Taeyong - Mosolyod tükrében |OS|

MUSIC CHALLENGE - Taeyong: Blue

– Mindjárt itt lesznek! Hogy nézek ki? – illegeti magát előttem a húgom szempilla rebegtetve. Az igazat megvallva rosszul vagyok attól, hogy ennyi idősen sminkel. Hála az égnek a ruhája nem veri ki a biztosítékot; de már most úgy fest, mint egy címlaplány, pedig ma ünnepeljük a tizenharmadik születésnapját. Hét év van köztünk, csakhogy a tükörbe nézve inkább óvodásnak tűnök mellette. Gondolok egyet, és kölcsön veszem a szájfényét, hogy enyhe rózsaszín pírt varázsoljak ajkaimra. Miközben kifestem a szemem, még az is megfordul a fejemben, hogy átöltözök, Chanmi gyanakvó pillantásai azonban a földhöz szegeznek. – Hmmm… Melyiküknek szeretnél tetszeni?

– Fogd be! Ne tegyél ilyen megjegyzéseket, oké? Örülnöd kéne, hogy belementem ebbe az egészbe, annak tudatában, hogy újra találkozhatok vele…

A csengő megszólalására Chanmi rögvest az ajtóban terem. Én bezzeg remegő lábakkal kapaszkodom az asztal szélébe, azon drukkolva, hogy ő ne legyen a hozzánk érkező tagok közt. Utálom, hogy a húgom miatt kellemetlen szituációba kevertem magam. Csak hát olyan szomorú volt, amikor megtudta, hogy apa az idei szülinapjára sem jön el. Valójában egy kezemen meg tudom számolni, hány ünneplésen vett részt. A második házasságából született gyerekeivel biztos nem tenne ilyesmit…

Imbolyogni kezd alattam a talaj, amint meglátom azt a négy fiút, akikkel kapcsolatom volt húsz év alatt. Na jó, ez a kijelentés nem teljesen fedi a valóságot. Markot például tizenkét évesen képtelen voltam levakarni magamról. A szülei engem kértek meg, hogy vigyázzak rá délutánonként, hozzam el a suliból, olvassak neki mesét lefekvés előtt, ha ők nem érnének addig haza. Jól jött egy kis zsebpénz, mert apa akkortájt lépett le, anya így is erőn felül dolgozott, hogy mindenünk meglegyen. Csak hát arra nem számítottam, hogy a kis Mark egy napon nekem fogja adni az anyukája jegygyűrűjét, halálos komolysággal arra kérve, hogy menjek hozzá feleségül.

Johnnyval hetedikben jártam egy színjátszó körbe. Annak ellenére, hogy Mercutio szerepét osztották rá, folyamatosan Rómeó szövegét nyomatta nekem a szünetekben, amikor hazakísért, illetve követett hazáig, még az erkélyünk alá is beállt, abban reménykedve, hogy sikerül felkeltenie az érdeklődésemet. Hangos szavalása csak a szomszéd nénit verte fel, aki seprűt ragadva kergette el a környékről, ahogy a bagzó macskákat szokta.

– Miért ti jöttetek el? – csattan fel a húgom, kirántva engem az emlékeim közül. – Az NCT sokkal több tagból áll. És különben is, Jaehyun oppa a biasom. Ti nem is hozzám jöttetek, hanem unnie-t akartátok újra látni.

– Mindig is imádtam a húgodat. Olyan kedves kislány – jegyzi meg Ten szarkasztikusan. Nem törődve Chanmi kifakadásával átnyújt neki egy CD-t, amit úgy látom, mindannyian dedikáltak. Hirtelen rám emeli a tekintetét, mire zavartan a díszletként szolgáló lufikkal kezdek bíbelődni.

– Viselkednél, Chanmi? – förmedek rá a kis duzzogóra. – Az NCT-ben majdnem annyi tag van, mint amennyi dalmata kölyök a Százegy kiskutyában. Be se fértek volna ide mind. Nem hiszem, hogy bármelyik barátnőd ilyen ajándékot kapna.

– Igaza van a kiscsajnak, én tényleg miattad jöttem – közli Mark lazán a kanapéra dobva magát. – Tíz évvel idősebb lettem. Már nem az a kisfiú vagyok, akinek segítened kellett kifújni az orrát. És már nem kell elcsórnom anyu gyűrűjét, tudok venni egy sokkal menőbbet. – Tudom, hogy Mark csak viccel, de Chanmi arckifejezése arról árulkodik, ő nem vette a lapot. Sajnos mindig is féltékeny volt rám, mert attól függetlenül, hogy jóval nőiesebben öltözködik nálam, nem aratott még igazán sikert a fiúk körében.

– Ne aggódj, Chanmi! Elhiszem, hogy Jaehyun a biasod, de garantálom, hogy mától kezdve én leszek – vigyorog Johnny a húgomra, aki továbbra sem mutatkozik boldognak, amitől egyre feszültebb leszek. Na meg persze attól is, hogy itt áll tőlem egy méterre Taeyong, akivel nem terveztem többé találkozni. Direkt Mark lelkére kötöttem, amikor egyeztettünk, hogy bárki eljöhet, kivéve egy bizonyos személyt, de úgy látszik, szokás szerint nem jutott el hozzá a mondandóm. Bár ha őszinte akarok lenni, Ten jelenléte sem dob a hangulatomon.

Ten volt az első barátom. Még nagyon fiatalok voltunk, de mindig jó szívvel gondolok a közös élményeinkre. Ő fogta meg először a kezem, ő írt nekem először szerelmeslevelet, ő puszilta meg először az arcom, aztán a szám. Rajta gyakoroltam a fodrászmesterség csínját-bínját, ami sokszor elég vicces frizurákban és hajszínekben torkollott. Ten pedig előttem gyakorolta mindazt, amire az idollá váláshoz szükség volt. Egymást bátorítottuk, tanácsokkal láttuk el a másikat, elkísértem a meghallgatásokra, ő halálra izgulta magát a vizsgáimon. Vele minden olyan egyszerűnek hatott; bármikor panaszkodhattam neki az apámról, mert ő is ugyanabban a cipőben járt, bármikor kiakadhattam a testvéremre, hisz pontosan tudta, mit jelent egy kishúg a háznál.

Csakhogy egy nap megismertem Taeyongot, aki fenekestül felforgatta megszokott kis életemet.

– Jaehyun sajnos kórházba került – szólal meg Taeyong, akinek csak a hangjától felgyorsul a szívverésem. Chanmi természetesen akkora pánikba esik, mintha anyáról kaptunk volna rossz híreket. A fiúk próbálják azzal nyugtatni, hogy semmi komoly baja nincsen a kedvencének, de én ismerem a húgomat; ez a buli most lett végleg megölve számára. – Mit szólnál, ha lőnénk pár képet? Hogy legalább a barátnőid azt higgyék, jól érezted magad velünk.

Chanmi odasomfordál Taeyonghoz, és amolyan bocsánatkérésképpen a vállára hajtja a fejét. Mindig is imádta őt. Konkrétan hetekig nem szólt hozzám, miután szakítottunk, és úgy döntöttem, elköltözünk, hogy még véletlenül se találjon rám. A húgom utált, amiért apa után Taeyongot is el kellett veszítenie, mindenért engem hibáztatott, míg végül egy rakás Peperóval tudtam valamelyest kiengesztelni, meg azzal, hogy helyette is megcsináltam a házimunkát.

Öröm jár át Chanmi őszinte mosolyát látva, amit a kamerába villant. Én is elvigyorodom a telefonom takarásában, amikor végignézek a bolondozó társaságon. Johnny minduntalan a húgom kegyeibe akar férkőzni, így gyorsan odafurakszik mellé. Mark nyál csorgatva szuggerálja az általam készített tortát, mintha a szájába tudna varázsolni néhány falatot. Ten leplezetlenül engem bámul, amitől elfog a kényelmetlenség érzete, Taeyong pedig próbál átnézni rajtam, de a pillantása folyton visszatalál hozzám.

– Na és… Tetszik neked valaki a suliban? – érdeklődik udvariasan Mark a húgom felé fordulva az asztal köré gyűlve folytatva a furcsán kezdődő bulit. Szerintem fikarcnyit sem izgatja a válasz, csak be akar vágódni nálam, hogy minél nagyobb szeletet vágjak neki a tortából.

– Minek pazarolnám kisfiúkra az időmet? Már csak pár év, és nagykorú leszek. Ne aggódjatok! Ti énekelhettek majd az esküvőnkön Jaehyun oppával. – A srácok egyszerre kezdenek fuldokolni; sokkal inkább Chanmi kijelentésétől, mint a szájukban lévő falattól. Az a baj, hogy a húgom ezt halálosan komolyan gondolja. Az ő korában én is arról álmodoztam, hogy feleségül fogok menni Zaynhez, csak annyi volt a különbség, hogy nem rendelkeztem egy olyan testvérrel, kinek révén bármikor találkozhattam volna vele.

– Jaehyun imádja a magabiztos lányokat – vigyorodik el Johnny, akit merő véletlenségből megtalál a lábam az asztal alatt. Lehet, hogy neki ez vicces, de a húgom már így is túlságosan sokat foglalkozik a témával. Pár napja egy menyasszonyi ruhákat tartalmazó magazinnal a kezében heverészett a kanapén. Amikor rákérdeztem, minek foglalkoztatja ilyesmi, szemrebbenés nélkül közölte, hogy nem lehet elég korán elkezdeni az esküvőre való készülődést. – És a mi Hyolynunkkal mi a helyzet?

– Két hónapja hosszas ostromlás után beadta a derekát a világ legunalmasabb fickójának. Fogalmatok sincs arról, mennyire unatkozom, amikor nálunk vacsorázik. A legyek röptének útvonala viccesebb nála…

 Dühösen vágtatok ki a konyhába. Hogy gondolhattam, hogy higgadtan végig tudom ezt csinálni? Sajnos túlságosan szeretem a húgomat, még ha nem is kapok mást tőle a gúnyolódáson kívül. Amikor felhívtam Mark anyukáját, hogy kapcsoljon össze a fiával, az vezérelt, hogy a legboldogabb szülinapot hozzam össze Chanminak. Nem számoltam azzal, hogy itt fogok bujkálni, hallgatva a beszűrődő nevetgélést, azon idegeskedve, hogy vajon megint rajtam vihorásznak-e. Nem akartam, hogy az ő kedvét is beárnyékolja apa hiánya, bár sosem rázta meg annyira, hogy elment, mint engem. Legalábbis jól titkolja.

A pultnak támaszkodva elolvasom anya üzenetét, aki hosszú sorokon át mentegetőzik, amiért ma is tovább kell bent maradnia. Utálom, hogy annak ellenére szorul túlórákra, hogy már én is beszálltam a költségek kifizetésébe. Ezért próbálok mindent megadni Chanminak. Jobb emlékeket szeretnék neki szerezni az enyémeknél. Az én tizenharmadik születésnapomon tudtam meg, hogy az apám elhagyott minket egy másik nőért, aki már teherbe is esett egy másik gyerekkel. Anya a munkába menekült, én meg kettesben maradtam a hat éves húgommal. Akkoriban még felnézett rám. Mivel nem tudott nekem ajándékot venni, becsomagolta az egyik játékmackóját, és az utolsó tábla csokiját, amit egyébként kincsként őrzött. Összebújva megnéztük a High School Musical összes részét, az ágyon ugrálva énekeltük Sharpay dalait, mivel nem a Gabriella teamet erősíttettük. Azokban a pillanatokban cseppet sem bántam, hogy nem az osztálytársaimmal bulizok. És akkor megfogadtam, hogy hálám jeléül én is különlegessé fogom varázsolni a húgom ünnepeit.     

 – Magaddal hoztad az összes hűtőmágnesedet? – Megdermedek, amint Taeyong édes hangja felcsendül a hátam mögött. Az illata szívfájdítóan ismerős, tekintetét kedvesen függeszti rám, amikor felé fordulok. Miért néz ilyen aranyosan? Hiszen nem érdemlem meg! És én miért vagyok olyan hülye, hogy csapdába ejtettem magam a saját konyhámban? Inkább elviseltem volna Chanmi szúrós megjegyzéseit, minthogy itt vergődjek Taeyong pillantásának fogságában.

 – Mindet. És azóta lett még egy pár. Igazság szerint naponta cserélgetem őket, annyi van – nevetek fel kényszeredetten, mire ő is elmosolyodik. A hűtőmágnes vásárlás egyfajta káros szenvedély nálam. Más húsz éves lányok a cipőket gyűjtik, meg a táskákat, én azonban nem tudok ellenállni semminek, ami a hűtőmet díszítheti.

– Azt a jejui nyaralásunk alatt vettük – bök arra a mágnesre, amelyiken egy sárkányfejre hasonlító szikla emelkedik ki a tengerből. – Azt pedig az első külföldi utamról hoztam neked… – Felkészületlenül rohamoznak meg az emlékek. Mindennap látom ezeket az ajándékokat, de egy idő után az agyam megtanulta kikapcsolni magát, amikor rájuk néztem. Taeyonggal a konyhámban viszont képtelenség a jelen zord talaján maradni. Hirtelen Jejun járok, ahol nevetgélve egymás kezébe adogatjuk a mandarin formájú üveget, amiből a legfantasztikusabb gyümölcslevet isszuk. Aztán a jeonjui forgatagban találom magam, miközben a szerelmem egy pillangókkal tarkított kendőt köt a hajamba.

– Kérsz inni valamit? – Egyértelmű, hogy nem ezért jött utánam, de elviselhetetlennek hat a közénk ékelődő csend. Meg fogom ölni Markot, amiért ilyen szituációba kevert. Taeyong megrázva a fejét a zsebébe nyúl. Elakad a lélegzetem, amint felfedezem, mit szorongat a kezében.

– Ezt neked hoztam. Kettőt csináltattam belőle, hogy Medvének is legyen egy. – A nagypapámat hívta mindenki Medvének. A nagypapámat, aki akkor is mellettem volt, amikor az apám új életet kezdett. Akkor is, amikor az anyám még több munkát vállalt magára, csak hogy minél később kelljen hazajönnie abba a házba, amit addig élete férfijával osztott meg. És akkor is, amikor összetörve zokogtam a padlót verve Taeyong hiányától.

– Medve… fél éve meghalt. – Taeyong szemei elkerekednek; a hűtőmágnes nagyot koppanva csúszik ki az ujjai közül. Ő is imádta a nagypapámat, de hát Medvét ki nem szerette? Milyen önző vagyok, amiért nem szóltam neki a temetésről. Biztos elbúcsúzott volna tőle. Medve mindig azt mondta, egész éjjel ropni fogja az esküvőnkön. Remek állapotban volt, egyszer sem került kórházba élete során. Sosem tudom leküzdeni a könnyeket, ha a halálára gondolok, és ez most sincs másképp. – Elütötte egy autó. Érted ezt? Azt hittem, egy nap majd eléri egy elkerülhetetlen betegség; ápolhatom, foghatom a kezét, mielőtt örökre lehunyná a szemét… Vagy miután megejtjük a szokásos vacsoránkat, lefekszik, és másnap reggel békében nyugodva találok rá a párnái közt… Ehelyett egy barom a semmiből vetett véget az életének, és egyedül kellett elmennie a jéghideg aszfalton, vérben úszva…

Magával ragad a hisztérikus zokogás, holott két szónál többet nem terveztem váltani Taeyonggal. De a szavak, melyeket eddig magamba fojtottam, váratlanul zúdulnak ki belőlem. Senkinek nem mondtam ki a fájdalmamat, tulajdonképpen még a sírást sem engedélyeztem magamnak. Lehajolok az egyik hűtőmágnesért, ami engem ábrázol a nagypapámmal, hogy levéve egy régi darabot, a hűtő közepére helyezhessem. Ez a kép egy kirándulásunk alatt készült. Nem néztünk a kamerába, mindketten a felettünk kirajzolódó szivárványt csodáltuk egymásba kapaszkodva, amit Taeyong rögtön megörökített.

Kimondatlan hála mardossa a torkom. A hűtőm tele van tájképekkel, vicces figurákkal, de egy olyan kép sem kapott helyet rajta, amin a szeretteim is szerepelnek. Az összes mágnest valamilyen árustól szereztem; tucattermékek, amik megtalálhatóak bárki lakásában. De Taeyong egy személyre szólót csináltatott nekem, aminél szebb ajándékot el sem tudnék képzelni. Ez annyira meghat, hogy nem húzódom el, amikor a karjai szorosan körém fonódnak. Arcomat a vállába fúrom, mélyen belélegzem a múltam illatát, és gondolkodás nélkül célba veszem az ajkait.

– Bo… bocsánat! Csak elragadott a hév…

Nem bírok a szemébe nézni. Sarkon fordulva kiviharzok a konyhából, ki a házból. Ezzel aztán emlékezetes születésnapot fogok okozni Chanminak. Tudom, hogy nem felnőtt emberhez méltó a viselkedésem, de egy perccel sem lennék képes többet tölteni a közelében. Attól tartok, mindent elrontottam. Direkt azért költöztem messzire tőle, hogy ne ismerje a címem. Mi lesz, ha ezután mindennap az ajtómon fog kopogtatni? Lerítt róla, hogy még mindig szeret. Annak dacára szeret, amit vele tettem. Keresnem kell egy új lakhelyet! Muszáj lesz újra elmenekülnöm, még ha sokadjára is töröm össze a szívünket.

***

Meglepettségemben hátra hőkölök, ugyanis egy hatalmas virágcsokorral találom szemben magam. Illetve egy csomó NCT taggal, akik úgy vigyorognak rám, mintha én lennék a legnagyobb rajongójuk. Nem tagadhatom, hogy összeszorul a szívem, amikor nem emelkedik ki a sorból Taeyong mosolya. Oké, tudom, hogy én utasítottam el, tudom, hogy én nem veszem fel neki a telefont napok óta.

Én szöktem el előle két éve. Én löktem el magamtól egyetlen magyarázat nélkül. Én hagytam faképnél, miután könnyáztatta csókba vontam egy hete. Taeyong imádott engem. Mindig az első helyen voltam az életében, még akkor is, amikor a nagy debütre készültek. Sokszor hulla fáradtan esett be hozzám, vagy az éjszaka közepén arra riadtam fel, hogy azt ismételgeti a telefonba, mennyire hiányzom neki. Semmi jogom nincs ahhoz, hogy újra akarjak találkozni vele, ha nem hozhatom vissza mindazt a szépet, amit egykor miattam vesztettünk el.

Nagyon rosszkor jött ez a viszontlátás. Már épp kezdtem hozzászokni ahhoz, hogy nem a mosolya ébreszt, hogy nem csiklandós puszijai altatnak el. Nem lettem szerelmes másba, de kellemesen éreztem magam Jonghyukkal, tegnap azonban meg kellett mondanom neki, hogy nem folytathatjuk tovább. Nem tehetem tönkre még egy férfi életét. Azelőtt elhagytam, hogy igazán belém habarodhatott volna. Legalábbis azzal vigasztalom magam, hogy ez még nem történt meg eddig.

– Kértek kávét? Esetleg teát? – Próbálok udvariasan viselkedni velük, amint a lakásba csődülnek, de nehezen sikerül lepleznem a hangom remegését. Fogalmam sincs, miben törik a fejüket, mégis örülök a jelenlétüknek, mert legalább rajtuk keresztül közelebb érezhetem magam Taeyonghoz.

– Aha. Egy kókusz szirupos Americanót, légyszi! – adja le a rendelést Ten.

– Én egy latte macchiatót kérnék dupla tejszínhabbal – csatlakozik Donghyuck kényelembe helyezve magát a nappaliban található szófán.

– Állj már fel onnan! – sziszegi Jaehyun visszarángatva Donghyuckot maga mellé. Egyébként mindannyian elegánsan néznek ki, bár Mark zakóján egy folt éktelenkedik, amitől akaratlanul felfelé görbülnek ajkaim. Biztos nem bírta ki torkoskodás nélkül az idevezető úton. – Szia! A nevem Jaehyun. Még nem találkoztunk személyesen, de olyan, mintha tökéletesen ismernélek. Szerintem nem telt úgy el nap, hogy ne hallottam volna a neved debüt óta. Bocsánat a srácok miatt, természetesen nem kérünk semmit. Nem ezért jöttünk. Mellesleg bemutatnám, akiket még nem ismersz: Donghyuck, Taeil és Yangyang.

Zavartan állok egyik lábamról a másikra. Mégis mit kéne erre mondanom? Hogy valójában az összes tagjuk nevét tudom, mert mostanság úgy viselkedem, mint egy tini lány, aki még azt is tudni véli, hogy oppa kiről álmodott az éjjel? Jaj, bárcsak elmentem volna Minával a fodrászhoz! Legjobb barátnőm hetek óta nyaggat, hogy ráférne egy újrafestés a hajamra, én hülye meg folyamatosan lerázom őt, pedig akkor hiába jelentek volna meg itt talpig puccba vágva hazánk híres idoljai. Milyen kár, hogy a házban lakó tinik nem fedezték fel őket, amíg felértek, vagy nem tartotta vissza őket újságírók hada!   

– Chanmi nincs itthon. De felhívhatom! Biztos rögtön ott hagyná a barátait, ha…

– Várj! Leülnél, kérlek? – állít meg Taeil tárcsázás közben. Talán igaza van. Jobb lenne ülve folytatni ezt a szürreális eszmefuttatást, mert a lábaim már rendesen reszketnek az idegességtől. És miért nincs itt Taeyong? Történt vele valami, ezért hozták ide a többiek ezt a rengeteg mindent? Mielőtt hangot adhatnék aggodalmamnak, Donghyuck megköszörülve a torkát magához veszi a szót.

– Azért jöttünk, hogy átadjuk neked ezeket az ajándékokat. Bár, hogy őszinte legyek, a virágok hiányozni fognak, mert az illatukkal legalább elnyomták Mark zoknijainak szagát.

– Lehet, hogy nem mindig jutnak el a ruháim a szennyesig, de te meg a félig megcsócsált szendvicsed hagyod napokig a konyhaasztalon. Annak is van ám szaga! – vág vissza Mark meglegyintve a barátját.

