt,
most fojtogat, és legszívesebben kővé dermeszteném őket, hogy az egész világ
csak a miénk lehessen. A maszkjaink már rég a porba hulltak, a nélkül sokkal
kényelmesebb a csókolózás, és alig várom, hogy újra világos legyen, mert látni
akarom őt. A szemébe akarom mondani, hogy szeretem, hogy kell nekem, és mosolyt
szeretnék varázsolni az arcára, hogy lefotózhassam. Bár nem lesz szükségem
képekre többé, hiszen itt van, élőben láthatom minden nap, és addig
csókolhatom, amíg az első napsugarak aranyos keretbe nem vonják gyönyörű
vonásait.
– Nem tudom megtenni… – sejlik fel
kétségbeesett suttogása.
A zene újra hangosan dübörög, a lámpák
újra égnek, én pedig a levegőt markolászom. Nem hallom zihálását, és nem látom
őt, annak ellenére, hogy egy másodperce még itt volt. Ittlétét csupán az álarca
bizonyítja, és egy pisztoly, ami kicsúszott remegő kezéből, mielőtt rám
szegezhette volna. Megsemmisülten állok; érzékelem, hogy megint „rajongók”
simulnak hozzám, hogy rajtam kívül mindenki boldog és mindenki táncol, csak én
nem mozdulok, én érzem úgy, hogy a szívemet megint kitépték a helyéről, és
ezúttal gyökerestül. A színek kifakulnak, a fények elhomályosulnak, és az
ájulás ismét leküzdhetetlenül kerekedik felül rajtam. Nem szerencsés a hatalmas
tömeg közepén elvágódni, mert lehet, hogy agyontaposnak. Na, de őszintén belegondolva
nem az lenne a legjobb?
Sehun azért jött ide ma este, hogy
megöljön. Megpróbálta elvonni a figyelmemet a csókkal, tehát nem az irántam
táplált szerelme vezette vissza az országba. Az, hogy végül nem húzta meg a
ravaszt, cseppet sem enyhít a fájdalmamon. Rájött, hogy addig nem élhet
békében, amíg nem végez egykori rossztevőjével, és csak az akadályozta meg
abban, hogy végrehajtsa a tervét, hogy ő nem olyan gonosz, mint én. Rohadtul
fáj ez az elmélet, mégis boldog vagyok, amiért újra a közelemben érezhettem, még
akkor is, ha őt nem a vágy vezérelte.
Az életemet nem tudom más szóval
jellemezni, mint a káosz. Az utóbbi napokban minden gondolatom Sehun körül
forgott, bár néha már abban is kételkedem, hogy vele táncoltam a bálon. Ah,
hogy járhat megint rajta az eszem, amikor éppen az apám temetésén vagyok? Apát
a semmiből érte a szívinfarktus, ami az életét követelte, melynek következtében
az esküvőmön sem lehet ott. Ezenkívül sokkal előbb kell elfoglalnom a trónt,
mint azt szerettem volna. Három hónapja töltöttem be a tizennyolcat, és nem
állok készen arra, hogy egy ország vezetője legyek. Nem elég, hogy a házasság
ilyen fiatalon fog a nyakamba szakadni, még ez is. Sajnálom apát, de jelenleg
nagyobb a haragom, amiért itt hagyott, és mindent rám zúdított egyik percről a
másikra. Nem tudok megbirkózni a hirtelen jött teherrel, egyetlen cél lebeg a
szemem előtt, amit ha bele is halok, teljesítenem kell. Ma temetés, holnap
esküvő, ez kész agyrém! Ha nem láthatom most rögtön Sehunt, engem tutira apám
mellé fektetnek a sírba.
Kicsúsztatom anya kezéből az enyémet, és
lassú léptekkel elindulok kifelé a temetőből. Anya némán utánam néz, mások
észre sem veszik a távozásomat. Tudom, hol van Sehun, és már rég megkereshettem
volna, ha lett volna hozzá elég merszem. Áthajtok Exoluxia határán, pedig régen
mindig letettem a kocsimat a kerítés túloldalán, de mivel Baekhyun gondoskodott
arról, hogy az a szar ne állja útját, simán begördülök a rég nem látott
országba. Torkomban dobogó szívvel megyek végig a városon, és meglepetésemben
majdnem nekiütközöm a palota előtt parkoló autónak. Vajon ki jöhetett rajtam
kívül kocsival? Az lehetetlen, hogy Baek tett volna látogatást az apjánál. Nem
sokáig töröm ezen a megfejthetetlen rejtélyen a fejem, inkább egyenesen a
kapuhoz vágtatok. Az őr furcsán méreget, ahogy a személyzet többi tagja is.
