Jongin
– Jegyezze meg azt a fiút, aki előbb bent volt nálam. Azt akarom, hogy ezentúl
rajta kívül senki mást ne engedjen be hozzám.
– Igenis, Mr. Kai. Bár a hódolói
szomorúak lesznek a hír hallatán. Tudja, hogy a legtöbb férfi maga miatt jár
ide…
– Nem kell aggódnia. Ki fogom fizetni
azt a részt, amitől elesik a klub miattam.
A kocsimba szállva leveszem az
inkognitómat szolgáló kellékeket, és a hátsó ülésre hajigálom őket. Olyan
szinten össze vagyok zavarodva, hogy azt sem tudom, hova menjek. Némi céltalan
autókázás után áthajtok a határon, és akaratlanul Krystalék palotája előtt
kötök ki. Gyorsan kiugrom a kocsiból, mert nem akarom, hogy meglássa a benne
található cuccokat, meg amúgy sem szereti, ha sofőr nélkül közlekedem. Igazából
még nem is lehetne jogsim, de mivel kiskorom óta minden álmom a vezetés volt,
apa megengedte, hogy kicsit korábban üljek a volán mögé a szokásosnál.
Hála az égnek apa mindent megenged
nekem. Ha most azzal rukkolnék elő, hogy inkább ló háton szeretnék utazni, mint
ahogy Baekhyun haverom országában szokás, holnapra legalább három lóval jelenne
meg, és persze mind a legdrágább fajtából való lenne. De én maximum házi
kedvencnek tartanék állatot, semmi pénzért nem cserélném le a luxus járgányt,
amit a tizenötödik szülinapomra kaptam. Eleinte a sofőröm furikázott, de
sikerült meggyőznöm a szüleimet arról, hogy tudok magamra vigyázni, és eddig
nem is okoztam csalódást nekik. Örülök, hogy az én apám nem olyan vaskalapos, mint
Baekhyuné, és hogy nem egy őskövület, aki a századokkal ezelőtti divatnak
hódol. Nálunk minden olyan, mint egy normális országban, és elfogultság nélkül
mondhatom, hogy édesapám a legjobb király a világon. Anyát pedig mindennél
jobban imádom, ő életem királynője, és soha, senki nem léphet a helyére. A
nővéreimmel is jó kapcsolatot ápolok, bár ők egy ideje elköltöztek, a
szomszédos országok hercegeihez mentek feleségül.
Talán pont azért, mert ilyen tökéletes
családom van, akik a legkisebb gyerek és egyetlen fiú lévén folyamatosan
elkényeztettek, elég bunkó kölyök vált belőlem. Fogalmam sincs, kitől
örökölhettem ezt, mert másoktól soha nem láttam ilyen viselkedést, bennem mégis
ott bujkált a kisördög születésemtől fogva, akit gyakran engedtem szabadjára. A
családommal szemben sosem voltam tiszteletlen, de valahogy az alacsonyabb
rétegben élőket nem tudtam hova tenni. Nem bántalmaztam őket, sőt, nekem jó
mókának tűnt gonoszkodni velük, de a szavaimat valójában nem gondoltam
komolyan. Amikor viszont összegyűltünk a haverjaimmal, szüntelenül ment a
szolgák szapulása, amiben muszáj volt részt vennem, ha nem akartam kilógni a
sorból. Néha untam, hogy nincs más témájuk, csak az, hogyha nem akar velük
összejönni az egyik cselédlány, akkor bosszúból a sárga földig alázzák, mégsem
tettem semmit ellene. Inkább őket utánozva én is rúgtam még egyet a
szerencsétlenekbe, ezért jogosan könyveltek el kegyetlennek, még ha fájt is,
amikor megtudtam, hogy így gondolkodnak rólam. Nekem csak játék volt az egész,
nem képzeltem magam bele azoknak a helyébe, akik a szórakozásom elszenvedői
voltak. Senkinek sem akartam rosszat, egyszerűen nem fogtam fel, hogy ők
ugyanolyan emberből vannak, mint én, tehát nekik is vannak érzéseik. Nem voltam
gonosz, inkább buta, bár ha a végeredményt nézzük, ugyanoda lyukadunk ki:
fájdalmat okoztam másoknak.
Másik fő jellemzőm az volt, hogy
mindenkinek bókoltam, és tettem a szépet legyen szó akár lányról, akár fiúról,
ezért a playboy herceg lett a becenevem, amit Baekhyun ragasztott rám. De
mindentől függetlenül volt egy menyasszonyom, aki tudta, hogy igazából nem
használom ki a rangommal járó előnyöket, és nem fektetem meg a szolgálókat csak
azért, mert én vagyok országom trónörököse. Azt viszont nem tudta, hogy sokkal
rosszabb dolgokat művelek ennél. Azt hitte, én vagyok a hűség mintaképe, aki
epekedve várja a nászéjszakát, ahol egymás karjaiban, együtt veszítjük majd el
a szüzességünket.
Apa és Krystal apja évtizedek óta a
legjobb barátok. Eltervezték, hogy összeboronálnak minket, és tulajdonképpen
már pelenkás korunkban megtartották az eljegyzésünket. Nem lehetett
beleszólásunk, nem ellenkezhettünk, hiszen akkor még beszélni sem tudtunk. Anya
sokszor aggódott, hogy nem leszek boldog, hiszen ezen a téren apa sajnos
megragadt a régmúltban, és nem engedte meg, hogy másképp döntsek. Igazából fel
sem merült benne, hogy én esetleg beleszerethetek valaki másba, számára
teljesen egyértelmű volt, hogy Krystalt meg engem egymásnak teremtettek. És
őszintén szólva ebben én sem kételkedtem. Úgy nőttem fel, hogy Krystal mindig
mellettem volt. Többet tartózkodtam a szobájában, mint a sajátomban, többet
lógtam vele, mint a barátaimmal vagy a testvéreimmel, és amikor megkérdezték
tőlem, hogy van-e barátnőd, büszkén mondtam, hogy nekem jegyesem van, anélkül,
hogy tisztában lettem volna a szó valódi jelentésével. Csak egy kifejezés volt,
amit gyakran hallottam a szüleinktől, ezért lépten-nyomon ismételgettem, de
sokáig nem tudtam, mi ennek a velejárója. Nem panaszkodhatom, hiszen Krystal
gyönyörű, kedves, okos, a világ összes pozitív jelzőjét felsorakoztathatnám a
neve mellett, és az érdeklődési körünk is egyezik. És szeretem őt. Szerelmes
vagyok belé. Legalábbis eddig azt hittem.
Most, az ágyán ücsörögve, a teát
szürcsölve, amit ő készített, nem érzem többnek egy testvérnél, aki bármi
történne, mellettem állna. Annyira friss még minden, hogy legszívesebben
elmesélném neki, hogy mit váltott ki belőlem az a srác, hiszen másnak úgysem árulhatom
el. Ő a bizalmasom, a barátom, de vajon megértené, ha azt mondanám neki, hogy
azt hiszem, beleszerettem egy fiúba? Megértené, ha azt kérném, bontsuk fel az
eljegyzésünket, hogy én azzal a sráccal lehessek? És apa szeret-e annyira, hogy
szemet hunyjon e felett, és végignézze, ahogy ott hagyom a legjobb barátja
lányát egy fiúért, akit nem is ismerek? És az a fiú visszajön-e egyáltalán?
