Örökkön-örökké

 

MUSIC CHALLENGE - Halsey: Lilith 

A lány izgatottan sütögetett a konyhában. A karácsonyi dalok hangosan szóltak a rádióból, ő túl énekelte a zenét, és vidáman táncolt a tepsikkel a kezében. Várta az estét, amikor végre újra láthatja a barátját. Gyakran találkoztak annak ellenére, hogy egymástól távol lévő egyetemre jártak. Minden hétvégét együtt töltöttek, de nem volt ritka az sem, hogy ellógták az előadásokat, és órákat vezettek azért, hogy némi időt együtt tudjanak lenni hétköznap is.

A lány sosem volt féltékeny, pedig a barátja igen jóképű volt, ráadásul a kosár csapat kapitányának választották. Gimis szerelem volt az övék, és utálta, amikor az emberek azt mondogatták, hogy az első kapcsolat úgysem tarthat életük végéig. Vagy azt, hogy ha elkezdik az egyetemet, úgyis jön majd valaki, aki elcsavarja a fiú fejét, és mivel ő nem tudja ellenőrizni a távolság miatt, a barátja könnyűszerrel fogja megcsalni. Azok a párok valóban sorra váltak szét, akik szintén a középiskolai évek alatt jöttek össze, de a lány tudta, hogy ők mások. Érezte, hogy a fiú ugyanúgy akarja azt a jövőt, amit együtt álmodtakmaguknak, mint ő. A diploma után összeházasodnak, a tengerparton fognak lakni, és három gyerekük lesz. Mimimum. A bolond kollégiumi szobatársak sem érdekelték, akik előszeretettel rángatták le mindenféle bulikba, és az volt a mániájuk, hogy szedjen fel magának egy új pasit. „Nem uncsi mindig ugyanazzal a sráccal lenni?” Erre csak mosolyogva azt felelte: „Nem uncsi folyton más pasi után futni?” A csajok persze furcsán néztek rá, kivéve legjobb barátnőjét, aki az első pillanattól kezdve tanúja volt szerelmük varázsának, és hitt is benne.

A lány kivette az ínycsiklandó finomságokat a sütőből, és tálakra szedte azokat. Elmosogatott, rendet rakott, majd az órára nézett. A fiúnak már ott kellett volna lennie. Lekapcsolta a rádiót, és egy könyvvel a kezében leült a nappali kanapéjára. Pár oldal múlva letette az olvasmányt, mert nem bírt koncentrálni. Bement a fürdőszobába, lezuhanyozott, remélte, hogy a meleg víz megnyugtatja a lelkét, de nem így történt.

Felhívta a fiút, de csak a hangposta felelt. Idegessége egyre nőtt, rossz érzés kerítette hatalmába. A fiú eddig sosem késett. Sőt, inkább mindig fél órával a megbeszélt időpont előtt érkezett meg. A lány agyán átfutott egy gondolat: és ha most éppen egy másik nővel van? Jól leszidta magát a képtelen feltételezés miatt, és neki állt az egész lakást kitakarítani, hogy elterelje a figyelmét a baljós gondolatokról.

A fiúnak már két órája ott kellett volna lennie. A lány kényszeresen, gépiesen tologatta a porszívót, ami persze nem csillapította a pánik érzetet, ami egyre jobban összeszorította a szívét.

Besötétedett. A lány mereven bámulva a semmibe, hosszú percek óta állt az ablaknál. Idegesen tördelte a kezét, rágni kezdte a körmét, pedig egy éve sikerültfelhagynia ezzel a rossz szokással. A karácsonyfa fényei sejtelmes árnyakat festettek mögötte a falra, amik vészjóslóan tükröződtek vissza az ablak üvegben. Mikor látta, hogy édesanyja hívja őt, gondolta, kellemes ünnepeket szeretne neki kívánni, de nem vette fel a telefont. Félt, hogy a fiú pont abban a pillanatban tárcsázná a számát, és akkor neki foglaltat jelezne a vonal. A nappali asztalán álló porcelán angyal egyszer csak magától a földre zuhant, és szilánkosra tört. A lány szíve, bár nem tudta, hogy miért, abban a pillanatban szintén darabjaira hullott.

Remegő ujjakkal ütötte be a barátja szobatársának számát, és mikor a telefon kicsöngött, visszafojtotta a levegőt, és várt. A szobatárs azt mondta neki, a fiú kora délután indult el a szokott időben. Tehát már rég ott kellett volna lennie.

A lány nem tudta, mi tévő legyen. A fiút hiába hívta, ő nem vette fel a mobilját. Számtalan üzenetet hagyott neki, hiába. Titkon abban reménykedett, hogy talán valami meglepetést szervez neki, ezért ez a sok késedelem, de egy mélyről jövő, erősebb megérzés azt súgta, nagy baj van. Néha kápráztak a szemei, mert látni vélte, hogy a fiú kocsija megjelenik a feljárón, de mikor lehunyta a szemét, és újra kinyitotta, csalódottan vette észre, hogy semmi nincs ott.

