Taemin - Holnap |OS|

MUSIC CHALLENGE - Finley: Driving to nowhere 

Ezüstös csillagokból szőtt szőnyeg mutatja az utat a sötét éjszakában. Lépteim fület sértően csattognak az elhagyatott utcák kövezetén. Olyan, mintha az egész világ magába zárkózott volna, hogy senki ne legyen kínzó fájdalmam szemtanúja. Csak a kezemben szorongatott telefon kicsengése ismétlődik vészjósló mantraként, amitől egyre nagyobb görcsbe rándul a gyomrom.

Tudom, hogy megtetted. Tudom, hogy Őt választottad.

Hogy voltál képes egyetlen szó nélkül eldobni mindazt a jót, amit együtt éltünk át?

Miért nem voltam elég neked? Miért nem jelentettem neked akkora boldogságot, amekkorát te jelentettél nekem?

Egy varjú kárálása zavarja meg a némaságba burkolózott környéket. Könnyek csorognak végig szélcsípte arcomon, melyeket egyetlen dühös mozdulattal száműzök. Nem érdemled meg, hogy miattad sírjak. Nem érdemled meg, hogy úgy fájjon a szívem, mintha megannyi tőrt forgatnának benne. Felmordulva megmarkolom a kabátom, mintha a mellkasom sajgását is el tudnám mulasztani, de az nem megy olyan könnyen.

Vajon mióta tervezgetted, hogy elhagysz? Tegnap is ez járhatott a fejedben, mialatt az ablakon bekukucskáló Hold glóriát rajzolt gyönyörű arcod köré szeretkezés közben? Arra gondoltál, hogy ez az utolsó alkalom, mielőtt az Ő karjaiba rohannál?

Bokáig gázolok egy koszos pocsolyában, amikor azt kívánom, bárcsak soha ne ismertelek volna meg. Emlékszem, milyen elsöprő vágyat éreztem irántad, amint megpillantottalak abban a fehér ruhában. Ártatlanul, védtelenül, szégyenlős mosollyal. Mint egy angyal, aki azért szállt alá, hogy megtisztítson attól a sok szartól, amin keresztül mentem.

Fogalmam sem volt arról, hogy te minden addigi szenvedésemet felül fogod múlni. Hogy a csókjaid csak azért repítenek a Mennybe, hogy aztán összetörten senyvedjek a Pokol fenekén.

Szemem sarkából kiszúrom azt a kóbor kutyát, akinek mindennap adok néhány falatot útban hozzád, de most rohadtul nincs kedvem a megmentőt játszani. Ráadásul mire megyek azzal, ha jót teszek másokkal? Lefogadom, hogy ha hazavinném ezt a szomorú szemű négylábút, egy idő után ugyanúgy bánna velem, mint te. Miért kötődjek bárkihez, ha az én jutalmam csak a fullasztó fájdalom lehet?

Könnycseppek marják az arcom, amikor a kutya bánatos lihegését hallom a hátam mögül. A fenébe is, nincs időm megállni, de arra nem vagyok képes, hogy becsapjam őt. Nem lassítva lépteim hátrahajítok egy jókora sonkás szendvicset, majd ráfordulok a göröngyös mellék utcára, ami a házunkba torkollik. A mi házunk! Sosem mertem arról álmodozni, hogy lesz egy otthonom. Egy hely, amit igazán a magaménak érezhetek. Hiszen apámnak nem kellettem már születésemkor sem, anyám halálakor pedig csak hétéves voltam. Bár a nagybátyám befogadott, mindig egyértelműen érzékeltette velem, hogy engem nem ő hozott össze, így te voltál az egyetlen, akihez izgatottan szaladtam haza munka után, akinek egy félmosolyától egész nap úgy vigyorogtam, mint egy idióta.

Minél közelebb érek a pirosra festett kapuhoz, annál nehezebb levegőt préselni a tüdőmbe. Erre nem készültem még fel! Nem akarlak úgy látni, hogy az Ő karjában keresel vigaszt. Nem tudom végignézni, ahogy a csókjai megnyugvást varázsolnak a tekintetedbe. Hogy engem már észre sem veszel, csak Őt látod, az Ő oldalán leltél rá arra, amit én nem adhattam meg neked.

 Kezem remegésétől többszöri próbálkozást követően találok a zárba. Ismerős illat csap meg az ajtót szélesre tárva; mézeskalács, amit akkor szoktál sütni, amikor felettébb jókedved van. A remény halovány szikrája kel életre bennem. Pillantásom a nappali asztalára halmozott finomság tengerre téved, mire önkénytelenül összefut a nyál a számban. Egyszer azt mondtad, hogy neked nem kéne palota, kastély, villa, csupán egy bájos mézeskalács házikót szeretnél, melynek minden falát csillogó cukorka borítja, a csapból forró csoki folyik víz helyett, és ahol az ágyból sem kell kimászni édességért, hisz a párna is vattacukorból lenne.

Hirtelen ráeszmélek, hogy a laptopomból a kedvenc dalod szól: Chasing Cars a Snow Patroltól. Én sosem szerettem ezt a számot, mert azt juttatta eszembe, amikor egyik este zokogva találtalak a tévé előtt. Szörnyen megijedtem, azt hittem, valamilyen tragédia történt. Percekig álltam ott lefagyva, mire nagy nehezen ki tudtad nyögni, hogy Derek meghalt, aminél nagyobb borzalmat nem követtek még el a sorozat írók. Dühösen vágtam volna hozzád a kérdést, hogy ki a fasz az a Derek, de nem volt rá szükség, mert az elkövetkezendő egy órában a legkisebb részlettel is megismertettél vele kapcsolatban.

És akkor meglátlak téged. Mosolyogva jössz felém, úgy suhansz le a lépcsőn, mintha repülnél, egyenesen az én ölelésembe. A megkönnyebbülés egy hatalmas sóhaj kíséretében szakad ki belőlem. Engem választottál! Tévesek voltak a feltételezéseim, a félelmem megalapozatlan. Biztos elromlott a telefonod, azért nem vetted fel, én meg rögtön a legrosszabbra gondoltam. Ha tudnád, mennyire boldoggá teszel a puszta létezéseddel. El kéne mondanom, el fogom mondani, de most még nem jutok szóhoz a torkomat kaparó örömkönnyektől.

Ajkaid érintése elém tárja múltunk számtalan emlékét, és a jövőnk csodás ígéretét. Látom, ahogy fejedet hátravetve nevetsz egy olyan poénomon, amire más csak szemét forgatva legyintene egyet. Hallom, amint fennhangon a Call me maybe-t énekled, lehetetlenül hamisan, mégis mindig megmosolyogtattál vele. Ebben az egy csókban együttesen érzem az összeset, amit az elmúlt években adtál: a nagymamám kertjében ácsorgó diófa alatt, a hullámvasúton, amikor én éppen az életemért küzdöttem, a moziban, ahova csak azért mentünk el, hogy villoghass velem a volt osztálytársaid előtt, a tengerparton, ahol jobban szerettél lenni, mint itthon... Erre van szükségem életem végéig.

Nem! Ne, ne, ne, ne, ne!

Ez nem lehet a valóság! Biztos valami hülye rémálomba csöppentem. Hol van a diófa? A hullámvasút? A moziterem azzal a sok idétlenül vihogó lánnyal?

Végigsimítva a hasadon, meleg folyadék csorog a kezemre. Halálra váltan realizálom, hogy már az én ingem is csupa vér. A telefonomért rohanva szeretném azt hinni, hogy baleset történt, vagy, hogy egy kibaszott elmebeteg bujkál a házban, arra várva, hogy engem is megsebesíthessen. Az nem lehet, hogy a rémületem mégis beigazolódjon. Ha megtetted, miért sütöttél mézeskalácsot? És miért csókoltál úgy, mintha az lett volna az utolsó csókunk?

Mert az volt az utolsó csókunk…

– Ne hívd a mentőket – motyogod szemlesütve. – Megígérted, hogy elengedsz, ha itt az idő…

– Te pedig azt mondtad, hogy szeretsz! Miért hitegettél három éven át? – Nem szoktam kiabálni. A kollégáim szerint nem született meg az az ember, aki úgy kihozna a sodromból, hogy torkom szakadtából üvöltsek. De a kollégáim nem ismernek téged. Nem tudják, milyen rettegésben élek három éve. Hogy egész munkaidő alatt azért imádkozom, hogy ne egy kötélen lógva, vagy vérben fagyva találjak rád este.

– Soha nem hazudtam neked. Te voltál az egyetlen jó dolog az életemben. Tudom, hogy rettentő nehéz volt mellettem, de meg kell értened, mennyire kemény volt az én életem. Elfáradtam az állandó harcban a démonok ellen. Nem bírtam már tovább. Ezt csak az foghatja fel igazán, akinek minden egyes napon fáj a lélegzés. Aki folyamatosan abban reménykedik, hogy meggyógyul, de a depresszió rákként emészti fel apránként a lelkét.

A tehetetlenségtől dühömben a falba bokszolok. Elborzadok magamtól, de legszívesebben téged ütnélek, amíg végleg el nem hallgatnál. Gyűlöllek, amiért olyan indulatokat hozol bennem felszínre, melyeknek még a létezéséről sem tudtam. Gyűlölöm magam, amiért haza rohantam. Szörnyű lett volna megtalálni a holttestedet, de annál nincs rosszabb, hogy szó nélkül kell végignéznem a haldoklásodat.

De ezúttal tényleg el foglak engedni. Én is belefáradtam abba, hogy helyetted küzdjek. Talán igazad van; lövésem sincs arról, min mész át naponta. A csók alatt kizárta az agyam a tragikus emlékeket, pedig abból jóval több van, mint boldog percekből. Sokszor álltál nagyon közel az öngyilkossághoz, nem egyszer könyörögtem, hogy engem válassz a Halál helyett. Éjszakákat töltöttem ébren attól rettegve, nehogy addig végezz magaddal, amíg alszom. Majdnem kirúgtak a melóból, mert öt percenként hívogattalak, hogy jól vagy-e.

A legjobb barátom azt tanácsolta, menj el pszichológushoz, szedj gyógyszereket, de leginkább azért rimánkodott, hogy szakítsak veled, mielőtt teljesen tönkretennél. Úgy látszik, sem a dilidokik, sem a pirulák nem segítettek. Úgy látszik, hogy az a sorsom, hogy a bensőmben tomboló tűzvész kíséretében kövessem figyelemmel, ahogy összegörnyedsz a téged györtő fizikai fájdalomtól. Vajon ez fáj jobban, vagy a fejedben létező szörnyetegek bántása?

– El kell mennem. Nem vagyok hajlandó asszisztálni ehhez.

– Kérlek, maradj! Tudom, semmi jogom ezt kérni, de annyit jelentene számomra. – Fejemet rázva próbálok kijózanodni. Nem hagyhatom, hogy most is manipulálj! Ugyanakkor miért tagadnám meg ezt tőled, amikor a nagypapám kezét is fogtam a halála előtt? A különbség csak annyi, hogy őt a rossz szíve vitte el…

Lehet, hogy egész életemben gyűlölni fogom magam a döntésem miatt, de képtelen vagyok kilépni azon a kurva ajtón, amíg még itt vagy. Levetkőzöm minden rossz érzésem, és úgy teszek, mintha autó balesetet szenvedtél volna, vagy lelőttek volna bankrablás közben. A lehető leggyengédebben fogom meg a kezed, és átkozottul nehéz pókerarcot vágnom, amikor a hála könnyeket fest a szemedbe. Veled voltam három évig. Nem léptem le, amikor más már rég messze járt volna. Most sem fogok megfutamodni.

– Tudod, hogy képzeltem el a Mennyországot, amikor anya meghalt? – kérdezem alig hallhatóan a rekedtségtől. Megszorítom a kezed, miközben utat adok az eddig visszafojtott könnyeknek. Néha lehunyod a szemed, mintha egyre nehezebben tudnád nyitva tartani, de kíváncsi tekintetedben még most is ott rejtőzik az a mély érdeklődés, amivel mindig hallgattál. – Azt gondoltam, hogy anya a napsugarakból készít ruhát, a csillagokat pedig ékszerként aggatja magára. Így akár nappal, akár éjszaka néztem fel az égre, azt reméltem, hogy az ő napfény szoknyája vesz körbe, vagy a csillag fülbevalói ragyognak olyan fényesen.

Lassan vánszorognak az óra mutatói. Nem tudom eldönteni, mióta kuporgunk itt, de egyszer csak azon kapom magam, hogy szorosan a karjaimba zárlak. Azt sem tudom, hogy siettetni vagy megállítani szeretném-e az időt. Amikor azt suttogod, köszönöm, nem válaszolok semmit. Annyi mindent mondhatnék, de a szavaknak már nem látom értelmét. Talán soha nem is volt. Talán ha kevesebbet beszélek, és többet csókollak meg, erre nem került volna sor.