– Hé! – parancsol rájuk Jaehyun. – Azért jöttünk, hogy meggyőzzük Hyolynt, bocsásson meg a mi szeretett Taeyong hyungunknak, de ez nem fog menni, ha rávilágítotok, hogy egy disznóólban él. – Látom, hogy Marknak nehezére esik csendben maradni. Szívesen elvitatkoznék vele, csak hogy ne kelljen az ajándékokkal meg azok küldőjével foglalkoznom, azonban van egy olyan érzésem, hogy ezek heten nem tágítanak innen, amíg végig nem hallgatom őket. Johnny elnyom egy ásítást, mire Taeil egy oldalba könyökléssel felel. Azt hiszem, miattam kellett félbeszakítania a délutáni sziesztáját, amiért őszintén sajnálom, de a többiek kis noszogatást követően rábírják, hogy végre csinálja azt, amit rábíztak.

 – Amint látod, én ezeket a muffinokat adom neked. Vagyis nem én… Taeyong készítette őket, csak aztán nem merte neked elhozni. Mindegyik ajándékhoz tartozik egy levél, amit szintén nem mert eljuttatni hozzád, úgyhogy tessék – nyújt át Johnny egy aranysárga borítékot. Azaz nyújtana, ugyanis Taeil megakadályozza benne.

– Te fogod felolvasni, rémlik? – szűri a fogai közül vigyort erőltetve az arcára. Johnny komótosan széthajtogatja a levelet, valószínűleg még Taeyong kézírására is rácsodálkozik, mielőtt belefogna az üzenet felolvasásába.

 – Szerelmem! Ezt nem én mondom, hanem így kezdődik a levél… Jó, jó, abbahagyom – vihog Johnny, amikor mindenki, beleértve engem is szúrós szemmel néz rá. 

 

Szerelmem!

Úgy hiányoznak a finomságok, melyekkel akkor is megleptél, amikor ki se láttál a jegyzeteidből. Képes voltál hajnali háromig fent maradni, hogy reggel frissen sütött csodákkal lepj meg. Sosem mondtam el, mennyit jelentettek számomra az ilyen kis figyelmességek. Sosem jutott eszembe, hogy én is kedveskedhetnék neked hasonlóval, bár ez már a harmadik adag, és még mindig nem vagyok elégedett az eredménnyel. Az első szénné égett, a másodikba túl kevés cukrot tettem, ezzel meg nem tudom, mi a bajom, de valahogy nem lett olyan, mint a tiéd.

A kapszlik színe a találkozásunkra emlékeztet. Ugyanilyen rikító sárga együttes volt rajtad, amikor megláttalak a patak mellett futni. A hajadat is napszínű gumival kötötted lófarokba, még a füledbe dugott fülhallgató is neonosan pompázott. Ámulatba ejtett a kitartásod, hogy egyre róttad a köröket egymás után a tikkasztó meleg ellenére. Én maximum a futópadot részesítettem előnyben, egy légkondis teremben, hatszázszor megállva egy kis pihenésre.

Reménykedtem, hogy előbb-utóbb rám fogsz nézni, de te csak a táv teljesítésére összpontosítva haladtál tovább. Hiába kezdtem kamu köhögésbe másnap, hiába beszélgettem fennhangon a barátommal telefonon, sehogy sem tudtam felhívni magamra a figyelmedet. Így hát bombabiztos tervként azt ötlöttem ki, hogy jobb híján én is futni kezdek.

Le akartalak nyűgözni, de a szerencsémnek meg a hülye cipőfűzőimnek hála két kör után akkorát zakóztam, hogy még a nadrágom is kiszakadt. Az esésnek köszönhetően végre felfigyeltél rám, bár nem igazán hatott meg a térdemből szivárgó vér; pedig én már akkor a lábaid előtt hevertem. Azt mondtad:

 

– Ezért találták fel a tépőzárat – mondom egyszerre Johnnyval, amin mindannyian nevetésben törünk ki. Ha tudná, hogy az első perctől fogva felfigyeltem rá, csak éppen nem szándékoztam egy helyes fiúért dobni az akkori barátomat. Próbáltam ellenállni, hiába jött vissza másnap egy tépőzáras cipővel, és loholt a nyomomban, amíg levegőért könyörögve le nem rogyott a futópálya szélére. Azt mondta, addig fog futni utánam, ameddig végül beadom a derekam; még a fülemben szóló zene dacára is hallottam a bókjait, melyek eleinte elég bénák voltak, idővel viszont egyre viccesebbek lettek.

Amikor egy nap nem jelent meg, rájöttem, hogy hiányzik. Másnap aggódni kezdtem, harmadnap biztosra vettem, hogy baja történt. Ám a negyedik nap újra felbukkant, és én úgy futottam hozzá, mintha ezer éve ismertem volna. Először ültem be egy pizzázóba edzés helyett, ahol először mosolygott rám, amit attól kezdve abba sem hagyott. Főleg azt követően, hogy elárultam, a mosolya vett le végleg a lábamról.

– Te megdézsmáltad a süteményeket? – mered Donghyuck szemrehányóan Johnnyra. Van egy olyan érzésem, hogy nem az zavarja, hogy nem az érintetlen tálat kapom meg, hanem az, hogy ő nem falatozhatott belőle.

– Nincs túl jó íze. Tulajdonképpen megvédem Hyolynt egy gyomorrontástól, mert ettől a kevéstől talán nem lesz rosszul. – A többiek felmordulnak, amíg kiszaladok a konyhába. Nem bírom megállni, hogy ne kóstoljam meg, így hát nagyot harapok az egyik darabba, ami olyan száraz, hogy majdnem beletörik a fogam. Felnevetek, amint megjelenik előttem a receptet bújó Taeyong, aki nem érti, mit csinált rosszul, amikor végig követte az utasításokat. Mindenesetre értékelem az igyekezetét, és egy pohár tejjel nem is lesz olyan vészes.

– Én jövök – lép egyet előre Ten, miután visszatérek a nappaliba.  Összeszorul a szívem, amikor szomorkásan a szemembe néz, majd rendezve a vonásait feltépi a rózsaszín borítékot. Bele sem gondoltam, neki milyen nehéz lehet ez az egész. Nap, mint nap együtt lenni azzal az emberrel, aki miatt elhagytam. Ráadásul a többiek még ebbe a fura visszahódításba is belerángatták! Legszívesebben gyorsan elvenném tőle a levelet meg a kis csomagot; ne kínozzuk azzal is, hogy felolvassa Taeyong vallomását, de mire tehetnék valamit, belefog.

 

Amikor megvettem ezt a szalagot, azon morfondíroztam, vajon megvan-e még az az idegesítő unikornis, amit nem lehetett kirobbantani az ágyadból…

Sosem voltam féltékeny egy körülötted legyeskedő srácra sem, de az a rózsaszínű egyszarvú jól feladta a leckét. Ahányszor hozzád akartam bújni alvás közben, közénk férkőzött az a rusnya plüss. Emlékszel, hogy egyszer eldugtam? Képes voltál addig fennmaradni, amíg nem tettem vissza a helyére. Mint egy kisbaba, aki nem bír meglenni a rongyija nélkül. Csakhogy az a dög még nálam is nagyobb, így sokszor arra ébredtem, hogy majdnem leesek az ágyról, úgy perifériára szorultam.

Gonosz vagyok, amiért fejben számtalanszor és mindenféle válogatott módon kinyírtam?

Az az igazság, hogy már az az undok plüss is hiányzik. Ezért választottam ki ezt a szalagot. Szerintem jól mutatna a nyakában.

 

Ten rezzenéstelen vonásokkal nyújtja át a dobozkát. Nagy gonddal leveszem a tetejét, hosszasan nézegetem a sötétpink színű, ezüst szívecskékkel tarkított anyagot, csak hogy elrejtsem a tekintetem előle. Ugyanis azt az unikornist tőle kaptam. Minden pénzét elverte, hogy megnyerje nekem a céllövöldében. Vajon mi járhat most a fejében? Mérges, amiért a szakításunk után nem váltam meg a plüsstől, vagy azt reméli, jelent valamit, hogy továbbra is ennyire ragaszkodom hozzá?

– Kedves Hyolyn! Mielőtt ezt felolvasnám, hadd mondjak el valamit. Nekem is volt barátnőm a debütkor – pillant rám Taeil a csomag takarásából. – A cég azt mondta, ha nem reklámozom, kvázi ha titokban tartom, együtt maradhatunk. Annyi a problémánk, hogy elég keveset tudunk hosszabb időt egymással tölteni, de amikor találkozunk, kárpótolom minden külön töltött percért. – A többiek egy emberként kezdik a vérét szívni. Valaki hányást mímel, más gratulálás gyanánt hátba veregeti, amíg rá nem tér a levél tartalmára.  

 

Amikor már levegőt venni is alig volt erőm a sok próbától, rendre nálad kötöttem ki, hogy az ágyadon heverve semmit tegyek, mivel másra nem lett volna energiám. De veled még ezt is imádtam!

Ilyenkor beszélgetni sem volt kedvem, csak feküdtem a mellkasodra hajtva a fejem, és hagytam, hogy a belőled áradó nyugodtság belém szivárogjon. Örömmel fogadtam a szobádba szökő csalafinta tavaszi szellőt, ami velem együtt szeretett beléd, akárhányszor végigsimított az arcodon.

A Hold is minden éjjel azért foglalta el szokásos helyét az ég közepén, hogy alvó alakodban gyönyörködhessen. Gyakran azt gondoltad, nem vagy elég szép, de valószínűleg az összes tükör hibás volt, amibe belenéztél. Remélem, egyszer találok egy olyan darabot, amiben a valóságot láthatod.

 

Csak a mosolya tükrében találtam magam értékesnek. Amikor rám mosolygott, nem magamat hibáztattam azért, hogy apa elhagyott. Az ő pillantásának elhittem, hogy nem vagyok egy átlagos lány, tele szorongással, kérdőjellel; vele mindig mindenre tudtam a választ. Egy nap arra kértem, bármi történjék, maradjon meg annak a vidám srácnak, aki hasra esett a cipőfűzőjében futás közben. Ne szegje kedvét egy negatív komment sem a közösségi oldalakon, ne szomorodjon el, ha néhány daluk nem éri el a várt eredményt. Ne bánkódjon, amikor valaki népszerűbb lesz nála, ne búsuljon, ha nem jön minden össze, amit előre eltervezett. Csak azzal nem számoltam azon a napon, hogy én leszek a mosolya gyilkosa.

Magamhoz szorítom a gyönyörűen feldíszített tükröt. Végighúzom ujjaim a csigás domborulaton, ami a szélén fut végig, megcsodálom a hátára festett, naplementét ábrázoló képet, csak arra nem vagyok képes, hogy belenézzek. Így is könnyek csípik a szemem gondolatait hallva.

– Uhh, ez a tömény levendula illat – prüszköl Yangyang eltartva magától a hatalmas virágcsokrot. Behunyt szemmel szívom magamba a bíborszín szirmok mámorító illatát. Milyen rég éreztem már, annak ellenére, hogy a kedvencem. Yangyang nem bánja, hogy megbabonázva veszem magamhoz következő ajándékomat, sőt, megkönnyebbül, hogy tisztes távolságba kerülhet tőle.  

 

Szörnyen figyelmetlen voltam, amiért még egy szál virággal sem leptelek meg, mialatt jártunk. Annyi mindent másképp csinálnék, ha lenne rá esélyem.

Képzeld, amióta nem vagy mellettem, mindenből levendulásat használok. Sampon, tusfürdő, kézkrém… Ez által legalább az illatodat nem vesztettem el. Yangyang folyton nyafog, hogy allergiás rá, bezzeg amikor abból a lányból áradt ez az illat, akiért odavan, napokig azt az inget hordta, amit a csajszi összelevendulázott.

– Ez az az ing, nem? Hadd szagoljalak meg! – Donghyuck a gombokba csimpaszkodva rántja magához Yangyangot, aki zavartan próbálja elhessegetni magától barátja szimatoló orrát.

– Hé, hagyd már szegényt! – férkőzik közéjük Mark. – Féltékeny vagy rá, amiért a te inged nem illatozik senkitől? – Egy pillanatra úgy érzem, megfagy a levegő. Yangyang kapva az alkalmon arrébb iszkol, így a két jó barát farkasszemet néz egymással. Vajon csak nekem tűnik úgy, mintha Donghyuck dühös pillantása valójában birtoklást rejtene magában? Illetve Mark csipkelődése azt jelentené, hogy „ha nem lennél ilyen beszari, az én illatom lenne rajtad”.

– Nekem… dolgom van… Úgyhogy essünk túl az én ajándékomon. – Donghyuck idegesen köszörüli meg a torkát. Szerintem csak azért lép előre, hogy lerázza magáról Mark érintését, de lehet, hogy én magyarázok bele mindenbe szerelmet, mert túlságosan Taeyong üzeneteinek hatása alatt vagyok.

 

Remélem, nem fogod gyerekesnek tartani a következő ajándékot. Ez egy olyan teknős, ami csillagokat  vetít a plafonra. Tudom, mennyire szereted esténként nézni az eget, és, hogy elszomorodsz, amikor a felhők miatt egyetlen fénylő petty sem látszik a sötétségben.

Mivel sajnos azt nem tudom megtenni, hogy lehozzak neked párat, és kincsként nyújtsam át őket, gondoltam, örülnél egy ilyen szerkezetnek.

 

Elképzelem, ahogy az ágyamon fekszem. Magamhoz ölelem az unikornisom, mélyeket szippantok a levendulás füstölőből, hallgatom a legújabb NCT dalokat, és nézem a felettem táncoló szikrázó pontocskákat. De mit ér mindez, ha ő nem lehet mellettem? Ha nem jegyzi meg játékosan, hogy néha kipróbálhatnék más illatokat is. Nem tesz be olyan zenét, amiben nem ő énekel, arra hivatkozva, hogy túl sokat hallja a hangját…

Mikor lesz már ennek vége? Meddig kell még kordában tartanom az egyre csak gyűlő fájdalmamat? Legszívesebben az előttem álló fiúkra kiáltanék, hogy húzzanak el, hisz senki nem hívta ide őket, de hogy tehetnék ilyet, amikor egytől egyig aranyból van a szívük? Ők fogták Taeyong kezét, miután én elengedtem. Ők nyújtottak neki vigaszt, amikor én egy másik férfi oldalán próbáltam vigasztalódni. És most mindent megtesznek azért, hogy újra boldognak lássák a barátjukat. Ahogy ezt realizálom, hirtelen megváltozik a véleményem; inkább egyesével zokognék a vállukon hálát rebegve. Bár szerintem az is elég hülyén venné ki magát, ezért végül nem teszek semmit.

