Amber - Eudaimonia |OS|

MUSIC CHALLENGE - Younha feat. RM: Winterflower

Egyik kezemben égő cigaretta, a másikban egy pohár whisky. Mint minden áldott este, ha nyolcat üt az óra. Abszolút nem vagyok gyenge csajnak mondható, de azért nekem is kell egy kis erőt öntenem magamba, hogy végig tudjam csinálni a szokásos procedúrát. Egy normális nő a kedvenc sorozatát nézné ilyenkor, esetleg olvasna, böngészne az interneten, de nálunk senki nem számít normálisnak.

Kinézve az ablakon ugyanazt a mélabús borongást látom, amit pár órával korábban, és tegnap, tegnapelőtt... Ugyanis a mi országunkban csak különleges helyzetben süt ki a Nap. Ha születik egy gyermek. De az is fiú legyen, mert lány esetében nem vonul el az örök alkony, sem a csontjainkig hatoló hideg. Jelenleg két és fél éve nem élvezhetjük a melengető napsugarakat, pedig minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy valamelyikünk összehozzon egy kis srácot.

Szórakozottan lecsapom a laptopom fedelét. Nem jut eszembe, hogy ki ma a soros, ami eléggé frusztrál. Fel szoktam készülni az adott férfira, nem mintha egyikkel jobban szeretnék lenni, mint a másikkal. Egyedül Jacksonnak örülnék, a legjobb barátomnak, de az tuti, hogy ma nem ő jön, mert nemrég tettük le a telefont.

Összerezzenek, amikor megszólal a csengő. Hozzám mindenki csak úgy benyit; tudják, hogy nem zárom be az ajtót, mialatt őket várom. Lehúzom az utolsó kortyot, és kedvetlenül a bejárathoz vánszorgok. Fárasztó napom volt ma. A gyerekek olykor nagyon le tudnak zsibbasztani, bár semmiért sem adnám a tanítói állásomat, mert legalább köztük egy átlagos embernek érzem magam. Ők még nincsenek tisztában azzal, mi vár rájuk, ha nagykorúak lesznek. Én pedig azt szeretném, ha legalább a gyermek éveiket felhőtlen boldogságban tölthetnék, mivel ennél többet sajnos nem tehetek értük.

– Szia! – köszön rám megszeppenve az ajtóban várakozó idegen. Mármint persze ismerem, de soha nem járt eddig nálam. Vajon azért, mert csak most jutott el hozzám, vagy még szűz, és én leszek neki az első? Istenem, add, hogy ne az utóbbi legyen! Rohadtul nincs most kedvem beavatatlan fiúkákkal foglalkozni. Mellesleg még nem is csináltam ilyet. Egy sokkal türelmesebb nőhöz kellett volna kerülnie... – Ööööö... Bemehetek?

Égő arccal invitálom a nappaliba, ahol kényelmesen helyet foglal a kanapén. Mosolyogva arra kér, hogy üljek mellé, mire én elborzadva rázom meg a fejem. A társai nem világosították fel arról, hogy nem cseverészés folyik ezeken az alkalmakon? Legszívesebben rákiabálnék, hogy húzzon a hálószobába, mert minél hamarabb túl akarok esni az aktuson, de ártatlan tekintete némaságba kényszerít.

– A nevem Henry, de ezt már biztosan tudod. Kicsit zavarban vagyok. Na jó, igazából nagyon zavarban vagyok. Százszor elképzeltem, milyen lesz a mai este, de azt hiszem, egyik gondolatom sem fog valóra válni.

– Sok a duma. Majd én elmondom, mi lesz ma. Gyorsan levetkőzünk, elvégezzük a dolgunkat, ami maximum pár percet vesz igénybe, aztán te hazamész, én meg rögtön álomba merülök. Hidd el, nem olyan bonyolult; átestem már rajta párszor. – Csalódottságot vélek felfedezni Henry szemében. Basszus, tényleg nem én vagyok a megfelelő személy arra, hogy a lelkét ápolgassam. Mindjárt rácsörgök Victoriára, hogy vegye át. De mielőtt megtehetném, szótlanul feláll, és a hálószobám felé indul. Köszönöm, hogy ilyen gyorsan felfogta, hogy mi a teendője!

Két perc elteltével meztelenül, vaksötétben állok az ágyam mellett. Sosem kapcsolok villanyt, ha itt van valaki, mert nem akarom, hogy ruha nélkül lássanak. A testem nem olyan, mint a többi lányé; inkább fiús vonalakkal lettem megáldva, ami kiábrándító lehet a férfiak számára. Amikor Henry karjához érek, észlelem, hogy ő még a pólóját sem vette le, ezért méltatlankodó morgások közepette megszabadítom tőle. Nem szoktam ilyesmihez folyamodni, de utálom húzni az időt, úgyhogy a kezembe kell vennem az irányítást.

– Várj! Nekem ez nem fog menni... – állapítja meg szégyenkezve, amikor kezem határozottan megcélozza a férfiasságát. Vajon minden szűz így viselkedik, vagy csak ő tisztel meg ezzel a hisztizéssel? Nemhogy örülne, hogy végre szexelhet! A legtöbb pasi élvezi, hogy ez a munkája, hogy ezen kívül semmi mást nem kell tenniük egész nap. – Kapcsoljuk fel a lámpát! Szeretnélek látni.

– Nem! Tudod, mit? Adok egy képet Lunáról. Akkor készült, amikor bikiniben pózolt a tengerparton. Erre biztosan be fogsz indulni. – Az asztalom felé veszem az irányt, de mielőtt kinyithatnám a második fiókot, Henry óvatosan a csípőmre csúsztatja a kezét, miközben forró ajkait a vállamra tapasztja. Totálisan ledermedek. Mégis mi a francot művel? Mi nem világos neki abból, hogy feküdjön rám, hatoljon belém, élvezzen el a lehető leggyorsabban, aztán tűnjön el a lakásomból?

Libabőr lepi el a testem, amint végighúzza ujjait a gerincemen. Elgyengülnek a térdeim, miután elém kerülve megsimítja a mellemet. Ennek a srácnak tutira nem tiszta az elméje! Mások durván az ágyra löknek, nem pazarolják az időt holmi előjátékra, én meg a fogamat összeszorítva várom a végét. De Henry érintéseitől ismeretlen forróság jár át; a jóleső borzongás azzal kecsegtet, hogy ezúttal nem csak a másik félre vár öröm befejezéskor.

– Megcsókolhatlak? – kérdezi félve az arcomat cirógatva. Egy csók? De hisz az már túlmenne minden határon! Beletörődve sóhajtok fel, amikor apró puszikat hint az államra, és visszafojtott lélegzettel várom a következő lépését. Fogalmam sincs arról, milyen lehet egy csók. Még élménybeszámolókat sem hallottam róla, mivel nem ismerem az anyám, aki megoszthatta volna velem a tapasztalatait, a barátnőim pedig egyetlen olyan fiúval sem találkoztak, akik csókolózni szerettek volna. Ahogy én sem.

– Ki vagy te? – suttogom az ajkára remegve, amikor egy ideje finoman kóstolgatja az enyémet.

– Henry Lau...

– Azt tudom! – nevetek fel jóízűen. Egek, mikor nevettem én egy férfival? Oké, Jackson kivétel, de ő olyan, mintha a tesóm lenne. – Szerintem nem lehetsz e világi. Talán az égből pottyantál közénk?

– Nem tudom, hogy gúnyolódsz-e, vagy pozitívumként mondod ezt. – Érzem rajta, hogy kicsit befeszül a megjegyzésem okán. Eddig nem értem hozzá; hagytam, hogy azt csináljon, amit akar, de én tartottam magam az elveinkhez, most azonban úgy érzem, muszáj a hajába túrnom. Muszáj végigzongoráznom a hátán, a mellkasán, majd az arcára vezetve kezem még közelebb húzni magamhoz.

Mindketten felnyögünk, amikor a nyelveink egymásra találnak. Hát még amikor megérzem a vágyát a hasamnak feszülni. Gyengéden érintem meg, mert ezúttal nem egy elvégzendő munkaként tekintek rá. Örömet szeretnék okozni neki, magamnak, addig nyújtani az élvezeteket, amíg csak lehet a gyors menet helyett. Mert ez a fiú más, mint a többi.

Belehalok lágy csókjaiba testem egész felületén, és újra meg újra azt akarom, hogy szája visszatérjen a már érintett pontokra. Teljesen kikapcsol az agyam; nem próbálom elterelni a figyelmemet, mint máskor. Minden pillanatot mélyen az elmémbe vések, ugyanis attól félek, hogy ez csupán valamiféle bódult álom, amiben többé nem lehet részem. De miután megmutatja nekem a világ legfényesebb csillagait, a varázslat újrakezdődik, és én boldogan adom át magam egymás után éhes szenvedélyének.

– Háromszor egy éjszaka alatt! A nép örülhet, mert így tripla annyi esély van arra, hogy teherbe esek – vihogok megrészegülten hajnaltájt, de Henry nem tart velem a kijelentésem hallatán a vidámkodásban. Gondterhelten ráncolja a homlokát, és még az sem oldja fel, amikor megsimogatom a vállát.

– Tetszel nekem, Amber. Én nem csak ezt akarom csinálni veled. Randizni szeretnék, kapcsolatot...

– Tessék? Te tényleg őrült vagy! Mégis miről hadoválsz itt nekem? Bevallom, jól éreztem magam veled az éjjel. Sokkal jobban, mint a többiekkel, de ennél többet ne képzelj bele. Sőt, megkérnélek rá, hogy most távozz, oké?

Miután becsukódik mögötte az ajtó, a padlóra rogyok. Hazudtam neki. Amíg nem lépte át ezt az átkozott küszöböt, valóban nem akartam senkit. Tegnap este viszont minden megváltozott. Ő változtatott meg mindent. De nem engedhetem meg magamnak, hogy beleszeressek.

Nálunk nincsenek párok, nincsenek boldog családok, melyek apából, anyából és gyerekekből állnak. Valamiért sokkal kevesebb fiú születik a társadalmunkban, mint lány. Ez alapvetően problémát okoz, a Nap miatt meg főleg. Pillanatnyilag csak tizenhárom felnőtt férfi jut több száz nőre. És ezeknek a férfiaknak nincs más dolguk, minthogy gyermeket nemzenek, lehetőleg fiút. Edzenek, egészségesen táplálkoznak, munkát pedig nem végezhetnek, mert testileg, lelkileg és agyilag is az utódlásra kell koncentrálniuk.

A nőknek vannak szabad estéik, mivel nincs elég férfi, de nekik mindennap be kell vetniük magukat, és mindig más asszonynál. Ha valakiből anya lesz, nem nevelheti fel a kicsit; arra ott van az erre kijelölt intézmény. Ahogy megszül valaki, kezdheti elölről a megtermékenyítési procedúrát. Amennyiben fiút hoz világra, pihenhet egy darabig, ugyanis egy fiúgyerek megszületését követően pontosan egy évig süt a Nap.

Összegezvén olyanok vagyunk, mint az állatok, akiket pusztán párosodás céljából tartanak. A tanács, ami a kiöregedett férfiakból és nőkből áll, szigorúan ügyel arra, hogy senki se szegje meg a szabályokat.

Volt két fiatal sok-sok évvel ezelőtt, akik szembe akartak menni a törvénnyel. Én még meg sem születtem, amikor Jongin és Jennie bejelentették, hogy szerelmesek, és, hogy csak egymással hajlandóak szexuális kapcsolatot létesíteni. De hiába érveltek azzal, hogy így ugyanúgy hozhatnak utódokat a világra, a tanács az egész néppel együtt félt a "szerelem" fogalmától, mivel nem tudták, mi az. Azt hitték, valami mérgező, fertőző dolog, ezért kivégezték az első, egyben egyetlen párunkat.

Az emberek azt suttogják, Jongin és Jennie egymás kezét szorongatva, mosolyogva álltak az akasztófa alá. És mielőtt a halálba küldték volna őket, a férfi azt mondta: inkább meghal, minthogy a szerelme nélkül kelljen élnie. Mindeddig azt hittem, ez csak egy legenda, hogy nem léteznek olyan férfiak, akik ilyen erős érzelmeket képesek táplálni egy nő iránt. Lehetséges, hogy Henry Jongin leszármazottja lenne? Vagy egyszerűen arról van szó, hogy hiába élünk ebben a nyomorult világban, néhányunkban még megmaradt a vágy egy jobb és szebb élet iránt.

***

– Noona! Láttad, hogy milyen gyorsan úsztam? Legyőztem az összes lányt és még Markot is! – Hát persze, hogy láttam. Ten a legkedvesebb tanítványom, valamiért jobban a szívemhez nőtt az osztálytársainál. Az itt élő gyerekek már kiskorukban sem ragaszkodóak, hiszen nem alakul ki bennük a kötődés a szülői szeretet hiánya miatt, de Ten kezdettől fogva anyukájaként tekint rám, pedig nem is vagyok annyival idősebb.

– Szerintem benned valójában egy hal lelke lakozik – borzolom össze játékosan a haját. Nem mutatom ki előtte a valódi érzéseimet, mert nem akarom elszomorítani. Igazából viszont fájdalom hasít belém, amikor arra gondolok, hogy soha sem lehet belőle olimpikon; pár év múlva ugyanolyan tenyészbika lesz, mint minden hímnemű egyedünk. Még szerencse, hogy az úszás egészséges, és legalább hobbi szinten folytathatja majd. Bár amilyen idióta a tanács, kitalálhatják, hogy véletlenül nehogy vízbe fulladjon...

– Mesélj! Milyen estéd volt Henry hyunggal? – mereszti rám kíváncsiságtól csillogó szemeit. A pulzusom az egekbe emelkedik, mihelyst meghallom ezt a nevet. Egész nap próbáltam nem gondolni rá, ezenkívül nem értem, Ten honnan tudhat a tegnap estéről. – Hyung elmondta, hogy odavan érted.

– Tessék? Mégis mikor beszélgettek ti ilyesmiről? – csattanok fel hangosan.

– Szoktunk pasis beszélgetéseket folytatni. Én tanácsokat kérek tőle, ő meghallgat engem...

– Miféle tanácsokat?

– szerelmi tanácsokat. – Ten olyan természetességgel ejti ki a szót, mintha csak a vacsora menüjét említené. Még nem is tudom a részleteket, de az agyvérzés közeli állapot már a közelemben ólálkodik. Nem elég, hogy engem csókolgat, meg kapcsolatokról magyaráz, a féleszű szövegével még egy ártatlan gyereket is meghülyít. – Megismerkedtem valakivel az interneten.

– Az interneten? Ezzel azt akarod mondani, hogy nem itt lakik?

– Hát nem. Taeyong egy olyan helyen él, ahol mindig süt a Nap.

– Olyan hely nem is létezik! – kiáltok rá indulatosan, de amikor észreveszem az ijedtséget rajta, visszafogom magam. – A Nap minden este lemegy, szóval egyfolytában nem süthet, érted? De mi az, hogy Taeyong? És honnan tudod, hogy szereted? Túl fiatal vagy még ehhez.

– Ja, és még nem is találkoztunk, és ő egy fiú, blablabla... Azt hittem, te nem így gondolkozol, noona. Látod, ezért szeretek Henry hyunggal beszélgetni, mert ő megért engem. Amúgy arra a kérdésedre válaszolva, hogy honnan tudom, hogy szerelmes vagyok-e... Folyton ő jár az eszemben, még ha személyesen nem is láthattam. Alig várom, hogy este órákon át dumáljunk skype-on, aztán róla álmodom... Ha nevet, boldog vagyok. Ha táncol, úgy érzem, kisütött a Nap. Érzem a forró sugarakat a bőrömön, amikor a hangját hallgatom.

– Bárcsak sose nőttél volna fel! Bárcsak az a kis srác maradtál volna, akivel minden délután versenyt futottunk! – Szorosan magamhoz ölelem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy elrejtsem előle a könnyeim. Abba már belefáradtam, hogy magamat sajnáljam, hogy a saját jövőm miatt aggódjak, de azt nehéz lesz megemésztenem, hogy tőle is elvesznek minden örömet. Bármit megadnék azért, ha őt boldognak tudhatnám.

– El fogok innen szökni, noona. És téged is magammal viszlek. – Eszem ágában sincs megengedni, hogy vásárra vigye a bőrét. Foggal-körömmel védelmezni fogom, amit csak lehet bevetek, hogy ne kerüljön a határ közelébe. De most nem mondok neki semmit, hadd lebegjen még egy kicsit ebben a szépséges álomban. Fájdalmas lesz az ébredés, de inkább fájjon a szíve, minthogy megszűnjön dobogni a határt védelmezők fegyvereinek köszönhetően.

***

Amikor két héttel később Henry megint a lakásom előtt ácsorog, nagy késztetést érzek arra, hogy rácsapjam az ajtót. Az elmúlt napokban folyton körülöttem ólálkodott; kávézni hívott tanítás után, odapofátlankodott, amikor Jacksonnal pingpongoztunk, felajánlotta, hogy hazavisz a kocsijával az intézetből, ahol Tent látogattam meg... Minden alkalommal lekezelően beszéltem vele. Morcos képet vágtam, keményen beszóltam neki, most mégis itt áll egy hatalmas virágcsokorral a kezében. Talán mazochista, és azt élvezi, ha minél jobban megalázzák? Stratégiát kéne váltanom?

– Azt hiszed, hogy ezekkel az illatos, színes izékkel le tudsz venni a lábamról? – bökök fejemmel a csokor felé. Vannak lányok, akik elalélnak attól, ha virágot kapnak. Szerintem egyértelmű, hogy én nem erősítem ezeknek a lányoknak a táborát. Vázám sincsen, de ha bele is raknám valamilyen tartóba, úgyis elfelejtenék vizet cserélni, és egy-két napon belül elhervadna. Ez a jobbik eset, mert szívem szerint nyomban a kukába hajítanám, de szerencsétlen növény nem tehet arról, hogy ez a mamlasz idehozta.

– Nem egyik napról a másikra habarodtam beléd. Már az intézetben figyeltem minden lépésedet, csak te észre sem vettél engem. Folyton Jacksonnal lógtál, és én azt hittem, azért, mert belé vagy szerelmes. Üzeneteket csempésztem a táskádba, de te rájuk sem hederítettél...

– Az te voltál? – kérdezem meglepődve. Tudom, hogy nem vagyok teljesen százas, de amíg más lány romantikusnak találta volna az édes mondatokat tartalmazó cetliket, én zaklatásként fogtam fel. Úgy véltem, egy pszichopatával van dolgom, aki kukkol, perverz álmokat szövöget rólam, erre kiderül, hogy a világ legártalmatlanabb srácától származtak.

 – Nem adnál egy esélyt? Hozzád sem fogok érni. Csak beszélgessünk, ahogy Jacksonnal meg Tennel szoktál. Hoztam pizzát, és megnézhetnénk egy filmet is...

– Nehéz lenne úgy fecsegni veled, hogy tudok a hátsó szándékaidról. Nem mondod ki, de te ezt randinak szánnád. Végig abban reménykednél, hogy előbb-utóbb elcsavarod a fejem, ami sajnos nem fog bekövetkezni. Úgyhogy még most lépj le, mert nem akarlak úgy kidobni, mint múltkor.

A távozását követően a szívem meggondolja magát. Azt szeretné, ha utána mennék, elnézést kérnék tőle, és megejtenénk a rettegett randit, csakhogy a lábaimnak nem a szívem, hanem az eszem parancsol. Az eszem pedig azt mondja, hogy helyesen cselekedtem. Én nem vagyok olyan, mint Jennie! Kemény fából faragtak, nem fog megpuhítani pár kedves gesztus, két szeretetteljes szem; pedig milyen szépek azok a szemek!

Éppen a jól megszokott whiskymért nyúlnék, amikor földöntúli dallamok ütik meg a fülem. Kizárnám a tudatomból a hangokat, de a szívfacsaró hegedűszó egyre közelebb csal az ablakomhoz. Szerenád? Miért gondolja, hogy azzal többre juthat, mint a virággal? Bár kétségtelen, hogy a varázslattal bíró zenének nem tudok ellenállni.

Megbabonázva hallgatom a játékát, ami egyik pillanatban szomorú hangulatot kelt életre, a másikban pedig vidáman csilingel. Mintha a lelki állapotát szeretné feltárni vele. Ő maga vidám, amikor engem láthat, amikor reménykedik abban, hogy megváltozik a hozzáállásom, és szomorú, amint megkapja a sokadik elutasítást.

A csodálatos melódia könnyekre fakaszt. Úgy bánik azzal a hangszerrel, mintha eggyé válna vele: szíve zaklatott dobogását hallom a hegedű sírásában, a nevetése visszhangzik, amikor pajkosan szólaltatja meg. Lassacskán beforrasztja a lelkemen tátongó sebeket, egyenként távolítja el rólam az engem védelmező töviseket. Kitépi a szívem, de csak azért, hogy utána gyógyultan helyezhesse vissza a mellkasomba. Napot fest az egemre; ragyogót, mindig melegen tartót. És rég eltemetett emlékeket hív bennem elő.

Az intézetben egyik este lenyűgöző zongorajáték csalogatott a zeneterembe. Henry ült ott lehunyt szemmel, ujjai teljes átéléssel röpködtek a billentyűkön. Letaglózott a tehetsége, órákon át tudtam volna hallgatni a bűvös dallamokat. Emlékszem, először az jutott az eszembe, hogy szeretkezik azzal a hangszerrel. Kezdetben lágyan bánt vele, aztán egyre hevesebben ostromolta, és a zongora hangosan adta mindenki tudtára, milyen boldogságot vált ki belőle a rajta játszó. Emlékszem, egy tiltott perc erejéig elképzeltem, mi lenne, ha az én testem volna a fekete és fehér billentyűk helyén...

Egy másik alkalommal táncolás közben lestem meg. Folyt róla a víz, úgy lihegett, mintha menten megfulladna, mégsem hagyta abba. Elhivatottan gyakorolt, ha egyetlen lépést is vétett, újrakezdte az elejétől. Már untam a folyton ismétlődő zenét, de nem tudtam eltávolodni tőle, mert a mozdulatai mágnesként vonzották tekintetemet. Elkeseredetten rogyott a padlóra, azt hajtogatva, hogy nem elég jó órákig tartó próba után, és én nem mentem oda hozzá, hogy biztosítsam a felől, hogy ő maga a megtestesült zene. Mindegy, hogy hangszeren játszik, táncol vagy énekel; egyszerűen tökéletes, amit csinál.

Akkor sem dicsértem meg, amikor egy szál gitárral a kezében énekelt a kisebbeknek. A gyerekek el voltak ragadtatva, mind áhítattal figyelte őt, és a végén megkérték, hogy hadd tanuljanak gitározni tőle, ami láthatóan nagyon jól esett neki. Mégis másvalaki elismerésére szomjazott. Érezte vagy tudta, hogy ott bujkálok az egyik sarokban, és várakozón rám villantotta reménykedő mosolyát, én azonban zavartan, egy ál indokkal kiviharzottam a helyiségből.

– Behoznád azt a pizzát, mielőtt teljesen kihűl? A virág nem kell! Azt vidd el a szomszéd nénimnek, amíg átöltözök. És én választok filmet! – dugom ki a fejem az ablakon szipogva, mire Henry szája diadalittas mosolyra húzódik. – A hegedűdnek köszönd! Ha nem lennél ilyen átkozottul tehetséges a zenében, sosem nyertél volna bebocsátást szerény hajlékomba.

Henry elbűvölő kacaja még akkor is a fülemben cseng, amikor idegesen hajigálom egymásra a szekrényből a ruháimat. Egy olyan sincs köztük, ami egy kicsit is nőies lenne, ami illene egy randihoz. De hát sosem gondoltam, hogy egyszer szükségem lesz valami dögös darabra! Aztán hirtelen megakad a szemem egy Krystaltól kölcsönkapott rucin, melyet sosem vettem fel; ezer éve porosodik az egyik fogason.

Elhúzom a szám, amikor magamra rángatom a szép lányokra tervezett ruhát. Sötét pink, váll nélküli, mellkas résznél csillogó kis kövekkel kirakva, mindenhol túlságosan feszül, és sokkal rövidebb a kelleténél. Ez a szar nem úgy áll rajtam, mint Krystalon! Minden vágyam, hogy visszavegyem bő pólómat és kényelmes melegítőnadrágomat, de megszólal a csengő, én meg pánikba esve kérek még egy kis időt, amíg gyorsan felviszek az arcomra egy alap sminket.

Hazudnék, ha azt állítanám, elájulok a tükörképemtől, ezért inkább ki is iszkolok a fürdőből. Ha Henry túl rondának talál, legalább elmegy, és nem kell többet aggódnom a következmények miatt. De Henry természetesen úgy fürkészik, akkora csodálattal, mintha rút kiskacsából hattyúvá váltam volna; pedig ő az egyetlen, aki hattyúnak lát.

– Mivel nem szereted, ha bókolok neked, fogd be a füled! – utasít közelebb lépve hozzám. Nem teljesítem a kérését, mire ő tapasztja a kezét a fülemre, de erősen artikulálva közli velem, hogy gyönyörű vagyok, így le tudom olvasni a szájáról. Na persze! Cipőt végképp nem találtam, úgyhogy mezítláb toporgok, zilált hajamról nem is beszélve, amit sehogy se tudtam rendezetté varázsolni. Mindenesetre elvörösödöm kutakodó pillantásaitól, és hogy leplezzem a zavarom, gyorsan a nappaliba rángatom, hogy essünk neki a pizzának.

– Ez isteni! – nyammogok teli szájjal. Nevetve törli le a paradicsomszószt az államról, miközben alig eszik, mert elvonja a figyelmét, hogy egyfolytában engem nézzen. Más pasi kiakadna azon, hogy úgy eszek, mint egy malac. Más lány pizza helyett salátát csipegetne, és rosszul lenne, ha valaki maszatos arccal látná.

– Zenélés és pizza pipa. A virágot viszont kihúzom a listáról. Mit szólnál, ha mondjuk péntekenként ezt csinálnánk? Én sem vagyok hülye. Nem akarom kockáztatni az életünket, szóval nem kérlek arra, hogy kézen fogva mászkáljunk az utcán, azt hirdetve, mennyire imádjuk egymást. De a négy fal közt bármit megtehetnénk. Nem a legideálisabb, viszont a semminél több.

– Ki mondta, hogy imádjuk egymást? Nem kéne a nevemben nyilatkoznod. – Valójában csak viccnek szántam az előbbi mondatot, de Henry arcát látva rá kell jönnöm, hogy ő nem tartja ezt poénosnak.

– Tudom, hogy a csajok macsó, nagy dumás pasikra vágynak, akik porba tipornák a magam fajtát. Túl nyálas vagyok, szentimentális...

– Minden lány olvadozik tőled, Henry Lau. Beszélgettem rólad a barátnőimmel, és egytől egyig odavannak érted. Higgy nekem!

– Csak sajnos az a lány nincs oda értem, akiért én olvadozok... – Sóhajtva a mosdóba megy, de valószínűleg ez csak egy ürügy, hogy le tudja nyugtatni magát. Hát nem érti, hogy nem vele van a baj, hanem velem? Bármelyik lány a lábainál heverne, ha neki vinne virágokat, őt csókolná úgy, ahogy engem, csakhogy én tudatosan építettem magam köré stabil, áttörhetetlen páncélt hosszú évekkel ezelőtt. Azonban ez a páncél egyre vékonyabb lesz, minél több időt töltünk együtt.

– Gyere, beraktam a filmet! – rikkantom lelkesen, amikor kilép a fürdőből. Egy véres, fordulatokban gazdag thriller volt a terv, de vígjátékra váltottam a feszültség oldása végett. Közénk helyezem a popcornos tálat, így tartva a távolságot, egy idő után mégis többet szeretnék annál, hogy az ujjaink összeérnek, amikor egyszerre nyúlunk a kukoricáért.

Hirtelen ötlettől vezérelve megmarkolok pár szemet, és Henry szájához emelem. Végighúzom ujjaim azokon a fenséges ajkakon, melyek annyi gyönyörű pillanattal ajándékoztak meg nemrég, aztán az emlékek rám törő kavalkádjában ismét a karjában találom magam. A kukorica a kanapéra hullik, mert nem vagyok hajlandó addig várni, míg megeszi; rögvest birtokba veszem a száját.

– Ugye tudod, hogy most te támadtál le? – érdeklődik incselkedve egyik kusza tincsemet csavargatva. – Nem lenne fair, ha ezek után kidobnál. Erre fogok hivatkozni, ha megint begurulsz.

– Kérdezhetek valamit? – mormolom a nyakába, mert nem szeretném, hogy lássa az arckifejezésemet, amikor megkapom a választ. – A többi lánnyal is szeretkezni szoktál? – Henry izmai megfeszülnek, én pedig jól leszidom magam, hogy újfent elrontom a kedvét, ahelyett, hogy boldoggá tenném.

– Nem. Azt csinálom, amit te mondtál: két perc alatt túlesek az egészen. És közben végig rád gondolok. – Keserű könnyek mardossák a szemem. Miért kell nekünk így élnünk? Másokkal lenni, amikor csak egymásra vágyunk. Mert abban a pillanatban, amikor Henry lágyan megcsókol, realizálom, hogy senki mást nem akarok rajta kívül. Nem rohadt péntekeket szeretnék, hanem minden napot. Nem négy fal közt bujkálást, mintha bűnösök volnánk, hanem kézen fogva sétálást az összes kibaszott utcán. És undok alkony helyett fényesen tündöklő Napot.

– Ez több a semminél – motyogom magamnak, miután Henry elaludt a karjaimban. Nem tudok betelni szép vonásaival, arca simogatásával, mert holnap már nem tehetem meg, hogy egész éjjel magamhoz szorítsam. Ahogy holnapután sem. A páncélom ma éjszaka teljesen megszűnt létezni, ami egyben felszabadító és nagyon félelmetes. Nélküle sebezhető vagyok, butaságokat csinálhatok meggondolatlanul, ha nem véd meg. Mégsem venném vissza semmi pénzért, hisz az állt eddig az érzéseim útjába.

***

– Ne rosszalkodj, Michael! – dorgálja meg Jackson a lakásomat romboló kisfiát. Igazából nem Michaelnek hívják, csak Jackson szerint ez passzol a nevéhez. És nem is az ő gyereke. Egy kisfiú az intézetből, ahol mi is felnőttünk, akit sajátjaként szeret. Amikor először megláttam őket együtt, majdnem szívrohamot kaptam. Nem lehet kihozni a kicsiket az otthonból; csak a gondozók foglalkozhatnak velük. Jackson azonban vigyorogva biztosított arról, hogy megvannak a módszerei arra, mivel kenyerezze le a nővéreket.

– Ha egyszer a tanács nálad találja Michaelt, neked véged – jelentem ki aggódva. Eleinte nem értettem, miért megy bele egy ilyen veszélyes játékba egy ismeretlen gyerek miatt, de amióta Henryvel vagyok, nem kérdőjelezek meg egyetlen szereteten alapuló kapcsolatot sem.

– A tanács túl kényelmes ahhoz, hogy kitegye a lábát a kis birodalmából. Amíg egymás után születnek gyerekek, nem lesz baj. Főleg most, hogy újra világra jött egy tökös baba. És tudod, hogy óvatos vagyok. – Az óvatosság Jackson nyelven azt jelenti, hogy ha valaki el akarná tőle venni Michaelt, előkapná a kését… Őszintén szólva ez engem cseppet sem nyugtat meg. Nálunk nincsenek börtönök. Ha szabályt szeg valaki, nem csukják le évekre, hanem rögtön kivégzik. Csak remélhetem, hogy a nővérek tényleg nem fogják jelenteni a tettét.

– Áruld már el, mivel biztosítottad be magad a gondozóknál?

– Szexszel. Jó sok szexszel. – Gondolom, értetlen fejet vágok, így megmagyarázza a válaszát: – Többször fekszem le velük, mint másokkal. Vagyis nagyobb esélyt adok nekik arra, hogy ők szüljék meg a következő Naphozót. – Füttyentve pacsizok le vele. Azt a nőt, aki fiúnak ad életet, királynőként tartják számon. Több pénzt kap, nagy elismerést, pihenést, és még egy serleget is. Ez a legbetegebb az egészben. Ismerek olyat, aki ezeket a kupákat gyűjti megszállottan. Még csak kettőt vehetett birtokba, de minimum ötig nem szándékozik leállni. – Ha már itt tartunk… A te fejedet mivel csavarta el Lau?

– A hegedűjével.

– Ez nálatok valami fura virágnyelv? Ezt a szót használjátok a micsodájára? – halkítja le a hangját a fent említett területre sandítva. Vihogva bokszolom vállon, mire olyan képet vág, mintha egy golyót eresztettem volna bele. – És mikor tervezel szakítani vele? Amikor megtudtam, hogy összejöttetek, fogadtam Tennel, hogy egy hét múlva kirúgod. Aztán egy hónap múlva abban, hogy a következő hónapfordulót már biztosan nem élitek meg… Adhatnál egy tuti tippet, mert a végén csóróvá tesztek.

– Soha – közlöm lazán. Jackson úgy meregeti rám a szemét, mint egy sült bolondra. Most mi van? Én sem gondoltam volna róla, hogy egyszer apát fog játszani.

– Szóval mindezt egy hegedű teszi. Sürgősen meg kell tanulnom játszani rajta, hogy legyen mivel csajoznom, ha egyszer elfáradna a kis Jackson. Szerinted adna nekem ingyen leckéket? Majd te kifizeted helyettem. – Megfogom a hátam mögött lévő díszpárnát, és Jackson fejéhez vágom. Michaelnek tetszik a játék, úgyhogy hamarosan mindketten letámadjuk. Én csikizem, a kicsi ütögeti, ahol éri, a barátom meg fennhangon vinnyogva kegyelemért könyörög. – Manó! Ha abbahagyod, kapsz tőlem két gombóc fagyit. Na jó, hármat! – Michael csillogó szemekkel befejezi a csatát, és ugrándozva a „fagyi” szót kezdi ismételgetni.

– És nekem mit adsz azért, hogy leálljak? – érdeklődöm félrebillentett fejjel nagyot bökve az oldalába.

– Készítek neked gofrit! Mondd csak, az a művészgyerek csinál mást is a hegedülésen kívül? Tölt órákat a konyhában, izzadva, szentségelve, hogy odaégette a kaját, és kezdheti elölről, hogy utána öt perc alatt felfald hosszú idő keserves munkáját?

– Nem, de neki nem is ez a dolga. Szakácsnak megtartalak téged. – Lemászok Jacksonról, aki sértődötten fordít nekem hátat. Nem értem, mi a baja; normál esetben iróniával vágna vissza a heccelődésemre. – Hé, te megharagudtál?

– Nem, egyszerűen hiányzol… Régebben nem volt senki más, csak te meg én. Emlékszel, hogy minden fiút megvertél, kivéve engem?

– Mert olyan kis vézna és gyámoltalan voltál még hat évesen. – Mögé lépek, hátulról átölelem, és az állam a vállára fektetve nyomom az arcom az övéhez.

– Még azokkal is szembe szálltál, akik engem akartak bántani. Aztán egy este megkérdezted, hogy szeretném-e, hogy a testőröm legyél. Én meg azt feleltem, igen, még ha ciki is volt, hogy egy lány védelmez egy fiút. De azt akartam, hogy mindig együtt legyünk.

– És elválaszthatatlanok lettünk. Jackson… Mindig is te leszel az, akiben először megbíztam, akit elsőnek engedtem közel magamhoz. Ne féltékenykedj már! – Cuppanós puszit nyomok duzzogó arcára, majd bevonulunk a konyhába sütögetni. A napsugarak pont a hátamat melegítik, amíg összeszedem a gofrihoz szükséges hozzávalókat. A kedvem is ilyen derűs mostanság. Bár nem a jó időtől, hanem azért, mert annak ellenére, hogy nem ideális, teljesen meg vagyok elégedve az életemmel.

***

– Miért nem süt a Nap? – kérdezem Henryt üdvözlés helyett. Egy ideje szeretnék elmondani neki valamit, de a hirtelen kihunyó fények annyira megleptek, hogy nem tudok másra gondolni. – Az a baba még nincs egy éves. Olyan nyolc hónap körül lehet.

– Az a baba meghalt – leheli szomorúan, mintha egy hozzátartozója lett volna. Én is elszomorodom, mert ilyenre nem volt még példa, mióta élek. És az a legsajnálatosabb az egészben, hogy senki sem fogja megsiratni; az emberek nem azt fogják nézni, hogy eltávozott közülünk egy kis angyal, hanem, hogy magával vitte az oly rég várt fényt. – Amber… Mondanom kell valamit. – Neki is? Elég gondterheltnek tűnik, úgyhogy hagyom, hogy ő kezdje. – Amikor egy férfi belevág a megtermékenyítési procedúrába, megvizsgálják, hogy minden rendben van-e vele. Az én esetemben valamiért megfeledkeztek erről, de most pótolták. Kiderült, hogy steril vagyok.

– Hogy micsoda?

– Nem vagyok képes a gyermek nemzésre. Ezért a tanács egy hét múlva… szóval… kivégeznek…

– Tessék? De hát ez őrültség! Nem csináltál semmi rosszat! – kiáltom kétségbeesetten.

– De így már hasztalan vagyok a társadalom számára…

– Dögöljön meg ez a társadalom! Akkor megszökünk! – jelentem ki erélyesen, ellentmondást nem tűrve. Igen, én tiltakoztam legjobban a szökés ellen, de nem engedhetem meg, hogy ilyen egyszerűen vége legyen mindennek. Inkább a határon haljunk meg, mert az azt jelenti, hogy legalább megpróbáltuk.

– Azt szerettem volna kérni tőled, hogy használjuk ki az utolsó hetemet. Legyünk együtt annyit, amennyit csak tudunk, és…

– Nem! Hallani sem akarok arról, hogy ilyen könnyen feladod! Tényleg nem harcolnál értünk? Akkor majd én harcolok helyetted is. Elmegyünk innen, és magunkkal visszük Tent, Jacksont meg Michaelt. Új életet kezdünk; ez a hely nem lesz több egy hosszúra nyúlt rémálomnál.

Henry arcára csalódottság ül ki. Valóban azt hitte, hogy a bejelentése után a karjába vetem magam, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna? Hogy lennék képes egy héten keresztül viháncolni, aztán végignézni, ahogy felakasztják? Majd’ szétvet a düh, így felbőszült mászkáláson kívül nem futja most többre. Ki kell ötölnöm a tökéletes tervet, mellyel még esélyünk is lehet egy tragédia nélküli szökésre. Meg fogom találni a módját, vagy mi leszünk a modernkori Jongin és Jennie.

***

Izgatottsággal vegyített félelem markolássza a szívem. A cél egy karnyújtásnyira van tőlem, mégsem tudom elhinni, hogy tényleg ki fogunk jutni ebből a börtönből. Itt születtem, itt nőttem fel, és nem volt kétségem a felől, hogy itt fog érni a halál, de a szerelem bátorságot adott ahhoz, hogy kockáztassak. Hogy szárnyak nélkül próbáljak meg repülni, nem törődve azzal, mi lesz, ha senki nem kap el a földbe csapódásom előtt.

Jackson és a kicsi a határhoz közel várnak tettre készen a volán mögött. Ha Henry megadja a jelet, beugrunk a kocsiba, és meg sem állunk egy jó darabig. Én Ten kezét szorongatva bámulom a telefonomat a hőn áhított üzenetre várva. Türelmetlen vagyok. Úgy érzem, felrobbanok, ha további órákat kell ezen a helyen töltenem. A testem bizsereg a gyűlölettől, ha a tanácsra gondolok, és arra, mit akarnak a kedvesemmel tenni. Bárcsak a torkukon akadnának a falatok, amiket Henry utolsó vacsoráján esznek.

Egyszerűen felháborító, hogy képesek voltak elhívni őt egy lakomára a kivégzése előtt. És még jó fejnek is tartják magukat, amiért terülj-terülj asztalkámmal látják el, a legfinomabb étkeket teszik elé. Bár ha úgy vesszük, örülnünk kellene eme morbid alkalomnak, mert ennek köszönhetően tud Henry belenyúlni a határt védő rendszerbe, ami a szabadulásunkat teszi lehetővé.

A határt robotok őrzik. Hisz nincs elég férfi arra, hogy katonaként szolgáljon. Azt főztük ki, hogy Henry elaltatja a tanács tagjait, majd kikapcsolja a robotok működéséért felelős gépezetet. A mi kis zseni Tenünk kikevert egy olyan elixírt gyógynövényekből, amitől mindenki elalszik, aki beszívja bódító illatát, kivéve azt, akinek a bőrén van. Mielőtt visszatér hozzánk, persze lemossa magáról, nehogy mi is bealudjunk tőle. Minden egyes napon ezt teszteltük; nem járhatunk rosszul.

– Ki gondolta volna, hogy az álmatlanságod egyszer még ekkora segítség lesz nekünk? – paskolom meg mosolyogva a vállát. Ten kiskorától fogva rossz alvó volt, amire az évek előrehaladtával megoldást szeretett volna találni. A kísérleteinek hála jött létre az az elegy, amivel most mindannyiunk életét megmentheti. Egy valódi hős lesz tudtán kívül.

– Neked semmi nem fog innen hiányozni, noona? – kérdezi Ten halkan a semmibe meredve, mintha meg sem hallotta volna a kérdésemet.

– Nem! – vágom rá határozottan. Mégis mi hiányozna? Velem lesznek a szeretteim; semmi másra nincs szükségem. De Ten arckifejezéséből azt olvasom le, hogy ő másképp vélekedik erről, ezért udvariasságból visszakérdezek: – És neked?

– Hát Mark… Meg Johnny… A barátaim…

– Gondold azt, hogy egy másik országba költözünk, mert a családod ott kapott munkát. Lesznek új barátaid, és végre találkozhatsz Taeyonggal is. – Nem álltatom azzal, hogy idővel visszajövünk a többiekért. Az én szívem is megszakad minden itt hagyott gyerekért, de a szökésünk is túl kockázatos, úgyhogy nem mutatkozhatunk még egyszer errefelé. Ten beletörődőn felsóhajt, én pedig figyelemelterelésképpen arról a szép helyről kezdek beszélni, ahová tartunk.

Kisvártatva megrezzen a mobilom. Lélegzet visszafojtva sandítok a képernyőre, attól félve, hogy rossz híreket kapunk, de a kijelzőn az a mondat szerepel, amiért egy hete imádkozunk. Éljenezve lepacsizok Tennel, és elindulunk Jackson parkoló autója felé. El sem hiszem, hogy kijutok innen! Ha nem hozakodott volna elő a tanács ezzel a kivégzéssel, soha nem lett volna hozzá merszem, úgyhogy tulajdonképpen hálával tartozom nekik, amiért megadták a kezdő lökést.

Elégedett mosoly kúszik az arcomra, amikor megpillantom a közeledő Henryt, meg a menekülésünket segítő kocsit. Odafutok a szerelmemhez, hogy gyorsan átölelhessem, mielőtt beszállunk, de amint a karjai összezárulnak körülöttem, egy pisztoly rettegett hangja töri meg a boldogságunk csendjét. Nem érzem, hogy belém hatolt a golyó, Henryn sem látom, hogy baja történt volna, ezért görcsbe rándult gyomorral megfordulok, hogy végignézzem, ahogy Ten vérben úszva a földre hanyatlik.

A fegyvert tartó fiú egy azok közül a gyerekek közül, akiket sajnáltam. Akit Ten bánt itt hagyni, most kéjes vigyorral szegezi rám a kezében szorongatott, életeket követelő tárgyat.

Velőt rázó sikoly hagyja el a számat. Kitépném magam Henry szorításából, hogy odarohanjak hozzá, de túl erősen tart, és határozottan a kocsi irányába kezd vonszolni. Ordítok, toporzékolok, de a következő pillanatban a hátsó ülésen találom magam, Jackson pedig rögtön a gázra lép.

– Azonnal állj meg, vagy kiugrok! – üvöltöm Jacksonnak, miközben minden erőmet bevetve próbálom magamról lefejteni Henry ujjait.

– Tent fejbe lőtték. Szétloccsant az agya, felfogtad? Rajta már nem lehet segíteni. Viszont ha visszamennél, téged is megölnének. Szerinted Ten ezt akarná? – Pillanatnyilag gyűlölöm Jacksont, amiért ilyen szenvtelenül beszél az én kicsikémről. Kíváncsi vagyok, ilyen nyugodtan ülne-e, ha Michaellel történt volna ez. Állítom, puszta kézzel fojtotta volna meg a fia gyilkosát. Én miért nem vehetek elégtételt a kisöcsém haláláért?

– A rohadt életbe! Sikerült kiiktatni a határ védelmét, kijátszani a tanácsot, erre egy társunk tör az életünkre? – suttogja Henry fájdalomtól csöpögő hangon.

– Az a nyomorult dühös volt ránk, amiért őt nem vittük magunkkal. Ugyanakkor félt is a határon kívüli élettől, ezért nem csatlakozott hozzánk. Úgy gondolta, ha ő nem kezdhet új életet, akkor mi se legyünk boldogok… – morfondírozik Jackson, mialatt egyetlen piros lámpánál sem lassít. – A tanács belénk verte, hogy a határon túl nem vár ránk semmi jó, és aki szökni próbál, áruló.

– És hogy ha valaki szökésen kapja a társát, ne legyen rest lelőni. Mert az árulóknak halál jár. Azt a nyomorultat nem fogják megbüntetni a gyilkosság miatt, sőt, jutalomban részesítik a hazafiassága miatt – folytatja Henry a lehetséges opciók kivesézését.

– Neeeeeeeeeeeeeeeeeem! – Hisztérikus ordításba kezdek, aminek képtelen vagyok megálljt parancsolni. Miért nem engem ért az az átkozott golyó? Miért a legártatlanabb életét kellett elvenni? Még annyi minden várt Tenre. Az első csók, az első csalódás, az első részeg buli… Rengeteg első dolog, amiből már semmit sem tapasztalhat meg. És mindez miattam történt! Mert kitaláltam ezt a rohadt szökést… De hogy örülhetnék annak, hogy Henry megmenekült, ha helyette egy másik szerettemet veszítettem el?

Nem bírom abbahagyni a zokogást, amikor Ten izgatott arcára gondolok. Napok óta be sem állt a szája; egyfolytában a Taeyonggal való találkozását tervezgette. Az a fiú várja őt! Pár óra múlva a megadott helyen kéne lennie. És nem elég, hogy nem lesz ott, még a sírjára sem vihetünk virágot, nem búcsúzhatunk el tőle tisztességesen… Csak még egyszer a karjaimban akartam tartani. A fülébe suttogni, hogy minden rendben lesz; nem kell félnie, mert egy sokkal jobb helyre fog kerülni, mint ahol eddig élt.

– Menjünk a hotelbe! Ambernek pihennie kell – utasítja Henry Jacksont, mire én határozottan megrázom a fejem.

– Vigyél oda, ahova Tent vitted volna. Beszélnem kell azzal a sráccal. Bocsánatot kell kérnem tőle…

– Ez nem túl jó ötlet. Henrynek igaza van, nem vagy jól.

– Mesélnem kell neki Tenről… Hogy milyen csodálatos volt… – Henry letörli az arcomon végigfolyó könnyeket. Ten nélkül sosem jutottunk volna ki arról az átkozott helyről. Az ő leleményes találmánya mentett meg minket, míg a feltalálója életét követelte. Hol van ebben az igazság?

Hirtelen a hasamhoz kapok, mert elviselhetetlen fájdalom nyilall belé. Már el is felejtettem, mit akartam közölni aznap este a szerelmemmel. A fenébe! Nem veszíthetek el egy nap leforgása alatt két kincset…

– Vigyél a kórházba! Most!

***

Halvány mosollyal figyelem Henryt és Jacksont, akik gyerekeknek hatnak a fiaikkal játszva. Amikor a párom bejelentette, hogy ki akarja végezni a tanács, én azt szerettem volna elmesélni neki, hogy babát várok. Annyira reméltem, hogy annak ellenére, hogy több férfival voltam, ő lesz az apja, de ez lehetetlen, hiszen mint kiderült, nemzőképtelen. Bár ez semmit nem számít, mert a vérkötelék nélkül is imádja a kicsit.

Tekintetem a szemben lévő padra téved, ahol Taeyong ücsörög újdonsült kedvese, Jaehyun kezét fogva. Körbe vagyok véve pasikkal, de ez egyáltalán nem zavar. Fura család a miénk, mégsem tudnék tökéletesebbet álmodni magamnak. De bármilyen páratlan is az életem, van valaki, aki szörnyen hiányzik belőle.

Hiába telt el két év, a fájdalom kibírhatatlan, mikor az égre emelem tekintetem. Direkt olyan helyre költöztünk, ahol sosincs tél, vagy legalábbis hideg, a szívem mégis jéggé fagy, akárhányszor rá gondolok. A mai napig nem tudtam elérni arra a szintre, hogy csak a szép emlékeket idézzem fel. Nem tudom elengedni, nem tudok belenyugodni abba, hogy már nincs mellettem, hogy nem taníthatja meg úszni a kisfiamat. Csak azt remélem, neki nem fáj úgy, mint nekem, és tényleg békés örök álmot alszik.

– Visszamegyek a hazánkba – jelentem ki szemlesütve, ám határozottan Henrynek, amikor mellém ül két ínycsiklandó limonádé társaságában. Megremeg a pohár a kezében, és olyan riadtan néz rám, mintha se perc alatt szellemmé változtam volna.

– Tessék? Ez még viccnek is rossz. Bosszút akarsz állni Ten halála miatt, igaz? Amber…

– Nem erről van szó. – Végigsimítok a kezén, amit zaklatottan elhúz, ahelyett, hogy viszonozná a tettem, ahogy szokta. Megértem a reakcióját; nem vártam, hogy támogatón azt mondja: „menj csak, várni fogok rád, míg vissza nem jössz”. Én is tudom, hogy nem szabadna kockára tennem a kiérdemelt boldogságot. Nem vagyok normális, amiért ilyesmire készülök, miközben mindenem megvan. Tényleg képes lennék itt hagyni a gyermekemet egy megrögzött jövőkép kedvéért? – Meg kell mentenem a többieket.

– Miért kéne? Te nem vagy szuperhős, Amber. Egy átlag ember vagy: feleség, anya, barát… Szükségünk van rád. Elhiszem, hogy sajnálod őket. Én is. De egyszer az életben lehetnél önző, és gondolhatnál magadra. A szeretteidre. Olyanokért akarod feláldozni magad, akik cserébe megölnének?

– Az a fiú nem magától lett gyilkos. A társadalom tette azzá. Láttam felnőni, én tanítottam, és nem hagyhatom, hogy másokat is bántson, vagy, hogy ő is fiatalon haljon meg.

– Jackson úgysem fog elengedni – közli felszegett állal, magabiztosan, készen arra, hogy riassza legjobb barátomat a maradásom érdekében.

– Ő nem fogja megtudni az indulásom előtt. Kérlek, ne szólj neki! Értsd meg, hogy Ten halála nem lehet hiábavaló. Ő is azt akarná, hogy…

– Kizárt, hogy azt akarná, hogy mindent eldobva öngyilkosságba taszítsd magad.

– Én egy katona vagyok, Henry. Nem egy habos-babos balerina, nem egy körmét festegető modell, és nem is egy egész nap a konyhában sertepertélő háziasszony. Ha bevetésre szólít az élet, mennem kell, különben megőrülök. De ígérem neked, hogy jól felfegyverkezem, remek tervet ötlök ki, és ami a legfontosabb, hogy visszajövök hozzátok. Ha most nem engedsz el, nem hagyod, hogy beteljesítsem a küldetésem, – mert érzem, hogy nekem ez a feladatom – akkor sosem fog a lelkem igazán megnyugodni. Mindennap azon kattogok, mi lehet a tanítványaimmal, a lányokkal, és, hogy ők ugyanolyan boldog életet érdemelnek, mint mi. Ha nem próbálom meg, sosem fogom tudni élvezni a napfény melegét a bőrömön. Hiába látom, hogy süt, nem érzem magamon a sugarakat... – Henry ajkai mosolyra húzódnak, bár a szeme kimondatlan bánatról tanúskodik. A kedvemért úgy tesz, mintha megbékélne őrült ötletemmel, de mivel ismerem őt, tudom, hogy belül épp most hullik darabokra. Hogy művelhetek ilyet azzal, aki a világon a legjobban szeret minden hibám ellenére?

– Minél előbb indulj el, hogy mihamarabb visszajöhess! Készülj fel, hogy Jackson meg fog ölni, amikor újra itt leszel, de majd én feltámasztalak az igaz szerelem csókjával, mint Hamupipőkét a hercege, jó?

– Az Hófehérke volt – suttogom könnyes szemekkel. Amint a fiamra nézek, meginog a bátorságom, amit Henry óvó szorítása is tetéz. Hogy fogom kibírni az ölelésük nélkül, mellőzve a nevetésük, az illatuk… – Hallottál már Eudaimoniáról? Az a boldogság szigete. Bárki eljuthat oda, nem számít sem tér, sem idő. Egy olyan hely, ahol találkozhatsz az összes szeretteddel, ha mélyen hiszel benne. Akármi is történjék, ezen a helyen együtt leszünk. Csak gondolj rám erősen, és azon nyomban ott termek.

Tíz éves voltam, és nagyon magányos, amikor kitaláltam ezt a képzeletbeli helyet. Már akkor egy hadvezérnek láttam magam, aki kivezeti a népét a nyomorból, hogy egy mindig boldog vidékre kalauzolja őket. Megálmodtam, hogy egy napon szembe szállok a gonoszokkal, és kezembe véve az igazság szolgáltatást új reményt adok az embereknek. De nem lett volna merszem mindehhez, ha nem vett volna annyi csodás teremtmény körül, mint a családom tagjai. Ők adnak erőt ahhoz, hogy felkeljek reggel, még ha rémálmok is gyötörnek éjszaka; hogy mosolyogva feküdjek le, még ha borzalmas órák is vannak a hátam mögött. Az, hogy ki merek állni a népemért, szintén az ő érdemük; egyedül nem lennék rá képes.

– Úgy lesz, drágám. Találkozunk a boldogság szigetén.