TaeTen - Másodszor |OS|

MUSIC CHALLENGE - TXT: Sugar Rush Ride

– A castingra jöttem! – rikkantja Johnny akkora lelkesedéssel, mintha az Agymenők főszerepére jelentkezett volna.

– A válogatásnak vége – jelenti ki Taeyong vitát nem tűrő hangon. – Tent választottam, elkéstél.

– Mi az, hogy elkéstem? Nem késhetek le valamit, amiről nem is tudtam – háborog Johnny felszegett fejjel. A hanghordozásából egyértelműen lerí, hogy ő bizony nem fogja harc nélkül átadni a megpályázott helyet. – Különben meg mi alapján esett a választásod Tenre? – Taeyong az égre emeli dühtől izzó tekintetét. Ha lenne esélyem szót kérni, szívesen cserélnék Johnnyval mindenféle veszekedést mellőzve, de sajnos pontosan tudom, hogy Taeyong ragaszkodik hozzám.

– Őt akarom meztelenül lefesteni, ennyi. – Felszisszenek a kendőzetlen igazság hallatán. Tisztában vagyok azzal, hogy a tagok közt meghirdetett casting csupán álca, mivel mindenkit elhajtott egy mondvacsinált indokkal; arra azonban nem készültem fel, hogy ilyen nyíltan megmondja a tutit.

– Azt a képet el fogjuk árverezni – lohol a sarkában Johnny, mint egy kivert kiskutya, aki bármire képes lenne egy csepp kedvesség fejében. – A fanoktól kellett volna megkérdezni, kinek a pucér hátsójára a legkíváncsiabbak.

– És miből gondolod, hogy rád szavaztak volna a legtöbben? – fordul vele ismét szembe Taeyong. Látom rajta, hogy másodpercekre áll a robbanástól, ezért óvatosan végigsimítok a karján, amitől érezhetően elpárolog belőle némi feszültség.

 – Szerintem, ha egy meztelen festményről van szó, casting nélkül annak kéne modellt állnia, aki a legnagyobb mérettel rendelkezik közülünk. – Vigyorogva nézünk össze Taeyonggal. Biztosra veszem, hogy ő is arra gondol, akinek ekkora szája van, az a nem túl nagy férfiasságát kompenzálja mindent elsöprő egójával.

– Mindkettőtöket láttam már zuhanyzás közben, és hidd el, Ten alkalmasabb erre a feladatra. – Nehezen bírom megállni, hogy ne röhögjek fel Johnny legyőzött tekintetén. Kicsit még meg is sajnálom, amikor sarkon fordulva elviharzik, de Taeyong finom ujjai a vállamon hamar kiűznek az elmémből minden mást, ami nem vele kapcsolatos.

Elkínzott sóhaj szökik ki ajkaim közül, amikor a menedéket adó szobába érve Taeyong komolyan a festővászon felé biccent. Enyhén szólva nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy azt a kis időt, amit kettesben tölthetünk, ilyen baromságokra kell pazarolni. Csakhogy Taeyongnak nagyon tetszik a kurzus, amire beiratkozott, élvezi az újabbnál újabb kihívásokat, és miután az oktató előrukkolt ezzel a zseniális feladattal, csillogó szemekkel közölte, hogy természetesen én leszek a modellje. Én meg nem akartam elrontani a kedvét a mocskos jelenetekkel, melyek egyre többször ostromoltak mostanában, ha rá néztem.

– Figyelj csak! – húzom magamhoz, miközben úgy hízelgek neki, mint ahogy a cicáim szoktak. – Beszereztem azt a lepedőt, amit múltkor néztél ki. Extra puha, ezt muszáj csekkolnod! – Taeyong rosszallóan megcsóválja a fejét, majd eltol magától, hogy inkább a festéshez szükséges eszközöket vegye a kezébe. Egy bizonyos részem rohadtul lenne annak a fránya ecsetnek a helyében!

– Minél előbb belevágunk, annál előbb végzünk – jegyzi meg bölcsen, de keze görcsössége elárulja, hogy ő is inkább mást markolászna. Dacosan szabadulok meg a ruháimtól, végig abban reménykedve, hogy pucér látványomnak úgysem lesz képes ellenállni. Taeyong nagyot nyel, amint megpillantja fedetlen valómat, és egy darabig a tökéletes színek kikeverésével foglalatoskodik. – Feküdj hason az ágyra, könyökölj fel, a bal kezeddel a tarkódat támaszd meg, a jobbat tedd az állad alá, és nézz rám!

– Baszki, legalább egy luxus hajón lennénk, vagy lógna egy gyémánt a nyakamban, mint Rose-nak – morgom, mialatt teljesítem a kérését. – Bár lefogadom, hogy Jack nem kezdett volna el festegetni, ha tudta volna, hogy nemsokára találkoznak egy jégheggyel.

– Látod, ez a veszély nem fenyeget, mivel nem mozdultunk ki a szobádból.

– Na, és mi van akkor, ha kapok egy szívrohamot? Kigyullad a ház, vagy egy dinoszaurusz méretű meteorit csapódik belénk? Te meg őrjítő csókok helyett inkább megörökítesz az emberiségnek, akik velünk együtt fognak kihalni a becsapódás következtében. – Nevetve hessegeti el a butaságaimat, és kerülve a további szócsatát, a vászon fölé hajol. Megpróbálok szegény kis beteg gyerekek kezecskéibe kapaszkodni, akiknek az elárverezésből befolyt összeget fogjuk adományozni. Legszívesebben fognám a bankkártyámat, hogy egy csomó pénzt átutalva vessek véget a szenvedésemnek, ám Taeyong átszellemült vonásait tanulmányozva nyugton maradok. Sokat jelent neki ez az új hobby. Nincs jogom ahhoz, hogy megfosszam tőle.

– Hé, mi ez az arc? – rivall rám legalább két óra elteltével, amikor már épp bealudni készülök. Kezdetben a vágy miatt akartam lefúni a modellkedést, aztán meg a végtagjaim zsibbadása, sajgása vette el a kedvem. Ki a fene bírja ezt ki egyetlen panaszszó nélkül?

– Akkor vetkőzz! – Mivel Taeyong értetlenkedve mered rám, rögtönzött torna bemutatóm alatt magyarázatot adok fel nem tett kérdésére. – Nem tartom fairnek, hogy csak a lefestett alanynak kell órákon át ilyen kiszolgáltatott helyzetben lennie. Fázom, öt perce görcsöl a vádlim, és rendkívül unatkozom. – Mihelyst felsejlik előttem lapos hasa, ezerszer megbánom a kérésemet. Mégis hogy képzeltem, hogy ezek után könnyebb lesz mozdulatlanságba kényszeríteni magam? Az apró szikrák, melyek mindig köztünk táncolnak, ha egy helyiségben vagyunk, azzal fenyegetnek, hogy pusztító erdőtűzként emésztik fel a testem, ha Taeyong nem lép sürgősen közbe.

– Ez az! Így nézz rám! Mintha belehalnál, ha nem szerelmeskednék veled azonnal…

– Mondhattad volna, hogy festés helyett a kinyírásom a cél. Akkor elbúcsúztam volna anyuéktól. – Gyöngyöző kacajjal nyugtázza elgyötört nyöszörgésemet, majd egészen lassan végighúzza szabad kezét a mellkasán. Sosem éreztem még magam ennyire tehetetlennek. Láthatatlan láncok bilincselnek az ágyhoz, a szoba levegője egyre fullasztóbbá válik. Ismeretlen sóvárgás feszíti a bensőm, amiért nem érinthetem meg, amiért ő nem érint meg engem. Nem sok választ el attól, hogy felpattanva megszüntessem köztünk az összes nyavalyás négyzet centimétert, de Taeyong elégedett hümmögései az általa kijelölt koporsóhoz szegeznek.

– Most csukd be a szemed, és idézd fel az első alkalmat, amikor együtt voltunk!

Kiszáradt torkom pár csepp vízért könyörög, de nem adok hangot a kívánságnak. Lomhának érzem mindenem, mintha Taeyong hipnotikus álmot eresztene rám, mintha ő irányítaná a gondolataimat, cselekedeteimet. A kristálytiszta homok lassacskán rajzolódik ki a rám telepedő ködön át. Hirtelen eltűnik a fojtogató szoba, helyét átveszi a legcsodásabb tengerpart, ahol valaha jártam. Orromba kúszik a sós víz és a legfinomabb parfüm elegyének illata, hallom a csendbe hatoló zene ütemes lüktetését, amire egy emberként hullámzik az engem körülvevő tömeg. Átjár az érzés, mint azon a varázslatos éjszakán; tudom, hogy hazaértem, hogy a boldogság egy karnyújtásnyira van tőlem.

 

– Tudod, mit láttam? – kérdezte Taeyong felvillanyozva. Lazán lehuppant mellém, lábát kinyújtotta, hogy ő is a bőrén érezhesse a langyos víz selymességét.

– Johnny megpróbálja beadni a helyi tiniknek, hogy csókkirálynak hívják a háta mögött? – Szívem addig nem tapasztalt tempóra váltott, amint Taeyong kuncogása dobhártyámat cirógatta. Fejét hátravetve nevetett, ami hirtelenjében sokkal érdekesebbnek hatott az égboltot pettyező megannyi csillagnál. Nem tudtam elfordítani róla a tekintetem, pedig akkor még nem sejtettem, hogy az volt az a hely, az az éjszaka, ami mindent megváltoztatott.

– Johnny felszívódott, de nyilván ezt bizonygatja fűnek-fának. Én viszont valami sokkal meglepőbbet láttam…  – A feszültség fokozásaképen drámai szünetet tartott, mire fúrni kezdte az oldalam a kíváncsiság. Kicsit megböktem, hogy árulja végre el, és a karom akaratlanul ott ragadt az övéhez simulva. – Mark és Donghyuck csókolóznak!

– Neeeee! – kiáltottam őszinte meghökkenéssel hangomban. – Ez komoly? Milyen durva szert keverhettek az italukba? – Taeyong pillantása kifürkészhetetlenül fúródott belém. Zavartan fészkelődtem, visszatértem a csillagok böngészéséhez, így váratlanul ért halk kérdése:

– Ilyen elképzelhetetlennek tűnik, hogy tetszenek egymásnak? – A fejem kóvályogva reagált a nem kevés alkohol mennyiségre, amit korábban felhajtottam. A csillagok vészesen imbolyogtak felettem, mintha azzal ijesztgettek volna, hogy bármelyik pillanatban tömegestül rám zuhanhatnának. Nem mertem felé fordulni, féltem a szemében rejlő titkok felfedésétől.

– Dehogyis… Csak Donghyuck folyton szívja Mark vérét, bár a gyerekek is piszkálják azt az oviban, aki bejön nekik… – Ostobaságnak hangzott saját motyogásom. Hanyatt dőltem, nem csináltam gondot a hajamba tapadó homokszemekből. Jól esett volna egy kis alvás, de éppen lecsukódó szemhéjam rögtön meggondolta magát, amikor Mark és Donghyuck egymásba gabalyodó alakja beúszott a látóterembe. Úgy össze voltak bújva, hogy hunyorognom kellett ahhoz, hogy tisztán kivehessem, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Furcsa érzés lett rajtam úrrá. Akkor nem sikerült megneveznem, de később rájöttem, hogy mérhetetlen irigység öntött el boldog mivoltjukat nézve.

