TaeTen - Rés a pajzson |OS|

MUSIC CHALLENGE - Jesse & Joy: Espacio sideral

– Buenos días, mi amor! Hogy aludtál? – Jóleső borzongás látogat meg, amint meghallom Taeyong hangját a kihangosított telefonomból, ami az asztalon pihen. Mondhatnám, hogy nagyon menő az a hotelszoba, ahol elszállásoltak, meg hogy minden porcikám lángol az izgalomtól, amiért olyan szerencsés vagyok, hogy Mexikóban süttethetem a hasam, de nem igazán sikerült lázba hoznom magam a barátom nélkül.

– Nem aludtam túl sokat. Muszáj volt megcsinálnom a képregény utolsó két oldalát. – Az igazság az, hogy egy hete jöttem még csak el otthonról, de már úgy hiányzik Tae, hogy kétórányi felesleges forgolódást követően inkább hasznossá tettem magam. Amióta összeköltöztünk, nem töltöttünk külön egyetlen éjszakát sem. Ennek lassan három éve. Taeyong nevetve azt mondta, miközben én könnyes szemmel szorítottam magamhoz a búcsúzásunkkor, hogy mindig nézzem a dolgok jó oldalát. Nevezetesen arra célzott, hogy használjam ki az egyedül alvás előnyeit, mert a világ másik végén nem fogok hatszor felriadni éjjel a rugdosására vagy arra, hogy beszél álmában. A baj csak az, hogy most a csendre ijedtem fel, és meleg ölelését nélkülözve nem tudtam visszaaludni.

– Engem meg a kedves kis cicáid nem hagytak aludni. Éjfélkor még játszani akartak, hajnali négykor meg már a fejemen táncoltak kajáért. – Jaj! Mindig én szoktam felugrani szeretett gombócaimhoz, hogy ne ébresszék őt fel. Elképzelem, ahogy álomittasan botorkál ki a konyhába, csukott szemmel kotorászik a pulton a konzerveket keresve, aminek a felét a tálka mellé szedi. Hogy fogok én egy hónapot kibírni taco meg tortilla hegyek közt?

– Sajnálom! Be kellett volna őket suvasztanom a bőröndömbe. Imádták volna a karmaikat élesíteni ezen a méregdrága bőrkanapén. – Taeyong édes nevetése lassanként melegíti fel magányos testem. Hiába ömlenek be a napsugarak az óriási ablakon, eddig még a fogaim is összekoccantak a vacogástól.

– Dehogy! Legalább ők hozzám bújnak, amikor megöl a hiányod. Az illatod még mindig a bundájukon érzem. – Felgyorsul a pulzusom ellágyuló hangját hallva. A vallomása megnyugtató szérumként árad szét az ereimben. A kishitűségem okán folyton azt hiszem, Tae kevésbé szeret engem, mint én őt, pedig ez egyáltalán nem igaz. Gyenge jellem vagyok, amiért szükségem van megerősítő szavaira, de a családi hátterem gondoskodott arról, hogy állandóan kétségek közt éljek. – Ugye rosszul hallom, hogy müzlit ropogtatsz?

– Természetesen gabonapelyhet reggelizem. Miért ennék mást attól, hogy Mexikóban vagyok?

– Hogy más ízeket is megismerj. Én a helyedben mindennap új helyi finomságokat kóstolnék meg.

– Én viszont amióta az eszemet tudom, ezt a müzlit reggelizem, és ezen nem vagyok hajlandó változtatni még itt sem. Ezzel az erővel smárolhatnék az összes latin macsóval, aki szembe jön velem, hisz ki kell próbálnunk az újdonságokat, nem igaz? – Tudom, hogy gáz a felfogásom, de képtelen vagyok reggelire más ételt megenni. Vannak berögzült szokásaim, amiken még Tae mellett sem tudok változtatni, akárhogyan szeretnék. A müzli mellett ilyen a filmnézés is például. Amíg a kedvesem felvillanyozva felolvassa nekem egy csomó új vígjáték tartalmát, én ugyanazt indítom el a laptopon, amit már ezerszer láttam.

– Soha többé nem fogom kritizálni a reggeliző mániádat – nevet fel harsányan. – Egyébként nehogy azt hidd, hogy megfeledkeztem a szülinapodról. Isten éltessen még jó sokáig, édes! – A szülinapom? Lehet, hogy ő nem feledkezett meg róla, de én igen. Elszomorít, hogy egyedül kell ma lennem. A régi születésnapokra emlékeztet, amikor rajzolásba és zenehallgatásba menekülve próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy a szüleim túl sok embert szeretnek, ezért nem jut eszükbe a saját fiuk.

– Majd meggyújtok pár gyertyát, és az elfújásukkor azt kívánom, minél előbb teljen el ez az egy hónap – kuncogok kényszeredetten. Az előző három szülinapom csodálatosra sikeredett. Taeyong reggeltől a konyhában serénykedett; egyik alkalommal sem tudott összehozni egy valamire való tortát, amit egyáltalán nem bántam, mert az összeesett habot végül róla nyalhattam le. Felsóhajtok az intenzív emlék hatására. Legszívesebben felpattannék az első hazatartó gépre, de a munkám miatt nem engedhetem meg magamnak, hogy csak a vágyaimnak éljek.

– Képzeld, ezúttal mennyei krémet sikerült varázsolnom! Olyan, mintha pamacsos felhőkkel borítottam volna be az egész tortát. Majd küldök róla egy képet, és megpróbálom újra megcsinálni, amikor már itthon leszel.

– Jó, de annyit kérhetek, hogy te is legyél rajta a képen, viszont ruha ne legyen rajtad? – vetem fel incselkedve. Majdnem kiszakadt belőlem a röhögés, mivel visszaemlékszem a tegnapelőtti beszélgetésünkre. Megpróbáltunk telefonszexelni, aminek az lett a vége, hogy már az első mondatnál vihogásban törtünk ki. Annyira vicces volt, ahogy Tae elmélyített hangon azt kérdezte: „Mi van rajtad, bébi?”, hogy nem tudtam komoly maradni, és minden kérdésére valami idétlenséget válaszoltam, Ennek következtében a szoba nem a nyögéseinktől lett hangos, hanem a nevetésünktől zengett.

– Oké, de akkor cserébe küldj egy képet, amin azon a hírhedt bőrkanapén pózolsz!

– Áll az alku. Az a kanapé amúgy is érkezésem óta szuggerál, de eddig még nem adtam be a derekam. Szerintem alig várja, hogy a pucér fenekem hozzásimuljon. – Már megint nevetünk. Remélem, a fotó készítése közben sikerül majd szexi arcot vágnom, ellenkező esetben nyaktól lefelé fogok selfie-t lőni. Tekintetemet az említett bútordarabhoz vezetve elképzelem, ahogy Tae fekszik rajta egy koktélos pohárral a kezében, pajkos lánggal a szemében, és anyaszült meztelenül. Biztos imádná a wellness részlegen lévő jakuzzit, és végigkóstolná az egész étlapot, amíg én a müzlimen nyammognék… Bárcsak itt lehetne…

– De szigorúan csak te készítheted el azt a képet! Nehogy valamelyik Alejandrót kérd meg, hogy fotózzon le. – Felnevetek a név hallatán. Taeyonggal minden mexikóit Alejandrónak hívunk Lady Gaga slágere nyomán. Múltkor az egyik tárgyalás előtt direkt egész úton a partnerek nevét mantráztam, ennek ellenére sikeresen lealejandróztam egy Diegót, aki szemlátomást ezt eléggé zokon vette.

– Ne is mondd! Tegnap is megrohamozott öt Alejandro is. Egyfolytában azt hajtogatták, hogy guapo meg besame… Négyet leépítettem, az ötödik viszont még mindig békésen alszik az ágyamban. Azt nem értettem, ő miket mondott nekem, de nem volt szívem kidobni, miután hazáig követett. A karjaimban aludt el, és még álmában is dorombolt. Csak el ne áruld Louisnak, mert kikaparja a szemem, amikor újra találkozunk.

– Téged ismerve haza fogod csempészni, úgyhogy elkezdem felkészíteni arra, hogy újabb riválissal kell osztozkodnia rajtad. Bár azt kell, hogy mondjam, nem csak te léptél félre. Tegnap le se lehetett vakarni Louist Jaehyunról, szóval kvittek vagytok.

Görcsbe rándul a gyomrom a Jaehyun nevet hallva. Tegnap ott járt Taeyongnál. Vele nevetett, amíg én hülye meetingeken untam el az életem. Az ő illatát szívta magába, ahelyett, hogy elkísért volna, és együtt fedeztük volna fel ezt a fantasztikus országot.

Nem lehetsz ekkora vadbarom, Ten!

Taeyong és Jaehyun kis iskolás koruk óta legjobb barátok. Ráadásul Taeyong nem az apám, és nem is az anyám. Ő nem fogja azt mondani, hogy továbbra is szerelmes vagyok beléd, de valaki mást is szeretek közben… Tizenkét éves fejjel nem értettem, mit jelent az, hogy nyitott házasság. Csak azt fogtam fel, hogy apa azt mondja anyának, szeretlek, de ugyanezt mondja a szomszéd néninek is, meg a kis boltban dolgozó Park asszonynak. És anya ezen nem akad ki. Sőt, ő is több férfit szeret apa mellett. Egy osztálytársamnak sem voltak ilyenek a szülei. Mit meg nem adtam volna azért, ha normális emberek módjára elváltak volna! Ők ketten úgy élték az életüket, ahogy akarták, de ahhoz már nem volt joguk, hogy a gyerekeiket is belekeverjék. Legalábbis én a mai napig érzem ennek az egésznek a bélyegét.

– Minden rendben, kicsim?

– Persze. Csak Alejandro méltóztatott felkelni, és a reggelijét követeli. Nem elég neki a tej, a müzlimre is pályázik. Mi lesz velem, ha elfogy? Így is úgy szoktam vadászni rá.

A cica selymes bundájába fúrom könnyes arcom. Miért kellett pont most eszembe jutnia az első közös külföldi nyaralásunknak a szüleimmel? Biztosan azért, mert tudom, egyikük sem fog felköszönteni… Egyszeriben megelevenedik előttem a tengerpart, ahol egymást cukkolva fekszünk a húgommal. A tesóm megkérdezi, melyik pasi tetszik a legjobban, mert tisztában van vele, hogy nem a cicire bukom. Épp szólásra nyitom a számat, mire anya szólal meg előbb: „Az ott, hawaii ingben és napszemüvegben. Szerintetek van esélyem nála?” A húgom kezét szorongatva nézem végig, ahogy anyánk csábosan odalejt a nála legalább húsz évvel fiatalabb taghoz, akivel olyan nyilvánvaló flörtölésbe kezd, hogy a reggeli visszakívánkozik belőlem. Valamiért csak arra tudok gondolni, hogy dühít, amiért a szokásos gabonapelyhem helyett ma mást ettem, és megfogadom, hogy soha többé nem teszek ilyet.

– És mi újság a képregénnyel? Jól ment a tegnapi meeting?

– Aha. Ezek az Alejandrók imádják Xantint. Amellett, hogy lefordítják spanyolra a képregényt, már elkezdtek gyártani Xantinos bögréket, pólókat… Szóval még jobban rákaptak, mint otthon. Amúgy benne lennél egy skype-os interjúban? Szeretnének pár szót váltani azzal, akiről Xantint mintáztam, és hát mondtam, hogy maximum így tudnánk megoldani.

– Te rólam mintáztad Xantint? – Taeyong hangjából őszinte meglepettség cseng ki. Sosem gondoltam volna, hogy egy általam megálmodott történet ilyen sikeres lehet. Miután járni kezdtünk, egyik napról a másikra ugrott be az ötlet, hogy szeretnék életre kelteni egy világot, amelybe a hozzám hasonló kölykök menekülhetnek. Szerettem rajzolni, és kiskoromban folyton Supermannél meg Pókembernél kerestem vigaszt. Reméltem, hogy az én karaktereim is mosolyt fognak csalni az olvasók számára. Ettől függetlenül senkinek nem mertem megmutatni a munkám Tae-n kívül, aki végül a bátorításával, támogatásával mégiscsak elérte, hogy felkeressek egy kiadót.