Biztosan részvétüket akarják kifejezni apa halála miatt, csak nem tudják,
milyen módon tegyék. Megkérdezem Chanyeol anyukáját, hogy merre találom Sehunt,
mert megbízom a nőben, de amint meglát, szilánkosra tör egy poharat, amit éppen
törölgetett. Nem tudom mivel magyarázni a rémületet, amit a szemében látok, de
azért elrebegi, hogy Sehun hol van. A kezét imára kulcsolja, amiért szívesen
elmondanám neki, hogy szerettem apát, de valahogy nem rázott meg túlságosan a halála,
úgyhogy felesleges úgy bánni velem, mint egy gyerekkel.
Sehun halálra vált arca azonban
mindenkiét übereli, amikor a szobájába toppanok. Becsapja mögöttem az ajtót, és
a falhoz szegez, de ezúttal nem a szenvedély vezérli a tetteit.
– Mi a faszt keresel te itt? – förmed
rám, és olyan erősen szorítja a csuklómat, hogy az már fáj. Az egyre kínosabb
szituáció ellenére muszáj megjegyeznem magamban, hogy milyen jó, hogy
Exoluxiában nem engedélyezik a hajfestést, mert Sehunnak jól állt a szőke, de
feketén még dögösebben néz ki, már ha ez egyáltalán lehetséges az ő esetében.
– Számítottam rá, hogy nem fogsz nekem
örülni, de nem gondoltam, hogy ennyire… – Elcsuklik a hangom, de ezzel sem
sikerül meghatnom. Minden olyan gyorsan történik, hogy már csak akkor térek
magamhoz, amikor Sehun és én az ágy alatt fekszünk. A király hangja először a
folyosóról hallatszik, de a léptei egyre közelebb érnek hozzánk. Benyit a
szobába, végigoson a szőnyegen, miközben a nevemet hajtogatja, de olyan őrült
hangszínen, mint akinek elmentek otthonról. Fogalmam sincs arról, mi a franc
folyik itt, de Sehun úgy reszket, hogy kétség sem fér ahhoz, hogy nagy a baj.
Visszafojtott lélegzettel szorít magához, aminek köszönhetően fokozatosan belém
költözik a rettegése. Amikor a király becsukja maga mögött az ajtót, ki akarok
mászni a kényelmetlen és cseppet szűkös rejtekhelyről, de Sehun rögtön
visszahúz.
– Maradj veszteg! Bármikor visszajöhet.
Hogy lehettél ennyire bolond, hogy idejöttél?
– Én csak… látni akartalak, mert…
meghalt az apám. Nemsokára én leszek a király, és… holnap lesz az esküvőm… –
Képtelen vagyok folytatni, jobb, ha szavak helyett a csókjaim beszélnek. Sehun
nem húzódik el, olyan vad hévvel csókol vissza, mint mindig. Gyakran kell
levegő után kapnunk, mert az ágy alatt elég kevés az oxigén, de ez nem
akadályozhat meg abban, hogy úgy veselkedjünk egymásnak, mint azelőtt. –
Annyira hiányoztál… – suttogom a vallomást az ajkai közé, de nem engedem, hogy
bármit is mondhasson, inkább tovább csókolom.
– Igaza volt annak az átkozott jósnőnek
– jegyzi meg halkan, és kijelentését arcán végigcsorgó könnyeivel támasztja
alá. Nem tudom, mire céloz, és hiába próbálom kiszedni belőle, nem árulja el. Soha
nem láttam Sehunt sírni. Akkor sem, amikor a folyamatos szívatásaimat tűrte,
akkor sem, amikor hamis vádakkal kidobattam a palotából, akkor sem, amikor
megtudta, Kai valójában én vagyok, és akkor sem, amikor elváltunk a vonat
állomáson. Annak ellenére, hogy nem ez a legkomfortosabb hely, ahol elképzeltem
a Sehunnal való újratalálkozást, örök életemre itt maradnék, ha csak így
tudhatnám közel magamhoz. Ha nem félne a királytól, talán nem is érezhetném
ölelő karját a testem körül. – A király meg akar öletni téged… Engem bízott meg
vele… Én meg elárultam, hogy Baekhyun él, és ezért rajtuk is bosszút akar
állni… Viszont borzalmasan megbántam, hogy beköptem őket, úgyhogy megkértem
Chanyeol anyukáját, hogy keverjen mérget a király vacsorájába, de
visszautasította a kérésemet. És most… besétáltál az oroszlán barlangjába, te
bolond… Nem tudom, mit csinálok veled, ha valami bajod esik…
– Sehun… Mondd, hogy ne vegyem el
Krystalt, és nem fogom megtenni. Szökjünk meg együtt, mint Baekhyunék. Ha
választanom kell a korona és közted, akkor… – A számra tapasztja az övét, hogy
ne tudjam befejezni a mondatot, de úgyis tudja, hogy mi szerepel a pont, pont,
pont helyén. Nem kér a szavaimból, az érintéseimből annál inkább. A szám
elzsibbad, a nyelvem már alig forog, de nem szakadhatok el tőle. Ez a kis idő
nemsokára az utcabálhoz hasonló emlékké fog fakulni, és minél tovább kell
húznom annak érdekében, hogy a lehető legélesebb képeket tudjam elraktározni
magamban, hogy amikor rá gondolok majd, olyan igazinak tűnjön, mintha akkor
történne meg. Kell ez az érzés, hogy túléljem, amikor ki kell mondanom az
igent, amikor a nászéjszakámon leszek, és amikor a fejemre helyezik a koronát.
A szemhéjunkat egyre jobban nyomja az
álmosság, majdnem mindketten bealszunk egymás kétségbeesett szorításában, amikor
egy rettegéstől elfúló hang kiáltása ránt minket vissza a valóságba. „Tűz van,
tűz van!”, üvölti immár több ember is, mire riadtan kászálódunk ki az ágy alól.
Sehun azonnal az ajtóhoz rohan, ami nem nyílik, hiába rángatja.
– Bassza meg! Az a szemétláda bezárt
minket! Pontosan tudta, hogy itt vagyunk, direkt tett úgy, mintha nem leplezett
volna le. Biztos izgalmasabb végignézni valahonnan, amíg szénné égünk, minthogy
egy szimpla lövéssel végzett volna velünk… Gyere, kiugrunk az ablakon! – A magasság
nem túl vészes, de kibicsaklik a bokám, amikor földet érünk.
– El ne engedd a kezem! – kérlelem őt,
amikor szembesülök az életét mentő tömeggel, akik mindenen átgázolva próbálnak
minél messzebb kerülni a veszélytől. Nem akarom elveszíteni Sehunt, még nem. Ha
szétválnánk, nem tudnám, megmenekült-e, és esélyem sem lenne arra, hogy még
egyszer megkérjem, hogy maradjon velem. Csak utoljára hadd beszéljek vele…
– A rohadt életbe! Luhan bent van! Ki
kell őt hoznom onnan! – kiáltja rettegéssel a szemében.
– Nem mehetsz vissza, túlságosan
veszélyes! Könyörgöm, maradj mellettem…
– Nem tehetem. Jongin… menekülj… Ígérd meg, hogy elmész innen, rendben? – Könnyes
szemmel bólintok, mire lehel még egy utolsó, gyengéd csókot a számra, és
elviharzik.
Annyiszor szerettem volna feladni Sehun
miatt; a vonatnál, az utcabálon, és most. Visszasétálhatnék a palotába, akkor úgy
tűnnék el az élők sorából, hogy még azonosítani sem tudnának. Pokolian
gyötrelmes lehet a tűz általi halál, de annál sokkal rosszabb lenne, ami ezután
vár rám. Látom a lángokat, amik egyre nagyobb területen terjednek el, és
beteges vonzalmat érzek az iránt, hogy megérintsem őket, hogy érezzem, amint a
húsomba vágva kiszakítják belőlem a lelkemet, végleg elmosva minden bűnöm. Készen
állok arra, hogy az ölelésükbe veszve merüljek feledésbe.
Megcsörren a telefonom, a képernyőre sandítva
látom, hogy Krystal az. Attól félek, anyával történt valami, ezért felveszem.
Amit a vonal végén hallok, mindent megváltoztat, ezért hátat fordítva a tűznek
rohanni kezdek. Egy utolsó pillantást vetek az épületre, és még pont elcsípem,
amikor Sehun kiszalad egy eldugott helyről valakivel a karjában, aki hozzá
tartozik, nem úgy, mint én.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése