BaekYeol - Feketén a hófehér |OS|

 

MUSIC CHALLENGE - Stray Kids: Voices

– A fenébe is! Nézz az orrod elé! Vagy talán nem látsz? – förmedek az alakra, aki úgy nekem jön, hogy seggre esem. Méltatlankodva porolom le a nadrágomat, amire nedves fűszálak tapadtak, arról nem beszélve, hogy a hátsóm sajgása miatt szerintem napokig nem leszek képes leülni. Na jó, nyilván túlzok, de a hangulatom jó ideje rosszabb egy felhergelt pitbullénál, így attól is felcsattanok, ha egy légy elmerészel szállni a fejem mellett.

– Mivel egy olyan intézményben vagyunk, ahol látássérültek rehabilitációja folyik, ja, nem látok. – Zavartól kivörösödve kapom tekintetem a kellemes hang irányába. Annak ellenére, hogy mit vágtam hozzá, vidáman csacsog, és az arcán sem tükröződik megbántottság, már amennyire ki tudom venni a vonásait.

– Jesszusom… Ne haragudj! Csak még annyira szokatlan ez az egész. Valószínűleg sosem fogok megbékélni a helyzettel… Tudod, Byun asszonyhoz jöttem, hogy megtanítsa a vakos élet csínját-bínját, de fél órája bujkálok előle.

– Akkor azért ilyen ideges anya – nevet fel őszintén. Ha jobban szemügyre veszem, cseppet sem látszik rajta, hogy valami problémája van. Magabiztosan dől a kerítésnek, egyik karját lazán lógatja maga mellett, míg a másikkal cigit húz elő a zsebéből. Mellesleg úgy fest, mintha egy divat magazin címlapjáról lépett volna elő: vörösesszőke haja gondosan be van lőve, világoskék ingét nem gombolta be nyakig, hogy kikandikáló kulcscsontjával megszédítse a magam fajta balfékeket. Mindig is azt gondoltam, ha valaki nem lát, az csakis ápolatlan lehet, úgyhogy lélekben felkészültem arra az időre, amikor hetente fogok zuhanyozni.

– Anya? – rezzenek össze a szó hallatán.

– Anyukám az egyik rehab mentor, aki mindenre megtanítja az ide járó embereket. De miért kerülöd őt, ha már egyszer itt vagy? – Köhögésben török ki a felém szálló füsttől. Valójában utálom, ha valaki dohányzik, de ennek a srácnak még ezt is elnézném. A hozzá hasonlókra mondtam régen, hogy rohadtul bejön. Még abban az időben, amikor semmi gond nem volt a látásommal. Mostanság a boltig se megyek le szívesen, nemhogy a pasizáson agyaljak. Biztos azért van rám ilyen hatással, mert ki vagyok éhezve.

– Nem akartam én semmit megtanulni. Anya rángatott el. Úgy éreztem magam, mintha egy drogos kölyök lennék, akit bevágnak az elvonóra… Amúgy a nevem Chanyeol.

– Én Baekhyun vagyok. – Elnyomja a csikket, majd udvariasan kezet nyújt. Amikor az ujjaink összeérnek, sosem érzett bizsergés fut végig a testemen. Gyorsan elhúzódom tőle, mert nem akarom ócska ábrándokba ringatni magam. Különben is, kinek tetszenék én? Még látok valamennyit, mégis torzonborz stílusban meredeznek szanaszét a hajszálaim, a legkényelmesebb melegítőmet vettem fel, amiben otthon szoktam fetrengeni, a cipőm orra meg annyira kopott, hogy szinte lyukas. Kész főnyeremény vagyok, nem igaz? – Elmeséled, hogy jutottál ide?

– Mint mondtam, anyám betuszkolt a kocsijába, és azt mondta, ha nem találkozok Byun asszonnyal, egy hónapig apa főztjét kell ennem. Tudni kell, hogy apa imád főzni, de az általa elkészített ételeket még a kutyánk sem bírja megenni. – Baekhyun szívből jövően felkacag, amitől jól eső melegség jár át. Büszkeség tölt el, amiért meg tudom nevettetni. Még én is elmosolyodom jóízű nevetgélését hallva, amire már nagyon rég nem volt példa. – Oké, tudom, hogy arra vagy kíváncsi, hogy lettem látássérült. Nem szeretek erről beszélni. Igazából a családomon kívül nem is beszélek azóta nagyon mással… Egyik napról a másikra romlani kezdett a látásom. Kiderült, hogy valami betegség, aminek kimondhatatlan neve van, és persze gyógyíthatatlan. A doki azt mondta, előbb-utóbb teljesen meg fogok vakulni…

– Én így születtem – töri meg a kínos csendet hirtelen. – Szerintem annak sokkal nehezebb, aki felnőtt korában veszíti el a látását. Én megszoktam ezt, nincs viszonyítási alapom, te viszont eddig az összes érzékszerved közül leginkább a szemedre hagyatkoztál. Az emberek túl nagy feneket kerítenek a látásnak, és közben hajlamosak elfeledkezni a hangokról, az illatokról… – Öt perc. Vagy még annál is kevesebb. Pár perce élvezem csak Baekhyun társaságát, mégis fesztelenebbnek érzem magam, mint bármikor az utóbbi négy hónapban. Talán azért, mert ő is látássérült? Nem hiszem. Fél órás bujkálásom alatt összefutottam néhánnyal, de egyikük sem gyakorolt rám ilyen mély benyomást. Egyszerűen szomjazom a gondolataira. A szavai megnyugtatnak, más nézőpontba helyezik kifordult világom.

– Sosem hiányzott a látás?

