A világítótorony

 

MUSIC CHALLENGE - L.L. Junior: Hazug világ

Én lennék a támasz,

Minden fájó kérdésedre válasz,

Ha elvesznél az éjben,

Leszek én az a fény

A világítótorony tetején,

Hogy haza találj…

 

 

 

 

– El sem hiszem, szerelmem, hogy ez a nap is elérkezett! – Egész éjjel alig aludtam a leküzdhetetlen izgalomtól. Csak hajnaltájt bóbiskoltam el kicsit, aztán fejvesztve pattantam ki az ágyból, mert azt hittem, már dél van, és el fogok késni a saját esküvőmről. – Képzeld, szörnyű rémálmom volt! Ott álltam az oltárnál, mögöttem a tanúk, előttem mindenki, aki számít, te viszont sehol nem voltál.

Még a gondolatba is beleborzongok, hogy lehet ilyen retteneteset álmodni ezen a csodás reggelen. Rád nézek, azt várom, hogy elnevesd magad ezt a képtelenséget hallva, de komoly tekinteted valami szokatlanról árulkodik. Elhessegetem a hirtelen támadt rossz érzést. Nyilván te is ideges vagy, azon szorongsz, minden tökéletes lesz-e, olyan, amilyennek már húsz évvel ezelőtt megálmodtad, amikor a Barbie babád századszor is hozzáment Kenhez. Közelebb lépek, két kezem közé fogom az arcod, hogy leheletfinom csókot hinthessek a homlokodra. Magamhoz húzlak, belélegzem a mindig belőled áradó vanília illatot, és végigsimítok enyhén hullámos hajadon. Csendesen hozzám bújsz, nem tudom, mi járhat most a fejedben, de én annyi mindent szeretnék mondani neked, ami szavakkal talán ki sem fejezhető. Túl sok érzelem kavarog bennem: hála, amiért kissé fura mivoltom ellenére belém szerettél, öröm, boldogság, melyekről pár éve azt véltem, nekem sosem fognak megadatni. Hihetetlen, hogy mostantól minden egyes reggelen az én ablakomon besütő napsugarak fognak téged cirógatni, hogy éjjelente hallhatom azt a sok csacskaságot, amiket álmodban szoktál összehordani.

– Egy pillanat! – kiáltom kissé rémülten, amint elengedlek, hogy a nappaliba futhassak ellenőrizni valamit. Megkönnyebbülve konstatálom, hogy a pendrive, amin a közös képeink vannak, ott van a helyén, ahova tegnap este raktam. Izzadó tenyeremet a nadrágomba törlöm, ki ne csússzon remegő ujjaim közül az aprócska tárgy. Gondolatban felidézem, hogy következnek egymás után a fotók, és hogy milyen szöveget tervezek mondani, amikor megjelennek a képernyőn. Éjszaka kényszeresen ezeket ismételgettem magamban. Igazából már napok óta ezeket vésem az eszembe, de még így is előfordulhat, hogy idegességemben összeakad majd a nyelvem, elkezdek dadogni vagy szimplán lefagyok, mert nem ugrik be egy szó, és képtelen leszek mással helyettesíteni. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen! A családom tudja, milyen kelekótya vagyok, de téged nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni a rokonaid előtt. Arra vágyom, hogy büszkén mondd: „Ez az én vőlegényem!”

Zsebemben az adathordozóval visszasietek a szobánkba. Te ugyanott állsz, ahol két perce hagytalak, mereven egy nem létező foltot fixírozva a padlón. Nem értem, miért nem kezdtél el készülődni, hiszen már csak három és fél óra választ el minket az egybekeléstől. Addig végezned kell a fodrásznál, kozmetikusnál, illetve fel kéne venned a menyasszonyi ruhádat, amiben már alig várom, hogy lássalak. Biztosan szebb leszel még a mesebeli hercegnőknél is, bár ha egy szál farmerben jönnél hozzám, engem az sem zavarna. Lehet, hogy meggondoltad magad? Nem akarsz csúcs frizurát, szuper sminket, hogy azt hirdethesd, nem ezek a legfontosabb dolgok egy esküvőn?

– Erik… – Nagy levegőt veszel… Nagyobbat az indokoltnál. Lassan emeled fel a tekintetedet a földről, de aztán határozottan fordulsz felém. Könnyek csillognak a szemedben, melyeket az öröm is szülhetett volna, ha nem uralná ekkora bánat a vonásaidat. Megijedek. Először kúszik félelem a bőröm alá, mióta együtt vagyunk. Melletted kezdetektől fogva biztonságban éreztem magam. Mások társaságában feszengtem, azon aggódtam, ki fognak nevetni, kivéve persze néhány havert, de te voltál az egyetlen nő, akihez közeledni mertem, akinek az oldalán egészen normálisnak tűntem. – Erik, én elmegyek…

– Igen, tudom, a fodrászhoz, meg a sminkeshez. Aztán a barátnőid rád segítik a gyönyörű ruhádat, és végül találkozunk a te… te… templomban… – Jaj ne! Nem térhet vissza pont ma a dadogásom! Kiskorom óta beszédhibával küzdöttem, de amióta veled vagyok, még az is elmúlt. Mintha egy tündér lennél, aki a puszta jelenlétével meggyógyított. Miért jött rám megint ez a szar? Nem hagyhatlak szégyenben az esküvőnk napján! A fenébe már, ezt jól elcsesztem! Feliratokat kellett volna gyártanom a képek mellé, és akkor nem kéne beszélnem, mert a sorok elmondanának mindent helyettem. Miért nem jutott ez korábban eszembe?

