Sehun
Exoluxia életviteléhez borzasztóan nehéz
volt hozzászoknom. Olyan volt, mintha belecsöppentem volna egy kosztümös filmbe,
amit még nézni is utálok, nemhogy átélni. Ráadásul az emberek úgy tekintettek
rám, mint valami földönkívülire, körülrajongtak, pedig sokkal inkább maradtam
volna árnyékba húzódva, mivel sosem szerettem feltűnősködni. A nagy csalódás,
ami ért, annyira rosszul érintett, hogy bele sem gondoltam abba, mit csinálok,
amikor volt királyomról olyan információkat adtam át a mostaninak, amivel
veszélyeztettem szülőhazám sorsát. Elvakított a düh, és anélkül cselekedtem,
hogy szem előtt tartottam volna azt a tényt, hogy volt királyom mentette meg az
életemet, és hogy a történtek ellenére örök hálával tartozom neki. Nem is rá
kellett volna haragudnom, de arra, aki igazán a lelkembe tiport, gondolni sem
akartam. A düh elnyomta bennem azt, amit valójában éreztem iránta, így az első
hetekben elértem arra a szintre, hogy egy percre sem jutott az eszembe.
Aztán megláttam csókolózni Exoluxia
trónörökösét a lovászfiúval, ami akaratlanul tépte fel beforratlan sebeimet. Az
lett volna a feladatom, hogy elmondjam a királynak, amit láttam, de úgy
éreztem, segítenem kell nekik. Hogy legalább ők találják meg a boldogságot,
mert mindkettőjükről lerítt, hogy mennyire odavannak egymásért. Különböztek
tőlem és attól a személytől, aki megkeserítette a múltamat, és aki a jelenben
sem hagyja, hogy úgy folytassam az életemet, mintha ő nem is létezett volna.
Chanyeollal jó barátok lettünk, ezenkívül terápia jelleggel mindent elmeséltem neki
arról, hogy mi történt velem, és sokkal jobb volt előtte feltárnom az
érzéseimet, mintha egy pszichológushoz fordultam volna. Meghallgatott, de nem
adott tanácsot, nem sajnált, még akkor sem, amikor a legdurvább részletekről
számoltam be, nem mondta el, hogy ő mit tett volna a helyemben, egyszerűen csak
ott volt, és miután abbahagytam az önéletrajzom felvázolását, némi csend után
megpróbált felvidítani, ami többnyire sikerült is neki. Baekhyun herceggel
viszont megtartottam a tisztes távolságot, de azt hiszem, igazából csak azért voltak
fenntartásaim vele kapcsolatban, mert néha túlságosan emlékeztetett valakire,
akire nem szabadott volna gondolnom.
– Tudod, mi lenne a legjobb? Ha te meg
én összejönnénk, és elfelejtenénk a hercegeinket – mondtam
Chanyeolnak egy este, amikor kicsit többet ittunk a kelleténél.
– Áh, az olyan lenne, mintha beállnék a
tükör elé, és lesmárolnám a tükörképemet. Túl sok közös van bennünk. Amúgy sem
megy ez ilyen könnyen. Ha ennyire egyszerűen el lehetne intézni, akkor nem
lennének hozzád hasonló búskomor lovagok a földön, aminek a bolti eladók marhára
nem örülnének, mert kevesebb alkohol fogyna, ők pedig jó bevételtől esnének el
ez által.
Amikor azt a hírt kaptuk, hogy Baekhyun
vízbe fulladt, képtelen voltam végignézni Chanyeol önpusztítását. Fájdalma
bekúszott a csontjaimba, és ráébredtem arra, hogy a szenvedése sokkal nagyobb
az enyémnél. De vajon én mit éreztem volna, ha Jonginnal történt volna meg ez?
A megkönnyebbülés vagy az összeomlás lett volna rajtam úrrá? Azt reméltem, hogy
az előbbi opcióra kerülne a sor, de azon kaptam magam, hogy folyamatosan azért
imádkozom, hogy legyen már vége annak az istenverte csatának, és Jongin menjen
haza a palotájába, ahova való. Nem neki találták ki a harcot, nem is értettem,
mit keresett ott. Azt sem értettem, a király miért Baekhyunt küldte helyettem,
és hogy miért nem engedett el akkor sem, amikor könyörögtem azért, hogy tegye
meg. Azt kívántam, bár én haltam volna meg Baekhyun helyett, hiszen volt
valaki, aki haza várta őt, nekem viszont a halál megváltást jelentett volna.