– Dehogynem. Csak nemrég világosodtam meg – nevet fel szárazon a kifejezésen. – Tizenöt évesen nagyon nyomorultnak éreztem magam, amiért csak hallgathatom a pornót, ahelyett, hogy nyál csorgatva bámulnám a méretes szerszámmal rendelkező csődöröket. – Muszáj felnevetnem azon, milyen nyíltan mondja ki azt, amit legtöbben pironkodva vallanak be a másiknak, és sokkal hosszabb ismertség után, mint pár perc. A remény pillangói vernek tábort a hasamban. Baekhyun is meleg. És ami még fontosabb, vicces, helyes, olyan kisugárzással, amibe bárki beleszeretne nemtől függetlenül.

– És mitől világosodtál meg? – kérdezem nagy érdeklődéssel hangomban. Most aztán még kevésbé van kedvem ahhoz a hülye tanuláshoz. Nem akarom, hogy Baekhyun abbahagyja a beszédet. Akkor minden újra sivár és kilátástalan lenne.

– Rájöttem, hogy a szexet sokkal jobb csinálni, mint nézni. Az emberek egy csomó ideig nézik egymást, mielőtt belevágnának. A csajok szexi fehérneműt vesznek, a pasik kigyúrják magukat, pedig ha becsuknák a szemüket, sokkal jobban tudnának koncentrálni az élvezetre. Javaslom, hogy próbáld ki egyszer.

– Pillanatnyilag a fodrászhoz sem tudok elmenni anyukám nélkül. Maximum az életnagyságú Ian Somerhalder poszteremmel tudnék kísérletezni. – Muszáj burkoltan a tudtára adnom, hogy egy csapatban játszunk. Baekhyun először olyan arcot vág, mint aki menten elrókázza magát, aztán testét rázó hahotázás robban ki belőle. Kár, hogy nekem csak a szám nagy. Anno sok fiúval kavartam, de a betegségem bekövetkeztével még a barátaimat is eltaszítottam magamtól. Megrögzötten azt képzeltem, a sérült Chanyeolt nem fogják úgy szeretni, mint az egészségeset, ezért leépítettem őket, mielőtt ők dobhattak volna engem.

– Akkor kezdésnek egyél sok csokit. Az édesség boldogság hormonokat szabadít fel benned, melynek következtében remélhetőleg eljársz majd az órákra, ahol megtanítanak többek közt egyedül közlekedni, és azután már mehetsz szexelni kedvedre. Bár nem tudom, hogy néz ki az az Ian. De ha annyira jó, lehet, jobban jársz a poszterével, mint én az anyám által megszervezett vakrandikon.

– Uhh, anyukád nem tudja elfogadni, hogy meleg vagy, ezért vakrandikra küld csajokkal? – Ismerős a helyzet. Csak engem apukám akar összehozni lányokkal, akiket ráadásul ismerek is. Elég kínos tud lenni, amikor átjön Mina a szomszédból, hogy kölcsönkérjen egy szelet kenyeret a vacsorájához, erre apám rögtön megjegyzi, hogy „milyen remek feleség lenne ebből a lányból, ugye, Chanyeol-ah?” Én meg az ilyenekre általában annyit reagálok, hogy „igen, majd mutassuk be Sehunnak.” Legalábbis régen így volt. Ma már senkit nem tudnék bemutatni Sehunnak, hisz megszakítottam vele a kapcsolatot, apa meg abbahagyta a piszkálásom, mert attól fél, egy rossz szó, és összeomlok a szemem romlása miatt.

– Nem. Anya elég liberális, szóval pasikat szerez nekem, csak hát fogalmazzunk úgy, hogy nagyon nem találja el az esetemet. Mind unalmas fráter egytől egyig. Ahelyett, hogy a lényegre térnének, egész este Van Goghról meg Dalíról regélnek nekem, mintha láttam volna valaha a festményeiket. – Irigység fog el, amiért Baekhyun merő iróniával áll a fogyatékosságához. Nem siránkozik amiatt, hogy soha nem nézhette végig a naplementét, hogy nem láthatja a színészek játékát, vagy a szerelme arcát…

– Azt hiszem, mégiscsak meg kell ismerkednem anyukáddal, hogy engem küldjön a következő vakrandidra. – Próbálok lazának tűnni, mintha csak poénkodnék, pedig nagyon is benne lennék a dologban. Baekhyun a leggyönyörűbb mosollyal ajándékoz meg, amihez valaha szerencsém volt. Hálát adok az égnek, amiért ezt még láthattam. Hálát adok az égnek, hogy itt lehetek, ebben az intézményben, amitől annyira irtóztam.

– Ismered a festőket? Mert meglehet, hogy tesztelni fog, mielőtt a közelembe enged.

– Ahogy hazaérek, belevetem magam a témába. – Egy újabb lebilincselő mosolyt kapok, amitől fájón megsajdul a szívem. Baekhyun jobbat érdemel nálam. Ő olyan kiegyensúlyozott, határozott, bátor, én meg csak próbálom annak tettetni magam a társaságában. Hazaérve minden bizonnyal a párnámba fogok bőgni, amiért én ekkora lúzer vagyok.

– Milyennek látsz engem? Ezt még soha nem kérdeztem meg senkitől. Mindenki csak a belső értékeimet magasztalja, de érdekel, hogy nézek ki férfi szemmel. – Kissé idegesen túrok a hajamba. Ha az igazat mondom, azt fogja hinni, hogy egy kiéhezett perverz vagyok, aki rögtön rámozdul az első potenciális személyre, akivel találkozik. De hiába kattog az agyam, más szóval nem tudnám jellemezni, csak azzal, ami a nyelvem hegyén pihen. – Annyira csúnyának találsz, hogy nem mered elmondani? – Félreérti a hezitálásomat, mire túl hirtelen buknak ki belőlem a szavak:

– Épp ellenkezőleg! Szerintem te gyönyörű vagy. – Ég az arcom a vallomásomtól. Szerencse, hogy nem láthatja, milyen zavarba jöttem. Még soha nem mondtam egy férfinek, hogy gyönyörű. Amúgy ez nem sértő egy pasinak? Lehet, hogy azt feltételezi, csajosnak tartom? Inkább azt kellett volna felelnem, hogy nagyon jóképű vagy valami hasonlót.

