SeJin - Replay |OS|

 

MUSIC CHALLENGE - Derik Fein: Don't Matter

„Most nem vagy mellettem,

De a dallam, amit oly szívesen énekeltél,

Állandóan a fejemben jár.

Újra és újra és újrajátszódik…”

 

Szoborrá dermedve bámulom a még üres koporsót. Hallom az elfojtott sírást, látom, hogy az egybegyűltek szemei egytől-egyig nedvesek; csak én nem vagyok képes semmilyen érzelem kinyilvánításra. Érzékelem, hogy Insoo védelmezően átkarolja a vállam, de legszívesebben leráznám magamról a kezét, hogy a lehető legmesszebb meneküljek innen. Sosem gondoltam volna, hogy a bandánk az egyik tagunk elvesztésekor fog ismét ugyanazon a helyen lenni, azonban ahelyett, hogy erőt merítenék a többiekből, a fájdalom még nagyobb méreteket ölt bennem közelségük okán.

Nem tudok a szertartásra koncentrálni. Testem mozdulatlanul a gyászolók sorában ácsorog, ám a lelkem nem hajlandó a halál árnyékában maradni. Visszaszárnyal azokba az időkbe, amikor még mindannyian boldogok voltunk. Kétségbeesetten ugrok fejest a biztonságot jelentő emlékek tengerébe, ahol nem rondítják temetők a képet, maximum örömkönnyek virítanak az arcokon, és ahol még öten küzdöttünk egy álomért. Egy álomért, ami soha nem lehetett a miénk…

***

– 2011. október 27. mostantól piros betűs ünnepnek számít a naptárban! Junkyu-ssi, árulja el, milyen idő van ma! – adta át a képzeletbeli mikrofont Insoo a jobbján helyet foglaló társunknak. Junkyu rögtön profi meteorológus üzemmódba váltott, és bemondó stílusban kezdett időjárást jelenteni.

– Esős reggelre ébredtünk, de amint felragyogott a valaha látott öt legfényesebb csillag, elvonultak a felhők, és csodaszép estének lehettünk szemtanúi. – A valóság nem éppen volt egyensúlyban rapperünk szavaival, mivel odakint továbbra is úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Csakhogy azon a napon semmi nem szeghette a kedvünket. – Most átadom a szót Kim riporternek, aki bővebben beszámol az öt legfényesebb csillag születéséről.

– A mai napon debütált Korea leglélegzetelállítóbb fiúcsapata! Híresebbek leszünk a Backstreet Boysnál, több koncertünk lesz, mint az ’N Syncnek! – harsogtam teli torokból a kis busz ülésén térdelve. Emlékszem, milyen vadul száguldozott ereimben az adrenalin aznap. Kölyökként a túl sok csoki fogyasztás pörgetett fel ennyire, ezért anyukám csak akkor adott édességet, ha a nénikémékhez mentünk, mondván, hogy az nem zavarja, ha az ő házukat bontom le.

– Létezik olyan szó, hogy leglélegzetelállítóbb? – morfondírozott Gunwoo, kis csapatunk leadere, akinek a támláján támaszkodtam, illetve az ő füle volt legközelebb csendet nem ismerő számhoz.

– Ha eddig nem létezett, mostantól fog, ugyanis minket nem lehet ennél jobb szóval jellemezni – zártam rövidre az ügyet. – Inkább nyilatkozzon, mélyen tisztelt Lee uraság! Milyen érzés ennek a korszakalkotó együttesnek a vezetőjének lenni?

– Elég fárasztó. Főleg, amikor a tagok nem hagynak pihenni, mert rájuk jön az öt perc, ami Seyong esetében több óra is lehet. – Gunwoo hiába zsémbeskedett, a letörölhetetlen vigyort ő sem tudta elrejteni. Szegény sofőrt viszont sajnáltam, amiért kénytelen volt végighallgatni a baromságainkat, ráadásul dugóba is kerültünk, így még későn is ért haza a családjához. Nagy jókedvem közepette az eszembe véstem, hogy el ne felejtsek jókora borravalót csúsztatni a zsebébe.

Junkyu vigyorogva mutatta fel a telefonját, amin a fellépésünket nézte vissza. Utáltam szembesülni a hibáimmal, de ahogy a videó végére értünk, elégedetten konstatáltam, hogy mindannyiunk tökéletes munkát végzett. Hajnali fél négykor, amikor nagyjából ezredjére mutattam meg a legnehezebb lépéseket nekik, amit valaki folyton elrontott a próbák során, nem gondoltam volna, hogy ilyen zökkenőmentesen fogjuk élesben lenyomni a koreókat.

– És kinél sikítottak leghangosabban a lányok? – húzta ki magát Insoo abban a reményben, hogy az ő neve fog elhangzani.

– Természetesen a leglélegzetelállítóbb maknae-nál, Chae Jinseoknál! – Magasba emeltem a kezem, hogy lepacsizzak a mellettem ülő, szótlanul mosolygó fiúval, aki még bele is pirult a megállapításomba. – Jinnie lesz a mi csajmágnesünk. Egyedül nem fog bírni a sok érte rajongó lánykával, és akkor jövünk mi, hogy lecsapjuk a lepattanókat.

– Ne beszélj a nevében! Mi van, ha ő háremet szeretne tartani? Ne aggódj, Jin-ah! Én nem fogok tőled egyet sem lenyúlni. Különben sem vagyunk egy korosztály. Akik kilencven után születtek, lehetnek a tiéd, de a nyolcvanasokat nem adom – kacsintott Insoo legfiatalabb tagunkra, aki a vörös különböző árnyalatait produkálta pár perc leforgása alatt.

– Uraim, hátrább az agarakkal! Hadd szólaljon meg csapatunk szerény, ám igazán tehetséges tagja! Kedves Jinseok, árulja el, ki a legkedvesebb hyungja? – vontam be a játékba a kis szégyenlőst.

– Ricky a Teen Topból – közölte egy lehengerlő mosoly társaságában. A többiek dőltek a röhögéstől, én meg fejemet csóválva ciccegtem, mérgesnek tettetve magam. – Mi a probléma? Az nem szerepelt a kérdésben, hogy a mi csapatunkból. Azt hittem, globálisan értette, Kim riporter – pislogott rám ártatlanul. A mi Jinnie-nk nem gyakran szólalt meg, de amikor kinyitotta a száját, mindenkit helyre tett maga körül.

– Ezzel azt akarja mondani, hogy szívesebben debütált volna a Teen Top tagjaként? – forszíroztam tovább, mire ismét előbújt kisfiús bája, ahogy segítséget kérve nézett hol egyik, hol másik hyungjára.

– A MYNAME dalok jobban tetszenek, úgyhogy maradok. – Én sem bírtam tovább fapofával meredni rá. Még Gunwoo is abbahagyta a maga elé merengést egy „szóval csak a zene miatt választana minket” féleséget motyogva a bajsza alatt. Megtorlásként húsz csikiző ujj támadt Jinnie-re, aki nem győzött szabadkozni, meg esküdözni, hogy mindannyiunkat tiszta szívből imád. 

– Na, hova menjünk ünnepelni? – tettem fel a nem is olyan lényeges kérdést, miután lecsillapodtunk kicsit. Számomra a hely mindegy volt, csak legyen zene, pia, és táncolhassak egész éjjel.

– Bocsi, de fél óra múlva randim lesz a pizsamámmal – jelentette ki Junkyu teljesen komoly arckifejezéssel, amin akaratlanul is elnevettem magam.

– Ismerem a pizsidet. Biztosan meg fogja érteni, ha kicsit későbbre halasszátok azt a randit – bokszoltam vállon, de a szeme alatt éktelenkedő karikák arról árulkodtak, hogy nincs esélyem meggyőzni. Annak ellenére, hogy öt centire magyaráztam nem kis hangerőn Gunwoo fejétől, ő már horkolt, úgyhogy utolsó mentsvárként Insoo-hoz fordultam. Amúgy is vele szoktam a legjobban elhülyéskedni.

– Én nagyon fogok ma éjjel ünnepelni, de csak az álmaimban. Nincs is jobb egy álombéli bulinál. Reggel kipihenten ébredsz, pedig egész éjjel roptad.

– Ne már! Mik vagytok ti, idős otthonból elszabadult nagypapák? Végre debütáltunk, és ti képesek lennétek reggelig durmolni? – Én majdnem felrobbantam a bennem tomboló energiától, úgyhogy fel nem foghattam, ők miért nem csattannak ki a boldogságtól.

– Talán ha egy bizonyos maximalista, kegyelmet nem ismerő személy nem táncot tanított volna nekünk napfelkeltéig, most lenne erőnk bulizni menni vele – forgatta szemét Insoo, mire Junkyu bősz bólogatással helyeselt. Én csak azt akartam, hogy ne attól legyen emlékezetes a produkciónk, hogy tele van hibákkal. Tehetek én arról, hogy hajnali kettőkor még a bal és jobb fogalmával is gondjaik voltak?

– Én veled megyek – szólalt meg halkan Jinnie. Meglepetten kaptam rá tekintetem. Vele nem is számoltam, hisz nem éppen a parti arc volt a beceneve. Átfutott az agyamon, hogy talán csak kötelességből szeretne elkísérni. Íratlan szabály, hogy a maknae nem mondhat nemet, neki kuss a neve, meg egyéb ökörségek, melyekkel sosem értettem egyet, ezért kérdőn sandítottam rá. – Mi van? Nekem nincs randim a pizsamámmal, mivel nem is szoktam hordani, és folyton hülyeségeket álmodok mostanság, úgyhogy nem akarok aludni. Baj?

– Szedj fel neki egy csajt, Jin-ah, hátha az megtalálja rajta a kikapcs gombot. Nekem eddig nem sikerült felfedeznem, úgyhogy valami rejtett helyen lehet. – Mielőtt Insoo kiszállt volna, hozzávágtam a nyakpárnámat. Junkyu kitámogatta a félig tovább alvó Gunwoo-t, aztán lassan mindhárman eltűntek a dorm kapujában. Épp azon filóztam, milyen úti célt mondjak a sofőrünknek, amikor Jinnie ismét megszólalt:

– Nem mehetnénk a próbatermünkbe?

– Miért pont oda? – néztem rá értetlenkedve. El akartam vegyülni az egy emberként hullámzó tömegben, ismeretlenekkel szerettem volna flörtölni. Valami izgalmasra vágytam, nem pedig arra a helyre, ahol egy napból tizenhat órát is eltöltöttem akár.

– Attól tartok, vadidegenek közt nem érezném jól magam… – vallotta be alig kivehetően. Nem volt könnyű Jinnie bizalmába férkőzni. Eleinte pár szónál többet nem tudtunk kihúzni belőle. Volt, hogy négyen megvitattunk valamit, amíg ő félrehúzódva remélte, hogy nem fog eszünkbe jutni őt is bevonni a beszélgetésbe. Aztán hétről hétre egyre jobb lett a helyzet. Nem akartam, hogy befeszüljön, hogy ne tudjon ellazulni, így hát hamarosan jól megszokott próbatermünkben találtuk magunkat.

– Hé, te nem ihatsz ebből! Még a tizenhatot sem töltötted be – csaptam játékosan a kezére, amikor a likőrös üvegért nyúlt. Félelmetes, mennyire pontosan emlékszem mindenre, ami azon az éjszakán történt. Mintha most is ott lennék a félhomályba burkolózott falak közt. Mintha ebben a pillanatban is Shania Twain hangja cirógatná a dobhártyámat. Mintha éppen a kókusz édeskés íze telepedne a nyelvemre. Mintha egyre közelebbről érezném tavaszra emlékeztető parfümjének illatát. Mintha azóta is csapdában vergődnék, angyali tekintetébe mélyedve…

– Csak egy kortyot adj belőle! Senki sem lát minket… Légyszi! – Az alkohol kezdte kifejteni észveszejtő hatását a szervezetemben. Nem tudtam eldönteni, mi történik velem, de akkor, ott kizárólag Jinnie ajkaira voltam képes összpontosítani. Ismertem már egy ideje, mégsem támadtak hasonló gondolataim. Bár sosem maradtunk még kettesben, sosem ült hozzám olyan közel, hogy a lehelete cirógassa az államat. Sosem hallgattam ilyen nyálas dalokat, és egyáltalán nem foglalkoztam a szerelemmel, mivel évek óta az idolság jelentette a mindenséget számomra.

– Ha annyira meg szeretnéd kóstolni, hajolj ide! – böktem a számra, mire elkerekedett szemekkel pislogott rám. Zavaromban felnevettem, és már éppen odaadtam volna neki az üveget, amikor szédítő gyorsasággal végigszántott nyelvével az ajkaimon. A sokktól megszólalni sem tudtam, amit semmilyen más módszerrel nem lehetett elérni nálam, és mire feleszméltem, már ő iszogatta a likőrt. Szóval csak arra ment ki a játék, hogy megszerezze tőlem!

– Kérsz? Itt van – mutatott ugyanúgy a szájára, ahogy én korábban.

– Vékony jégen táncolsz, Jinseok-ah… – mormoltam, olyan közel hajolva hozzá, hogy az orrunk hegye összeért. Nem ijedt meg a közelségemtől; magabiztosan elmosolyodott, nekem meg nem kellett több. Nem értem be annyival, amit ő csinált. Határozottan kezdtem ízlelgetni, és amikor halk nyögésével azt jelezte, hogy benne van a játékban, nyelvem megállíthatatlanul csusszant be résnyire nyitott ajkai közé. Néhány pillanat múlva zaklatottan eltolt magától, majd a padlóra meredve könnycseppeket véltem kirajzolódni gyönyörű arcán. – Jesszusom, mekkora egy seggfej vagyok! Ne haragudj! Nem akartalak bántani… Túlságosan durva voltam, meg sem kérdeztem, hogy te…

– Nem erről van szó. Csak… Én még sosem csókolóztam. A gyakornokság, meg hogy bekerüljek a csapatba minden erőmet felőrölte. És most itt van az idol élet, amikor semmit nem lehet csinálni, mert ha egyetlen olyan lépést teszel, ami a rajongók szerint rossz, elfordulnak tőled, és az egész bandád miattad szív…

– Hát… A smárolás egyébként nem nagy szám – túrtam frusztráltan a hajamba. – Az első csókom egyenesen borzalmas volt! Elvesztettem egy fogadást, és a suli legrondább lányát kellett lekapnom, aki történetesen bálványozott engem, szóval azt hitte, végre beleszerettem, és onnantól egyfolytában üldözött. A második meg… Az egy fiúval történt, akinek nyelv piercingje volt… – Azzal próbáltam palástolni idegességem, hogy be sem állt a szám. Jinnie jóízű nevetésben tört ki bénázásom hallva, és húzott még párat a kókuszlikőrből. Talán bátorságot gyűjtött a folytatáshoz.

– Kemény évek állnak előttünk. Nem lesz időm randizni, ismerkedni… És hátha neked sem lenne ezúttal olyan szörnyű élmény… – Elég lassan forogtak az agytekervényeim. A szavakat nem is igazán fogtam fel, inkább a szemében tükröződő vágyból értettem meg, mit szeretne. Őszintén szólva totálisan lefagytam. Addig tényleg nem érdekelt senki. Kavartam lányokkal, fiúkkal egyaránt, de egyik sem volt komoly. Sokkal fontosabbnak tartottam a táncot, a csapatomat; a perfekcionizmusom nem engedte meg, hogy más dolgok elvonják a figyelmemet.

De Jinnie-nek nem tudtam ellenállni. Olyan ártatlan, tiszta, kedves lélek volt, hogy nem okozhattam neki fájdalmat. Abba nem gondoltam bele, hogy ha megcsókolom, akkor is szenvedhet a későbbiekben; csak annak a leírhatatlan pillanatnak éltem. Életem legvarázslatosabb pillanatának. Nem számított, hogy engem nem hat meg a szerelem, hisz ő mesebeli első csókot érdemelt. Olyat, amiről hosszú évek múltán az unokáinak áradozhat. Olyat, amit nem nekem kellett volna adnom, hanem egy hozzá méltó személynek, de jobb híján nem fordulhatott máshoz.

Azelőtt tényleg nem tartottam sokra a csókolózást. Sokkal jobban érdekelt a tánc, a leendő koncertekre való készülés, de még moziba is szívesebben jártam. Az a halk szavú srác, aki szöges ellentétem volt, aki sosem akarta magára felhívni a figyelmet, olyan hatást gyakorolt rám azon az októberi éjszakán, hogy képes lettem volna feladni mindent egyetlen csókjáért. Lehet, hogy a kókuszlikőrbe kevertek bájitalt, esetleg Shania Twain dala váltott ki belőlem ismeretlen érzeteket, de akármi is legyen a tettes, én akkor először életemben szerelmes lettem.

És a dal, amit a csókunk után énekelt, azóta is szüntelenül a fejemben jár.

***

Egyre hangosabban szólongatnak a nevemen. Emlékeim burkán át hallottam, ahogy a srácok egymás után osztanak meg egy kedves, vagy éppen vicces Gunwoo-hoz fűződő élményt, de amikor rám kerül a sor, egy hang sem hagyja el a torkom. Insoo az oldalamba mélyeszti a könyökét, nem mintha ez bármin is segítene. Tudom, hogy meg kéne szólalnom, de nem megy. Annak idején örömtáncot lejtettek volna, ha pár órára megnémultam volna. Akkoriban Gunwoo folyton füldugóval meg fülhallgatóval védekezett állandó beszédkényszerem miatt; hogy örülne, ha látná, mit sikerült elérnie.

– Seyong és Gunwoo Portugáliában az éjszaka közepén elmentek egy McDonaldsba. – Nem elég, hogy Insoo folyton a nyakamra jár, most már helyettem is beszél? Szörnyen idegesítő, amikor éjnek évadján rám rúgja az ajtót, csak azért, mert napok óta nem veszem fel a telefont. Nem hagy inni, se felejteni, atyáskodik felettem, mintha képtelen lennék ellátni magam. Mondjuk, ha ő nem lenne, talán már én sem lennék…

Hallom, hogy Insoo mesél, de nem figyelek a szavaira. Tekintetem a mellette álló feleségére és a hároméves ikrekre emelem, akiket nem mellesleg sokszor hagynak nálam terápiás célból. Szegényeknek igazán választhatnának jobb dadát! Mögöttük álldogál Junkyu, várandós menyasszonya kezét szorongatva. Hihetetlen, hogy két hónap múlva az ő kisfiuk is megszületik. Kicsit távolabb pedig megpillantom azt, akinek szívében egykor tündöklő virágként bontottam szirmot.

Jinseok egy másik férfiba karolva követi az eseményeket. Tehát ő sem egyedül érkezett. Én vagyok az egyetlen, aki harmincöt éves kora ellenére olyan magányos, mint egy évszázadokat megélt vén tölgy. Nem értem, mégis min lepődtem meg. Persze, hogy van barátja. Ő a legédesebb, leggondoskodóbb ember, akit valaha ismertem. Az lenne vétek, ha nem állnának sorban a kegyeiért.

Van bennem annyi tisztelet, hogy megvárjam a szertartás végét, de amint befejeződik, szó nélkül indulok a kocsim felé. Amikor kellő távolságba érek a tömegtől, útjára engedek egy könnycseppet, amit megannyi társa követ versenyt futva az arcomon. Még mindig nem sikerült feldolgoznom a történteket. Egy hete beszéltem Gunwoo-val telefonon. Teljesen egészségesnek tűnt. Beszámolt a terveiről, hogy mivel telnek a hétköznapjai, és abban állapodtunk meg, hogy egy hónap múlva összefutunk.

Erre nem sokkal később hívott Insoo a borzalmas hírrel, miszerint leaderünk szívrohamot kapott, és már nem tudták megmenteni az életét. Mennyi problémáért felelős ez az átkozott szerv! Sokkal könnyebb lenne az életünk, ha nélküle élnénk. Akkor nem produkálhatna halálos rohamokat. Nem zakatolhatna kétségbeesetten valaki után, aki százszor jobbat érdemel nála. Nem fájhatna annak dacára, hogy össze van törve. Össze sem törhetne!

– Szia… – hangzik fel a félénk köszönés a hátam mögül. Remegő ujjaimmal megmarkolom a kabátom elejét, mintha kitéphetném a szívem a mellkasomból, mert az a nyomorult azon nyomban gyorsabb tempóra vált, ahogy meghallja tulajdonosának bársonyos szavát. Legalább tudom mivel magyarázni szomorúságom jeleit, amikor szembe fordulok vele. Mekkora szemét vagyok már, hogy a barátom temetésén valójában az első szerelmem miatt bőgök.

– Szia… Hogy vagy? – nyögöm ki nagy nehezen.

– Jól. És te? – Mi történt velünk? Hogy juthattunk el idáig? Régen egész éjszakákat fecsegtünk át. Összepréselődve, egymásba gabalyodva feküdtünk a kanapén, most meg két méter, és rengeteg ki nem mondott szó ékelődik közénk. Én vagyok a felelős a kialakult helyzetért. Kórónak születtem, de amikor ő szívének kertjébe ültetett, és napról napra táplált a szerelmével, pompázatos virággá változtam. Ám egy napon gyökerestül téptem ki magam az otthont jelentő helyről, és azóta egyre csak hervadok a túlélésért küzdve.

– Én is. – És ennyi volt a beszélgetésünk. Megpróbálok elővarázsolni egy hamis félmosolyt, hogy biztosan elűzzem aggodalmát, majd bepattanok a kocsimba, és visszamenekülök az emlékeim közé. Oda, ahol még tényleg jól éreztem magam. Amikor nem kellett hazugságokkal leráznom őt, amikor az ég kék, a fű zöld, a hajam meg mindenféle színben virított, és nem egyhangú szürkeség jellemezte a mindennapokat.

***

– Istenem! Felnőtt a mi kicsikénk! A babánknak randija lesz – lelkendezett Insoo, aztán a következő pillanatban a szemét törölgetve lépett oda Jinnie elé. Mindig is tudtam, hogy jó színész lenne belőle. – Úgy féltelek. Mi van, ha az a lány csak ki akar használni? Ha a te szíved összetörik, akkor az enyém is!

– Figyelj, ha nem jön be a csaj, hívj fel. Én ott tartok, hogy már bárkinek örülnék – jelentette ki Junkyu, miközben előkapott egy elegáns inget a szekrényéből.

– Nem fogok kiöltözni. Egy pólóban meg farmerben megyek – közölte Jinnie, mire a többiek úgy kaptak a szájuk elé, mintha az édesanyjukat illette volna egy-két szitokszóval.

A kanapén fekve hallgattam, ahogy mindenféle tanácsokkal látják el a maknae-t, és persze talpig puccba vágták; hiába ellenkezett szegény, még Gunwoo rendkívül giccses nyakkendőjétől sem tudott szabadulni. Úgy tettem, mintha baromira lekötne a játék, amit a telefonomon indítottam el, holott alig bírtam kivárni a bohóckodás végét. Amikor a hatodik parfümöt fújták rá, mondván, „nem tudhatjuk, melyik illat fog tetszeni a lánynak, így rakjunk az összes létezőből”, nem sok választott el attól, hogy jól hozzájuk vágjam a mobilom.

– Mindenképpen hozd majd el ide! – utasította Gunwoo a nyakkendő megkötése közben. – Itt még nem is járt egy lány sem Seyong meg Junkyu nővérein meg az anyukáinkon kívül.

– Ő lehetne a mi Hófehérkénk! – magyarázott izgatottan Junkyu. – Időnként főzhetne nekünk, megsimizhetné a fejünket, ha jól teljesítettünk a próbákon…

– De szigorúan csak a fejünket. Nehogy már szegény Jin-ah azt higgye, hogy osztozkodni szeretnénk vele rajta – tette hozzá Insoo magába fojtva a nevetését.

– Seyongie! Te nem járulsz hozzá semmivel ehhez a jeles naphoz? – szegezte nekem a nagy kérdést leaderünk, mire két másik gyanakvó szempár égetett lyukat az arcomba.

– Igazatok van. Itt az ideje, hogy megmentsem tőletek. – Feltápászkodtam a kanapéról, és egy határozott mozdulattal elrángattam Jinnie-t az őt körülvevő minden lében kanál bagázstól. Kilökdöstem az ajtón, figyelemre sem méltatva az utánunk óbégató Gunwoo-t, aki pánikolva adta tudtunkra, hogy ott maradt a szerencse hozó kabala, amit a randira szánt adni.

– Már azt hittem, megőrülök! – nyafogta Jinnie. Nagy erőfeszítésembe került, hogy ne essek neki ott helyben, de muszáj volt még egy kicsit a hormonjaimra parancsolni.

– Nyugi! Sietni fogok. – Nem volt ínyemre folytatni a színjátékot, vele akartam menni, ahelyett, hogy tovább hazudok a többieknek, de nem mertem nekik bevallani, hogy három éve szerelmes vagyok Jinseokba, négy hónapja pedig végre össze is jöttünk. Mindkettőnknek elege lett a lopott csókokból, utáltuk, hogy minden egyes kis zajra összerezzenünk, félve a lebukástól, ezért kitűztünk egy napot, amikor részt vehetünk egy normális randin. Mindent jó alaposan elterveztem; azok a bolondok mégis kiszagolták, hogy Jinnie találkozni készül valakivel.

Mihelyst kinyitottam az ajtót, Insoo és Junkyu szinte fellöktek, úgy igyekeztek kifelé. Mivel nem mutattak hajlandóságot arra, hogy megálljanak, tartottam velük a lépést, mert éreztem, hogy rosszban sántikálnak.

– Követjük Jinnie-t – jegyezte meg Insoo olyan egyszerűen, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – Tudod, milyen érzékeny. Ott szeretnék lenni, hogy megvigasztaljam, ha csalódna.

– Én meg a lányt szeretném megvigasztalni – tette hozzá Junkyu, mire igen csak nehezemre esett magamba fojtani pár cifra káromkodást.

– És te kit szeretnél megvigasztalni? – förmedtem Gunwoo-ra, amikor megjelent mellettünk. – Talán a plafonon szövögető pókot?

– Tessék? – meredt rám értetlenül. – Én csak a boltba indultam, mert elfogyott a kávé. – Legalább eggyel kevesebb ünneprontóval kellett megküzdenem. Hiába próbáltam meggyőzni a többieket, hogy ne avatkozzanak bele Jinseok magánéletébe, két percen belül Insoo járgányának hátsó ülésén gubbasztottam, aki történetesen azt a taxit követte, amit a maknae-nk intett le.

– Te tulajdonképpen miért is vagy itt? – lesett rám a visszapillantó tükörből Junkyu, aki épp akkor fejezte be a képzelgést arról, hogy festhet a randira készülő csaj.

– Biztos lesz még ott valaki, aki megvigasztalásra szorul – morogtam, miközben irritáltan markoltam a hajamba. Fogalmam sem volt arról, hogy építhetném le őket, pedig egyre közelebb értünk az ominózus helyhez.

– A próbatermünkben fognak találkozni? – lepődött meg Insoo, amikor a taxi leparkolt az oly ismerős épület előtt. – Ez nem is rossz húzás. Nyilván nem akarják, hogy a fanok meg a paparazzik meglássák őket. Bár azért sajnálom Jinnie-t, mert többet érdemel ennél az izzadtságtól bűzlő lyuknál. Remélem, azért kiszellőztettetek tegnap.

– Basszus! – csapott a homlokára Junkyu. – A földre dobva hagytam a használt zoknim meg az alsógatyám! – Azt vettem észre, amikor csodálatos kis kuckót varázsoltam a disznóólból. Mellesleg mérgemben nem a szennyesbe, hanem a kukába hajítottam őket, de nem is bántam az aznapi műsoruk után. – Azt a szőkeséget nézzétek! Vajon ő fog találkozni Jinnie-vel? – Ahogy Junkyu kiszúrta Barbie hasonmását, meg is feledkezett a lelkiismeret-furdalásról, amit a koszos cuccai miatt tanúsított. – Elbírnám viselni, ha mostantól ez a bombázó mosná a büdös zoknijaimat!

– Jin-ah nem a szőkékre bukik – állapította meg mindent tudóan Insoo. Ezt meg honnan a fenéből veszi? Önkénytelenül a hajamhoz kaptam, ami éppen szőkére volt festve. Mivel nem tudtam semmi értelmes tevékenységgel elütni az időt, fejben elkezdtem összerakni a következő koreónkat, hogy ne menjenek teljesen kárba azok a percek, amiket hőn szeretett társaim az utcán végiglibbenő lányok elemzésével töltöttek. – Ott jön egy vörös! Te jó ég, milyen szép. Asszem, beleszerettem első látásra! Nézzétek, rám mosolygott!

Insoo kihúzva magát, felvéve a legmagabiztosabb arckifejezését indult el, hogy megszerezze a kiszemeltje telefonszámát. Őszintén szólva örültem, hogy végre elhúzott a közelemből, már csak Junkyut kellett volna valahogy leráznom. Mielőtt azonban megszólalhattam volna, Insoo már vissza is jött, és nyoma sem volt a fél perccel korábbi határozottságnak a vonásaiban.

– Nem adta meg a számát? – érdeklődött együtt érzően Junkyu hyungunk vállára helyezve a kezét.

– De megvan a száma. Csak hát hozzátette, hogy adjam oda Gunwoo-nak… – Nem bírtam visszafojtani egy kárörvendő vihogást. A nem várt fordulatnak köszönhetően Junkyu Insoo-t kezdte vigasztalni, ami frankón megállta volna a helyét egy amerikai vígjátékban. Ha nem lettem volna a plafonon, még be is szálltam volna hyung hirtelen szerzett sebeinek nyalogatásába, de abban a helyzetben nem volt hozzá idegzetem. Főleg, amikor megszólalt a mobilom, amin Jinnie neve villant fel. Mérgesen konstatáltam, hogy fél órája dekkolunk a rohadt kocsiban; szegény persze, hogy aggódott, amiért még nem jelentkeztem.

– Minden rendben? – csilingelt kedvenc hangom a vonal túloldaláról.

– Á, szóval nem jelent meg a partnered a randin, mert lebetegedett. Annyira sajnálom! – improvizáltam gyorsan. Reméltem, kapcsolni fog, és olvas a sorok között.

– Szóval nem sikerült eljönnöd – mondta csalódottan, mire nagy késztetést éreztem arra, hogy kiugorjak az autóból, és senkivel se törődve nyargaljak be a próbatermünkbe. Talán nem kellett volna titkolóznunk a társaink előtt, de valamiért nem sikerült rászánni magam, hogy színt valljak. Tartottam a reakciójuktól, attól, hogy mit szólna a cég vezetősége, ha fény derülne a kapcsolatunkra, hogyan vélekednének a rajongók. Alapból sem rendelkeztünk nagy fan bázissal, nem mertem kockára tenni a bandánk sorsát.

– Na, mehetünk végre? A csaj lemondta, szóval felesleges itt ácsorognunk tovább – mordultam rá a többiekre. Insoo elővette azt a nézését, amitől olyan érzete támadt az embernek, mintha azt is tudná, hogy hány darab csokit csentem el hat évesen a kisboltból.

– Szállj ki! – hangzott fel a parancsa, de mivel nem értettem, hogy mire megy ki a játék, rezzenéstelen vonásokkal maradtam a helyemen. – Kaját rendeltél, kicicomáztad a stúdiót, annyi gyertyát raktál az asztalra, amennyit én a nagypapám hetvenedik szülinapján láttam.

– Honnan tudod? – Meg se várva a válaszát rátértem a tagadós részre. – Azért csináltam, hogy kedveskedjek Jinnie-nek. Ő nem ért rá, viszont le akarta nyűgözni a lányt, én meg besegítettem, na.

– Hmm… Bezzeg amikor én vittem fel az egyik hotelbe egy csajt, hajnali háromkor rám rúgtad az ajtót, mert olthatatlan vágyat éreztél arra, hogy azonnal megmutasd az új tánclépéseket – húzta el a száját. Junkyut és Gunwoo-t át tudtam volna verni, de Insoo túlságosan jól olvasott a barátaiban. – Ő volt életem szerelme, de miután ránk törtél, soha többé nem láttam.

– Milyen szerencsés vagy, hogy ilyen sok életed szerelme fordul meg Szöulban – gúnyolódtam, reagálva a mű hisztijére.

– Még mindig itt vagy? Menj, és edd meg a kicsivel azt a temérdek kaját. Nem tudnám elviselni, ha a kukában végezné – erősködött tovább Insoo. Gyanakodva mértem végig mindkettőjüket. Junkyu nem is figyelt a beszélgetésünkre; nehezére esett elszakadni az utcán mászkáló lányok formás lábaitól. Insoo arckifejezését viszont képtelenség volt megfejteni. Az igazat megvallva nagyon szerettem volna már a szerelmem mellett lenni, úgyhogy félretéve az aggályaimat kinyitottam az autó ajtaját. Mielőtt kellő távolságba kerültem volna tőlük, Insoo lehúzta az ablakot, és vigyorogva utánam kiáltott: – És ne felejtsd el megcsókolni! Hadd érezze úgy, mintha egy valódi randin venne részt.

Biztosra vettem, hogy mindent tudnak. Égő fejjel rontottam be a stúdiónkba, ahol Jinnie már épp készült elhagyni a terepet. Mutatóujjamat szám elé tartva jeleztem neki, hogy maradjon csendben, ugyanis le mertem volna fogadni, hogy az a két jó madár ajtóra tapasztott fülekkel próbál elcsípni néhány szót a beszélgetésünkből, ezért egy kis megtorlás rajzolódott ki a fejemben az egész napos szívatásért cserébe.

– Ahhh, annyira szomorú vagyok! – kezdtem a színjátékot, ,elég hangosan ahhoz, hogy tisztán értsék. – Nem valószínű, hogy beválik a tervünk. Insoo cseppet sem lett féltékeny rád. Tulajdonképpen még burkoltan célzott is arra, hogy jöjjünk össze. Ha tudná, hogy ezt az egészet csak azért csináljuk, hogy a féltékenységtől rádöbbenjen, úgy szeret engem, mint én őt. De hát előbb is elkérte egy lány számát, aztán majdnem belehalt, amikor kiderült, neki Gunwoo tetszik – sóhajtottam drámaian. Jinnie a kezébe temette arcát, hogy ne robbanjon ki belőle a nevetés, aztán átvette a szót, hogy ő is beszálljon az ugratásba.

– Nekem sem jobb a helyzetem, hyung. Junkyu sosem fog úgy rám nézni, ahogy azokra a hosszú combú cicababákra. El vagyunk átkozva. Mi lenne, ha gyűjtenénk egy kis erőt, és hazaérve szerelmet vallanánk nekik?

Konkrétan hallottuk a sietős lépteket, amikor a srácok hanyatt-homlok a kocsihoz menekültek, majd padlógázzal száguldottak el. Miután kinevettük magunkat, teketóriázás nélkül húztam magamhoz a barátomat. Végre kettesben lehettünk, senki sem zavart, és jó esély volt arra, hogy egy ideig kerülni fognak a nem kívánt szerelmi vallomásunk miatt, úgyhogy bepótolhattuk a sokszor elhalasztott találkozókat.

Mondanom sem kell, hogy evésre, ivásra nem pazaroltuk az időt. A dallam, amit az első szeretkezésünk után dúdolt a karjaimban, azóta is kísért. Semmi másra nem vágyom, csak minél több alvásra, mert ahogy álomba merülök, felcsendül az az angyali hang, amit már csak az emlékeim lemezjátszóján hívhatok elő.

***

Unottan bámulom az ütött-kopott padlót. Gépiesen mozgok, hisz minden egyes lépésre emlékszem, csakhogy rohadtul nincs kedvem ehhez a bohóckodáshoz. Ezek hárman kitalálták, hogy tartsunk emlékkoncertet Gunwoo tiszteletére, anélkül, hogy engem megkérdeztek volna. Mondjuk, úgyis a többség szavazata nyert volna. Marhára idegesít, hogy úgy nevetgélnek, hülyéskednek, mintha semmi sem történt volna. Tudom, hogy Gunwoo is azt akarná, hogy boldogok legyünk, de én sajnos jó ideje el sem tudom viselni magamat, nemhogy boldognak lenni.

– Hé, Jinnie folyamatosan ront. Mutasd már meg neki, hogy kell ezt jól csinálni! – rivall rám Insoo. Szívem szerint azt válaszolnám, hogy „mutasd meg neki te”, de vele felesleges vitázni; azt csinálja, amit az a makacs feje jónak gondol. Példának okáért ma reggel kicibált az ágyamból, és erőszakkal ideráncigált. Persze én vagyok a hibás, amiért kulcsot adtam neki a lakásomhoz, bár ha a teljes igazságot vesszük figyelembe, azt is csak kényszerből tettem. Hiába hajtogattam neki egész úton, hogy még a színpadra lépés gondolatától is irtózom, hogy nem szeretnék több napig órákon át egy légtérben lenni Jinseokkal, úgy tett, mintha meg sem hallotta volna.

– Eléggé fáj a bokám. Megrántottam. Nézzük vissza a régi videókat, és egy-kettőre emlékezni fog.

– A hátsód jobban fog fájni, ha nem szeded össze magad. Régen még törött karral is táncoltál. – Mert akkor még boldog voltam. Akkor még nem foglalkoztam azzal, hogy egy idiótán vonyító kutya videóját többen nézték meg, mint a miénket. Annak idején mertem álmodni, de az álmaim ahelyett, hogy valóra váltak volna, szertefoszlottak, és most már a szerelemben sem hiszek, mivel én magam lettem a gyilkosa. – Oké… A konyháig azért el tudsz menni a fájós lábaddal, hogy hozz nekem egy pohár vizet?

Kapva az alkalmon szélsebesen a konyhában termek. Nem mintha sérült bokával így futkorásznék, de muszáj egy kis levegőhöz jutnom. Milyen ironikus, hogy örökre el akartam hagyni ezt a helyet a banda szétválását követően, de a sors úgy hozta, hogy azóta is mindennap órákat töltök a rengeteg emléket őrző falak közt.

Tánctanár lettem, és jobb híján a régi próbatermünket használtam az oktatásra. Örök kettősség jellemezte az életemet, mert imádtam fejleszteni a fiatalokat, ösztönözni, motiválni őket, ugyanakkor eltüntethetetlen tüskeként szorította a mellkasomat az a tény, hogy nekem csak ennyi jár, amíg mások koncertekkel ajándékozzák meg a követőiket. A tanítványaimért volt értelme felkelni nap, mint nap, de akárhányszor átléptem a stúdió küszöbét, belehaltam a múlt fullasztó árnyaiba. Nem tudtam elvonatkoztatni attól, amikor még lelkes idolként koptattam a padlót. Emellett elég nehezemre esett úgy trenírozni a fiatalokat, hogy pontosan tudták, nekem nem sikerült elérnem azt, amit tőlük várok el. Nem beszélhettem nekik egy esetleges rossz végkifejletről, mert az rögvest elvette volna a kedvüket a továbbiaktól.

Emellett koreográfusként is dolgoztam, ami még lehangolóbb tudott lenni. Sajnos nem tett boldoggá, hogy az általam megálmodott koreográfiákat nem én adhattam elő, hanem olyan előadók, akik nem úgy végezték, mint én. És hát a koreográfusok munkáját senki nem dicsérte, amikor a nagy kedvencek műsorait nézték. 

– Felőled aztán szomjan is halhatna az ember – szól rám Insoo tettetett sértődöttséggel, amikor hosszú percek múltán is a konyhában talál. Nem dőlök be neki; egyértelmű, hogy nem a víz miatt küldött ki. Mondani akar valamit négy szem közt, amire marhára nem vagyok kíváncsi, de még mindig jobb opció annál, minthogy Jinseokkal kelljen egy légtérben lennem egész nap. Komótosan odasétálok a hűtőhöz, kiveszek belőle egy üdítőt, amit úgy kezdek inni, mintha egy izzasztó próbán lennék túl. – Mik ezek a felesleges körök? Miért olyan nehéz bevallanod neki, hogy kurvára vele akarsz lenni?

– És te miért érzel kényszert arra, hogy megoldd az életemet? Van egy elbűvölő feleséged, két tündéri kislányod… A helyedben szarnék mások nyomorúságára.

– Nem vagy te akkora pöcs, mint amekkorának előadod magad. A helyemben pontosan ugyanezt csinálnád, csak még magadnak sem ismered be. Ugye te is tudod, hogy Gunwoo kiskora óta el szeretett volna jutni New Yorkba? De akárhányszor alkalma adódott rá, valami butaságra hivatkozva elhalasztotta. És mikor végre megvette a repülőjegyét, amikor csupán pár nap választotta el az utazástól, meghalt... – Értem én, hogy mire gondol. Igazat is adok neki. A fenébe, nem akarok úgy meghalni, hogy még egyszer ne szoríthassam magamhoz... – Szóval? Elmondanád, hogy miért kínzod mindkettőtöket?

– Jaj, hyung, hagyjál már! Pasija van. Együtt jöttek a temetésre. Nem fogom elszakítani tőle, miután elhagytam… – Insoo hitetlenkedve csóválja meg a fejét. Most tényleg arra biztatna, hogy csábítsam el Jinnie-t, amikor végre talált magának valakit, akivel tovább léphet? Én örülök a boldogságának. Sokkal jobban jár bárkivel rajtam kívül. Én évek óta abban a börtönben sínylődöm, ahol saját magam tartom fogságban. Hiába van a cellám kulcsa a kezemben, ahelyett, hogy a zárba illeszteném, a rácsok mögött siratom az egykori szépet, és a jövőt, ami nekem köszönhetően nem jöhet létre.

 – Te nem ismerted meg Hongseokot?

– Te… tessék? – makogom az ismerős nevet ízlelgetve.

– Hülyébb vagy, mint amilyennek gondoltalak. Azt hitted az öccséről, hogy a pasija! – Az öccse… Oké, kétszer láttam őt életem során, és akkor még csak tizenhat volt. Most teljesen másképp fest, bár visszagondolva olyanok, mint két tojás. Nem mintha ez a tény bármin is változtatna. Ettől én még nem fogom kinyitni a zárkám ajtaját.

– Elhagytam őt, hyung. Akkor, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rám. Hogy szerethetne így…?

– Én nem tudom, hogy szerethet, de szeret. Hát mindenki látja rajtad kívül abból, ahogy rád néz. Hat gyereket szülne neked, ha tehetné, cseszd meg! Amúgy meg Junkyu és én elhúzunk, mert sürgős elintéznivalónk támadt. – Hát azt el tudom képzelni!

– Sürgős elintéznivaló egyenlő összehozni Seyongot és Jinseokot – állapítom meg elhúzva a számat.

– Látod, mégsem vagy annyira hülye – vereget vállon vigyorogva, mielőtt hangosan a tettestársáért kiáltana. Szépen belegyalogoltam a csapdájába. Hogy tudnék innen megszökni feltűnés nélkül? Csak a próbatermen keresztül mehetnék ki az utcára, az meg nagyon gyerekes lenne, ha egy mondvacsinált álindokkal hagynám faképnél Jinnie-t.

– Majd próbálunk, ha mindannyian együtt leszünk – mondja egy halvány mosoly kíséretében, amikor kioldalgok a konyhából. – Nem akarom, hogy kellemetlenül érezd magad, amiért kettesben maradtunk.

– Nem… nem érzem magam kellemetlenül… – Na, hazudni sose tudtam! A fél életem az arcomra van írva, úgyhogy hiába is győzködném. – Tudod… valójában félek a színpadtól. – Ez csak félig hazugság. Mármint tényleg rettegek, ha a közelgő fellépésre gondolok, de annál jobban semmi sem rémiszt meg, hogy kettesben maradjak vele. – Mi lesz, ha senkit nem fog érdekelni a műsor? Vagy, ha nem fogjuk már úgy bírni az iramot, mint huszonévesen? Vagy, ha a nagy izgalomtól mindent elfelejtek, mint a nagypapám, akin már megmutatkoznak a demencia jelei?

– Vegyük sorra a félelmeidet – helyezkedik kényelembe a földön, hátát annak a falnak vetve, amit régen a mi fényképeink díszítettek. A képek, melyeket én szaggattam le onnan egytől-egyig. – Múltkor meglestelek. – Ahogy ezt kimondja, elkezdi felvenni a korall színt bőre. Én is felhagyok az ostoba egyik lábamról a másikra való ácsorgással, és óvatosan mellé telepszek. Remélem, Insoo nem kevert valami tudatmódosítót abba az üdítőbe, bár simán kinézem belőle. Egy évvel ezelőtt semmivel sem törődve leléptem volna a mondvacsinált indokkal. Egy hónapja már itt maradtam volna, de szigorúan a terem túl oldalán foglaltam volna helyet. Egy héttel korábban mellé ültem volna, de biztosan nem olyan közel, hogy a karom az övét súrolja, mint most. Mi történik velem? Felálltam a cellámban, már nem a sarokban búslakodom…

– Mikor lestél meg? – kérdezem látszólag lazán, miközben megremeg a kezem, olyan jól esik az érintése.

– Az egyik táncórádon. Végig meg sem álltál, és nem úgy tűnt, mintha kicsit is elfáradtál volna. A tizenhét éves diákjaid előbb kidőltek, mint te. Ugyanolyan hévvel toltad, mint anno, amikor képes voltál a legmélyebb alvásomból felrázni, hogy ellenőrizd, igaz-e a mondás, miszerint álmomból felkeltve is tudom-e a koreódat.

– Ne panaszkodj! Mindig kárpótoltalak, amiért felkeltettelek – cirógatom meg automatikusan az arcát, mire mindketten meglepve hátrahőkölünk.

– Az igaz. Csak másnap végig hulla voltam. Emlékszel, amikor elaludtam miattad azon a tök fontos meetingen? – Mindenre emlékszem, ami vele kapcsolatos. Aznap vázolták nekünk fel először az európai turné forgatókönyvét. Mindenki lázasan ötletelt, egyszer csak azt vettük észre, hogy Jinnie a vállamra dőlve édesdeden szunyókál. Akkor megfogadtam, hogy legalább tizenkét órát hagyom durmolni, hadd pihenje ki magát, de fél távnál már igencsak szenvedtem, amiért ilyen hosszú önmegtartóztatásra ítéltem magam. – Irtó ciki volt! A francia és a német partnerek élőben látták, a többiek meg skype-on keresztül.

– Szerintem mindannyian beléd estek, mert alvás közben még szebb vagy… – Ezt most tényleg hangosan kimondtam? Ilyen hatást gyakorol rám, ha csupán pár percig a közelemben tartózkodik. Ezért sem akartam vele éveken át találkozni, mert akkor sokkal korábban eljutottam volna addig, hogy a cellám kulcsát pár centire tartsam a zártól.

– Én csak… arra szerettem volna kilyukadni, hogy biztos vagyok benne, hogy bírni fogod az iramot. És a te felkészítésednek hála mi is. Ezen ne aggódj! Attól se félj, hogy elfelejtesz valamit, mert én végig ott leszek, és ha gond lenne, segítek. – Mindig is ott volt. Annak ellenére most is itt van, hogy eldobtam… Hátralépek párat a fejemben lévő börtönben. Még ha Jinnie meg is bocsátott nekem, sőt, talán soha nem is haragudott rám, én képtelen vagyok megfeledkezni a tetteimről. – Azt nem tudom, mennyien fognak eljönni, de engem ez nem is érdekel. Nekem őrületesen hiányzik a színpad. Nem feltétlenül a nézők miatt, bár persze imádtam a rajongóinkat, viszont… Az a páratlan érzés mindennél jobban hiányzik, amit veletek éltem át éneklés és tánc közben. Szeretem, amit most csinálok, csak hát nem kerülök más dimenziókba közben.

Jinseokból stylist lett. Régen is szeretett tanácsokat adni azzal kapcsolatban, hogy mit mivel vegyünk fel. Minden tag folyton magával cipelte, ha vásárolni ment, vagy a szekrényeink elé állítottuk, hogy válogassa össze a megfelelő outfithez szükséges kellékeket. Attól függetlenül, hogy nem tartottam vele a kapcsolatot, nyomon követtem a munkásságát. Helyesebben fogalmazva egész nap az interneten lógtam, és a róla összekapargatott információmorzsákon éltem. Örültem, hogy megvalósíthatta magát egy másik általa kedvelt szakmában, de a vágyakozását látva realizálom, hogy nem csak nekem hiányoznak múltunk kincsként őrzött darabkái.

– Gyerünk gyakorolni! Tényleg sokat felejtettél, pedig te voltál a legjobb tanítványom – korholom játékosan, mialatt talpra rántom. Érte minden erőmmel azon leszek, hogy azt a teljesítményt produkáljuk, amit fénykorunkban. Ha egy üres csarnokban kell fellépnünk, az sem érdekel, csak őt boldognak lássam.

– Azért voltam én a legjobb, mert velem foglalkozott a legtöbbet a mester. Ha kezelésbe venne, akkor megint élen járnék. – A cella kulcsa a zárba kerül, amikor kacér mosolyra húzza a száját. Tetszik, hogy ezt az oldalát nem mutatja meg másnak. Sokan nem is képzelnék róla, milyen pajkosan tud viselkedni, mivel nem fedi fel ezt az énjét bárki előtt. És én sem vesztem el az eszem, kivéve, ha róla van szó.

Elindítom a Just That Little Thing alapját. Annak ellenére, hogy ez volt a kedvenc dala, folyamatosan hibákat vét, de engem nem csap be. Direkt provokál, készakarva ront, hogy újra meg újra megmutassam neki a helyes lépéseket. Azt mondja, nem elég látnia, éreznie kell, ezért mögém lopakodik, és a csípőmre helyezve kezét próbálja elsajátítani a megfelelő mozdulatokat. Ezt én javasoltam annak idején, azzal a hátsó szándékkal, hogy minél többet érhessen hozzám próbák alatt is.

Egy ponton túl megbénulnak a végtagjaim; nem tudom folytatni, ha így simul hozzám. Megannyi tűzijáték robban fel bensőmben tarkómat csiklandozó leheletétől, karomon vándorló ujjai semmissé teszik a nélküle töltött éveket, puszta jelenléte elhiteti velem, hogy nem hiába kel fel a Nap minden reggel. Nem bánom, hogy hátulról ölel át, mert még nincs erőm a szemébe nézni, még nem merem elfordítani a kulcsot a zárban.

– Bárcsak képes lennék a gondolataidban olvasni – tapasztja forró ajkait a vállamra.

– Rád gondolok – suttogom alig hallhatóan magam elé. – Mindig. Akkor is, amikor több ezer kilométer választ el tőled, és akkor is, amikor olyan közel vagy, hogy eggyé válunk. Például most tudod, mi jutott az eszembe? Amikor noona rajta kapott minket. Azt hittük, ki fog akadni, erre lelkendezve azt mondta…

– …„Döbbenet, hogy még a pasik terén is egy az ízlésünk, öcskös!” – idézzük fel egyszerre nővérem szállóigévé vált mondatát. – És potenciális munkaerőként tekintve rám azonnal befogott a családi macaron készítő businessbe. – A nevetése az én testemet is rázza. Becsukom a szemem, átengedem magam a bennem dúló számtalan érzésnek. Legtöbbet meg sem tudok nevezni, de a legerősebb, legtisztább utat törve magának emelkedik ki mind közül. Boldog vagyok. Hosszú idő elteltével ismét hagyom, hogy az engem gyötrő démonok háttérbe szoruljanak. – És amikor én mutattalak be a családomnak? Apa egyenesen rajongott érted. Végre talált valakit, akivel egész nap a fociról beszélhetett, mert egyik fia sem volt vevő a témára. Esküszöm, féltékeny lettem Messire, annyiszor hallottam a nevét.

– Akarod tudni, hogy mire gondolok most? – fordulok meg hirtelen. Készen állok rá, hogy lebilincselő tekintetébe mélyedjek. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy börtönöm őrei győzedelmeskedjenek; már így is túl sokáig voltam az alattvalójuk. Egyszer és mindenkorra leszámolok a hangokkal, melyek megkeserítették az utóbbi éveimet. Amikor megbocsátok magamnak, egyre könnyebbnek érzem a létezést. Amint elfogadom, hogy a múlton nem tudok változtatni, de a jövőt igen is csodálatossá tehetem, határozottan fordítom el a kulcsot a zárban.

– Mondd, hogy arra, hogy végre megcsókolsz, és soha többé nem engeded el a kezem. – Egy pillanatra megáll a szívem reményteli pillantásaitól. Felsejlik előttem az a kép, amin ugyanígy nézett rám, én mégis eltaszítottam magamtól. A démonok újult erővel készülnek lecsapni rám; egy hajszál választ el attól, hogy visszarántsanak abba a mély apátiába, amiben eddig lebegtem a túlélésbe kapaszkodva. Rajtam áll, hogy kisétálok-e a tárt ajtón, vagy megint magamra zárom azt, megfosztva lelkem az újjászületéstől, ami kétségbeesetten nyújtózik az életet jelentő fény felé a bennem lakozó sötétség helyett.

***

– Ennyi volt, vége van! – üvöltöttem magamból kikelve a próbatermünk falát csapkodva. A kezemből már szivárgott a vér, mégis folytattam a tombolást, mert ki kellett adnom magamból az évek óta bennem gyűlő feszültséget. Gunwoo és Junkyu riadtan pislogtak elmebajomat látva, még Insoo sem szakított félbe; ez támasztotta alá igazán, hogy nagy szarban vagyunk. Jinnie odajött hozzám, és a hátamra helyezte meleg tenyerét. Fájdalom sugárzott a szeméből önpusztításom miatt, de nem akadályozta meg, csak gyengéden simogatott, és nyugtató szavakat suttogott a fülembe, amíg én ordítottam a tehetetlenségtől.

Egyszerre imádtam és gyűlöltem azt a helyiséget. Annyi emlék fűzött hozzá, de az utolsó, a legkínzóbb nem engedte, hogy csak a szép élményeket idézzem fel. Egyenként téptem le a falakról a minket ábrázoló fotókat. Nem bírtam elviselni egykori széles mosolyunk látványát. A képeken lévő Seyong meghalt a vágyaival és a reményeivel együtt. Amikor ostobán vigyorgott a kamerába, azt hitte, valami maradandót fog alkotni. Azt hitte, sokan fogják ismerni a nevét, az ő bandája dalaitól lesz hangos a rádió. Az a Seyong hitt a csodákban, a szerelemben, de a kudarcok, az egymást követő bukások mindent elvettek tőle.

– Miért pont mi? Tudom, sok csapat ugyanerre a sorsra jutott, de ez kurvára nem vigasztal. – Sosem értettem, amikor kiskoromban anyukám azt mondta, elégedjek meg a helyzetünkkel, mert az utca végén lakó Song család sokkal rosszabb körülmények közt él, hogy Hanékról ne is beszéljünk. Én nem éreztem jobban magam attól a ténytől, hogy másoknak mennyire nehéz. Ugyanúgy sajgott a szívem a robotért, amit nem kaptam meg karácsonyra, ugyanúgy irigykedtem a Park gyerekre, aki havonta új csukában jelent meg a suliban. – Minket miért nem szeretnek? Mit csináltunk rosszul? Mivel jobb a BTS zenéje? Mi volt a baj a mi dalainkkal? Velünk mi volt a baj? Nem vagyok elég jó táncos? Hyungék nem énekelnek elég jól, Junkyu pocsék rapper, és Jinnie sem olyan cuki maknae, amilyennek kéne lennie? Hol rontottuk el? Mit kellett volna máshogy csinálnunk?

Számtalan megválaszolatlan kérdés lógott a levegőben, melyeket egyre elkeseredettebb ütések követtek. Amikor zokogva rogytam a padlóra, hagytam, hogy mindannyian szorosan átöleljenek, hogy együtt sirassák velem a tegnapot. A holnapra gondolni sem mertem, annyira kilátástalannak tűnt minden. Nem ezt képzeltem el kissrácként a sztárságról ábrándozva. Nem számoltam ezzel a lehetőséggel, amikor önbizalommal telve besétáltam a meghallgatásomra.

A legnépszerűbb videónkat kicsit több, mint nyolc millióan nézték meg, de a legtöbb megállt két-három millánál. Kezdetben naponta csekkoltam a lemezeladások, klipek megtekintéseinek mutatóit. Mivel nem nagyon akartak egyik napról a másikra feljebb kúszni, rátértem arra, hogy minden héten pénteken ellenőriztem. Sok változást még úgy sem tapasztaltam, így következő alkalommal már csak egy hónap elteltével nyitottam meg a YouTube-ot. Aztán eljött az a pillanat, amikor többé nem voltam kíváncsi a gyászmenetünk bizonyítékaira. Mindig reménykedve, hevesen dobogó szívvel lestem rá a számokra, és mindig mellkasomat feszítő fájdalommal álltam fel a gép mellől. A csalódottság felemésztett, egy ponton túl egyikünk sem akarta folytatni a felesleges harcot.

– Emlékszel, amikor Varsóban a rajongóink nem csak tapsoltak? Úgy dübörögtek a lábaikkal, hogy még a színpad is beleremegett. Azt mondták, annyira szeretnek minket, hogy ilyen hangosan akarják a tudtunkra adni – idézte fel Insoo könnyes szemekkel az egyik európai emlékünket.

– És amikor mindenhol egy emberként skandálták, hogy Kim Seyong? Te voltál a kedvencük. Lehet, hogy nem hatalmas stadionokban léptünk fel, de nyolcszáz ember is tud annyira szeretni, mint százezer. – Gyűlöltem Jinnie-t sírni látni. Pedig ő legfőképpen az én gyötrődésem miatt bánkódott, mégsem tudtam pozitívabban gondolkodni.

Sosem zavart, hogy pár száz embernek koncerteztünk. Ugyanúgy beleadtam szívemet-lelkemet, mintha a Wembleyt töltöttük volna meg. De eleve szar céghez kerültünk, ahol mi voltunk az egyetlen csapat, és mivel nem tudtunk megfelelő profitot termelni, nem folytathattuk tovább. Először csak a koreai piacról lettünk száműzve. A vezetőség úgy gondolta, Japánban még lehet esélyünk, de azok a fránya számok itt sem nőttek, sőt… Hiába próbáltunk kiadni szóló lemezt Insoo-nak és nekem is, a helyzet nem javult. Minden egyes új projektbe gyermeki lelkesedéssel vágtam bele. Még a Unit című tévéműsorba is elmentünk, hogy a MYNAME-et népszerűsítsük. Insoo épp katonai szolgálatát töltötte, a többi társam sorra kiesett, engem viszont egy hajszál választott el attól, hogy az új formációval debütáljak. De még az sem sikerült!

Rettegtem a jövőtől. Akármibe vágtam, vesztettem. Fel kellett adnom az álmom. Nem kapaszkodhattam tovább görcsösen bele. Azzal, hogy a MYNAME feloszlott, az összes ajtó becsukódott előttem. Belefáradtam a küzdelembe. Megpróbálhattam volna más cégnél, eljárhattam volna filmes castingokra, hátha legalább a legutolsó mellékszereplő karakterét rám osztották volna egy alig nézett doramában, de éreztem, ha még egyszer elesnék, többé nem tudnék felállni.

– Most hova mész? – futott utánam Jinnie. – Együtt megoldjuk valahogy. Csinálok egy jó spagettit, aztán beállunk a forró víz alá, és holnap már nem fog ennyire fájni. – Nem kételkedtem abban, hogy igazat mond. Mellette hamar túltettem volna magam a történteken, a karjaiban az egész univerzum létezéséről megfeledkeztem volna. Csakhogy nem állt szándékomban felejteni. Azt akartam, hogy holnap ugyanúgy fájjon, és egy hónap, egy év múlva is.

– Sajnálom, de nem megy… Az a Seyong meghalt, akit ismertél. – Nem engedtem, hogy hozzám érjen. Nem vártam meg, hogy még egyszer mondjon valamit, pedig piszkosul jó lett volna utoljára hallani a hangját. De ha egy másodperccel tovább maradtam volna, meginogtam volna, amit nem hagytam magamnak.

Mialatt a semmi felé tartva végleg szétestem a kocsimban, egy dallam játszódott le újra meg újra a fejemben. A dal, amit ő énekelt, amikor víztől csöpögő hajjal bújt hozzám a parton. A dal, amit vele dúdoltam, miközben selfieztünk az Eiffel torony előtt. Abban a pillanatban semmi nem fájt jobban annál, hogy az a dal már csak emlékeim magnószalagján élhet tovább.

***

Kedvesem kedvenc dalára ébredek, mely már nem képzeletem táncparkettjén jár végtelen emlékkeringőt. Csukott szemmel élvezem, ahogy a boldogság Jinnie nyomait követve lassan visszalopakodik belém. Érzem az ajkai alatt pihenő vállamban, az ujjai által végigbarangolt mellkasomban, szívem meg-megakadó szavában, ami véget nem érő szerelem duettre hívja az övét. Lehúzom magunkról a takarót, de nem fázom, mivel lábait körém kulcsolva aludtunk el. Nehéz úgy elkezdeni a reggelt, hogy meztelenül simul hozzám; testének minden rezdülése azt üzeni, semmi értelme kimászni az ágy kényelmet nyújtó öleléséből.

– Te vagy a legszexibb ébresztőóra – mormolom két csók közt. Minél többször pecsételi meg az ajkam, annál több szirom bontakozik ki az engem jelképező virágon, melyet szeretetcseppjei élesztettek újra, a mosolya varázsol egyre erősebbé, a gyengédségétől válik napról napra ragyogóbbá.

– Vétek alvásra fecsérelni az időt. Majd alszunk eleget ötven év múlva, amikor már a kedvenc kvíz műsorunkon sem fogjuk tudni nyitva tartani a szemünket. Bár lefogadom, hogy te még botra támaszkodva is táncra fogsz perdülni.

– Muszáj lesz formában tartanom magam, nehogy lecserélj arra a fess fiatalemberre, aki sétáltatni fogja a kutyánkat. – Imádom azt a jövőképet, amelyben meghajlott háttal, kevesebb hajjal azon vitatkozunk, ki felejtett el cukrot tenni a kávéba. Valahol vidéken, messze a nagyváros forgatagától, egy kedves kis házban, ahol a boldogság tükörképeként tele van a kert pompás virágokkal, meleg napsugarak szűrődnek be az ablakon, és egy kis patak csörgedezik szerelmünk történetéről mesélve a tájnak.

Elveszem az éjjeliszekrényén pihenő ajakápolóját, amit vastagon felviszek a szájára, hogy a legédesebb csókkal a sajátomat is bekenhessem. Oda vagyok ezért a mézes ízért, de csak úgy van hatása, ha lecsókolom róla, különben semmit nem ér. Kezeim egy-kettőre megtalálják rajta kedvenc pontjaimat, mire jóleső sóhaj szakad ki belőle, csakhogy nem sokáig hagyja, hogy élvezzem a reggelt; szigorú arckifejezést ölt magára, hátha azzal le tud állítani. Nem jár nagy sikerrel, mert a következő pillanatban egyéb eszközeim bevetésével szállok harcba a kötelességek ellen.

– Ma muszáj időben felkelnünk – céloz a rég várt emlékkoncertre, amire este fogunk sort keríteni. De hát olyan messze van még nyolc óra! – Na jó, menjünk együtt zuhanyozni – adja meg magát kegyelmet nem ismerő érintéseimnek. Nyújtózkodva figyelem, ahogy kivesz két törölközőt a szekrényből, de fél percnél tovább nem tudok nélküle az ágyban maradni. – Hmmm… Ki kéne nyitnunk az ajtót – húzódik el tőlem, amikor meghalljuk az idegesítő vijjogást. Nem igazán izgat, hogy valaki rátenyerelt a csengőre, vagy, hogy dobszerkónak nézi az ajtónkat, de még az sem, hogy mindkettőnk telefonja egyszerre szólal meg.

Belökdösöm Jinnie-t a zuhany alá, és élvezem a látványt, ahogy a vízcseppek érzéki táncot lejtenek tökéletes bőrén. A csobogás elnyomja a kinti zajokat; amikor megcsókolom, azt is elfelejtem, hogy egy bizonyos személy birtokában áll a lakásom kulcsa, és baromira nem zavartatja magát, ha be szeretne hozzám jutni.

Kitör belőlem egy elégedetlen morgás a kintről beszűrődő hangok hallatán, és ahelyett, hogy csatlakoznék szerelmemhez a fürdőzésben, mérgesen kivágtatok a nappaliba. Egy kicsit sem lepődöm meg, amiért Insoo-t és Junkyu-t legnagyobb jókedvük közepette találom a kanapémon. Legkedvesebb hyungom kezéből egy sör sem hiányozhat, míg a fiatalabbik a tévém állítgatásával van elfoglalva.

– Remélem, nem zavartunk meg valamit – mereszt rám Junkyu ártatlan kiskutya szemeket a csatornák váltogatása közben.

– Épp szexelni készültünk – közlöm flegmán, egy szál alsógatyában parádézva előttük. Ha ők nem érzik magukat kínosan, akkor én sem fogom!

– Akkor semmi fontosat – kuncog Insoo a sörébe. Illetve az én sörömbe. Lehetne ennél gázabb a helyzet? Olyan, mintha tíz évvel fiatalabbak lennénk, és egy csomót kéne variálnunk, mire végre kettesben marathatnánk a dormban. Szerintem ezek féltékenyek! Insoo nem tud együtt lenni az asszonykájával, mert az ikrek folyton közéjük másznak, Junkyu jegyese meg bármelyik pillanatban szülhet, szóval nem valószínű, hogy mostanság az összebújáson járna az esze. – Ugye vigyáztok holnap a lányokra? Tök rég nyílt alkalmunk romantikázni a drágámmal.

– Persze, hogy vigyázunk rájuk. Én úgysem töltöttem még velük sok időt – jelenik meg Jinnie vizes hajjal, vállán egy kis törölközővel. Milyen elvetemült ez a hyung! Eddig mindent megtett annak érdekében, hogy összehozzon minket, erre most direkt borsot tör az orrom alá. Biztosan azért szívat, mert ilyen sokáig tököltem.

– Az én kisfiammal is babázhattok majd. Szívesen kölcsönadom néha-napján. – Milyen mázlisták vagyunk, hogy ilyen törődő barátaink vannak! Gondoskodnak arról, hogy ne érezzük hiányát annak, hogy nem lehet gyerekünk. – Amúgy azért jöttünk, hogy megmutassuk ezt a videót. A régi telóm felvételei közt akadtam rá. Ha ti is benne vagytok, levetíthetnénk ma este a koncerten. – Csak ezért jöttek? Felőlem bármit levetíthetünk; erre látatlanban is rábólintottam volna, és akkor nem cseszték volna el a reggelem.

Junkyu elindítja a videót, amin a párizsi hotelünk körvonalai rajzolódnak ki. Ezt pont tíz éve készítettük az európai turnénkon. Szomorúság telepszik a mellkasomra, amikor megállapítom, hogy nem sok minden változott azóta, csak most az én házamban dorbézolunk. Jinnie ugyanúgy ül a lábaim közt, én ugyanúgy támasztom az államat a vállán, miközben szorosan magamhoz ölelem. Insoo és Junkyu még mindig elválaszthatatlan legjobb barátokként dőlnek egymásnak, bár akkoriban egyikük sem gondolta volna, hogy előbb el fogja őket találni Ámor nyila, mint képzelnék. Viszont a felvételen nem négyen voltunk.

Könnyek csípik a szemem Gunwoo hangját hallva, aki azt kérte, mindannyian mondjuk el, mit kívánunk magunknak tíz évvel későbbre. Ő szokás szerint távolabb ült tőlünk, tipikus magányos farkas figuraként, de folyamatosan elviselte a hülyeségeinket, rögtön jött, ha tanácsra vagy biztatásra szorultunk, és velem ellentétben sosem panaszkodott amiatt, hogy nekünk elég kis szelet jutott abból a tortából, amiből mások majdnem az egészet felfalhatták.

Insoo azt kívánta, hogy a színészi kvalitásait is bemutathassa a nagyérdeműnek, ami szerencsére valóra vált, úgyhogy ezt kipipálhatjuk. Junkyu azt szerette volna, hogy a nagymamája, akit teljes lényével imád, élje meg, hogy bemutathassa neki szíve hölgyét, ami szintén sikeresen megtörtént.

– Azt kívánom, hogy Seyongie ugyanúgy szeressen tíz év múlva, mint most. – A képernyőn is elvörösödtem, ezúttal pedig konkrétan úgy ég az arcom, mintha kigyulladt volna. A srácok akkor és most egyaránt fennhangon huhognak, és csücsörítve cuppogós puszikat küldenek nekem, amire képtelen vagyok megfelelően reagálni. A fiatalabbik én elpoénkodta az egészet, amikor ráfókuszált a kamera. Azt állította, nem hisz a kívánságokban, és kifutott a szobából.

Ebből kifolyólag nem hallhattam Gunwoo kérését. Mindannyian megrendülünk egy pillanatra, mialatt egykori leaderünk szavaira figyelünk, aki csak annyit mondott: „Én azt szeretném, ha a ti álmotokból valóság lehetne.” Ilyen önzetlen lélek volt Lee Gunwoo.

– Nem gondoltam volna, hogy a See You Againt egyszer nem a színpadon fogjátok előadni – motyogom felidézve a temetést. Insoo és Junkyu szerette azt a dalt; ezért is döntöttek úgy, hogy az lesz az egyik ajándékuk az európai MYgirlök számára. Akkor még nem sejtettük, hogy mit tartogat számunkra a jövő. Emlékszem, amíg a srácok a színpadon voltak, mi a backstage-ben nyomtuk el a sajátos verziónkat Jinnie-vel; jómagam össze-vissza halandzsáztam az angol szöveget, míg ő a helyes kiejtéssel küszködött, amit Gunwoo mosolyogva nézett végig.

– Na jó! – szipog Insoo megrázva a fejét. – Ez a nap nem a szomorkodásé, hanem a boldog emlékeké, és az új élményeké, amiket együtt élünk át. A koncerten sem kéne sírnotok, mert ha leázik a sminketek, kiderül, mennyire megöregedtetek.

– Mondja ezt a legidősebb – könyöklöm oldalba, mire csak egy szokásos insmile a válasz.

– Én annyi idős voltam a feloszlásunkkor, mint Jin-ah most. De van, akin nem látszik meg az idő vasfoga. Simán letagadhatnék egy tízest, nem igaz, Junkyu-ya?

– Ugyan már, hyung, ne szerénykedj! Pont úgy nézel ki, mint tizenhét évesen. Egy nappal sem tűnsz idősebbnek.

– Nem is ismertük még tizenhét évesen – nevet fel Jinnie ledobva a nyakába csavart törölközőt. – Amikor hyung tizenhét éves volt, én a matek tanár nénim nevét irkáltam a füzetem minden egyes lapjára.

– És pár évvel később találkoztál Mr. Kimmel, aki átcsábított az akadályokkal teli, göröngyös útjára a virágos ösvény helyett, melynek végén a matek tanár nénid várta, hogy felnőj, és szerelmet vallj neki. – Kiveszem Insoo kezéből a fogalmam sincs, hányadik sört, mert anélkül is eléggé elemében van véleményem szerint. És ha már ilyen közel vagyok hozzá, a kulcsomat is visszaszerzem, mivel képes lenne az összes elkövetkezendő reggelen itt kukorékolni a nappalimban. – De azért ugye befogadtok, ha az én drágámnak elege lesz belőlem? – nyafog a kulcs után nézve sóvárgó pillantásokkal. Jinnie válaszra nyitja a száját, amiből nyilván az hangzana el, hogy „természetesen befogadunk, hyung, neked mindig van helyed kis hajlékunkban”, de ezt nem megvárva kezdem kitessékelni a betolakodókat. – Oké, értjük a célzást. Végül is, inkább itt essetek egymásnak, mint a backstage-ben.

– Jaj, arra ne is emlékeztess! Azóta vannak rémálmaim – kontráz rá Junkyu immáron az ajtó túloldalán. Most mit háborognak ennyire? Olyanra egyszer volt példa, és akkor is csak annyit láthattak, hogy felhevülten csókolózunk. És Jinnie keze a pólóm alatt matatott. Az enyém meg az ő nadrágjában, de azt tökre kitakartam. Nem mintha nekünk nem kellett volna végighallgatnunk, hogy sikoltozta el mindenféle istenségnek Insoo-t az egyik táncosnőnk, következő este pedig a másik, csak az istenségek helyett a fantasztikus összes létező és általam még nem ismert szinonimájával illette.

– Nézd, minden jegy elkelt! Sokan nem is tudtak venni, ezért egy ráadást követelnek – mutatja Jinnie csillogó szemmel a tablet kijelzőjére bökve. – Azt írják, hogy hozzák a lányaikat, unokahúgaikat is, így több rajongónk van, mint valaha.

Az igazat megvallva eleinte nem igazán érdekelt ez a koncert. Úgy voltam vele, hogy tiszteletem jeléül ott leszek, de nem akartam magam hiú ábrándokba ringatni. Hiába teltek el évek, hiába lettem idősebb, így is fájt volna üres sorokat látni a csarnokban. Megegyeztem magammal, hogy mindent ki fogok zárni, és ha csak tíz embernek énekelünk, az sem fog bántani. Hisz azt már megtanultam, hogy egy ember is szerethet olyan erősen, mint száz. Ha már vannak páran, akik hallgatják a zenénket, megérte. Ezenkívül a tanítványaimat is boldoggá tehetem, akik úgy be vannak zsongva első fellépésük okán, hogy fél percenként hívogatnak.

De ahogy egyre közelebb kerülünk a koncert kezdetéhez, úgy fokozódik bennem az a megmagyarázhatatlan örömmámor, amit csak a színpad képes kiváltani belőlem. Meg persze a szintén izgatottan készülődő párom, aki hatodjára öltözik át, hiába bizonygatom, hogy egy ezeréves melegítőben is elképesztően nézne ki.

Ha nem vesztettük volna el Gunwoo-t, talán sosem egyesültünk volna újra a zene csodával átszőtt világában. Sosem írtunk volna közösen egy új dalt, nem okoztunk volna örömet azoknak a rajongóknak, akik a történtek ellenére töretlenül szeretnek minket. Nem találtunk volna egymásra négyen, hogy létrehozzuk azt a szilárd testvériséget, ami egykor az otthonunkat jelentette. És nem rángathatnám le a szerelmemről a hetedik öltözéket, hogy számmal teste minden rejtett zugát bejárva bizonyítsam be, mennyire tökéletes.

Akármilyen fájdalmas is, de Gunwoo-nak köszönhetem, hogy visszakaptam a régi életemet. Vigyázott ránk, amikor egy csapatot alkottunk, és újra egymás felé terelt minket, miután szétváltak útjaink. Remélem, hallja majd a beszédemet, aminek megírására két éjszakát szántam. Remélem, látja, milyen boldogok vagyunk, és vár minket, hogy sok-sok év múlva már vele kiegészülve húzzuk a talpalávalót az angyalok seregének.

– Sokkal jobban szeretlek, mint tíz évvel ezelőtt.

És minden nappal egyre jobban fogom szeretni.

Mert ő az eső egy hosszan tartó kínzó aszály után. Ő a párna, amire lehajthatom fáradt fejem, ha eljön az este. A mese, melyet olvasva elhiszem, hogy vannak még csodák. A festmény, ami egyre színesebb lesz, minél tovább nézem. A tánc, amit soha nem fogok abbahagyni. A dal, amit végtelenítve szeretnék újra és újra játszani.