Egy héttel később azonban Chanyeol se
szó, se beszéd eltűnt, és azt gyanítottam, hogy nem arról van szó, amit
mindenki hinni vélt, hogy bánatában ment világgá. Szívem mélyén reméltem, hogy
jók a megérzéseim, önző módon mégis azt kívántam, bárcsak mellettem maradt
volna. Ő tartotta bennem a lelket, miatta nem hullottam darabjaimra, amikor
nagyon is kedvem lett volna hozzá. A lelkem egyik napról a másikra egyre
sötétebbé vált, mintha a távozásával magával vitte volna azt a cseppnyi fényt
is, ami még bennem élt.
Esedeztem a királynak, hogy küldjön el,
bármilyen harcról van szó bármelyik ország ellen, és szerencsére teljesítette a
kérésemet. A csatában senkit sem kíméltem, egymás után döftem a kardomat az
ellenség mellkasának közepébe anélkül, hogy különösebb okom lett volna rá. Nem
azért öltem, mert meg akartam védeni a hazát, vagy mert veszélyt jelentettek
ránk a másik ország katonái, hanem mert jó volt ölni. Először megijesztett ez a
felismerés, de lassacskán kénytelen voltam beletörődni a gondolatba, hogy
apámnak igaza volt a halálos ágyán. Tényleg olyan elvetemült lelketlen valaki
vált belőlem, mint amilyen ő volt. Talán nem is tudtam volna küzdeni ez ellen,
mert a véremben van a gyilkos gén. Talán ha jó életem lett volna, akkor sem
tudtam volna uralkodni azon, amit születésemkor belém kódoltak. Egy ideig
elnyomhatod magadban a vérszomjat, de úgyis eljön az a nap, amikor
csillapítanod kell az éhséget, csak az a kérdés, hogy mikor.
Aztán annyira elborult az agyam, hogy
már a saját katonatársaimat is mészárolni kezdtem, és akkor rá kellett jönnöm,
hogy én még apámnál is rosszabb vagyok. Több tucat ártatlan embert küldtem a
halálba, akiket hazavárt a családjuk. Gyerekeket tettem árvává csak azért, mert
úgy éreztem, nekem attól lesz jobb, ha minél több vér tapad a kardomhoz. Úgy
gondoltam, hogy egy ember halálát okozni ugyanakkora bűn, mint harmincét, ezért
ha már egyszer elkezdtem, kár lett volna abbahagyni. Egy ember életének
kioltása után sem kerülhettem volna a mennyországba, úgyhogy ész nélkül
folytattam a kaszabolást, ami érthetetlen módon egy tünékeny időre
megnyugtatott. Amikor a szívükbe mártottam a késemet, leírhatatlan eufóriát
éreztem. Csak akkor éltem át hasonló robbanásszerű érzést, amikor Jongint
csókoltam, de mivel erre többé nem kerülhetett sor, valahogy pótolnom kellett a
hiányát. Az ál öröm azonban néhány percnél nem tartott tovább. Amikor
tudatosult bennem, hogy mit tettem, amikor felszállt az agyamat addig vörös
ködbe burkoló téboly, zokogva borultam áldozataim lába elé, és azért
könyörögtem, hogy bocsássanak meg nekem. Nem találtam a helyem, nem tudtam,
miért születtem erre a világra, és a teljes kilátástalanság homályába vesztem.
Semmi sem volt az igazi: sem a gyilkolás, sem a megbánás, sem én magam. És egy
napon rájöttem, ennek egy módon lehet csak véget vetni.