– Biztos a rossz szemed miatt látsz annak – nevet fel, és én sem tudok visszafojtani egy vigyort. Attól függetlenül, hogy mindent elviccel, lerí róla, hogy hízelgett neki a bókom, úgyhogy mentálisan vállon veregetem magam a szóhasználatomért.

– Szerinted én hogy nézek ki?

– A hangod alapján nagyon szexi lehetsz. – Már a kijelentésétől is kész vagyok, hát még amikor kacsint egyet hozzá. Elég messze érzem magam a szexi jelzőtől, ezért bunkó módon megint örömmel fogadom, hogy nem látja a valóságot. A hangom valóban már-már érzékinek mondható, és a humoromat sem hagytam otthon, Így jó úton haladok a felé, hogy elraboljam a szívét. – De akkor lennénk egyenlők, ha megérinthetnélek. Ugyanis nekem a kezem egyben a szemem is.

Lever a víz, amikor finom ujjak érnek az arcomhoz. Lefagyok, nem tudok belefeledkezni a pillanatba, mert azon aggódom, mit fog szólni, ha megtapogatja zilált hajam, megérzi a több napos borostám, és konkrétan bepánikolok, amikor képtelen vagyok felidézni, hogy mostam-e fogat reggel. Aztán tudatosan megpróbálom ellazítani magam. Lehunyom a szemem, hogy tényleg egyenlők legyünk Baekhyunnal, átadom magam annak a milliónyi, bennem kavargó érzésnek, amit egyetlen érintése vált ki belőlem. Nem kéne többet belegondolnom a dologba, mint ami. Baekhyun csak így tudhatja meg, milyen a külsőm. Nem azért simít végig az államon, cirógatja meg a nyakamat, mert kényeztetni akar. Ki kell élveznem a helyzetet, hisz ha mégsem jövök be neki, többé nem fog hozzám ily módon közeledni.

– Azt hiszem, pont az esetem vagy. – Muszáj kinyitnom a szemem, hogy lássam az arckifejezését az elsuttogott szavak közben. Forróság önt el ragyogó tekintetétől, de nem mozdulok, nehogy tovaűzzem az épp most megszülető varázst. Újra lehunyom pilláim, mivel akár órákon át el tudnám viselni, hogy a vonásaimat tanulmányozza. Baekhyunnak igaza van: túl sok jelentőséget tulajdonítunk a szemünknek. Mellette nehéz másra is koncentrálnom, de felfedezem, milyen jól esik, ahogy a lágy szellő enyhe libabőrt hagy a karomon. Tetszik a napsugarak pajkos játéka, melyek hol melegen égetik a bőröm, hol elbújnak egy-egy felhő mögé, hogy egy óvatlan pillanatban ismét rajtam ficánkoljanak. Csupa olyan dolog, amire nem feltétlenül figyelnék fel, ha néznék közben valamit. – Mi fog a legjobban hiányozni a korábbi életedből?

– A vezetés – vágom rá gondolkodás nélkül. Egymáshoz simulva ülünk egy padon, Baekhyun az egyik rakoncátlan tincsemmel játszik, míg én a másik kezére rajzolok apró köröket. – Amikor vezettem, olyan szabadnak éreztem magam. Végigszáguldani a megvilágított éjszakai utcákon, teljesen letekerni az ablakokat, és max hangerőn üvöltetni az AC/DC-t… – Nagyot nyelek, hátha sikerül visszapislognom a kikívánkozó könnyeket.

– Hé, nem akartalak elszomorítani. Tudtad, hogy csodálatos a mosolyod? – Baekhyun puha ujjacskái a számra tévednek, ami automatikusan felfelé görbül a mozdulatától. – Amikor padlón voltam, a nagymamám azt mondta: „Hagyd, hogy a mosolyod megváltoztassa a világot, de ne hagyd, hogy a világ megváltoztassa a mosolyod.” Vannak dolgok, amiket nem csinálhatsz már, de annyi csoda van, amit még nem tapasztaltál meg. Ne engedd, hogy egy átkozott betegség megfosszon ezektől. – Szeretném azt mondani, hogy ő a legnagyobb csoda, ami valaha történhetett velem, de ha most megszólalnék, úgyis elcsuklana a hangom egyetlen szót követően.

– Neked mi hiányzik legjobban? – kérdezem némi idő elteltével, torokköszörülések közepette.

– Talán a színek – motyogja elgondolkozva. – A legtöbb dolognak van hangja, illata, meg lehet tapintani vagy ízlelni, kivéve a színeket. Mindig is szerettem volna látni a szivárványt, és nem azért, mert meleg vagyok. – Mindkettőnkből egyszerre tör ki a nevetés, miközben azon morfondírozok, hogy tudnám megmutatni neki a szivárványt. – Neked mi a kedvenc színed?

– A fekete és a fehér. – Tartok tőle, hogy túl unalmasnak fogja venni a választásom, ezért hamar magyarázatot is adok rá: – A zongora billentyűi miatt.

– Tudsz zongorázni? – csillan fel a szeme, mialatt hangjából akkora lelkesedés árad, amit eddig még nem érzékeltem nála.

– Hát… Kiskorom óta érdekelt, de amikor végre elkezdtem órákra járni, jött a betegség, én meg mindent abbahagytam… – Olyan nehezen hagyja el az igazság a számat, mintha a fogamat húznák. Feszélyez, hogy míg Baekhyun folyamatosan az erős oldalát mutatja, tőlem nem lehet mást hallani a feladáson kívül. – Te tudsz esetleg? – hadarom gyorsan, hogy eltereljem magamról a témát.

– Mellesleg igen – mosolyodik el halványan.

– Ne már! Gyönyörű vagy, okos, átvágsz a létező összes akadályon, és még zongorázol is? Ha azt mondod, focizni is tudsz, én hazamegyek!

– Akkor nem mondom – vihog sokat sejtetően, mire én a hajamat tépem a frusztráltságtól. – De van vakfoci, amit sok minden más mellett megtanulhatsz itt. – Nem akartam ide járni. A porcikáim visítva tiltakoztak az intézet ellen. Kiterveltem, hogy eljátszom anyának a hattyú halálát, hogy mennyire rosszul éreztem magam, és hogy még nem állok készen erre az egészre, térjünk rá vissza később. Most viszont úgy érzem, legszívesebben örökre ezen a helyen maradnék, de nem azért, hogy focizni tanulhassak vakon. 

– Legyél te a rehab mentorom! Ha te segítenél nekem a tanulásban, szívesen jönnék ide minden egyes nap. – Felemeli a fejét a vállamról, és kicsit elhúzódik tőlem. Itt van egy karnyújtásnyira, mégis már hiányzik, nélküle fázni kezdek, pedig legalább huszonöt fok van. Nem válaszol azonnal, ami a frászt hozza rám. Nem tetszik neki az ötletem, hülye voltam, amikor ezt kértem. Nyilván ezer dolga van, amik sokkal fontosabbak annál, hogy engem pesztráljon.

– Beszélek anyával. – Feszülten várom, mi lesz a csevegés vége. Baekhyun szélsebes ujjakkal keresi ki az anyja számát beszélő telefonjából, hogy fél perccel később már arról győzködje, hadd foglalkozzon ő velem. Nem hallom, mit válaszol Byun asszony, de a fia céltalan járkálásából úgy ítélem, nincs elragadtatva. Baekhyun olyan távolra megy tőlem, hogy nem értem, milyen érveket hoz fel, de annyira drukkolok, hogy megnyerjük a csatát, hogy még a fejem is belefájdul.

– Na? – érdeklődöm izgatottan, mikor visszajön, hangosan kifújva a bent tartott levegőt.

– Taníthatlak én, ha bemutatod neki, mit tudsz, minden modul végén.

– Áll az alku! – kiáltom túl hangosan megszorongatva a kezét. Baekhyun édes mosolyt villant rám gyermeki lelkesedésem okán, amit mélyen az eszembe vések. Minden mozdulatát, arckifejezését meg akarom jegyezni azokra az időkre, amikor már nem láthatom őket.

– Akkor kezdjük is el! Én az önálló közlekedést tartom a legfontosabbnak.

– Pont azt? De hát abban még te sem bizonyultál a legjobbnak, amikor fellöktél – nyafogok színpadiasan. Valójában azt bánom, hogy máris rá akar térni a tanulásra, ahelyett, hogy egy darabig még felhőtlenül fecsegnénk, mint eddig.

– Az miattad volt! Nem láttad, hogy jövök, de ha lett volna nálad fehér bot, legalább én hallottalak volna. – Kelletlenül felszisszenek, amint realizálom, hogy Baekhyun a kezembe akarja adni azt a szart. Tudom, hogy csak egy segédeszköz, hogy a helyes használatával nem kéne többet anyának hurcolásznia, de nem birkóztam még meg azzal a ténnyel, hogy ezután mindenki sajnálkozva meg fog bámulni az utcán.

– Leszoksz a bagózásról, ha megtanulom azt az izét használni?

– Miért kéne leszoknom? – hüledezik felszaladt szemöldökökkel, mintha arra kértem volna, hogy vegyen fel szoknyát meg tűsarkút a kedvemért.

– Mert mostanság elég gyakran fogunk találkozni, és én utálom a szagát. De ami ennél is fontosabb, hogy szeretném, ha ép maradna a tüdőd, és sokáig élnél. – Nem folytatom, hogy miért szeretném, ha sokáig élne, így is lehet, hogy túl lőttem a célon. Simán mondhatná, hogy ha annyira zavar a füst, tanuljak inkább mégis az anyjától, vagy akárkitől, ehelyett sejtelmesen mosolyogva a kezembe nyom egy doboz cigit az öngyújtója társaságában.

– Akkor kezdtem szívni, amikor az önsajnálatba merülős korszakomat éltem. Épp itt az ideje megválnom tőle.

– Ha elvonási tüneteid támadnának, csak szólj! Szívesen elterelem róla a figyelmed. – Bárcsak most rögtön sóvárogni kezdene a cigi után! Akkor nyomós okom lenne arra, hogy megcsókoljam. De ennyire nagy szerencsém azért nincsen. Sőt!

Baekhyun elég szigorú üzemmódra vált, ami a tanítást illeti. Előszed a táskájából egy sálat, hogy azzal kösse be a szemem, nehogy egy pillanatra is csalni támadjon kedvem. A kezembe adja a botját, aztán elszalad mellőlem, hogy a távolból navigáljon. Természetesen az első perctől fogva utálom ezt a kiszolgáltatottságot. Még ha meg is tanulok így közlekedni, mindig lesznek váratlan akadályok, amikor kénytelen leszek segítséget kérni egy vadidegentől, aminek már a gondolatától is irtózom. Baekhyun viszont olyan lelkiismeretesen szeretne segíteni nekem, arról nem is beszélve, hogy ő szó nélkül lemondott a dohányzásról, csak azért, mert megkértem rá. Tartozom neki annyival, hogy mindent beleadva botorkálok az udvaron, hogy megpróbáljak eljutni hozzá.