– Erik, nem akarlak megbántani, de… te és én ma nem fogunk összeházasodni…

– Nem? Közbejött valami halaszthatatlan? Oké, nekem jó a holnap is, vagy egy hónap múlva! Szó… szó… szólok a vendégeknek! – Nem elég, hogy dadogok, de kontrollálhatatlanul kiabálok is. Hallom, hogy túl hangosan és kétségbeesetten beszélek, mégsem tudom irányítani a hangomat. Idegesen megrángatom a hajam, hátha az lenyugtat egy kicsit, de ahogy felfedezem a pillantásodban bujkáló szánalmat, képtelen vagyok többé uralkodni magamon. Ujjaim folyamatosan a fürtjeimet tépkedik, és hiába tudom, hogy abba kéne hagynom, a kezem nem engedelmeskedik nekem.

– Szerelmes lettem, érted? Beleszerettem egy másik fiúba… Annyira sajnálom…

– Sajnálod? És mióta tart? – A francba a rohadt kezeimmel! Kényszerítem őket, hogy a zsebemben maradjanak, hogy ne láss engem ilyen állapotban, de ahhoz az kell, hogy magamban folyamatosan azt mantrázzam: meg ne moccanjatok, meg ne moccanjatok!

– Két hónapja ismertem meg…

– Te… tessék? K… K… két hónap miatt felrúgnál egy több éves kapcsolatot? – Meg ne moccanjatok! Nem tudom, jobb lenne-e, ha azt mondtad volna, két éve csalsz meg, de mit adhatott ő neked ilyen kevés idő alatt, amit nekem nem sikerült? A tenyeremen hordoztalak, nem veszekedtünk, közös hobbijaink voltak… – Az a bajod, hogy fura vagyok, igaz?

– Nem! Én csak beleszerettem, és kész. Erre nincsen magyarázat. Vannak szerelmek, amik nem tartanak örökké…

– Ez nem igaz! A szerelem örökké tart, ha mindkét fél akarja. És miben jobb ő nálam? Figyelj, én megváltozom! Elmegyek terapeutához, kezeltetem magam, bármire hajlandó vagyok, csakhogy mellettem maradj! – Remek, sikerült dadogás nélkül kinyögnöm pár értelmes mondatot, viszont elkezdtem tikkelni. A fejem akaratlanul rándul balra néhány másodpercenként, és ilyen idegállapotban még a mantra sem segít.

– Fejezd be, kérlek! Fogadd el, hogy ez nem fog működni.

– És ezt miért most kellett rám zúdítanod? Miért nem egy hónapja, vagy legalább tegnap? Az emberek többsége így is rossz véleménnyel van rólam… Belegondoltál, mit fogok átélni nemsokára? – Elképzelek egy rózsaszín virágokkal borított fát, és arra koncentrálok, hogy csak azt nézzem, így úrrá tudok lenni a fejem mozgásán, most azonban a lábam kezd topogni, úgyhogy ezek szerint valamely testrészem mindig cserbenhagy, akárhogy is próbálkozom.

– Azt reméltem, hogy melletted tudok maradni… Hidd el, nem akartalak megbántani…

– Szóval van még egy cseppnyi remény? – derül fel az arcom hirtelen. Miközben mélyet lélegzem, elhatározom, hogy stratégiát váltok. Elég volt a rakás szerencsétlenségből, akit persze, hogy minden nő elhagyna, elő kell hoznom magamból azt az énem, akibe anno beleszerettél. Magabiztosan megölellek, olyan szorosan, hogy gondolkozni se legyen erőd. A szavak nem vittek előre, ezért cselekedetekkel kell bebizonyítanom, mennyire fontos vagy nekem. Oké, jött egy fellángolás az életedben, tetszett az új, az ismeretlen, de most már itt az ideje, hogy azzal legyél, aki mindent megtenne érted.

Megcsókollak. Nem tudom, mi lenne a célravezető, ezért gyengéden kezdem, aztán beleadom az összes bennem rejlő szenvedélyt. Abban reménykedem, te is látod magad előtt azt a mesés vízesést, ahol igent mondtál. Hogy te is hallod a közös dalunk melódiáit, melyek akárhányszor felcsendültek, torkunk szakadtából énekeltünk, még nyilvános helyen is, és nem érdekelt, hogy úgy megbámultak minket, mintha bolondok lennénk. Hogy te is érzed a gőzölgő forró csoki illatát, amit egy bögréből ittunk, hogy kevesebbet kelljen mosogatni. Nem fogok szóban könyörögni, tettekkel bizonyítom be, hogy neked ugyanannyira szükséged van rám, mint nekem rád. A szívem erőteljesen dörömböl a mellkasomban; ezt a vallomást meg kell értened. Úgy csókollak, mint először, és ahogy utoljára akarlak, mielőtt végleg lehunynám a szemem. Úgy csókollak, hogy meghalld a jövőbeni gyerekeink elragadó kacaját, lásd a kis nyaralót a Velencei-tónál, ahol az augusztusainkat fogjuk tölteni. Úgy csókollak, hogy elfeledd azt a másikat, hogy felemelkedjen az a rózsaszín köd, melyet ő eresztett rád, mint egy rossz varázslatot.