Odatántorogtam hozzájuk gratulálni, de Markot elsodorta a sok ismeretlen, aki cseppet sem zavartatva magát bonyolódott táncba az útjába akadókkal. Az én testem is automatikusan reagált a fülbe mászó dallamokra. Donghyuck égnek emelt karokkal, teli torokból azt kiáltotta, hogy „szerelmes vagyok”, amitől gyorsan szertefoszlott az irigységem. Szívből örültem a boldogságuknak, és egy magasból leszánkázó hullócsillagnak azt a kívánságot intéztem, hogy soha ne érjen véget az egymás iránti rajongásuk.

– Hülye kérdés, de… Honnan tudod, hogy szerelmes vagy? – érdeklődtem szemlesütve Donghyucktól, miután egy valamivel csendesebb részre húzódtunk. Tartottam attól, hogy kinevet, mégsem hallgattathattam el a belső hangomat, ami egyre csak azt ismételte, hogy „te pontosan tudod ezt”. Donghyuck felhúzta a lábát a padra, és térdét átölelve gondolkozott a helyes válaszon.

– Készülj fel, mert ez most nyálas lesz – vigyorodott el pimaszul, ugyanakkor olyan gyengédséget véltem kicsengeni a hangjából, ahogy Markról beszélt, hogy libabőr futkosott tőle a karomon. – Nem akarom neki lehozni a csillagokat vagy a Napot az égről. Én magam szeretném betölteni a Nap szerepét az életében, ami melegen tartja a szívét, átragyog a komorságot okozó felhőkön, és minden este az ölelésében tér nyugovóra, hogy másnap újult erővel rajonghassa körül.

– Ez több mint nyálas – szipogtam elfordulva. Nagyon reméltem, hogy nem szúrja ki a szememben gyülekező makacs könnyeket, melyek vad pislogásom ellenére sem voltak hajlandóak visszavonulót fújni. Úgy éreztem, nem létezik olyan ember, aki rólam ilyesmit mondana, akiről én ehhez hasonlót mondanék. Jó lett volna csak egy percre Donghyuck bőrébe bújni, hogy megtapasztalhassam ezt a fajta csodát, de mire feleszméltem, eltűnt mellőlem. Szórakozottan konstatáltam, hogy már a másik fele oldalán virít, és szomorkásan Taeyong keresésére indultam.

Egy sziklának dőlve találtam rá. A sötétben nem igazán tudtam kivenni a vonásait, de a belőle áradó érzelmek ugyanolyan lehangoltságról tanúskodtak, mint amilyennek én éreztem magam. Gondolkodás nélkül megfogtam a kezét, hogy a vidáman táncoló forgatag közepére vezessem. Körülöttünk mindenki boldognak látszott, mint egy kicseszett romkomban, amitől szabályosan felfordult a gyomrom. Mi voltunk a kívülállók, a szerelem kitaszítottjai, amin görcsösen változtatni akartam, ha még csak egyetlen este erejéig is.

Elkezdődött egy spanyol nyelvű dal. Aki éppen nem a párja szájában kutakodott a nyelvével, hangosan énekelte a sorokat, és nálam ettől végleg betelt a pohár. Nem ismertem a dal szövegét, ezért kizárásos alapon a másik tevékenységre voksoltam. Taeyong nyaka köré kulcsoltam a karom, mire meleg keze a derekamra tévedt. Megfejthetetlen érzelmek cikáztak a tekintetében, de nem várhattam addig, amíg rájövök a jelentésükre. Sürgető légszomj hajszolt a pillanatnyi boldogság felé, amit ajkainak érintésével akartam elérni.

Ahogy megéreztem szája remegését az enyém alatt, átadtam magam az egész testemet uraló örömmámornak. Nem érdekelt, hogy csak pár percig tarthat, nem számított, hogy a hajnal napsugarai kegyetlenül észhez fognak téríteni. Belém vésődött minden apró mozdulat: a puha homokba süppedő mezítelen talpaim, Taeyong csókjának íze, ami ananász és kókusz bódító egyvelegeként robbant fel a nyelvemen. Az, hogy a többiek egy emberként kántálták „hasta la mañana, na-na-na-na-na”, és a fanyar feketeszeder illata, ami kizárólag Taeyongnak áll jól, de neki észveszejtően.

Taeyong egy pillanatra ellökött magától, amitől szó szerint bepánikoltam. De csak a pólóját hajította a földre, mondván, nagyon meleg van. Sokkal inkább a csókjától, mint a bennem lévő piától részegen követtem a mozdulatait. Senki nem figyelt ránk, mindenki a saját partnerével volt elfoglalva, így nem kellett aggódnunk az esetleges lebukás miatt. Ráadásul nagy örömömre nagyon kevesen ismertek fel, és arra is fényes nappal került sor. Megszabadultam az összes láthatatlan lánctól. Látni véltem, ahogy egymás után hullanak le rólam, hogy elnyeljék őket a közelben örvénylő habok. Sosem voltam még annyira gondtalan, annyira szabad, ugyanakkor annyira valakinek a foglya. De ezt a fogságot örök életemre vállaltam volna.