Egyszer csak megcsörrent a telefon. Nem a mobilja, hanem a vezetékes. Azon alig hívta valaki, ezért már ettől a ténytől leverte a víz. Reszketeg lábakon eltántorgott a készülékig, és a kagyló majdnem kiesett a kezéből, amikor a füléhez emelte.

Megfagyott a vér az ereiben attól, amit a vonal másik végén hallott, , pedig valahol a tudata mélyén sejtette, hogy erről van szó. Kiment a garázsba, beült az autójába, miközben úgy érezte, mindez lassított felvételben történik. Alig bírta megmozdítani végtagjait, mintha a kezeit, lábait valami ólomként húzta volna lefelé. Erőteljesen megdörzsölte az arcát, szinte már fájdalmasan, és a gázra lépett. Általában a nyugodt, komótos vezetés híve volt, de most úgy száguldott végig a városon, mintha bérgyilkosok elöl menekülne. Elmúlt a bénító érzés, ami a testét addig fogva tartotta, minél hamarabb oda akart érni.

Belépett a kórházba, és egyenesen az információs pulthoz sietett. Amint megtudta, melyik kórterembe kell mennie, megcélozta a liftet, nem akart időt vesztegetni a lépcsőzéssel. A liftben fél percen belül pánikroham tört rá. Hallotta, ahogy az emberek fennhangon beszélnek körülötte, hányingere támadt parfümjük fojtogató bűzétől, és egyre jobban úgy érezte, hogy nem kap levegőt. Az alakok körvonalai elhomályosodtak a szeme előtt, a feje zsongott a sok betolakodó hangtól, legszívesebben a fülére szorította volna a kezét, úgy zárván ki a külvilágot. Számolta az emeleteket, és mikor végre célba ért, szabályosan kiugrott a folyosóra. Félrelökte az embereket, akik az útját állták, és nem érdekelte, hogy úgy néznek rá, mint egy elmeháborodottra. Egy pillanatra megállt, néhányszor mélyen beszívta a levegőt, majd gyors léptekkel haladt tovább.

Elért a 204-es jelzésű teremhez, de nem mert benyitni. Magába roskadva álldogált, kezét a kilincsre helyezve, , és úgy érezte, bármelyik percben elájulhat. Fejét az ajtónak támasztotta, másik kezével pedig görcsösen markolászta a ruhája szélét. Egy nővér jelent meg mellette, aki az iránt érdeklődött, hogy szüksége van-e segítségre. A lány megrázta a fejét, és hogy elkerülje a kellemetlen beszélgetést, benyitott a terembe. Az ajtó kicsúszott a kezéből, és hangos csattanással záródott be mögötte. Mivel az intenzív osztályon tartózkodott, nem kellett volna meglepődnie azon, hogy alig látott olyan felületet a fiú testén, ami ne lett volna bekötözve. De meglepődött. Jobban mondva sokkot kapott a szeme elé táruló látványtól. Élete szerelme ott feküdt egy kórházi ágyon, csövek lógtak ki belőle, és gépek csipogása töltötte be a helyiséget. Ez a hang még az emberek okozta zajnál is jobban zavarta a lányt. Földbe gyökerezett lábakkal állt a terem közepén, képtelen volt közelebb menni az ágyhoz. Pedig egy része őrült módjára rohant volna oda a fiúhoz, szorosan átölelte volna, és bíztató szavakat suttogott volna a fülébe. A másik része viszont erősebbnek bizonyult, és a padlóhoz szegezte őt.

Sosem szerette a kórházakat. Mindig rettegés fogta el, ha át kellett lépnie a küszöbét. Azt sem tudta, hogy kéne viselkednie ezen a helyen. Régebben akár a nagypapája, akár a nagymamája került kórházba, bár mindkettőjüket nagyon szerette, ebben a környezetben egyszerűen nem tudott magával mit kezdeni. Az ő ágyuk mellett is csak kezét tördelve, szótlanul állt, és számolta a perceket,amíg végre ki nem szabadult onnan. Egész életében bánta azt, hogy nem búcsúzott el rendesen a nagymamájától a halála előtt. Nem mondta el neki, hogy mennyire szereti, nem fogta meg a kezét, és nem sírt a temetésén sem. Ott is ugyanolyan rezignáltan állt, ahogy azelőtt a kórteremben tette. Az emberek azt hihették, hogy nincsenek érzelmei, holott amikor egyedül volt, órákon át tudott sírni. De mások felé képtelen volt kimutatni, amit érzett.

Erősen az ajkába harapott, majd lassú léptekkel elindult az ágy felé. Az a fiú a mindenséget jelentette számára, ezért nem engedhette meg magának, hogy az ostoba korlátai megint az útjába álljanak.

A fiú szeme csukva volt, de amint a lány keze rátalált az övére, fáradtan nézett fel rá.

– Bébi... – hörögte. A lány alig ismerte fel a hangját. Nem tudta, mit mondhatna, ezért csak megszorította a fiú kezét. – Balesetem volt… Épp hozzád tartottam, amikor…

– Cssss, kérlek, ne beszélj! Tudom, mi történt, de hidd el, minden rendben lesz. – mondta reszketeg hangon, de legbelül érezte, hogy rohadtul nincs igaza. Szeretett volna reménykedni, csakhogy a rettegés satuként szorította össze szívét. Erőt vett magán, és nem mutatta ki félelmét. A fiú beszélni akart, és ő nem akadályozta meg ebben. Hadd mondja el, amit szeretne, utoljára még hadd hallja a hangját.

Beszéltek a jövőről, hogy lesz egy házuk, nagy kerttel és állatokkal, meg persze gyerekekkel. Legalább három gyerekük lesz, akikkel gyakran fognak ellátogatni a tengerhez. Sokat nevettek, és egy ponton a lány elfelejtette, hogy hol vannak. Hogy talán fél óra múlva már nem foghatja a fiú kezét, hogy akkor az ő élete is véget fog érni. Kiszállt belőle minden rossz érzés, és felhőtlenül csevegtek, bízva abban, hogy mindaz, ami elhangzik, valóra fog válni.

A fiú azonban még fáradtabbnak látszott pár perc múlva. Beszéde lelassult, és a levegőt is egyre nehezebben vette. A lánynak eszébe jutott, amikor december elején a fiú megkérte a kezét. Letérdelt elé, feltette a nagy kérdést, de ahelyett, hogy ő válaszolt volna, felhúzta magához a fiút, a nyakába vetette magát, és szenvedélyesen megcsókolta. Nem volt szükség szavakra ahhoz, hogy kifejezze, egész életében csak erre a pillanatra várt.

Hirtelen ötlettől vezérelve felugrott az ágyról, és kirohant a teremből. Felhívta a bátyját, hogy azonnal jöjjön oda, és hozzon magával két gyűrűt. Hivatott egy papot, és fél órán belül minden készen állt az esküvőhöz. A bátyja volt az egyik tanú, egy nővér pedig a másik. A pap elmondta szokásos szövegét, majd rajtuk volt a sor.

Bár nem volt előre megírt fogadalmuk, a lányból ömleni kezdtek a szavak. Elmondta, mennyire szereti a fiút attól a pillanattól kezdve, amikor a suli büféjében leöntötte őt kólával. Hogy a világ legboldogabb nőjének érzi magát, mert megtaláltákegymást. Hogy ezek voltak élete legcsodálatosabb évei, egy idő után pedig már azt sem tudta, mit mond. Automatikusan hagyták el a mondatok a száját, de közben nemérzékelte a külvilágot. Tudta, hogy a fiú már nem sokáig hallhatja szavait, ezért minél több dolgot meg akart osztani vele.

A fiú fájdalmasan sóhajtott fel, mikor ő következett. Látszott rajta, hogy nincs sok ereje beszélni. Lehunyta a szemét, még egyszer megszorította a lány kezét, és annyit mondott:

– Örökkön-örökké szeretni foglak. Te vagy az a nő, akire mindig vágytam. Hálás vagyok azért, hogy boldoggá tehettelek… Emlékezz rám, kérlek… És… énekelj nekem… Hallani szeretnélek…

A lány sosem énekelt mások előtt, csak a fiú társaságában. Most viszont nem húzhatta azzal az időt, hogy kiküldje a teremben lévő embereket, ezért énekelni kezdett. Az óriási gombóc ellenére, ami a torkátnyomta, könnyedén szólt a hangja. Könnyek szúrták a szemét, de tartotta magát. Azt akarta, hogy a dal tökéletes legyen. Hangja betöltötte a helyiséget, elnyomva a gépek bosszantó csipogását. A dal szárnyra kélt, és a lány akkor sem hagyta abba, amikor a fiú keze már nem szorította az övét. Akkor sem hagyta abba, amikor a gépek már nem mutattak életjelet. Csak énekelt, mint egy megszállott, felemelt fejjel, egyenes testtartással, rezzenéstelen arccal.

A bátyja óvatosan megérintette a vállát, majd mikor arra sem reagált, a karjába vonta, és kivitte a teremből. A folyosóra érve a lány elnémult, átvette felette az uralmat a fájdalom. Összeesett, a zokogás pedig elemi erővel tört rá. Ezúttal nem fojtotta magába érzéseit, és addig sírt, amíg a kimerüléstől mély álomba nem merült. 

Mialatt aludt, mosoly játszott ajkán. A fiúval álmodott. Abban a házban voltak, amiről pár órával azelőtt beszéltek. Volt két gyerekük, és épp a harmadikkal volt várandós. A lány nevetve nézte, ahogy a fiú játszott a kicsikkel. Boldognak érezte magát, és azt a szót ismételgette, hogy örökkön-örökké.