Lay - Kérlek |OS|

MUSIC CHALLENGE - Szilaj: Száguld a musztáng

Kérlek…

Fogalmam sincs, hol vagyok éppen, és hogy meddig fogok tudni magamról, de ha lehet még egy utolsó kívánságom, arra kérnélek, hogy Yixing legyen boldog.

Nem hibáztatok senkit, amiért ilyen keveset kaphattam csak az életből. Voltak terveim, álmaim, amit egy felém száguldó autó egy csapásra megsemmisített. Hogy igazságtalannak tartom-e, hogy húsz évesen meghaltam egy bedrogozott barom miatt? Hát persze.

Még sem fogok azért könyörögni, hogy visszamehessek hozzá. Ez nem a Ghost, nem egy író által megálmodott világ, ahol a főszereplő angyal képében meglátogatja a szerelmét, vagy második esélyként új életet kezdhet egy másik testben. Te vagy a Mindenható, szóval valószínűleg minden filmet felül tudnál múlni, hogy megint vele lehessek, de nem akarok szabályt szegni, vagy, hogy kivételes eset legyek a többiekkel szemben. Elfogadtam a sorsom, még ha fáj is. Elfogadtam, hogy egymás után tűnnek el az emlékeim, és, hogy már csak az ő vonásait vagyok képes felidézni.

Már nem tudom, milyen érzés volt, amikor anyukám átölelt; nem tudom, miket csináltam apával; kit tartottam a legjobb barátomnak…

De Yixing illatát még mindig olyan intenzíven érzem, mint amikor a vállát átkarolva ücsörögtünk a szokásos helyünkön. Imádtam a levegőben szétáradó bódító liliom illatot, ami keveredve az őt körüllengő tusfürdővel bámulatosabb volt bármelyik méregdrága parfümnél.

Emlékszem gyönyörű szemeire, melyek az örök biztonságot jelentették számomra, akárhányszor rám emelte szeretetteljes tekintetét. Emlékszem az ajkaira, amiket sosem láttam lefelé görbülni; letörölhetetlen mosolyba húzódtak, amikor a társaságomat élvezte.

Mi ketten voltunk a tökéletes pár. A suliban folyton azt mondogatták, hogy undorítóan cukormázas világban létezünk, meg hogy egy gimis szerelem úgysem tarthat sokáig.

Sajnos a mi szerelmünknek nem a sok-sok kilométer vetett véget, melyek az egyetem elkezdésével közénk álltak, sem a fiúk, akik megunhatatlanul meg akarták hódítani a szívem.

Emlékszem az első találkozásunkra, amikor még jóformán rá sem mertem nézni. Népszerű diák volt, amíg én egy szürke kisegérnek éreztem magam. Tetszett kezdetektől fogva. Kinek ne tetszene Zhang Yixing? De álmaimban sem reméltem, hogy egyszer én lehetek az a szerencsés lány, aki a barátjának mondhatja.

Amilyen béna vagyok, nyakon öntöttem egy pohár kólával a menzán, mire ő ahelyett, hogy nekem esett volna, vigyorogva így szólt: „Eddig utáltam ezt az inget, de mostantól ez lesz a kedvencem. És a kólát se szeretem, de szívesen rendelek neked, amennyit csak akarsz, ha eljössz velem egy randira.”

A fent említett randin olyan ideges voltam, hogy egy újabb pohár kóla landolt a pólóján. Biztosra vettem, hogy napok, esetleg hetek kérdése és kiábrándul belőlem, de az idő csak múlt, Yixing érzései pedig egyre erősebbé váltak.

Emlékszem az első csókunkra, melynek kellős közepén a három éves öccse ránk tört, majd elrángatva a tesójától pár másodperc erejéig ő is birtokba vette a számat. Annyira nevettünk, hogy nem tudtuk folytatni a romantikázást, de cseppet sem bántuk, hogy a kis csibész közénk furakodott. Mindenesetre a következő alkalomkor már kulcsra zártuk a szobája ajtaját.

Emlékszem az utolsó telefonbeszélgetésünkre. Egy hónapja nem találkoztunk, ezért mindketten nagyon izgatottak voltunk. Végig dumáltuk az utat, míg végül Yixing azt nem mondta, hogy nem bírja kivárni az érkezésemet, így annak ellenére, hogy nem illő, felteszi nekem élete legfontosabb kérdését:

„Hozzám jössz feleségül, vagy adjam oda a zsebemben lapuló gyűrűt Minseok hyungnak, aki szintén el szeretné jegyezni a barátnőjét?”

Sikítva mondtam igent, a gyűrűt mégsem volt lehetősége az ujjamra húzni…

Pár utca választott el csupán a szerelmemtől. De még annyi sem adatott nekünk, hogy utoljára a karjaimba zárhassam.

Minden alkalommal úgy búcsúztam tőle, amikor vissza kellett mennem az egyetemre, hogy "hamarosan találkozunk". Az fáj a legjobban, hogy ezúttal nem tarthatom be a neki tett ígéretemet; soha többé nem térhetek vissza hozzá.

El sem tudom képzelni, mit élhet most át. Amikor meghalt a cicája, hetek múltán is könnybe lábadt szemekkel, elcsukló hangon beszélt róla, és fájdalmas grimaszba rándult az arca, ahányszor eszébe jutott. Esténként kiment a kertjükbe, és legalább fél órát töltött az állat sírjánál; még egy tomboló vihar sem akadályozhatta meg abban, hogy végrehajtsa szokásos rituáléját.

Nem akarom, hogy ideje nagy részét a temetőben mulassza. Bárcsak üzenhetnék neki valahogy! Bárcsak elmondhatnám, hogy azt szeretném, ha nem adná fel az eddigi életét: továbbra is a sarki bárban gitározna hétvégente, eljárna a srácokkal bowlingozni, elvinné a kisöccsét edzésre... Attól félek, magába fog fordulni, ki se fogja tenni a lábát jó ideig az utcára, és így rajtam kívül minden egyebet el fog veszíteni, amit valaha szeretett.

Most szomorkodhatnék amiatt, hogy hány dolog várt még rám, hogy mennyi mindentől lettem megfosztva, de sokkal jobban aggódom Yixing jövőjéért. Öt éves volt csupán, amikor az édesanyját elragadta a rák. Az apukája a mai napig nem heverte ki a felesége halálát, de legalább neki ott volt a kisfia, akiből erőt meríthetett. Újra megházasodott, lett még egy gyermeke, de sosem tudta úgy szeretni a második nejét, mint az elsőt.

Nem akarom, hogy Yixing is így járjon. Nem akarok az egyetlen lenni az életében. Persze könnyű az észt osztanom, pedig ha nekem kéne nélküle élnem, én is elzárkóznék a világ összes férfijától. Csak abban bízhatok, hogy az idő a segítségére lesz, és a múlásával enyhülni fognak a rajta ejtett sebek. Hiszem, hogy egy embernek több lelki társa is lehet élete során; a kérdés csak az, hogy kitárja-e a szívét esélyt adva a következőnek.

Bárcsak örökre emlékezhetnék rá! Nem elég, hogy többé nem érhetek hozzá, nem hallhatom imádott nevetését, percről percre egyre több kép hullik szét; egyre több emléket nyel el az engem körülölelő sötétség. De azt sem bánom, ha ennyit sem őrizhetek meg, csak neki adj békét, kérlek!

Szörnyen méltatlan, hogy egy gondatlan sofőr hány embert tehet tönkre. Hogy ő életben marad, amíg az ártatlan már a kórházba sem ér el… Nem búcsúzhat el a szeretteitől, míg azt a másikat várni fogja a családja, még ha évekre börtönbe is kerül.

Kutathatnám a miértekre a választ, hiszen rengeteg van: Miért pont én? Miért pont most? Miért, miért, miért?

Okolhatnám a belém csapódó autó vezetőjét, vagy azokat, akik kábítószerek használatába hajszolták, vagy akik nem akadályozták meg, hogy kocsiba üljön… Esetleg Téged… De attól sajnos semmi sem változna meg. Nem tehetem meg nem történté az eseményeket, egy kérésem viszont lenne.

Lassacskán minden homályba borul. Az idő előrehaladtával ködbe vész Yixing illata, a csodás érzetek, melyeket egyetlen pillantással váltott ki belőlem… Nemsokára már azt sem fogom tudni, kicsoda ő, és ki voltam én…

De előtte még kérnék Tőled valamit!

Van egy lány. Régebben nagyon idegesített, hogy folyton a barátom körül legyeskedett, de valójában kedves, szép, és tiszta szívéből szereti Yixinget. Sosem akarta elvenni őt tőlem, teljesen korrektül viselkedett, nem nyomult; a pillantásai mégis egyértelművé tették számomra, mennyire odavan érte.

Yixing is kedveli. Sok közös van bennük, és biztos vagyok benne, hogy szép párt alkottak volna, ha vele ismerkedett volna meg korábban.

De persze bárkinél megtalálhatja a vigaszt jelentő újrakezdés reményét. A rá mosolygó pincérnőben, amikor beül egy kávézóba, a kutyáját sétáltató leányzóban, aki arra vágyik, hogy ne egyedül rója az utcákat a kedvencével mindennap… A lényeg, hogy egy szép emlékként gondoljon rám, ne a halott menyasszonyaként. Én akarok lenni az első szerelme, aki mindennél többet jelentett neki, de továbblépve leljen rá arra, aki a gyerekei anyja lehet, és a társa egy életen át.

Nem csoda, hogy az elvesztésem után összetört. Én sem tudnék talpra állni a helyében jó sokáig, de kérlek… Kérlek, hogy idővel találja meg a boldogságot.

„Te vagy az én boldogságom” – sokszor mondogatta ezt, de kérlek, mutasd meg neki azt az utat, ami ugyanolyan boldogsággal van kikövezve, ha rászánja magát, hogy rálépjen.

Kérlek, segítsd őt, hisz nagyon nehéz lesz számára visszanyerni a hitet, de ha Te nem engeded el a kezét, fel tud majd állni, és lassú léptekkel el fog indulni azon a bizonyos ösvényen.

Emlékszem arra a napra, amikor… amikor…

Minden összemosódik; csak egyetlen szó visszhangzik szakadatlanul a tátongó űrben, pedig már azt sem tudom, mit jelent…

Kérlek…