Ujjak kalandoztak a hátamon, a mellkasomon, amíg az én kezem Taeyong arcán pihent. Rettegtem attól, hogy ha egy kicsit is eltávolodom tőle, elragadja egy idegen, akinek a társaságát sokkal jobban fogja élvezni. Táncoltunk, de egy mások számára nem hallható melódiára. A szívünk dobbanásai diktálták a ritmust. Lehetetlenségnek tűnt eldönteni, mitől kerültem a legeufórikusabb állapotba. Attól, hogy úgy tanulmányozta a bőrömet, mintha Braille jelek lettek volna rajta, melyeket mindenáron megpróbált kisilabizálni. Vagy testünk tökéletes összhangjától, esetleg a csókjától, mely következtében újraláttam a varázshegyet, és azt gondoltam, nem léteznek rossz emberek. Hiába tombolt köztünk a szenvedély, a karjaiban azzá a kisfiúvá váltam, aki hitt a szerelem első látásra elvében, abban, hogy lehet egy életen át szeretni valakit, hogy a boldog befejezés nem csak a tündérmesék hercegnőinek és hercegeinek jár. Elhittem, hogy két herceg is egymásba szerethet, még akkor is, ha híres idolok, akkor is, ha árgus szemekkel figyeli őket a fél világ. Érte megküzdöttem volna a hétfejű sárkánnyal, túljártam volna az ellenünk szövetkező gonosz boszorkányok eszén…

– Nekem elmentek otthonról, vagy ez most egy párhuzamos dimenzió, amiben Mark Donghyuckot falja, ti meg egymást? – bukkant fel mellettünk Johnny, aki még a száját is elfelejtette becsukni. Imádom őt, de tényleg, akkor azonban szörnyen idegesített, hogy folyton ott lábatlankodik, ahol nem kéne, ezért úgy döntöttem, jól összezavarom egyébként sem tiszta fejét.

– Az eszed sosem volt a helyén, ettől függetlenül egy párhuzamos dimenzióban vagyunk. – Taeyong sebesen elfordult, nehogy a feltörő kuncogása buktasson le minket, míg Johnnyn szinte látni lehetett, ahogy kattognak az agyában lévő fogaskerekek a következő kérdést keresve. Lehuppant a továbbra is meleg homokba, mintha nem bírna tovább állva maradni a sok új információtól, vagy szimplán a pia kezdte levenni őt a lábáról.

– És ebben a dimenzióban én is együtt vagyok az egyik taggal? – pillogott ránk ártatlanul. Többféle alkohol szaga keveredett a leheletében. Tulajdonképpen még egyszer berúgtam csak attól, hogy a közelében voltam. Így érthetővé vált, miért viselkedik a megszokottnál is idiótábban.

– Természetesen – szállt be Taeyong is barátunk szívatásába. – Alig várja, hogy visszamenj hozzá a hotelszobába.

– De ha Donghyuck Markkal van, ti meg együtt, akkor… – Nehezen esett le neki az a bizonyos tantusz, ám amikor végre megvilágosodott, egy pillanatra fénybe borult a sötétbe burkolózott part. Bár lehet, hogy Taeyong kezétől táncoltak szikrák a szemem előtt, aki nem törődve a ledöbbent Johnnyval, legszebb zongorajátékát gyakorolta épp a combomon. – Doyoung? – motyogta Johnny halálra váltan. Mivel Taeyong tett róla, nem volt könnyű megszólalnom, mégis erőt vettem magamon, mert mihamarabb le akartam rázni a betolakodót.

– Ebben a világban mindenki azzal van, akit neki teremtettek. Nem harcolhatsz az ellen, akit a sors melléd rendelt. Menj, csókold meg, és majd meglátod, milyen földöntúli boldogság fog átjárni mindkettőtöket. – Johnny beletörődve bólintott, komótosan felkászálódott, aztán tántorogva a végzete felé indult. Amikor eltűnt, végre kirobbant belőlünk az addig visszafojtott röhögés. Könnyeinket törölgetve fetrengtünk, annyira vicces volt a kép, amin Johnny betámolyog a Doyounggal közös szobájába, ahol szegény mit sem sejtve alszik a fájdalomcsillapítótól, amit a fejére vett be.

– Nem tudom, melyiküket sajnálom jobban – vihogott Taeyong a kezem után nyúlva. – Doyoungot, amiért nem elég, hogy fáj a feje, még ilyen átokkal is sújtjuk, vagy Johnnyt, aki ép bőrrel biztosan nem ússza meg ezt az éjszakát.

– Gonoszak vagyunk? – mormoltam az ajkaira, mivel túl sok időt töltöttem nélkülük. Taeyong belemosolygott a csókba, és kezét a tarkómra csúsztatva húzott még közelebb magához. Az az igazság, hogy kicsit én is egy másik dimenzióban éreztem magam. Úgy gondoltam, itt bármit megtehetek következmények nélkül, azzal nyugtattam a kételkedő énem, hogy ha visszatérünk Szöulba, úgyis újra minden a megszokott kerékvágásba kerül. Így hát nem hezitáltam, amikor Taeyong ujjai egyre merészebb területekre tévedtek, és én sem fogtam vissza a bennem dúló vágyakat.  

 

Taeyong hangjának bársonya ránt vissza a jelenbe. Meglepetten veszem szemügyre a festményt, melyen a háttér nem fedi a valóságot. A mögöttem húzódó halványsárga fal helyett három szín uralja a képet. Zöld, kék és lila. Mivel egyébként is kellemetlenül érzem magam az élethű emlékek okán, jó alibiként szolgál a színválasztásról való csevegés. Vagyis naiv módon úgy vélem, ezzel elterelhetem a figyelmet a sokkal fontosabb kérdésekről, Taeyong válasza azonban fekete levesként zúdul rám.

– A haragos méregzöld egy szerető makacsságát szimbolizálja, aki menekülni próbál az egyértelmű elől. – Nem néz rám, mereven a vászont fixírozza, de azért annyira hülye nem vagyok, hogy ne jöjjek rá, ez a burkolt célzás nekem szól. Bár mindketten beleegyeztünk, hogy a kapcsolatunk kimerül a testiségben, egy ideje tudom, hogy Taeyongnak ez nem elég. Az igazat megvallva nekem sem, de ezen a téren még magamnak is hazudtam. – A lagúnakék a másik szerető reményeit ábrázolja, aki törött lábbal is képes lenne odaszaladni hozzá, aki vakon is felismerné a szerelmét, ha egy légtérbe kerülne vele.