Valamiért féltek tőlem, és nem mertek
velem végezni, pedig megérdemeltem volna. Már nem védekeztem, nem féltettem az
életem, mégsem voltak képesek megölni, még akkor sem, ha számtalan társuk
haláláért voltam felelős. Nem számíthattam az ellenség segítségére, ezért a mi
oldalunkon álló egyik katonát kértem meg, hogy vessen véget a szenvedésnek, ami
születésemtől kezdve a vállamat nyomja. Beálltam a puskacsövével szembe, és
csukott szemmel vártam, hogy eldördüljön a megváltásomat jelentő lövés. Tudtam,
a pokolban sem lesz jobb helyem, de abban reménykedtem, hogy a tisztítótűz
talán kimossa majd az agyamból az emlékeket, melyek bárminél nagyobb fájdalmat
okoztak. Emlékek nélkül mindent elviseltem volna, ami rám várt. Éreztem, ahogy
a golyó belém fúródott, és ahogy pár másodperc múlva lábaim összecsuklottak
tehetetlen testem terhe alatt. Utoljára két ember képe jelent meg lelki szemeim
előtt; az egyik olyan volt, mint egy angyal, ragyogó mosollyal hívott, hogy
tartsak vele, a másik olyan volt, mint én, romlott, sötét, mégis arra kért,
hogy inkább őt válasszam. És én a sötétségbe burkolózott alak kinyújtott kezét fogtam
meg, mert még a halálom óráján is minden hozzáhajtott, minden porcikám azt
kívánta, bárcsak mellettem lehetne…
Lélegzem, emlékszem és élek. Élek, pedig
mindent megtettem annak érdekében, hogy ez ne így legyen. De Isten nyilván úgy
döntött, hogy még arra sem vagyok érdemes, hogy a pokolba kerüljek, inkább a
földön kell tovább bűnhődnöm, hiszen a halál megmentett volna attól a
gyötrelemtől, amit a létezésem ténye okoz. A király persze örül annak, hogy
megsemmisítettem az ellenség nagy részét, és amiatt sem bánkódik, hogy tőlünk
is odaveszett pár katona, mert azt a nézőpontot képviseli, hogy azok gyengék
voltak, és a gyengéknek nincs helye az ő hadseregében. Örül annak, hogy engem
nem veszített el, bár a kis húzásomról, ami magam ellen irányult, nem tud, mert
arról mindenki bölcsen hallgat.
Egy nap olyan hírrel áll elő, amire nem
számítottam. Azt mondja, amíg lábadozom, úgysem tudnék részt venni több
bevetésen, és hogy ez idő alatt se tétlenkedjek, legyek a testőre az
országunkba érkező popsztárnak. Ezelőtt sosem engedett be hírességeket Exoluxiába,
csak a saját embereinek műsorát volt hajlandó elfogadni. Nem tudom, mi történt
vele, de úgy látszik, neki is szüksége van a változásra. Nem értem, minek kell
testőr annak a bizonyos popsztárnak, hiszen nálunk mindenki olyan békés, de a
király szerint túl hirtelen fog rázuhanni országunk fiataljaira ez az új
helyzet, ami lehet, hogy olyan dolgokra fogja késztetni őket, amit normál
esetben nem tennének meg. Baromira nincs kedvem valami sztárocskát kísérgetni
visítozó tinik megvadult csordájával a nyomunkban, de ha ezt a feladatot
kaptam, nem utasíthatom vissza, pedig a hideg ráz tőle.
Zsebre vágott kézzel, unottan álldogálok
egy épület előtt, amit az énekes kapott itt tartózkodása idejére a királytól. Úgy
fest, mint a palota csak kisebb kiadásban, ezért azt feltételezem, hogy
valamiért tényleg fontos az uralkodónak, hogy jó kapcsolatot ápoljon vele.
– Sehun? – Földbe gyökerezett lábakkal
meredek az előttem álló fiúra, és nem hiszek a szememnek. Legszívesebben
odarohannék hozzá, és a karomba zárnám, de rögtön az agyamba villan az a sok
rossz, amit elkövettem, és ezek a földhöz szegeznek. Így csak áhítattal bámulom
őt, megbabonázva, mintha egy porcelánbaba állna előttem, amit nem szabad
megérinteni, mert különben összetörik, olyan finom anyagból lett elkészítve.
– Napsugár – suttogom olyan mély
tisztelettel és gyengédséggel a hangomban, ahogy még soha, senkit nem
szólítottam meg. Amikor halványan elmosolyodik, elpirulok, hiszen hangosan
ejtettem ki azt a becenevet, amit korábban csak magamban emlegettem. Ez nagyon
ciki!
– A nevem Luhan – mondja lágyan,
gondosan ügyelve a szavak megformálására. Tehát megtanulta a nyelvünket. Most
már nincs akadálya annak, hogy beszélgessünk, mégsem tudok egy szót sem
kinyögni. Hogy lehetséges az, hogy itt van? Azt hittem, nem fogom többet látni,
erre akkor és ott jelenik meg, amikor a legkevésbé számítottam rá. Az égiek
biztos gúnyt űznek belőlem. Az nem lehet, hogy annyi gonoszság után, amit
tettem, a leggyönyörűbb ajándékot küldjék nekem. Biztos csak álmodom. Biztos
kómában fekszem a golyónak köszönhetően, amit kaptam, és azt képzelem, hogy ő
fogja meggyógyítani beteg lelkemet. De amikor megfogja a karom, hogy behúzzon a
házba, már tudom, hogy ez a valóság. Az illata, az érintése olyan intenzív,
hogy majdnem belehalok a közelségébe.