– Istenem… – suttogod könnybe lábadt szemekkel. Nem szoktam imádkozni. Ha van Isten, az sokkal rosszabb, mintha nem létezne, mivel szó nélkül és büntetlenül hagyja, hogy egyesek a pokolba taszítsanak másokat. Most mégis némán azért fohászkodom, hogy ne hagyj el. Fel akarok ébredni ebből a rémálomból, mert nem bírok magam előtt látni egy olyan életet, aminek te nem vagy a része. – Fogalmam sincs, mi ütött belém… Igazad van… Két hónap az semmi! Az a srác azt sem tudja, hogy csak és kizárólag pisztáciás forró csokit vagyok hajlandó inni. Nincs közös  dalunk, tulajdonképpen egy olyan téma sincs, amiben egyezne a véleményünk. Elvakított a nagymenő viselkedésével, meg azzal, hogy iszonyat jól dobol, de ennyi. Jesszusom, majdnem eldobtam magamtól az együtt felépített dolgainkat egy ostoba ábránd miatt. Majdnem a karjaiba rohantam, hogy szöktessen meg, mint egy idióta tinifilmben. Majdnem egy múlandó álmot választottam a valódi élet csodája helyett. Bocsáss meg nekem, kérlek! Bár az az igazság, hogy nem érdemlem meg. Akkor cselekednél helyesen, ha elküldenél a fenébe…

Beléd fojtom a szót egy újabb csókkal. Lehet, hogy tízből tizenegyen nekem ítélnék a világ legszánalmasabb vőlegénye díjat, de ez perpillanat baromira nem érdekel. Bele se merek gondolni, mi lenne velem, ha nem így döntöttél volna. Felkaplak, mámorosan körbe-körbe forgatlak, te pedig olyan vadul nevetsz, hogy még az én testem is belerázkódik. Nem törődve a fodrásszal, sminkessel csókolózunk, amíg az ajkaink el nem zsibbadnak. Imádom, ahogy a mosolyod messzire űzi a fejem felett gyülekező sötét fellegeket. Nem hazudok, a vallomásod mindig is apró, eltávolíthatatlan tüskeként fogja szúrni a szívemet, de megtanulok vele együtt élni, és talán napról napra egyre kevésbé fogom érezni a jelenlétét.

– Menjünk, és házasodjunk össze! – húzódik mosolyra a szád az enyém alatt. Nehezemre esik elengedni téged. Éppen most kaptalak vissza, és máris szét kell válnunk. De vigasztal a tudat, hogy ez nem búcsú, csupán teszünk néhány lépést egymás nélkül, hogy közelebb kerüljünk a közös életünk elkezdéséhez. Jól vagyok. Mit jól, csodásan. Kitapintom a zsebemben nyugvó pendrive-ot, és most először nem görcsölök azon, hogy a szóról szóra bemagolt szöveget kívülről fújjam. Azt fogom mondani, ami éppen akkor, ott megfogalmazódik bennem, az újonnan jött érzéseimet fogom feltárni előtted, mert akármilyen különösen is hangzik, jobban szeretlek, mint valaha.

 

***

 

 

 

 

– Bakker! Már csak az hiányzik, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak… Mi a fene ez a befejezés? Az eredeti kéziratnak nem így lett vége – néz rám szemrehányóan Zorka, miután a vállam felett beleolvasott a nagy remekműbe. Hát igen, az eredeti kézirat a cudar valóságot tükrözte, miszerint az a nő, akiért az életemet is odaadtam volna, ellökött magától a csók után, amibe minden iránta táplált érzésemet beleadtam, és vissza se nézve kisétált a közös lakásunk ajtaján, én meg a padlóra rogyva zokogtam magzatpózban, amíg a velem szemben ülő lány össze nem kapart.

– A kiadónak nem tetszett, hogy nem happy enddel zárul a történet. Kovács azt mondta, senki sem kíváncsi egy lúzer pasira meg egy csalfa nőre. Szerinte egyszerűen nem tehetem meg azt az olvasókkal, hogy több száz oldalon keresztül együtt lélegeznek, együtt élnek a főhősökkel, aztán boldogság helyett tragédia várja őket. Ez olyan, mintha ők szívnának, és az emberek eleget szívnak a valóságban, legalább a regényekben hadd tapasztalják meg az örök szerelem varázsát – hadarom el egy szuszra, amit a főnökömtől hallottam. Zorka úgy bámul rám, mint egy agymosottra, de az a helyzet, hogy ha ellenkeznék a feletteseim gondolatmenetével, nem adnák ki a könyvemet, pedig csak az írás maradt meg nekem. Nem akarom a munkámat is elveszíteni, ezért muszáj behódolnom, ráadásul valahol egyet is értek ezekkel a nézetekkel. Tudom, hogy a követőim csalódnának, ha az én igazi történetemet osztanám meg velük.

– Csak el ne hányjam magam szerkesztés közben! – morog Zorka a fejét csóválva. – Semmi kedvem arról olvasgatni, hogy megy mennybe az a ribanc, aki összetörte a szíved.

– Hé, nyugi már! Hiszen ez csak egy regény – legyintek lazán, holott mindketten tudjuk, hogy cseppet sem erről van szó. Ez a könyv egyfajta terápiának indult. Nem tudtam magam túltenni azon, amit Roxi velem művelt, ezért belefogtam az egyetlen dologba, ami vigaszt nyújthatott. Megszállottként írtam le szerelmünk először szép, majd jól elcseszett részeit. Kezdetben nagyon fájt az emlékezés, és legfőképp a meghitt jeleneteknél, mert tisztában voltam azzal, hogy ezeket már sosem élhetem át. A regény előrehaladtával azonban megtanultam elengedni a múltat, elhatároztam, hogy a régi érzéseimet bezárom a lapok közé, és amint a végére érek, felszabadítom a szívem az ostoba fogságból, ami még mindig a volt menyasszonyomhoz köt. De amiatt, hogy a főnök más befejezést követelt, az a hülye ketyegőm nem megfelelően reagált. Szó szerint dühös voltam a főszereplőnőmre, amiért ő helyesen cselekedett. És még jobban utáltam magamat, mivel én nem tudtam elérni, hogy Roxi engem válasszon, ellentétben a főhősömmel. Mostanra elértem arra a pontra, hogy nem csak az életemet, de az irományomat is ki nem állhatom.