Mert ebben sem lehetek biztos. Megannyi kérdés, amire senki nem adhat választ,
és amiktől úgy érzem, nem kapok levegőt. Megköszönöm a teát, és elmegyek, mert
ilyen állapotban nem tudnék semmi értelmeset mondani Krystalnak. Furcsán néz
rám, de jó menyasszonyhoz illően nem kérdez semmit. Ismét kocsikázni kezdek,
mert az az egyetlen tevékenység, ami valamilyen szinten lenyugtathat. Közben
visszagondolok arra, hogy kezdődött ez az egész őrület, ami úgy látszik, túlnőtt
rajtam, és aminek az irányítása végleg kicsúszott a kezeim közül.
Néha az jár a fejemben, hogy talán örökbe
fogadtak, mert annyira nem illek bele abba a tiszta és tiszteletreméltó
családba, ahova születtem. Elkényeztetett, tiszteletlen a szegényekkel, fenn
hordja az orrát, lenéz mindenkit, aki nem egyenrangú vele, szavakkal veri
félholtra az áldozatait playboy, játszik mások érzéseivel, és így tovább. De ezek
a jelzők nem jelentenek semmit ahhoz képest, amit senki nem tud rólam. Ezeket a
jelzőket a nép aggatta rám, és nem szerepel köztük az aberrált vagy a perverz
szó. Pedig én sokkal inkább tartom magam ilyennek, mint a többi ostobaságnak,
amik terjengenek rólam. Ugyanis van valami, amit titokként kell őriznem, mert
ha kiderülne, azon nyomban véget érne az életem. Egy percig sem hibáztatnám
apát, ha messzire kergetne és kitagadna, mert valószínűleg én is ezt tenném a
fiammal, ha olyan beteg elméje lenne, mint nekem. Nem haragudnék senkire, ha
orvoshoz küldenének, vagy papot hívatnának, hogy űzzék ki belőlem a gonoszt,
mert érthető, hogy ez lenne mások első reakciója. Az emberek nagy része fél
attól, amit nem ismer, sátántól valónak tartja, máglyára kívánja, és a maradék –
aki ugyanolyan vágyakat hajszol, mint te – sem áll melléd, hátat fordít neked,
hiszen nem akarja, hogy őt is megbélyegezzék. Ha kiborul a bili, nem fogja meg
a kezed, hogy együtt vészeljétek át a következményeket, hanem menti a bőrét, de
igazából ezért sem hibáztathatok senkit, mert biztos én is így tennék, ha
ilyesmire kerülne a sor.
Tehát pár hónapja eszméltem rá, hogy nem
vagyok teljesen normális. Amikor az ágyamban feküdtem, nem az a néhány szűzies
csók villant fel előttem, amit Krystallal váltottunk, hanem sokkal durvább
dolgok. Kemény szex, aminek valamiért mindig férfiak voltak a főszereplői.
Rákattantam az internetes pornóra, és néhány hétig alig mozdultam ki a négy fal
közül, csak azt bámultam egész nap. Aztán az általam oly gyakran meglátogatott
oldal bővült, és már nemcsak videók voltak rajta, hanem egy hirdetés is, ami
arról szólt, hogy egy újonnan megnyílt klubba férfiakat és nőket keresnek, akik
szexuális szolgáltatásokat nyújtanak az arra vágyóknak. Először úgy gondoltam,
vendégként megyek, de valamiért jobban vonzott az a lehetőség, hogy én legyek
az egyik ott dolgozó tag; mivel a klub a vendégek testi épségéért nem tudott
kezeskedni, a munkatársaiknak viszont mindent megadtak, amire szükségük volt.
Bombabiztos álcát öltöttem, senki sem
ismerhetett volna fel, és nekivágtam a nagy útnak. Közben kitaláltam egy
művésznevet, és amikor odaértem, közöltem a tulajjal, hogy én nem szokványos
együttléteket tervezek tartani. Felcsillant a szeme, mert valószínűleg nem sokan
vállalták volna be, hogy szadomazo szexet biztosítanak a klienseknek, pedig
volt rá igény az odalátogatók részéről. Megkaptam a 88-as szobát, és rögtön el
kezdhettem dolgozni. Ragaszkodtam ahhoz, hogy teljes sötétség uralkodjon a
szobában, hiszen szex közben meg kellett szabadulnom az álcától. A klienseknek
azt adtam be, hogy a saját érdekükben szükséges a „láthatatlanság”, de igazából
magamat védtem vele. Senkinek nem okozott problémát a sötétség, sőt, még
izgalmasabb volt így a dolog, hiszen nem tudhatták, hogy mikor érek hozzájuk,
vagy teszek velük valami sokkal perverzebbet. Az volt a teóriám, hogy három év
alatt, amíg be nem töltöm a tizennyolcat, kiélem a ferde hajlamaimat, és mire
elveszem Krystalt, újra normális ember leszek. Azért kellett a durvaság, mert
véletlenül sem akartam elgyengülni valaki társaságában, nem akartam, hogy a
szexen kívül más is történjen. Még csók sem, hiszen szerettem Krystalt, és
csókolózni csak vele voltam hajlandó. Nem azért jártam oda, hogy beleszeressek
egy férfiba, őszintén szólva kirázott a hideg a gondolattól, hogy két férfi
szeretheti egymást. Nekem csak a nyers kielégülésre volt szükségem, amit
hónapokon keresztül meg is kaptam.
Természetes volt, hogy az ágyban is én irányítottam,
mert ott sem viseltem el, ha valaki fölöttem akart uralkodni. Az a kiváltság
nekem járt, ezért egyértelmű volt, hogy enyém a domináns szerep. De ennyivel
nem elégedtem meg. Korbáccsal, ostorral és hasonló nyalánkságokkal fitogtattam
erőmet, mert amikor ezeket a kellékeket használtam, végképp tudatosult bennem,
hogy én vagyok a főnök. Nekem senki ne mondja meg, hogy mit csináljak, vagy
hogy neki mi esne jól. Úgy lesz, ahogy én akarom, ahogy nekem tetszik, és ez a
felállás bejött azoknak is, akik hozzám érkeztek. Általában házas emberek
voltak, akik ráébredtek, nem nekik találták ki a férj pozíciót, és inkább arra
vágytak, hogy őket dugják meg, nem pedig fordítva. Én meg azért voltam ott,
hogy megadjam nekik azt, amire vágytak. És ezt egyszerűen imádták. Azt
tehették, amit éveken át elfojtottak magukban, amit mindenki előtt szégyellniük
kellett, amiért leköpnék őket az utcán, ha kiderülne, amiért kirúgnák őket a
munkahelyükről… Minél több kliens jött, annál jobban örültem, mert abban
reménykedtem, ha sokszor csinálom, egy idő után meg fogom unni, le fogok
csillapodni, és hűséges férjként fogok élni Krystal mellett.
Minden olyan jól ment, amíg ma éjjel el
nem jött az a fiú, aki a szó összes lehetséges értelmében térdre kényszerített.
Meglepődtem, amikor megtudtam, hogy kezdő, mert hozzám mindig idősebb férfiak
jártak. Sosem volt még dolgom velem egykorú fiúval, ami kezdetben felkeltette
az érdeklődésemet. Az izgalmat fokozta, hogy alig mert hozzám érni, hogy nekem
kellett vezetnem a kezét, mert különben nem tett volna semmit. Elképzeltem,
hogy fog alattam lihegni, milyen lesz a hangja, amikor felkiált a korbács
okozta fájdalom közben, hogy miként fog könyörögni újabb ütésekért, amit
őrületesen szerettem volna hallani. Sok férfinak betömtem a száját, mert nem voltam
kíváncsi a véleményükre, és ezzel is azt jeleztem, hogy nekik mennyire nincs
szavuk velem szemben, de azt kifejezetten hallani akartam, hogy ő mit szeretne,
hogy mire vágyik. Ő azonban nem akarta a dolgot, és úgy döntött, faképnél hagy.
Soha, senki nem nevezett még betegnek,
soha, senki nem hagyott ott, és ezt nem engedhettem. Én szoktam megalázni
másokat, nem pedig fordítva, ezért elhatároztam, hogy akár akarja, akár nem, az
enyém lesz. De a helyzet úgy alakult, hogy akaratomon kívül én lettem az övé,
bár nem testileg, de a szívemet kitépte egyenesen a mellkasom közepéből, hogy
magával vihesse. Először rám vetette magát, amitől részben megijedtem, részben
gyűlöltem azért, hogy fölém kerekedett, részben csodáltam, hogy van valaki, aki
nem hódol be nekem, részben pedig leírhatatlanul kívántam, hogy ezúttal én
legyek az ő alárendeltje, az ő rabszolgája, a játékszere, amit csak akar. Senki
mástól nem tűrtem volna el, sőt, képes lettem volna gyilkolni is, ha valaki
ilyet mert volna csinálni velem, de ő annyira más volt. Amikor gyengéd
csókokkal hintette be a hátamat, tudtam, hogy nekem végem, hogy eljött az a
pont, ahonnan nincs visszaút. Azt, amit mindig is képtelenségnek, sőt,
undorítónak tartottam, egy pillanat alatt porrá zúzta néhány érintés, ami ellen
egy percig sem ellenkeztem. Akkor nem fordult meg a fejemben, hogy ez rohadtul
nem helyes, hogy nem szabadna ellágyulnom, mert ennek nem lesz jó vége. Határok
nélkül adtam át neki magam, nem gondoltam a tegnapra, a holnapra, csak az adott
pillanat számított.
Amikor rájöttem, nem fog a magáévá
tenni, kétségbeestem, és ész nélkül cselekedtem. Azért csókoltam meg, hogy
marasztaljam, mert azt hittem, az a fajta fiú, akinek több romantikára van
szüksége. A csók kezdetben csak egy eszköz volt, aztán percről percre droggá
vált. Többet és többet akartam belőle, fizikai fájdalomként hasított belém,
amikor abbahagyta, és kézzel foghatóan szakadt rám a magány, miután elment.
Olyan egyedül éreztem magam, mint még soha, tanácstalan voltam, féltem,
életemben először nem tudtam, mi tévő legyek, hol az otthonom, ki vagyok én…?
És ezek a kérdések azóta sem szűntek meg, idegtépő visszhangként zsonganak a
fejemben.
Mi a franc folyik itt? Hol vagyok, és ki
van mellettem? Olyan sötét van, mint kedvenc klubom szobájában, de az tuti,
hogy nem ott vagyok, arra emlékeznék. Most viszont semmi értelmes emlék nem
bukkan elmém felszínére, hiába erőltetem meg magam. A barátaimmal kosaraztam
délelőtt, aztán elmentem ebédre Krystalhoz, és… és utána egy fekete lyuk tátong
a tudatom legmélyén. Lehet, hogy Krystal rájött a perverziómra, elmondta az
apjának, és ő élve eltemetett megtorlásképpen? De akkor miért tett volna mellém
a sírba még valakit?
Hirtelen olyan erős fájdalom hasít a
fejembe, hogy azt hiszem, itt halok meg, de ezzel együtt egy emlékfoszlány is
derengeni kezd, amit addig elfedtek agyam védelmező mechanizmusai. Amikor
beültem az autómba, maszkos alakok rángattak ki onnan, bekötötték a szemem,
elkábítottak valamivel, utána lövésem sincs, mi történt. Egyszerre kezdek
fészkelődni és nyöszörögni, mire egy kéz a számra tapad, egy hang pedig alig
hallhatóan suttogni kezd.
– Egy teherautó csomagtartójában
vagyunk. Elborult a katonatársaim agya, és valamiért elraboltak téged. Fogalmam
sincs, hogy én mit keresek itt, de ne aggódj, meg foglak védeni.
– Sehun, te vagy az? De mit akarnak
tőlünk? Én nem akarok meghalni, nem akarok…
– Shhhhhhh… minden rendben lesz. –
Gyengéden végigsimít a karomon, amitől sírni támad kedvem. Annyiszor bántottam
őt, annyiszor aláztam meg úgy, hogy semmit sem tudok az életéről. És mindezt
miért? Mert annak ellenére, hogy megmentett, olyan hangnemben beszélt rólam,
ami azóta is fáj. De ahelyett, hogy leültem volna vele beszélgetni, és
elmondtam volna neki, hogy nem vagyok annyira gáz, amilyennek beállítanak, ahelyett,
hogy rácáfoltam volna a pletykákra, inkább ráraktam még száz lapáttal, és
megmutattam, milyen az a Jongin, akiről a nép úgy véli, hogy ismer. Nem
bizonyítottam be neki, hogy igenis vannak érzéseim, hogy úgy bőgtem, mint egy
csecsemő, amikor a nővéremék elköltöztek, hogy a mai napig úgy bújok anyához,
mintha sosem nőttem volna fel, hogy én csak arra vágyom, hogy mindenki
szeressen, és az a baj, hogy aki nem szeret, azt kényszeríteni akarom rá. Mert
nem bírom elviselni, hogy létezhet olyan ember, aki nem szeret… Tudom, hogy ez
nem normális, ahogy én sem vagyok az, de képtelen vagyok leküzdeni azt a
mániámat, miszerint arra vágyom, hogy mindenki szívében én legyek az első.
Imádom a nővéreimet, mégis folyton versenyeztem velük, hogy én legyek a szüleim
legjobban szeretett csemetéje. Annak ellenére, hogy minden nap más férfival
háltam, illetve minden nap többel is, azt akartam, hogy Krystalnak én legyek az
egyetlen, és nemhogy ne érjen máshoz, ne is beszélgessen fiúkkal rajtam kívül.
És igen… A szakadéknál arra vágytam, hogy Sehun és én barátok legyünk, de
miután mindent tönkretett az ellenem irányuló szavaival, nem tudtam megálljt
parancsolni a szörnynek, aki akaratomon kívül újra és újra legyőzött minden
alkalommal, amikor belerúgtam Sehunba vagy akárki másba.
– Nem… kapok… levegőt… – jegyzem meg
fulladozva, miközben próbálok minél több oxigént juttatni a tüdőmbe. Könnyek
gyűlnek a szemembe, és egyre kilátástalanabbnak érzem a szituációt. Végül is,
megérdemlem, amiért ezt kapom a sorstól… megérdemlem…
– Mi a baj? – kérdezi riadtan Sehun, és
erősebben szorítja meg a kezem. Ha tudná, hogy mekkora szükségem van arra, hogy
ne engedje el… Hogy akkor végleg szétcsúsznék…
– Klausztrofóbiám van. Kiskoromban
egyszer fogvatartott az ellenség anyát és engem. Azt akarták, hogy apa
módosítson valamelyik törvényén, és ezért magukkal vittek minket. Egy olyan
szobába zártak, amin ablak sem volt… Nagyon féltem… Rám tört a pánik, ami csak
akkor csillapodott, amikor anya szorosan átölelt, és énekelni kezdett. Azóta
akárhányszor bezárnak valahova vagy bent ragadok egy liftben, ugyanazokat a
tüneteket produkálom.
– Hát… énekelni nem fogok, de ha
gondolod… ha megengeded… – Jesszusom, Sehun tényleg át akar ölelni? Azok után,
ahogy bántam vele? Nem mondok semmit, én mozdulok először, és az egyik karomat
a nyaka alá csúsztatom, a másikkal meg szorosan magamhoz húzom őt. Kicsit tétovázik,
de hamarosan remegő testem körül érzem meleg ölelését. – Nincs semmi baj… –
suttogja, miközben letörli a könnyeket az arcomról. De nem bírom abbahagyni sem
a sírást, sem a remegést, ami ezúttal nem a bezártság miatt tört rám. Rettegek
attól, amit érzek, és nem is értem, mi az isten van velem. Olyan déjá vu
érzetem van, amikor Sehun hozzám ér, mintha az a fiú lenne, akivel a klubban
találkozgatok egy ideje. Biztos csak a sötétség meg a bizalmas helyzet miatt
vélek felfedezni hasonlóságot köztük, és a félelem olyan dolgokra késztet, ami
az őrület határára sodor. Hiányzik az a fiú, bárcsak itt lenne, és segítene
átvészelni ezt az egészet. De nincs itt, ezért jobb híján be kell érnem
Sehunnal. Úgy érzem, ha nem csókolhatom meg, nem fogom megélni az út végét.
Ajkamat óvatosan az övére helyezem, és
hosszú másodpercekig mozdulatlanul ott tartom. Várom, hogy elhúzódjon, hogy felháborodva
ellökjön magától, de mivel nem teszi, végighúzom a nyelvem a száján, ezzel
jelezve, hogy többet szeretnék. Még nincs késő, még mindig visszakozhatna, de
amikor résnyire nyitja a száját, tudom, hogy nincs visszaút. Annyira szürreális
minden, mintha meg sem történne. Mintha Sehun itt sem lenne, csak én feküdnék
egyedül a csomagtartóban, miközben róla fantáziálok. De túlságosan valóságos
ahhoz, hogy csak képzelet legyen. Túlságosan jó, amikor nyelve életre kel, majd
úgy kezdi szívogatni az enyémet, hogy azt kívánom, bárcsak más testrészemmel is
ezt csinálná. Túlságosan jó, amikor egy halk morgás kíséretében az ajkamba
harap, és mikor nem tud uralkodni magán, rám mászik, de közben egy percre sem
szakítja meg a csókot. A merevedésünk egymásnak préselődik, nekem pedig vissza
kell fognom magam, hogy feltörni készülő nyögéseim ne vonják ránk a figyelmet.
Amikor csókol, újra képes vagyok lélegezni, elmúlik a remegés és a félelem,
csak a szédület marad, amit a belőle áradó forróság okoz.
Amikor a nevemet suttogja a számba, úgy
érzem, nem bírom tovább, és lelököm magamról, de csak azért, hogy ezúttal én
fekhessek rá. A nevem hallatán eufóriába esem, hiszen eddig csak Kai
csókolózhatott fiúval, Jongin nem. Lenyúlok, mert éreznem kell őt. Kezem a
nadrágja cipzárjával bénázik, de gyorsan leküzdöm az akadályt. Amikor
megérintem forró és lüktető keménységét, a nyakába harapok, mert mindenestül
magamnak akarom. Simogatni kezdem, és olyan mintha a kezemet arra teremtették
volna, hogy neki örömet okozzak. De nem érem be ennyivel. Elszakadok a nyaka
csókolgatásától, és lehajolok, mert a számmal akarom átvenni az ujjaim helyét,
muszáj megízlelnem őt.
– Ne! Ezt ne csináld, kérlek! – Eltaszít
magától, és mint egy üldözött vad a tőlem legtávolabb eső pontra menekül. Hallom,
hogy a zihálása továbbra sem hagy alább, és talán sír is, ezért nem törődve a
következményekkel, odamegyek hozzá. Térdét átölelve kuporog, én pedig őt ölelem
át, és jólesik, amikor a fejét a vállamra hajtja. – Ne haragudj! Magával
sodortak az indulatok, és… De ez többé nem fog előfordulni.
– Mi? De hát én kezdeményeztem, nem a te
hibád. Inkább nekem kell bocsánatot kérnem tőled a sok faszságért, amit
elkövettem. Te sokkal többet érdemelsz annál, hogy egy ilyen semmirekellő
csicskása légy, mint amilyen én vagyok. – Az ajkunk megint összeér, de most nem
mélyítjük el a csókot, csak hagyjuk, hogy némán mozogjanak egymáson. Nem értem,
mi történik mostanában velem, de ez nekem túl sok. Nem elég a fiú a klubból,
úgy érzem, Sehunba is bele tudnék szeretni, ha ez eddig még nem történt meg.
Lehet, hogy átestem a ló túl oldalára, és most már az összes férfiba bele fogok
szeretni, akihez közelebb kerülök?
Amikor megáll a teherautó, riadtan
rebbenünk szét. A csomagtartó felnyílik, és három ijesztő alak tűnik fel
előttünk. Kirángatnak minket, maguk után vonszolnak, egy darabig meg sem merem
nézni, hogy hol vagyunk. Amikor megállunk, végre körülkémlelek, és meg kell
állapítanom, hogy a kibaszott semmi közepére kerültünk. Amíg a szem ellát fák
és hegyek húzódnak, de se házakat, se egy főutat nem találok, akárhogy
meresztgetem a szemem. Nincs sok időm az elmélkedésre, mert egy tarkómra mért
hatalmas ütés leterít, amit kihasználva a fickók beadnak nekem valamilyen
bódító szert. Lefektetnek a mező közepére, és arcukon szétterülő, üdvözült
vigyorral állnak körbe. Sehun szemében rémület villog, de látom rajta, hogy
tettre készen áll a háttérben, és be fogja vetni magát, ha arra lesz szükség.
– Drága herceg, ne aggódj, nem mérget
adtunk be neked, de sajnos nem is altatót. Nemsokára könyörögni fogsz azért,
bárcsak azt kaptál volna. Ez egy olyan szer, ami egy órára teljesen lebénítja
minden tagodat. Tudsz beszélni, kiabálni, nézni, de nem tudsz majd megmozdulni,
ugye milyen izgalmas? Egy óra, ami alatt azt csinálunk veled, amit csak
akarunk. – A magas alak meglenget egy baseball ütőt, amit a többiek hangos
üdvrivalgással fogadnak. – Gyere ide, Sehunnie! Mindannyiunkat megalázott ez a
szarzsák, de te kaptál a legtöbbet tőle. Eljött a te időd, öcsi. Állj rajta
bosszút úgy, mint ahogy a Kiképzőn tetted. Tudtad, hogy ez a nyomorult szeret
táncolni? Azt gondoltuk, a legjobb büntetés az lenne számára, ha a lábát vennéd
célba. – Sehun dühösen kiveri a fickó kezéből az ütőt, és ezennel rajta a sor,
hogy megfenyegesse őket.
– Ne merészeljetek a herceghez
közeledni, világos? Ha egy ujjal is hozzányúltok, ti végzitek úgy, mint a
Kiképző. Tűnjetek el innen, amíg még kontrollálni tudom magam.