– Nem tudtam, hogy a kéknek ilyen árnyalata is van… – suttogom ostobán a kezemre fókuszálva. Bárcsak lenne rajtunk ruha! Mindenképp szarul érintenek vádló szavai, de meztelenül sokkal kínosabb az egész.

– A bíbor mutatja azt a boldog időt, amit együtt töltenek. Látod, milyen kevés rész lett ilyen színű? – Útjára engedem a fájdalmat, amit eddig egy kulcsra zárt ketrecben tartottam. Idióta módon azt feltételeztem, ami a cancúni tengerparton történt, pusztán egy fellángolás volt, egy jól sikerült este, mely szép emlékeket hagy maga után, de egyikünk sem szeretné megismételni, mert arra az extázisra csak egyszer kerülhetett sor. Ehhez képest a hazatérésünket követően pár nap elteltével Taeyong ágyában találtam magam. Fogalmam sincs, hogy történt, talán bementem, hogy kölcsönkérjem tőle a töltőjét, megcsapott a feketeszeder mámorító illata, amit a következő pillanatban őrjítően közelről szívhattam be.

– Egyszer nyakig merültem a bíborban. Csodálatos volt, de azt hittem, ha hagyom, hogy mindent beborítson, soha többé nem fogok más színt látni… – Képtelen vagyok nem virágnyelven elmormolni az érzéseimet. Ha tökös lennék, azt mondanám, azon a varázslatos éjszakán kurvára beléd szerettem, de úgy féltem a lehetséges következményektől, hogy inkább csak az élvezetre koncentráltam, minden másról búcsút intve lemondtam.

– Jó neked, hogy ilyen könnyen el tudtad dobni magadtól a bíbor színt. Bárcsak én is képes lennék rá… – Végre ránézek, de a szemében megbúvó keserűségtől sírni támad kedvem. Könnyű volt, amíg csak a vágy lángjait láttam benne, de most nem hagyhatom cserben. Őszintének kell vele lennem, még ha meg is bénít a félelem. A feladásban oly jártas énem szívesen menekülne messzire, ezért megszorítom Taeyong kezét, hogy véletlenül se tehessem meg.

– A legnagyobb ajándékot kaptam tőled. Szárnyakat, én mégsem mertem használni őket, mert rettegek a zuhanástól. – Taeyong ujjai erősen fonódnak az enyémekre. Nem érdekel, hogy reszketek attól, amit be akarok vallani neki. Azt kívánom, hogy egy láthatatlan ragasztó örökre összekössön minket.

– Ha lezuhannál, ott lennék, hogy a kitárt karjaimba ess. Vagy veled zuhannék, hogy az összetörés után együtt szülessünk újjá. Ne gondold, hogy én semmitől nem félek. De ha nem lenne sötétség, a fényt sem értékelnénk. Ha nem lenne a nyári forróság, a hűs szellő cirógatása sem esne olyan jól. – Megremegek, amikor felfogom, hogy nincs rajtunk semmi. Sokszor láttam már így, de sosem időzött el a tekintetem vonzó mellkasán, sem erőtől duzzadó karjain. Mindig csak lopott perceink voltak. Pillanatok, melyek alatt egyből a lényegre tértünk, ahelyett, hogy kiélveztük volna egymás vonalainak lassú feltérképezését. Most mégis hiába vannak tőlem csupán pár centiméterre gyönyörű ajkai, nem gondolok a csókjára. Nem jár azon az eszem, hogy görcsösen ki akarom használni a kettesben töltött időt, mert annak ellenére, hogy nem egyszer vált már eggyé a testünk, a szívemet először engedem ilyen közel hozzá. Ezúttal a lelkemet is lecsupaszítom, felfedve előtte láthatatlan sebeim.

– Sajnos én jobban félek a fénytől. A sötétséget ismerem, a félhomály, a szürkület jó barátaim, de a fény… – Nagy levegőt veszek, mert fogalmam sincs, hogyan kéne folytatnom. Hogy mesélhetném el, hogy amíg a többiek a napsütötte udvaron fogócskáztak, én a behúzott függönyök mögül hallgattam vidám nevetésüket? Nem mertem csatlakozni hozzájuk, mert biztonságosabbnak éreztem a szobám rejtekét. Ott nem hibázhattam, nem mondhattam butaságokat, nem kellett azon izgulnom, hogy mikor un rám valaki, hogy új barát után nézzen.

Ezt persze később kinőttem, de a két lépés távolságot továbbra is tartottam mindenkivel. Még a saját családommal is. Egyszer sem mondtam anyának, hogy rajongok a főztjéért, nem köszöntem meg neki azt a sok finomságot, amit készített, mintha természetes lenne, hogy megteszi, mivel az anyám. Nem biztattam a húgom divattervezői álmai elérésében, sőt folyton ugrattam őt, és nem értettem, min sértődik meg, amikor én csak poénkodtam. Már tudom, hogy az csak nekem volt vicces. Mi lehet a bajom? Arra van kifejezés, ha valaki nem lát, ahogyan arra is, ha nem képes járni. De mit mondunk abban az esetben, ha a szívünk vak, és bénultan hever a mellkasunkban ahelyett, hogy őrült módjára verdesne?

Taeyong ujjai meglazulnak. A pánik keserű ízét érzem a számban arra a gondolatra, hogy el fogja engedni a kezem. Túl sokáig maradtam csendben. Túl sokáig képzeltem azt, hogy csak akkor lehetnék újra boldog, ha visszatérnék arra az álomnak tűnő szigetre. Milyen hülye voltam, amikor azt hittem, a hely lehet hatással rám, nem pedig a személy. Hiszen Taeyong mellett a végtelen űrben lebegve és méterekkel a föld alatt bujkálva is én lennék a legboldogabb.

Ránézek az engem ábrázoló festményre, és mohón Taeyong távolodó keze után kapok. A szemeim mindent felemésztve lángolnak a vásznon. Felégetik a kételyekkel teli múltat, porrá hamvasszák rejtőzködő énem, hogy a hamuból egy erős, céltudatos férfi emelkedhessen ki. Nem akarok többé titkolózni, és álarcok mögé bújni. A képen mosolygó alak szeretnék lenni, aki nem rágódik azon, mi lesz ha… Aki gondolkodás nélkül megteszi, amit a szíve diktál ahelyett, hogy utált némaságba kényszerítené.

– Szerettem volna valami szépet mondani… Valami olyat, ami tele van hasonlatokkal, szerepel benne a Nap meg a csillagok… De nem jut eszembe semmi. – Kifújom a levegőt, amint Taeyong szorítása erősödik. Közelebb hajolok hozzá, olyan közel, hogy a szám alig érezhetően súrolja az övét, és suttogva folytatom, hogy ne hallatszódjon annyira a hangom remegése. – Nagyon zárkózott gyerek voltam. A szüleim attól féltek, teljesen antiszociális leszek, aztán tizenhárom évesen anya elvitt egy zenés színdarabra. Fél órával a kezdés után alig bírtam egyhelyben maradni. Vonzott a színpad, végre valami izgalommal töltött el, végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem, hogy nem lesz hiábavaló az életem. A húgom már öt évesen tudta, mivel szeretne foglalkozni, nekem meg egy nyavalyás hobbim sem volt addig.

– És aztán azt hitted, mindent fel kell áldoznod a zene oltárán? – kérdezi Taeyong lágy mosollyal az arcán. Apró puszit nyom a számra, amibe egész lényem beleborzong. Nincs szükség tengerpartra, lüktető zenére, táncoló tömegre ahhoz, hogy a boldogság lassanként visszaszivárogjon a bőröm alá. Hirtelen ömleni kezdenek belőlem a szavak. Az eddig elfojtott vallomások egymást taszigálva törnek felszínre, melyeket egy szuszra hadarok el, nehogy valamit elfelejtsek nagy igyekezetemben. Elmondom, hogy abban a tévhitben éltem, elveszíthetem a zenét, ha helyt adok más fontos dolognak is. Elárulom, hogy mennyire rosszul érintett Mark és Donghyuck szakítása, és a vele járó kiborulások.

– Fogtam Mark kezét, amikor kicsúszott a lába alól a talaj a Fülöp-szigeti koncert előtt. A rohama miatt majdnem bedobta a törölközőt. Ott voltam, amikor a menedzser leordította a fejét, és egyszerre sajnáltam a szenvedése miatt, egyszerre utáltam, amiért a kapcsolatuk bukása ilyen helyzetbe sodorta az egész csapatot. Aztán egy-két nappal később Donghyuck sírt a vállamon, mire úgy éreztem, menten kettészakadok. Nem tudtam, mit mondjak neki, tanácstalannak éreztem magam, és megint átkoztam a szitut, mert a bandát is jócskán megviselte a drámázásuk. Hülye módon megfogadtam, hogy a mi románcunk csak a szexről fog szólni, mert az NCT nem bírna el még egy ilyen cirkuszt, pedig te meg én jobban is csinálhatnánk.

– És jobban is fogjuk. – Taeyong magához húz, hogy végre rendesen elmélyülhessen a csókunk. Szorosan lehunyom a szemem, és átadom magam a mindent átjáró élvezetnek, ami a testem bizsergeti puhatolózó nyelvének köszönhetően. Eszembe jut a kapkodás, a lebukás miatt érzett feszültség, ahogy folyton az ajtó felé lestem, attól félve, hogy mindjárt ránk nyitnak, holott előtte én zártam kulcsra. Megkönnyebbülve csavarom a fürtjeit az ujjaim köré, szinte várom, hogy valaki kopogni kezdjen, és én büszkén kiabálhassak ki, hogy majd megyünk, miután Taeyong a levegőt is kicsókolta belőlem.

– Akkor nem késtem el? – mormolom a vállára csúsztatva számat. – Attól tartottam, megunod a tökölésem, és amikor nagy nehezen összeszedem magam, elutasítasz. Igazából kurvára megérdemelném, mert egy hülye csiga vagyok.

– Egy hülye csiga vagy, de az enyém. És egy nagyon szexi csiga. – Egyszerre törünk ki nevetésben, miközben Taeyong ujjai szemérmetlenül kihasználják a meztelenségemet. Mondjuk, én sem fogom vissza magam, hisz ekkora könnyedséget a tengerparton sem éreztem. Mindig féltem valamitől: először a leleplezéstől, aztán a saját vágyaimtól, majd attól, hogy Taeyong már kiábrándult belőlem. De a mozdulatai, elégedett sóhajai, mindent beragyogó mosolya épp az ellenkezőjéről árulkodnak.

– Festened kell még egy képet rólam, ahol az egész háttér bíbor színű. A közös reggeliknél végig fogni akarom a kezed, és semmiségeket suttogni a füledbe, hogy a többiek óvodások módjára skandálhassák, milyen nyálasak vagyunk. Amikor éjjel nem bírok aludni a kínzó fáradtságtól, a szuszogásod fog lassan álomba ringatni. És ha egyszer véget ér, azután is a legjobb barátod szeretnék maradni.

Néhány hónappal ezelőtt felszállhattam volna egy hajóra, ami meghatározatlan ideig ringatózik a boldogság tengerén, de inkább a jól ismert partot választottam, mivel nem mertem megkockáztatni a süllyedést. Most az sem érdekel, ha megfulladok, mert ha nincs miért meghalni, az élet is értelmét veszti. A Taeyongot körüllengő gondtalan tavasz színpompás virágokkal hinti be az engem övező kopár őszi síkságot. Egy pillanatra behunyom a szemem, mert úgy érzem, nem bírom elviselni a belőle áradó világosságot, aztán hagyom, hogy a fény magával ragadjon, magasba repítsen, és átvezessen egy olyan ajtón, amin eddig sosem mertem belépni.