 – Az én ajándékom kint van – kapja el a csuklóm Mark, hogy annál fogva kezdjen az ajtó felé ráncigálni. Gyermeki lelkesedése hamar átragad rám, ahogy loholunk le a lépcsőn. El sem tudom képzelni, mi várhat a ház előtt, de kíváncsian fordítom tekintetem abba az irányba, amerre Mark mutogat.

Egy óriási molino kúszik be a látóterembe. Szerintem az egyik dalukból áll rajta egy idézet, de a szememből patakzó könnyek nem engedik, hogy tisztán lássam. Mark úgy szaval mellettem, mint amikor régen kikérdeztem a sulis anyagokból, de csapongó gondolataim miatt a hangok sem úgy jutnak el hozzám, ahogy kéne. Annyit fogok fel, hogy minden perccel jobban szeret, még ha nem is érhet hozzám… Meg hogy én vagyok a legdrágább kincse…

Nem tudom, hogy keveredtem vissza a lakásba. Körbepillantva észreveszem, hogy Mark sincs már a sorban, úgyhogy arra következtetek, kihasználta a lehetőséget, hogy kint voltunk, és lelépett Donghyuck után. Szívből remélem, hogy legalább nekik sikerülni fog. Olyan aranyosak együtt, mint egy folyton harcban álló kutya és macska, akik alig várják, hogy kettesben lehessenek, amikor senki nem mondhatja azt, hogy egy kutya meg egy macska nem szeretheti egymást.

– Már csak én vagyok hátra – állapítja meg Jaehyun egy félszeg mosoly társaságában. Meg kell erőltetnem magam, hogy úgy figyeljek rá, ahogy a többiekre. Nem érdemli meg, hogy az ő mondandóját ne hallgassam meg. Elcsigázva nézem, ahogy lassan az asztalra borítja az ajándékzacskó tartalmát, amit addig szorongatott. – Ez olyan sok mágnes, hogy egy hűtőt is adhatott volna hozzájuk – kuncog Jaehyun, és a többiek is vele nevetnek, kivéve engem.

Erős szédülés kerít hatalmába a hűtőmágnes halmot pásztázva. Az egyiken Taeyong és én nyalunk egy óriás gombócos fagyit. A másikon egy tevét ölelgetünk. A harmadikon pandajelmezben bohóckodunk a húgomnak… Amerre csak nézek, a közös emlékeink köszönnek vissza, ami túl sok nekem. Már az első ajándéknál elkezdte feszíteni a mellkasom egy kellemetlen érzés, de az a bizonyos pohár most telt be.

Sajnálom Jaehyunt, amiért nem hallgatom meg az általa tolmácsolt üzenetet, hisz ő tűnik az egyik legkedvesebbnek. A többiekkel együtt értetlenkedve mered utánam, amikor se szó, se beszéd berohanok a szobámba. Tudom, hogy megint kisgyerek módjára viselkedem, de a visszatarthatatlan sírás olyan elemi erővel tör rám, hogy nem bírok gátat szabni neki. Inkább higgyenek bolondnak, minthogy végignézzék, ahogy levegőért kapkodva fojtom zokogásom hangjait a párnámba.

Balra fordítva fejem, tekintetem a félkész bőröndömön állapodik meg. Elhatároztam, hogy elköltözöm, csak ezek szerint nem bizonyultam elég gyorsnak. Chanmi persze kiakadt, és anya sem egyezett bele, hogy mindannyian továbbálljunk, mint múltkor. Megértem őket; nem szakadhatnak ki állandóan a megszokott környezetükből, amikor én gondolok egyet, és menekülni lesz kedvem. Ettől függetlenül fájt, hogy a szökésem mellett még a családomat is mellőznöm kell a jövőben. Ugyanakkor a maradás nem szerepelt a lehetséges opciók között.

– Mi ez a bőrönd? – A fenébe! Tennel számolnom kellett volna. Miért gondoltam azt, hogy ő annyiban fogja hagyni a dolgot, és tiszteletben tartva az érzéseimet távozik a csapattársaival a lakásomból, hogy kedvemre bőghessek magamban egész nap? Miért nem zártam be a szobám ajtaját? Akkor legalább nem kéne látnom oly sok érzelmet tükröző pillantásait. Bár őt ismerve, addig dörömbölt volna, amíg meg nem adtam volna magam.

– Elmegyek.

– Taeyong azt hiszi, azért szakítottál vele, mert nem volt elég romantikus, elhanyagolt téged, nem figyelt oda eléggé rád… Nem gondolod, hogy megérdemelné az igazságot? Ha nem is kezded vele újra, legalább nem ostorozná magát többé.

– Tessék? – Ten olyan áthatóan vizslat, miközben az „igazság” szó hagyja el a száját, hogy biztosra veszem, mindent tud. De honnan? És ha tudja, miért nem ért meg? Miért vélek felfedezni szemrehányást a tekintetében? Kérdés nélkül lehuppan mellém az ágyra, ölébe húzza a tőle kapott unikornist, és a szarvát csavargatva várja, hogy kiöntsem neki a lelkem. Összecsapnak bennem az ellentétes érzések. Egyrészt bosszant, hogy olyan természetességgel terpeszkedik a szobámban, mintha semmi sem történt volna, másrészt ő is annyira hiányzott, hogy egyenesen magamra kell parancsolnom, hogy ne a karjába omolva zokogjam el minden frusztrációmat.

– Nézd… Chanmi elmondta, miért szakítottál Taeyonggal…

– Micsoda? Hogy tehette ezt? Miért utál engem ennyire? – Indulatosan ugrok fel az ágyról. Elviselhetetlen az a tudat, hogy a húgom árulta el a titkom, ráadásul annak az embernek, akinek mostantól a szemébe se merek nézni szégyenemben. És mi van, ha nem csak neki mondta el? A rettegés lángoló gombócokat varázsol a torkomba, melyek hatására csak egy alig hallható suttogás préselődik ki a számon. – Taeyong is tudja?

– Nem. Ezért szeretném, hogy elmondd neki. Mellesleg Chanmi jobban szeret, mint gondolnád. Pont azért kért tőlem segítséget, mert nem akarja, hogy elmenj, és végre boldognak akar látni. Ahogy én is.

Fáradtan rogyok vissza az ágyra. Az unikornis fejét Ten ölében hagyom, az altestét viszont magamhoz húzom, hogy a farka morzsolgatásával próbáljam meg lenyugtatni magam. Annak ellenére, hogy már tudja, mi is történt valójában, ki kell mondanom hangosan, mintegy gyakorlásképpen. Szeretném azt hinni, hogy miután bevallom neki, könnyebb lesz beszélnem Taeyonggal is, bár a szívem olyan gyors tempóra vált, amint megszólalok, hogy félő, a következő pillanatban meg le fog állni.

– A tokiói kiruccanás után történt. Odautaztatok valami tárgyalásra, és Taeyong ragaszkodott ahhoz, hogy veletek menjek, mert még sosem jártam Japánban. Egy este, amikor hazafelé tartottam a fodrászszalonból, megállított három lány. Azt mondták, beszélnünk kell, amit természetesen nem vettem figyelembe, mivel nem ismertem őket. Ám akkor az egyik képeket húzott elő a táskájából. Képeket, amiken… – Mély levegőt veszek. Az arcom úgy ég, mintha nekinyomtam volna a hajvasalómat. Ez nem megy… Nem bírom kimondani!

– …képeket, amiken szeretkeztetek… – Ten lágyan ejti ki a szavakat, miközben az ujjai az unikornis bundáját markolászó kezemre tévednek. Türelmesen kivárja, amíg csillapodik az engem rázó sírás, pedig több percbe is beletelik. Hirtelen megkönnyebbülés árad szét az ereimben. Eddig még nem éltem át ilyet, holott nem egy pszichológust jártam meg az elmúlt két évben. Mindent el akarok mondani Tennek. Ő nem azért hallgat meg, mert pénzt fog kapni utána. Nem tanult hosszú éveken át egy egyetemen, hogy egy-két tanáccsal elintézettnek vegye az ügyet. Annak dacára még mindig meg akar védeni, hogy elhagytam őt, ráadásul egy olyan férfiért, aki időközben a csapata tagja és a barátja lett. A kezemen erősödő szorítás újabb könnyeket csal a szemembe, de ezek már nem hallgattatnak el.

– A lányok azt mondták, mindenhol közzé fogják tenni a képeket. Ott álltatok a debüt kapujában; egyáltalán nem tett volna nektek jót egy ilyen botrány. De ennél sokkal jobban megijesztett az, hogy azok az őrültek végig követtek minket. Tudták, mikor utazunk Tokióba, hogy melyik hotelben szállunk meg… És ott voltak a szobában, amikor mi… Végignézték, érted? Iszonyatosan mocskosnak éreztem ezt az egész helyzetet. Amikor legközelebb találkoztam Taeyonggal, hányingerem támadt, amint megpróbált megcsókolni. Végig az járt a fejemben, hogy ettől kezdve bármikor ott lapulhat valaki a szekrényben… akárhol… Egyszerűen nem folytathattam a kapcsolatunkat. Tudom, hogy beszélnem kellett volna Taeyonggal, ahelyett, hogy szó nélkül lelépek, de annyira haragudtam az egész világra. Gyűlöltem a zaklatókat, Tae-t, amiért nem egy hétköznapi szakmát választott, magamat, amiért annyira megzuhantam, hogy mindent feláldoztam, amit szerettem…

– És mai fejjel hogy gondolkodsz ezzel kapcsolatban? Járnál újra Taeyonggal, vagy a folytonos rettegés miatt eldobod magadtól a szerelmet egy életre? – Meglep a kérdés, pedig erre is számíthattam volna. Eszembe jut, amit Taeil mondott. Ezen kívül vannak idolok, akik nemcsak párkapcsolatban élnek, de babájuk is született. Ha még magamat meg is fosztanám a boldogságtól, Taeyonggal nem tehetem ezt. Őszintén szólva azt reméltem, idővel majd elfelejt. Összejön egy csinos staffos lánnyal, és én csak egy szép emlék maradok számára. Láttam magam negyven éves háziasszonyként, aki két tündéri gyereket nevel, van egy elbűvölő férje, ennek ellenére akárhányszor szembejön vele az első szerelme képe egy magazinban vagy a tévé képernyőjén, könnybe lábad a szeme. Elfogadtam, hogy együtt kell élnem egy hatalmas űrrel, amit rajta kívül senki más nem tölthet be, de a csodálatos csapatának köszönhetően most egy másik jövőkép villan be előttem, ahol a két tündéri gyerek apukája és az én elbűvölő férjem Taeyong, akit repesve várunk haza a turnékról, illetve néhányra el is kísérjük.

– Hadd kérdezzek valamit, mielőtt válaszolnék. Veled mi a helyzet? Van esetleg egy lány…?

– Nem is egy – vigyorodik el magabiztosan. – Sok lány szívét megdobogtatom, de az enyémet csak egy valaki dobogtatta meg igazán… – A vallomás fojtogatóan tekereg kettőnk közt az egyszeriben fülledtnek tűnő levegőben. Szomorúság lesz rajtam úrrá, mert Ten barátsága legalább annyira hiányzott, mint Taeyong szerelme. A szakítás ellenére még mindig őt tartom a legjobb barátomnak, pedig jó ideje nem ücsörögtünk ilyen bizalmasan egymás mellett. De hogy maradhatnék vele kapcsolatban, amikor ő többet érez irántam?

– Olyan fiatalok voltunk akkoriban, és azóta annyi minden történt…

– Igen, de az az igazság, hogy én azokban az időkben éreztem magam a legboldogabbnak. – Nehéz megfelelően reagálnom a szavaira, amikor a bánat szinte sugárzik belőle. Bárcsak visszaadhatnám neki azt a mosolyt, amit évekkel ezelőtt elraboltam tőle. – Na jó, van egy lány, aki eléggé bejön. Ha esélyt adnék a dolognak, talán valami jó is kisülhetne belőle, de én is állandóan menekülök. A múltban ragadtam, annak a kölyöknek a bőrében, akinek még nem loholtak folyton riporterek, paparazzik meg őrült rajongók a nyomában. Honnan tudhatnám, hogy az a lány az igazi énemet látja-e, vagy csak Tent az NCT-ből?

– Ezt sosem fogod megtudni, ha nem ismered meg jobban. Egyezzünk meg valamiben! Én elmondok mindent Taeyongnak, azt is, hogy még mindig ő a nagybetűs szerelem számomra, te pedig elhívod a szerencsés jelöltet egy randira – mosolygok felvillanyozódva. Ten rosszallón megcsóválja a fejét, mintha nem lenne ínyére az alku, végül azonban fülig szalad a szája, amikor az ujjaink összefűzésével pecsételjük meg az egyezséget. Ha minden jól alakul, még négyesben is elmehetünk valahova. Boldog lennék, ha Tent boldoggá tenné az a lány, mert megérdemli, és az is, ha újra felhőtlenül tudnánk együtt nevetni. – Holnap lesz Taeyong születésnapja. Van egy ötletem! Segítesz megszervezni?

***

Hercegnőnek érzem magam a rám aggatott ruhában. A körülöttem sürgő-forgó emberek is olyan bánásmódban részesítenek, mint egy nemes hölgyet, ami irtó kellemetlenül érint. Vicces, hogy a híres sztárok igazgatják a hajam, ellenőrzik a sminkem, amikor ennek fordítva kéne lennie. Legnagyobb sajnálatomra a fiúk ragaszkodtak ahhoz, hogy tündérmesébe illően várjam Taeyongot, pedig egy ideje álmodni sem mertem arról, hogy a mi történetünk boldog véget érhet.

Mindig is a Pocahontas  volt a kedvenc mesém. Kislányként zokogtam a zárójeleneten, amikor Pocahontas addig fut a John Smith-t szállító hajó után, amíg egy kis ponttá nem zsugorodik a távolban. Nem értettem, hogy végződhetett ilyen tragikusan, hisz a meséknek épp a happy end a lényege, mégis újra meg újra betettem a DVD-t, hogy minden alkalommal osztozzak a főhősnő szenvedésén. Aztán hiába készítették el a második részt, mert mérhetetlenül csalódtam az indiánlányban, aki végül egy másik Johnt választott. Még az írók is olyan fantáziátlanok voltak, hogy nem jutott eszükbe egyéb név.

Beletörődtem a sorsomba. Elfogadtam, hogy nekem is be kell érnem a másik Johnnal, ám a kedves tündérkeresztanyák, akik ezúttal az NCT tagokban öltöttek testet, gondoskodtak arról, hogy a mesém egy hatalmas fordulattal a boldogság felé vegye az irányt. Ez konkrétan azt jelenti, hogy gyönyörűen feldíszítettek egy termet, ahol mindent virágok borítanak, halk zene szól, és számtalan tükörben szembesülhetek a külsőmmel. Nem tehetek róla, de akárhányszor megpillantom magam, furcsa grimaszba rándul az arcom. Ez a habos-babos ruha enyhén szólva nem az én stílusom, csakhogy Jaemin szerint semmi vállalható nem bújt meg a szekrényem mélyén, így biztosított afelől, hogy majd ő megszerzi a világ legszebb estélyiét. Meg is sértődött, amikor kisebb szívrohamot kaptam a ruha láttán, úgyhogy inkább felvettem, mert nem akartam neki csalódást okozni.

– Izgulsz? – rak még egy strasszkövekkel ékesített csatot Nari a hajamba. Úgy örülök, hogy Taeil barátnője is itt van! Mellette nem vagyok egyedüli lány a csapatban. Rögtön összebarátkoztunk, ahogy megismertük egymást, és alig várom, hogy elmenjünk egy dupla randira. Persze ha Taeyong egyáltalán megbocsát… A gondolatra összeugrik a gyomrom. Mi van, ha a sok erőfeszítés ellenére inkább faképnél hagy, miután végighallgatja a szakításom indokát? Tulajdonképpen megérdemelném, hiszen én is leléptem, ráadásul mindenféle magyarázat nélkül. Most először hasít belém, hogy ez az este másképp is végződhet, ami lehervasztja az arcomon ülő mosolyt.

– Megérkezett! Mindenki a helyére! – kiált Chenle leplezetlen izgatottsággal. Nem bánom, hogy nem kell válaszolnom Nari kérdésére, de a nagy teremből nyíló kisebbe lépve arra gondolok, bárcsak továbbra is a lovagjára váró hercegnő lehetnék, akit körülugrálnak az udvaroncok. Ehelyett egy riadt kisegérré avanzsálok, aki magányosan reszket egy sötét lyukban, amíg kintről felhangzik az ikonikus „meglepetés”. Taeyong most biztos azt hiszi, hogy a barátai szerveztek neki egy jó kis bulit, és az én jelenlétemet számításba sem veszi.

– Miért nem azt az öltönyt vetted fel, amit kikészítettem neked? – hallom meg Jaemin pánikkal átitatott hangját. – Hogy nézel ki? Mármint… te mindenben jól festesz, de… – Hirtelen ötlettől vezérelve ledobom magamról a nevetségesen gyönyörű estélyi ruhát. Illetve az túlzás, hogy ilyen könnyen megszabadulok tőle, mert egy darabig szenvedek a cipzárral, de én akkor látom a legszebbnek, amikor a lábamnál hever a földön. Gyorsan belebújok a futónadrágomba meg egy egyszerű mentaszín pólóba, a csodaszép magas sarkú szandált viseltes tornacipőmre cserélem. Kirángatom a hajamból az oda nem illő csatokat, és hagyom, hogy a fürtjeim rakoncátlanul hulljanak alá. Elégedetten bólintok, amikor szemrevételezem a gyér világításban a tükörképemet, és nem törődve a beszűrődő morgással, kimerészkedek.

Mindenki meghökkenve bámul, főleg Jaemin, akinek lehet, hogy nem ártana mentőt hívni. Taeyong viszont megajándékoz azzal a csodálatos mosolyával, amiről már azt hittem, sosem lesz benne részem. Figyelmen kívül hagyva a többieket hozzám siet, és olyan szeretettel szorít magához, hogy könnyeket csal a szemembe. Szinte hallom, hogy a fiúk azt szajkózzák magukban, „ne merd még a sminkedet is elrontani”, amitől rám tör a fékezhetetlen kuncogás, így először életemben megtapasztalhatom a sírva nevetés varázsát.

– Én hazaviszem azt a ruhát – dünnyögi Jaemin leverten. – Hátha lesz egy barátnőm, aki szívesen felveszi. – Szeretnék odaszaladni hozzá, vigasztalóan átölelni, de Taeyong nem szándékozik elengedni, ami őszintén szólva igazán kedvemre való. Kiszúrom a körülöttünk lévők közt Markot és Donghyuckot, akik kizárva a többieket épp pusmognak valamit egymás fülébe. Fel fogom vetni a srácoknak, hogy az ő összeboronálásuk legyen a következő projekt.

– Nagyon köszönöm ezt a meglepetést! – mondja őszintén Taeyong a barátaira mosolyogva. – Abszolút nem számítottam rá. Ti vagytok a legjobbak! Viszont most… kettesben maradhatnék Hyolynnal? Megnézhetnétek azt a filmet, amit Jisung ajánlott.

– De hát mindig együtt ünnepeltük a szülinapodat – biggyeszti le Jisung szomorúan a száját. – És a filmet is veled akartam megnézni… – Odasúgom Taeyongnak, hogy engem nem zavar, ha ők is maradnak, de hajthatatlanul csóválja a fejét. Engem már rég megtörtek azok a bánatos boci szemek, ő viszont nem enged az ostromnak.

– Veletek megünnepeljük holnap, oké? Ma különben sem lennék jó társaság, mivel egész este Hyolynt fogom csókolni. – Ha nem lennék benne egyébként is biztos, a tükrök igazolják, hogy pipacspiros lettem Taeyong megjegyzésétől, amit csak fokoz a fiúk kitörő ovációja. Nari cinkosan rám kacsint, majd súg valamit Taeilnek, aki felcsillanó tekintettel szájon csókolja. Gyanítom, Taeyong is szeretne már itt tartani, mert egyre türelmetlenebbül méregeti a nem mozduló tagokat.

– Csináltam spagettit, van házi készítésű pizza meg macaron. Ki tart velünk? – kérdezi Nari, aki már előre nevet a felhangzó kóruson.

– Hé, gyere csak ide! – kapom el Ten karját, mielőtt észrevétlenül elosonhatna. – Mi újság azzal a lánnyal?

– Ne már, kihűl a spagetti! – megy tovább megállás nélkül, de huncut mosolya mindent elárul.

Amikor eltűnnek a srácok, furcsa üresség lesz rajtam úrrá. Az utóbbi napokban megszoktam a társaságukat, a bolondozásukat, és örömmel tölt el, hogy mostantól én is a családjuk része lehetek. Felcsendül Tyler Shaw With You című dala, amit az elmúlt két évben nem bírtam zokogás nélkül végighallgatni. Érdekes módon minden kétségem elszáll, amikor Taeyong a zene ritmusára kezdi ringatni a testünket. Talán az lenne a helyes, ha először beszélnénk, de nem rontanám el ezt az estét. Erre a mesés helyre a szavak nem kaptak meghívót. De már nem is félek a reakciójától. Abból, ahogy az ajkai keresés nélkül a számra találnak, tudom, hogy ezután semmi nem állhat közénk.

Boldogságtól sugárzó másom néz rám, ha balra fordítom a fejem. Jobbra sandítva is széles mosolyommal találom szemben magam, de még a plafonról is szerelmes pillantásaim köszönnek vissza. Régebben a tükörben is csak Taeyongra fókuszáltam. Szebb, bátrabb, viccesebb lányt érdemelne, gondoltam, most azonban hosszasan tanulmányozom magam. Ma este nemcsak a szerelmemet kaptam vissza. Hosszú időbe telt, de végre azt a fantasztikus embert látom, kinek értékeit mások rég felfedezték. Büszke vagyok a nővérre, aki mindent megtenne a húgáért, a lányra, aki segítő gyermeke édesanyjának. Már nem kérdőjelezem meg, mit szeretnek bennem a barátaim vagy a világ legszexibb pasija. Mielőtt a kedvesem csókjai végleg elfeledhetnék velem a külvilágot, képzeletben odamegyek a tükörlányhoz, és egy olyan szoros ölelésben részesítem, amitől visszafordíthatatlanul egybeolvad egész lényünk.