Nagyon sokat mesél, talán órák is
beletelnek, mire a végére ér. Elmondja, hogy amikor elmentem, annyira a
történtek hatása alá került, hogy hónapokat kellett egy szanatóriumban
töltenie, ahol mindenféle terápiákon vett részt. Közben arra használta az időt,
hogy megtanuljon koreaiul, mert eltökélt szándéka volt, hogy amikor újra
találkozni fog velem, el tudja mondani a gondolatait. Érezte, hogy újra fogunk
találkozni, és kitartóan nyomozott utánam. Mindennek ellenére nem mondott le
legnagyobb álmáról, és énekes lett. A zene volt az egyetlen, ami ki tudta
mozdítani abból a melankóliából, ami a táborban átéltek nyomán keletkezett
benne. A hírekben látta, hogy lelőtt a társam, és azonnal elkezdett
szervezkedni. Összeállított egy turnét az országunkba, és rábeszélte a királyt,
hogy engedje meg, hogy véghezvihesse. Ő ragaszkodott ahhoz is, hogy én legyek a
testőre, és szerencsére a király vevő volt arra, hogy újításokat vezessen be.
Amikor megkérdezi, hogy velem mi van,
némán, lehajtott fejjel gubbasztok mellette. Mégis mit mondhatnék? Hogy
összejöttem egy sráccal, aki kezdetben aberrált dolgokat művelt, aztán meg
kiderült róla, hogy ő az a herceg, aki folyamatosan megalázott? Vagy azt,
hogyan lettem szemtanúja anyám halálának, akit nem mentettem meg, és utána
kényszerítettem apámat, hogy ölje meg magát? Vagy azt, hogy hogyan végeztem ki
ártatlan embereket, akik csak abban hibáztak, hogy az utamba kerültek?
– Jobb lenne, ha más testőrt keresnél magadnak
– jegyzem meg halkan, és céltudatosan az ajtóhoz lépek.
– Sehun, várj! Nem kell beszélned, de
kérlek, maradj velem! – A keze megint a karomon van, és én szeretnék
ráordítani, hogy ne érjen hozzám, mert nem akarom bemocskolni. Észreveszi, hogy
kényelmetlenül érzem magam, ezért elenged, de továbbra is az utamat állja.
Luhan egy hónapot tölt Exoluxiában és
ezalatt minden héten más városban lép fel. Elképesztő az a rajongás, ahogy a közönség
fogadja, de azt mondja, valahogy más, mint ahogy megszokta. Szerinte itt sokkal
nyugodtabbak az emberek, ezért szívesen engedi őket közel magához, nem fél
attól, hogy valami őrült fan kárt tesz benne. Igazából az én jelenlétem
teljesen felesleges, de akárhányszor rávilágítok erre a megállapításra, csendre
int, és elhessegeti a felvetést. El sem tudom mondani, mit érzek akkor, amikor
a színpadon van. Sosem láttam még hozzáfoghatót, nem mintha annyi sztár
koncertjén megfordultam volna. De azt hiszem, miután őt láttam, hallottam, nem
is akarok elmenni más fellépésére, mert úgysem érne el senki olyan hatást, mint
Luhan. Kétségtelenül arra született, hogy szórakoztasson, hogy dalaival reményt
varázsoljon az emberek szívébe, bár az én esetemben erről szó sem lehet. A
remény számomra nagyon régen meghalt, már ha egyáltalán valaha létezett. Amikor
őt nézem, mégis olyan megmagyarázhatatlan boldogság jár át, amiről nem hittem
volna, hogy egyszer még beköszönt az életembe.
Nemcsak az előadások alatt figyelem,
hanem alvás közben is. Szigorúan megtiltottam magamnak, hogy akár egy ujjal
hozzáérjek, de azzal talán nem szennyezem be, hogy amikor csak tudom, a
szépségében fürdőzöm. Néha felébred, és olyan vágyakozón pillant felém, mintha
azt akarná üzenni a tekintetével, hogy bújjak mellé, de ilyenkor felpattanok,
és sétálok pár kört az elhagyatott utcákon, mert attól félek, ha mellette
maradok, nem tudnék ellenállni a kísértésnek.