Pár perc múlva nevetve kapkodjuk magunkra a ruháinkat, ugyanis a fél banda az ajtó túloldalán. toporog, a másik fele meg eszét vesztve dörömböl. Fura, hogy Johnny panaszáradatát nem hallom, de ez csak azt jelentheti, hogy vérig lett sértve. Odasúgom Taeyongnak, hogy egyszer fesse le őt is, mert ennyi jár neki a szigetes csínytevésünk után. A kilincsre teszem a kezem, bár nincs sok kedvem lenyomni, és mielőtt megtehetném, Taeyong rövid, ám annál szédítőbb csókba von.

– Ez lenne az a kép? – lép oda közömbös arckifejezéssel Doyoung a festményhez. – Úgy nézel rajta, mintha tíz csajról akarnád egyszerre levarázsolni a bugyit. – A szám belsejébe harapok, hátha ezzel sikerül magamban tartani kikívánkozó vihogásomat. Taeyong szorosan mellém lép, és a vállamra helyezi a kezét. Eltökélt tekintete arról árulkodik, olyasmit fog mondani, amire még nem készültem fel, de eszem ágában sincs megakadályozni.

– Általában nem hordok alsóneműt, és simán kenterbe verek tíz csajt, ha Tenről van szó. – Egy pillanatra bennem reked a levegő. Néhányan fel sem figyelnek Taeyong megjegyzésére, a többiek azonban vizslatva méregetnek minket. Taeil úgy bámul, mintha képes lenne olvasni a gondolatainkban, Jaeminnek pedig a gyűrött ruhánkon és a zilált hajunkon akad meg a szeme.

– Végre felvállaljátok, ami már amúgy is ezer éve nyílt titok? – veti oda hanyagul Johnny, mire mindketten értetlenkedve bambulunk. – Tudom, hogy hülyének néztek, de azért annyira még én sem vagyok az, hogy az egyértelműt ne lássam. Már a parton rájöttem seggrészegen, hogy titeket egymásnak teremtettek, hogy ilyen költőien fogalmazzak. Egyébként breaking news: Donghyuck és Mark újra elválaszthatatlanok. Hip-hip hurrá! De most lennétek olyan kedvesek, hogy kettesben hagytok a művész úrral? Szükségem van pár képre, hogy megajándékozhassam a csodálóimat.

Futócsókot nyomok Taeyong szájára, és hihetetlenül jól esnek a mosolyok, amiket a tagoktól kapunk. Még Jaemin öklendezését sem veszem rossz néven, mert tudom, hogy csak viccel. Johnny viszont nem ismer tréfát, amennyiben a céljai eléréséről van szó. Hosszúra nyúlt ölelésünket félbeszakítja azzal, hogy kicsit sem diszkréten kitaszít az ajtón, amit utána gondosan kulcsra zár. Azért még kikiabálja, hogy nyugodjak meg, nem áll szándékában az ujjai köré csavarni Taeyongot, mire szerelmem egy morgásféleséggel felel. Szerintem előbb-utóbb nemcsak szóbeli megrovásban fogja részesíteni kedves barátunkat.

Oda akarok menni a banda első párosához, mert látom rajtuk, hogy feszengenek. Biztos azt hiszik, nem örülök a kibékülésüknek a sok dráma miatt, pedig az ő boldogságuk ugyanolyan fontos, mint a sajátom. Mielőtt megszólíthatnám Markot, észreveszem, hogy Yangyang direkt arrébb áll, amikor általában a nyakamban lóg, amint feltűnik a színen. Mivel nem tetszik a viselkedése, irányt változtatok, és játékosan a karjába bokszolok, ahogy mindig. Rossz érzésem egyre nő, amiért nem üt vissza, ezért félve teszem fel a kérdést:

– Minden oké? – érdeklődöm angolul. Vele és Markkal mindig ezen a nyelven kommunikálunk, ha mások nincsenek a közelben. Illetve néha akkor is, mert elég vicces tud lenni, amikor háborognak amiatt, hogy nem értik, miről folyik a csevej.

– Ja – rántja meg a vállát flegmán. Nem néz rám, úgy tesz, mintha egy fontos üzenetet pötyögne be a telefonján, de egyértelmű, hogy cél nélkül nyomogatja. Sosem történt még ilyen azelőtt. Szörnyű felismerés ver gyökeret bennem, aminek idegesen hangot is adok: 

– Te nem örülsz annak, hogy Taeyong és én együtt vagyunk? – Végre rám pillant, de bár ne tette volna. Nehéz lesz megbirkóznom a szeméből áradó csalódottsággal. A csalódottsággal, amit én okoztam neki. Mivel eddig a felhők felett tartózkodtam, észre sem vettem, hogy Yangyang tekintete nem támogatást tükröz. Pont ő, akinek a leginkább számít a véleménye. Pont ő, aki olyan, mintha az öcsém lenne. Hiába repkedek a szerelem szárnyán, a reakciója visszaránt a nehézségek rideg talajára.

– Még szerencse, hogy nem azzal vádolsz meg, hogy szerelmes vagyok beléd, és féltékenységből hisztizek – vágja az arcomba, aztán minden további nélkül a szobájába robog. Hajszál híján becsapja előttem az ajtót, de a reflexeimnek köszönhetően befurakszom, így nem sikerül bezárnia. Ledobom magam az ágyára, mert nem hagyhatom annyiban a témát. Felkapom az éjjeliszekrényén heverő vaskos könyvet, amiből együtt szoktunk koreait tanulni, és ahhoz a leckéhez lapozok, ahol éppen tartunk.

