Insoo x Sang - Your melody from my heart |OS|

 MUSIC CHALLENGE - Destrose: Fade Out

– Anya! Nem száműzhettek a nagyihoz majdnem két hónapra! Még be sem fejeződött a suli – kiáltom idegesen az anyós ülésen tördelve kezem. Már másfél órája utazunk, mialatt végig a nyavalygásommal boldogítottam, de legnagyobb sajnálatomra megtörhetetlennek bizonyul. Pontosan huszonhat percem van arra, hogy meggyőzzem, nem kényszeríthet egy tizenhét éves, nagyvárosi fiút a falusi nyomorgásra.

– Kiskorodban imádtál a nagyinál lenni. Mindig sírtál, mikor haza indultunk. Különben is öreg már. A következő nyarat lehet, hogy meg sem éli. – Lefordítom anyám szavait az igazság nyelvére. A szüleim rajta kaptak, amikor Taeho-val smároltam a szobámban. Egy egész estés jajveszékelést követően arra a döntésre jutottak, hogy eltávolítanak a pasim mellől, mert szerintük ez úgy megy, hogy ha nem fogunk mindennap találkozni, pár hét múlva már a nevére sem fogok emlékezni.

– Taeho meglátogathat? Biztos tetszene neki a vidéki friss, tiszta levegő – szólalok meg gúnyosan, mire anyám arca fehérebb lesz a rajta feszülő blúznál. Még szerencse, hogy feltalálták a telefont! Bár azon az Isten háta mögötti helyen a wifit még hírből sem ismerik, de legalább felhívhatom majd a barátaimat.

– Sangie… Ne haragudj, de a mobilodat magammal viszem. – Hogy merészeli azt kérni, hogy ne haragudjak? Ennél még az is jobb lenne, ha a lábaimat kobozná el. Úgysem fogok kilépni a nagyi házából, amíg le nem telik a börtön büntetésem. Persze mindent az átkozott hormonjaimnak köszönhetek. Ha nem gabalyodtunk volna össze, ahogy Tae a szobámba osont, bezártam volna az ajtómat, és akkor nem kéne szívnom. – Édesem, ugye tudod, hogy apa és én nagyon szeretünk?

Nem vagyok hajlandó az út fennmaradó részén megszólalni. A szavaim semmit sem érnek, anya mentegetőzésétől meg egyenesen hányingerem támad. Igen, annyira szeretnek, hogy apám azóta nem ül le velem egy asztalhoz vacsorázni, mintha fertőző betegségem lenne. Anya meg nem akarja őt felmérgesíteni, ezért még akkor sem állna mellém, ha azt tartaná helyesnek.

Düh szülte könnyekkel szállok ki a kocsiból. A telefonomat nem is kell kérnie, levágom az ülésre, és köszönés nélkül rohanok a rég nem látott házikó irányába. A francba az egésszel! Lefogadom, hogy Taeho egy héten belül már azzal a tenyérbe mászó Jeuppal lesz, aki minden adandó lehetőséget megtalál arra, hogy elcsavarja a fejét. Ha azon a napon nem tettem volna a kedvére, szerintem nem is engem választott volna. Több, mint fél évembe telt, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Kizárt, hogy két hónapot várjon rám.

– Kicsikém! Annyira örülök, hogy itt vagy! Olyan jól fogjuk érezni magunkat, mint tíz évvel ezelőtt, ugye? – Otthon simán benyargalnék a szobámba, és magamra csapva az ajtót duzzognék, amíg az éhség ki nem csalogatna rejtekhelyemről. Nagymamám szeretet teljes tekintete azonban megállásra késztet. Ahelyett, hogy elbújnék, szorosan a karjaimba zárom. Mélyen beszívom az illatát, amit régen a nyár illataként jellemeztem, aztán ezernyi puszival árasztom el. Ismét könnyek csípik a szemem, amikor arra gondolok, vajon ha tudná, milyen elfajzott lettem, ő is eltaszítana magától?

– Szervusz Sang! – jelenik meg a nénikém nagyi háta mögött. Már csak ő hiányzott! A hanglejtésétől is rosszul vagyok. Inkább csinálnék száz fekvőtámaszt, hússzor körbefutnám a házat, minthogy lefolytassak vele egy beszélgetést. – Épp jókor érkeztél. Most készültünk imádkozni. Rád fér, hogy Isten bocsánatát kérd. De ne aggódj, mi majd segítünk abban, hogy megtisztulj a bűnös gondolatoktól.

Nem hiszem el! Kibaszottul nem hiszem el, hogy anyám még neki is elmondta a „bűnömet”. Mély lélegzetvételekre van szükségem ahhoz, hogy lecsillapítsam az ereimben száguldozó vért. Vajon kamerát is szereltek a szobámba, és a nénikém rám fog rontani, ha nagy unalmamban mocskos tevékenységekkel szórakoztatnám magam?

– Lányom, mégis miről beszélsz? Miféle bűne lehet az én angyalkámnak? – pillant a nagyi hol rám, hol a boszorkányra. Megkönnyebbülök, amiért ő továbbra is annak a fiúnak lát, aki mindig is voltam. Mert én nem változtam meg. Semmi rosszat nem követtem el. Senkinek nem okoztam fájdalmat, ellentétben a nénikémmel, aki a postással csalja a férjét titokban. Ha messzire fog menni, esküszöm, fel fogom nyitni a bácsikám szemét.

– Én csak megkérdezés nélkül lenyúltam párszor apa kocsiját, amin az ősök teljesen kiakadtak. Na jó, menjünk imádkozni! Nehogy a végén a bűnös lelkem idevonzza az ördögöt. Köztudott, hogy a gonosz a legszebbeket ragadja el, és nem tudnék elszámolni a lelkiismeretemmel, ha miattam vinnének el, nénikém.

Az imádkozás majdnem egy órát vesz igénybe. Elég szórakoztatóra sikeredik, ugyanis amikor a nagyi kiszalad a mosdóba, vagy vízért, olyanokat mondok, hogy „köszönöm Istenem, hogy olyan csodás, izmokkal teli férfitesteket teremtettél”, „köszönöm Uram, hogy van pénzem óvszerre, így tutira nem fertőződtem meg HIV-vel”. A boszorkány arca minden misét megér! Talán mégsem lesz olyan borzalmas ez a nyár.

Amikor megszólal a csengő, puskagolyóként száguldok az ajtóhoz. Istenem, add, hogy egy szuper jó pasi álljon odakint! Ha teljesíted a kívánságom, megfontolom, hogy higgyek a létezésedben. Annyira belejöttem ebbe az imádkozásba, hogy mostantól csak így fogok magamban beszélni. Uram, bocsánat, de lenne még egy kérésem. Az a szuper jó pasi ha lehetséges, legyen olyan, mint én. Na, nem arra célzok, hogy egy otthonából kihajított árva, de gondolom, érted, hogy miről beszélek, hisz te vagy a Mindenható.

Úgy érzem magam, mint egy dorama főhősnője, amikor megpillantom. Még az aláfestő zenét is hallani vélem, miközben úgy szuggerálom, mintha a film rendezőjének utasításait követném. Ha tudtam volna, hogy a friss, tiszta, vidéki levegő hatására ilyen helyesek lesznek az itt élő srácok, nem a fővárosban keresgéltem volna az igazit. Mert totálisan biztos vagyok abban, hogy a szívem már nem hozzám tartozik.

– Köszönöm, Uram! – mormolom félhangosan az ég felé emelve tekintetem. A fiú, sőt, inkább férfi furcsállva méreget, de nem bánom, ha bolondnak hisz. – Á, Ő küldött? Nagyon be akarja nekem bizonyítani, hogy létezik, ezért a legszebb angyala jött el hozzám…

– Sang! Azonnal gyere be! – parancsol rám a boszorkány, mire ökölbe szorul a kezem. Istenem, megtennéd, hogy kivonod a nénikémet pár hónapra a forgalomból? Nem gondolok semmi drasztikusra, csak némuljon meg, esetleg ne tudjon lábra állni. Aztán ha elhúzok innen, csodával határos módon felgyógyulhat. – Ne haragudj, Insoo kedves! Az unokaöcsém mentális gondokkal küszködik. Ne vedd komolyan egy szavát se! Menj csak be, édesanyám már vár.

Mentális gondok? Agyatlan szipirtyó! Mielőtt Insoo után mehetnék, a nénikém elkapja a karom, és úgy megszorítja a csuklóm, mintha a legerősebb anakonda próbálna összeroppantani. A szobámba rángat, becsukja mögöttem az ajtót, és halálra váltan hallom, hogy a kulcs elfordul a zárban. Tényleg képes volt rám zárni azt a kurva ajtót? Mint egy megzabolázatlan lóra, aki addig rugdossa a boksza oldalát, amíg altató lövedéket nem fecskendeznek bele? Velem is ezt tennék? Ha most elkezdenék kiabálni és dörömbölni, állat módjára nyugtatnának le?

Zaklatottan hanyatlok az ágyra, de a sírásban megakadályoz egy hang, mely olyan szabadon szárnyal, hogy nem szabhatnak neki gátat sem falak, sem ajtók. Megbabonázva hallgatom a lágy melódiát; szívem felveszi a dal ütemét. A kellemes zene hatására lassacskán lecsukódik a szemem. Álmomban nem csak hallom, látom is a szuper jó pasit, jobban mondva a hozzám küldött angyalt éneklés közben. Már nem is érdekel Taeho. Anyámék gyorsan elérték, hogy kiverjem a fejemből. A baj csak az, hogy most sem egy kecses leánykán akadt meg a szemem.

***

Egy hete minden alkalommal bezár a boszorkány, amikor Insoo a nagyi házába jön. És még hazudik is, mert azt állítja, mindenféle programokra visz el. Legalább rájöttem, miért imádkozik annyit. Ilyen bűnök mellett én is egyfolytában azon lennék, hogy az Úr bocsánatát kérjem. Én azonban megelégelve ezt a bánásmódot, bombabiztos tervet fundáltam ki mára. Amikor szokás szerint berángat a szobámba, úgy teszek, mintha elájulnék. Kicsit megijedek, hogy ez sem fogja meghatni, de szerencsére kis hatásszünet után odaszalad hozzám, mire én kicsavarom a kulcsot a kezéből, és két szökkenéssel az ajtó túloldalán termek.

– Ha kiabálni merészelsz, elárulom a nagyinak, mit műveltél velem eddig. Pihenj csak, az jót fog tenni a bőrödnek. Hálás leszel nekem, ha kevesebb ráncot fogsz este megszámolni a tükörbe nézve.

A lépcsőhöz érve még hallom a morgását, de ahogy a nappaliba érek, még a létezéséről is megfeledkezem. Insoo a kanapén ül, lazán pihenteti a kezeit térdén, és kedvesen diskurál a nagymamámmal. Világoskék, rövid ujjú inge hála az égieknek nincs nyakig begombolva, így tökéletes rálátásom nyílik a kulcscsontjára. Sosem gondoltam volna, hogy egy kulcscsont is lehet szexi, de szerintem neki még a kis lábujja is az. Ezt muszáj lesz egyszer csekkolnom!

– Sangie, de örülök, hogy itt vagy! – kiált fel a nagyi, amikor észreveszi bambán vigyorgó alakomat. – Nem akarod leporolni azt az öreg zongorát? Képzeld, Insoo-ya, az én kis unokám meg zongorázni tud.

– Az enyhe túlzás, hogy tudok – vágok közbe. – Tanultam pár évig, de nem bizonyultam Mozart leszármazottjának. – Baszki, ha így fog rám mosolyogni a szuper jó angyal pasi, tutira összekeverem a fekete és fehér billentyűket. Ugyanakkor itt a remek alkalom, hogy lenyűgözzem. Miért nem gondoltam én erre? Esténként gyakorolhattam volna, de felkészületlenül biztos égés lesz a vége. Nem tehetek mást az improvizáláson kívül. Na meg persze az ima sem maradhat el. Istenem, kérlek, könyörgök, ne legyek túl béna!

Insoo belekezd egy általam nem ismert dalba. A hangja valósággal simogatja minden porcikámat, és mivel rajta felejtem a tekintetem, nem kapcsolódok rögtön be. Amikor észbe kapok, remegő ujjaim a billentyűk fölé helyezem, de eleinte még csak egy-kettőt szólaltatok meg próbálkozás gyanánt. Aztán becsukom a szemem, és hagyom, hogy a zene csodája belém szivárogjon. Rá sem eszmélek, hogy hamarosan akaratlanul életre kelnek a kezeim, melyek a tökéletes dallamot játsszák el a zongorán. Azt a melódiát, ami úgy passzol Insoo dalához, mintha hónapokig tartó gyakorlás előzte volna meg a duettünket.

– Azt hittem, már meg sem élem, hogy halljam Sangie-t még egyszer játszani – szipogja a nagyi szemét törölgetve. – Neked köszönhető, Insoo-ya, hogy hallhattam ezt a csodát.

– Lesz egy verseny nyár végén – fordul hozzám Insoo csillogó tekintettel. – A világ minden tájáról fognak ide érkezni zenészek. Ennél nagyobb durranás vagy húsz éve nem volt ebben a faluban. Mit szólnál, ha együtt indulnánk rajta?

– Te… velem? – sütöm le a szemem megszeppenve. Legszívesebben rögtön igent mondanék, hogy bosszantsam a nénikémet, meg hogy jó sokat lehessek Insoo mellett, de őszintén szólva cserbenhagy az önbizalmam, ha arról van szó, hogy profi zenészek ellen mérettessem meg magam. Főleg egy ilyen tehetség oldalán. A végén még miattam fog veszíteni.

– Jó vagy – közli nemes egyszerűséggel. Remélem, nincsenek túlságosan leterhelve a mentősök errefelé, mert még egy pár ilyen mosoly, és naponta kell majd riasztani őket hozzám. – De sokat kell rá próbálnunk. Mindennap, több órát. Ez nem okoz gondot?

– Ez a legjobb az egészben. Mármint eléggé unatkozom… Ezzel legalább le tudom kötni magam.

Nos, a nénikém forr a dühtől, amint tudomást szerez a nagy hírről, de nem tehet semmit, mert a nagyi a legnagyobb rajongóm, aki még imádkozni is elfelejt este, annyira fellelkesül a verseny közeledtétől. A boszorkányt maga a zongoraszó is idegbe teszi, úgyhogy én, mint legkedvesebb unokaöccse gondoskodom arról, hogy még tizenegy után is bőszen szaladgáljanak szorgos ujjacskáim a billentyűkön. Úgysem tudnék aludni nagy izgalmamban, a nagyit meg a harmadik világháború kitörése sem lenne képes felébreszteni, szóval mindent beleadva klimpírozok hajnalig, amikor is a zongorára borulva ér el az álom.

***

– Szia Sang! Oppa ma nem ér rá, úgyhogy én fogom helyettesíteni. – Elhúzom a számat a hír hallatán, de hamar rendezem a vonásaim, mert Insoo imádott húgocskáját semmi pénzért nem bántanám meg. Csak ők ketten vannak egymásnak, amióta meghaltak a szüleik, és Insoo úgy imádja Soonát, mint a legféltettebb kincsét. Így hát soha nem mondok róla rosszat, még ha néha idegesít is a stílusával. – Nyugi, csak vicceltem. Mindjárt jön. Ha én dalra fakadnék, a falu összes lakója máshova költözne.

Álvigyorral az arcomon hallgatom a fecsegését, amíg kedvenc énekesemet várom. Benyögök egy-egy igent, és bőszen bólogatok, mialatt képzeletem az emeleten cikázik Insoo hálószobája körül. Leülök a zongorához, amin három hete minden egyes nap játszhatok. Mint kiderült, náluk is van egy példány, aminek őszintén örültem, mert legalább egyre kevesebbet kell elviselnem a néném fancsali képét. Persze állandóan azon van, hogy valamilyen mondva csinált indokkal távol tartson tőle, de mindezidáig nem járt sikerrel, és ha rajtam múlik, ezután sem fog.

Ez a három hét maga volt a megtestesült álom. Reggelente korán kivetett az ágy; engem, aki szünetben délig szokott pihengetni, és egy gyors zuhanyt követően már indultam is a Kang házba. Általában itt is reggeliztem, aztán három-négy órán át próbáltunk, majd elmentünk valahova kajálni, és alkonyatig beszélgettünk, csavarogtunk mindenfele. Este már csak annyira mentem haza, hogy adjak egy cuppanós puszit a nagyinak, utána gyorsan elaludtam, hogy másnapra friss és üde legyek.

– Hú, de jól néz ki ma valaki – sétál le a lépcsőn szokásos fülig érő mosolyával Insoo. Összeborzolja a hajam, amit fél órán keresztül állítgattam, de nem bánom, mert a legapróbb érintéseitől is jóleső borzongás fut rajtam végig. – Úgy kiöltöztél, mintha randira készülnél.

– Randim van a zongoráddal.

– Tényleg? A helyedben vigyáznék, mert elég sok férfival kikezdett már. Imádta, amikor a nagypapám érzéki hangokat csalt ki belőle. Apa szintén előszeretettel simogatta végig minden este. És egyszer még a szomszédfiúnak is megengedte, hogy hozzáérjen a billentyűihez! Szerintem nem ő lesz életed zongorája.

– És téged soha nem csábított el? – nevetek fel pajkosan.

– Az a helyzet, hogy nem az esetem. – Valami fura kifejezés suhan át Insoo arcán, amit nem tudok értelmezni. Egy pillanat múlva már a szokásos módon ugrat, ezért nem tulajdonítok neki nagy ügyet, ám az ajtóban álldogáló Soona hirtelen félbeszakítja a bolondozásunkat.

– Oppa egyik keze megsérült az autó balesetben, amiben a szüleink meghaltak. Azóta nem tud semmilyen hangszeren játszani.

– Kang Soona! – Még egyszer sem hallottam Insoo-t kiabálni a húgával, most azonban úgy ráförmed, hogy nem is kell mást mondania, a lány a szobájába iszkol. Együtt érzően teszem a tenyerem a karjára, de elhúzódik tőlem; valószínűleg nem kér a sajnálatomból. Szóval ezért dugja mindig zsebre a bal kezét. És amikor kajálunk, nem használ se pálcikát, se evőeszközt; csak olyat rendel, amit egy kézzel meg tud fogni. Kicsit haragszom Soonára, hisz ünneprontó hozzászólása messzire űzte a jókedvünket, ugyanakkor nem értem, Insoo miért titkolta ezt el előlem.

– Megérinthetem? – biccentek a sérült keze felé, amit most is az asztal alatt rejteget.

– Minek? – túr idegesen jobbjával a hajába. – Nem kezdhetnénk el a próbát?

– Nem mesélnél előtte róla?

– Ha nemet mondok, mérges leszel? – Megrázom a fejem, de szívből remélem, hogy előbb-utóbb megnyílik. Odafordulok a zongorához, és elvégzek néhány ujj bemelegítő gyakorlatot, ami nagyjából abban merül ki, hogy többször gyorsan egymás után végigpötyögtetem a billentyűket a legmagasabbtól a legmélyebb hangig. Úgy döntök, nem a versenyművünkbe vágok bele először; azt a dallamot játszom el, ami pár napja kísért az álmaimban. Gyakran történik ilyen, csak általában nem foglalkozok vele. Most azonban passzol a kissé feszült hangulathoz a borongós melódia. – Ez gyönyörű. Ki a szerzője? Még nem hallottam ezelőtt.

– Én – húzom ki magam büszkén. Insoo elismerően vereget vállon. Annyira tetszik neki a dalom, hogy újra és újra eljátszatja velem, míg végül arra kér, cseréljük le a versenyre szánt művet. Meglepetten pislogok rá, mert azért messze nem ilyen jó érzésem szerint, de ő a főnök; felőlem bármivel indulhatunk. – Van egy rész, ami tök jól hangzana, ha négykezest csinálnánk belőle.

– Haha, szép próbálkozás, de mint mondtam, nem kezdek holmi céda zongorákkal.

Insoo úgy igyekszik a pizza futár elé, mintha az életét mentette volna meg. Borravalóból is jóval többet ad a vártnál. Kiszúrom, hogy amikor a srác elmegy, és azt hiszi, én sem látom, két kézzel szeretné megragadni a nagy dobozt. A bal nagyon remeg, nem is tud vele fogni; többszöri próbálkozásra is mellé nyúl, és csak a levegőt markolássza frusztráltan. Amikor a doboz a földön landol, képtelen vagyok tovább a helyemen ücsörögni. Két lépéssel mellette termek, felnyalábolom a pizzát, és az asztalra dobom, hogy visszasiethessek csalódott barátomhoz.

– Mik azok a sebek? – kapom el a kezét, mielőtt eldughatná előlem. Egyértelmű, hogy nem egy több évvel korábban történt autóbaleset maradványai; egészen frissnek tűnnek. Amíg a válaszára várok, gyengéden cirógatom a feldagadt felületet, nem engedem el, hiába küzd az érintésem ellen.

– A baleset következményeképpen folyamatosan remeg a kezem, ha nyúlok valamiért. És fogni sem tudok vele, vagy maximum a századik próbálkozásra, de ezt már úgyis láttad. – Makacsul elhallgat, de én már annak is örülök, hogy ennyit kihúztam belőle. – Jaj, ne nézz már ilyen szemrehányóan! A sebek… Sokszor dühbe jövök a béna kezem miatt, és olyankor a falba verek, vagy bármibe, ami a közelemben van. Azt akarom, hogy fájjon is, ha egyszer már nem működik… Most azt gondolod, hogy olyan vagyok, mint egy kis éretlen hülye gyerek, ugye?

– Soha többé ne csinálj ilyet! Hogy bánthatsz valamit, ami egyébként is sérült? Majd én szeretni fogom helyetted is a bal kezedet. Nincs apelláta! Mindennap minimum fél órát fogom masszírozni, kenegetni, kényeztetni. Még egy dalt is írok hozzá!

– Na, azért ne ess túlzásokba! A végén még féltékeny lesz a jobb kezem. – Annak ellenére, hogy el akarja poénkodni a helyzet komolyságát, látom rajta, hogy jól esik neki, hogy törődök vele. – Térjünk vissza a munkához! Kéne valami dalszöveget is írnunk…

– Ami azt illeti… – Zavartan húzok elő egy kissé gyűrött papírlapot a táskámból. Szabadidőmben gyakran jegyzem le a gondolataimat, melyeket a gitárom segítségével meg is zenésítek. Ezúttal is párosult szöveg a dallamhoz a fejemben, csakhogy nem igazán akaródzott megmutatni Insoo-nak, ugyanis minden sor az iránta érzett reménytelen szerelmemet taglalja. Mondjuk, ez úgysem fog feltűnni senkinek olvasás közben, ettől függetlenül nagyon kényelmetlenül érzem magam, amikor belemerül a szavaimba. Istenem, add, hogy ne olvasson a sorok között, mert az totál égés lenne!

– Szóval tizenhét éves létedre komponálsz, dalszöveget írsz, kezeket istápolsz… Van valamilyen hibád?

Ahelyett, hogy szokás szerint viccelődve felelnék, nehéz súlyként ereszkedik rám a tudat, miszerint sokak szemében igen nagy hibával rendelkezem. Bár Dél-Korea elég elenyésző részét teszik ki a hívők, ebben a falucskában szinte mindenki hisz Istenben. Ezzel nincs is gond, azzal már sokkal inkább, hogy azt hirdetik, az Úr gyűlöli a fajtámat. Insoo itt született; vajon ő is egyetért a többiekkel? Félek a reakciójától, mégis égető szükségét érzem annak, hogy kimondjam azt a szót, amit a megkülönböztetés bélyegeként aggattak rám.

– Meleg vagyok.

Anélkül, hogy megvárnám, mit reagál, felpattanok a zongorától, és azt kamuzva, hogy haza kell sietnem vacsorára, távozom Kangéktól. Hogy lehettem ekkora ökör? Egyetlen ember volt, akinek a társaságát élveztem, erre saját magamnak teszek keresztbe egy hirtelen jött késztetésnek engedelmeskedve. Tök mindegy, mi a véleménye a témát illetően, tuti, hogy többé tíz méteres körzetben kerülni fogom. Mégis hogy nézhetnék a szemébe ezek után?

– A bal kezem már most hiányol – kiált utánam az utcán, mire riadtan lassítok le. Még az kéne, hogy ez az álszent népség fültanúja legyen a beszélgetésünknek. Megfordulva nem látok mást, csak melegségtől sugárzó szemeit, melyek apró jelét sem mutatják annak, hogy undorodna tőlem. – Miféle terapeuta vagy te? Így cserbenhagynád a páciensedet? – Felemeli a sérült kezét, és megcélozza az arcomat, de mielőtt hozzám érhetne, a végtag önálló életre kelve megtagadja gazdája parancsát.

– Köszönöm! – Nem hagyom, hogy frusztráltan maga mellé ejtse a kezét; még a levegőben elkapom, és a homlokomhoz húzva szorosan tartom.

– Mit? Hogy nem vagyok hajlandó elveszíteni a legtehetségesebb szerzőt? Ígérd meg, hogy ha nagy sztár lesz belőlem, csak te fogsz nekem dalokat írni!

Ahogy magához ölel, egyre kifakultabbnak érzem régi énemet. Már nem az a megjátszós, magát nagymenőnek képzelő srác vagyok, aki nem lát túl a bárokat ellepő cigi füstön. A fővárosban nem büszkélkedtem a zene iránt tanúsított szeretetemmel, mert az ottani társaság úgysem értett volna meg. Azt csináltam, amit ők, azon nevettem, amit ők tartottak viccesnek, azzal jöttem össze, akiért a legtöbben rajongtak. Insoo előtt nem kell szerepet játszanom. Egyedül ő ismeri az igazi arcom. Itt, a kis falu ékességét jelképező templom előtt állva eszmélek rá, ki is vagyok valójában. Nem az otthonról száműzött meleg fiú, sem a nénikéjével feleselő tini, de még csak a reménytelenül szerelmes tizenéves sem.

A nevem Lee Sang, aki egy Isten gyermekei közül. Hiszen, ha haragudna rám, akkor nem lehetnék ennyire boldog. 

***

– Sangie… Kérhetek tőled valamit? – kérdezi Insoo a kertben ülve az utolsó hét kezdetekor. Álmomban sem gondoltam volna, hogy szomorúan fogom itt hagyni a kis falut a szünet végén. Amikor duzzogva kiszálltam anya kocsijából, bármit megadtam volna azért, ha átaludhattam volna ezt a két hónapot, most pedig szeretnék beiratkozni a helység egyetlen iskolájába, hogy vele maradhassak. A nagyi is biztosan örülne neki. Meg kéne mondanom a szüleimnek, hogy jó hatással volt rám a vidéki levegő, és ebben a közösségben nem támadnak bűnös gondolataim.

– Miért vagy ilyen feszült? Ugye nem arra akarsz megkérni, hogy nyírjam ki a szomszéd kutyáját? Én is rohadtul bepöccenek, amikor hajnali ötkor a vonyítására ébredek, de mindig észhez térek, mielőtt a házukhoz érnék. – Megpróbálom viccelődéssel elűzni az aggodalmat arcáról, de nem járok sikerrel. Nem láttam még ennyire komolynak, úgyhogy rám tör a szorongás. Mégis mit akarhat mondani? Lemondja a nevezésünket, mert ráébredt, nem én vagyok Beethoven reinkarnációja? Várjunk csak… És mi van, ha egy csókot akar kérni? Tudom, hogy elvileg van barátnője, de még sosem láttam, és én abban hiszek, ami szemmel látható. Kivéve persze téged, Uram. Kérlek, add, hogy megcsókoljon!

– Udvarolnál a húgomnak a fennmaradó pár napban? – Félrenyelem a kezemben tartogatott karamellás shake-et. Lehet, hogy a nénikém vette rá erre. Vagy egyszerűen mostanra tudatosult benne, hogy nem akar a fajtámmal barátkozni. Mellette biztonságban éreztem magam. Az összes többi ember úgy méregetett, ha végigmentem az utcán, mintha undorodna tőlem. Mintha mindenki pontosan tudta volna, miért kell itt töltenem a nyarat. Ő sosem nézett le. Vagy csak jól álcázta valódi gondolatait.

– Te is beálltál a sorba? – ugrok fel indulatosan. – Te is meg akarsz változtatni? Azt hiszitek, ha összejövök egy csajjal, nem fog többé pasikon járni az eszem? Ha lenne rá gyógyszer, esküszöm, beszednék több dobozzal is. Ha egy kezeléstől elmúlna, bármennyit fizetnék, hogy gyógyítsanak meg. De nem tudok ilyenről…

– Félreértesz. – Insoo nem törődve a nadrágjára fröccsenő italommal, feláll, hogy gyengéden letörölje a könnyeimet. Gyűlölöm, hogy így viselkedek előtte. Mint egy óvodás, akitől elvették a kedvenc játékát. Ritka volt az az este a nyár folyamán, amikor ne sírtam volna. Vagy azért, mert hiányoztak a szüleim. Vagy, mert egy újabb nap telt el úgy, hogy nem kerültem hozzá közelebb. Még azon is képes voltam bőgni, ha félreütöttem pár hangot a próbák során. De kizárólag a párnám társaságában mutattam meg esendő énem. – Soona nagyon beteg… Lehet, hogy még négy hónapja, de az is lehet, hogy már csak négy hete van hátra. A húgom beléd szeretett. Ő nem tudja, hogy meleg vagy, érted? Nem mondtam el neki. Tíz éves volt, amikor a szüleink meghaltak. Onnantól én neveltem. Egyik percről a másikra kellett felnőnöm. Ő a mindenem, Sang… És amikor megtudtam, hogy tizenhat évesen halálos beteg lett…

– Miért nem mondtad el korábban? – Ezúttal már azért sírok, mert nem bírom elviselni a szenvedését. Nekem nincsenek testvéreim. Az első pillanattól kezdve irigykedtem kettőjük kapcsolatára. Insoo igazi hercegnőként bánt a húgával. Leste minden szavát, teljesítette az összes kívánságát. Soona pedig a legnagyobb bálványként tekintett a bátyára. Bele se merek gondolni, mi lesz Insoo-val, ha a lány nem lesz többé. Nem elég, hogy elveszítette a szüleit, még a testvérétől is el kell búcsúznia hamarosan.

– Nem akarta, hogy bárki tudomást szerezzen róla. Főleg te. Nem szeretett volna sajnálatot látni a szemedben. Tudod… mindennap úgy reménykedett, mielőtt megjöttél, hogy el fogod hívni vacsorázni, táncolni… Direkt felkelt fél hatkor, hogy tökéletes legyen a sminkje, órákon át válogatott a ruhái közt, és amikor egyik sem nyerte el a tetszését, elrohant venni egy újat. Aztán esténként pityeregve bújt az ágyába, és az idő előrehaladtával egyre elkeseredettebbnek tűnt. Azt szeretném, ha lenne pár szép emléke, amikor…

– Oké! Mindennap el fogom vinni egy randira, jó? – Megszakad a szívem, amint elcsuklik a hangja a visszafojtott könnyektől. Ha Insoo-t az teszi boldoggá, hogy a húgát annak látja, a legboldogabb lányt fogom varázsolni Soonából. Micsoda groteszk helyzet! Én Insoo-ért sóvárgok esténként, Soona utánam, Insoo pedig azért, hogy a lány újra mosolyogjon.

– Köszönöm! – Amikor átölel, a világ legnagyobb szélhámosának érzem magam. Hiszen csak a húga miatt hálálkodik, én viszont azért rimánkodom, hogy minél tovább lehessek a karjaiban. Tudom, hogy szánalmas vagyok, de ha az összes randi után így fog szorítani, a csillagokat is lehozom az égről Soonának.

– Ó, itt van a két kedvenc pasim! – Soona beteg. Insoo Soonát szereti a legjobban, úgyhogy nem lehetek rá mérges, amikor a lány a nyakunkba csimpaszkodik. Émelyítő virágillatú parfümje tolakodóan átveszi a bátya férfias illatát. Rakoncátlan fürtjei másznak a képembe, Insoo finoman arcomhoz simuló borostája helyett. És ami a legrosszabb, hogy Insoo figyelme rögtön az övé lesz, mintha én már ott sem lennék. Lee Sang, te vadbarom! Nem lehetsz féltékeny egy haldokló lányra! – Öööö… mármint csak oppa a kedvencem… – hebegi Soona pipacspiros arccal, amint felfogja, mit mondott előbb.

– Pedig már örültem, hogy én is a kedvenced vagyok – villantok rá egy elbűvölő mosolyt. – De a ma este után tutira az leszek.

Insoo hálától ragyogó pillantása a legélesebb tőrként fúródik mellkasom közepébe. Amíg Soona készülődik, néhányszor elpróbáljuk a versenyművet, de annyi hibát vétek, hogy kedvem lenne felhívni Taeho-t, hogy sodorjon nekem egy füves cigit, én meg cserébe megteszek bármit, amit akar. Mi lett a régi, megszokott életemmel? A részegen végigröhögött bulikon soha nem fájt a szívem. Szöulban nem kért meg az a srác, akiért odáig vagyok, arra, hogy játsszam el a haldokló húga barátját. Ha tudtam volna, hogy ekkora változás vár itt rám, inkább átmentem volna Észak-Koreába egy átnevelő táborba!

***

Nem így terveztem az utolsó hetemet. De nincs jogom panaszkodni, hisz én bólintottam rá Insoo kérésére. Meg egyébként mázlistának vagyok mondható abból a szempontból, hogy Soona úgy ragaszkodik a bátyához, hogy mindenhova hárman megyünk. Így a moziban például azok az apró pillanatok éltetnek, amikor az ujjaim összeérnek Insoo ujjaival a popcornos dobozba nyúlva. Vacsora közben pedig kihasználok minden ajándékba kapott percet, amikor Soona a mosdóba megy.

Amíg a lány leragad az elefántoknál az állatkertben, mi csinálunk egy király selfie-t a zsiráfokkal a háttérben. Ha visszakapom a telómat, be fogom állítani háttérképnek, hogy azt nézegethessem minden szabad percemben. A vidámparkban Soona nem mer felülni azokra a dolgokra, amiken mi egymás kezét szorongatva ordítjuk ki a lelkünket. A strandon viszont képtelen vagyok olyan felhőtlenül szórakozni, mint az előző helyeken. A fürdőgatyás Insoo látványa túl sok nekem. Szívem szerint le se venném róla a szemem, de mivel ezt nem tehetem meg, inkább rá se nézek, csak ha nagyon muszáj. Olyankor pedig sűrűn szólongatom a Magasságost, hogy segítsen levegőt venni. Komolyan mondom, ettől a testtől még a sirályok is elfelejtenek repülni!

Az utolsó előtti randin kirándulunk és piknikezünk. A végállomáshoz, ahol le fogunk telepedni egy kisebb hegyet kell megmásznunk. Soona hamar elfárad. Mentegetőzve azt mondja, megpihen félúton, mi menjünk csak fel a csúcsig, de a bátyja a hátára kapva cipeli tovább. Kicsit lemaradva követem őket. Apró, éles szúrások keletkeznek az oldalamban, amik egyre feljebb haladnak a nevetésüket hallva. Eszembe jut, amikor Insoo először mesélt a húgáról. Csillogtak a szemei, akárhányszor kiejtette a nevét. Istenem, nem mentenéd meg Soona életét? Tégy csodát, hiszen ha valaki, te képes vagy rá! Ne szakítsd el őket egymástól, kérlek!

Most először kérek olyat, amivel nem a saját életemet szeretném jobbá tenni.

***

A verseny estéjét én nem is nevezném randinak, de Soona szemmel láthatóan annak veszi. Idegesen gubbasztok a kocsiban Insoo mellett, ugyanis nem engedhetem meg magamnak, hogy ne nyerjük meg a fődíjat. Ami nem más, mint egy amerikai álomút, ahova Soona pici kora óta el szeretne jutni. Insoo-t az motiválja leginkább, hogy a húgát meg tudja még egyszer ajándékozni. Én meg ahelyett, hogy igényt tartanék az egyik repjegyre, természetesen támogatom a cél elérésében.

De miért nem hoztam magammal a gitáromat? Sokkal magabiztosabb vagyok pengetés közben, mint a zongora mögött. És nem ismerem az ellenfeleimet. Biztos mind zeneszakosak valami menő egyetemen. Nem kellett volna meggondolatlanul fejest ugranom az ismeretlenbe. Ha lenne pénzem, esküszöm, vennék két jegyet, és fellépés nélkül hagynám itt a terepet, így viszont kénytelen vagyok a seggemen maradni.

Mi vagyunk a harminchatodik előadók a negyvenkettőből. Nyilvánvaló, hogy az előttünk színpadra álló harmincöt produkciótól mindenki álla a padlót verdesi. Na jó, ez csak egy ostoba falusi verseny, nem az X Factor! Mégis sokkal többet jelentene számomra, ha itt nyernénk, mintha Simon elismerően bólogatna a dalunkat hallva. Remélem, a zsűri nem túl szőrösszívű. Vajon mivel tudnám lekenyerezni őket? Azt már megállapítottam, hogy pénzem nincsen, de ha esetleg természetben fizetnék? Csak ne állna nénikémre emlékeztető öreg banyákból az egész bagázs!

– El fogok ájulni – dünnyögöm, amikor meghallom, hogy minket szólítanak. Insoo megfordul, és megfogja a kezem. Tényleg úgy érzem, hogy menten összeesek az idegességtől. Túlságosan gyorsan kapkodom a levegőt, amitől szédülni kezdek, majd a végtagjaim zsibbadnak el olyan szinten, hogy nem bírom őket megmozdítani. Akkor meg azon pánikolok be, hogy lebénultam, ezért rémülten toporgok egy helyben.

– Vegyél tíz mély lélegzetet, és nagyon lassan fújd ki a levegőt! – Insoo hangja olyan távolinak tűnik, mintha a pincéből szólna, de követem az utasításait. – Úgy játssz, mint otthon! Csak engem nézz! Képzeld azt, hogy a nappalimban ülünk, és két nevetés közben jammelünk egyet. A legtöbb fellépő rohadt sokat tanult, nagyon jó a technikájuk, csomó pénzt öltek abba, hogy ott tartsanak, ahol most vannak. Tudod, mi a te előnyöd? Az, hogy szívből zenélsz. Csak tárd ki a szíved. Csupaszítsd le magad, hagyd, hogy a közönség lássa a lelkedet.

Nem mondom, hogy nem remeg a lábam, amikor a színpadra lépek, de legalább nem fenyeget az összecsuklás. Őszinte leszek, nem igazán vagyok tudatában annak, hogy jól játszom-e. Elképzelem, hogy Insoo nappalijában hülyéskedünk, sörrel a kezünkben mindenféle buta gyerekdalt énekelünk, amíg eszünkbe nem jut, hogy ideje lenne próbálni. Arra nem szabad gondolnom, hogy most utoljára zenélünk együtt, ahogy arra sem, hogy holnap ilyenkor már nem fogok itt tartózkodni. Csak a fantasztikus emlékeinket pörgetem sorra magam előtt, amíg el nem érkezünk a dalunk csúcspontjához.

Én végig Insoo-t figyelem. Szerencsére ő adott rá engedélyt, úgyhogy nem aggódom emiatt. Ő persze a húgát nézi, de ez természetes. Legalábbis addig, amíg a zongorajátékom át nem csap a katarzis állapotába. Akkor rám emeli szikrákat rejtő tekintetét, mire körülöttem elnémul a világ. Pár pillanatig nem hallom a saját hangszerem, csak a szívem dobol veszélyesen hangosan a fülemben. Ha ezt így folytatja, az lesz ma a legnagyobb attrakció, hogy mindenki szeme láttára fog kiugrani a helyéről. A fények is elhalványulnak, az ő arcát viszont tökéletesen látom. Mintha rajta kívül nem lenne más a teremben.

A pillantása az, amitől teljesen kifordulok önmagamból. A pillantása, amit egy másodperc elteltével már másnak ajándékoz. De azt sosem fogom elfelejteni, ahogy előbb nézett rám. Mert a tekintetéből azt olvastam ki, hogy ugyanúgy szeret, ahogy én szeretem őt.

***

– Úristeeeeeeen! Megyünk Amerikába! Nélküled nem sikerült volna, Sang! – Nem a Földön járok a dalunk tetőpontja óta. Olyan érzésem van, mintha testen kívüli élményem lenne. Hallom, hogy a műsorvezető a mi nevünket kiabálja. A többiekkel örülök, fogadom a gratulációkat, de csak az zakatol az agyamban, hogy kettesben kéne maradnom Insoo-val.

Erre most itt áll tőlem egy centire Soona. Hazudnék, ha azt állítanám, nem gyönyörű, csakhogy sajnos ez engem nem érdekel. Ám a felismerés hirtelen kólint fejbe, amikor realizálom, hogy ez az a pillanat, amikor meg kéne csókolnia a főszereplőnek a főhősnőt. Minden porcikám sikoltva tiltakozik az ötlet ellen. El akarok menekülni, de az ígéretem gúzsba köt. Emlékeimben megszólal Insoo hangja, aki azt mondja, a húga még sosem csókolózott. Tehát ez lenne az első csókja. És egyben az utolsó is… A picsába, hogy foszthatnám meg ettől?

Olyan óvatosan helyezem a kezem a derekára, ahogy egy törékeny porcelánbabához szokás érni. Amikor Soona a nyakam köré fonja vékonyka karjait, úgy érzem, meg fog fojtani, ha nem lököm el magamtól. A gyomrom görcsbe rándul, mintha vasököl vágódott volna belé. A parfümjétől nem kapok levegőt, alig bírom visszanyelni a könnyeimet reményteli várakozását látva.

Megpillantom a háta mögött Insoo-t, aki egy biztató mosolyt küld felém. Nem tudom eldönteni, hogy helyesen cselekszem-e. Lehet, hogy Soona meg fogja kapni az első csókját halála előtt, de fair dolog az vele szemben, hogy csak eljátszom, hogy szerelmes vagyok? Nincs időm ezen töprengeni tovább. Vagy elfutok, vagy túlesek ezen is. Talán hibát követek el, de az utóbbit választom. A lány lehunyja szemét, amikor odahajolok hozzá, én viszont végig a bátyát nézem, mert különben nem tudnám megtenni.

Egyszerre érzem magam gazembernek és jótevőnek Soona ölelésében. Hisz valóra váltom az álmát, és nem kell megtudnia, hogy igazából mit érzek. Az én érzéseimről inkább ne is beszéljünk. Darabjaimra hullok, miközben azt a lányt csókolom, akinek a testvérét szeretem, és aki továbbra is töretlenül biztat a jelenlétével.

A csók után megint visszazuhanok abba a furcsa állapotba, amiben kívülről kísérem nyomon a történéseket. Látom, hogy Soona beszél hozzám, de nem hallom, mit mond. Megkönnyebbülök, amikor odaszalad az egyik barátnője, ő meg feltételezem, rögtön be szeretne számolni neki az eseményekről, így egymásba karolva odébb állnak. Érzem, ahogy Insoo a karomra teszi a kezét, de nem reagálok semmit. Kettős érzelem kavalkád tépázza bensőmet. Egyrészt úgy itt maradnék, hogy a közelében lehessek, másrészt alig várom a holnapot, mert egy perccel sem bírnám tovább folytatni ezt a színjátékot.

– Halihó Sangie! – Megmerevedek, amikor Taeho egyértelműen nem józan alakja jelenik meg előttem. Annyira meglepődök a felbukkanásán, hogy egy csapásra magamhoz térek a sokkból. Illetve újra sokkhatás alá kerülök, amiért találkozok vele. – Már nagyon hiányoztál! Tudom, egy napot várhattam volna még, de nem ment. Gyere, kocsikázzunk egy kicsit.

– Te részegen vezettél idáig? Nem hagyom, hogy Sang beszálljon melléd! – mennydörgi Insoo, és védelmezőn elém áll. Taeho dühtől kitágult pupillákkal horkan fel, mint egy ölni készülő bika, aki csak arra várt, hogy meglengessék előtte a vörös posztót.

– Azt hittem, azért küldtek ide, hogy kigyógyulj a buziságból. Erre összeszedtél egy pasast, aki minimum öt évvel lehet nálad idősebb? – kiáltja artikuláltan az arcomba, olyan hangosan, hogy szerintem a fél falu hallja. – És te… Tisztában vagy azzal, hogy egy kiskorút kefélgetsz? Kurvára feljelenthetnélek pedofília gyanújával!

Insoo teljes erejéből ütni kezdi Taeho-t, aki kétségtelenül megérdemli a verést, de nem hagyhatom, hogy esetleg nagyobb baj történjen, ezért megpróbálok közéjük állni. Ezzel csak annyit érek el, hogy én is szerzek néhány ökölcsapást Taeho-tól, és a végén a rendezvényen részt vevő rendőröknek kell közbelépniük. Nem tudom, Taeho-val mi történik, de engem Insoo támogat el a házáig. Még szerencse, hogy két utcányira lakik a művelődési központtól.

– A francba, nagyon vérzel – szisszen fel Insoo, amikor fertőtlenítővel és kötszerrel a kezében tér vissza hozzám. – Vigyázz, ez csípni fog! Ugye nincs agyrázkódásod?

– Jól vagyok… Emlékszem, hogy mi nyertünk – nyöszörgöm lassan forgó nyelvvel. – Aztán megcsókoltam Soonát. Aztán… Hyung, te a bal kezeddel verted péppé azt a vadbarmot!

– Tessék? – Annyira fellelkesülök, hogy ülő helyzetbe tornászom magam, és elnagyolt gesztusokkal támasztom alá mondanivalómat.

– Felemelted a kezed, és céloztál. Nem remegett meg, nem ütött mellé, pontosan ott találtad el, ahol szeretted volna. Ez azt jelenti, hogy jobban vagy!

A boldogság, amit a gyógyulása miatt érzek, meg az a sok ma történt dolog akaratlanul elveszik az eszem. Örömömben erősen magamhoz szorítom, de ahelyett, hogy itt megállnék, gondolkodás nélkül a szájára tapadok. Mivel nem taszít el magától, nem hagyom abba, pedig kezdek tudatában lenni annak, hogy nem szabadna ezt csinálnom. De úgy vagyok vele, hogy most vagy soha. Még egy ilyen lehetőség nem fog adódni, szóval ki kell használnom, mert piszkosul szükségem van a hajamban barangoló ujjaira, elégedett sóhajára, ami akkor szakad ki belőle, amikor elmélyítem a csókunkat. Legalább egyszer muszáj éreznem a szívverését versenyt dobogni az enyémmel, csupasz bőrét a kezem alatt, ahogy végigsimítok a hátán.

Tudom, hogy be kéne érnem ennyivel, hisz az is csoda, hogy ezt átélhettem, de egyszerűen nem bírok betelni vele. Megízlelem a nyakát, és a szexi kulcscsontját sem hagyhatom ki, miközben ujjaim a hasán fellelhető összes kockát kedvükre fedezik fel. Felpillantok mámortól ködös tekintetébe, melyben ismét ugyanazt látom, amit a produkciónk közben. Szeret, vágyik rám, velem akar lenni. A hirtelen jött boldogságtól minden másról megfeledkezem. Csak mi ketten létezünk abban a nappaliban, ahol heteken át gyakoroltunk, nevettünk, játszottunk, húztuk a másikat. Csak ketten, és nem jut el a tudatomig, hogy ebben a házban sosem voltunk még egyedül…

– Oppa! – Soona sikolya jeges vízként éri felforrósodott testünket. Insoo ha eddig nem is, most ellök magától, és szó nélkül a húga után rohan. Én megsemmisülten ücsörgök még egy kicsit a zongorát bámulva, amihez annyi szép emlék fűz. Tudom, hogy semmi keresnivalóm nincs itt. Insoo a testvérét fogja választani, én meg úgyis hazamegyek holnap, szóval nem értem, minek bőgök már megint kislányok módjára.

Mindent elcsesztem. Az egész este úgy alakult, hogy Soonának kedvezzek. Mi nyertünk, így elmehetnek Amerikába. Megcsókoltam egy randikkal tarkított hét után. Az eredeti forgatókönyv szerint holnap könnyes búcsút vettünk volna, aztán még néhányszor felhívtam volna addig a bizonyos nem várt szörnyű napig. A halálos ágyán csak a szépre emlékezett volna. Az első szerelmére, az első csókjára, erre nekem köszönhetően azok a képek fognak végigpörögni lelki szemei előtt, melyeken rá vagyok mászva a bátyára, aki élvezettel viszonozza az érintéseimet. De mit ér az, hogy élvezte, ha összetörtem a húga szívét?

– Anya… Értem tudnál jönni? – lehelem a nagyi öreg készülékébe. A viselkedésemmel a nagymamámat is megijesztem, de még egy itt töltött napba belerokkannék. Úgy felébredni, hogy nem megyek át hozzá. Úgy elaludni, hogy nem hívom fel egy kis eszmecserére. Szerencsére anyukámat szerintem egyetlen piros lámpa sem volt képes megállítani meggyötört hangom hallatán, így éjfél körül már régen látott tragacsában szenvedek.

Amikor két hónappal ezelőtt kinéztem az ablakon, semmit nem jelentettek számomra a faluban élő fák, az erdő, a kis patak, mi több, a gondolattól is irtóztam, hogy ezek közé leszek zárva. Ma mindegyikhez egy felejthetetlen emlék köt. Szeretnék kiszállni a kocsiból, hogy magammal vigyek egy-két ágat vagy levelet; nincs semmi kézzel fogható, amit betehetnék a gyűjtögetős dobozkámba. Pedig az eddigi tartalmát ki is hajíthatnám a kukába, mert közelében sem járnak ennek a helynek a csodáihoz. A határhoz érve szorosan lezárom a szemhéjamat. Nem akarom végignézni, ahogy lassan semmivé válik előttem a táj, így inkább az álmaimba menekülök, ahol nem kell elhagynom a pompás virágokkal szőtt mezőket. Ahol sosem hallgat el a zene, nem törnek össze szívek, és ahol nem állunk egymás boldogságának az útjában.

***

Magányosan kémlelem az ablakom előtt elterülő havas tájat. Napok óta tart a téli szünet, én mégsem dugtam ki az orrom a lakásunkból. Amióta visszajöttem a kis faluból, egy buliban sem jártam, holott azelőtt nem telt el úgy hétvége, hogy ne iszogattam volna a srácokkal. Előveszem a gitárom, mert mostanság a zene az egyetlen mentsváram. Persze apámnak tetszik ez a szituáció. Nem bánja, hogy naphosszat itthon ülök, ugyanis az azt jelenti, hogy nem bonyolódom bűnös viszonyokba. Szerencséjére nem tud a fejemben olvasni!

Anya érzésem szerint kicsit megenyhült. Szeretne újra a bizalmamba férkőzni, kérdezgeti, hogy tetszik-e valaki, és halkan hozzáteszi, hogy nem baj, ha fiúról van szó. Nem tudom, minek köszönhető ez a változás. Talán megijesztette, hogy régi énem halovány másolata tért haza a nyaralásból. Csakhogy teljesen magamba zárkóztam; nem szívesen meséltem volna neki egy csupán az álmaimban létező szerelemről.

Nagyival sokat beszélek telefonon. Az egyik alkalommal elfúló hangon adta a tudtomra, hogy Soona meghalt. Minden sejtem Insoo-hoz akart rohanni, vagy legalább felhívni őt, de végül csak az ágyamon zokogva imádkoztam. Arra kértem Istent, hogy adjon neki elég erőt a folytatáshoz. Hogy gyógyítsa be azokat a sebeket a lelkén, amiken csak Ő tud enyhíteni.

Alig hallom meg a csengőt, úgy belemerülök a pengetésbe. Nincs nagy kedvem ajtót nyitni, mert biztos megint valamelyik szomszéd panaszkodik a zajongás miatt. Inkább örülnének, hogy nem dobolok! Fújtatva teszem le a hangszert, és azon drukkolok, nehogy az alattunk lévő lány álljon a másik oldalon, mert nem szívesen utasítanám el kábé századjára. Mi olyan vonzó bennem, hogy az összes csitri velem akar járni?

Szó szerint megrogynak térdeim, amikor Insoo szolid mosolyával találom szemben magam. Egyszerűen fogalmam sincs, hogy kéne reagálnom a jelenlétére. Egyszerre szeretnék a nyakába ugrani, becsapni az orra előtt az ajtót, és napokig ki se kelni az ágyból. Rengeteg dolgot akarok elmondani neki, ugyanakkor a makacs némaság nem engedi, hogy szóra nyissam a szám. Olyan sok érzés dúl bennem harcot: remény, félelem, értetlenség, fájdalommal átitatott öröm… Nem vettem számításba, hogy valaha újra láthatom. Nem készültem fel rá, ezért nem tudom, mit kéne tennem.

– Szia… – nyögöm ki nagy sokára, de a hangom pusztán nyekergésnek hat.

– Szia! – Hosszan fújja ki a levegőt, mintha nagy kő esett volna le a szívéről, amiért nem küldtem el. Hogy is tehettem volna, amikor egy örökkévalóságnak tűnő kongó üresség után végre megint érzek valami mocorgást a mellkasomban. – Már nem tudtam elvinni a húgom Amerikába… – suttogja megtörten. Miért, Istenem? Tudom, hogy szükséged volt egy újabb angyalra, de legalább arra az útra elengedhetted volna egyfajta búcsúzásképpen. – Szóval arra gondoltam, hogy a tengerbe szórom a hamvait, miközben felidézem a közös emlékeinket. De nem akarok egyedül menni.

Mielőtt feltehetne bármilyen kérdést, villámsebességgel magamra kapok egy kabátot meg a csizmámat, bedobálok néhány létfontosságú cuccot a táskámba, és pár perccel később már az autójában ülök, ami a reptér fele tart. Anyának írok útközben egy üzenetet, aztán kikapcsolom a telefonom, hogy senki se zavarjon. Minden tiszteletemet Soonának akarom szentelni. Azóta is mardos a bűntudat, hogy meglátott minket. Megőrjít az a gondolat, hogy miattam talán felgyorsult a betegsége folyamata, és előbb jött érte a halál. Szeretném jóvá tenni, bár gőzöm sincs, hogyan. Egyelőre a támogatásom is elegendő lehet.

A repülőn Insoo az ablak mellé ül. Azt mondja, a felhők felett közelebb érzi magát Soonához, én pedig nem kétlem, hogy most is épp minket figyel. Pont ezért húzódom olyan messze a bátyától, amennyire csak lehet. Pokollá tettem az utolsó napjait a Földön, nem tehetem tönkre a mennybéli létét is.

– Ezt a levelet neked írta – nyújt át egy gondosan borítékba hajtogatott papírdarabot. Hú, remélem, Soona nem veszi észre, ahogy megremeg a kezem, amikor Insoo egy pillanatra hozzám ér. Szörnyen kíváncsi vagyok arra, mi állhat a soraiban, ugyanakkor félek is elolvasni, ezért zavarodottan a zsebembe csúsztatom. Mi van, ha elhord benne egy utolsó szemétládának? Vagy, ha arra kér, soha többé rá se nézzek a testvérére? Istenem, ha most ott van melletted, mond meg neki, hogy nem fogok semmi rosszat csinálni Insoo-val, de azt nem kerülhetem el, hogy ránézzek.

Amikor Insoo elalszik, két perc múlva a vállamra esik a feje. A fenébe! Miért nem ültettem közénk a jobbomon helyet foglaló idős bácsikát? Még a végén Soona félre fogja érteni! Eszembe jut a zsebemben lapuló levél, aminek az elolvasásától továbbra is tartok, de muszáj lekötnöm magam, különben mindjárt megérintem a nyakamat csiklandozó puha tincseket. Komótosan hajtogatom szét a lapot, mintha azzal, hogy később vágok bele, megváltozhatna a tartalma. Percekig csak bámulom a szépen leírt nevemet, aztán egy mély lélegzetet követően lejjebb eresztem a tekintetem.

 

Drága Sang!

Remélem, nem gondolod azt, hogy haragszom rád. Ha mégis így lenne, szeretnélek biztosítani a felől, hogy amit jelen pillanatban irántad érzek, az színtiszta hála.

Amit Oppával értem tettetek, mindketten szeretetből csináltátok. Oppa engem akart boldoggá tenni, te meg azt akartad , hogy ő legyen boldog.

Ha tudnád, milyen boldoggá tetted csupán azzal, hogy megismert. Sajnos a betegségem beárnyékolta azt, amit irántad érzett. Illetve túl későn vettem észre, hogy szerelmes beléd, így miattam mindenét feláldozta, mint mindig.

Kérlek, vigyázz rá! És tedd őt a világ legboldogabb emberévé, mert nála jobban senki nem érdemli ezt meg.

A végén már azt is elmondta nekem, hogy a korkülönbség nem zavarja, az viszont igen, hogy te még nem töltötted be a tizennyolcat. Amikor ezeket a sorokat olvasod, talán már el is múlt a szülinapod.

Ja, egyébként sosem volt menyasszonya. Azért találta ki, hogy távkapcsolatban él, hogy a falubeliek ne csámcsogjanak a szexuális beállítottságán.

És Szöulba fog költözni. Csak miattam maradt vidéken, mert én nagyon szerettem itt élni.

Azt hiszem, mindenről beszámoltam, amiről tudnod kell.

Hajrá, Sangie! Fentről figyellek majd, úgyhogy meg ne próbálj fájdalmat okozni Oppának, mert életed végéig kísérteni foglak!

Szeretettel:

Kang Soona

***

Insoo mögött állok a parton, aki a fodrozódó víztükörbe mélyed. Megfogadtam, hogy ezt az utat Soonának szentelem, erre csak azon jár az eszem, milyen jól néz ki a lemenő napsugarakkal körülölelve. Legalább hússzor elolvastam a levelet a repülőn. A szavai elmémbe égtek; egyfolytában azokat ismételgetem, mint egy jó öreg bakelit, amin megakadt a tű.

Insoo közelebb lépked a vízhez, és megcsókolja az urnát, mielőtt a hullámok közé engedné a húga hamvait. Félhangosan egy altatódalt énekel; nekem is ezt dúdolta az anyukám, amikor az ölében aludtam el. Hirtelen ötlettől vezérelve letérdelek, hogy megérinthessem Soona sírját. A bátyja rengeteg virágszirom társaságában bocsátja útjára azt, ami még megmaradt belőle. Mindketten tudjuk, hogy ez pusztán formalitás, hiszen a lány már egy ideje a Mennyország lakosait boldogítja vidám kacajával, pozitív személyiségével.

– Találkozzunk ott, ahol a Nap és a tenger összeér – súgja Insoo, amikor ujjai már csak az üres urnát markolásszák kétségbeesetten.

– Nézd csak! Ott van! Te nem látod? – lépek oda mellé. Szorosan átkarolom a derekát, fejemet a vállára hajtom, és engedem, hogy a képzeletem olyan magaslatokba szárnyaljon, ahova azok tudnak elérni, akik igazán hisznek. – Soona haja ki van engedve. Nagyon hosszú, szinte a bokájáig ér. A ruhája vakító fehér, és olyan kecsesen szál körülötte, mintha táncolna. Vagyis… Ha jobban szemügyre veszem, táncol is. A kedvenc dalotokra. Fényesebben ragyog, mint a csillagok, nem igaz? És nézd, kicsit távolabb látok még két alakot. Soona felé közelednek, aztán két oldalról megfogják a kezét…

– Apa és anya… Látom őket…

Miután kicsit sírdogálunk, Insoo felém fordul, és beleveszik rajongással teli tekintetembe. Nem szólunk semmit, nem teszünk semmit; szívünk egy ritmusra dobbanó melódiája mindent elárul a másiknak. Tudom, hogy nagyon fiatal vagyok még, de biztosra veszem, hogy az ilyesfajta csodák csak egyszer történhetnek meg egy ember életében. Megszorítom a kezét, és újra az eget kezdem pásztázni. Némán megígérem Soonának, hogy örök mosolyt varázsolok a bátyja arcára, Istennek pedig köszönetet mondok. Eddig minden alkalommal kérésekkel árasztottam el, de sosem adtam hálát a közbenjárásáért.

Azt hiszem, egy jó darabig nem foglak zaklatni. Úgyis van elég dolgod. Köszönöm, hogy az anyukám kezd megérteni. Köszönöm, hogy a nagymamám idős kora ellenére kicsattan az egészségtől. Köszönöm, hogy megáldottál a zenével. Köszönöm, hogy megengeded, hogy boldog legyek egy másik férfival. És köszönöm, hogy annak ellenére szeretsz, hogy nem vagyok tökéletes.

 

 

Sziasztooook! 

Igazából egy másik történet 80%-ának megírása után tértem át erre, mivel szombaton végre-valahára megnéztem legdrágább Insoo oppám mini soriját. És hát úgy örültem, hogy újra benne van valamiben, meg az YT csatornájáról se tudtam leszakadni, ahova egymás után töltögette fel a cuki éneklős-gitározós videókat Sanggal, hogy sikeresen eltérített eredeti tervemtőlXD 

Na szóóóóóval, szeretném egy kicsit itt promózni a fent említett WISH YOU című sorozatot, hátha valakit érdekelne. (Amúgy nem szoktam webdrámákat nézni, mert olyan rövid terjedelemben szerintem nem tud kibontakozni normálisan egy történet, de néha kivételt kell tenniXD) DE ez egy BL sori, úgyhogy csak az nézze meg, akinek nincs ezzel problémája^^ (Bár abszolút lájtos, úgyhogy nem kell tőle félniXD)

https://www.blhunsub.hu/koreai-sorozatok/885-wish-you-your-melody-in-my-heart

És ami a vallásos részt illeti... Szintén múlthéten néztem meg az Eltörölt fiú című LMBTQ filmet, és eléggé kicsapta nálam a biztosítékot, hogy egyesek Istennel takarózva magyarázzák a másság iránti gyűlöletüket, és ezzel a szemlélettel szerettem volna szembemenni a novellámmal^^

Huh, köszi, hogy rászántátok az időtöket, hogy elolvassátok!<3