– Mi van, Sehunnie, ekkora papucs
lettél? Nézzétek, ki van szívva a nyaka! Becsajoztál, és azóta rózsaszínben
látod a világot? Meg fogod tenni, értetted? – A vezér kicsavarja Sehun kezéből
az ütőt, és a közeli fának préseli. Ha tudná, hogy az a harapás Sehun nyakán
tőlem származik, biztosan őt is a földbe döngölné. Sehun felhúzza a térdét, és
egyenesen a tag hasába rúg. Az elveszti az egyensúlyát, és a földre zuhan, amit
kihasználva Sehun odarohan hozzám, hogy magával vigyen. A vezér hűséges kutyái
azonban hamar utolérik őt, és a nyakánál fogva rángatják vissza. – Te katonák
szégyene! Nemrég még az apádat is kinyírtad, most meg ezzel a senkiházival se
tudsz végezni? Csak nem olyan undorító disznó lettél, mint akik abba a kétes
klubba járnak? Csak nem megszeretted ezt a senkit? Tudod mit? Te akartad így.
Akkor nézd végig, ahogy én fogom mozgásképtelenné tenni a hercegecskédet. De
azt garantálom, hogy sokkal jobban fog neki fájni, ha én csinálom. – Sehun
ismét a vezérre veti magát, majd hosszú ideig verekednek. Amikor az egyik társa
segíteni akar a főnöknek, Sehun fejbe rúgja, mire az ideiglenesen elterül a fűben.
A vezér egy darabig nem tud szabadulni a szorításából, de amíg a harmadik tag
elvonja Sehun figyelmét, a gazember a kezébe kap egy kést, amelynek pengéjén vészjóslóan
megcsillan a fény.
– Vigyázz! – ordítom, de már túl késő. A
kés a bordái közé fúródik, és a fájdalom hamarosan a földre kényszeríti. Nem
tudom, miért nem engedelmeskedett a parancsnak, hiszen a vezérnek igaza volt.
Sehun jogosan állhatott volna rajtam bosszút, mégsem tette. Vajon a
csomagtartóban történtek miatt állt ellen, vagy anélkül is megvédett volna? Ha
belegondolok, hogy valami baja lehet… Lenézek, és látom, hogy egyre nagyobb a
vértócsa, ami összegyűlt körülötte. Közben kúszni próbál felém, de minden
igyekezete ellenére sem ér el hozzám. Nekünk már csak annyi maradt, hogy
utoljára összekapcsolódjon a tekintetünk, és némán, a szemünkkel mondjuk el
egymásnak, hogy mit érzünk. Én azt üzenem neki, hogy bocsásson meg mindenért, ő
pedig talán azt szeretné sugallni nekem, hogy bocsássak meg, amiért nem tudott
megvédeni.
Utoljára a szakadéknál néztünk így
egymásra, de akkor sikerült megmentenie. Az idő megáll egy pillanatra, a
madarak éneke elhallgat, még a szél sem süvít úgy, mint előbb. Mintha a
természet is egy perces néma csenddel gyászolna velünk, hogy aztán tétlenül nézze
végig a kínszenvedésünket. Sehun vére az én könnyeimmel keveredve beszivárog a
földbe, csupán így tudunk nyomot hagyni ezen a helyen. A mező nem fog arra
emlékezni, hogy volt két fiú, akik az élet mezsgyéjén való bolyongásuk során
egymásra találtak néhány percre, hogy aztán elszakítsák őket, és ott folytassák
az értelmetlen keresgélést, ahol abbahagyták.
Nem kiáltok fel, amikor megérzem az első
ütést, ahogy az ötödiknél, és a tízediknél sem. Összeszorított fogakkal azt ismételgetem
magamban, hogy megérdemlem, és azon rimánkodom, hogy legyen már vége, mert ha
nem igyekszünk, Sehun itt fog elvérezni. Az egyetlen dolog, ami tartja bennem a
lelket, amiért nem bömbölök az irtózatos kínoktól az az, hogy Sehun és köztem
egy percre sem szakad meg a szemkontaktus. Látom a tekintetében a gyötrődést,
mégis mintha megpróbálná átsugározni belém erejének utolsó cseppjeit. Egy idő
után nem érzek semmit, és átfut az agyamon a kérdés, hogy vajon egyszer azért véget
ér ez az isteni buli? Talán az idegesíti ezt a vadállatot, hogy nem visítok,
mint az újévi kismalac, és hogy nem könyörgök kegyelemért, de arra várhat. Ha
Sehun élete nem forogna veszélyben, felőlem itt üthetne még holnap is, ebben az
esetben viszont sürgősen cselekednem kell.
Úgy teszek, mintha elájulnék, és a
színjáték beválik, mert kicsivel később már nem hallom az ütő csattanását, sem
a csontjaim reccsenését. Hallom, amint a gazemberek kereket oldanak, de csak
akkor nyitom ki a szemem, amikor a teherautó messze jár. Odamászok Sehunhoz, és
megpróbálom talpra segíteni. Rám támaszkodik, mert a nagy mennyiségű
vérveszteség miatt alig bír állva maradni, én viszont csak az egyik lábamra
számíthatok, ráadásul pár méter múlva elájul, úgyhogy kénytelen vagyok magam
után vonszolni.
Csigalassúsággal vánszorgok, miközben
minden lépés felér egy éles késdöféssel, és minél tovább megyek, annál inkább
fenyeget engem is az ájulás veszélye. Mielőtt összeesnék, felbukkan egy
helikopter, ami előttünk száll le. Apa emberei azok, akik orvosokkal
kiegészülve érkeztek, miután az egyik szemétláda nem bírta elviselni a
lelkiismeret-furdalást, és bevallotta, hogy miben vett részt. De sokat nem
tudok meg az ügyről, mert amint felsegítenek a gépre, rongybabaként csuklok
össze.
Hetekig tartó lábadozás után végre száz
százalékosnak mondhatom a gyógyulásomat. Ezalatt nem találkoztam Sehunnal, csak
a szolgálóktól hallottam, hogy ő már korábban felépült, de igazság szerint alig
várom, hogy láthassam. A klubba se tudtam elmenni, úgyhogy ottani partnerem
társaságára is nagyon vágyom, és elhatároztam, ma lesz annak a napja, hogy
választani fogok közülük. Mert az ágyban töltött napok három dologra
világítottak rá: Krystalba nem vagyok szerelmes, de sosem tudnám megbántani, Sehunhoz
őrületesen vonzódom, és könnyen el tudnám képzelni, hogy legyen köztünk valami,
a klubbéli fiúhoz pedig szintén erős szálak kötnek. Tulajdonképpen szórakozhatnék
mindkettővel, a végén úgyis Krystalt fogom elvenni, de valamiért úgy érzem,
döntenem kell. Ezért megkértem az egyik cselédlányt, hogy küldje fel Sehunt a
szobámba, és most kalapáló szívvel várom az érkezését.
– Mit akarsz tőlem? – kérdezi ridegen,
amint átlépi a küszöbömet. Furcsán méregetem az után kutatva, hogy vajon mi
változhatott meg rajta pár hét alatt. Külsőre ugyanúgy néz ki, szóval belül
kéne keresni a változás okát. Közelebb megyek hozzá, és a kezemet a tarkójára
csúsztatom. Gyengéden nézek rá, nem úgy, mint régen, és nem parancsolóan
szólítom meg.