– Ismerlek. Most azon bánkódsz, hogy a ti sztoritok miért nem úgy végződött, ahogy ezekben a sorokban. – Legszívesebben elsüllyednék Zorka szánakozó pillantását látva. Igazából már három éve így néz rám, amiből kezd elegem lenni. Ugyanakkor tudom, hogy nem tehet róla, hiszen én viselkedem sajnálatra méltó módon. Az exem három évvel ezelőtt hagyott faképnél az esküvőnk napján, de én ennyi idő múltán sem vagyok képes továbblépni. Melyik férfi csinál ilyet? A legtöbben pár hónap után összeszedtek volna valami jó kis bigét egy éjszakára, néhányan már egy újabb komoly kapcsolatban élnének, vagy egyéjszakás bigéket szednének fel az újabb komoly kapcsolatuk mellett. És itt vagyok én, mint egy bolond hűséges kutya, aki még az után is szereti a gazdáját, hogy jókorát rúgott belé. Aki farok csóválva arra vár, hogy az imádott személy legalább egy megveszekedett lerágott csontot dobjon neki, mert őt még az is boldoggá tenné.

– Tegnap megnéztem az Instáját… – motyogom lehajtott fejjel. Nem merek a szemébe nézni. Nem bírnék el több lefitymáló tekintetet, holott teljesen jogosan kapnám. – Egy hete megszületett a lányuk…

– És akkor mi van? Ez az élet rendje. Azok ketten szeretik egymást, összeházasodtak, és két embernek, akik szerelmesek meg házasok, előbb-utóbb gyerekük születik. Az sokkal gázabb, hogy te még mindig azt nézed, mi történik vele. Tényleg ennyire mazochista vagy? Ráadásul jössz nekem egy tízessel! Megegyeztünk, hogy akárhányszor rámész az oldalára, csengeted nekem a lóvét. – Óvatosan rá pislogok, és az a látvány fogad, amire számítottam. Indulatosan gesztikulál, a tincsei repkednek feje mozgásától, arca kellően kipirult, száját makacs vonallá préseli, sőt még a ráncok is ott virítanak a homlokán, melyek csak akkor jelennek meg, ha nagyon ki van akadva. A kezemet alig érezhetően az övére helyezem, amitől bennem is alább hagy a feszültség. Zorka mindig meg tud nyugtatni, még akkor is, ha közben leordítja a hajamat.

– Egy marha vagyok, vágd nyugodtan a képembe! De fura módon ez a gyerek hozta el számomra a lezárást. – Itt pontot is teszek a mondat végére. Nem árulom el, hogy három éven át abban reménykedtem, Roxi egy reggelen ráébred arra, mekkora hibát követett el; összepakolja az összes cuccát, és bocsánatért esedezve hozzám rohan. Amekkora balfék vagyok, természetesen rögtön visszafogadtam volna, feledve mindazt a szarságot, amit nekem okozott. Egy képzeletbeli radírral megsemmisítettem volna a hazugságait, eltöröltem volna azt a hamis képet, amit anno létrehozott… Amikor megláttam a rózsaszín takaróba bugyolált hajas babát, először arra gondoltam, hogy az én lányomnak kéne lennie. Át akartam ölelni, érezni az illatát, addig tartani a karomban, amíg minden tagom el nem zsibbad. Megint beszippantott az a fránya fantáziavilág, amiben Roxi velem alapít családod, és kibaszott boldogan élünk, mint a kibaszott könyvemben, de muszáj volt észhez térítenem magam. Párszor a falba fejeltem, összetörtem néhány lényegtelen holmit, bőgtem, ittam, aztán betettem a Love Is Gone-t, azt a dalt, amit legalább egymilliószor meghallgattam nagy csalódásom óta. Ezúttal viszont nem a kispárnáját szorongatva szomorkodtam végig, hanem követtem az egyik kedvenc idézetem tanácsát: táncolni kezdtem arra a zenére, melyre sírni szoktam. Szerencse, hogy senki nem látott, mert tutira diliházba utaltak volna, amiért John Travoltát megszégyenítve roptam a szívfacsaró dallamokra.

– Ez azt jelenti, hogy felhagysz a reménykedéssel, és végre elmész egy randira? – Őszinte törődést hallok kicsengeni Zorka hangjából, de mit is mondhatnék erre? Az egy dolog, hogy eldöntöttem, többé nem vonyítok Roxi után, de továbbra sem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy összejöjjek valakivel. Inkább egy új könyv írásába kezdek, ami el fog térni az eddigiektől stílusában. Búcsút intek a nyálas romantikának, helyette jöhet egy jó véres thriller, amiben sorra fogom lekaszabolni az ártatlannak tűnő szereplőket. Leginkább azokat, akik megcsalják a párjukat, és lelépnek az esküvőjükről mindenféle magyarázat nélkül.

– Nézd, a randizás még túl korai lenne nekem…

– Korai? Három éve siratod azt a… Mások a párjuk halálát kevesebb ideig gyászolják. – Ki kell találnom valami jó szöveget, amivel meggyőzöm őt, különben már ma estére randit szervez nekem. Nem egyszer próbálkozott vele az elmúlt hónapokban. A legjobb barátnője szívesen kávézott volna velem az Oktogonon, az unokatestvére munkatársa kirándulni hívott a Gellért-hegyre, az anyukája barátjának a lánya egyenesen a balatoni nyaralójukba invitált… Mintha én olyan jó fogás lennék, miközben csak egy unalmas, megkeseredett faszi vagyok, aki akár remeteként is leélné az elkövetkezendő életét.