Ahogy hegyezem a fülem, olyan hangok útmutatásába kapaszkodok, amiket egyébként észre sem vennék. Nem messze az autók monoton zúgása jelzi, hogy arra ne menjek, mert Baekhyun ellenkező irányba indult el. A labdát pattogtató gyerekek sem ott tartózkodhatnak, ahol ő. A bot néha beleakad a kerítésbe vagy egy-egy bokorba, amiért szentségelni támad kedvem, mégsem adok hangot a haragomnak. Össze-vissza csapkodok, biztosan nem így kéne, de arra jó, hogy ne essek hasra az utamba kerülő tárgyakban.

– Biztos, hogy nem valami barlangba vezetsz, ahol medvék fognak széttépni? – Olyan kínos, hogy remeg a hangom, de egyre bénábbnak érzem magam, minél tovább tart a keresgélés. Nemrég még összebújva ücsörögtünk a padon; miért kellett ezzel elrontani ezt a szépséges kezdetet?

– Gyerünk, már közel vagy! Ha megtalálsz, kapsz egy jutalmat. – Jutalom? Semmi másra nem vágyom a csókján kívül. A fülem után az orromra hagyatkozom. Úgy szaglászom a levegőbe, mint egy nyomra éhes vadászkutya, de csak odaégett pirítóst meg benzinszagot szimatolok ki. Egyszer csak megérzem Baekhyun parfümjének mámorító illatát. Soha senkijével nem keverném össze, annyira jellegzetes. Megszaporázom a lépteim, melynek következtében felborítok egy virágcserepet, amivel nem foglalkozva haladok tovább.

– Megvagy! – kiáltom a hintaágyon terpeszkedő Baekhyunnak, aki nevetve húz le maga mellé.

– Ügyesebb vagy, mint gondolnád. Az emberek kilencven százaléka le szokta tépni magáról félúton a szemkötőt, és csak akkor lehet velük újra megcsinálni ezt, mikor már teljesen elvesztették a látásukat.

– Túl jó a motivációm – duruzsolom halkan, végigzongorázva az alkarján. Érzem, hogy megborzong, ezért nem hagyom abba, minek hatására apró sóhaj szakad ki belőle. – Mi lesz a jutalmammal?

– Á, majd’ elfelejtettem! Tessék! Egy kis KitKat, hogy meglegyen a napi boldogság hormonod. – Gyorsan lehervad az arcomon lévő pimasz vigyor. Egy francos csokival akar lekenyerezni? Közel állok ahhoz, hogy belehajítsam a legelső kukába csalódottságomban, végül csak szótlanul a zsebembe gyűröm.

– A hangokat követve jöttem egy darabon. Aztán az illatokra koncentráltam, és a parfümöd által találtalak meg. Ezek szerint a fülemmel és az orrommal minden rendben van. Nem akarod tesztelni a tapintásom és az ízlelésem? – Mielőtt válaszolhatna, megfogom a nyakában logó lánc medálját, hogy alaposan megtapogathassam. Közben persze ujjaim súrolják érzékeny bőrét, amitől hallhatóan benne reked a levegő. Már az elején rájövök, mit ábrázol a kis figura, de szándékosan elidőzök a tanulmányozásával. – Ez egy sas – állapítom meg a végén diadalittasan, ami nem annak szól, hogy kitaláltam, hanem annak, hogy Baekhyun teste megremegett az érintésem nyomán.

– Ez nem ér! Már láttad korábban – kihallani a hangjából, hogy zavarba jött. Kicsit el is húzódik tőlem, aminek nagyon nem örülök. Talán vissza kéne vennem a tempóból, nem mindenki szereti a rámenős fazonokat.

– Nem látok azért olyan jól, hogy azt a kicsi medált szemügyre vehessem. Amúgy miért pont sas? – Kétségbeesetten próbálom fenntartani az érdeklődését. Nem szúrhatom el! Érzem, hogy ő is vonzódik hozzám, nekem meg konkrétan ő az egyetlen gyógyír nyomorúságos életemben. Nem veszíthetem el azelőtt, hogy egyáltalán az enyém lett volna.

– Csak egy baromság… – Baekhyun bezárkózik, magába fordul, amitől kezdek pánikba esni. Eddig nem mutatta esendő oldalát; azt hittem, neki nincs is olyan. Milyen hülye vagyok, amiért nem hagytam abba a nyaklánc témát. Úgy érzem, egyre távolabb kerül tőlem, és nem tudom, mit tehetnék, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. Már épp azon vagyok, hogy kinyögjek valami olcsó poént, amikor váratlanul megszólal: – A gimis osztálytársaim faszkalapok voltak. Nehéz volt megemészteni, hogy bántanak, mert előtte mindenki szeretett. Az lett a gúnynevem, hogy Sasszem. „Mi van, Sasszem? Szerinted is dögös az a csaj ott? Ja, hogy nem látod, melyikre mutatok…” Szívesen a képükbe vágtam volna, hogy felőlem lehet akármilyen dögös, mert a farokra bukom, de akkor még jobban szívattak volna. Aztán egy reggel véget vetettem a kesergésnek. Megvettem ezt a medált, és amióta a nyakamban lóg, leperegnek rólam a sértegetések.

– A sasok olyan erősek, mint amilyen te vagy. – Megszorítom a kezét, és ezúttal hálásan szorít vissza. Nekem kéne hálát rebegnem az égieknek, amiért megismerhettem őt.