Minden városban van egy játék, aminek az
a lényege, hogy a rajongó lányoknak ki kell tölteniük egy jelentkezési lapot,
ami alapján egyet kisorsolnak, aki egy vacsorát együtt tölthet Luhannal. Én
minden alkalommal a szálláson akarok maradni a vacsora idejére, de ő
ragaszkodik ahhoz, hogy elkísérjem. Hamar eljön az utolsó este ideje, holnap
elutazik az országból. A szerencsés lány egész vacsora alatt nagyon kedvesen
viselkedik, szüntelenül mosolyog Luhanra, kezük néha összeér a fehér abroszon,
Luhan rákacsint a lányra, mire az elpirul, szemmel láthatóan flörtölnek
egymással, és én ezt végig tudtam nézni, amikor más lányokkal, más városokban csinálta,
de ma nem vagyok rá képes. Hangosan nyikorog a szék, amikor kilököm magam alól,
és mérgesen a férfi mosdóba indulok. Hideg vizet fröcskölök az arcomba, hátha
lenyugszom egy kicsit, de valamiért sírni támad kedvem, amit már olyan rég nem
tettem. Gyűlölöm azt, aki visszaadta nekem Luhant azért, hogy utána megint
elvegye tőlem. Gyűlölöm, hogy én hosszútávon sosem lehetek boldog, mindig csak
vékony szeleteket kapok egy egész torta helyett. Gyűlölöm, hogy nem érhetek
hozzá, hogy olyan pajkosan néz lányokra, mintha semmit nem jelentett volna neki
a táborban töltött idő. De mit is vártam tőle? Teljesen normális az, hogy
tovább lépett, és rendbe hozta az életét. Még jó, hogy nem miattam siránkozott,
hanem felépített magának egy csodálatos karriert, illetve megismerkedett
másokkal. Lehet, hogy valójában van barátnője, csak nem mesélt róla. Lehet,
hogy nem olyan, mint én, és egy fiatalkori botlás volt számára, amikor
megcsókolt annak idején. De most miért is bőgök emiatt? Hiszen én sokkal előbb
megcsaltam. Azt kívántam, hogy kezdjen új életet nélkülem, mivel én mindenkire
bajt hozok. Nekem senkivel sem szabad együtt lennem, és legkevésbé vele, aki a
legjobbat érdemli, nem egy ilyen selejtes, defektes példányt. Holnap elmegy, és
így lesz mindenkinek a legjobb. Minden visszakerül a régi kerékvágásba, ahogy a
nagy könyvben meg van írva.
– Ne sírj, kicsikém, ne sírj! – Észre
sem vettem, hogy kinyílt a mosdó ajtaja, de azt annál inkább érzékelem, hogy
Luhan karja féltőn fonódik körém. Reflexszerűen elhúzódnék tőle, de olyan
szorosan tart, hogy esélyem sincs a menekülésre. – Ugye nem a lány miatt
borultál ki? Hát nem tűnt fel, hogy minden alkalommal, amikor szórakoztam egy
rajongóval, lopva téged néztelek? Hogy minden kacsintás, minden mosoly igazából
neked szólt. Ez a vacsora dolog, csak ürügy volt arra, hogy valahogy közelebb
kerüljek hozzád, mert te folyton ellöktél magadtól. Ne lökj el, Sehun! Itt
vagyok, és veled akarok lenni. Téged akarlak, érted?
– Ne… ne itt… Ez a hely nem méltó hozzád
– suttogom remegő hangon, amikor meg akar csókolni. Ha elmegyünk innen, nem
fogom elutasítani, mert nem bírom elviselni azt a kínt, ami a mellkasomat
szúrja, ha arra gondolok, hogy úgy kell elválnom tőle, hogy nem csókolhattam
meg. Tiszteletben tartja a kérésemet, csak a homlokomra lehel egy puszit,
miközben letörli a könnyeimet. Udvariasan elbúcsúzik a lánytól, és már bent is
ülünk az autójában, ugyanis a király neki még azt is megengedte, hogy a saját
kocsijával közlekedjen. Luhan mindig azt mondogatta, hogy imádja ezt az
országot, mert nem kell piros lámpáknál álldogálnia, és dugóban dekkolnia
órákig. Én meg azt imádtam, ahogy végigszáguldottuk az utat egyik városból a
másikba, mert olyankor hihetetlenül szabadnak éreztem magam. Az összes ablak le
volt húzva, Luhan a rádióval együtt énekelt, és nekem olyankor csak ő létezett.
Tulajdonképpen mióta mellette vagyok, egyetlen percre sem jutott eszembe senki
más.
Félúton az étterem és a szállás között,
Luhan leállítja a motort, és vészesen közel hajol hozzám.
– Nem bírok hazáig várni – súgja, és
ajka lágyan az enyémre simul. Olyan rég éreztem ezt, de annyira félek attól,
hogy megint valami tragédia fog történni, mint az első csókunk alkalmával. Ezúttal
azonban a nyelvem is bemerészkedik a szájába, amit megkönnyebbült sóhajjal
nyugtáz, mintha ő is régen várt volna erre a pillanatra. Az első csókunk nem
tartott tovább pár másodpercnél, most viszont talán másfél óra is beletelik,
mire szét tudunk válni. – Gyere velem! – mormolja a nyakamba, miközben ujjaim
elvesznek aranyozott fürtjei között.
– Nem tehetem. Tizennyolc éves koromig
köteles vagyok a királyt szolgálni, erről egy szerződést is aláírtam. Nem
tudom, mi lenne, ha megszegném, de nem próbálkoznék meg vele, mert őszintén
szólva, tartok a királytól. Nem olyan, mint az előző uralkodóm volt…
– Pár hónap, és betöltöd a tizennyolcat.
Akkor addig én maradok itt veled. Ne nézz így rám! Nem fogom hagyni, hogy akár
egy percre újra elválasszanak tőled. Úgyis szükségem van egy kis pihenésre, és
ez az idő arra is alkalmas lesz, hogy új dalokat írjak, hiszen a legfantasztikusabb
múzsa lesz mellettem. Csak ne taszíts el többet magadtól, kérlek!
Az elmúlt hónapok úgy teltek, mint a
legszebb mesében. Gyakorlatilag beköltöztem Luhan házába, és szinte minden időt
együtt töltöttünk. Ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak, de mivel az iskolától
ódzkodtam, a fejébe vette, hogy ő fog tanítani. Elég nehéz dolga volt, mert két
feladat között folyton lerohantam, és olyan sokáig csókolóztunk, hogy egy csomó
értékes idő kárba veszett. Bár nekem sokkal értékesebbek voltak a csókjai a
nyavalyás matek példáknál. Szerencsére nem vagyok hülye, és az agyam egy
szivacsnak bizonyult, ami könnyedén szippantotta magába az új információkat,
így meg tudtam felelni Luhannak, aki nagyon komolyan vette ezt a tanulósdit.
Tizenhét és fél év alatt nem nevettem annyit, mint ebben a pár hónapban,
mellette kiszíneződött a világ, pillangók röpködtek a gyomromban, mint egy
ostoba tini lánynak, és nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy totál szerelmes és
boldog lettem. Esténként együtt égettük oda a kaját, és a főzési
próbálkozásaink vége mindig az lett, hogy rendelnünk kellett vagy étteremben
ettünk. Amíg én a munkámat végeztem, Luhan dalokat írt, telefonon intézte a dolgokat
a menedzserével, de próbáltam minél több időt vele lenni. Szerettem figyelni,
amikor alkotott, olyankor annyira átszellemülten bámult a semmibe, mintha
természetfeletti lényekkel kommunikált volna, és teljesen ki tudta zárni a
külvilágot az elméjéből. Még rólam sem vett tudomást, de amikor befejezte,
minden figyelmét nekem szentelte, és méltóképpen kárpótolt a megvárakoztatásom miatt.
Egy dologra nem voltam képes még ennyi
idő múltán sem: szeretkezni vele. Hiába gyújtott napi szinten gyertyákat, és
teremtett full romantikus hangulatot a házban, egyszerűen nem ment. Azt
tanácsolta, keressek fel egy pszichológust, de olyan hisztit csaptam le a
kijelentése hallatán, hogy ezzel többet nem próbálkozott. Inkább ő kezdett el
kérdezgetni az érzéseimről, amire eleinte nem szívesen válaszoltam. Amikor
elmondtam, hogy nem akarok olyan fájdalmat okozni neki, mint amilyet én
átéltem, azt felelte, teljesen más, amikor szerelemből csinálja az ember. Hogy
nem fog neki fájni, mert szeret és bízik bennem és tudja, hogy mindennél jobban
fogok vigyázni rá. Hogy nálam gyengédebb fiúval még sosem találkozott, és hogy
nagyon rossz a magamról alkotott önképem. Hogy ne azt a valakit lássam
magamban, akit én látok, hanem akit ő. Aztán estéről estére mindig feljebb
léptünk egy lépcsőfokot. Varázslatosan éreztem magam vele, és úgy gondoltam, a
konkrét szexnek meg sem kell történnie, engem anélkül is totálisan kielégít, de
ő ragaszkodott hozzá.