– Ki másról? Hiszen te vagy az én szuperhősöm.

– De ugye Miss Summer nem te akarsz lenni? – kérdezi némi meghatott csendet követően.

– Nem. Sőt, úgy döntöttem, Miss Summert meg fogom ölni, és helyette behozok egy vagány, meleg figurát. Na, az leszek én. Ezt is megemlítettem a meetingen, és csípték az ötletet. Xantin lehetne az első meleg szuperhős.

– Nem ölheted meg Miss Summert! – kiált fel magából kikelve. – Ha én vagyok Xantin, meg fogom őt menteni, hallod? Ha ki akarod írni a sztoriból, menjen férjhez valakihez, vagy tudom is én, csak ne nyírd ki! Ten! Nem használhatod ki a köztünk lévő távolságot. Most nem tudom átolvasni, mielőtt leadnád…

– Nyugi már! – kacagok fel szívből jövően. – Annyira imádom, hogy így rajongasz Miss Summerért.

– Mindenki Xantinért van oda. Megérdemli, hogy legyen egy hatalmas fanja, aki soha többé nem csókol meg, ha ártani merészelsz neki.

– Tessék? Kíváncsi lennék, kettőnk közül melyikünk bírná tovább a csókmegvonást. Emlékeztetnélek, hogy te zavarsz meg állandóan alkotás közben, mert nem tudod kivárni, amíg befejezem. Azért kések állandóan a leadással, mert az ajkaim függője vagy, Lee Taeyong. Ha most itt lennél… Bebizonyítanám, hogy mennyire igazam van. – Nagyot nyelve várom, hogy reagáljon valamit, de gyanús csend ereszkedik a vonalra. – Kicsim, ugye nem gondoltad komolyan ezt? Jó, esküszöm, Miss Summer a legeslegszebb tündérmesékbe illő véget kapja meg, csak könyörgöm, csókolj fulladásig, amikor végre újra találkozunk.

Pillanatokon belül elhatalmasodik rajtam a pánik. Különböző rémképet villannak fel előttem. Az egyiken Taeyong az ajtóban kapkodja a levegőt térdre esve. Biztos megint elszökött valamelyik macska, akit a korlátait figyelmen kívül hagyva akar megmenteni. A másikon megtámadják, miközben megpróbál kijutni a lakásunkból, ahol tűz ütött ki. Nem szabadott volna magára hagynom! Egyetlen percre sem. Ismét bántani fogják. Az én hibámból...

Őrületes sebességgel tárcsázom Jaehyun számát. Nemrég olyan hülye voltam, hogy attól tartottam, kihasználva a távollétem, a barátja rámozdul a kedvesemre, most azonban bármit megtennék azért, hogy ne a hangpostája kapcsoljon be. A fenébe is! Kitől kérjek segítséget? Hivatalosan is ez lett életem legrosszabb születésnapja. Ha elveszítem Taeyongot, semmminek nem lesz értelme. Nélküle nem létezik a boldogság. Nélküle én sem létezem. 

Taeyong négy éve küszköd agorafóbiával. Egy este hazafelé tartott az egyik szórakozóhelyről, amikor rátámadtak. Azok a szemetek látták, ahogy egy fiúval táncolt, hogy csókolózott vele... Hat ütést mértek rá teljes erőből baseball ütővel. Lassan, de teljesen felépült a fizikai sérülésekből, pszichésen viszont máig nem gyógyult meg. 

Pizza futárként dolgoztam, amikor megismertem. Az első perctől fogva vonzódtam hozzá. Tudtam, hogy az érzés kölcsönös, hisz nem lehetett véletlen, hogy két héten belül tízszer rendelt pizzát. Ahogy megpillantottam a nevét a rendelők listáján, lestoppoltam, hogy mindenképp én szállíthassam ki hozzá az ételt. 

Csak pár percet töltöttünk együtt egy-egy alkalommal, ám számomra ezek a lopott pillanatok jelentették a napom fénypontját. Egyértelmű volt, hogy flörtölünk egymással, de Tae azzal tette fel az i-re a pontot, amikor megkérdezte, hogy bemennék-e egy pizzára, mert túl nagyot választott. Másnap munkanélküli lettem, mivel öt doboz várta a motor csomagtartójában, hogy elfurikázzam a rájuk áhítozó éhes szájaknak, amíg én Taeyong varázsában fürdőzve totálisan kizártam a külvilágot.

Két nap múlva rácsörögtem Taeyongra, és elhívtam egy étterembe, amiről sok jót hallottam. Azt mondta, nem lehet, és hogy beszélnünk kell. A hozzá vezető úton mindenféle baljós gondolatom támadt. Nem is tetszem neki, félreértelmeztem a nyilvánvalónak vélt jeleket. Vagy halálos beteg, ami azt jelenti, hogy hiába esett belém, nincs sok időnk egymás társaságában.

Megkönnyebbülve fogadtam az agorafóbiáját, amit alig mert bevallani, ugyanis attól félt, ettől ki fogok ábrándulni belőle. Azt viszont, ami a betegségéhez vezetett, jéggé dermedve hallgattam végig. Megfogtam a kezét, és beavattam az én lelkem zűrös világába. Sosem meséltem még másnak a szüleimhez fűződő érzéseimről. Soha nem engedtem meg, hogy rés keletkezzen a pajzsomon, mert nem akartam szerelmes lenni. Eltökélten abban a hitben éltem, hogy örököltem az őseim elcseszett génjeit, de mivel inkább meghaltam volna, minthogy az ő példájukat kövessem, nem foglalkoztam egy lehetséges kapcsolattal. Mindaddig, amíg ő ajtót nem nyitott nekem azon az esős délutánon páratlan mosolyával, lehengerlő személyiségével.

Nem mondom, hogy csupa rózsaszín köd jellemezte az elmúlt három évet. Gyakran volt, hogy Taeyong a karjaimban zokogott a küszöbön, mert szeretett volna normális randikon részt venni velem, de még az a tény sem segített neki, hogy folyamatosan a kezét szorítottam volna. Engem pedig az a kérdés gyötört, hogy mi lesz, ha egy nap találkozok valakivel, aki ugyanolyan hatást gyakorol rám, mint Tae, és felszedem, mialatt szegény párom a négy fal közt várja, hogy haza érjek.

Inkább én is egyre kevesebbet jártam ki a lakásból. Nem eshettem kísértésbe, és Tae-t sem hagytam szívesen magára. Tulajdonképpen jól éreztük magunkat a mi kis buborékunkban. A képregényen is imádtam dolgozni, csakhogy az idő előrehaladtával egyre több azzal kapcsolatos eseményen kellett megjelennem. Persze egy-két pár órás házon kívüli elfoglaltság nem jelentette a világ végét, de a mexikói felkérést rögtön visszautasítottam. Taeyong napokon át rágta a fülem, mire rábólintottam, bár még akkor is nehéz szívvel vettem tőle búcsút.

A telefonom pittyegése ránt vissza a jelenbe. Taeyong küldött üzenetet! Remegő kézzel nyitom meg, mert képtelen vagyok nem a legrosszabbra gondolni. Puskagolyókat megszégyenítő sebességgel robogok az ablakhoz, amint elolvasom a sorait, melyek csak annyit tartalmazzak, hogy nézzek ki rajta. A semmiből hirtelenjében felbukkan egy kis repülő féleség, ami egy reklámnak tűnő dolgot húz maga után. Hunyorogva próbálom kisilabizálni a ráírt szöveget, amit sikerül is végigolvasnom, amikor lejjebb ereszkedik.

 

Féltékeny vagyok az esőre, ami az arcodat simogatja, amíg én otthon vagyok.

A szélre, ami a hajaddal játszik, amíg én az ablakon át kifele bámulva várlak haza.

A napsugarakra, a tenger hullámaira, melyek akkor is a bőrödhöz érhetnek, amikor én a négy fal közt csak álmodozom rólad.

A félelem a sötétségbe kényszerített, de beléd kapaszkodva még ha botladozva is, még ha többszöri esés árán is, végre kijutottam a fényre.

Boldog születésnapot, szerelmem!

 

Nagyokat pislogva harcolok a kicsordulni készülő könnyek ellen. Ezt a meglepetést biztos nem volt könnyű megszervezni, továbbá egy vagyonba kerülhetett. Tae egyszer azt mondta, ha ki merne menni az utcára, az égboltra írná fel a nekem szánt vallomását. Lehet, hogy most nagyon messze vagyunk egymástól, mégis jobban érzem magam, mint amikor a szüleim a szerelmeiket is meghívták a számomra szervezett bulira. Akkor azt kívántam, bárcsak megfeledkeztek volna róla, mint az azt megelőző évben.

Ismét megrezzen a telefon a kezemben. Épp meg akartam köszönni Taeyongnak a csodás meglepit, amikor azt írja, nyissam ki az ajtót. Te jó ég! Mit tartogat még számomra? Talán elküldte azt az isteni krémes tortát? Nem, valószínűleg olyasmiről lehet szó, amire kicsit sem számítok, mert verhetetlen a meghökkentések terén. Na jó, nem értem, miért izgulok ennyire. Taeyongtól csak jó dolgokat kaphatok, úgyhogy itt az ideje meglesnem, mi van az ajtó túloldalán.

Leesik az állam, amint szemem elé tárul az igazság. Úgy remegnek a lábaim, hogy egy lépést sem bírok megtenni. Először biztosra veszem, hogy csak a képzeletem játszik velem, de az illata túl igazi ahhoz, hogy hallucináció legyen. Óvatosan nyújtom felé a kezem, mintha megsemmisíthetném az érintésemmel. Ujjbegyeim alig súrolják arcát, legalábbis addig, amíg bele nem simul a tenyerembe. Taeyong tényleg mindent felülmúl, amiről valaha álmodtam.

– Te hogy kerülsz ide? – suttogom alig hallhatóan, nehogy a zajjal ijesszem el a varázst.

– Micsoda kedves fogadtatás – neveti el magát, miközben egy nagy bőrönd társaságában benyomul a szobába. – Először is, meg kell ennem az összes quesadillát, amiről te lemondasz. Másodszor, hoztam neked a müzlidből, nehogy idő előtt kifogyj a készletedből. Harmadszor, csekkolnom kell azt a híres-neves bőrkanapét…

Mielőtt folytathatná a sort, a lehető legerősebben szorítom magamhoz. Szám mohón tapad az övére, mintha nem lennék képes többé lélegezni, ha nem csókol meg azon nyomban. Nem is tudom, hogy vészeltem át ezt a hetet, hogy éltem volna túl még további hármat ajkai selymessége nélkül. Taeyong gyakran mondogatta, hogy ha tehetné, nekem adná a Napot, az eget, a tengert és a Holdat, de kinek kellenek ezek, ha ő nincs mellettem? Hiába sütött ezerrel a Nap Mexikóban, szinte nem is éreztem a melegét. Hiába mártóztam meg esténként az azúrkék hullámokban, nem tudtam kiélvezni a simogatásukat, mert gondolataim minduntalan az otthonunkban jártak.

– Jól vagy? – tolom el magamtól aggódva a vonásait fürkészve. El sem tudom képzelni, mekkora megpróbáltatást jelenthetett számára ez az út. Hiszen egy héttel ezelőtt még két lépést sem volt képes megtenni az utcán. Vajon nagyon félt, amíg eljutott ide? A repülőn, a hotelhez vezető úton… Sosem bántam, hogy időm nagy részét otthon töltöttem Taeyonggal. A barátaim azt gondolták, szörnyen unalmas életünk lehet, pedig ez cseppet sem volt igaz. Vele a legapróbb dolgon is úgy nevettem, hogy a hasam is belefájdult. A főztje különben is sokkal finomabb volt bármelyik éttermi kajánál, és egy csomó pénzt félretehettünk.

– Fantasztikusan lennék, ha nem fosztanál meg az ajkaidtól felesleges kérdések miatt. – Nevetve lököm a kanapéra, hogy megmutassam neki, mennyire boldoggá tesz azzal, hogy itt van. Ezúttal lassan, ráérősen jár a nyelvünk gyönyörkeringőt. Fogalmam sincs, mennyi időt töltünk összegabalyodva, csak arra leszek figyelmes, amikor kint sötétedni kezd. Olyanok vagyunk, mint az első csókunknál: hosszasan kóstolgatjuk a másikat, annyira részletesen járjuk be egymás titkos zugait, mintha egy nagyon fontos útvonalat szeretnénk a fejünkbe vésni.

– Elvigyelek egy kis városnézésre? Ez a kanapé megvár. Szerintem sokkal kíváncsibb a te pucér fenekedre, mint az enyémre. – Taeyong gyöngyöző kacaja új perspektívába helyezi a boldogság fogalmát. Szívesen avanzsálnék idegenvezetővé a kedvéért, ha már egyszer annyi idő után elhagyta a menedékét, mégis titkon arra vágyom, hogy nemet mondjon. Megpuszilom a füle alatti érzékeny területet, amivel egy sóvárgó sóhajt csalok ki belőle. Lehet, hogy piszkosan játszom, de nem tudnám még elengedni.

– Négy éven át nem dugtam ki a fejem a lakásból. Még egy nap nem oszt, nem szoroz. Ráadásul ez egy hotelszoba, amiből sokat még nem is láttam.

– Elmeséled, milyen volt kijönni a lakásból? – fúrom a vállába arcom. Úgy érzem, nem szeretne beszélni róla, én mégis hallani akarom a részleteket, még ha ijesztőek is. Mivel jó darabig nem szólal meg, harmatgyenge puszikat lehelek az állára, hátha ettől megjön a kedve. De ha nem mondja el, az sem gond. Semmit nem fogok ráerőltetni.

– Az első éjszaka sokkal rosszabb volt nélküled, mint a kintléttől való félelmem – vallja be szemlesütve. – Másnap csak pár lépéssel próbálkoztam meg, de nem ment… Muszáj volt segítséget hívnom, ezért szóltam Jaehyunnak. – Meglepő módon nem fog el rossz érzés a név említésekor. Mindig is azt hittem, az én kezemet fogva hagyja majd el Taeyong a házat, de nem sajátíthatom ki magamnak. A legjobb barátjára is szüksége van, akire mostantól más szemmel nézek. A többi állítólagos barát elpártolt mellőle, amint tudomást szerzett a betegségéről. Iszonyatos hálát érzek Jaehyun iránt, amiért ő akkor is vele volt, amikor én nem lehettem.

– Én minden este haza akartam repülni – szalad ki a számon a pillanatnyi beállt csendben. – Csak az tartott vissza, hogy tudtam, mennyire elszomorítana, ha elszalasztanám ezt a lehetőséget.

– Szerencséd, hogy maradtál – fenyeget meg játékosan a mutatóujjával. – Direkt nem árultam el neked, hogy mire készülök, mert csapot-papot itt hagytál volna. Hazudnék, ha azt állítanám, könnyű menet volt, de mihamarabb veled akartam lenni, ezenkívül a gyógyulás sem nevezhető elhanyagolandó szempontnak. Minden egyes megtett lépésemnél rád gondoltam. Hogy fog csillogni a szemed, amikor meglátsz, hogy fogsz a karodba zárni… A repülőn már nem is féltem. Mégis ki verhetne meg egy repülőn? A stewardessek biztos a védelmemre keltek volna.

– Te tényleg egy valódi szuperhős vagy – mormolom az ajkára, mert kemény három percet tudtam megállni, hogy ne ízleljem meg újra.

– És képzeld, a csillagokat is leszedtem a plafonról. Ezentúl csak igaziakat szeretnék látni. – A foszforeszkáló, sötétben világító csillagok az én ötletem voltak. Gondoltam, ha Taeyong nem jöhet ki velem, hogy összebújunk egy pléden az égbolt alatt, hadd varázsoljak egy kis fényt a szobájába. Kinyitottuk az ablakot, lefeküdtünk a földre, és órákon át beszélgettünk az élet nagy dolgairól. Nem tudtam, hogy örökre a mesterséges égitesteket fogjuk-e bámulni, vagy egyszer sikerülni fog legyőznie a fóbiáját, de nekem nem is igazán számított ez, mert a legszebb csillagokat az ő szemében láttam, akárhányszor rám emelte szerelemtől ragyogó tekintetét. – Amúgy a biztonság kedvéért Jaehyun elkísért. Az eredeti terv szerint ragaszkodott ahhoz, hogy az ajtóig jöjjön, de végül lent ragadt a recepción, mert megismerkedett Alejandrával.

– Alejandra?

– Ha a mexikói pasik az Alejandrók, akkor a csajok az Alejandrák, nem?

Nevetünk és csókolózunk, aztán csókolózunk és nevetünk. Két kedvenc tevékenységem Lee Taeyong oldalán. Miközben lágyan az arcomat simogatja, több mint tíz évet repülök vissza az időben. Most rajtam a sor, hogy kijöjjek a fényre. Odamegyek a könnyes szemű kisfiúhoz, aki ahelyett, hogy bedugná az MP3 lejátszóját a fülébe, magát kínozva hallgatja a szülei beszélgetését. A vállára teszem a kezem, szembe fordítom magammal, és mélyen a szemébe nézve így szólok: Egy nap megismersz valakit, akibe menthetetlenül szerelmes leszel. Meg fogja változtatni az életed. Boldoggá fog tenni, eszméletlenül boldoggá. Ő lesz a te egyetlened. Senki más iránt nem fogsz úgy érezni, mint iránta. Te nem vagy olyan, mint a szüleid. Ha ők attól boldogok, ha több embert szerethetnek egyszerre, hát legyen, de ennek semmi köze hozzád. Csodálatos ember vagy, aki egy másik csodálatos emberrel fogja leélni a csodálatos életét.

– Taeyong… Köszönöm, hogy elhoztad a gabonapelyhet, de félrerakhatjuk egy időre. Nem hagyhatom, hogy az összes quesadillát egyedül fald fel.

– Ez komoly? – Olyan szélesen vigyorodik el, mintha megálmodtam volna a nyerőszámokat. Pontosan tudja, hogy mit jelent az, ha nem ragaszkodom többé görcsösen a müzlihez. Nem kérdez semmit, csak örömtől ragyogva elsöpör néhány homlokomba lógó kusza tincset. – Köszönöm, hogy vigyázol az alakomra.

– Szeretlek, egyetlenem! – mondom tiszta szívből, teljes természetességgel, mire Taeyong vág olyan arcot, amilyet én az érkezésekor. Három év alatt sosem mondtam még neki, hogy szeretem. Ez volt az én fóbiám. Akárhányszor a nyelvem hegyére került, hatalmas gombóc nőtt a torkomban, levert a víz, szédülés fogott el. Reméltem, hogy a tekintetemmel, érintéseimmel sikerül megfelelően a tudtára adnom az érzéseimet, de könnybe lábadt szemei arról árulkodnak, igenis van ereje a szavaknak. És talán arra is rájött, hogy egy életre megszabadultam az engem védő pajzstól.

Amikor randizni kezdtünk, apró lyukacska jött létre az addig áthatolhatatlan páncélomon. A lyuk napról napra, csókról csókra, nevetésről nevetésre egyre nagyobb és nagyobb lett. A mai napon azonban a pajzs végleg megszűnt létezni, aminél felszabadítóbb érzéshez még nem volt szerencsém. Taeyong és én meggyógyítottuk egymást, úgyhogy mostantól nincs semmi, ami beárnyékolhatná az életünket.

– Mondd még egyszer, mert lehet, hogy rosszul hallottam!

– Mit? Hogy szeretem a müzlit, de egy darabig felhagyok vele? – vigyorodom el az agyát húzva. Tae szemrehányó pillantást lövell felém, de ez nem gátol meg abban, hogy tovább hülyítsem. – Szeretem a cicáimat. Szeretek rajzolni. Szeretem, ahogy rám nézel – váltok egy fokkal komolyabb hangszínre. – Szeretem, hogy a fantáziádnak semmi sem szabhat határokat, és most már a bátorságodnak sem. Szeretem azt a bizonytalan fiút, aki voltál, amikor megismerkedtünk, és szeretem azt az erős férfit, aki lettél. Neked köszönhetően még magamat is szeretem. Azt, akivé melletted váltam. Szeretlek!