– Csókolj meg! – Hangom kérlelő, vágyakozó, ő mégis ellök magától. Az ellenkezése
reflexszerűen tettekre sarkall, ezért magamhoz rántom, és a szájára tapasztom
az enyémet. A csók csupán pár másodpercig tart, mert eltaszít magától, és egy
jókorát húz be a jobb szemem alá. Úgy neki veselkedik, hogy a falnak esem, és
haragtól villogó szemmel néz rám. – Azt hittem, hogy a teherautóban… Miért nem
vertél meg ott, he? Akkor legalább nem késeltek volna meg, te idióta! – Először
megtörten a lába elé akarom vetni magam, és könyörögni azért, hogy bánjon velem
úgy, mint a csomagtartóban, de nem engedhetem meg magamnak, hogy így behódoljak
neki, miután kezet emelt rám.
– Felejtsd el, ami akkor történt, oké?
És ne merészelj még egyszer hozzám érni!
Az ajtó becsapódik Sehun után, én pedig szabadjára
engedek egyetlen könnycseppet. Próbálok küzdeni a szörnyeteg ellen, ami a
karmait élesítve forrong a bensőmben, és bosszúra szomjazva akar kitörni
belőlem. Egy ideig sikerül leláncolnom, de úgy tűnik, erősebb nálam, és a
bilincseit lehajítva, csalódottsággal és eltökéltséggel felvértezve indul el a
hadjáratára. Ez a szörny belopózik anya szobájába, és elemeli az
éjjeliszekrényéről azt a smaragd nyakéket, amit még a dédnagymama hagyott rá
örökségül, és aminek az érzelmi értéke sokkal nagyobb, mint a pénzbeli. Aztán a
szörny beoson Sehun szobájába, és a matraca alá rejti a féltett ékszert. A
szörny az első, aki Sehun szobáját javasolja, amikor anya könnyes szemmel
bejelenti, hogy eltűnt a nyakéke, de apa azt mondja, ő Sehunban bízik meg a
legjobban a palota személyzetéből, így csak akkor kerül rá a sor, amikor már az
egész udvart felforgatták.
És a szörny egyenesen Sehun szemébe néz,
amikor megtalálják nála az ékszert. A szörny diadalittasan ünnepel, az én
szívemet mégis egy ismeretlen erő szorítja össze. Ezúttal végleg elveszítettem
őt, ez nemcsak játék volt, most apa ki fogja dobni. Az ő szemében nem látok
semmit, sem csalódottságot, sem bosszút, sem gyűlöletet, nem is próbálja
megvédeni magát, nem küzd azért, hogy tisztára mossa a nevét; szó nélkül kezd
pakolni, mielőtt apa kimondaná az ítéletet. Apa viszont nagyon el van
keseredve, mert kedvelte Sehunt, és nem gondolta volna, hogy pont ő fogja
elárulni. De meg sem fordul a fejében, hogy én állhatok a dolog mögött, hiszen
én vagyok a szeme fénye. Neki én tökéletes vagyok, hibátlan, ezért csendben
tűri, hogy kedvenc katonája kisétáljon az életéből és az országából is.
Legalább nem kell sokat vacillálnom
azon, hogy kit válasszak, gondolom a klub felé menet. Ha őszinte akarok lenni
magamhoz, annak ellenére Sehun mellett döntöttem volna, hogy a másik fiú sokkal
közelebb áll hozzám. De ő megint elrontott mindent, mint a megismerkedésünkkor.
A klubos sráccal sem kellene kezdenem, mert Krystal az, aki arra született,
hogy a feleségem legyen, de őt nem veszíthetem el. Eljön majd a nap, amikor
házas ember leszek, addig azonban ki szeretném vele élvezni az életet. Ma
megkérem őt, hogy találkozzunk a klubbon kívül is, hogy hadd lássam az arcát,
hadd csináljak vele olyan programokat, amilyeneket a normális párok szoktak.
Veszélyes játék ez, hiszen benne van a
pakliban, hogy annyira belehabarodok, hogy nem akarok majd elválni tőle, de én
nem vagyok olyan fajta, mint Baekhyun. Ő egy örök álmodozó, aki mindenről lemondana
a szerelem érdekében, én viszont túlságosan ragaszkodom a címemhez és a
trónhoz, ahhoz, hogy mindent eldobjak a semmiért. Képes vagyok józanul
gondolkodni, és tudom, hogyha kiderülne, hogy egy fiúval kavarok, azzal
mindenkinek fájdalmat okoznék, és nem viselkednék rangomhoz méltóan. Krystallal
szép életünk lesz, jó király válik belőlem, és egyszer majd az én fiam fog
követni a sorban. Nem ábrándozok arról, hogy lelépek azzal a sráccal, helyén
tudom kezelni a dolgokat, és a megfelelő időpontban szakítani fogok vele.
Hálával tartozom neki, mert ő jobbá tett, miatta eltűnt az az énem, aki csak a
durvaságokra hajtott, és vele megismerhettem a gyengédséget, aminek addig
annyira ellenálltam.
Az első találkozásunk után nem jött
rögtön vissza, konkrétan három napot kellett várnom rá. Azok az esték
borzalmasak voltak, amikor egyedül várakoztam a sötétségben, percenként néztem
az órára, majd az ajtóra, hogy mikor nyílik már ki végre, de folyamatosan
csalódnom kellett. Gyakran hallgatóztam, és olyankor mindig az én nevem sejlett
fel a recepciós pult körül, mert a kliensek velem akartak lenni, de
elmagyarázták nekik, hogy kiléptem, úgyhogy sajnos mást kell választaniuk. Az utánam
vágyakozó férfiak nagy része csalódottan elkullogott, mert nem kért másból, de
a klubnak bőséges „kártérítést” fizettem. A tulaj nem tudta hova tenni, hogy
nekem ebben mi az üzlet, de befogta a száját az öt számjegyű csekkek láttán.
Azt sem tarthatta normálisnak, hogy bezárkózva egy olyan valakire várok, aki
talán soha többé nem fog visszajönni, de nem adhattam fel.
Amikor a harmadik estén kopogás
hallatszott, tudtam, hogy nem lehet más, mint ő, és szívem rögtön vészesen
gyorsan kezdett dobogni. Nem akartam túl rámenős lenni, pedig legszívesebben
rávetettem volna magam, amint belépett, de ehelyett megvártam, hogy leüljön, és
nem csináltam semmit, amíg meg nem mozdult. Sokáig hallgatott, engem pedig
szétfeszített az önmegtartóztatás, amiért ott volt pár centire tőlem, mégsem
érinthettem meg, mert muszáj volt uralkodnom magamon. Nem akartam, hogy
rájöjjön, mennyire nagy hatást gyakorolt rám az az egyetlen találkozás, amit
átéltem vele. Talán negyed óra is eltelt, mikor egy nagy sóhaj után felém
fordult, és óvatosan végigsimított az oldalamon. Ezúttal nem voltam levetkőzve,
abban reménykedtem, hogy ő fog megszabadítani a ruháimtól. Szerettem volna azonnal
éhesen az ajkára tapadni, de azt akartam, hogy ő kezdeményezzen, és amikor
megtette, szorosabban húztam magamhoz a kelleténél, de akkor már nem tudtam
tovább türtőztetni magam. Azon az éjszakán nem történt több vad csókoknál,
ahogy az azt követőkön sem. Vágytam rá, hogy tovább lépjen, ugyanakkor azzal is
megelégedtem volna, ha addig csókol, amíg be nem töltöm a tizennyolcat.
Ezenkívül elkezdtünk beszélgetni.