Egyik este belopózik hozzám, amíg zuhanyozom,
és ránk zárja az ajtót. A kulcsot kihajítja az ablakon, és azt mondja, hogy
ahelyett, hogy meztelenül a kulcs után másznék, inkább játsszak vele egy
kicsit. Bepánikolok, mert tudom, hogy mire megy ki a játék. De Luhan és a forró
víz meg a fürdőben keletkezett gőz olyan mértékben elveszik az eszemet, hogy
már nem tudok józanul gondolkodni. A szeme csillogásán látom, hogy mennyire
szeretné, és nem lehetek olyan önző, hogy visszautasítsam a saját félelmeim
miatt. Végig azt hajtogatom, hogy bízik bennem, és hogy szeretem őt, hogy nem
vagyok egy vadállat, nem vagyok olyan, mint a nagybátyja, én nem fogom
megerőszakolni, szeretkezni fogok vele. És amikor testünk eggyé válik,
újjászületek. Úgy érzem, hogy ő tisztára mos, hogy eltörli minden bűnöm, a
szerelme fehérré váltja a feketét, jóvá a rosszat, igazzá a hazugságot, élővé a
holtat, felkiáltójellé a kérdőjelet. Mert a „szeretem?” többé nem létezik.
Helyette vastag, vörösben izzó betűkkel írnám az égre a neve mellé szerelmi
vallomásomat.
– Szóval… mindkettőnk ruhája kint van,
ugye? De mivel te csaltál engem ilyen csúnya csapdába, büntetésből neked kell
kimásznod a kulcsért – közlöm egy diadalittas mosoly kíséretében, mire lazán a
fürdőben álló szekrényhez sétál, és meglóbál előttem valamit.
– Csak hogy tudd, itt tartom a
pótkulcsot – mondja egy önelégült mosoly kíséretében, miközben azon van, hogy
kinyissa a zárat. Hátulról magamhoz rántom, és hozzádörgölőzve belepuszilok a
nyakába.
– Mi jár annak, aki átvágja a másikat? –
búgom a fülébe, miközben lassan végighúzom a kezem a hasán. Amikor érzékeny
pontjára tapintok, hátát ívbe feszítve hagyja, hogy folytassam, amit elkezdtem.
Fejét a vállamra hajtja, majd egy ártatlan puszi után, amit az arcomra nyom, félreérthetetlen
vigyorral közli egy árnyalattal sötétebb hangszínen:
– Az, hogy a szexi pasija kidugja belőle
a lelket? – Te jó Isten! Mikor lett ennyire szabad szájú az én kis virágszálam?
De be kell, hogy valljam, hogy ez az oldala is tetszik. Nagyon tetszik. Magam
felé fordítom, melynek következtében a kulcs a földön landol, de egyikünk sem
hajol utána. Azt hiszem, már át is estem a ló túl oldalára, és mostantól
lépten-nyomon ostromolni fogom őt. A végén majd azért fog könyörögni, hogy hadd
pihenhessen egy kicsit!
– Azt akarom, hogy öld meg Jongin
herceget! – Leforrázva állok a király előtt, és nem hiszek a fülemnek. Miért
kell felemlegetnie azt a nevet, ami hónapok óta nem jutott az eszembe? Ráadásul
ilyen szövegkörnyezetben…
Na jó, az igazat megvallva kétszer szökött
a gondolataimba Jongin, de szerencsére hamar túltettem magam az emlékén. Az
egyik akkor volt, amikor Luhannal a parkban ücsörögtünk. Gyakran jártunk ki
esténként azért, hogy a csillagokat bámuljuk, és közben a közös jövőnket
tervezgettük. Egyetlen egyszer hagyta el az eget egy hullócsillag, aminek a
látványától összerezzentem. Jongin hangja kéretlenül az elmémbe kúszott,
tisztán hallottam, hogy azt mondja,
gondoljak rá, amikor látok egy hullócsillagot. A szívem egyből reagált volna,
ha nem kezdtem volna Luhant csókolni addig, amíg el nem felejtettem, hogy mi
történt szenvedélyes pillanataink előtt. Utána inkább kerültem az ég
pásztázását, és amíg Luhan azt fürkészte, én az ő tanulmányozásában vesztem el.
Második alkalommal az utcán
sétálgattunk, amikor egy cigányasszony odajött hozzánk, hogy szeretne a
tenyerünkből jósolni. Luhannak minden szépet és jót mondott, de amikor az én
kezemet kezdte vizsgálgatni, elfelhősödött az arca. Mérgesen el akartam
húzódni, mert sosem hittem az efféle hókuszpókuszban, de egyetlen mondatával
úgy lebénított, hogy moccanni se bírtam. Még jó, hogy Luhan nem hallotta, mert
egy rajongója elvonta a figyelmét.
– Fiam, te inkább választanád a
szenvedést más mellett, mint a boldogságot a mostani párod oldalán. Az a másik
hiába égetett beléd örök sebeket, többet érzel iránta, mint az angyal iránt,
aki mindig kedves hozzád… – Kitéptem a kezem az asszony szorításából, és
megragadtam Luhan csuklóját, aki furcsán kezdett méregetni. Egész úton hazafelé
faggatott, hogy mivel zaklatott fel annyira a nő, de nem árultam el neki,
helyette kitaláltam valami hihető sztorit.
– Az az alávaló gazember megölte a
fiamat, ezért megtorlást érdemel – ad választ a király hangosan fel nem tett
kérdésemre. Sosem törődött Baekhyunnal, mi a franc ütött most belé?
– Annak már majdnem három éve. Miért
éppen most támadt kedve bosszút állni?
– Az legyen az én dolgom. A tiéd meg az,
hogy végrehajtsd a parancsaimat.
– Nem akarom megtenni. Egy hét és
tizennyolc leszek, utána elhagyom az országot.
– Ahogy mondod, van még kerek egy heted
arra, hogy teljesítsd a parancsomat.
– A fia nem halt meg… – mondom lesújtva,
és szeretném a föld alá ásni magam. Éppen most árultam el a legjobb barátomat
és a párját ennek az elmebetegnek, de nem hagyhatom, hogy bántsa Jongint.
Gyűlölöm és megvetem magam azért, amiért egy percet sem gondolkoztam, mielőtt
kiböktem az igazságot. Én sosem változom. Ahol megjelenek, baj történik, ha
kinyitom a számat, pusztulásba döntöm azokat is, akiket szeretek. Nem
érdemeltem meg ezt a néhány hónapnyi boldogságot, meg kellett volna halnom
attól az átkozott golyótól. Baekhyun azért rendezte meg a saját halálát, hogy
zavartalanul elszökhessen Chanyeollal, erre én egyetlen mondattal romba döntök
majd’ három évnyi boldogságot.
– Valóban? Akkor több munkád lesz.
Először is, hozd vissza azt a semmirekellő fiamat meg a beteg szeretőjét, utána
pedig hozd el Jongin herceg fejét. Igen, a fejét akarom, hogy esélyed se legyen
átverni, és örülj neki, hogy nem öllek meg, amiért nem árultad el a mocskos
titkukat.
– De ha a fia él, miért akarja továbbra
is Jongin halálát?
– Ne legyél már ennyire naiv! Tényleg
azt hitted, hogy engem egy percig is érdekel Baekhyun? De meg kell tanulniuk, hogy
nem tűröm, hogy gúnyt űzzenek belőlem. Jongin pedig… Jongin apja pár nappal
ezelőtt meghalt. Őt nem tudtam legyőzni, de a fiacskáját lefogom. Egyesíteni
akarom a két országot, hogy még nagyobb hatalmam legyen.
– Hagyja békén Baekhyunt! Minek magának,
amikor ember számba sem veszi? És beszélek Jonginnal… Megkérem, hogy mondjon le
a trónról a maga javára. Kérem…
– Egy katona soha nem könyörög. Nem
ilyennek ismertelek meg, Sehun. Csak nem a kis énekes pacsirta lágyította meg a
szívedet? Azt hiszed, nem tudok a ferde hajlamaitokról?
– Luhant végképp hagyja ki ebből,
megértette? – csapok ököllel az asztalára, és készen állok arra, hogy tovább
menjek, ha még egyszer a szájára merészeli venni a barátom nevét.
– Hátrább az agarakkal, kölyök. Kénytelen
leszel teljesíteni a kérésemet, különben a drágalátos Luhanod meghal. Tudod,
hol van most? Egy tömlöcben, de ne félj, nem fog bántódása esni, ha csak te úgy
nem akarod. Kap rendesen enni, inni, satöbbi, és amint elhozod, amiket kértem,
kiengedem onnan, és mehettek Isten hírével. Soha többet nem tartozol nekem
semmivel azután. De ha nem teljesíted a parancsot, akkor Luhan feje… nyissz… a
porba hull. Mondd csak, a szerelmedet választod vagy inkább… Hmmm, Jongin
herceg mi is neked? Ó, vagy ő a szerelmed? Esetleg mindkettő? Sajnos mindkettő
nem lehet a tiéd, muszáj lesz választanod… Van egy heted, hogy eldöntsd,
melyikük a fontosabb számodra, Oh Sehun.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése