Lotti

MUSIC CHALLENGE - Lee Sungkyung: As we live

– Tami! – derül fel Dana arca, amint meglát. Suttogva ejti ki a nevem, miközben fejével a bölcső felé int. Sosem szabad hangosan beszélni, ha Lotti alszik, mert az ő álma szent legjobb barátnőm számára, ahogy minden más is, ami a lányával kapcsolatos.

– Hogy vagy? – lépek közelebb hozzá. Lotti születése óta folyton ezt kérdezgetem tőle, pedig régen annyi egyéb kérdést tettem fel neki: Melyik könyvet olvastad legutóbb? Szerinted bejövök Rolinak? Hányra menjek holnap érted? Jól áll nekem ez a szín? Kérdések, melyek egykor az életünket jelentették, ma már azonban ostoba légyzümmögésnek hatnak.

– Kicsit fáradtan, de ezt már megszoktam. Csoda, hogy végre elaludt. A keresztlányod egy igazi sziréna – nevet fel őszintén. Ahányszor a kicsiről beszél, a világ legszebb mosolya terül el az arcán.

– Hoztam neki valamit. – Lehajtott fejjel kezdek kotorászni a táskámba, nehogy észrevegye a szememben megjelenő könnyeket. A szája elé kapja a kezét, amikor megérinti a neon pink, fidres-fodros babaruhát. Ha Lotti nem aludna, biztosan felsikkantott volna örömében. Emlékszem, mi volt az első mondata, miután kiderült, hogy kislánya lesz: „Legalább nem egy fiúnak kell hordania a cuki rucikat, amiket megvettem.” Aztán a nyakamba ugorva úgy rázendített, hogy a kórházban tartózkodó többi kismama azt hitte, rossz hírt kaptunk.

Dana és én az általános iskola első évétől kezdve elválaszthatatlan barátnők vagyunk. Az ovis legjobb barátnőm vidékre költözött, ezért egész nyáron azért siránkoztam a szüleimnek, hogy azonnal kövessük őket Debrecenbe, mert én nem vagyok hajlandó Luca nélkül iskolába járni. Természetesen nem mentünk sehova, ami azt eredményezte, hogy a bátyámtól kapott gesztenyét szorongatva merészkedtem be a rettegett suliba. Legszívesebben az alvós kacsámat vittem volna magammal, de azt gondoltam, amiatt biztos kigúnyolnának, ezért Alex kitalált egy mesét a szerencsét hozó gesztenyéről, és hozzátette, hogy ha valamiért nem működne az ereje, csak keressem meg őt a második emeleti folyosó harmadik termében.

Amikor először megpillantottam Danát, épp egy fiút gyepált, amiért az rossz szavakkal illetett egy másik gyereket. Egyszerre voltam lenyűgözve, és töltött el félelem a jelenetet látva. Napokig elkerültem; csak a távolból csodáltam, ahogy megvédi a többieket, míg végül rám nem került a sor. Szerettem volna felülni az udvaron elhelyezett egyik hintára, de az egyik fiú menet közben kigáncsolt, hogy ő érhessen oda előbb. Vérző térdemre meredve, remegő ajkakkal azon voltam, hogy felkeresem Alexet, ám egy kéz végigsimított a hajamon, mielőtt cselekedhettem volna. Dana mellém ülve így szólt: „A mi udvarunkon van egy hiper-szuper függőágy. Sokkal menőbb, mint ez a hinta. Gyere át, majd meglátod, milyen kényelmes!”

Még évekkel később is az volt a kedvenc tevékenységünk, hogy egymással szemben befeküdtünk a függőágyba, a lábunk összeért, a kezünkben tartott fagyi olvadozva folyt mindenfelé, mert annyit beszéltünk, hogy nem bírta a nagy melegben. Külön gimibe mentünk, mert ő egy művészetibe felvételizett, míg engem az unalmas számok vonzottak, de egy nap sem telt el találkozás vagy legalább telefonálás nélkül. Dana mindig ott volt: amikor elváltak a szüleim, amikor az imádott bátyámnál rákot diagnosztizáltak, amikor egy szemétláda majdnem megerőszakolt, és amikor az első pasim megcsalt…

– Dana… – fogom meg gyengéden a kezét. – Áron és én Bécsbe költözünk. Tudod… Áron kapott egy nagyon jó állásajánlatot, és hát Alexhez is sokkal közelebb lennék így…

– És te ezért sírsz? – mereszti rám gyönyörű kék szemeit értetlenül. – De hiszen ez fantasztikus! – Az izgatottságtól kicsit megemeli a hangját, de rögtön vissza is fogja magát, aggódva a bölcső felé nézve.

– Igen, de… Akkor nem találkozhatunk mindennap.

– Ugyan már, csajszi! Bécs nem a világ vége, ráadásul az okos telefonok manapság már csodákra képesek. Emlékszel, mekkora telefonszámlákat produkáltunk régen? Most itt van a FaceTime, a Messenger, szóval órákat csacsoghatunk anélkül, hogy fogyna a pénzünk. – A zsebembe csúsztatom remegő kezem, ahol gyenge ujjaim a szerencsehozó gesztenyére fonódnak. Több mint húsz éves, mégsem vagyok képes megválni tőle. Végül is Alexet meggyógyította. Nem tehetne csodát csak még egyszer? – Várj! Felébresztem Lottit. El kell búcsúznod tőle.

– Ne! – kiáltom túl hangosan. – Ne hülyéskedj! Hadd aludjon… – De Dana már a bölcsőnél is van. Elkeseredetten nézem végig, ahogy puszikat nyom a baba arcára, hogy olyan csodálattal néz rá, mint senki másra, hogy átöltözteti a fidres-fodros, neon pink ruhába, majd a kezembe adja, hogy lőhessen rólunk néhány fotót. Hamis mosolyba fojtom a szívem sajgását, ami elevenebben feszíti szét a mellkasomat, mint bármikor ezelőtt. Egy pillanatra becsukom a szemem, és elképzelem, hogy egy párhuzamos univerzumban milyen forgatókönyv játszódik le most. Az illúzió túl szép, én viszont a tehetetlenségtől ordítani szeretnék, amiért nem válthatom valóra az ábrándjaimat.

– Ezt meg miért kapom? – húzza fel a szemöldökét meglepetten Dana, amikor a kezébe csúsztatom a gesztenyét.

– Mert ez a legnagyobb kincsem. – Ez nem igaz. A legnagyobb kincsem a barátsága volt, erre cserbenhagyom, holott nagy szüksége lenne rám. Amikor a karjába zár, mindent megadnék azért, hogy csak egyetlen percre visszakaphassam azt a Danát, aki csúszómászókkal riogatta a rossz gyerekeket, aki tizenhárom évesen meztelen tüntetést szervezett a bundahordás ellen, aki három egymást követő éjszakán lefeküdt három fivérrel, aki letolt bugyiban járt örömtáncot a terhességi tesztjét lobogtatva… De a gesztenye ezúttal némaságba burkolózva hever a bölcsőben, mivel Lotti nem tudta megfogni, amikor az anyukája felé nyújtotta.

Erőtlenül botorkálok végig a folyosókon. A falak összemosódnak könnyáztatta szemeim előtt, emlékeztetnem kell magam a légzésre, arra, hogy nem pánikolhatok be, mert azzal nem csak magamnak ártanék. Mindig ilyen állapotba kerülök, ha meglátogatom Danát. Így éreztem magam tegnap meg tegnapelőtt, de holnap már nem fogom, mivel Ausztriába menekülök előle. Mégis hogy tehetek ilyet? Hogy hagyhatom itt? Fordított esetben ő vajon hogyan cselekedne? Annyi éven át osztozkodtunk a jón és a rosszon egyaránt, mire én képes vagyok hátat fordítani neki…

Amikor meglátom Dana anyját a vőlegényembe karolva közeledni, végleg elszakad bennem valami. Úgy tántorgok oda hozzájuk, mint egy részeg, és csak annak köszönhető, hogy nem esek térdre előttük, hogy Áron még idejében elkapja a karomat. Fájdalommal teli tekintettel néz rám, amibe az én lelkem is belesajdul. Mindennap szemtanúja annak, hogy egy részem meghal, amikor kijövök Danától, pedig ő nem ezt érdemli. Egy olyan menyasszonyt érdemel, aki izgatottan nézeget magának ruhát, helyeket a nászútra, aki finomságokkal várja vacsorára ahelyett, hogy folyamatosan a megváltoztathatatlanon bánkódna.

– Maga mit keres itt? – köpöm oda Dana anyjának. Belekapaszkodom Áron kezébe, megszorítom, hogy ezzel jelezzem, milyen fontos nekem a jelenléte, de teljes mértékben még nem koncentrálhatok rá. Már megint hátrébb sorolom, amit gyűlölök, csakhogy nem tehetek másképp, amikor ez a nő képmutatóan elém libeg, mintha minden a legnagyobb rendben lenne.

– A lányomhoz jöttem – krákogja alig hallhatóan. Gúnyos, fület sértő nevetés szakad ki belőlem, melynek hallatán az asszony összerezzen. Áron megpróbál visszahúzni, de én közvetlenül az arcába akarom vágni a sérelmeimet. Az igazságot, ami úgy mardos, mintha bármelyik pillanatban széttéphetne.

– Egy év elteltével jutott eszébe, hogy van egy lánya? Hol volt akkor, amikor Dana megtudta, hogy beteg a magzata? Hol volt, amikor Gergő elhagyta, mert nem értett egyet azzal, hogy Dana megtartja a babát annak ellenére, hogy talán csak pár napot élhet születése után? – Egyre hangosabban beszélek. Nem érdekel, hogy kíváncsi vagy becsmérlő tekintetek vetülnek ránk. Dana anyja sírni kezd, amit én már nem tudok. Túl sokat sírtam, túl régóta hallgattam. Most azon a sor, hogy mindent kiüvöltsek magamból, hátha kicsit megkönnyebbülök utána. – Hol volt abban a huszonnégy napban? Hol volt Lotti halálakor? És hol volt akkor, amikor a lánya beleőrült a gyermeke elvesztésébe? Én voltam mellette, amikor mindennek ellenére boldogan várta a babája születését. Én voltam mellette, amikor egyfolytában énekelt neki, mert azt akarta, hogy emlékezzen a hangjára a Mennyországban. A karjaimban tartottam, amikor Lotti az ő karjaiban hunyta le örökre a szemét. És utána… Úgy tettem, mintha az a játék baba a keresztlányom lenne. Órákon át válogattam a megfelelő ruhákat egy kibaszott játék babának!

A számra tapasztom a kezem, de már nincs időm arra, hogy kirohanjak a mosdóba. Lehányom a cipőmet, amit aztán Áron tisztít meg, és akkor megfogadom, hogy ennek ma vége. Bár a szívem szakad bele, hogy itt kell hagynom Danát, nem tehetem ezt tovább Áronnal. És főleg nem tehetem a kisbabámmal. Nem kockáztathatom az életét egy halott gyermekért…

– Végig itt voltam… – motyogja Dana anyja a padlót fixírozva. – Az üvegfalon át néztelek titeket, vagy Daniellát, amikor egyedül volt. Ő az egyetlen gyerekem, Tamara. Az ember mindig a legjobbat akarja a gyerekének. Meg is halna érte. Én meghaltam volna, ha úgy Lotti életben maradhatott volna. Amikor Dana kislány volt, megálmodtam a jövőjét. Nem volt benne egy férfi, aki faképnél hagyja a legnagyobb bajban, és nagyon nem volt benne egy kisbaba, aki csak huszonnégy napig élhet. Egy anyának tudnia kéne, mit tegyen ilyenkor. Meg kéne vigasztalnia a gyermekét, de én nem tudtam… Csak néztem őt, és nem bírtam megmozdulni, megszólalni… Hibáztam, de nem akarok több hibát elkövetni, érted? Mostantól én fogok órákon át válogatni a babaruhák közt, én fogom elringatni azt a babát, aminek csak Dana hallhatja a sírását.

Megkönnyebbülve omlok az asszony ölelésébe. Még ha nem is párolog el rögtön a haragom, mázsás szikla gördül le a szívemről azt hallva, hogy Dana mégsem lesz egyedül ezután. Mivel a remény mindent túlél, megkérem, hogy szóljon, ha a lánya jobban lesz, és persze akkor is, ha rosszabbul, mert azonnal autóba pattanok, és száguldok hozzá, hiszen Bécs tényleg nem a világ vége. Talán nem fogok bejárni mindennap, de nem is ma látom utoljára azt a személyt, akinek a boldogsága az én boldogságom is volt, ahogy a fájdalmán is egyformán osztoztam vele. Egyik részem szeretné követni, hogy meglessem, hogyan viselkedik Danával, de inkább a másik részemre hallgatok, ami teljes erejével az új életem felé húz.

– Mi lenne, ha megünnepelnénk, hogy kislányunk lesz? – mormolom Áron ajkára, miután beszállunk a kocsiba.

– Kislány? Miért nem mondtad korábban? – Mielőtt bejöttem Danához, elvégezte az orvosom a genetikai ultrahangot, ami nem csak azt mutatta ki, hogy a baba makkegészséges, hanem a nemére is fény derült. De annyira a barátnőm bűvkörében éltem, hogy elfelejtettem megosztani a hírt Áronnal, aki teljesen letört, amiért nem engedték el a munkahelyéről a vizsgálatra. Ismét megfogadom, hogy mostantól minden más lesz. Piszok mázlista vagyok, amiért a szerelmem itt ül mellettem, és fülig érő vigyorral puszilgatja a hasamat, azt gügyögve, hogy apuci kis hercegnője. Meg azért is, mert a babám nem beteg, a bátyám is meggyógyult, és megismerhettem egy csodálatos lányt, akivel rengeteg csodálatos közös emléket őrzök.

– Szívem… Tudom, hogy morbid, és rossz ómen, meg minden, de… Lehetne Lotti a neve? – Alig merem kiejteni a számon a kérdést, amit egy szívdobbanásnyi áthatolhatatlan csend követ. Aztán Áron mélyen a szemembe néz, megszorítja a kezem, és azt válaszolja:

– Szerintem ennél szebb neve nem is lehetne. – Könnycseppek gördülnek végig az arcomon, de ezúttal a boldogság szülte őket. Amikor megcsókolom Áront, minden megszűnik körülöttünk. Csak ő és én létezünk, meg a szerelmünk gyümölcse, aki pont ezt a pillanatot válassza ki, hogy megmutassa, mekkorát tud rúgni.

Felszabadultan, nevetgélve tesszük meg az utat, és a másnapi indulást tervezgetjük. De még valakitől el kell búcsúznom, és ezt Áron is tudja, ezért szó nélkül a temetőbe visz. Dana nem vett részt a saját lánya temetésén, mert összeomlott a kicsi halálakor. Sosem fogom elfelejteni azt a huszonnégy napot. Lotti olyan törékeny volt, lélegezni sem tudott hosszabb távon magától, így Dana végig a kórházban maradt vele. Egy percre sem akart elmozdulni mellőle, ami azt jelentette, hogy én is állandóan mellettük voltam. Ő egyszer sem sírt; csak mosolygott és mosolygott az ő angyalkájára, egész nap szebbnél szebb meséket mondott neki, és énekelt. Amikor már nagyon nem bírtam, kimentem a mosdóba, és percekig zokogtam a falnak dőlve. Miután visszamentem, Dana ugyanúgy mosolygott, mesélt, és énekelt, és én nem értettem, hogy képes ezt becsavarodás nélkül végigcsinálni. Még aludni sem volt hajlandó, olyan görcsösen figyelte a baba levegővételeit. Ha felül is kerekedett rajta a kimerültség, negyed óránként felriadt, mintha a legszörnyebb rémálom gyötörte volna; csak sajnos az a rémálom az ő esetében maga volt a tagadhatatlan valóság.

Lotti egy borús estén vált valódi angyallá. Vártam, hogy Dana mikor kel ki magából, mikor kezd toporzékolni, törni-zúzni, de eltelt egy óra, kettő, és ő még mindig ringatta a halott kisbabát. Amikor elvették tőle, egyszerűen összeesett, és hetekig nem kelt fel. És miután felkelt, már nem volt önmaga. Azt ordította, hogy valaki elrabolta tőle a kisbabáját. A haját tépte, a falba verte a fejét, rátámadt a személyzetre… Nem tudom, milyen inditatásból, de bevittem neki azt a babát, amivel kiskorunkban játszottunk. Azon nyomban lehiggadt, arcára hamis boldogság okozta mosoly költözött, és azóta semmi nem változott.

A párhuzamos univerzumban elmondom Danának, hogy nekem is kislányom lesz. Visítva körbetáncoljuk a házat, azt mondogatva, hogy a lányaink ugyanolyan elválaszthatatlan barátnők lesznek, mint mi. Dana és Lotti velünk jön Bécsbe, ahol két utcával arrébb bérelnek lakást. Mire a babám megszületik, Dana megismerkedik álmai férfijával, akit cseppet sem zavar, hogy gyereke van, sőt, imádja Lottit. Péntek esténként az apukákra hagyjuk a lányokat, és maratoni sorozatnézést tartunk nagyon sok fagyi és nachos társaságában. Vasárnaponként nagy ebédeket csapunk, amire Alex és a párja is csatlakozik. Amíg a kicsik délutáni sziesztájukon durmolnak, mi vérre menő kártya partikat folytatunk, ahol Dana szó szerint mindent megtesz annak érdekében, hogy nyerjen.

– Hát szia, angyalka! – Remeg a hangom és a végtagjaim, amikor teleszórom a sírt fehér rózsaszirmokkal. Melegség jár át, amint megpillantom a vázában álló friss frézia csokrot, amit minden bizonnyal a nagymamája hagyott ott. Szégyellem magam, amiért egyszer sem látogattam el ide a temetés óta, mialatt a játék babát ajándékokkal halmoztam el. Szinte érzem az apró ujjacskákat, amik gyengén megszorították a kezem, látom ködfátylas szemeit, melyeket álomittasan rám emelt, és hatalmas szeretet árad szét a testemben. – Kérhetek valamit? Lennél az én kislányom őrangyala? És vigyázz anyukádra is, jó? Ő nagyon szeret téged még most is. Nem kaphattál volna nála jobb anyukát. Remélem, nem fázol, és nem félsz, és van valaki, aki mindig mosolyogva énekel neked… Szeretünk, Lotti!

„Könnyű álmot hozzon az éj,
Altasd el, hűs dunai szél,
Aludj el,
Kisember,
Aludj el!

Álmodj hintát, homokozót,
Álmodj rétet, kis patakot,
Aludj el,
Kisember,
Aludj el!"