Chanyeol - Jáde |OS|

   MUSIC CHALLENGE - Evanescence: Haunted

    „Csak azt akarom, hogy valaki igazán megértsen,

hogy igazán szeressen engem,

a bennem lakozó káosz ellenére.

De senki sem ismerhet meg őszintén egy másik lelket,

ameddig nem látta a világot az ő szemével.

Ameddig nem élte át ugyanazt a sötétséget.

Nem csinálta ugyanazokat a dolgokat.

Szóval, ha csak újra nem játszod a saját rémálmaidat valaki mással,

akkor örökre bennük ragadsz – egyedül.

Egyedül a világban.

Egyedül a lelkedben.” 

Elbűvölve figyelem a szobába lépő kislányt. Jádezöld szemei valódi drágakőként ragyognak, mézszőke fürtjei rakoncátlanul keretezik szélcsípte arcocskáját. Tökéletes vonásainak köszönhetően ijesztően emlékeztet egy gondosan megmunkált babára, de élettel teli mosolya, a tekintetéből áradó kíváncsiság megkülönbözteti tőlünk.

Egykedvűen bámulok magam elé, hisz tudom, úgysem engem fog választani. Még egy gyerek sem játszott eddig velem; nekem csak annyi jutott, hogy sóvárogva végignézzem, ahogy a menyasszonynak öltöztetett Taeyeont vagy  a báli ruhát viselő Krystalt emelik le mellőlem a polcról.

Nem is értem, a gazdám minek készített el, amikor esélyem sincs a gyönyörű lánybabákkal szemben. Ráadásul nem elég, hogy fiú vagyok, még hibás is. Történt valami gond az összerakásom során, melynek következtében a jobb lábam folyton kiesik a helyéről. Egyszer egy kislány a kezébe vett, de amint megtapasztalta a selejtességemet, már tett is vissza jól megszokott helyemre.

Meglepve veszem észre, hogy a jáde pillantás rajtam telepszik meg. Izgatottság kerít a hatalmába. Lehetséges, hogy végre engem is babaszámba fognak venni? Figyelmeztetem magam, hogy nem kéne túlságosan nagy reményeket fűznöm hozzá, mert ha kiderül a sérülésem, ő is le fog rólam mondani.

– Az én nevem Brisa. Hát téged hogy hívnak? – Nem törődve a félelmeimmel simulok bele meleg érintésébe. A neve szellőt jelent, ami teljesen illik rá, mert vékonyka hangja úgy vesz körbe, mint a legfrissebb tavaszi fuvallat. Szerencsére gyorsan megtanultam a spanyolt, így érthetem minden hozzám intézett szavát.

– Az én nevem Chanyeol – szólal meg a gazdám elváltoztatott hangon engem imitálva. – Akarsz velem játszani? Kuriózumnak számítok ám a sok lány között.

Megszeppenve várok, amikor a lábam Brisa kezében marad, de a kislány mosolyogva, a lehető legprecízebb mozdulatokkal orvosolja a problémát. Elmeséli, hogy doktornéni szeretne lenni, ezért tulajdonképpen örül is a feladatnak, mert legalább gyakorolhat rajtam.

A játék teljesen elveszi az eszem. Brisa megvizsgál, teadélutánra invitál, rengeteget mesél nekem, és úgy beszél hozzám, mintha én is ember volnék. Büszkeségtől dagadó mellkassal meredek a polcon gubbasztó lányokra, mikor a bevásárlásos játéknál Brisa szembe fordít velük. Lisa értetlenkedve mereng maga elé, mivel legnépszerűbb baba lévén nem telt el úgy nap az életéből, hogy akár csak pár perc erejéig ne keltse fel a gyerekek figyelmét. Hyuna sértődötten húzza fel az orrát, miközben mérges pillantásokat lövell felém, pedig nem én vagyok az, akivel mindennap foglalkoznak. Irigykednek rám, amikor most először választottak ki.

– Nekem adod Chanyeolt? – fordul a kislány reménykedve a gazdámhoz. Azt a vágyat olvasom ki a szeméből, amit a saját szívemben érzek. A férfi egy nyájas mosoly társaságában megcsóválja a fejét, amiből tudom, hogy semmivel sem fogjuk meggyőzni. Ha lenne pénzem, milliókat is képes lennék fizetni magamért, csak hogy szabadon engedjen, de nekem semmim sincsen egy boldog délután emlékét kivéve.

– Akkor kivel babáznál a következő alkalommal, amikor hozzám jössz? Mellesleg itt az ideje elkezdeni az órát. Vagy már nem szeretnél megtanulni koreaiul? –  A jáde szemek felcsillannak, én meg hirtelen azon kapom magam, hogy elveszetten szomjazom a figyelmét, ami egy csapásra az elé helyezett könyvé lett. Szerencsére azért az ölében tart, néha-néha megsimogatja a fejem gondolkodás közben, de az nagyon zavar, hogy ebből a szögből a gazdám alakjára van rálátásom.

Furcsa, hogy a gazdámnak nincs családja. Szerintem igazán jóképű, szereti a gyerekeket, még játékokra sem kéne költenie, mert ő maga gyártja őket. A háza úgy fest, mintha legalább négy porontya lenne, de az igazság az, hogy a kicsik csak tanulni jönnek hozzá. Meg persze játszani az alkotásaival. Még sosem láttam egy felnőttet sem körülötte, leszámítva a diákjai szüleit.

–  Yeppeuda… –  suttogja megbabonázva Brisa kezére helyezve az övét.

–  Az mit jelent? – csicsergi a kislány mit sem sejtve. A gazdám nézésétől meghűl a nem létező vér az ereimben. Még nem tudom, mitől fordult fel a gyomrom, de az elfojtott felismerés már ott bujkál bennem kitörésre várva.

–  Azt jelenti, hogy csinos vagy. Szép… Gyönyörű… – Felerősödik a hányingerem. Ugyan már, hisz ez butaság! Egy babának nem lehet hányingere. A gazdám ujjai feljebb csúsznak Brisa karján, mire dühösen rámarkolok a csuklójára, hogy hátra csavarjam. Na jó, utóbbi csak a fejemben játszódik le, de ott addig feszítem lehetetlen szögbe a karját, amíg reccsenni nem hallom a csontjait. –  Velem nem akarnál játszani?

–  És mi lesz a tanulással? – húzza vissza a karját Brisa. Ez az! Engem ölelj vele, akkor messzebb kerülsz tőle. Ezúttal örülök annak, hogy a tanulás mellett szeretne dönteni, ám a férfi nem nyugszik bele olyan könnyen a vereségbe.

–  Te lehetnél az én babám. Azt csinálnám veled, mint te Chanyeollal, és közben használhatnék koreai szavakat. Nincs jobb a játszva tanulásnál. –  Minden sejtem azért sikolt, hogy a kislány mondjon nemet, és sürgősen hívja ide az anyukáját. Olyan okosnak tűnik, nem sétálhat be ilyen egyszerűen ennek az álarc mögé rejtőzött szörnyetegnek a csapdájába.

–  És… Mit kéne csinálnom babaként? –  A rohadt életbe! Ez a szarláda kiköpött mása a Brisa pólóján vigyorgó pasasnak, aki nyilván a legnagyobb kedvence. Valamelyik koreai fiúbanda üdvöskéje, aki pont olyan stílusban van felöltözve, mint a készítőm, még a hajuk is egyforma. Eszembe jut, hogy pár nappal ezelőttig nem ilyen frizurát viselt. Azért változtatta meg, mert tudta, hogy Brisának tetszeni fog. Ami azt jelenti, hogy már azelőtt figyelte, hogy először találkozott volna vele.

–  A babák tulajdonképpen nem csinálnak semmit. Nem szólalnak meg, nem ellenkeznek, nem vitatkoznak, csak hagyják, hogy aki játszik velük, azt csináljon, amit szeretne, és élvezik a játékot, mert a játék a világ legcsodálatosabb dolga.

–  Hmmm…

–  Tudod, Suga is szokott ilyet játszani. Jó barátok vagyunk. Ha aranyos baba leszel, megmondom neki, hogy ő is játszhat veled. Mit szólsz? –  A picsába! Brisa fészkelődéséből biztosra vettem, hogy a telefonjáért nyúl, de amint az az idióta megemlíti  bálványának nevét, a mosolya rögtön visszatalál a helyére. Apró bólintása a legélesebb tőrdöfés egyenesen a mellkasom közepébe. Bár talán már akkor is késő lenne, ha tiltakozna…

Brisa a kanapén hagy, ahonnan kitűnően látom, hogy mi történik a továbbiakban. A gazdám egy aranyozott fésűt vesz a kezébe, amivel lassú mozdulatokkal bontja ki a kislány hajában rejtőző gubancokat. Undor söpör végig rajtam, amint mélyen beleszagol a mézszőke tincsekbe, melyeket gondosan két copfban fog össze csillámportól fénylő gumikkal.

–  Mit is szoktak még csinálni a babákkal a fésülésen kívül? – morfondírozik a kis fejet simogatva. – Gyere, most játsszuk azt, hogy vonattal megyünk a nagymamához! –  Libabőrös leszek elváltoztatott hangja hallatán. Úgy beszél, mint egy kisgyerek, aki mindenhová magával hurcolja kedvenc játékát. –  A babáknak nincs külön hely a vonaton. Látod, milyen sokan vannak itt? Az ölembe kell ülnöd.

Megölöm! Kibaszottul meg fogom ölni!

–  Nagyon jó baba vagy. Te leszel Suga kedvence – dorombolja, mihelyst az ölelésébe vonja a törékeny testet. A jáde tekintetbe megint boldogság költözik Suga nevét hallva, én pedig gondolatban újra és újra szétzúzom a perverz állat csinos arcát.

Nem értem, hogy viselkedhetnek ilyen higgadtan a lányok. Baromira nem veszik észre, hogy mi folyik itt, vagy csak magasról tesznek rá. Suzy most is épp a haja miatt rinyál, mert ő hullámos barnát szeretett volna szögegyenes fekete helyett. Dami azon pufog, hogy nem legjobb barátnője mellé lett visszaültetve, és még az átkozott mackók is vakon bambulnak maguk elé idétlen gombszemeikkel. Rajtam kívül senkinek nem tűnik fel, micsoda tragédiába csöppentünk.

–  Gyönyörűséges Brisa… Van számodra egy ruhám. Én magam varrtam. Tudod, a babákat öltöztetni is szokták, szóval…

A tehetetlenség jeges ujjai egyre szorosabban fonódnak a nyakam köré. A jáde szemek elkerekednek megpillantva a Pazar ruhakölteményt, amit a férfi csaliként lenget meg az orra előtt. Minden kislány álma, hogy hercegnő váljon belőle, és ebben az öltözékben a legszebb hercegkisasszony lenne. Vágyakozva pislog a hófehér anyagra, és olyan óvatosan tapintja végig, mintha megsemmisülhetne az érintésétől. Az a gazember valódi jádekövekkel díszítette az elejét, szóval kétségtelen, hogy mesésen állna rajta.

–  Ha felveszed, tényleg olyan leszel, mint egy baba. A legszebb baba, amit valaha láttam. –  Kisfiússá vékonyított hangja egy ponton megremeg a leplezetlen izgalomtól. Lerí a kéjes vigyorából, hogy fejben már le is vetkőztette a védtelen gyereket. Hogy dögölne meg itt helyben! Miért nem realizáltam korábban, hogy egy szörnyeteg teremtett? Én sem vagyok jobb a sok üresfejű babánál. Csak a saját problémámmal voltam elfoglalva, miszerint velem senki sem játszik, engem senki sem szeret a hibám miatt, ezért nem figyeltem fel az árulkodó jelekre. Pedig nem először csinálja ezt. Bár az tény, hogy ilyen messzire eddig még egyszer sem merészkedett. Miért pont ennél a kislánynál jött meg a bátorsága? Vagy a többiek nem izgatták annyira a fantáziáját, hogy tovább menjen néhány titkos érintésnél? –  Várj csak! Egy baba nem tud magától átöltözni. Maradj mozdulatlan!

Nem elégszik meg annyival, hogy végignézheti, ahogy Brisa kibújik a felsőjéből meg a nadrágjából. Tombol bennem a gyilkos harag, amikor remegő ujjai a kislány meztelen bőréhez érnek. Látszik rajta, hogy nehezére esik visszafognia magát. Mint amikor napok óta tartó szomjazás után rátalálsz az életet jelentő oázisra a sivatag közepén, valami oknál fogva mégsem kortyolhatsz belőle. Érzem, hogy már nem sokáig tartja kordában a benne lakozó szörnyet. Tennem kell valamit, a fenébe is! Minek élek, ha a létem semmit nem ér? Hogy élhetnék úgy tovább, hogy előttem tettek tönkre egy ártatlan virágszálat? Hogy nézhetném szótlanul, hogy ezt még egy csomó másik lánnyal is megteszi a jövőben? Mert ha egyszer kiengedi a vadállatot, azt nem fogja többé ketrecbe zárni.

–  Ez itt Ryan? – vihog fel ostobán, amikor ujjbegyei a kislány zokniján lévő figurára tévednek. Az pedig Minnie egér?

Valami szétrobban a bensőmben, amikor megcélozza a gyerek bugyiját. Eleinte fel sem fogom, mi történik, csak arra eszmélek, hogy a gazfickó keze megáll a levegőben, aztán a következő pillanatban nem látom őt. Beletelik egy kis időbe, mire tudatosul bennem, hogy a lelkem kitört az általa készített babavázból, hogy mérhetetlen haragjában az ő romlott testébe vándoroljon. Tényleg ki fogom dobni a taccsot! Nem akarom, hogy a mocskos lénye beszennyezze az enyémet. Magamból kikelve tajtékzom mindaddig, amíg rá nem ébredek, hogy az imáim meghallgattattak. Nem azért kerültem ide, hogy engem büntessenek. Épphogy én fogom megbüntetni őt. Kibaszottul meg fogom büntetni!

Amikor megérzem a reszketését, kárörvendően felröhögök. Arra teremtett, hogy én legyek az egyik, akinek a segítségével magához csalogatja szerencsétlen gyerekeket. Kurvára nem számolt azzal a lehetőséggel, hogy egy nap én fogom a vesztét okozni. Hiszen egy baba nem csinál semmit. Nem beszél, nem vitatkozik, és főleg nem nyír ki pedofil állatokat. Csakhogy amint a mellékelt ábra is mutatja, én nem egy átlagos baba vagyok.

A köcsög minduntalan menekülni próbál. Ki akar lökni magából, de nem gondolhatja komolyan, hogy miután hihetetlen módon benne kötöttem ki, harc nélkül visszaadom neki a testét. Mindenesetre csinálnom kell valamit, amivel a tudtára hozom, ki itt a főnök, ezért halálos nyugalommal odasétálok a falhoz, és teljes erőmből belevágom a fejét. Illetve a fejünket…

Szikrázó pontocskákat látva esek térdre. Nem készültem fel a koponyámba nyilalló fájdalomra, holott egyértelmű, hogy én is érzem, amit ő. Burgundi vörös vér csöpög a kezemre, lüktet a halántékom, de legalább abbahagyta a mocorgást.

A semmiből rohamoznak meg az őt gyötrő érzetek, emlékek, gondolatok. Minden múltbeli eseményt úgy élek át, mintha velem történt volna; az ő szemén keresztül kémlelem a világot, beteg elméje foglyaként betekintést nyerek kusza érzéseibe.

Érzem, ahogy huszonévesen azért küzd, hogy normális ember lehessen. Randikra jár vele egykorú lányokkal, ám a vacsora alatt nem tud a partnerére koncentrálni, mert a szomszédos asztalnál ülő kislányok folyton odavonzzák a tekintetét. A moziban nem azon jár az esze, hogy mikor csókolhatja meg a mellette helyet foglaló barna bombázót, hanem, hogy milyen érzés lenne csak egyszer, csak egyetlen egyszer megérinteni a nachoson csámcsogó lányka hibátlan bőrét. De sikerül uralnia az éhségtől szenvedő szörnyet.

Az az ötlete támad, hogy elköltözik Szöulból, el Koreából, hátha csak az ázsiai kislányok vannak rá rossz hatással. Szereti Dél-Amerikát, beszél spanyolul, ezért Argentína fővárosára esik választása, ahol egy ideig minden olyan jól megy. Direkt kezd el babákat gyártani, hogy tesztelje magát. Szándékosan vág bele a tanításba, és már-már gyógyultnak véli magát, mivel a szörny nem kezd tombolni ketrecének rácsát rázva, ahányszor megigazítja egy-egy tanítványa haját, vagy megfogja a kezüket, amikor az ajtóhoz kíséri őket.

De egy nap megismerkedik egy jáde szemű kislánnyal, aki egyetlen pillantásával romba dönti hosszú évek kőkemény munkáját. Mellette hiábavaló a sok ima, nem segít a fájdalom, amivel saját magát büntette, hogy kiűzze a bensőjében lappangó gonoszt. Nem elégíti ki többé a pornó oldal, ahova a hozzá hasonló perverzek feltöltik gyomorforgató videóikat. Semmi nem használ, ami régebben hatott.

Az a kis boszorkány tehet mindenről! Túl szép, túl jó az illata, a bőre olyan tökéletes, mint a festetlen porcelán, a hangja a szirének lebilincselő énekét hordozza magában. Képtelenség neki ellenállni! Brisa is szeret engem… Brisa azt akarja, hogy minden lehetséges módon szeressük egymást…

– Pokolra veled, te elmebeteg faszkalap! – ordítok fel az ő hangján. – Komolyan ez a mentséged? Hogy ő a hibás, mert túl szép? – A dühöm folyékony méregként árad szét bennem. Ököllel a falon lógó tükörbe csapok, melynek néhány szilánkja belém fúródik. Fáj, de neki is, és ez a tudat örömmel tölt el, ami csökkenti a kellemetlen érzést. Nem vagyok hajlandó tovább bámulni őt, úgyhogy megszállottan végzek az összes létező felülettel, amin viszontláthatom ocsmány képét. – Hallom a gondolataidat, de hiába könyörögsz nekem. Azt mondtad, nem tehetsz róla, hogy az ő hibája… Hát én sem tehetek arról, hogy kurvára meg foglak ölni. Túl beteg vagy, egy perverz mocsadék! A helyedben én kioltottam volna a saját életem. Sajnálhatod, hogy nem tetted meg, mert gyanítom, sokkal kíméletesebb lettél volna magaddal.

Jól van. Megmondom neki, hogy soha többé ne jöjjön a házam közelébe. Kérlek, te nem vagy gyilkos... Tudod, mit? Jelents fel! Megérdemlem, hogy a rácsok mögött rohadjak…

Eszméletlenül idegesít a fohászkodása. Mint egy meghunyászkodott vérengző kutya, ami a lábadhoz dörgölőzve pitizik, miután szétmarcangolta a nagymamád. Azt hiszi, bedőlök annak, hogy a hűvösre küldjem. Mégis mi értelme lenne? Egyszer úgyis kiszabadulna, és akkor minden ott folytatódna, ahol abbahagyta. Már tudhatná, hogy a benne élő szörnyet nem lehet eltenni láb alól, csak ha ő is vele tart a halálba. Elaltathatja, akár évekig is, aztán találkozik egy Brisa-féle kislánnyal, hogy a történelem megismételhesse önmagát.

Annyira szeretném hosszan tartó kínzásnak alávetni! Azzal csak az lenne a baj, hogy én is éreznék mindent, amit ő, és félő, hogy egy ponton túl elájulnék. Nem lehetek ilyen felelőtlen, még ha a lelkem bele is hal, hogy nem nyomhatom ki egyenként a szemeit, amiket azokon a tiszta teremtéseken legeltetett. Nem roncsolhatom össze a kezeit, melyekkel hozzájuk ért. Nem vághatom le, és tömhetem a mocskos szájába a még mocskosabb farkát, pedig az lenne ám az igazi elégtétel.

Nyüszítve rezzen össze, amikor olvasva a gondolataimból rájön, mit tervezek tenni vele. Próbálja megállásra bírni határozottan lépkedő lábaim, de ezúttal én vagyok a legyőzhetetlen szörnyeteg. Szinte rögtön megtalálom a pincében, amit keresek. Többféle vastagságú kötél ágaskodik azért, hogy őt válasszam bosszúm eszközeként. Szerintem ezeket a lányok itt tartására akarta alkalmazni. A kínzásra szolgáló tárgyak tengerében kiráz a hideg. Viszket a tenyerem, amiért nem sújthatok le rá az ostorral, amiért nem húzhatom fulladás szorosra a szíjat a nyaka körül. A bilincset hozzácsapom a kezemben lévő kötélhez, és pár gyertya kíséretében komótosan visszacammogok az emeletre.

Bemegyek a hálószobájába. A gyertyákat kör alakban az éjjeliszekrényére helyezem. Pont huszonnégy szálat gyújtok meg. Huszonnegyedikén látta meg a napvilágot ez a nyomorult, ezért esett a választásom erre a számra. Szegény anyja vajon él még? Azon nyomban reagál a kérdésemre emlékek formájában. Az anyukája nagyon szerette, ahogy az apukája is. Az öccse példaképként nézett fel rá; ők voltak a tökéletes család, amit a magazinok hasábjain szokás mutogatni. Tehát még gyerekkorban elszenvedett traumára sem foghatja az elfajzottságát. Egy pillanatra megtorpanok. Mit fog átélni a családja, ha megölöm? Kihasználja, hogy elgyengültem. Egyre több kedves képet vetít elém. De semmivel nem tud megtörni. Biztos vagyok abban, hogy az sokkal jobban fájna nekik, ha tudomást szereznének arról, milyen szörnyeteget neveltek.

Ledobom a mocskos ruháit; legszívesebben a bőrét is lenyúznám róla. Nem sokáig hagyom égni a gyertyákat. Egymás után borítom fel őket, mialatt elragadtatva nézem, ahogy az éhes lángok görcsösen kapaszkodnak a fába, mint búcsúzkodó szerető, aki forró, égető csókjával fejezi ki nem múló szenvedélyét. A gazdámon egyre inkább elhatalmasodik az őrület a narancsos lángnyelvek varázstáncát látva, míg én gyönyörűnek találom a gyorsan terjedő tüzet.

Észbe kapva a hálószoba ajtójához szaladok, mielőtt kifutnék az időből. Miután bezárom, kihajítom a kulcsot az ablakon. Megnyugtat, hogy másokat nem sodorhatok bajba, ugyanis a ház egy hatalmas telken áll, vagyis a legközelebbi szomszéd sem sérülhet meg, ameddig megérkeznek a tűzoltók. Az ágyra vetve magam összekötözöm a lábait, aztán az ágytámlához bilincselem a kezét, hogy ne legyen esélye elmenekülni a csodaszép lángok elől.

Saját babatestemre gondolok, de akármilyen erősen próbálkozom, nem sikerül kiszabadulnom a szemétládából. Mindegy, nem bánom. Nem számít, mi történik velem, mert már nem bánthatja Brisát…

Brisa!

Nagy ámokfutásom közepette megfeledkeztem arról, akit meg akartam menteni. Egyáltalán nem biztos, hogy kirohant a házból, sőt, inkább azt tartom logikusnak, hogy a sokkhatástól megdermedve álldogál a nappaliban, ahol hagytam. Mit tettem? Ezt nem hagyhatom annyiban. Ha egyszer sikerült, még egyszer sikerülni fog.

A lángok egyre közelebb táncolnak az ágyhoz. Már nem tetszenek annyira. Rángatózni kezdek, és nem azért, mert a gazdám visszanyerte az irányítást a teste felett. Ki akarok szabadulni, hogy kivigyem innen a kislányt.

Egyszerre hasit belém sosem ismert fájdalom, és hallom meg Brisa szaggatott hüppögését. A lángok megkóstolnak, ízlelgetnek, és kétségtelen, hogy előbb-utóbb mindenestül fel fognak falni. A gazdám az egyik pillanatban halálra váltan sikolt a húsát tépő lángfogaktól, a másikban meg tébolyultan kárörvend, amiért én is érzem a lassú marcangolást. Egy utolsó próbát teszek a szabadulásra, mielőtt túl késő lenne, de a pengeéles, tűzforró karmok olyan elviselhetetlenül hatolnak a csontomig, hogy azon nyomban elájulok.

***

Fenntartásokkal méregetem az új szobát, amibe kerültem. Nem tetszik, hogy itt nem az ágyon foglalok helyet, ahogy az sem, hogy az a nyálgép olyan magas polcra rak, ahol Brisa valószínűleg el sem fog érni. Már most hiányzik az apró helyiség, melyben annyi éven át néztük összebújva a Grace klinikát. A Brisa illatát hordozó takaró, ami akkor is védelmezőn ölelt körül, amikor ő iskolában volt.

Mi tetszhet neki ezen a helyen? Egyetlen rózsaszín dolgot sem látok, pedig a régi szobájában szinte minden abban az árnyalatban pompázott. Ráadásul a szantálfás füstölő helyett izzadtsággal vegyes bőr szag terjeng a levegőben. A falak csupaszak; egyetlen együttes tagjai sem mosolyognak vissza óriás méretű poszterekről. Egyszerűen fel nem foghatom, mi vonzotta ide a lányt.

– El sem hiszem, hogy végre rászántad magad, hogy hozzám költözz. – Á, kezd összeállni a kép. Brisa nem egy másik lakás kedvéért hagyta el az otthonunkat, hanem a lakás tulajdonosáért. Nem mondom, hogy túlságosan szimpatikus ez a fickó, de az előzőknél egy fokkal jobban kedvelem. Minden héten virágot küldött Brisának, szerenádozott is neki egyszer, folyton dalokat írt róla, és csupa érdekes helyre vitte el. Nem láttam gyakran, mert Brisa inkább házon kívül találkozott vele, de számtalan telefonbeszélgetésnek voltam fültanúja, amikor a barátnőinek áradozott a csoda pasijáról.

– De hát így is folyton nálad lógtam. A különbség annyi, hogy mostantól nem kell a vendég fogkefémet használnom.

– És, hogy ha kihúzom a fiókomat alsógatyát keresve, megcsodálhatom a szexi bugyikat, amik sokkal jobban mutatnak ott, mint rajtad. Nem akarom, hogy itthon felvedd őket, oké? – Brisa vihogva csap az udvarlója kezére, ami gátlástalanul markolja meg a combját. Vészcsengők szólalnak meg a fejemben. Mit művel ez? Nem ronthatja el. Tényleg azt hittem, hogy ő más, mint a többi, de úgy tűnik, az összes férfit egy fából faragták.

– Még ki sem pakoltam minden cuccom – húzódik hátra a lány, mire a barátja nem törődve az akaratával, visszarántja magához. Le szeretném nyugtatni háborgó elmémet, de az engem megrohamozó emlékképek nem hagyják, hogy ölbe tett kézzel várjam, hogy véget érjen a borzalom.

– Ugyan már! Tengernyi idő áll még előttünk. Konkrétan egy egész élet. A cuccaid ráérnek, de a kedvenc katonád nem bírja ki a következő bevetése nélkül. – Kéjes vigyorral dörgöli az ágyékát Brisa fenekéhez, amitől vörös köd ereszkedik az agyamra. Úgy simogatja a combját, mint ő. Úgy ér a bőréhez, mint ő. Úgy néz rá…

Elias Riera ma este meghal!

Egy szempillantás alatt a hülye gyerek testében termek. Nem egyszer csináltam már ezt, úgyhogy van gyakorlatom benne. Megköszörülve a torkom azt hazudom Brisának, hogy pisilnem kell, melynek következtében hamarosan a fürdőben találom magam. Elias félelme erősebb, mint a többieké. Mindent bevetve ellenáll, csakhogy én nem ismerek lehetetlent, ha Brisa védelméről van szó.

Eszembe jut az az aprócska lány, aki majdnem meghalt miattam azon a délutánon. Egy láthatatlan erő az utolsó pillanatban kiszakított annak a pedofil állatnak a testéből, és mielőtt a hozzám tartozó babába tértem volna vissza, hirtelen Brisát szálltam meg. Muszáj volt, ugyanis a kislány akkora sokkot kapott, hogy az irányításom nélkül nem lett volna képes elhagyni a lángokban álló házat. Amikor megpillantottam, szoborrá dermedve állt a babák közt, mintha ő is egy lett volna közülük. Belebújva megragadtam a babatestem, és egy szál bugyiban rohantam ki a fagyos utcára. Nem volt már idő arra, hogy felöltöztessem szegényt.

Brisa füstmérgezéssel és magas lázzal úszta meg a történteket. Legalábbis ami a fizikai részét illeti. Az hosszú évek munkájába került, mire fel tudta dolgozni, hogy kislányként molesztálták, aztán a faszi magára gyújtotta a házát, amiben kis híján ő is bent éget. Nem tudom, arra emlékszik-e, amikor benne voltam, érzékelt-e egyáltalán belőle valamit a sokkhatás alatt.

Elfog a hányinger egy olyan emlékképet látva Elias fejében, amin a keze eltűnik Brisa bugyijában. Mocskos féreg! Meg kell halnia, ahogy az első gazdámnak. Ahogy Santiago Valdeznek és Dario Espinozának.

Brisa exei miattad haltak meg? Ki a fasz vagy te?

Nem hagyhattam, hogy bántsák az én hercegnőmet! Nem mocskolhatták be, nem tehették tönkre… Sokáig olyan jól ment minden. Brisa egész nap játszott velem. Elmesélte, mi történt az iskolában, engem ölelve aludt el, még nyaralni is magával vitt. Mindenhova vele mehettem. Azt mondta, engem szeret a legjobban, aminél nagyobb boldogságot el sem tudtam képzelni.

Egy nap azonban megjelent az a raszta hajú kölyök, aki annak ellenére tele volt tetoválva, hogy még csak tizenhat éves múlt. Sosem rajongtam érte, ám amikor úgy akart Brisához érni, azt akarta vele csinálni, habozás nélkül foglaltam el a testét, hogy egy tökéletes célzással véget vessek nyomorúságos életének az apja pisztolyával.

És Dario ugyanerre a sorsra jutott. Csak neki az ereit vágtam fel. Illetve ő vágta fel saját magának.

A szex normális dolog, te szerencsétlen! Ha mindkét fél egyformán akarja, nincs vele semmi baj. Szeretem Brisát, hallod? És ő is engem. És imád szeretkezni velem.

Ez az idióta azt hiszi, ezzel meggyőzhet? Sajnos elég fájdalmas halálnemet választottam számára. Ki fog ugrani az ablakon. A tizenhetedik emeletről. És aztán minden vissza fog állni a rendes kerékvágásba. Brisa velem fog vigasztalódni. Átölel a takaró alatt, naphosszat nézzük majd a Grace klinikát, és egy kis idő múlva Elias emléke ugyanúgy megfakul, ahogy a többieké.

Odaállok az ablakhoz. Elég kicsi, de azért ki fogom tudni magam préselni rajta. Azt még úgysem tapasztaltam meg, milyen érzés lehet repülni. Elkap az izgalom, ha arra gondolok, mindjárt a széllel fogok versenyezni. A fájdalom sem ijeszt meg. Mielőtt a test becsapódna, én angolosan távozok majd belőle. Az exek halálában nem volt semmi szórakoztató, de a szárnyak nélküli repülés teljesen felcsigázza a fantáziámat.

– Eli! – Összerezzenek, amint Brisa a fürdőbe lép. A fenébe, nem voltam elég gyors? Ilyen még sosem fordult elő velem. – Ne haragudj, hogy utánad jöttem, de kicsit paranoiás vagyok a múltban történtek miatt… Minden rendben van, ugye? Nem bírnám elviselni, ha téged is elveszítenélek.

Elias megpróbálja elhitetni velem, hogy ő is eszméletlenül szerelmes Brisába, de engem nem ver át. Csak arra akarja használni, hogy kielégítse mocskos vágyait. Az én hercegnőm sokkal többet ér ennél.

Fogd már fel, hogy felnőtt! Már nem az a kislány, akit megmentettél. Tud vigyázni magára, és én is vigyázok rá.

Hogy a fenébe tegyem el az útból, ha Brisa is itt van? Egy pillanatra megdermedek, amikor a lány ujjai a férfiasságomra kulcsolódnak. Mégis mit csinál? Én sosem érnék hozzá úgy, erre ő kezd el egyre merészebben matatni rajtam? Biztos manipulálja ez a helyesnek mondott tapló. Fel kell őt ébresztenem. Nem állhat többé a befolyása alatt. Tanulnia kell, dolgozni, enni, aludni, és velem játszani. Nem folytathat bűnös tevékenységeket. Majd én segítek abban, hogy újra az a tiszta, ártatlan virágszál legyen, aki azelőtt volt.

Akaratlan nyögés szakad fel a számból. Ez a gyenge emberi test elárul, nem azt teszi, amit parancsolok neki. Idegesít, hogy Elias élvezi, ahogy Brisa keze megállíthatatlanul mozog, de az még jobban bosszant, hogy engem is magával sodor az ismeretlen érzés.

– Mi a baj? Olyan feszültnek tűnsz. Nem akarsz velem játszani?

– Ez nem játék… – bukik ki belőlem. Sosem csináltunk ilyet, amikor játszottunk.

– Dehogyisnem. Ráadásul a kedvenc játékom.

Brisa visszavezet a hálószobába. A karom esetlenül lóg magam mellett, pedig Elias kérés nélkül arra gondol, mit csinálna most a barátnőjével, ha egyedül lennének. A hercegnőm úgy néz rám, ahogy soha nem nézett korábban. A babájára nem szokott így nézni. Pedig én csak egy baba vagyok, aki nem tudja, mi tévő legyen ebben a kellemetlen helyzetben. Csalódás szorítja össze a mellkasom. Azt hittem, meg kell védenem Brisát, erre kiderül, hogy ő nagyon is szeretné, ha mocskos dolgokat művelnének vele.

– Játsszuk azt, hogy én vagyok a babád, és te azt csinálsz velem, amit akarsz. – Nem kapok levegőt! Ezt a gazdám mondta neki. Bár lehet, hogy arra már nem is emlékszik. Valami összetörik bennem. Ezt a lányt nem is ismerem. Tudtom nélkül veszítettem el azt, akit teljes szívemből szerettem. Már nincs szüksége rám. Nem tudtam, hogy el fog jönni az a pillanat, amikor eldob magától. Azt hittem, a mi kapcsolatunk egy életre szól. De ez kizárólag Elias hibája! Ha nem csábította volna el, most minden olyan lehetne, mint régen.

Kis idő elteltével képtelen vagyok az ésszerű gondolatokra koncentrálni. Minél tovább tart ez az új játék, annál inkább kebelez magába a bűnös élvezet. Hiába küzdök ellene, megfertőz, felemészt, és egyre többet akarok belőle. Valóban ez a legjobb játék, de ha a saját testemben lennék, Brisa sosem játszott volna ilyet velem.

Eddig is láttam, hallottam, de a babalétet nem lehet a valódi élethez hasonlítani. Úgy tudnám jellemezni, mintha egy vastag burkon át érzékeltem volna a világot. Elias bőrében azonban olyan intenziven élek meg minden érintést, minden illatot, látványt, hogy észre sem veszem, hogy függő lettem. Ezek után képtelen leszek egy merev vázban üldögélni azon a magas polcon. Nem vagyok hajlandó nyomon követni, ahogy más játszik így vele. Hogy más mélyed abba a gyönyörű jádezöld pillantásba, ami most sokkal csodálatosabb, mint valaha.

– Szeretlek, Eli!

Én is szeretlek, bébi! Örökre.

Fáj, hogy sosem hallhatom, ahogy Brisa önkívületében az én nevemet sikoltja. Fáj, hogy nem árulhatom el neki, én mindenkinél jobban szeretem. De ezzel meg fogok tudni birkózni.

Kicsit megsajnálom Eliast. Ő tényleg szerelmes, nem úgy, mint a többi. Az élet azonban kőkemény harc. Harc, amiben mindenki győzni akar. És a harcnak csak egyetlen győztese lehet.

Ezúttal nem fogok gyilkolni, bár szerintem annak jobban örülne szegény srác. Életem legtökéletesebb pillanatában elég erőt érzek magamban ahhoz, hogy egy eddig még ismeretlen dolgot tegyek. Kilököm magam mellől Eliast, és a lelkét az én régi műanyag csontomba zárom.

– Nem dobhatnánk ki azt a ronda babát? – említem meg óvatosan Brisa ajkát szívogatva. Szerintem soha nem leszek képes betelni vele. A csókjának általam nem ismert zamata van, de az biztos, hogy ez lett a kedvenc ízem. Tetőtől talpig tökéletes. Én sosem fogok mellette mással kavarni, ahogy Santiago tette. Nem fogok veszélyes ügyletekbe keveredni, mint Dario, hogy a halál vagy a rácsok álljanak közénk. És nem fogom magam olyan könnyen adni, mint Elias.

– Hát… Végül is, már kinőttem a babázásból. Fontosabb dolgok várnak rám, nem igaz? – Fáj, amiért egy pillanatnyi habozást követően simán lemond arról, aki hosszú időn át a társa volt. Rólam. De hozzám préselődő melle, körém fonódó lábai gyorsan elfeledtetik a fájdalmamat. Nem mellesleg mihamarabb el kell tüntetnem innen. Nem akarom, hogy fixírozza a hercegnőmet, még ha csak üveges tekintettel is teheti.

– Akkor most rögtön meg is szabadulok tőle. – A jáde pillantásban gyanakvás villan, amit egy forró csókkal messzire űzök. – Ne mozdulj innen! Sietek, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.

A tűzzel kapcsolatban még mindig rossz érzetek gyötörnek, ezért a folyópartra sétálok, hogy a hullámok közé hajíthassam a nem kívánatos tárgyat. Elkápráztat a bíbor színben izzó naplemente, a  pajkosan játszadozó szellő, ami egyből Brisát juttatja eszembe. Nem mintha rajta kívül tudnék másra gondolni. A kezem kicsit fázik, ezért zsebre dugom, ahol az ujjaim egy hideg karikába ütköznek. Egy gyűrű. Majdnem a vízben úszó baba után hajítom, de gyorsan meggondolom magam. Ez a drágakő remekül fog állni a hercegnőm kezén. Készen állok rá, hogy hivatalosan is megpecsételjük a szerelmünket.

***

– Apuci! – rohan a karjaimba Luz. El sem hiszem, hogy már az ötödik szülinapját ünnepeljük. Úgy repül az idő! Mintha tegnap lett volna, hogy először ölelhettem magamhoz. Hamar kiderült, hogy Brisa egy hónapos terhes volt, amikor átvettem Elias helyét. Cseppet sem zavart, hogy a baba nem tőlem van. Ő a hercegnőm hercegnője, ezért ugyanolyan hévvel szeretem, ahogy a sajátomat szeretném.

– Egy csomó ajándékot kapott. Megmutatod apának, hogy miket? – Brisa mosolyt erőltet az arcára, de az az igazság, hogy nem működik zökkenőmentesen a kapcsolatunk. Sokszor veszekszünk; többször a fejemhez vágta, hogy teljesen más ember lettem, amire mindig csak egy legyintéssel feleltem. Még szerencse, hogy itt van a kicsi, és megbékíti az anyukáját, ha bepipul. Olyan, mintha ő lenne a fény az életünkben, ahogy a neve is mondja.

– Mirandától egy nagyon különleges ajándékot kaptam – újságolja csicseregve. Brisa kezéért nyúlok, aki az első adandó alkalommal elhúzódik tőlem, amikor a lányunk nem figyel. Az a fatökű Elias vajon miben volt jobb nálam? Talán ha megtartottam volna, Brisa továbbra is vonzódna hozzám. Lehet, hogy ketten is eléldegélhettünk volna egy testben.

Kár, hogy a viselkedése rányomja bélyegét a hétköznapok apró csodáira. Pedig imádom az életet. Nincs ahhoz fogható, amikor a Nap forró sugarai megpihennek a bőrömön. Ahogy az áfonyás tea lassan végigcsorog a torkomon. Elvarázsolnak a könyvek, melyek oly sok fordulatot rejtenek magukban. A filmek, amiken úgy izgulok, mintha én magam lennék a főszereplőjük. És meghat anyukám ölelése, akárhányszor találkozom vele. Mert ő már az én anyukám.

– Ez meg honnan van? – kapom ki Luz kezéből a babát hatalmas pánik közepette.

– Chanyeol? – súgja elbűvölten Brisa, miközben elveszi tőlem a babát. Hogy a fenébe kaphatta meg ajándékba a lányom több mint öt év elteltével? A vízbe dobtam! Persze nem fulladt bele, hiszen egy nyomorult játék, de ez akkor is lehetetlenség. – Még egyszer nem fogjuk kidobni. Anno sem akartam.

Luz boldogan kezd játszani újonnan kapott babájával. Mintha az anyját látnám sok-sok évvel ezelőtt. Ugyanazok a jádezöld szemek, az a mézszőke haj, azok a rózsás ajkak. Örültem a születésének, mert ő ellensúlyozza azt, ami az anyukájából kiveszett. Brisa jobban szeretett babaként, a kislány viszont úgy rajong értem kezdetektől fogva, hogy belehalnék, ha az ő szeretete sem lenne már az enyém. Neki köszönhetően visszakaptam azt az ártatlan, tiszta érzést, amit úgy hiányoltam.

A baba nem üres tekintettel mered a semmibe. Másoknak nyilván nem tűnik fel, de én gyilkos haragot látok éjfekete íriszeiben. Elias bosszúra szomjazik. Főleg azután, hogy megtudta, még valakit elvettem tőle. Talán annak idején harc nélkül el tudtam foglalni a testét, de az üvegszemek azt sugallják, ezúttal nem lesz ekkora szerencsém. Mielőtt bármit is tehetnék, felcsendül a hangja a fejemben, ami vészjóslóbb egy sorozatgyilkosénál.

Eddig élvezhetted az életemet. Mindennap erre a percre készültem. Game over, Chanyeol!

 

Bocsánat Chanyeol-ah, hogy a harmadik elmebeteg történetem főszereplője is te lettél!XDDDDD

Az elején lévő idézet a Csinos játékbabák című könyvsorozatból származik, amit szívből ajánlok mindenkinek, aki szereti a beteg dolgokatXDDD