– Tudod, hogy milyen magamnak való fickó lettem. Nem szeretnék most új arcokat megismerni…

– Ahogy fél év múlva meg jövőre sem. Ezért van egy ajánlatom. Gyere el velem randizni! – Zavartan kapom rá a tekintetem. Azt hittem, csak viccel, de elég komoly arckifejezéssel állja csodálkozó pillantásom. Úgy érzem, nem spontán csúszott ki a száján, mintha egy ideje arra készülne, hogy ezzel előrukkoljon. Idétlenül meredek magam elé, fogalmam sincs, hogy kéne reagálnom. Tutira csak sajnálatból akar velem lenni. Nem szeretné, hogy otthon búslakodjak a tévé előtt könyvek meg chipses zacskók társaságában, ezért még arra is hajlandó, hogy egy randi keretein belül viselje el a hülye fejemet. Szörnyű, hogy olyan reménytelen vesztessé váltam, akit szánalom-randira hív a kollégája.

– Zorka, én értékelem az erőfeszítésedet, de szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy nem vagyok jó parti. Nyilván ezért választott az ex csajom mást…

– Az ex csajod azért választott mást, mert egy ordas kurva. Tessék, kimondtam! Veled pedig csupán egy baj van, hogy állandóan erről az ordas kurváról beszélsz. Az esetek tíz százalékában, amikor másról vagy képes eszmét cserélni, baromi jó fej vagy, csak ezt nem hiszed el magadról, mert az az ordas kurva totálisan szétzúzta az önbecsülésedet. És bocsi, hogy három mondaton belül háromszor azt mondtam arra a nőre, hogy ordas kurva, de három éven keresztül vissza kellett fognom magam, és ez most rohadt jól esett!

Gőzöm sincs, mi ütött belém, egyszer csak valami átkattan bennem, és úgy elkezdek nevetni, hogy percekig nem bírom abbahagyni. Folynak a könnyeim, de kivételesen nem a szomorúságtól, köhögök, levegő után kapkodok, de mindez eszméletlenül jó érzés, mert az idejét sem tudom, mikor mulattam így utoljára. Zorka egy darabig úgy mereszti rám tengerzöld szemeit, mintha meghibbantam volna, aztán a világ legédesebb mosolya villan fel az arcán. Basszus, ha belegondolok, gimi óta ismerem, de annyit se tudtam, hogy milyen színű a szeme. Folyton csak egy nő alakja lebegett előttem, hiába beszélgettem, dolgoztam másokkal, még akkor is Roxi kacaját hallottam, az ő vörös hullámait láttam, amikor nem volt mellettem. Hirtelen olyan intenzíven kezdem magamba vésni Zorka vonásait, hogy rá nem jellemző módon zavarva jön, és a monitoron olvasható szöveghez menekül inkább.

– Milyen szép lettél… – suttogom lágyan, amikor abbahagyom a fékezhetetlen nevetőrohamot. Egy elszabadult hajtincset a füle mögé igazítok, amitől ismét elpirul, pedig megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy hosszasan simogassam a gesztenyebarna fürtöket. A gimiben is gyönyörű volt, minden fiú utána vágyakozott, de akkoriban szőkére festette a haját, és tonnányi sminkkel fedte el esetleges hibáit. Ha Amerikában éltünk volna, ő lett volna a suli királynője, a pompomlányok vezetője, aki a legsármosabb fiúval jár, természetesen a focisták csapatkapitányával. És ez hasonlóképpen is történt, csak pompomok meg labdák nélkül. És, hogy ki voltam én ebben a történetben? Az uncsi könyvmoly, fogszabályzóval, szemüveggel, pattanásokkal, és ha mindez nem lenne elég, még beszari habitussal is megáldott az ég.

Az egyetemen lekerült rólam a fogszabályzó, eltűntek a pattanások, a szemüvegemet pedig kifejezetten szexinek tartotta az a lány, akibe első látásra beleszerettem. Olyan volt, mint én: csendes, visszahúzódó, a nagy bulik helyett inkább a könyvtárban való olvasgatást preferálta, nem hordott kihívó ruhákat, de nem is kellett, mert egy garbóban is gyönyörűnek találtam. Azt hittem, olyan szerelem a miénk, amikről írni szoktam, sosem gondoltam volna, hogy megcsalhat, hisz az ártatlan, törékeny virágszálak általában nem basszák át az embert. Ráadásul szinte állandóan együtt voltunk, úgyhogy a mai napig nem tudom, hogyan és hol találkozott azzal a sráccal, akiért végül elhagyott.

– És mi lenne a terved a randinkkal kapcsolatban? – érdeklődöm kissé incselkedve, amivel jól meglepem Zorkát. Nyilván azt feltételezte, sokkal nehezebben fogom beadni a derekam, ha belemegyek egyáltalán, ezért most az alsóajkát rágcsálva töpreng a válaszon. Mekkora seggfej voltam! Róla bezzeg simán el tudtam volna képzelni, hogy félrelép, mert ha valakinek nagy a szája, szeret a társaság középpontjában lenni, mindig kimondja, ami a szívét nyomja, az egyenesen arányos azzal, hogy nem képes összezárva tartani a lábát.