– Ugorjunk be a közeli étterembe! Sok különleges ízük van, úgyhogy az ízlelésedet is tesztelhetjük.

– Ez remek ötlet, de előtte nem kóstolhatnám meg a cukorkát, amit szopogatsz? Olyan jó illata van… – Egyre közelebb hajolok hozzá. Tudom, hogy nincs több cukorka a zsebében, mert amikor bekapta, megjegyezte, milyen kár, hogy ez az utolsó darab. Csak egy módon kóstolhatom meg. Karjaim törékeny teste köré fonódnak. Érzem, ahogy megfeszül, amikor megpuszilom az állát, de csak akkor lök el magától, amikor ajkaim egy röpke pillanatra az övéihez érnek. Kapkodva veszi a levegőt, mintha igenis nehezére esett volna elutasítania. A hajába túrva próbálja összeszedni magát, majd határozottan, és olyan erotikus hangszínen, amit maximum filmekben hallottam eddig, azt búgja a fülemhez hajolva:

– Lassan a testtel, Chanyeol-ah! Azt akarom, hogy akkor csókolj meg, amikor már lélegezni sem tudsz nélkülem. Amikor úgy belém szerettél, hogy fájdalom szorítja össze a mellkasod, ha elválunk. Akkor csókolj meg, amikor azt érzed, hogy mi ketten képesek vagyunk egy tökéletes dalban egyesülni. Ha a sötét éjszakán ugyanolyan boldoggá teszlek, mint fényes nappal. Ha a könnyebb út helyett a nehezebbre lépsz, akkor tárt karokkal foglak várni, hogy egymás kezét fogva menjünk végig rajta…

***

Reggel van. Érzem a beömlő napsugarakat, ahogy újra és újra végigszánkáznak a bőrömön. Amikor kinyitom a szemem, mégis végeláthatatlan sötétség fogad. Ne, Istenem, kérlek, még ne! Ma este mentünk volna Baekhyunnal az első randinkra. Három hónapnak kellett eltelnie, hogy beadja a derekát. Ragaszkodott hozzá, hogy csak akkor jön el velem, ha sikeresen zárom az első modult. Még az anyukája is megdicsért tegnap. Arra készültem, hogy izgalomtól fűtve fogom tölteni a napot.

Hiába dörzsölöm a szemem, hiába rohanok a fürdőszobába, hogy hideg víz alá tartsam az arcom, a sötétség nem múlik el. Ezentúl társam lesz egy életen át. Zokogva esem térdre a padlón, a mellkasomhoz szorítva telefonom. Azt a selfie-t állítottam be háttérképnek, amin egymást átkarolva vigyorgunk a zongora előtt. Egy több mint kétórás gyakorlást követően lőttem, amikor mindketten ragyogtunk a boldogságtól, amit a zene szárnyán értünk el. Minden reggel az volt az első, hogy megnéztem ezt a fotót. Soha többé nem tehetem meg… Pár hét, hónap múlva Baekhyun gyönyörű vonásai is a semmivé lesznek emlékeim kusza tengerében.

Még jó, hogy nincs itthon senki. Nem lenne szép látvány az őrjöngésem; az is sok lesz, ha a maradványaival fognak találkozni. Ami a kezem ügyébe kerül a falnak vagy a földhöz vágom. Muszáj levezetnem valahogy a bennem tomboló vihart, különben engem pusztítana el. Napról napra egyre kevesebbet láttam, amiről nem voltam hajlandó tudomást venni. Csodában reménykedtem, hogy csak egy pici látásmaradványt megőrizhetek, de még a homályos foltokat, az áttetsző sziluetteket is elvették tőlem.

Miért pont én? Miért pont most? Legalább ezen az estén szerettem volna boldog lenni. Mit mondjak Baekhyunnak? Ő azt várná, hogy hősiesen viseljem a rám mért csapásokat, nem azt, hogy bőgve szétromboljam a lakást. Azt mondaná, a felhők felett mindig kék az ég, de én már soha nem fogom látni azt a kibaszott kék eget. Három hónapja azt tettetem, hogy minden rendben van, hogy megfeleljek neki. Mosolygok, annak ellenére, hogy fáj, magammal is elhitetem, hogy nem lesz itt baj, holott kurvára nagy baj van!

Kihúzom a komódom két alsó fiókját. Az egyik a Baekhyuntól kapott KitKatekkel van tele. Nem akartam őket megenni, mert az volt a fixaideám, hogy nem hízhatok el, hisz nem tudnék edzőterembe járni, hogy visszanyerjem az alakomat. A másik fiókban pedig elrejtve néhány zokni alá, amiket sosem hordtam, ott lapulnak a tabletták, melyeket erre a napra tartogattam. Amióta találkoztam Baekhyunnal, meg is feledkeztem róluk, most viszont égetik a tenyerem, mintha szándékosan arra ösztökélnének, hogy gyorsan kapjam be mindet.

Amikor megtudtam, hogy a betegségemnek köszönhetően előbb-utóbb meg fogok vakulni, nem létezett számomra más opció a halálnál. Önző seggfej módjára nem törődtem azzal, mekkora fájdalmat fogok okozni a szüleimnek, nővéremnek… Aztán megismertem Baekhyunt, és a fejemben zsongó hangok, melyek öngyilkosságra biztattak, elhallgattak. Legalábbis eddig. Most újult erővel kezdenek őrjítő kántálásba, aminek úgy érzem, csak az vethet véget, ha engedelmeskedem a parancsuknak.