Úgy simogatom a hajad, mint a kislányok kedvenc babájukét. Gyengéden ringatlak, mint az aggódó édesanya lázas gyermekét. Sosem éreztelek ilyen békésnek, ennyire nyugodtnak. Folyamatosan egy feszült vibrálás lengett körül, ami megszűnt létezni. Tudom, hogy születésedtől fogva erre a pillanatra vártál. Hogy megszabadulj a téged kínzó gyötrelemtől, hátrahagyd gúzsba kötő láncaid, melyek alól csak a Halál oldozhat fel.

Lehet, hogy észre sem vettem, pontosan mikor távozott el a lelked erről a nyavalyás bolygóról. Hirtelen arra eszmélek, hogy már nem érzem meleg lélegzetedet az arcomon. Legszívesebben megpróbálnálak újraéleszteni. de azzal is csak magamnak okoznék még több fájdalmat. Kósza gondolatként bevillan, hogy felkaphatnám azt a kést, amivel kiontottad az életed, hogy magammal is végezzek, de akármennyire is szenvedek pillanatnyilag, én nem akarok meghalni. Azért pedig köszönettel tartozom, hogy soha nem kértél arra, hogy veled együtt hagyjam el az élők sorát.

Gyengéden a kanapéra fektetlek, betakargatlak a pandás takaróddal, és melléd fektetem kedvenc plüssállatod. Az, aki nem ismer, azt hihetné, mély álomba merültél, csakhogy én tisztában vagyok azzal, hogy nem tudtál nyugodtan aludni, még olyankor sem hagytak békén a szörnyek. Azt a boldog mosolyt, amire a szád húzódik, csak egyetlen dolog varázsolhatta oda.

Iszonyú fáradtan lépek ki a hideg éjszakába, de képtelen vagyok egy perccel többet otthon tölteni. Fogalmam sincs, mit mondhatnék a szüleidnek, az öcsédnek, akik végig bíztak bennem, akik abba az illúzióba ringatták magukat, hogy majd én megmentelek téged. Őszintén szólva én is szerettem volna ezt hinni. Mélységesen csalódni fognak bennem, ha kiderül, nem elég, hogy nem vált hős belőlem, konkrétan meg sem akadályoztam a halálodat.

Ezúttal az égbolt is csillagtalan sötétség fátylat borít a városra. Senki sem láthatja, amikor remegő kézzel a kabátom zsebébe nyúlok, hogy a benne lapuló gyűrűt a Han folyóba dobjam. Hetek óta őrizgettem, vártam a megfelelő alkalomra, de ezek szerint az lett neki megírva, hogy a jéghideg vízben sodródva élje további életét.

Összerezzenek, amikor valami hátulról hozzám ér. Térdre esem, arcomat belefúrom a kutya vastag bundájába, hogy tompítson azon a zokogás rohamon, amit a jelenléte idézett elő. Meghat, hogy idáig követett, és biztos vagyok benne, hogy mostantól egyetlen éjszakát sem fog az utcán tölteni. Nem ijed meg indulatos megnyilvánulásomtól, mintha csak azt sugallnák bús szemei, hogy ha tehetné, magába szippantaná a szenvedésem, hogy ettől kezdve vidámnak lásson.

Némán megfogadom, hogy holnaptól minden más lesz.

Holnap felhívom Jongint, akinek a társaságát hónapok óta mellőztem.

Veszek egy repülőjegyet Amerikába, ahol táncot fogok tanulni. Nem vagyok hajlandó tovább a szőnyeg alá söpörni titkos szenvedélyemet.

Befogadok még egy kutyát, hogy Hope-nak legyen társasága.

Addig iszok, amíg el nem ájulok, mert úgy istenigazából még sosem rúgtam be.

Tetoválást csináltatok, rögtön kettőt.

Flörtölök a pincérnőkkel, és lehet, hogy az egyikkel még haza is megyek egy éjszakára.

Holnap magam mögött hagyok mindent.

Holnap.

De ma éjszaka még nem tudok továbblépni. Ma éjszaka beülök az autómba, és tövig nyomom a gázpedált. Lehúzom az ablakot, hogy a semmibe ordíthassam a neved. Addig sírok, amíg szinte már levegőt sem kapok. Több csúnya szó hagyja el a számat, mint egész életemben. Majdnem balesetet szenvedek, majdnem elütök valakit, majdnem elkapnak gyorshajtásért. De csak majdnem. Mivel holnap új életet kezdek.