– Elhívlak magamhoz, rendelünk pizzát, megnézünk egy filmet, szóval semmi extra. Viszont ezalatt a macskám végig az öledben lesz, ledorombolja a csillagokat is az égről, és annyira belehabarodsz, hogy soha többé nem akarod elengedni, ami csak úgy történhet meg, ha nálam maradsz. – Ismét felnevetek, és nem parancsolok megálljt a kezemnek, amikor az arcára téved. Egy kósza emlékkép villan az eszembe, az egyetlen alkalom, amikor ő és én beszélgettünk a suliban. Az udvaron bánkódtam egy padon, mire édes frézia illat lengett körül hirtelen. Zorka mellém ült, és azt mondta, hallotta, hogy meghalt a cicám. Kiderült, hogy nem csak én imádom a macsekokat, neki akkor éppen három is volt. Milyen kedvesen közeledett felém aznap, de én később messzire elkerültem, mert a sztereotip gondolkodásom nem hagyta, hogy elhiggyem, egy ilyen szép és nyitott lány barátkozhat egy magamfajtával.

– Te aztán tudod, mivel fogj meg, igaz? Alig várom, hogy jól megdögönyözzem a macskádat. – Miután kimondom az ominózus szavakat, realizálom, hogy kicsit félreérthetően fogalmaztam, ezért megpróbálom fecsegősre fogni a továbbiakat: – Csak egy cicád van? Nekem sajnos nincsen, mert… – …mert Roxi allergiás bármilyen állatnak a szőrére. De ez nem csúszhat ki hangosan a számon, mivel már nekem is elegem van abból, hogy folyton róla beszélek. Miért is nem fogadtam örökbe egy elárvult cicust, miután egyedül maradtam? Talán enyhíthette volna a fájdalmamat. Á, természetesen azért nem, mivel mostanáig azt reméltem, Roxi visszatér hozzám…

– Figyelj, elengedem a  tartozásodat egy csókért cserébe.

– Te… te… tessék? – Ha az volt Zorka célja, hogy elterelje a figyelmemet, mesterien csinálja. Eddig a félreérthető megjegyzésem miatt voltam zavarban, meg azért, hogy már megint eszembe jutott az exem, most meg ettől a témától ver ki a víz. Sikeres író vált belőlem, és ha nem is vagyok egy Brad Pitt, de fényévekkel jobban nézek ki, mint a gimiben, mégis ugyanolyan nyuszi leszek Zorka közelében, mintha még mindig tizenéves lennék. Össze kéne kapnom magam, mielőtt megunja a tökölésem, és keres egy olyan pasit, akit nem kell noszogatni azért, hogy megcsókolja.

– Nézd, ha a te tempód szerint haladnánk, esetleg a negyvenötödik szülinapomon kapnék tőled egy szájra puszit, szóval gondoltam, kicsit átveszem az irányítást. – Mielőtt ellenkezhetnék, közel hajol, olyan közel, hogy az orrunk hegye összeér, a lehelete pedig a bőrömet csiklandozza. Tudom, hogy ünneprontó vagyok, tudom, hogy rajtam kívül minden pasi a falhoz szorítaná, és szó nélkül megadná neki azt, amire vágyik, de nekem muszáj előbb beszélnem. El akarom mondani a félelmeim, és, hogy mennyire különleges a számomra, mert más csajjal még idáig sem jutottam volna el.

– Bocsáss meg a bénaságomért… Úgy szeretném, ha jól éreznéd magad, de közben nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy te egy olyan fiút érdemelnél, akinek egy csomó haverja van, jó a dumája, edzeni jár, focit néz, és rengeteg tapasztalatot szerzett nők terén. Én egyetlen lányt csókoltam meg életem során, ami tök ciki, meg hát simán lehet, hogy azért dobott, mert iszonyat szarul csókolok…

Az egyik percben még hallom a saját magyarázásom, ahogy baromságokat szajkózok, a következőben viszont Zorka apró nyögései töltik be a teret, mikor a számra tapad. Az agyam végre kikapcsol, annyira még én sem vagyok szerencsétlen, hogy ne reagáljon a testem, amint egy elképesztő nő nyelve az enyémmel játszadozik. A kezem automatikusan a blúza alá csusszan, egy pillanat alatt elvesztve az önkontrolt markolok a mellébe, hogy az ujjaim még több csodás hangot csaljanak ki belőle. Az ölembe kapom, hogy úgy szoríthassam magamhoz, ahogy a regényeim szereplői szokták. De ez a csók felülmúlja az összes könyvbélit, felpezsdít, életre kelt, és boldoggá tesz.

– Azta! – lihegi kifulladva, mielőtt édesen a nyakamba kuncogna. – Egy szűzies csókra készültem, aminek a végén elmondunk pár Mi atyánkat, erre letapizol. Ha ezt előre tudom, a szebbik melltartómat veszem fel.

– Te most gúnyolódsz rajtam? Egyébként meg kicsit sem érdekel, milyen melltartót hordasz. – Egy mozdulattal kikapcsolom a fent említett fehérneműt, hogy a tenyeremet immár csupasz bőrére tapasszam. Körözni kezdek az ujjaimmal a mellbimbója körül, mire ívbe feszül a háta, lecsukódik a szeme, amit kihasználva újra megcsókolom. Az ajka megremeg az enyém alatt, ahogy a teste is, bennem meg akkora vágy tombol, hogy ennyitől is képes lennék elmenni. De nem akarok úgy bánni vele, mint azok a férfiak, akik focit néznek, jó a dumájuk és rengeteg tapasztalattal rendelkeznek, mert ő engem választott, ami azt jelenti, hogy elege van a nőcsábászokból.

– Szerintem a billentyűzeted fülig beléd van esve – suttogja mámorosan, mintha a csókjaim megrészegítették volna. Én is hasonlóképpen érzem magam; elvesztettem a józan eszem, bár egyetlen alkohol nem képes olyan állapotba hozni, mint ez a lány. – Féltékeny vagyok rá.

– Még mindig a billentyűzetemről beszélsz? – Asszem, elvesztettem a fonalat. Zorka egy darabig nem tud válaszolni, mert a hasán barangoló kezem belé fojtja a szót, elégedett mosolya azonban mindent elárul.

– Az ujjaidnak többet kéne ezt csinálni, és kevesebbet pötyögni. – Szinte megijedek attól, mennyire felizgat kacér nézésével. A szakításom óta néhány alkalommal jártam mindenféle helyeken a haveroknak hála, de egyik ölemben vonagló nő sem keltette fel az érdeklődésemet. Ilyenkor persze jól bedurciztak a majdnem meztelen táncoslányok, és hol azzal vádoltak, hogy biztos buzi vagyok, hol impotensnek neveztek. Hajnalban mindig szomorúan kullogtam haza, és elátkoztam Roxit, amiért nem csak a szívemet tette tönkre, hanem a férfiasságomat is.

– Ti meg mit műveltek itt? – Azonnal szétrebbenünk, ahogy a főnök az irodába lép. A régi énem most eszméletlen kínosan érezné magát, főleg a padlón heverő melltartó miatt, de az új Olivér büszkén kihúzza magát, és magabiztosan Kovács szemébe néz.

– Ne haragudj, hogy munka időben nem a munkával foglalkozunk, de Zorka ráébresztett, hogy más befejezés kell a könyvnek. Tudom, hogy ma van a határidő… Ha adsz egy kis haladékot, holnapra tényleg meglesz a tökéletes vég. És kérlek, most menj ki, mert ihletet kell gyüjtenem ahhoz a tökéletes véghez. – A főnök vigyorogva becsukja maga mögött az ajtót. Amint újra kettesben vagyunk, Zorka szája után kapok, mert félő, hogy elfelejtek lélegezni a csókja nélkül. Most lassabb tempóra váltunk, de ez a lágyság ugyanolyan őrjítő, mint amikor eszünk vesztve faltuk egymást. El sem tudom mondani, mennyire felszabadító érzés, hogy hosszú percekig nem jutott eszembe Roxi. És most sem borulok ki, ahogy rá gondolok, csak örömmel telve konstatálom, hogy végre nincs szükségem az ő testére, az ő arcára, semmire, ami eddig hozzá láncolt.

– Újra át akarod írni a könyv végét? Mégis mire fogod változtatni? – kíváncsiskodik, miközben az ajka a fülcimpámat súrolja. Hihetetlen, hogy azokon a helyeken érinthetem meg, amelyekről még fantáziálni sem mertem. Az iskolában ő volt az, akivel minden lány barátkozni akart, és az összes fiú bele volt zúgva. Én inkább az általam felépített világokban ragadtam abban az időben, később pedig vakon léteztem egy szerintem valóságos szerelemben. A sors úgy csavarta a szálakat, hogy Zorkával egy kiadóhoz kerüljünk; én íróként, ő szerkesztőként dolgozott sok sikerlistás regényen. Barátok lettünk. Megbíztam benne. Oly annyira fontos személlyé vált az életemben, hogy neki árultam el elsőként könnyek közt, hogy nem lesz esküvőm. Segített elmondani a vendégeknek, hosszú időn át támaszt nyújtott nekem, nem tántorította el még a borzalmas viselkedésem sem. A régi Olivér azt vallaná, ez a szuper csaj sokkal jobbat érdemel nála, de az új mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy tökéletes pár legyen számára.

– Végre nem kell kitalált, hamis happy endhez folyamodnom. Csakis az igazat fogom leírni. Eriket a csodaszép kolléganője rángatja ki a melankóliából. Elhívja randizni, Erik teljesen odalesz a macskáért, és a kedves kis állat miatt mindennap meglátogatja a lányt. Aztán egy nap nem megy többé haza. – Zorka, aki mindig viccelődik, most nem találja a szavakat. Esetlenül csavargatja az egyik hajfürtjét, aztán feláll, és a jelenléte máris rohadtul hiányzik. – Ugye nincs baj? – kérdezem riadtan, mert nem tudok nem gondolni arra, hogy már megint elcsesztem valamit. Talán egyszer vissza fogom nyerni az önbizalmamat, de ahhoz az kell, hogy Zorka még ezerszer megcsókoljon.

– Azt is írd bele, hogy az a lány régóta oda van Erikért, és most legalább három méterrel a föld felett lebeg – jegyzi meg csendesen. Nagyon meglep a visszafogottsága, így először el sem jutnak hozzám világforgató szavai. Beletelik legalább fél percbe, mire leesik a tantusz, de addigra rendezi vonásait, és ugyanolyan magabiztosan tartja velem a szemkontaktust, mint azelőtt.

– Mi… mi… micsoda? – Hát igen, az agyamban elég lassan kattognak azok a bizonyos fogaskerekek. Mivel csak rejtélyesen mosolyog, úgy illesztem össze a kirakós darabkáit, mint egy kisgyerek, aki először csinál ilyesmit. Szóval Erik én lennék ugyebár. Ő a regényem főszereplője, és csak a neve különbözik az enyémtől. A kolléganő, a macskás lány meg Zorka… Tehát Zorka szeret engem. Szeret, amit én még csak nem is sejtettem. Ha létezne a legnagyobb idiótáknak járó trófea, többször is elvinném egymás után, az tuti! – Fi… figyelj, valamit még el kell mondanom… – Hirtelen mérhetetlen szorongás hatalmasodik el rajtam. Úgy tűnik, csak addig volt nagy a szám, amíg játszadoztunk egymással, de ahogy komolyra fordult a helyzet, az agyam megrángatta a vészféket. – Jó ideje pszichológushoz járok heti kétszer, mert amikor ideges leszek, mindenféle fura dolgot művelek, például dadogok, vagy tikkelek… Sokkal jobban vagyok az üléseink megkezdése óta, de nem akarom, hogy kiábrándulj belőlem, ha egyszer durvábban rám jönne ez az izé…

– Akkor elárulok én is neked valamit. Férfiakat megszégyenítő böffentések szokták elhagyni a számat egy-egy jó ebéd után, ami mindennek nevezhető, csak éppen nőiesnek nem. Szerinted kiábrándulnál belőlem, ha előtted szabadjára engedném a bennem élő kismalacot? – Ő az egyetlen lány, aki egy ehhez hasonló választ mer adni, amivel nem csak egy újabb nevetőrohamot csal ki belőlem, hanem egyik pillanatról a másikra eléri, hogy beleszeressek. Mialatt elmondtam neki a bajomat, nagy erőfeszítésembe került, hogy egyik végtagom se kezdjen el össze-vissza rángani. Főleg akkor nagy meló ez, amikor a mondanivalómra koncentrálok közben, de most már látom, hogy Zorka előtt nincs szükség arra, hogy megjátsszam magam. Ő nem nevetne ki, nem szörnyedne el, és ha egyszer rám is unna, nem a hátam mögött kavarna valaki mással, hanem nyíltan közölné velem, hogy ennyi volt, ami százszor jobb a megcsalásnál.

– Köszönöm… – motyogom alig hallhatóan, aztán mintegy feszültség levezetésképpen meghúzgálom a hajamat. A terápia nagyon hasznos, de azt hiszem, ez a lány fogja meghozni számomra a régen várt békét el nem múló optimizmusával, humoros megjegyzéseivel. Ráadásul rá nem csak egy elképesztően vonzó csajként tekintek, mondhatni a legjobb barátommá vált az elmúlt időben, ami egy pluszt ad a kapcsolatunknak. Ha egyszer őt vezetném oltár elé, nem félnék az előbukkanó furcsaságoktól a beszédem alatt, mert biztos, hogy ő egy hasonló furcsasággal reagálna rá, melynek hatalmas röhögés lenne a vége.

– Fejezd be a regényt! Ne várassuk tovább a főnököt. Minél előbb a boltokba kell kerülnie ennek a best-sellernek. Én addig felkészítem a macskát, hogy este vendégünk lesz. És üzenem a billentyűzetednek, hogy ne is reménykedjen, mert az ujjaid az enyémek! – Csábosan megrebegteti a szempilláját, királynőkhöz méltóan csókot dob, és szexi csípőrisza kíséretében az ajtóhoz vonul. Komolyan képes ezt tenni velem? Bombát robbant, amitől holnapután sem fogok magamhoz térni, nemhogy most rögtön, és még azt is elvárja tőlem, hogy így dolgozzak. Muszáj beszélnem valakivel. Lehet, hogy dedósnak tűnik, de az anyukámat hívom fel először, végül is eleget aggódott miattam az utóbbi időben. Ő is folyton össze akart hozni valakivel, csakhogy Zorkánál jobbat keresve sem találhatott volna. Tudom, hogy imádni fogja őt, mert hasonló habitusúak, bár anya valószínűleg bárkit elfogadna, aki mellett boldog vagyok.

Miután fél órán keresztül beszélgetek anyával, amiből kábé húsz percet örömködve végigsikít, kényszerítem magam, hogy a billentyűzethez üljek. Az az egy ad erőt, hogy nemsokára lepötyögöm a  történteket, ezzel részben újraélhetem azt a csodát, amit a sors ajándékozott nekem.

Naivan abba a hitbe ringattam magam, hogy az ember csak egyszer szerethet igazán élete során. Az apám harminc éve rajong anyámért, szegény nagymamám korán meghalt, de a papa hallani sem akart arról, hogy valaki a helyébe léphetne, még a bátyám is több mint tíz éve töretlen kapcsolatot ápol a kedvesével. A regényeim egytől egyig arról szólnak, hogy egy fiú meg egy lány halálosan egymásba szeretnek, és ez a soha el nem múló érzés örökkön-örökké tart. De jött valaki, aki a temperamentumával, céltudatosságával megmutatta, hogy a második is lehet ugyanolyan jó, mint az első. Vagy akár még jobb is, sokkal jobb. Ő az én erős, stabil világítótornyom, aminek sosem alszik ki a fénye, és ha elbizonytalanodnék, ha véletlenül letérnék a helyes útról, neki köszönhetően mindig haza fogok találni. 

Sziasztok:-) Remélem, Olivér karaktere nem sikerült túl szerencsétlenre, csak szerettem volna egy olyan főszereplő pasit, aki más, mint a regények, novellák 95%-ának főhőse, hisz azok mind gyönyörűek, menők, elragadóak, mintha egytől egyig címlap modellek lennének, és még önbizalmuk is van, holott a való életben a legtöbb férfi nem ilyen, de a szerelmet, boldogságot az is megérdemli, aki nem úgy néz ki, mint egy görög félisten. A lánykarakterekkel meg sokszor meggyűlik a bajom, de Zorkát kifejezetten imádtam;;;;;