Öld meg magad! Egy selejt lettél, sérült ember, aki senki számára nem hasznos. Teher vagy a családodnak is. Sírnak majd kicsit, de hosszútávon az ő életüket is megkönnyíted. És Baekhyun… Sokkal jobbat érdemel nálad. Olyat, aki sosem táncolt a szakadék peremén azon gondolkozva, hogy ugorjon-e. Mit vacillálsz? A nagymamád alig várja, hogy újra együtt legyetek…

– Elég! A mama nem akarná, hogy tizenkilenc évesen eldobjam magamtól az életemet! A családom beleroppanna, ha meghalnék, és Baekhyun…

Eszembe jut, amit Baekhyun mondott nekem a találkozásunk napján. Azért nem engedte, hogy megcsókoljam, mert nem akart belém szeretni. Nem beszélt le az öngyilkosságról, de tudta, hogy benne van a pakliban, ezért inkább meg szerette volna várni, hogy reagálok a teljes sötétségre. Újra a fürdőbe rohanok, hogy egymás után húzzam le a vécén az összes tablettát. Ahogy visszaérek a szobába, elhallgatnak a hangok, és varázsütés szerűen elapadnak a könnyeim. Kibontok egy KitKatet, aztán még egyet és még egyet, amíg azt nem veszem észre, hogy egy csomó üres papír hever körülöttem. Nem igaz, hogy csak tettettem a boldogságot az utóbbi időben. Be kell bizonyítanom, hogy méltó vagyok Baekhyun szerelmére.

Készen állok rá, hogy elmenjek Baekhyunhoz. Szükségem volt a tébolyodott tombolásra, a piruláktól való megszabadulásra, a csoki zabálásra ahhoz, hogy teljesen kitisztuljon a fejem, és ahogy ő fogalmazott, megvilágosodjak.

Nem mondom, hogy nem remeg a kezem az idegességtől, amikor a fehér botot szorongatva útnak indulok. Eddig csak az intézet környékén mászkáltam, akkor is felügyelettel, de arra is szükségem van, hogy ezt a távot segítség nélkül tegyem meg. Többször voltam már Baekhyunéknál úgy, hogy vele mentem oda, aztán az anyukája hazafuvarozott, szóval fejben megvan az útvonal, már csak a gyakorlatba kell átültetni.

Amikor Baekhyunnal sétálgattunk az utcán, sosem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam az emberek. Biztosra vettem, hogy ha egyedül leszek, nagyon kényelmetlenül fogom magam érezni, de meglepő módon nem foglalkozva mások véleményével vonulok el a buszmegállóig. Egy néni felajánlja, hogy segít felszállni a buszra, amit udvariasan elutasítok. Csak annyit kérdezek tőle, hogy hányas járat érkezett meg, és amint kiderül, hogy az enyém, mosolyogva pattanok fel rá. Hagyom, hogy egy másik hölgy elnavigáljon egy üres ülésig, bár szívesen megjegyezném, hogy nem a lábam rossz, úgyhogy állni tudok, de úgy döntök, nem kezdeményezek vitát egy ilyen szép napon. Akkora megkönnyebbülés lesz rajtam úrrá, ahogy a buszon zötykölődöm, azért, mert megcsináltam, mert ahelyett, hogy a megvakulásom a halálommal lenne egyenlő, az újjászületésemmel lett az, hogy hirtelen ötlettől vezérelve felhívom Sehunt.

El sem hiszem, hogy akkora idióta voltam, hogy hónapokon át elzárkóztam a legjobb barátom elől. Megérdemelném, hogy elküldjön a fenébe, vagy egyszerűen tudomást se véve rólam kinyomja a mobilját, de Sehun annyira örül annak, hogy újra beszélhetünk, hogy újabb könnycseppek csorognak végig az arcomon. Rögtön összetrombitálná a srácokat, hogy megünnepeljük a visszatérésemet, ám egy kis türelemre kell intenem. Hihetetlen lázba jön, amikor megemlítem neki Baekhyunt, és a lelkemre köti, hogy mindent meséljek el töviről-hegyire, ahogy alkalmam nyílik rá. Hogy is gondolhattam, hogy Sehunt zavarni fogja a vakságom, amikor azért sem bántott soha, hogy meleg vagyok? Ahogy a többiek sem, pedig mind egy nagy nőcsábász egytől egyig.

Mázli, hogy Baekhyun nem lakik túlságosan messze. Fél óra busszal, de nem kell átszállni másik járműre, pár perc sétával már a házuknál lehet lenni. Az viszont pech, hogy a pár perc sétából lassacskán háromnegyed óra lesz, ugyanis eltévedtem, és össze-vissza bolyongok a megfelelő irányt kutatva. Közben elered az eső, a mellettem elrobogó autók nyakig fröcskölnek, ahogy átszáguldanak a pocsolyákon. Az egyik majdnem elüt, mire utánam ordít, hogy „vak vagy, bazmeg?”, mire én visszaordítok: „igen, te meg egy bunkó fasz?” Hangosan felnevetek a szituáción. Baekhyun nélkül tutira a lelkembe gázoltak volna egy ilyen beszólással, így azonban rendületlenül haladok tovább. Van célom, amit ha nehéz is, de el fogok érni.

– Chanyeol-ah? Mi a fenét keresel itt, ráadásul ilyen ítéletidőben?

– Baekhyun? – Kinyújtva a kezem a mellkasába ütközök. Szorosan magamhoz húzom; nem számít, hogy vacogok a hidegtől, nem számít, hogy mindenki láthat minket. Semmi sem számít, csak ő meg én, amit semmi nem vehet el tőlünk. – Te hogy kerülsz ide? Miért nem vagy otthon?

– Csak kiszaladtam egy kis rágcsáért estére, de közben rákezdett az eső. Hazafelé igyekeztem éppen, amikor meghallottam a hangodat. Jól megmondtad annak a parasztnak! De téged az anyukád hozott? Akkor miért álldogálsz itt?

