TaeKai - Az utca végén balra |OS|

MUSIC CHALLENGE - Harry Styles: Sweet creature

Szöul egyik eldugott részében, az utca végén balra álldogált egy házacska, amiben hosszú évek óta nem lakott senki. Ablakai szomorúan meredtek a szépen kivilágított esti utcákra, a sok-sok nevetgélve sétálgató emberre, de még a kutyák és macskák viháncolását is vágyakozva nézte. Közel s távol minden házban élt valaki, kivéve benne, ami egyre nagyobb bánattal töltötte el.

Egykor jóízű kacajok visszhangoztak falai közt, vidám lábacskák robogtak fel-alá a lépcsőkön, és mindig fenséges sütemény illat lengte be egész területét. Bőségesen megterített asztal roskadozott a konyhában, pihe-puha ágyikó gondoskodott arról, hogy a benne fekvő gyerekek álma szép legyen. Meleg áradt szét a legkisebb zugában is, míg most csontig hatoló hideg uralta.

A házat saját kezűleg felépítő apukának csupán egyetlen gyermeke volt, de a kis Taemin annyira szerette legjobb barátját, Jongint, hogy a fiú mindennap szívesen látott vendégnek számított. A házacska imádta, amikor a két lurkó birtokba vette az udvart, és nyakig sárosan játszottak a homokozóban, amíg le nem ment a nap. Imádta, amikor forró csokit szürcsölgetve bekuckóztak a sarokba, hogy megvitassák világmegváltó álmaikat. Imádta, ahogy egymást felülmúlva újabbnál újabb tánclépéseket találtak ki, melyeket nem győztek gyakorolni recsegő-ropogó parkettáján. Imádta hallgatni a szuszogásukat, amint sokszor a szőnyegen eldőlve merültek álomba. Szeretet teljesen figyelte, ahogy cseperedtek, ahogy egyre okosabbak lettek, ahogy szerelembe estek, amikor pedig valami bánat érte a fiúkat, tégla szíve együtt érző sajgásba kezdett.

A házacska nem értette pontosan, mi történt, de egy nap Taemin nem ment haza többé, ennek következtében Jonginnal sem találkozhatott már. A szomszédoktól azt hallotta, Lee apuka és anyuka meghalt, ezért ő egyszeriben csak egyedül maradt. Azt gondolta, új lakói lesznek, ám azok sok évnyi várakozást követően sem akartak beköltözni. Nem mintha örült volna az ismeretleneknek. Ő kizárólag szeretett fiacskái társaságára vágyott. Éjt nappallá téve azon morfondírozott, vajon mi lehet velük, remélte, hogy falain kívül is boldogok, és egy percre sem hunyta le a szemét, nehogy elszalassza a viszontlátás lehetőségét.

Fájt neki, iszonyatosan fájt, hogy többé már nem lehet otthon. Rég hervadt virágok kókadoztak kertjében, a madarak sem pihentek meg tetején, hogy trillázásukkal kicsit jobb kedvre derítsék. Csak az emlékek tartották benne a lelket. Azokba kapaszkodva reménykedett abban, hogy egy nap majd újra gyerekzsivajtól lesz hangos, hogy újra láthatja immár apukaként a fiacskáit, mert akkor belőle is megint otthon lehetne.

***

Taemin fejét térdére hajtva ült a lépcsőn. Unottan dobolt ujjaival lábfején, miközben számolni kezdte a másodperceket. Mint ahogy minden áldott este öt éve. Tudta, hogy amint elér tízig, keserves sírás fog felhangzani a gyerekszobából. Még egyszer sem jutott el tizenegyig!

Nyolcnál felállt, és fáradtan a kislánya ajtaja felé vette az irányt. Ólom súllyal nehezedett rá a kimerültség, egyedülálló apa lévén mégsem tehette meg, hogy egy sör mellett lazítson a meccset bámulva.

Nagyon nem így képzelte el a jövőjét, amikor annak idején szóba került a gyerekvállalás. Világot megrengető szerelemről álmodozott, csodás karrierről, és a megannyi koncerttel telt év után egy édes babáról, akit a visszavonulást követően nagy boldogságban nevelgethet a párjával.

Ezzel szemben húsz évesen egy meggondolatlan éjszakán fogant meg a kis Bom. Taemin nem volt szerelmes a gyermeke anyjába, ráadásul debütálás előtt állt, ettől függetlenül hallani sem akart arról, hogy abortuszra kerüljön sor. Azonban azt sem vette számításba, hogy a kedves hölgy le fog lépni a bébi első szülinapján…

– Anya! – nyöszörögte a kicsi, amikor Taemin az ágyához lépett. Fájdalommal vegyes düh hasított belé, ahányszor ez a szó hagyta el a gyerek száját. Nem értette, miért sóvárog egy olyan valakiért, akire nem is emlékszik, akit jóformán nem is ismert, hisz abban az egy évben sem jeleskedett az anya szerepben. Bűntudat gyötörte az érzései miatt, de gyakran haragudott Bomra, amiért panaszos hüppögését kellett hallgatnia ahelyett, hogy a reflektorfényben tündökölt volna. Haragudott, amiért az éjszaka közepén ki kellett kísérnie a vécére, amivel legmélyebb álmából verte fel. Haragudott a rengeteg szanaszét heverő babára, plüss állatra, a kislány hosszú hajára, amit sosem tudott jól befonni, az undok macskára, akit Bom nagy könyörgések közepette vitt haza, és tulajdonképpen mindenre az életében.

Nem úgy tervezte, hogy húsz évesen pelenka cseréből meg büfiztetésből fognak állni a napjai. Továbbá inkább kutya párti volt, és már a második nézés közben agyára ment a Jégvarázs, hát még századjára!

– Berakod nekem Kai oppa videóját?

És akkor haragudott a legjobban a lányára, amikor leplezetlenül kimutatta rajongását Kai oppa iránt…

Taeminnek megszámlálhatatlan dolog hiányzott a régi életéből. Az órákon át tartó táncpróbák, a hangszálak bemelegítése, a gőzölgő pizzák, amiket jóízűen faltak a többi gyakornokkal horrorfilmezés alatt… De semmi nem hiányzott neki jobban Jonginnál.

Leginkább egy hullámvasúthoz tudta hasonlítani életét. Az egyik napot végigkacagta a lányával, aztán nyakig merült az önsajnálatban, pedig hálásnak kellett volna lennie azért, hogy a kicsi egészséges és vidám volt. Csakhogy lehetetlenségnek tűnt megbékélnie a sorsával, azzal, hogy végre el kéne engednie a sztárságról szőtt álmokat.

Szomorúan sandított a telefonja képernyőjén pózoló sztárra. Neki kellett volna azon a színpadon forognia. Neki kellett volna csábos pillantásokat lövellnie a sikítozó rajongók felé. Neki kellett volna eljutnia Amerikába, Európába, de Kai ellopta az életét, sőt ellopta tőle Jongint is. Egyszer őrült módon hiányolta a fiút, máskor szinte gyűlölte a kialakult szituációért. De legtöbbször magát gyűlölte, amiért nem volt képes továbblépni, elfogadni a történteket.

Persze semmi joga nem volt ahhoz, hogy másokat hibáztasson saját ballépése miatt. Hiszen Bom nem tehetett arról, hogy részegen elfelejtett védekezni, és Jongin sem adhatta fel az álmait csak azért, mert belőle túl korán lett apuka.

Próbálta felfedezni azt a kisfiút a tonnányi smink alatt, akivel egy életre szóló barátságot kötöttek. Akárhogyan fürkészte, nem találta. Jongin szeméből kiveszett az a csillogás, amit annyira szeretett, ajkán hamis mosoly ült, mozdulatai nem voltak olyan könnyedek, mint azelőtt. Talán rajta kívül másnak fel sem tűnt a változás, de ő hirtelenjében a zsigereiben érezte rég nem látott barátja segélykiáltását.

– Kis hercegnőm, szeretnél találkozni Kai oppával? – kérdezte lágyan végigsimítva Bom selymes haján.