– Kérlek, mondd el, hogy mi a probléma! – makogom borzalmas koreai kiejtéssel a kérést, melynek válaszára várva gyorsabb tempóra kapcsol a szívem. Hogy reagáljak, ha azt feleli, nem tetszik neki, hogy egy másik férfival vagyok? Vagy, hogy az nincs az ínyére, hogy konkrétan Taeyongba szerettem bele?

– Kiakasztó, hogy évek múltán sem tudsz normálisan ragozni! – csap a combomra a könyvvel. Általában rájátszok a bénázásra, mivel szórakoztat, ahogy Yangyang bosszankodik rajta. Kicsit megkönnyebbülök, hogy valamelyest fel tudtam oldani a rosszkedvét, de amikor rám néz, megint szomorúságot vélek felfedezni a vonásaiban. – Miért nem árultad el? Én folyton éjszakákon át pofáztam neked arról, hogy Nara tizedszer is kikosarazott, meg huszadszor… Valószínűleg már halálosan untad a vele kapcsolatos sztorikat, mégis minden alkalommal türelmesen meghallgattál. Ennyire nem bízol bennem? Komolyan azt feltételezted, hogy elítéllek titeket, amikor állandóan azon voltam, hogy Donghyuckék béküljenek ki?

– Cancúnban kezdődött az egész. – Fájnak a szavai. Nemcsak a szerelmemmel viselkedtem méltatlanul hónapokon át, a legjobb barátomat is megbántottam. Nincs mentségem, és a bocsánat sem több egy ostoba szónál, amire soha nem lenne szükség, ha nem volnának seggfejek a világon. Így hát mesélni kezdek. Elmondok neki minden egyes apró részletet, amire emlékszem. Eleinte nehéz megosztani az érzéseimet egy harmadik féllel, hisz sokáig csak magammal vitathattam meg, aztán szerelmet vallottam Taeyongnak, de ez egy új élmény, ami egyre kellemesebb lesz, minél többet beszélek. Majdnem olyan fantasztikus a legjobb barátomnak az első csókunkról áradozni, mint amikor átéltem. Yangyang mosolya pedig a történetünk előrehaladtával egyre szélesebb, amitől ismét a felhők peremére kerülök. Amikor a telefonom üzenetet jelez, int, hogy nyugodtan olvassam el, majd együtt röhögünk, mihelyst felé fordítom a képernyőt.

Mi lenne, ha dupla akkorára festeném Johnny farkát, mint amilyen valójában? Hadd viruljon a feje, nem? Már most hiányzol!

Remek ötlet! Csak számolj vele, hogy ezt fogjuk hetekig hallgatni. Te is hiányzol, úgyhogy gyors legyél!

– De cukik vagytok, basszus! Még szívecskét is küldtél neki? Ha én szívecskét küldök Narának, ő egy hányós emojival válaszol. Talán nekem is jobb lenne kiszemelnem egy szépfiút… – Muszáj nevetnem Yangyang gesztikulálásán. Bárcsak megismerkedne egy normális lánnyal, de sajnos tudom, hogy a viccelődés csupán egy álca, és továbbra is odavan azért a nőszemélyért.  A srácokkal csak Demonarának hívjuk gonoszkodó mivoltja okán.

 Hamarosan azon kapom magam, hogy a tagok egymás után szállingóznak be Yangyang szobájába, és felváltva szegezik nekem szűnni nem akaró kérdéseiket. Vigyorogva válaszolok a legintimebb kíváncsiskodásra is, hiszen ők a családom, és nem áll szándékomban többé titkolózni előttük, maximum elpirulok kicsit. A jókedv épp akkor tetőzik, amikor órákkal később megjelenik Johnny, aki büszkén lóbálja a róla készült képet, nyomában egy kuncogó Taeyonggal. Rögtön lehúzom magam mellé, és megcsókolom az arcát, amin piros festék virít. Mindenki a festményről magyaráz egyszerre, nagyon hangosan. Alig férünk el a szobában, Taeyongon kívül még Jisung lába is nekem préselődik, mégis imádom az egészet. Azt, ahogy a szerelmem Johnnyról duruzsol a fülembe, mialatt a tincseimet babrálja. Azt, hogy egyik pillanatról a másikra üvöltve énekelni kezdjük a Joppingot. Még az sem zavar, hogy Mark úgy hadonászik közben, hogy maradandó sérüléseket okoz vele. Attól meg még a szemem is könnybe lábad, amikor Baekhyun hyung felhív, hogy gratuláljon nekünk. Fogalmam sincs, ki adta le máris a drótot, de boldogsággal tölt el, hogy ennyien szeretnek.

Voltak éjszakák, amikor az esőfüggöny mögé rejtettem könnyeim. Éjszakák, amikor azt hittem, a magánynál jobb társat úgysem találhatok. Megvédett a sötétség ölelése, de titkon arra vágytam, hogy egy ragyogó csillag, ami örökre az enyém, borítson mindent fénybe. Az álmom valóra vált, a legfényesebb csillag foglalta el helyét lelkem vihar tépte égboltján. Már nem félek, már nem fázom, a könnyeim felszáradtak, a karjaim nem a kispárnát ölelik görcsösen. Már nem kell a gondolataimba merülnöm ahhoz, hogy vele legyek. Nem kell emlékezetből felidéznem az illatát, ajkának lágy, ugyanakkor birtokló érintését. Egyszer elrontottam, de másodszor nem fogom. Egyszer majd’ belehaltam az esetleges elvesztésébe, de mostantól azért fogok élni, hogy soha ne veszítsem el.

 

A novella témáját Ten: Paint me naked című dala ihlette, amit imádok, meg őket is, és imádok bandás ficiket írni, szóval ez a történet abszolút szerelemgyerek számomra^^