– Egyedül jöttem, Baek. Nem bírtam estig várni. Meg az is lehet, hogy a fejembe szállt az a rengeteg KitKat – vihogok bolond módjára, mintha tényleg be lennék rúgva.

– Egyedül? Annyira büszke vagyok rád! – Baekhyun hangja reszket a meghatottságtól, amikor a nyakamba csimpaszkodik. Nedves haja csiklandoz, a belőle áradó meleg olyan jól esik, hogy beleszédülök a közelségébe.

– Baek… Ha velem vagy, a sötét éjszakában is olyan boldog vagyok, mint fényes nappal. Tudod… Ma reggel nem a könnyebbik utat választottam. Ráléptem a nehezebbre, és most arra várok, hogy a kezedet fogva mehessek végig rajta. – Abból, hogy Baekhyun erősebben szorít, tudom, hogy érti, mire céloztam. Esőcseppek keverednek a könnyeivel, amint hideg ajkait lehunyt szemhéjamra nyomja, én pedig ütemesen simogatom a hátát, mintha ő szorulna vigasztalásra.

– Szeretnél beszélni róla, vagy inkább csókoljalak addig, amíg minden szarról megfeledkezel?

– Mindenképp az utóbbi – vigyorodom el, mielőtt a szánk egy futó csókban találkozna.

– Tudtad, hogy rajongok a romantikus, esőben játszódó jelenetekért? – csicsergi két puszi közt, mire én csak nevetve ingatom a fejem.

– Nem rossz, de én inkább arra a jelenetre voksolnék, amikor csuromvizesen, átfagyva hazaérünk, gyorsan ledobáljuk magunkról az átázott ruhát, és meztelenül összebújunk a kandalló előtt, hogy a testünkkel melegítsük fel egymást.

– Nincs kandallónk, de remélem, egy ütött-kopott radiátor is megteszi. – Elképzelem, ahogy Baekhyun huncutul rám kacsint, de ezúttal nem sajog a szívem, amiért nem láthatom. Hisz annyi minden van a látványán kívül. A hangja, az érintése, melyekkel képtelen vagyok betelni, akármennyit kapok belőlük. A meghitt pillanatot egy újabb, autóból kiordító ember zavarja meg, aki a változatosság kedvéért azt vágja a fejünkhöz, hogy „mocskos buzik!” Én röhögve magasba emelem a középső ujjam, miközben Baekhyun azt kiabálja vissza, hogy „nem elégített ki az asszony tegnap?”

Egymásba gabalyodva, fuldokolva a nevetéstől esünk Baekhyun szobájának padlójára. A szülei elutaztak hétvégére, ami azt jelenti, hogy miénk a kégli. A ruháink szanaszét hevernek körülöttünk, csak a takaróját hívtuk segítségül a gyorsabb felmelegedés érdekében. Amint kényelmesen elhelyezkedünk, végre megcsókolhatom úgy istenigazából. Amikor az apától kapott kocsival száguldoztam, úgy véltem, nincs jobb érzés annál. Baekhyun csókját követően megszűnik a vezetés utáni vágyakozásom, minden átértékelődik, amiről valaha azt gondoltam, élvezem. Visszaút nélküli jegyet ad nekem, ami egyenesen a felhők közé repít. Nyelvünk végtelen táncába merülve, fényesebb csillagok jelennek meg előttem, mint amilyeneket valaha láttam.

– Tegnap este noona befestette a hajam szivárványszínűre. Három hónapja azon töprengek, hogy tudnám megmutatni neked a szivárvány színeit. Ennél sajnos nem született jobb ötletem. De ha nem is láthatod, te vagy az egyetlen, aki megérintheti a szivárványt. – Felidézem, ahogy a nővérem babrál a fejemen, és teli torokból azt énekli, „I need a hero”. Anya partvissal a kezében ropja, apa pedig azt hajtogatja, hogy végérvényesen elment az eszem. De azért az orra alatt megjegyzi, hogy szeretné végre megismerni azt, aki visszaadta a mosolyomat. Baekhyunnal folyton náluk lógtunk, most azonban alig várom, hogy bemutathassam a családomnak. Anya és noona imádni fogja, illetve a felől sincs kétségem, hogy apát is hamar le fogja venni a lábáról, mert őt nem lehet nem kedvelni.

– Sőt, én vagyok az egyetlen, akinek saját szivárványa lehet – mormolja, mialatt ujjai elvesznek hullámos fürtjeim közt. Vajon egyszer meg fogom ezt unni? Biztos, hogy nem! Örökkön-örökké itt ragadnék Baekhyun ölelő karjai közt, élvezve, hogy elszívjuk egymás elől a levegőt, nem bánva, hogy úgy elzsibbad a lábam, mintha ezernyi tű szurkálná, addig ingerelve, amíg már mindketten megváltásért könyörgünk.

Hallgatom, ahogy az óra mutatói egyre közelebb sodornak az estéhez. Teljesen mindegy, hogy sötét van vagy világos, és nem azért, mert nem látjuk a különbséget, hanem azért, mert egy óra elteltével ugyanolyan szerelmesek vagyunk, mint egy nap múlva. Miközben Baekhyun ajkai sokadjára találkoznak a számmal, kedves dallam csendül fel a fejemben. Régóta dolgozunk egy közös dalon, de mindezidáig hiányzott valami. Egy sérült zongora voltam, ami csak fekete billentyűkből állt, de Baekhyun fehér billentyűinek köszönhetően végre egy hibátlan hangszert alkotunk, amin ezután már csak tökéletes szerzemények jöhetnek létre.  

Fun fact: A KitKat a legelső fanfic írásomra utal, ami szintén BaekYeol volt:-) Ki tudja, mi volt a címe?:-)))))))))))