– Hogyan, apuci? Vettél VIP jegyet a koncertjére?

– Nem. Jongin volt az én legjobb barátom.

– Mármint Kai oppa? És akkor most miért nincs veled? Én és Nari örökkön-örökké együtt leszünk – húzta fel a kislány a szemöldökét barátnőjére célozva.

Taemin szemébe könnyek szöktek. Minden porcikájával visszavágyott a gyermekkorába. Hogy újra az édesanyja óvó karja ringassa, hogy ismét az édesapjával bohóckodhasson, hogy megint Jonginnal nevessen egész éjszaka…

Arra már nem volt lehetősége, hogy a szüleivel találkozzon, ám Jonginnal helyre hozhatná azt, amit egyszer elrontottak.

Bom az ölében aludt el aznap. Mélyen beszívta hajának illatát, órákon át simogatta bársonyos bőrét, és ezúttal nem törődött azzal, hogy milyen fáradt lesz. Percről percre egyre nagyobb boldogság járta át lelkét. Tudta, hogy jönnek még nehéz idők. Kimerítő napok, kétségbe ejtő pillanatok, mégsem bánta meg, hogy nem mondott le a kicsiről. Nem érdekelte többé, hogy nem válhatott idollá; de a legfontosabb dolgot nem engedhette veszni hagyni. Még ha öt évébe is került, mire erre a döntésre jutott.

Jongin-ah, holnaptól semmi sem választhat el tőled!

***

Jongin egykedvűen rúgta le cipőjét. A közönség még mindig egy emberként skandálta nevét, azonban esze ágában sem volt visszamenni a színpadra. A varázs, amit tánc közben érzett, a kulisszák mögött hamar tovaszállt; a pompás színeket hatalmas szürkeség vette át.

Utálta az öltöző rideg falait. Úgy érezte, lassan összezárnak körülötte, fojtogatón meredeztek fölé. Legszívesebben teljes erejével belevágta volna az öklét, és nem is egyszer, a karján végigfutó ujjak azonban megakadályozták tombolását.

A jól ismert kezek addig masszírozták finoman a vállát, amíg teljesen el nem lazította izmait. Vigyázó karok ölelték szorosan, apró puszik lepték el arcát, mialatt óvó szempár leste minden rezdülését. Ha nem lett volna része ebben a rituáléban, valószínűleg alkoholba fojtotta volna frusztráltságát, de ezek a csókok sokkal mámorítóbbnak hatottak bármelyik jófajta bornál.

– Fantasztikus voltál – suttogta Sehun az ajkaira. Jonginnak elege volt ebből. Mármint nem Sehunból, hanem a lopott csókokból, a bujkálásból, abból, hogy nem mehetnek el együtt egy rohadt étterembe vacsorázni, mivel ő a nagy Kai, akinek a szerződése szerint még párkapcsolata sem lehetne, nemhogy egy férfival.

James, az egyik külföldi háttér táncosa fintorogva vonult el mellettük. Jongin már rég kirúgta volna, de a cég és a rajongók egyaránt bálványozták, ezért kénytelen volt elviselni a jelenlétét. Egy csomó mindent el kellett tűrnie, amihez mocskosul nem volt kedve!

– Mi a szart tud Sehun, amivel a kegyeidbe férkőzött? Ha egyszer megengednéd, hogy eléd térdeljek, soha többé nem akarnád ezt a lúzert. – Jonginnak ettől a beszólástól végleg betelt az a bizonyos pohár. Odaugrott a tenyérbe mászó képű majom elé, és gondolkodás nélkül az utálatos falhoz csapta. De nem elégedhetett meg ennyivel. Egymás után záporoztak az ütései, amíg Sehun nagy nehezen le nem választotta a tagról.

Mi a franc történt? Eddig a szúnyogokat sem bántotta, most meg valószínűleg eltörte James orrát. Ennyire ki lennének az idegei? Valósággal megrémült saját tettétől. Megijesztette az, mennyire kifordult magából, és hogy milyen további következményei lehetnek az őt bekebelező őrületnek.

Ki nem állhatta azokat a kis nyikhaj újoncokat, akik azt hitték, hosszabb időt kapnak a színpadon, ha összefekszenek vele. Vagy akik azt feltételezték, Sehunnak azért van több szóló száma, mert a szeretője. Egyszerűen arról volt szó, hogy remek táncosnak tartotta, jobbnak a többinél, ráadásul nem is viselkedett olyan undorítóan, mint mások.

– Taemin! – szakadt ki belőle egy mély sóhaj kíséretében. Ha a legjobb barátja mellette lenne, sokkal könnyebben venné az akadályokat. Az iskolában sokan csúfolták kreol bőrszíne okán, vagy azért, mert inkább táncolt focizás helyett. De egy nap megismerte Taemint, és attól kezdve nem fájtak úgy a sértegetések, nem zavarta a kiközösítés, hisz a világ legcsodásabb hyungja várt rá az órák végén.

– Taemin? – morogta Sehun komor arccal. – Sosem fogod őt elfelejteni, igaz? Akárhogy pedálozok, nem érhetek a nyomába. Engem csókolsz, de rá gondolsz. Mindig is belé leszel szerelmes…

Jongin akkorát ordított, hogy még a szomszédos épület is beleremegett. Mivel mindenből elege lett, a háta közepére sem kívánt egy féltékenykedő párt. Belefáradt abba, hogy állandóan bizonygassa Sehunnak, hogy ő a szíve választottja. Hogy Taemin csak a legjobb barátja volt, bár az tagadhatatlan tény, hogy mindig is a barátságát tartotta az élet legnagyobb ajándékának. Sajnos annak ellenére, hogy féltett kincsként őrizte, évekkel korábban elvesztette, és azóta nem találta a helyét a világban.

Zokogva rohant ki az utcára. Vissza akart repülni a múltba, amikor még egy finom süti vagy egy vicces rajz jelentette számára a legnagyobb boldogságot. Milyen ironikus, hogy kiskorában elepedve várta a debütálását, most viszont bármit megtett volna azért, hogy messzire elkerülje ezt az utat.

Jongin nem volt boldog. Évek óta egy áthidalhatatlan kettősség jellemezte mindennapjait. Imádta a színpadot. Amikor táncolt, más dimenzióba lépett; leszakadtak a testét megbéklyózó láncok, és az előadások idejére minden fényárba borult. De amint véget ért a mámor, rögtön megjelent a sötétség, ami egyre szorosabban és szorosabban fonta karjait köré. Egy ideje attól rettegett, mikor fogja végérvényesen összeroppantani őt.

A Taeminhez fűződő emlékei vigaszt nyújtó gyertyalángként pislákoltak a végeláthatatlan feketeségben. Ő volt az egyetlen, aki sosem bántotta, sosem okozott neki fájdalmat. Jongin tisztelte a rajongóit, azok mégsem tanúsítottak felé feltétel nélküli szeretetet, amikor hol az új dalát, hol a megváltozott kinézetét kritizálták. Szerelmes lett Sehunba, aki viszont a folyamatos féltékenységi rohamaival, bizalmatlanságával árnyékolta be a kapcsolatukat. Kedvelte a menedzserét, a producereket, akikkel együtt dolgozott, de abszurd elvárásaik, közönyös gondolkodásuk sokszor megölte a munkába vetett jókedvét.

Mielőtt Jongin az autójához ért volna, összeesett. A levegőnél is nagyobb szüksége volt Taeminre. Tudta, hogy képtelen lesz felállni, képtelen lesz folytatni nélküle, hisz az is kész csodának számított, hogy eddig túlélte hiányát.

Ments meg, Taemin-ah, kérlek!

***

Taemin keze reszketett a kórterem ajtajának kilincsét szorongatva. Legalább két perce toporgott bátorságot gyűjtve, pedig öt éve erre a pillanatra várt. Úgy vélte, még sosem idegeskedett ennyire. Nem tudta, mit mondhatna Jonginnak, holott régebben ő volt az egyetlen, akivel semmi nem jelentett problémát. A kórházba vezető úton százszor is lejátszotta fejben, mit fog tenni átlépve az épület küszöbét, most mégis megbénult végtagokkal ácsorgott egy rakás szerencsétlenség módjára.

Jongin szorosan zárt pillákkal markolászta az ágya szélét. A nagymamája halála óta görcsbe rándult gyomra, ha csak a kórházra gondolt, így amikor realizálta, hogy hol tért magához, valódi pánikroham tört rá. Ömleni kezdett róla a víz, alig kapott levegőt, egész testét rázta a hideg, és maga sem tudta, hogy mitől, de nagyon félt. Aztán hirtelenjében egy ismerős illat ütötte meg az orrát. A boldogság illata.

– Taemin… – suttogta áhítattal a hangjában, miközben vakon nyújtotta kezét a boldogság forrása felé.

Taemin minden kétsége elszállt, amikor ujjai Jonginéhoz értek. Már nem agyalt azon, mit kéne tennie, ösztönösen cselekedett; a lehető legszorosabb ölelésbe vonta barátját. Hosszú perceken keresztül tartotta erősen, majd mosolyogva mellé huppant, és örömmel telve simogatta meg a fiú vállára hajtott fejét. Minden olyan természetesnek hatott, mintha tegnap találkoztak volna utoljára. Mintha egy percig sem lett volna benne sértettség és megbántottság.

– Maradj velem! – szipogta Jongin, miközben barátja gyengéden végigfuttatta ujjait az arcán. Annyi mindent el akart neki mondani, de az az átkozott sírás egyszerűen nem hagyta szóhoz jutni. Taemin lágy mosolya egyre nagyobb melegséggel árasztotta el. Mintha ő lett volna a forró sugaraival cirógató nap, míg Jongin nem tudott kilépni a felhő szerepéből záporozó könnyeivel. El akarta mondani, hogy hibát követett el, amikor két percen belül letette a telefont, akárhányszor felhívta Taemin a kislánya születését követően. Mennyire bánja, hogy nem állt mellette a legnehezebb pillanatokban azért, mert elvakította a csillogás, mert mindent meg szeretett volna tenni annak érdekében, hogy elismert előadóművész lehessen. És ezerszer is bocsánatot kért volna, amiért kihasználva a baba érkezését átvette a pozícióját. Tisztában volt azzal, hogy ha Taemin debütált volna az eredeti forgatókönyv szerint, belőle csak a legjobb háttér táncos válhatott volna. Nem érdemelte meg, hogy ő legyen a középpontban; az a hely mindig is a barátját illette meg.

– Sehun nagyon aggódik érted. Órák óta a folyosón gubbaszt. Szerintem be kéne hívnunk, aztán majd visszajövök. – Jongin szíve hevesebben kezdett dobogni a név hallatán. Azt hitte, Sehun örökre faképnél hagyta. Azt hitte, besokalt, ami érthető is lett volna, hisz többször visszautasította, hogy ellátogasson vele a szüleihez, vagy éjszakákat töltött próbálással ahelyett, hogy a szerelmével romantikázott volna. Évekig a munkája állt az első helyen az életében, de épp ideje volt változtatni ezen.

– Tudod, Sehun és én… járunk… Bár folyton azt hajtogatja, hogy beléd vagyok szerelmes. – A két barát nevetése egyszerre harsant fel. Jongin úgy érezte, mintha egy óriási szikla gördült volna le a szívéről. Soha senkinek nem beszélt az érzéseiről. De Taemin előtt nem lehettek titkai. Alig várta, hogy minden apró részletről beszámolhasson neki a kedvenc lattéjük mellett. De előbb Sehunnal kellett beszélnie.

Taemin mosolyogva nézte, ahogy az aggódó fiú Jongin nyakába borult. Kicsit rossz volt pár perc együttlét után elválni, de Jongin boldogsága őt is boldoggá tette. Elővette a telefonját, hogy felhívja a szomszédlányt, aki Bomra szokott vigyázni, hogy nemsokára otthon lesz. Miközben beütötte a számát, arra gondolt, hogy jól meg fogja ölelgetni a kicsit, és elviszi a vidámparkba, ahol már rég nem jártak.

– Szia Mira! Bom jól viselkedett?

– Ő mindig jól viselkedik. Hisz olyan bájos, mint az apukája. – Taemin gyomrába kellemes bizsergés költözött a lány csilingelő hangját hallva. Lelki szemei elé villant, ahogy Mira sötét loknijai vízesés szerűen omlanak a hátára, ahogy ragyogó tekintettel fut versenyt Bommal, ahogy megszeppent mosollyal nyújt át egy szelet süteményt neki… Hogy nem vette észre korábban, hogy Mira a leggyönyörűbb nő, akivel valaha találkozott?

 – Van kedved eljönni velünk a vidámparkba? – kérdezte kissé megbicsakló hangon. Úgy izgult a válaszra várva, mintha a kezét kérte volna meg, pedig egyáltalán nem volt biztos, hogy a lány viszonozza érzéseit.

– Komolyan? Még sosem jártam a vidámparkban, mert elég szegényes körülmények közt nőttem fel… Megyek, és el kezdek készülődni Bomie-val!

– Mira! Este is rá fogsz érni? Átvinném Bomie-t a legjobb barátomhoz. Szerintem ki fog ugrani a bőréből örömében, ha megtudja. És hát… van az az étterem két utcával arrébb…

– Te most egy randira célozgatsz, Lee Taemin? – érdeklődött incselkedve a lány. Taeminnek jóleső borzongás futott végig a gerincén. Maga elé képzelte pajkos pillantását, halvány piros ajkait, mire azon nyomban megszaporázta lépteit. Két és fél éve ismerte meg Mirát, de sorozatos kudarcai nem engedték, hogy ne csak egy kedves szomszédként tekintsen rá, aki alkalmanként vigyáz a gyerekre. Miután Bom anyja cserbenhagyta, rávette magát pár találkára, ám mindegyik nőből hiányolt valamit. Ahogy azonban ma meghallotta a kedves hangot, villámként csapott belé a felismerés: miért nem jöttem rá előbb, hogy Mira minden téren tökéletes?

– Nem csak egyre. Jó sokra!

***

Szöul egyik eldugott részében, az utca végén balra álldogáló magányos házacskából egy augusztusi estén lett újra otthon. Majdnem összedőlt örömében, amikor egy pici lányka vágtatott be ajtaján, aki kiköpött Taemin volt. Sírni támadt kedve, amikor a felnőtt férfi lágyan megsimogatta falait, amikor a siváran tátongó ürességbe szebbnél szebb bútorok kerültek. Egy csodaszép kisasszony gyengéd csókot hintett Taemin ajkaira, amint harmadikként megérkezett, mire a férfi felkapta, és nevetve addig pörgette, amíg mindketten el nem szédültek. Úgy ugrándozott, mint kiskorában, úgy terült el a földön magához ölelve a csodaszép kisasszonyt meg a pici lánykát, mintha egy percet sem öregedett volna.

– Mindenütt jó, de legjobb otthon! – rikkantotta Jongin, aki cipőjét lerúgva csatlakozott a fekve nevető kupachoz. Eközben a házacska ajtajában megjelent egy ötödik személy is. A helyes srác tétován méregette a többieket, látszott rajta, hogy kicsit kényelmetlenül érzi magát, de amint Jongin odamászott hozzá, és magára húzta, az ő arcára is kiült egy levakarhatatlan mosoly.

– Mától itt fogunk lakni, apuci? Mindannyian? Jongin oppa, Sehun oppa, Mira unnie meg mi és Lulu cica? – lelkendezett a pici lányka, ezúttal a csodaszép kisasszonyhoz bújva.

– Ha szeretnéd, lehet még egy kutyánk is – vigyorgott Taemin fülig érő szájjal.

Szűnni nem akaró boldogság költözött aznap a házacska falai közé. Nem volt többé magányos, nem búslakodott a szomszédokat bámulva, hisz ott voltak neki a fiacskái és a családjuk, akik örökös vidámságot csempésztek szobáiba, akik sosem múló szeretetükkel a legcsodásabb otthont varázsolták belőle.