Általában nem érdekelt mások élete, Krystallal is csak hétköznapi dolgokról
dumáltunk, de vele minden más volt. Tudni akartam, milyen ember valójában,
érdekelt a véleménye, a nézőpontja, és szerettem őt hallgatni akkor is, amikor
semmiségekről mesélt. Beszélt egy fiúról, akibe szerelmes volt, és igazából
ezért nem is féltettem attól, hogy sérülni fog a szakításunk során. Amikor én
elveszem Krystalt, ő megkeresi azt a fiút, és mindkettőnknek egy kedves emlék
marad a románcunk. Külön-külön folytatjuk az utunkat, de egyikünk sem fogja
megbánni, hogy megismertük egymást, és hogy megannyi szép pillanatot éltünk át.
Örültem, hogy szerelmes valakibe, mert én személy szerint sosem hittem ebben az
érzésben. Születésemtől fogva király akartam lenni, és apa azt nevelte belém,
hogy ha elvakultan szerelmes az ember, nem lehet jó uralkodó, mert nem tud a
kormányzásra koncentrálni. Látszott rajta, hogy szereti anyát, de ő is úgy tekinthetett
rá, mint én a jegyesemre. Apa a példaképem, úgyhogy kétségek nélkül elhittem
neki, hogy ez így helyes. Nem lehetsz egyszerre szerető férj és jó király,
választanod kell, és mivel világ életemben én akartam lenni a legjobb, nem
mondhattam le arról, hogy uralkodó legyek. Hercegként a nép nem tartott sokra,
de be fogom bizonyítani nekik, hogy mire vagyok képes, ha átveszem apa helyét.
Arra törekszem majd, hogy jobb legyek nála, holott ez egy lehetetlen
küldetésnek tűnik.
Ezen az estén olyan feszültnek érzem a
fiút, mint még soha. Eleinte sem volt ennyire lehangolva, akármit csinálok, nem
sikerül jókedvre derítenem. Van valami a levegőben, ami nem hagy nyugodni, van
valami a csókjaiban, ami azt súgja, utoljára ér a szája az enyémhez. Olyan
görcsösen szorít magához, hogy attól félek, reggelre holtan fognak rám találni
a takarítók, mert kinyomja belőlem az összes szuszt. Talán rossz az időzítés,
de meg kell tőle kérdeznem, amire órák óta készülök. Persze kockázatos, hiszen
ha meglátom az arcát, az azt jelenti, hogy ő is meglátja az enyémet, és nem
tudom, bízhatok-e benne annyira, hogy megtartja a titkomat, miszerint a herceg
egy perverz állat, aki szadomazo játékokban vett részt, amíg össze nem jött
vele. Ha nem olyan rendes fiú, amilyennek hiszem, ellenem fordíthatja ezt a
kártyát, és megzsarolhat, elárulhat, tönkretehet, valamiért mégis bízom benne.
– Arra gondoltam, hogy elmehetnénk
valahova együtt. Nem lenne kedved hozzá? – A szavaim után még rosszabb lesz a
helyzet. Elhúzódik, percekig nem szól semmit, és olyan, mintha több fokot esett
volna a hőmérséklet a szobában, annyira megfagyott a levegő köztünk. Megbánom,
hogy ilyesmivel zaklattam, és szeretnék visszamenni az időben, hogy a kérdés feltevése
helyett tovább csókolhassam, de ekkor remegő hangon megszólal:
– Holnap reggel el kell hagynom az
országot, búcsúzni jöttem. Tudod… a herceg… a herceg gyűlöl engem, és amikor a
palotába érkeztem, eltervezte, hogy pokollá teszi az életemet. Addig
mesterkedett, amíg el nem érte, hogy az apja kidobjon, szóval…
Elrugaszkodom az ágytól, és feltépem az
ajtót. Egyenesen a fürdőszobába rohanok, ahol leküzdhetetlen öklendezés tör rám.
Nem akarok gondolkozni. Amikor egy név villanna fel előttem, szándékosan
megfogom, és kihajítom az agyam lomtárába, mert képtelen vagyok elhinni, hogy
ezt valóban én élem át. De a lomtárból sajnos lehetetlen törölni az oda került
fájlokat, amik addig ügyeskednek, amíg reflektorfénybe nem kerülnek. A csempébe
verem a fejemet, mert olyan ostoba vagyok, hogy azt hiszem, attól majd köddé
válik az a tény, amiről nem akarok tudni, de a belenyilalló fájdalmon kívül nem
történik más. A fejemnél csak a szívem sajog jobban, és az egész testemet olyan
elgyötörtnek érzem, mintha átment volna rajtam egy úthenger. Zokogni kezdek,
hátha attól megkönnyebbülök, de mivel nem ordíthatom ki magamból a kínt,
szaggatottan hüppögök csupán, magamba fojtva az elkeseredés nagy részét.
– Mi a baj, Kai? Tudom, hogy fontos
vagyok neked, és sajnálom, hogy így kell végződnie… Hidd el, szívesen
találkoztam volna veled a klubon kívül, mert… mert nagyon jó veled. És…
szeretlek, Kai…
– Tűnj El Innen! – üvöltöm, miközben
ököllel az ajtóra csapok. A téboly leküzdhetetlenül átveszi a hatalmat felettem
pillanatokon belül. Mialatt farkasszemet nézek a tükörképemmel, azt hajtogatom,
hogy „Én nem vagyok Kai, én nem vagyok Kai”, majd újra ütésre emelem az öklöm,
de ezúttal a tükröt zúzom be. Én nem vagyok Kai, ő viszont Sehun… Sehun, akit
én magam intéztem el, Sehun, aki megmentett, aki sokkal többet érdemelt annál,
hogy engem szeressen… Nem akarom, hogy szeressen, nem akarom!
Sehun addig rángatja az ajtót, amíg az
megadja magát, és nyikorogva kiszakad a keretből. Nem vagyok képes ránézni;
magzat pózban kuporgok a földön a szilánkok között véres kézzel.
– Jongin… – leheli elhűlve, és egy lépést
sem közelít felém. Hátrálni kezd, aminek örülök, mert el kell mennie, itt kell
hagynia, hiszen csak megvetést kaphatok tőle, semmi mást. Ez így helyes, így
kell lennie, és akármennyire fáj, nem követhetem őt. Nem rohanhatok utána a
bocsánatáért esedezve, egyszerűen nincs jogom ahhoz, hogy megtegyem. Mégis a
nyomába eredek, és néhány másodperc múlva a lábai előtt térdelek, mert rajtam a
sor, hogy megalázkodjak előtte. Tudom, hogy ezzel semmit nem teszek jóvá, de
nem hagyhatom, hogy így váljunk el. Ezennel minden álarc lehullik rólam: nem
Kai néz rá könyörgőn, aki annak idején férfiakat korbácsolt, nem is Jongin, aki
későn ébredt rá arra, hogy attól, hogy herceg, nem tehet meg bármit, amit
nagyravágyása diktál neki. Csak egy fiú vagyok, név, cím és minden nélkül.
Semmim sincs, csak a szívemet perzselő szerelem, amit kizárólag Oh Sehun iránt
érzek. Mert ott, a sárban térdelve, véres ruhában, a semmi szintjére
lealacsonyodva fogom fel, hogy az, akit elejétől fogva szeretek, nem más, mint
a fiú, aki megmentett a szakadéknál. Aki a csókjaival tartotta bennem a lelket,
amikor elraboltak, akivel annyi időt töltöttem a kis szoba rejtekében… Nem
elég, hogy rá kellett jönnöm, a két fiú egy és ugyanaz a személy, még azzal is
szembesülnöm kellett, hogy beleszerettem. Hogy nem leszek jó király, mert elért
az átok, és azt kívánom, bárcsak olyan erős lehetnék, mint apa, bárcsak soha ne
ismertem volna meg ezt az érzést.
– Állj már fel! – rivall rám ridegen, és
durván talpra ránt. Nem néz a szemembe, rosszul van tőlem, amit megértek, de
nem tudom, mi lesz velem, ha többet nem ölel magához…
– Hadd beszéljek apával! Mindent
elmondok neki, és akkor nem kell elmenned, jó?
– De én el akarok menni… Ezek után nem
tudok itt maradni. Távolságra van szükségem, hogy fel tudjam dolgozni ezt az
egészet…
– Akkor hadd maradjak veled ma éjjel. Nem
kell hozzám szólnod, nem foglak megérinteni, rád sem nézek… Csak hadd legyek
melletted. – Nem mond semmit, de nem küld el a picsába, amikor követni kezdem.
Utunk a partra vezet, ahol leülök mellé a puha homokra. Szótlanul bámuljuk a
vizet, ami azt az érzést kelti bennem, hogy a tenger értünk sír szűnni nem
akaró morajlásával. Olyan vagyok, mint egy hullám, ami az életét feladva
száguld a halálát okozó sziklák felé. Tudja, hogy meghal, ha belecsapódik,
mégsem lenne értelme a létezésének a sziklával való találkozása nélkül. Ha nem
érezném ezt az egész testemet szaggató gyötrelmet, nem ismertem volna meg
Sehunt, és akkor az életem hiábavaló lett volna. Addig nagy szám volt, amíg nem
tudtam, milyen igazán, velőtrázóan szerelmesnek lenni, de most egyszerre áldom
és átkozom ezt az érzést. Nélküle semmi lennék, de vele meghalok, hiszen nem
lehetek azzal, akit szeretek. Akkor meg mi értelme? Miért nem azok az emberek
szeretnek egymásba, akiknek a kapcsolata elfogadott, és mindenki által
elismert? Miért az a szerelem lángol a legforróbban, amit muszáj kioltani, mert
különben mindenki elpusztul a tűzben, amit életre keltettünk?
– Látod azt a hajót? Gyerekkoromban
sokat üldögéltem itt anyával. Azt mondtam neki, hogy ha nagy leszek,
felszállunk egy olyan hajóra, és nagyon messzire fogom őt vinni innen. Rám
mosolygott, és azt suttogta, az apám mellett a helye, akár mekkora állat. És
hogy azzal az emberrel szálljak fel a hajóra, akit szeretek. De, látod milyen
messze van az a szar? Erről is lemaradtam… – Sehun a vízbe hajít egy követ így
leplezve az idegességét. Megfogom a kezét, és óvatosan megcsókolom. A földbe
öklöz, mintha nem tudna tovább uralkodni magán, majd hanyatt dönt a homokon, és
még egyszer nekem ajándékozza minden szenvedélyét.
Végtelennek tűnő ideig csókol, mégsem
elégszem meg ennyivel, mert belőle sosem elég. A szabadban lehullanak róla a
gátlások, vagy azért viselkedik bátrabban, mert úgy gondolja, már mindegy,
többet úgysem fogunk találkozni. A hevesség, a vak őrület annyira elveszi az
eszem, hogy azt sem tudom, testem melyik pontját érinti szája, vagy hogy én
éppen hol járok az övén, csak azt tudom felfogni, hogy ez túlságosan káprázatos
érzés ahhoz, hogy valaha vége legyen. Majdnem mindent megteszünk, de nem bánom,
hogy nem hatol belém, annak ellenére, hogy nála jobban soha, senkit nem fogok
kívánni. Nincs jogom ahhoz, hogy velem veszítse el a szüzességét, az annak a
fiúnak jár, aki megérdemli a szerelmét, és aki boldoggá fogja tenni, amikor találkoznak.
– Visszajössz? – kérdezem, miközben képtelen
vagyok abbahagyni a nyaka cirógatását.
– A klubban is ezt kérdezted első
alkalommal – nevet fel keserűen.
– És akkor sem válaszoltál.
– Nem ígérhetek semmit. Nem mondhatok igent,
és ha vissza is térek, fogalmam sincs, hogy mikor… De jobb lenne, ha Krystalra
koncentrálnál, ő tökéletes feleség lesz számodra.
– Igazad van. Te pedig… valamit meg kell
ígérned. Ígérd meg, hogy megkeresed azt a fiút, és boldog leszel vele, rendben?
– Az árulkodó könnycseppek és a hangom elcsuklása egyértelművé teszik, hogy
mennyire kikészít saját kérésem. – Nézd, egy hullócsillag! Nem kívánok semmit,
mert amit szeretnék, úgysem válhat valóra… De… ha meglátsz egy hullócsillagot,
gondolj majd rám… – Sehun nem reagál semmit, és nem is sír, velem ellentétben,
aki nőket megszégyenítve bőgi ki a lelkét előtte.
Amikor a nap első sugarai az ég peremére
szöknek, már a vonat állomáson állunk egymás kezét szorongatva. Bár Sehun nem
mondta ki, tudom, hogy ő ugyanúgy szeretne velem maradni, mint ahogy én vele.
Nem számít, ki láthat meg, egy utolsó csókot lopnom kell tőle, amibe mindent
beleadok, hátha meggondolja magát, mielőtt felszállna a vonatra. Ha így tenne,
esküszöm, rohannék apához, hogy mindent elmondjak neki, és nemcsak azt, hogy
nem Sehun volt a tolvaj, hanem azt is, hogy szeretem őt. De amint a szerelvény
mellénk robog, gyengéden eltol magától, és úgy lép fel rá, hogy vissza sem néz.
Persze nem vártam, hogy mosolyogva integessen nekem, de szerettem volna még
egyszer a szemébe nézni.
Amikor elindul a vonat, futni kezdek
utána. Olyan sebesen száguldok, mint még soha, mintha az életem múlna rajta, miközben
abban reménykedem, hogy hátra fordul, és látja, hogy ott vagyok, hogy némán azt
kiáltom, „szeretlek”. De amint felült a járműre, maga mögött hagyta az itteni
életét. Addig szaladok, amíg egy pici ponttá nem zsugorodik a szemem előtt a vonat,
majd összecsuklom a kimerültségtől. Olyan szerencsétlenül esek, hogy a síneken
landolok, és egy jó darabig nem küzdök azért, hogy kikerüljek onnan. Nekem már
úgyis mindegy… Egy nap alatt találtam rá a szerelemre és vesztettem el azt. Nem
tudom, hogy folytathatnám így az életet, amit nélküle nem is lehet annak
nevezni. Addig fekszem ott, amíg a következő vonat dudálása fel nem hangzik a
távolból, és egyre közelebb nem ér. Nagyon vonz az a lehetőség, hogy a
szerelvény maga alá daráljon, de az utolsó előtti pillanatban felugrom, és
reszketve nézem végig, ahogy elsüvít mellettem. Nem adhattam meg azt a
szívességet magamnak, hogy a halál felszabadító ölelésébe meneküljek, ahol nem
lett volna több szenvedés, se fájdalom. Egész életemben bűnhődnöm kell azért,
amit Sehunnal tettem. Minden reggel, amikor felkelek, éreznem kell a
mellkasomat szurkáló kést, minden nap azért kell imádkoznom, hogy ő boldog
legyen, hogy találja meg azt a fiút, és örökre felejtse el Kait, Jongin herceget
és engem, aki mindkettőtől független vagyok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése