Chen - Elérhetetlen |OS|

 

MUSIC CHALLENGE - Bagossy Brothers Company: Úszom a Nap felé

Áhítattal szememben néztem le a kezemben tartott kisbabára. Az emberek azt hitték, orvosi beavatkozás mentette meg az életét, de valójában a csöppség nekem köszönhette, hogy nemsokára anyukája oldalán piheghet.

Sokakat gyógyítottam már meg, ez az apró teremtmény mégis nagy hatást gyakorolt rám. Nem akartam elengedni. Nem azért, mert attól tartottam, újra megkörnyékezik a démonok, hogy megkaparinthassák a lelkét, valami megmagyarázhatatlan, láthatatlan kötelék fűzött össze az újszülöttel.

Idejét sem tudtam megmondani, mióta léteztem őrangyalként. Korábban viszont csak állatok vagy növények mellé rendeltek ki védelmezőnek. Örültem, ha segíthettem egy beteg cicán, szerető otthonba vezethettem egy kóbor kutyust, vagy gyönyörű virágokkal boríthattam be egész mezőket, de ehhez az érzéshez semmi nem volt fogható. Mintha abban a pillanatban nyert volna értelmet a létem, amikor ő a világra jött.

Egy angyalnak nem születhetnek gyermekei; én mégis apának éreztem magam hallgatva a békés szuszogást, amikor álomba ringattam az ujjamat szorító csecsemőt.

***

– Chen! Megint itt vagy? Tudod, szeretek beteg lenni, mert akkor mindig meglátogatsz. Meg hát a suliból is kimaradhatok így. Meséltem már neked arról az undok lányról?

Mosolyogva simítottam kezem a kislány puha bőrére. Születésétől fogva a személyes őrangyala voltam, hisz meg kellett védenem abban az évszázadok óta dúló harcban, amit a démonok vívtak ellenünk az ártatlanok lelkének megszerzéséért. Egy bestia megint a közeli árnyékokban ólálkodott. Arra várt, hogy a figyelmem elterelődjön, és a helyzetet kihasználva elrabolhassa a lázas gyermek tiszta lelkét. Szüksége volt rá, sokkal inkább, mint egy bűnös, romlott példányra. Én viszont mindent megtettem annak érdekében, hogy a kicsit továbbra is az élők sorában tartsam.

– Kihez beszélsz már megint, Haneul-ah? – lépett be a szobába a kislány anyukája aggódó arccal.

– Itt van a barátom. Mindig eljön, ha megbetegszem, elesek, ilyesmi. Gyönyörűek a szárnyai, nem igaz, mama?

– Túl magas a lázad… Gyere, kapsz egy kis hideg vizes borogatást.

Miután az anyuka távozott, a cserfes kislány felült az ágyában, és huncut vigyort villantott mások számára láthatatlan mivoltomra. Megállapítottam, hogy még egy foga kiesett. Figyelmeztettem magam, hogy nem feledkezhetek meg arról, hogy Fogtündérré avanzsálva kis ajándékot csempésszek a szobába, mielőtt itt hagynám.

– Mindenki bolondnak néz – biggyesztette le száját Haneul, mire aggódva fontam össze karjaim mellkasom előtt.

– Ha szeretnéd, nem jövök többet. – Magamban azon drukkoltam, hogy tiltakozást kapjak válaszul, ugyanakkor minden vágyam az volt, hogy a pindurka jól érezze magát, így ha bele is szakadt volna a szívem, tartottam volna tőle a távolságot.

– Dehogy szeretnék ilyet! Inkább nézzenek bolondnak, minthogy soha többé ne találkozzak veled! Az sokkal borzalmasabb lenne annál, ha mondjuk, életem végéig nem ehetnék cukorkát, vagy ha az öcsikémnek kéne adnom az összes játékomat.

Aggodalom költözött lelkembe, mialatt a kezét fogva kedvenc altatóját énekeltem. Túlságosan ragaszkodott hozzám. Ahelyett, hogy a vele egykorú gyerekekkel játszott volna, ő naphosszat arra várt, hogy megjelenjek. Hallottam, hogy a babáinak rólam mesél, láttam, ahogy tekintetét az égre emelve az én nevemet formálja pici szája. Az ő érdekében kellett volna egyre kevesebbszer meglátogatnom, de valami ismeretlen erő folyton hozzá húzott. Egyik pillanatban még a társaimmal vitattam meg a másnapi teendőket, aztán hirtelen ott találtam magam Haneul szobájában, mintha tudat alatt vittek volna oda szárnyaim.

Egy angyalnak nem lehetnek kishúgai; én mégis bátyként óvtam a gyermeket, amikor este betakartam, és mellé helyeztem az ajándékba szánt babát, ami attól kezdve a kedvence lett.

***

– A lovaglás túl veszélyes, kisasszony! Bármikor leeshetsz róla. Miért nem rajzolsz inkább? Vagy írsz verseket? – kiáltottam aggodalmasan a serdülővé cseperedett lánynak.

– Angyal létedre félsz a lovaktól? Ahelyett, hogy naphosszat azon a fán ücsörögsz, gyere, és pattanj nyeregbe te is! Mellesleg, ha tudtam volna, hogy többször találkozhatunk, ha ezt a tevékenységet választom hobbiként, már rég lovagló csizmát húztam volna.

Haneulnek esze ágában sem volt leszállni a fekete paripa hátáról, sőt, pimaszul vigyorgott az egyre gyorsabban vágtázó csődörről rám. Ezúttal nem leselkedett a közelben az ellenség, nem ijesztgették a lovat, hogy bokrosodjon meg, és dobja le a rajta ülőt; csupán indokokat kerestem arra, hogy gyakrabban kommunikálhassak vele. A távolból követtem minden lépését, de az más volt, amikor halhattam csípős megjegyzéseit, elragadó kacagását, amit én váltottam ki belőle.

– Mit szólnál, ha közelebbről megismerkedhetnél a Nappal?

– Te most arra célozgatsz, hogy elviszel egy körre? Ez állati király! Sokkal menőbb, mint egy ló vagy egy motor.

Számtalanszor végignéztem az Aladdin című mesét védencem szobájában bujkálva. Amint a karjaimba vettem Haneult, azt képzeltem, hogy egy varázsszőnyegen utazok vele a boldogság felé. Elbűvölt a mosolya, ami egyre szélesedett, minél feljebb haladtunk. Csillogó szemei, ahogy elragadtatva aranyszín tollaim fürkészte, félénk érintése, amikor óvatosan végigsimított néhány pihén.

– Szeretnéd megfogni a felhőket?

– Nem. Épp elég, ha innen csodálhatom őket – motyogta Haneul arcát a selymes tollakba temetve. – Kész szívás, hogy senkinek nem mesélhetek a világ legizgibb kalandjáról.

– Meséld el nekem. Mintha én lennék a legjobb barátod. – Haneul olyan sokáig hallgatott, hogy azt hittem, nem fog eleget tenni a kérésemnek. Aztán lusta mosoly terült szét arcán, és onnantól kezdve be sem állt a szája.

– Képzeld, az angyal, aki születésemtől fogva látogat, felrepített az égig. Gyönyörűek voltak a szárnyai, megtervezni sem lehetne szebbet. És amikor a napsugarak megcsillantak azokon a puha tollakon… A szél meg úgy csókolt arcon, mintha belém szeretett volna! Úgy éreztem, mintha úsznék a Nap felé. Bár az igazat megvallva sosem akartam odaérni hozzá, mert az az utunk végének közeledtét jelentette volna. A Han folyó és a Namsan torony apró pontokká zsugorodva integettek lentről. Csak ők lehettek a szemtanúi ennek a csodálatos élménynek. Amint egyre nőtt a torony és a folyó, fájdalom hasított a szívembe. Nem akartam, hogy véget érjen… Nem akartam, hogy ismét ki tudja, mennyi időre ne lássam őt… Egyébként Chen, tényleg te vagy a legjobb barátom.

A Haneul szemében megszületett könnycseppek fényesebben ragyogtak mindegyik csillagnál, amit valaha láttam. Az ereszkedés helyett legszívesebben újra a magasba emeltem volna, de mint Hamupipőkének, nekem is megvoltak az időbeli korlátaim.

Szomorúság öntött el, amikor nélküle kellett újra útnak indulnom. Hiányzott vállamról a feje, még mindig oly apró kezei, melyek szüntelenül a szárnyaimmal babráltak. A szokásos napi beszámolón hazugságokat hordtam össze. Nem vallhattam be, hogy amíg a többiek a világbékéért harcoltak, én tündérmeséket váltottam valóra. Nem árulhattam el, hogy évek óta az a legnagyobb vágyam, hogy ember lehessek, mert senki más nem járt egy cipőben velem. Nem értettem, miért lettem ilyen selejtes, miért pont engem rakott össze hibásan a Teremtő. De mélyen hallgattam az engem gyötrő bűnös gondolatokról, mert attól rettegtem, ha fény derül rájuk, soha többé nem láthatom Haneult.

Tétlen óráimban elnyúltam egy-egy felhőn, és onnan figyeltem kis barátom mindennapjait. Megnyugtatott, hogy két lánnyal is bizalmas kapcsolatba került. Úgy bolondoztak az ágyon ugrálva kedvenc együtteseik dalait kornyikálva, mászkáltak a plázákban a megfelelő göncöket kutatva, ahogy csak csajok képesek egymás között. Természetesen legtöbbször az volt a téma, kinek, melyik fiú tetszik, de ilyenkor direkt „csatornát váltottam”. Nem akartam visszaélve a képességemmel a privát szférájába tolakodni. Egyébként meg túl fiatalnak tartottam ezekhez a dolgokhoz, de ezt akárhányszor a szemére vetettem, csak vállvonogatással felelt.

Egy angyal nem büszkélkedhetett barátokkal; én mégis legjobb barátomként tekintettem egy tizennégy éves emberlányra, akitől számtalan év és még több egyéb tényező választott el.

***

– Te meg mit keresel a tizennyolcadik szülinapi bulimon? Nehogy azt mondd, hogy meg fog rázni az áram, rám szakad a csillár, vagy esetleg alkoholmérgezés fenyeget? – vihogott Haneul vörösbortól szédelegve, amint megpillantott sok idő eltelte után.

– Egy szülinapi bulin igen is sok veszélynek vagy kitéve. Ott van például az a baseballos srác, aki épp most vetkőztet le gondolatban. Ha én nem védenélek meg, igazából is megtenné, és nem állna le, ha megkérnéd rá.

– És ki mondta, hogy én le akarnám állítani? – fújta fel az arcát durcásan. Szomorúan ráztam meg fejem. Már nem az a rózsaszín ruhába öltöztetett kis hercegnő nézett velem farkasszemet, aki boldogan rohant az ölelésembe, amint felbukkantam. Haneul felnőtt, és én nem vehettem zokon, ha helyettem a hús-vér emberek társaságát kereste, hisz ez volt a normális.

– Boldog szülinapot! Az a srác nem is olyan rossz, amilyennek beállítom. Érezd magad jól vele…

– Idióta! Az angyalok nem tudják, hogy ha egy lány egy másik fiúról beszél előttük, az azt jelenti, hogy féltékennyé akarja tenni őket?

A védencem közelebb lépett hozzám. Túlságosan közel. Tudtam, hogy hibát követek el, jobban mondva égbe kiáltó bűnt, de képtelen voltam ellenállni a hátamra simuló meleg kéznek, a pinkre festett hívogató ajkaknak, és annak az elbűvölő szempárnak, mely csupa szeretetet sugárzott felém.

– Lépjünk le innen! El sem tudod képzelni, milyen unalmas volt nélküled.

– Szeretnél megint repülni esetleg? – kérdeztem óvakodva,. azt remélve, hogy igen lesz a válasz, mert akkor kibújhattam volna a kísértés szoros öleléséből.

– Szuper volt a repülés, de van valami, ami még annál is csodálatosabb. Amikor azt érzed, hogy szárnyak nélkül is tudsz repülni.

Nem ittam, elmém mégis áthatolhatatlan ködfátyolba burkolózott. Úgy követtem egészen a tengerpartig, mintha arra programozott volna. Megbabonázva néztem könnyed léptekkel haladó alakját, meg-meglibbenő hullámokban aláhulló éjszínű hajzuhatagát, és egyre forróbb lángok vették birtokba félelemtől reszkető testem. Tudat alatt tisztában voltam azzal, hogy nem kéne itt lennem, nem szabadna ezt csinálnom, mégsem sikerült megálljt parancsolnom siető lábaimnak.

Haneul lerúgva magáról cipőit gázolt végig a vízhez vezető homokon. Táncolva suhant előre, mintha a talpa nem is érte volna a földet, mintha ő maga is egy angyal lett volna. Válla felett hátrapillantott, hogy továbbra is a nyomában vagyok-e, aztán biztató mosolyt küldött felém. Behunyt szemmel közelítettem meg, amin hangosan felnevetett. Óvatosan megszorította kezem, majd az arcára vezette, én meg lefagyva álltam ott megbénult végtagokkal. Minden érzékszervem kiélesedett: hallani véltem hevesen dobogó szívét, sokkal intenzívebben éreztem virág illatú parfümjét, tekintetével foglyul ejtett, nem eresztett, nem hagyta, hogy valaha mást lássak rajta kívül.

– Elmesélhetek neked úgy valamit, ahogy a repülésnél? – kérdezte halkan ujjait a karomra vezetve. Mivel másra nem futotta tőlem, erőtlenül bólintottam, és átengedtem magam finom érintésének. – Van egy srác… Annyira kedves, édes… Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy egy angyal. Csak az a baj, hogy nem tudom, ő mit érez irántam.

– Az a srác rohadtul fél attól, mit fog kapni ezért… De ő is szeret. Teljes szívéből.

Több száz éve léteztem. Szemtanúja voltam megannyi háborúnak, ártatlan emberek halálának, tűzvészeknek, árvizeknek, abban a pillanatban viszont minden semmivé lett. Nem emlékeztem a múltra, nem aggódtam a jövőn, csak boldoggá akartam tenni azt, akit a legjobban szerettem. Nem törődve a következményekkel megszorítottam a kezét, hogy hangosan kacagva rohanjunk a habok közé. Abban a pillanatban megszűntem évszázadok óta jót tevő angyalnak lenni; megszületett helyette a fiú, aki semmi másra nem tudott gondolni a csókjain kívül.

Egy angyal nem lehetett szerelmes; de azon az éjszakán nem angyal voltam, ahogy Haneul sem emberlány. Csak két szív voltunk, amik megálltak volna, ha nem egyesülhetett volna az ajkunk.

***

– Chen, mutasd meg magad, kérlek! Tudom, hogy itt vagy. Érzem. Mit tettek veled? Biztos vagyok benne, hogy eljönnél, ha nem lenne baj. Miattam bűntettek meg, igaz? Úgy sajnálom, hogy nem bírtam tovább visszafogni magam. Születésemtől fogva szinte mindig velem voltál, most meg évek óta nem láttalak. Megpróbáltam tovább lépni, normális életet élni, de nem megy. Bármit is csináltak veled, tudom, hogy te azt akarnád, legyek boldog. De hogy lehetnék az nélküled? A csajok unszolására elmentem néhány randira, de teljesen felesleges volt. A legutóbbi sráccal még jártam is fél évet. Jól éreztem magam vele, csak hát amikor megkérdezte, hogy nem költözök-e hozzá, rájöttem, hogy mégsem olyan jó… Hogy akármilyen nagy erőfeszítéseket is tettem, nem sikerült téged kiszakítanom a szívemből. Legalább adj egy jelet! Muszáj megbizonyosodnom arról, hogy ha láthatatlanul is, de itt vagy körülöttem…

Nem bírtam tovább nézni a kedvesem szenvedését. Összeszorítottam szemhéjaim, felkészítettem testem az elkerülhetetlen fájdalomra, majd elrugaszkodtam. Egy szárnnyal nem volt túl könnyű repülni. Nem is tudtam sokáig használni, így az út utolsó részét zuhanva tettem meg. A becsapódást követően jó ideig nem sikerült talpra állnom, pedig alig vártam, hogy letörölhessem Haneul könnyeit. Minden porcikám sajgott, de ez semmi nem volt ahhoz képest, amit évek óta a szívemben éreztem.

Miután összeszedtem magam, hosszú percekig viaskodtam józan énemmel, ami arról győzködött, hogy nem szabad még jobban összezavarnom őt. Hiszen sokkal nagyobb szenvedést fogok neki okozni, ha megint eltűnök egy röpke találka után. Egykor elhatároztam, hogy távol tartom magam tőle azért, hogy úgy élhessen, mint bárki más, erre hirtelenjében egy szempillantás alatt le akartam rombolni szépen felépített váram.

– Haneul, ne! – Amint ráeszméltem, hogy már a Hannam híd korlátját szorongatja, azon nyomban felhagytam a hezitálással. Úgy öleltem magamhoz, mintha ott helyben eggyé válhattunk volna. Ha rajtam múlt volna, soha többé nem engedtem volna el, de sajnos ugyanolyan következményekkel kellett számolnom, mint az utolsó találkozásunknál.

– Tényleg te vagy az? Azt hittem, már sosem láthatlak viszont… – zokogta a vállamba fúrva arcát. – Nem akartam leugrani… Csak a víz közelsége mindig megnyugtat… Ne haragudj, hogy nem ment azzal a fiúval. Esküszöm, nagyon próbálkoztam…

Felkaptam őt, és a kocsijához szaladtam vele. Ugyanazzal az ütött-kopott járgánnyal járt, amit az apukájától örökölt. Frusztráltan doboltam a térdemen az első piros lámpánál. Utáltam a helyzetünket. Azt, hogy kényszerítette magát a másokkal való randizásra. Hogy számunkra nem létezett megoldás. Hogy sosem lehettem felhőtlenül boldog a fejem felett lebegő kard miatt. Hogy nevetés helyett ideges sóhaj szakadt ki belőlem, amikor karomra simította a kezét…

Azt se tudtam, hova indultam, amíg Haneul halkan azt nem mondta, hogy menjünk a nyaralójukba. Amint elkezdett a barátnőiről meg az új munkájáról mesélni, rögtön meglazult a szívemet szorító vasmarok. Boldoggá tett, hogy ruhákat tervezhetett, hisz kiskora óta ez volt az álma. Mosoly szökött az arcomra, mikor eszembe jutott, hogy hányszor vonultam végig egy képzeletbeli kifutón az általa megálmodott öltözetekben. Aztán a tizennyolcadik születésnapján viselt szoknya és blúz jelent meg lelki szemeim előtt, amit saját kezűleg készített, és ami úgy tapadt a testére a víztől, hogy minden vonala kirajzolódott alatta…

Mire a kis házba értünk, már szakadtam a nevetéstől a Haneul asszisztenséről szóló sztorikon. Tudat alatt folyamatosan ott vibrált bennem, hogy nem lesz ennek jó vége, de nem foglalkoztam az engem figyelmeztető hanggal. Akár egy percem, akár egy órám volt kettesben a szerelmemmel, minden egyes pillanatát gondtalanul akartam élvezni, ahogy múltkor is.

Vacsora alatt is végig beszélgettünk; úgy tűnt, végeláthatatlan az élmények tárháza, amit meg akartunk osztani a másikkal. Haneult az egyre fogyó bor szédítette meg, engem az ő szépsége sodort újra veszélyes vizekre. Nem telt el sok idő, és már az ingem gombjaival babrált. Egyetlen egy témát kerültem az est folyamán, a büntetésemet, de amint fedetlen hátamra tévedtek ujjai, szörnyülködve szisszent fel, úgyhogy nem titkolózhattam tovább.

– Amiért nem értem aznap időben haza, az egyik szárnyammal feleltem. – A véres részletekre inkább nem tértem ki. Haneul könnybe lábadt szemmel simogatta meg a heget, ami örök bélyegként jelezte, hogy nem vagyok többé az az angyal, akinek teremtve lettem. – Ezért nem tudtalak olyan sűrűn látogatni. Sokkal lassabban megy a repülés, a landolásról meg ne is beszéljünk. És hát ez jó indok volt arra is, hogy elfelejts engem…

– Ha soha nem láthatnálak többé, akkor sem felejtenélek el – suttogta elcsukló hangon. Nem akartam elrontani a hangulatot. Lángoló tűzre vágytam könnyek helyett, megint szárnyak nélkül szerettem volna repülni a karjaiban. – Ne! – csattant fel, amikor ajkaim a nyakára vándoroltak. – Vissza kell menned! Nem ragadhatsz itt ismét, mert a másik szárnyadtól is megfosztanak, és akkor nem jöhetsz el évek múlva sem.

– Nekünk csak ennyi jutott. Nem vehetlek feleségül, nem élhetek veled, nem csókolhatlak meg mindennap… De van egy éjszakánk, ami alatt azt tehetünk, amire vágyunk. Szeretlek! És ezen az éjszakán azt akarom hinni, hogy ez soha nem fog véget érni. Hogy mindig melletted láthatom meg a felkelő Nap első sugarait. Kérlek, tegyünk úgy, mintha a szerelmünk nem lenne lehetetlen…

Talán önző voltam, amikor forró ölelésében megfeledkeztem az egész világról. De belefáradtam a folytonos aggódásba. Tudomást sem véve a holnapról csókoltam Haneult, ahol értem, hogy a legcsodálatosabb repülést biztosítsam mindkettőnk számára. Tudtam, hogy bele fogok halni a bal szárnyam elvesztésébe, mivel az egyet jelent azzal, hogy egy örökkévalóságon át emlékeim börtönébe leszek zárva, mégsem voltam hajlandó lemondani egy cseppnyi boldogságról.

Az előző alkalommal annyira elvették az eszem Haneul csókjai, hogy nem figyeltem az idő múlására, így reggel arra eszméltem, hogy néhány démon erőszakkal cipelt el. Most azonban nem jött senki, pedig a Nap már rég besütött az ablakon. Kiosontam a konyhába, kávét főztem, rántottát készítettem, még a híreket is megnéztem, és továbbra sem történt semmi. Úgy éreztem magam, mint egy átlagos férfi, aki alig várja, hogy felébredjen a szerelme, mert pár perc különlét után is kimondhatatlanul hiányzik neki.

Haneul zokogva kelt fel. Azt hitte, azért nem vagyok mellette, mert elvittek, így amikor megpillantott, örömtől mámorosan ugrott a nyakamba. Azt remélte, csoda történt, Arról kezdett álmodozni, miként fogunk élni ezután. Én mosolyogva hallgattam a tündérmeséit, de nem mertem magam hiú ábrándokba ringatni.

Eltelt egy nap, kettő, és én még mindig a kis nyaralóban, a szerelmem oldalán ébredtem. Bennem is megjelentek a remény halvány szikrái. Lehet, hogy ezúttal tényleg itt maradhatok? Talán megkegyelmeznek nekem, és tekintettel lesznek arra az őszinte és tiszta érzésre, amit Haneul iránt táplálok?

A harmadik napon már alig jutott eszembe, ki is vagyok valójában. Esténként szeretkeztünk, napközben játszottunk, úsztunk, kirándultunk; úgy éltünk, mint a friss házasok, akik képtelenek betelni egymással. Néha azért aludtunk is, de csak szorosan összebújva, egy pillanatra se eresztve a másikat. Haneul azt vette a fejébe, ha állandóan ölelget vagy fogja a kezem, senki se tud majd elválasztani tőle. Én is kezdtem hinni a csodában, ráadásul imádtam az érintését, úgyhogy eszem ágában sem volt méterekre eltávolodni tőle.

A negyedik napon csupán egyszer sejlett fel gondolataim között a régi életem. Az ötödik napon egy jelképes gyűrűt húztam Haneul ujjára, amivel azt szerettem volna kifejezni, hogy bármi történjen, a szívem örökké az övé lesz. A hatodik napon elhagytuk a nyaralót, és beköltöztem a főváros közepén álló lakásába. A macskája utált, mivel addig Haneul vele osztotta meg az ágyát, de amikor rájött, hogy az én lábamnál ugyanolyan kényelmes a takaró, elégedett dorombolással jelezte, hogy áldását adja a maradásomra.

Csakhogy sajnos elérkezett a hetedik nap…

Amikor már egyáltalán nem számoltam azzal, hogy a történetünk rossz véget érhet, amikor teljesen megfeledkeztem a hátamra simuló bal szárnyról, a valóság kíméletlenül csapott arcon. Haneul a zuhany alatt énekelt, amíg én a nappaliban vártam rá. Hirtelen forgószél támadt körülöttem, szétnyílt a plafon a fejem felett, és villámsebesen kiszippantott egy láthatatlan erő. Olyan gyorsan történt minden, hogy annyit sem tudtam kiáltani: „szeretlek”. Jeges szél hatolt a bőröm alá, majd penge éles karmok vették célba még ép tollaimat.

A démonok fülsüketítő, gúnyos nevetése őrjítően tépázta idegeimet. Amíg darabokra marcangolták a szárnyamat, óriási szégyen kerített hatalmába. Cserbenhagytam a társaimat. Miattam eggyel kevesebben küzdenek ezután a szörnyetegek ellen. Jó harcosnak számítottam, mégis elbuktam, másodjára is. Egy szárnnyal sem voltam nagy hasznára a népemnek, de így teljesen értéktelenné váltam. Megérdemeltem, hogy elkergessenek, hogy soha többé ne lássam a felkelő Nap sugarait…

Egy angyalnak nem lehetett felesége, de én mindennek ellenére házas emberként tekintettem magamra, pedig nem esküdtünk meg, ráadásul még ember sem voltam.

***

– Chen… Nem gondoltam volna, hogy még egyszer viszontlátlak... – lehelte Haneul a kórházi ágyon fekve. Nem igazán találtam meg benne annak a kislánynak a vonásait, aki a szárnyamba kapaszkodva pásztázta az alattunk elterülő tájat. Eltűnt a hosszú, fekete hajkorona, a kihívó ruhák; csak a szeme csillogása volt a régi, amikor meglátott. Reszketeg, ráncokkal díszített kezét felém nyújtotta, sápadt arcán halovány mosoly jelent meg érintésem nyomán. – Nem akarom, hogy ilyen öregnek láss! Te ugyanúgy festesz, mint az első napon, én meg gyenge vénlányként nehezítem meg az ápolónők életét.

– Neked vannak a legszebb ráncaid, Haneul-ah. Te vagy a leggyönyörűbb vénlány, akit valaha ismertem. – Kuncogása rég nem tapasztalt békével töltött el. Kiolvastam a tekintetéből, hogy pontosan tudja, ez a végső búcsúnk, mégsem költözött bele a bánat. Én könnyedén elsírtam volna magam, de miatta rendületlenül felfelé görbült a szám. Ha lettek volna szárnyaim, utoljára megmutattam volna neki felülről a várost, de azok híján kénytelen voltam tovább hallgatni a gépek monoton csipogását.

– Hogy tudtál ma eljönni hozzám? – Nehezére esett a beszéd. Tulajdonképpen már a szemét is alig tudta nyitva tartani, de minden erejét beleadva rám összpontosított.

– Van egy barátom, Lay. Az egyetlen, aki nem fordított nekem hátat. Ő hozott magával.

– És mondd csak, az a Lay olyan jóképű, mint te? A keresztlányomnak éppen nincs udvarlója, biztosan szívesen randizna egy angyallal. – Nevetve emeltem számhoz törékeny kezét, hogy egy alig észrevehető csókot nyomhassak rá. Miután mindkét szárnyamat letépték rólam, száműztek a hazámból. Egy olyan helyre kerültem, ahol a hozzám hasonló kitaszítottak húzták meg magukat. Onnan is láthattam mindent, ami a Földön történt, viszont nem jöhettem ide, ami akkor volt a legnehezebb számomra, ha Haneult veszély fenyegette.

– Amikor Lay látta, hogy… hogy eljutottál az utad végére, saját bőrét kockáztatva értem jött, hogy elhozzon hozzád.

– Örülök, hogy akadt egy ilyen jó lélek a közeledben. Én biztos, hogy nem éltem volna túl a lányunk nélkül. – Haneul arca felragyogott, amikor szerelmünk gyümölcsére gondolt. Nem is tudom, melyikünk döbbent meg jobban, amint a pocakja gömbölyödni kezdett. Nincs is nagyobb büntetés annál, hogy sosem ölelhettem magamhoz a gyermekemet. Legalább messziről figyelhettem minden lépését, de nem foghattam meg a kezét, ha szomorkodott, nem kaphattam fel egy-egy esés után, aminél fájdalmasabbat elképzelni sem lehet.

– Pont olyan gyönyörű, mint te. Sajnálom, hogy… – Nem hagyta, hogy befejezzem; csendre intett, miközben a legtisztább őszinteséggel mélyedt a szemembe.

– Minjinek köszönhetően boldogan éltem. A legcsodálatosabb ajándékot kaptam tőled. Bár egyedülálló anyukaként neveltem, szerencsére mindent meg tudtam neki adni. Kivéve a legfontosabbat, egy apát. De rengeteget meséltem rólad. Azt mondtam, hogy az apukája egy angyal, amivel nem is hazudtam – hagyta el egy lebilincselő nevetés kiszáradt ajkait.

– Tudnád, hogy majd’ beleőrültem, akárhányszor találkozott egy pasival. Hála az égnek hamar rátalált az igazira, aztán jöttek is az unokák.

– Bárcsak megismerhetted volna őket. Songgi már nagyfiú, majdnem tizennégy éves, Hana azonban még csak hat múlt. Nagyon fognak hiányozni. Mi vár most rám, Chen? – Aggodalmat véltem felfedezni hangjában. A fene vinné el, hogy mindent elcsesztem! Normál esetben az őrangyalok kísérik a Mennyországba az őrzött lelkeket, és velük maradnak, amíg meg nem szokják új helyzetüket, de ebben az esetben ez sem adatott meg nekünk.

– Lay fog téged elvinni. Nem kell félned. Ezután egy olyan helyen fogsz örök békére lelni, ahol csak boldogság van. És jó sokára megérkezik majd hozzád Minji, aztán Songgi és Hana is. Mindenki, akit valaha szerettél.

– Csak te nem… Te még ott sem lehetsz velem. – Egyetlen könnycsepp szántott végig szeretett arcán. Egyre nagyobb gombóc nőtt a torkomban, amitől már lélegezni is alig tudtam. Legszívesebben ordítottam volna, ehelyett némán vájtam körmeim tenyerembe.

Haneul épp becsukta a szemét, amikor a lányunk és az ő gyermekei a kórterembe léptek. Minji odarohant az anyjához; halk szólongatására Haneul visszanyerte a lélekjelenlétét, és kedvesen mosolyogva mondott neki valamit. Songgi a sarokba húzódva, zsebre vágott kézzel, rezzenéstelen arccal meredt maga elé. Titkolni próbálta, de előlem nem tudta elrejteni a szemében gyülekező könnyeket. A kis Hana pedig plüssmackóját szorongatva lépkedett egyre közelebb az ágyhoz.

Még sosem voltak ilyen közel hozzám, mégsem láthattak engem. Fogalmuk sem volt arról, hogy én is ott vagyok mellettük. A visszafojtott sírás elemi erővel robbant ki belőlem. Nem tagadtam, hogy bűnt követtem el, hogy elárultam a népemet, de elviselhetetlen béklyónak találtam azt az öröklétet, ami Haneul nélkül várt rám.

Motoszkálást hallva az ajtó irányába kaptam a fejem. Lay állt ott, aki együtt érzőn biccentett felém. A felbukkanása azt jelentette, itt az idő, holott én nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy elengedjem létezésem értelmét.

– Van számodra egy ajándékom – mondta Lay, mielőtt végighúzta ujjait az arcomon. – Visszakapod a szárnyaid, hogy elkísérhesd Haneult utolsó útjára. Sajnos többet nem tudtam elérni a Főnöknél. Aztán pedig egy különleges személy őrangyala leszel. Az ő védelmezőjével végeztek a démonok, így sürgősen szüksége van valakire, aki vigyáz rá.

Hálásan magamhoz szorítottam Layt, és megrebegtetve a szárnyaimat szaladtam vissza az ágyhoz. Furcsa volt megint a hátamon érezni a puha tollakat, azok hiányát sokkal könnyebben viseltem a családoménál. Amikor Haneul rám pillantott, ellenállhatatlan mosolyra húzódott szája. Nem foglalkozott azzal, hogy mások is vannak körülötte, szeretetteljesen nyúlt a kezem után.

– Veled tarthatok a Mennyországba vezető úton. Majd jó lassan megyünk, és rátérek néhány kerülőútra, hogy minél tovább lehessünk együtt.

– Látod, mégiscsak vannak csodák – suttogta íriszeimbe mélyedve. Minji azt hitte, az anyja félrebeszél a halál árnyékában, Songgi továbbra is úgy tett, mintha erős lenne, Hana azonban közelebb lépett hozzám, és apró ujjaival megérintette a szárnyaimat ékesítő tollakat. A kislány látott engem! Nem tudtam, mit jelenthet ez, de megsimogattam az arcát, mire elbűvölően rám mosolygott.

– Ne félj, a nagymamádnak nem esik semmi baja. Vigyázni fogok rá, és egy csodaszép helyen fog titeket várni. Vigasztald majd meg anyukádat és a bátyádat, mert ők össze fognak omlani. Támogasd őket, rendben? – Hana bólintott, és sírás nélkül búcsúzott a nagymamájától. Amikor megfogták egymás kezét, összeállt a kép. Egy ember csak a saját őrangyalát láthatja, és azt is csak akkor, ha különleges kapcsolat fűzi őket össze. Ezentúl Hana őrzője leszek! Egyik szemem sírt, míg a másik nevetett. Jó lett volna végre megpihenni, a szerelmemmel élvezni az örökkévalóságot, ugyanakkor boldogság járta át minden porcikám arra a gondolatra, hogy mostantól az unokámmal lehetek. Ha már a lányom nem tudhatott rólam, legalább vele jó sok időt eltölthetek majd.

– Chen… Már nagyon fáradt vagyok… Menjünk…

– Jól van, kedvesem. Készen állsz életed legizgalmasabb utazására? – fordultam Haneul felé, miután Hanát Lay gondjaira bíztam, amíg vissza nem térek. Nem mutathattam ki, mennyire félek. Több, mint hetven éve kísértem nyomon minden lépését, még ha mostanság már csak távolról is tudtam. Rettegtem a gondolattól, hogy soha többé nem hallhatom gyöngyöző kacaját, nem láthatom, ahogy mindenről megfeledkezve táncol az asztal tetején. De nem tehettem semmit. Egy dolgot kivéve. A legvarázslatosabb pillanatokat okozhattam neki, amíg szét nem válnak útjaink.

A boldogság számomra mindig is olyan volt, mint a Nap. Olykor igazán közel kerültem hozzá, magamhoz ölelhettem, megízlelhettem, de legtöbbször csak messziről csodálhattam. Haneul távozásával együtt minden sötétségbe borult körülöttem. A Nap nem kúszott fel többé az égbolt peremére, ám mielőtt eltévedtem volna a sötétségben bolyongva, egy apró csillagot követve rátaláltam a megnyugvásra. Bár Hana minden mozdulata a nagymamájára emlékeztetett, ráadásul rettegtem attól, mi lesz akkor, amikor őt is elveszítem, de próbáltam megbékélni a sorsommal, és örültem minden kis cseppnek, ha már a boldogság tengere nem lehetett az enyém.