DaeJae - I Guess I Need U |OS|

Hogy én mennyire utálom ezt a melót! Legalábbis az esetek ötven százalékában. És most az esetek azon ötven százalékán van a sor, amikor kimondhatatlanul utálom! Meg Junhongot is mert ez tutira az ő műve. Megszívatott azért, amiért múltkor én szívattam meg őt. Ez így fair, nem igaz? Ha nem lennék ennyire kiakadva, akkor azon nyomban tervezgetni kezdeném, hogy legközelebb mivel járjak túl az eszén, de pillanatnyilag azt kéne kitalálnom, hogyan meneküljek meg ebből a szituációból.

Fél éve költöztem Szöulba, és nagyjából azóta dolgozom chippendale fiúként. Nem, nem szándékozom ezt az ipart űzni életem végéig, de üres zsebbel hagytam el az otthonom, és ez elég jó pénzkereseti forrásnak bizonyult. Elhatároztam, hogy jól megszedem magam, és szerencsére tényleg akkora a fizetésem, hogy anyuéknak is tudok küldeni belőle, aztán más munka után nézek. De ahogy belecsöppentem ebbe a világba, egyre jobban magával ragadott az éjszakai élet. Szerettem táncolni, könnyedén sajátítottam el a betanított mozdulatokat, és a vetkőzést csak egy szükséges rossznak tartottam. Általában öten-hatan mentünk el egy lánybúcsúra vagy egy szülinapra, amit felettébb értékeltem, mert amikor egyedül kellett színre lépnem, sokkal nehezebben oldódtam fel, mint a srácok társaságában.

Ezen az estén is egy szóló projektre rendeltek meg, aminek a gondolatára már a torta belsejében liftezni kezdett a gyomrom. Ha csapatban lépünk fel, a hölgyek figyelme megoszlik a tagok közt, de ilyenkor egyedül rám szegeződik minden tekintet, ami elég frusztráló. Viszont jóval több pénz üti a markom ezeknél az akcióknál, úgyhogy összeszorított fogakkal vártam a nagy pillanatot, amikor kiugorhatok a meglepett vendégsereg elé.

De a mai forgatókönyvet valaki szépen átírta, mert nem sikongató nők vesznek körül, amint kilépek a dobozból, hanem kigyúrt, idősödő férfiak, akik láttán legszívesebben rögtön visszaiszkolnék előző tartózkodási helyemre. Biztosra veszem, hogy legkedvesebb munka / lakótársam áll a csíny hátterében, ugyanis két hete hasonló kellemes élményben lehetett része a jóvoltamból. Megtréfáltam Zelo-t, és elküldtem a nagyim hetvenedik szülinapi ünnepségére, ahol természetesen vele egykorú, illetve idősebb asszonyságok jelentek meg. A nagymama azóta is a csodálatos meglepetésemet emlegeti, és azt állítja, teljesen kicserélték, mintha éveket fiatalodott volna. Ellentétben a barátommal, aki idáig a megfelelő bosszún törte a fejét.

– Elnézést… Azt hiszem, mást vártak helyettem – dadogom tekintetemet a padlóra szegezve.

– Tévedsz, csibe! Nálad jobbat nem kaphattunk volna, ugye, fiúk? – Az összes itt tartózkodó fickó ronda és félelmetes, de a legrondább, legfélelmetesebb felém indul, hogy közelebbről is szemügyre vehessen. Szóval nem véletlenségből kerültem ide? Ezek valóban egy férfit akartak maguknak? Oké, ha fiatalabbak lennének, és kevésbé ijesztő külsővel áldotta volna meg őket az ég, talán egy fokkal jobb lenne a helyzet, de így… Azzal se mennék sokra, ha visszabújnék a dobozba, mert egy kézzel kirángatnának onnan, menekülő utat meg felesleges keresnem, mert túl sokan vannak. Ha megerőszakolnak, kapok kártérítést a cégtől? Lehet, hogy túlzásba esem, és arra várnak, hogy kezdjek el végre táncolni, de hogy a jó életbe mozduljak meg, amikor az egész testem úgy ledermedt, mintha az albérletünk előtti téren álló szobor lennék?

– Tűz van! – Egyszerre hallom meg a kétségbeesett kiáltást, és egy vijjogó hangot, melyeknek köszönhetően az emberek fejvesztve menekülnek ki a teremből. Én továbbra is lefagyva álldogálok, nehezen jutnak el az agyamig a történtek, de egy kéz a csuklómra kulcsolódik, és sebesen maga után húz.

„Megmentőm” akkor sem lassít le, amikor kiérünk a friss levegőre. Addig rángat, amíg az első buszmegállóig nem érünk. Ott a kezembe nyomja a ruháimat, amik eddig ugyebár nem voltak rajtam egy bokszert leszámítva, majd felcibál az éppen lefékező buszra, amin lihegve dobja le magát a vezető mögötti ülésre.

– Muszáj volt eltűnnünk onnan, mielőtt rájönnek, hogy csak kamuból fújtam tűzriadót – magyarázza egy elképesztő mosolyt villantva rám. Reszkető lábakkal ülök le mellé, és megfeledkezem arról, hogy fogalmam sincs róla, merre visz ez a fránya busz. Miután lenyugszom egy kicsit, ráébredek, hogy a szüntelenül mosolygó srác nem az egyik meghívott volt a partin, hanem a pincér. Csupán egy pillantást vetettem rá, amikor egy telepakolt tálcával egyensúlyozva felbukkant a látóteremben, de ezt az arcot, ezeket a szemeket sosem tudnám elfelejteni. Ha nem lettem volna annyira berezelve, egész este őt bámultam volna, bár ha úgy vesszük, ezt most is megtehetem.

– Miért? – Ez remek reakció volt, gratulálok, Youngjae! Be kellett volna mutatkoznom, vagy megköszönnöm, amit értem tett, de ennél az egy nyomi szónál még az is jobb lett volna, ha nekiesek, amiért miatta nem fogják odaadni a jussom, amire szükségem lenne.

– Mert nagyon úgy festettél, hogy nincs kedved vén fószereknek produkálni magad. Viszont a szívesség fejébe szívesség jár, úgyhogy jössz nekem egyel. – Még a végén kiderül, hogy jobban jártam volna, ha táncikáltam volna a vén fószereknek, hogy az ő szóhasználatával éljek. De ha más oldalról vizsgálom meg a tettét, tényleg megmentett, csak nem a lángok elől. Habár minél tovább nézem, annál perzselőbb lángok lobbannak fel a testem körül, de azokat remélhetőleg sikerül majd eloltanom.

– Mit akarsz tőlem? – Wow, egy újabb értelmes megszólalás! De ezt annak tudom be, hogy rohadt éhes vagyok. Az a jó ezekben a partikban, hogy a műsor után mindig ehetünk a felszolgált ételből, amitől most szintén elesek a fizu mellett. És hát hiába keresek jól, ha azt a pénzt, ami a kezembe kerül, jól el is költöm egy nap alatt. Nincsenek nagy megtakarításaim, szóval ha Junhong-ah nem szán meg minimum egy nyavalyás chipsszel, akkor szarban leszek.

– Taníts meg nekem egy pár figurát, hogy lejthessek egy érzéki táncot a barátomnak. – A nevét továbbra sem tudom, de azt igen, hogy meleg, és hogy van pasija. Bárcsak a nevét árulta volna el ezek helyett! És mi az, hogy tanítsam meg táncolni? És ha nem „engedelmeskedem” neki, akkor visszahurcol a partin résztvevő tagok elé?

– Rendben. – És ezt a szót miért mondtam ki? Nem ezt akartam mondani! Még a szinonimáit sem! Riadtan megugrok, amikor a keze az enyémhez ér, de csak a telefonomat akarja megkaparintani, amit zavaromban kezdtem el nyomkodni. Megcsörgeti magát vele, majd kérdőn rám néz, hogy milyen nevet írhat a számom mellé. – Youngjae – nyöszörgöm, és zsebre vágom a készüléket, amint visszaadja. Ő már tudja a nevem, mi több, tudja a telefonszámom! Arra számítottam, hogy ezután megadja nekem a saját elérhetőségét, de erre nem kerül sor. Ez azt jelenti, hogy bármikor csicskáztathat, amikor kedve van hozzá, én viszont nem kereshetem őt. Amúgy… Minek akarnám én keresni?

– Itt leszállunk – kapja el a karom, és mielőtt magamhoz térhetnék, már az utcán vagyunk. Most rögtön bele akar vágni a tanulósdiba? És nekem egy szavam sem lehet? – Ebben az étteremben dolgozom, amikor nem hülye partikon szolgálok fel. Hadd hívjalak meg kárpótlásképpen.

A „meghívás” szó nem ugyanazt jelenti kettőnk szótárában. Én azt gondoltam, hogy egy tál kaja, meg egy pohár vörösbor mellett jól elcseverészünk, de amint leültet az egyik asztalhoz, átkapcsol pincér üzemmódba. Ha már engem kiszolgál, a többi vendéget sem hagyja ki, én pedig arra leszek figyelmes, hogy percek óta érintetlenül hever előttem a kaja, mert a bámulásán kívül nem vagyok másra képes. Játékosan megböki a vállam, és felszólít, hogy egyek, mert dupla ennyi ételt fog elém pakolni, és megharagszik, ha nem pusztítom el mindet. Miközben az asztalok között suhan, egyszer sem szalasztja el a lehetőséget, hogy hosszú másodpercekig úgy meredjen rám, mintha azt próbálná megfejteni, milyen színű lehet az alsógatyám… Ó, basszus, pontosan tudja, hogy milyen színű az alsógatyám!

Daehyun… Milyen szép név! Mint ő maga… Persze nem ő árulta el, hogy hívják, az egyik kollégája szólt utána, innen tudtam meg. Daehyun azt mondta, korlátlan mennyiségben fogyaszthatok. Egy héten egyszer ő részesülhet ebben a kiváltságban, mint az étterem dolgozója, de ma átruházza rám a neki járó jogot. Szégyellem magam; ezek szerint messziről lerí rólam, hogy egy éhenkórász vagyok, ami nem túl vonzó tulajdonság. Nem mintha azt szeretném, hogy Daehyun vonzónak találjon. Vagyis azt szeretném, nagyon is, abban az esetben, ha szingli lenne. De nem kezdek ki olyannal, aki párkapcsolatban él, még akkor sem, ha majdnem egy éve szakítottam a barátommal, még akkor sem, ha Daehyun jobban lenyűgöz fél órás ismertség után, mint az exeim valaha.

– Itt az ideje mennem. Köszi… mindent. – Valamiért abban reménykedem, hogy marasztalni fog, hogy kihoz még egy rakás kaját, amit csak azért tömnék magamba, hogy kicsit tovább láthassam, de egy kedves mosoly kíséretében elbúcsúzik, és nem felejti el hozzátenni, hogy keresni fog. Ha tudnád, hogy percenként fogok a telefonomra lesni a hívásodat várva!

***

Ismeretlen feladó: Gyere nyolcra az étterembe! Megvacsizol, mint múltkor, aztán jöhet az első lecke.

Én: Csak akkor fogadom el a vacsit, ha megoszthatom veled.

Napok óta bűvöltem a mobilom, hátha annak eredményeként megszólal, és ahányszor csörögni kezdett, csalódottan konstatáltam, hogy ismét nem Daehyun neve villogott a kijelzőn. Igazság szerint, nem is jelenhetett volna meg a neve, hiszen nem mentettem el a számát, amit azonnal pótlok, amint megkapom az üzenetét.

Izgatottan csapom le a laptopomat az ágyra, hogy pár lépéssel a szekrény előtt teremjek. Ma úgysem dolgozom, és szívesen feladom az unalomba fulladt fetrengést, meg egyébként is kezdtek az őrületbe kergetni a Zelo gépéből érkező hangok. A fegyverdörrenések, amik az általa játszott csatából származnak, hirtelen abbamaradnak, ami egyet jelent: itt van a hátam mögött.

– Végre jelentkezett a lovagod? Ugye tisztában vagy azzal, hogy nekem köszönheted, hogy megismerted? Tudod, aznap engem akart a főnök a férfiak elé vetni, mert újításokat vezetett be. Mostantól nemcsak nőknek fogunk műsorozni, ami eléggé kiverte nálam a biztosítékot, ráadásul be kellett vasalnom rajtad az öreglányokat. A kis trükköd előtt hetente látogattam meg a nagymamámat, de azóta telefonon sem bírok beszélni vele, mert folyton azok a perverz nénikék jutnak az eszembe.

– Milyen kár, hogy az egyik nyanya nem kapott el. Azt mondják, ha kiveszik a protkójukat, csodákat tudnak művelni.

– Milyen kár, hogy nem a te nagyid volt az, mert akkor biztos megbántad volna, amit tettél.

Miközben húzzuk egymás agyát, felforgatom a szekrényt, de úgy döntök, nem fogok sokáig vacillálni a ruhák közt, mert akkor úgy tűnne, hogy randira megyek, amiről ugyebár szó sincs.

– Megvesztél, hyung? Nem temetésre készülsz, az istenért! – Zelo kikapja a kezemből gondosan összeállított szettemet, és úgy, ahogy van, visszahányja a szekrénybe, hogy egy sokkal színesebb felszerelést vágjon hozzám. Na jó, felveszem, de csak azért, mert különben addig nyaggatna, amíg lekésném a találkozót. Bár lehet, hogy nem ártana egy kicsit megváratnom Daehyunt, nehogy azt higgye, hogy rohantam, amint füttyentett nekem. – A hajad is egy katasztrófa! – kiáltja szörnyülködve, és a következő percben egy tubus zselével a kezében ront rám. – Mi lenne veled nélkülem? – kérdezi a tincseimet állítgatva.

– Nyugodt életem? – kérdezek vissza mézes-mázas hangon. Igazából örülök annak, hogy foglalkozik velem, mert ha egyedül lennék, nem zselézném, hanem tépném a hajamat az idegességtől.

– Tényleg ingyen kaját kapsz tőle? Mégiscsak nekem kellett volna megismerkednem vele! Ha most leütnélek, és elmennék helyetted, szerinted elhinné, hogy rosszul lettél, és kiszolgálna, ahogy téged szokott?

– Szívességet tennél azzal, ha leütnél, Junhong-ah.

– Szívességet? Arról szó sem lehet! Menj, és vesd be a csáberődet, annak egy pasi sem képes ellenállni rajtam kívül.

– Mondtam, hogy barátja van.

– Nekem meg kutyám, ettől függetlenül megsimogatok más blökiket, ha szembe jönnek velem az utcán.

– De én nem akarok egy kóbor kutya lenni, akit otthagynak egy kis kényeztetés után, hogy visszamenjenek a gyönyörűséges golden retrieverjükhöz.

– De ha a kóbor eb szomorú kiskutya szemeket mereszt az illetőre, és behízelgi magát, a gazdi lecserélheti a golden retrievert rá.

– Könyörgöm, ne fossz meg a maradék agysejtjeimtől is, mert ezzel a kevéssel sem lesz könnyű dolgom. És kérlek, ne kelljen megint arra hazajönnöm, hogy részegen a nyakamba veted magad.

– Örülnöd kéne annak, hogy részegen még én sem tudok ellenállni neked – kacsint rám pimaszul, és megpaskolja az arcomat. – Egyébként szeretnélek figyelmeztetni arra, hogy amennyiben összejöttök, örökre az adósom leszel. – Eszem ágában sincs egész életemre az adósának lenni, de szerencsére ez a veszély nem fenyeget. Miért érzem úgy, hogy saját magamnak is hazudok? Belemennék, hogy teljesítem Zelo összes létező kívánságát, ha Daehyun az enyém lehetne…

Kezdetben örülök, hogy megszabadultam Junhongtól, de a második állomásnál olyan gyomorgörcs hatalmasodik el rajtam, hogy azt kívánom, bárcsak itt lenne, és szóval tartana. Nem értem, miért vált ki ilyen fura, eddig nem tapasztalt érzeteket belőlem Daehyun, de ez nagyon nem tetszik nekem. Egy éve egyedülállóként tengetem a napjaim, és őszintén szólva vágytam arra, hogy találkozzak egy olyan sráccal, aki ilyen szintű hatást gyakorol rám, de egy harmadik felet nem kalkuláltam bele a számításba. Annyira jellemző rám, hogy ilyen szerencsétlen vagyok!

Daehyun ugyanolyan vidám, és ugyanolyan szívdöglesztő, ahogy az emlékezetemben élt. Gondolatban fejbe vágom magam egy párszor azért, amiért megkértem, vacsorázzon velem, hiszen zavarba ejtő pillantásai láttán egy falat sem megy le a torkomon. Múltkor is így nézett munkavégzés közben, de akkor legalább nem volt ilyen közel. És miközben néz, egyfolytában csacsog mindenféléről, de édes hangja, és annál is édesebb gesztikulálása totál némává tesz. Alapjáraton nagyobb a szám hat bécsi kapunál, ezért is jó, hogy olyan helyen dolgozom, ahol a tánc leköti a figyelmemet, így nincs lehetőségem arra, hogy dumáljak. Egy irodában biztos percenként somfordálnék oda valamelyik kollégámhoz egy kis pletykálás reményében, de a fiúkkal maximum a show után tudok kommunikálni. Most mégsem jönnek a szavak, pedig Daehyun remek beszélgető partner lenne. Olyan témákat érint, amik érdekelnek; sok közös pont van bennünk, ezért is alkothatnánk egy álompárt. Yonggukkal azért lett vége, mert nagyon mások vagyunk, és bizonyos idő eltelte után ez egyre jobban kiütközött. Szerettük egymást, de rá kellett ébrednünk, hogy barátként sokkal többre fogunk menni. Szerintem neki bőven elég, hogy havonta összefutunk párszor, ahelyett, hogy napi szinten a nyakán lógnék.

– Szóval miatta lébecolsz itt – bukkan fel az asztalunk mellett egy csinos pincérlány, aki szeretetteljesen Daehyun vállára helyezi a kezét. – Miatta én is beáldoznám a ma esti fizumat. A holnapival meg a holnaputánival együtt!

– Elkéstél, csajszi. Én már lestoppoltam őt. – Isteni érzés, hogy úgy beszélgetnek rólam, mintha itt sem volnék. És mit jelentsen az, hogy Daehyun lestoppolt engem? Ha nem babonázna meg azzal az átkozottul bűvös tekintetével, menten faképnél hagynám, nehogy már azt higgye, hogy uralkodhat felettem. Igen, ezt kéne tennem. Tele a hasam, a tanítgatáshoz meg úgysincs kedvem, mivel az alatt még kínosabban érezném magam.

– Adjuk meg neki a választás lehetőségét. Szeretnéd, ha átvenném Dae helyét, szépfiú? – fordul felém a lány mesteri szempilla rebegtetések közepette. Ha igent mondanék a leányzónak, azzal azt üzenném Daehyunnak, hogy nem ő az úr a háznál. Ugyanakkor minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy az este további részében a csaj vinnyogását hallgassam. De ha Daehyun mellett döntenék, azt hihetné, teszek rá, hogy barátja van, és szemérmetlenül nyomulok rá. Ha viszont továbbra is némán fogok ücsörögni, értelmi fogyatékosnak néz majd, ami mindközül a legrosszabb opció.

– Yoonsoo-ya, te nem hallod, hogy hív a főnök? Emlékszel, hogy azt mondta, már csak egy esélyed van, amit ha elszúrsz, repülsz innen? Én a helyedben rohannék hozzá! – A lány arca csábítóból rémültre vált, és pillanatokon belül a konyha irányába indul, holott egy árva lélek sem szólította. Elmosolyodom Daehyun mesterkedésén, mert ha úgy vesszük, másodjára mentett meg egy hét alatt. Szemei még ragyogóbbá válnak, amikor meglátja az arcomra varázsolt vigyort, majd feláll, és a maradék sütijét menetközben fogyasztja el. – Lépjünk le, mert ha Yoonsoo rájön, hogy csapdába csaltam, a fejemet fogja venni. Hálát adok Istennek, amiért melegnek teremtett, mert a nők nagyon kegyetlenek tudnak lenni, ha bosszúra szomjaznak. – mondja kissé affektálva, hosszan elhúzva a szavakat, amin hangosan felnevetek.

– Kifizetem a számlát, és mehetünk – jelentem ki határozottan, mert ragaszkodom ahhoz, hogy álljam a fogyasztásom, annak érdekében, hogy ne nézzen ingyenélőnek. A zsebembe nyúlva azonban hűlt helyét találom a pénztárcámnak. A rohadt életbe! Vagy elhagytam idefele jövet, vagy a legkörmönfontabb tolvajjal van dolgom. Szerencsére nem raktam bele sok pénzt, viszont sikeresen beégetem magam Daehyun előtt. Egy keserves nyögés hagyja el a számat, amikor a táskám felforgatása után sem találok semmit. A fejemet vakarva azt hazudom, hogy elfelejtettem pénzt hozni magammal, mert nem akarom, hogy riassza a rendőrséget, vagy ilyesmi.

– Úgysem hagytam volna, hogy fizess. Vedd úgy, hogy ez a fizetséged a táncórákért. Odanézz! Közeledik Yoonsoo, úgyhogy spuri!

Olyan déjá vu érzet kerít a hatalmába, amikor ismét loholva tesszük meg az utat a megállóig, de az az igazság, hogy vele még a menekülést is élvezem. A buszon kezdek feloldódni, és jóval többet beszélek, mint előtte bármikor a jelenlétében. Azt se bánnám, ha végtelen köröket írnánk le, és órákon át utazgatnánk oda-vissza, mert ha a tánctanításra gondolok, továbbra is kiráz a hideg. Nem akarok szexin mozogni előtte, mert a végén még akaratlanul is elcsavarom a fejét. A kajálás meg a buszozgatás során vissza tudom fogni magam, de tánc közben elveszthetem az eszem, és olyat csinálhatok, amit egyébként nem tennék.

Újabb idegesség hullám kap el, amikor belépünk a lakásába. Arra számítottam, hogy a nyomoromat már nem fokozhatja semmi, de tévedtem. Ugyanis a barátja otthon tartózkodik (ami tulajdonképpen tök evidens), ezért amíg Daehyun üdvözli őt, a falat díszítő képekre függesztem a tekintetemet, mert nem bírnám végignézni, ahogy megcsókolják egymást. Mondjuk, a fotók fixírozásától sem érzem sokkal jobban magam, mert egytől egyig kettőjüket ábrázolják.

Arra eszmélek, hogy Daehyun az alkaromra helyezi a kezét, hogy beljebb húzzon, majd szembe állít a barátjával. Ja, hogy nem ártana megszorítanom a felém nyújtott jobbját, nem ártana kinyögnöm a nevem, és esetleg, ha nem túl megerőltető, mosolyoghatnék is egy kicsit. Őszintén szólva lövésem sincs arról, hogy melyiket sikerült végrehajtanom a fent említett feladatsorból, és meg nem mondanám, hogy hívják a srácot, pedig ő biztosan bemutatkozott.

– Ügyes legyél nekem! – borzolja össze Daehyun haját, mire elfog a féltékenység. Azzal a kézzel nem csak a haját szokta megérinteni… El kellett volna törnöm, ha előbb magamnál lettem volna. Jaj, miket beszélek? Alig ismerem Daehyunt, nem férkőzhetnek ilyen gyilkos gondolatok a fejembe. Mi lenne, ha járnánk? Bezárnám a lakásba, amíg dolgozni mennék, nehogy ránézzen valaki a távollétem alatt? Szánalmas!

– Kezdhetjük? – Körülpillantva eljut a tudatomig, hogy Daehyun barátja lelépett. Ez végül is logikus, mivel Dae meglepetést akar szerezni neki. Ha itt lenne a tanulási folyamat alatt, az elvenné az eredmény varázsát. Nemrég az volt a bajom, hogy a kanapén ücsörgött, amikor hazaértünk, most meg az, hogy elment, mert szörnyen ijesztő az a gondolat, hogy kettesben maradtam Daehyunnal. Eddig nem volt erre példa, mindig sokan vettek minket körül, akár a buszon, akár az étteremben. Azt hiszem, visszalényegülök gyogyós gyerekké, mert azt kizártnak tartom, hogy én ezt értelmes ember módjára csináljam végig.

– Mit művelsz? – kérdezem nagyobb riadalommal a hangomban, mint ami indokolt lenne, amikor Daehyun megszabadulni készül a pólójától.

– A chippendale abban tér el egy átlagos tánctól, hogy le kell vetkőzni, szóval…

– Tartsd azt magadon! Az alapokkal kezdjük, és nagyon sokára fogunk eljutni a vetkőzésig. – Úgy néz, mintha meghibbantam volna, de hallgat rám, és eltűnteti a kikandikáló bőrfelületet.

Mutatok neki pár mozdulatot, de amikor felfedezem, hogy a Grease-t adják a tévében, ami lehalkítva megy a háttérben, úgy teszek, mintha nagyon érdekelne, és kényelmesen elhelyezkedem a kanapén, hogy onnan nézhessem. Tényleg szeretem ezt a filmet, de láttam már egy párszor, úgyhogy meglennék nélküle, de ez tökéletes alibiként szolgál arra, hogy hanyagoljuk a táncot. Legalábbis azt a részét, amelyikre Daehyun kíváncsi. Dae mellém ül, és anélkül, hogy megbeszéltük volna, utánozni kezdjük a film szereplőit. Azt nem tudom, miért pont Sandyt kell alakítanom, de tetszik, hogy Dae dől a röhögéstől, mivel olyan jól hozom a szende szűz kislány karakterét. Amikor a Summer Nights című dal következik, levesszük a hangot, és random kitalálunk rá egy tök más szöveget, ami igencsak 18+-osra sikeredik, ezért a mozdulatainkkal is prezentáljuk, amiről éppen éneklünk. Van, hogy percekig nem bírjuk folytatni a dalolászást, mert a nevetés maga alá gyűr minket, ami hihetetlenül jó érzés.

Egy ponton annyira szétcsúszok, hogy gondolok egyet, és felpattanok az asztal tetejére, mert elfelejtem, hogy nem a Hairt nézzük. Teli torokból kezdem énekelni az I Got Life-ot, és az elején még jól érthetően ejtem ki a szavakat, de hamar belezavarodom a szövegbe, aminek tökélyre fejlesztett halandzsa lesz a vége. Dae inkább már rám sem néz, a fejét fogva fetreng a földön, amikor véletlenül lerúgok valamit az asztalról nagy hevességemben. Ijedten veszek vissza magamból, és összeszedem a porcelán figura három részre szakadt darabjait, amik jobb napjaikon egy táncost ábrázoltak. Nem elég, hogy nem teljesítettem azt, amiért Dae idehívott, még a berendezést is szétverem. Hogy lehetek ilyen reménytelen?

– Az a szobor Seyongé volt. De ne aggódj, veszek neki másikat. – Seyong? Tényleg, így hívják a barátját. Akkor még örülök is, hogy összetört az a vacak. Ha már a kezét nem törtem el, legalább ennyi vigaszom hadd legyen.

– Nagyon gáz, hogy egy csepp alkoholt sem ittam, mégis úgy viselkedtem, mintha berúgtam volna…

– Ugyan már, ne butáskodj! Istenien éreztem magam. Ezt meg kell ismételnünk!

***

Öt és fél hónapja annak, hogy megismertem Daehyunt. Kezdetben egy-két alkalommal találkoztunk hetente, de idővel ezek az alkalmak egyre gyakoribbá váltak. Egy héten egyszer együtt kajáltunk az étteremben, ahol dolgozik, máskor pedig azzal a címszóval mentem fel hozzá, hogy megtanítom neki a munkám csínját-bínját, de az alól mindig sikerült kihúznom magam. Különböző boybandek zenéit nyomtam be, és arra lötyögtünk, vagy folytattuk a különféle filmmusicalekre való hülyülést. Dae is eljött hozzánk, és miután Zelo megismerte, egyfolytában azzal csesztetett, hogy miért nem jövök vele össze, amikor olyanok vagyunk, mint a zsák meg a foltja. Néha attól féltem, lazán Daehyun tudtára fogja adni, hogy totál belezúgtam, így próbáltam akkorra szervezni a „randikat”, amikor ő nem volt otthon. Valóban egyre jobban kezdtem belehabarodni Daehyunba, de mivel boldognak tűnt a barátjával, nem voltam hajlandó felrúgni a kapcsolatukat. Ha panaszkodott volna nekem rá, ha csak egyszer szomorúnak láttam volna, bevallottam volna neki az érzéseimet, de így megpróbáltam elnyomni magamban őket. Sokkal boldogabb vagyok, amióta ismerem Dae-t, és ha választhatnék a között, hogy barátként legyen az életem része, vagy inkább soha ne ismertem volna meg, mert akkor nem lenne szerelmi bánatom, az első lehetőség mellett döntenék. Az a néhány könnycsepp, amiket esténként elmorzsolok, eltörpül a sok szép emlék mellett, amit együtt élünk át.

– Nem is tudtam, hogy van autód – jegyzem meg csodálkozva, amikor beülök abba a szuper járgányba, amivel értem jött. Szeretek Daehyunnal buszozni, mert az a szórakozásunk, hogy útközben kielemezzük, melyik embernek mi lehet a foglalkozása, milyen lehet a párja, satöbbi.

– Ez Seyongé, csak kölcsönadta. – Ja, hogy úgy… Akkor meg sem dicsérem, pedig éppen megállapítottam magamban, hogy milyen szép, de hirtelen nagyon rondának látom. Dae egészen jól vezet, de alig várom, hogy megérkezzünk a célállomáshoz, mert annak ellenére, hogy minden ablak teljesen le van húzva, úgy érzem, megfulladok ebben a kocsiban. Nem tudok Daehyun folyamatos magyarázására figyelni, mert folyton az a gondolat motoszkál a fejemben, hogy mennyi mindent élhettek át ebben az autóban… Olyan dolgokat, amiket én nem élhetek át vele. Előtte még sosem szakadt el a cérna, de valamiért ez az átkozott verda nagyon lehangol, ami remélhetőleg elmúlik majd azon a helyen, ahová tartunk.

– Amikor az a két szó hagyta el a szádat, hogy Lotte World, azt hittem, a vidámparkba megyünk – jegyzem meg, miközben elborzadva meredek az előttünk magasodó felhőkarcolóra, aminek innen képtelenség látni a tetejét.

– Imádni fogod fentről nézegetni a tájat – közli egy vállrándítás kíséretében, és a liftek felé veszi az irányt. Eszembe jut az a bölcsesség, amit a nagymamám mondogatott nekem kiskoromban, és vagyok olyan hülye, hogy megosztom Daehyunnal.

– A nagyi szerint minél több lépcsőfokot teszel meg, annyi nappal lesz hosszabb az életed. – Mivel Daehyun hirtelen lefékez előttem, beleütközök, de nincs időm azon filózni, hogy többször kéne ilyennek történnie, mert legalább e képpen érintkezhetünk. Olyan nagy hévvel lépked a leírhatatlanul hosszú lépcsősorhoz, hogy alig érem utol, pedig meg kell akadályoznom abban, hogy azt válassza a lift helyett. – Ne hülyéskedj! A nagyi csak egy szenilis, öreg néni, aki ötven évvel fiatalabb fiúkákról fantáziál, tehát nincs teljesen rendben az elméje.

– Azt akarom, hogy nagyon sokáig élj, Youngjae… – Komolyság árad a tekintetéből és a hangjából egyaránt, ami a torkomra fagyassza további szavaimat. Nem gondoltam volna, hogy hisz a legendákban, annál okosabb fiú ő. De a makacssága győzedelmeskedik a józanész felett, és amikor az első lépcsőfokra helyezi a lábát, rájövök, hogy nincs esélyem eltántorítani attól, amit a fejébe vett.

– Vágod, hogy százhuszonhárom emeletes ez a szar? Felejtsd el, hogy én addig felmegyek!

– Megelégszem a százhuszonkettedik emelettel, nyugi! – villant rám egy elbűvölő mosolyt, amitől eláll a lélegzetem. Nem kéne ilyesmit csinálnia, mert muszáj levegőhöz juttatnom a tüdőmet, miközben lélekszakadva loholok utána. Nem elég, hogy gyaloglunk, még a tempót is tartanom kell vele, ami igen nehéz feladatnak bizonyul.

Nem számolom, mennyi utat teszünk meg, de küldök egy hálaimát az égieknek, amikor Daehyun véletlenszerűen megáll, mert már azon gondolkodtam, hogy levágom magam a lépcsőre, mint egy durcás kisgyerek, ő meg csináljon, amit akar. Bár úgy tűnik, nem szabad magára hagynom, mert most is olyan közel megy a korláthoz, ami épphogy a mellkasáig ér, hogy abba beleszédülök. Nem tudtam magamról, hogy tériszonyom van, de egyre jobban émelygek, amikor a mélybe bámulok a válla felett.

– Dae, gyere már hátrébb, kérlek! Rengeteg lépcsőfokot másztunk meg annak érdekében, hogy meghosszabbítsuk az életünket, kár lenne egy pillanat alatt rácáfolni arra a hülye mondára.

– Érd el te, hogy hátrébb menjek. – Feláll a korlát alsó peremére, melynek következtében már csak a hasáig húzódik a védelmül szolgáló eszköz, és úgy kihajol, hogy muszáj becsuknom a szemem, ha nem akarok itt helyben összeesni. Mi a francért kísérti a sorsot? Nyilván nem fogja szándékosan a mélybe vetni magát, de bármi történhet, aminek baleset a vége. Miután összeszedem magam, a háta mögé lépek, és egy mozdulattal magam mellé rántom. Össze-vissza kalapál a szívem, mert balul is elsülhetett volna a kis akcióm, és csak akkor veszem észre, hogy a karjaim még mindig szorosan Dae teste köré vannak fonódva, amikor lágyan a vállamra hajtja a fejét. El kéne őt engednem… Sürgősen el kéne őt engednem!

– Hat éves voltam, amikor apukám meghalt. Anyuval minden hétvégén ellátogattunk a közelünkben lévő kilátóhoz, és addig mentünk, amíg a legtetején nem kötöttünk ki. Anyu azt mondta, közelebb vagyunk apához abban a magasságban. Egyszer arra kért, hogy ha megtalálom azt az embert, aki igazán boldoggá tesz, másszak fel vele egy hasonló magasságig, hadd ismerje őt meg apa. – Akkor Seyonggal biztos sokszor fordulnak meg itt. A testem hátulról Daehyunéhoz préselődik, az arcom pedig az övéhez simul. Csukott szemmel élvezi a nap ránk eső sugarait, és mozdulatlanul tűri, hogy ilyen sokáig tartsam a karjaimban. Elkalandozhatott a múltban, és miközben az apukájával kapcsolatos emlékeket idézi fel, megfeledkezett arról, hogy milyen pózban maradtunk. Ha egy icipicit balra fordítanám a fejem, összeérne a szánk, de természetesen ez a jelenet csak a képzeletemben játszódik le. Annyira átadta magát a minket körülvevő természetnek, hogy szerintem visszacsókolna bódulatában, de az nem lenne helyes. Nem szennyezhetem be ezt a meghitt pillanatot, el kell fogadnom, hogy sosem leszek több számára egy barátnál, és értékelnem kell azt, hogy legalább a barátja lehetek.

– Kisfiúként folyton felmásztam valaminek a tetejére. Ha jó idő volt, le sem lehetett szedni a kertünkben álló fáról, ha pedig esett, a legmagasabb szekrényünkön trónoltam. Többet voltam a magasban, mint a földön. A szüleim azt mondták, nehéz lesz párt találnom, ha felnövök, mert nincs még egy olyan dilis, aki ennyire szeretné a magasságot… – Jézusom, remélem, nem gondolja azt, hogy azért meséltem el ezt neki, mert ő is sokszor tartózkodott a magasban, és finoman arra célozgatok, hogy ezért összeillünk. Pedig ijesztően passzolunk ám egymáshoz! Ha vacsorázunk, ugyanazt az ételt rendeljük, és ugyanarra mondjuk azt, hogy semmi pénzért nem ennénk meg. Ugyanazokat a filmeket szeretjük, és egyikünk sem tenné be a lábát egy uszodába, mert ismeretlen okokból víziszonnyal küzdünk. A tengerhez azért szívesen ellátogatunk, mert jó érzés, ahogy belesüpped a talpunk a homokba, és maximum térdig mindketten bemerészkedünk a vízbe. Szeretünk korizni, de csak nyáron, mert télen olyan snassz, és akkor különben is tömegnyomor van. Utáljuk, ha az, aki együtt él velünk, lehajigálja a cuccait a földre, de előszeretettel hagyjuk szanaszéjjel a sajátjainkat. Zárójelben jegyezném meg, hogy ez gondot okozna abban az esetben, ha mi ketten élnénk együtt, de e miatt ugyebár felesleges aggódnom.

Junhong azt mondja, a helyemben teljesen másképp cselekedne. Ő magasról tenne a harmadik félre, és addig teperne, amíg magába nem bolondítaná azt, akiért odavan. Úgy véli, nem szabad távol tartanod magad attól az embertől, aki olyan, mintha az ikertestvéred lenne, ugyanakkor szerelmes vagy belé, mert nem lesz olyan szerencséd, hogy még egy ilyen példányt találj. Junhong szerint az életben csak egyszer adatik meg az a csoda, hogy találkozz valakivel, aki minden értelemben a másik feled tud lenni. Ha most látna, azt mondaná, hogy ragadjam meg Daehyun arcát, fordítsam magam felé, és addig csókoljam, amíg ott nem hagyja azt a másikat. De Junhong nincs itt, én pedig életemben először azt kívánom, bárcsak olyan vakmerő lehetnék, mint ő. Bárcsak ne foglalkoznék mások érzéseivel, és a saját szívemet helyezném előtérbe, ami percről percre egyre fájdalmasabban dobog összeszoruló mellkasom közepén.

– Táncoljunk! – mondom kissé erőtlenül, ami egyáltalán nem hangzik olyan lelkesen, mint amilyenre terveztem. Daehyun végre eltávolodik tőlem, amitől egyszerre söpör át rajtam a megkönnyebbülés, és a mérhetetlen bánat. Muszáj valamivel feldobnom a hangulatot, mert már csak az hiányozna, hogy bőgni kezdjek előtte. Elindítom az egyik lánycsapat dalát a telefonomon, és riszálásba kezdek, tökéletesen leutánozva az eredeti koreográfiát. Aztán odamegyek Daehyunhoz, és magas hangon azt vinnyogom neki, hogy „oppa, hogyan értékelnéd a produkciómat”, mire a korlátba kell kapaszkodnia, hogy össze ne essen a nevetéstől. Magam mellé húzom, és hamarosan ő is átlényegül csaj szerepbe, így ketten rázunk, miközben sirályokat megszégyenítő rikoltozás tör fel a torkunkból. Még szerencse, hogy ezen a szinten senki sem fordul meg, bár az is lehet, hogy mi riasztottuk el őket.

– Csináljunk egy selcát! – kiált fel lelkesen, és már emeli is a telefonját, hogy megörökítse ezt a pillanatot. Átkarolja a vállam, és az arca egyszeriben megint az enyémet simogatja, amitől jobban kiver a víz, mint a tánctól. Ha visszanézi a képet, látni fogja, milyen kétségbeesett fejet vágtam. Rá fog jönni, hogy a közelségétől voltam zavarban, és hogy azért lettem pipacspiros, mert vele kapcsolatos, nem illendő tevékenységekre gondoltam. Olvasni fog a tekintetemből, ezáltal lekerül rólam az az álca, amit hónapok óta olyan gondosan tartottam magamon. Ezért becsukom a szemem, és az arcomat a nap felé fordítom, hátha így kevésbé lesznek árulkodóak a vonásaim. Amikor forró, eszméletlenül puha ajkakat érzek a jobb orcámon, megremeg a térdem. Rossz ötlet volt lehunyni a szemem, mert így nem tudtam felkészülni a „támadásra”. Valódi időszámításunk szerint túl sokáig érinti a szája a bőrömet, az én sajátos belső órám szerint viszont túl rövid időt vesz igénybe a fotó elkészítése. Az örökkévalóságig így maradtam volna, lefagyva életem legcsodásabb pillanatában, mert amíg Daehyunnak ez csak egy cuki gesztus volt, amit a kép kedvéért csinált, nekem a mindenséget jelentette.

– Melyik lány tetszik neked közülük? – érdeklődik Dae a klipet nézegetve. A kimerítő mozgássor meg a fotózkodás után lehuppantunk a földre, hogy egy kis sörrel frissítsük fel magunkat. Jobban mondva Daehyun nagy kortyokban tűnteti el az üveg tartalmát, én viszont tartózkodom az ivástól, mert attól félek, végképp nem tudnám kontrollálni magam, ha becsiccsentenék.

– A szőke – vágom rá gondolkodás nélkül, holott azt sem tudom, van-e egyáltalán szőke lány ebben a csapatban. Én csak a lábukat meg a kezüket szoktam nézni, és azokat sem azért, hogy gyönyörködjek bennük. Istenem, add, hogy legyen köztük szőke, különben csúnyán beégek!

– De hát három szőke csaj is van. – Köszönöm Uram, ez a kevésbé égő verzió.

– Hát aaaa… legszőkébb!

– Rögtön indulok a fodrászomhoz. – Daehyun visszatuszkolja a táskájába az üres üveget, és egyenesen a lefelé vezető lépcsőkhöz sétál. Nem értem, mi a baja a hajával. Tök jól áll. Oké, a szél egy kicsit megtépázta, de nem lehet annyira piperkőc, hogy ezért egyből a fodrászához rohanjon. Mindenesetre elég eltökélten lépked lefelé, és amikor leérünk a torony aljára, egy édes mosolyt követően magamra hagy. Azt hittem, elmegyünk még valahova, erre ez a bolond tényleg a fodrászt választotta. Ahh, ha még egy fodrásszal szemben sincs esélyem, mit akarok én más téren?

***

– Minek festetted szőkére a hajad – hüledezek, amikor másnap meglátom Daehyunt. Nem arról van szó, hogy nem tetszik, bár elsőre kicsit furcsa, mert már megszoktam a régit, de akkor sem értem, minek váltotta le a feketét, amikor semmi baj nem volt azzal. Mondjuk, szerintem nekem akkor is bejönne, ha egy vödörnyi lila festék borult volna a fejére…

– Fő a változatosság – vigyorog bőszen, miközben beindítja a motort. Ezzel arra akar célozni, hogy nekem se ártana gyakrabban váltogatni a hajam színét? Le kell gyűrnöm magamban azt a késztetést, hogy a példáját követve kiugorjak az autóból, hogy azon nyomban felkeressek egy fodrászt. – Van egy meglepetésem számodra. Lefogadom, hogy imádni fogod!

Egész úton próbálom kiszedni belőle, hogy miféle meglepetést tervezget, de keményen állja a sarat. Amikor már nem bírja folytonos faggatózásomat, felhangosítja a rádiót, és azt túlénekelve vág bele egy általam nem ismert nótába. Jobb híján a gondolataimba merülve próbálom megfejteni, vajon mit forgat a fejében, de nem jutok semmire, azon kívül, hogy annyira belelovallom magam a dologba, hogy hányingerem lesz. Mi van, ha tegnap túl cuki voltam, és ezért ma rám fog mászni valami eldugott helyen? Nem bírnám elviselni, ha megcsalná velem a barátját, azt viszont kétlem, hogy egyik napról a másikra szakított volna vele. De szőkére festette a haját! A nők általában az után szokták megváltoztatni a frizurájukat, miután véget ért a kapcsolatuk. Ez a pasikra is igaz lehet?

– Összehoztam neked egy randit Yoonsoo-val. Ő kiköpött mása a legszőkébb csajnak abból az együttesből, szóval az eseted. Múltkor nem hagytalak titeket kettesben, pedig biztos mellette döntöttél volna, csak nem akartál megbántani engem.

Mereven ülök a nekem szánt lánnyal szemben, akitől két perc után a falra tudnék mászni. Mégis hogy lehettem olyan hülye, hogy azt hittem, Daehyunnal fogok randizni? De basszus, abba még belenyugszom, hogy ez nem lehetséges, azt viszont nem tudom elviselni, hogy a nyakamra küldjön mindenféle cicababát. Annyira szánalomra méltónak tart engem, hogy azt feltételezi, arra se lennék képes, hogy magamtól szedjek fel valakit?

Tíz perc sem telik el, amikor óvatosan előhúzom a mobilomat a zsebemből, és az asztal alatt üzenetekkel kezdem bombázni Daehyunt.

Én: S.O.S! Szükségem van az én személyes megmentőmre! Kérlek, rohanj be azt állítva, hogy tűz van, vagy ilyesmi, ha nem akarod, hogy én gyújtsam fel a helyet.

Én: Miért nem válaszolsz legalább? Zavarlak? Dae, ez a csaj tejszínhabot fújt a sushira, fel tudod ezt fogni? Ha következő lépésként rám fogja fújni azt a szart, hogy aztán lenyalja rólam, megöllek!

Én: Dae, tudom, hogy kint ülsz az étterem előtt a kocsiban, és jókat röhögsz az üzeneteimen. Pedig tényleg életveszélyben vagyok, nem kamuzok. Most éppen rám borította a forró kávéját, mert olyan béna. Tele lett hólyagokkal a kézfejem, amik lehet, hogy reggelre elgennyesednek, elfertőződnek, és belehalok…

Daehyun egyetlen SMS-emre sem reagál. Talán nem is a kocsiban nevetgél ezeket olvasva, hanem Seyonggal van, abban a hitben, hogy én tök jól érzem magam. Hívjam ide Zelo-t? Neki bejönnek az ilyesfajta lányok, legalábbis egy éjszaka erejéig. Viszont nem hiszem, hogy kihúzna a csávából, mert élvezi, ha szenvedni lát. Fantasztikus, hogy Daehyun is csatlakozott az életemet megkeserítők népes táborába!

Én: Daehyun, lehet, hogy meg fogsz rám haragudni, amiért itt hagyom a randi kellős közepén a kolléganődet, akivel te hoztál össze, de az a helyzet, hogy meleg vagyok…

Mintegy varázsütésre, Dae megjelenik az étterem ajtajában, majd felrángat az asztaltól, és kétségbeesetten arra kér, hogy sürgősen menjek vele, mert megsérült a kiscicája. Ez egy újabb színjáték, hiszen nincs is kiscicája, de a lány szeme elfelhősödik, amint meghallja, miként szenvedett balesetet szegény kitalált macsek, és szó nélkül utunkra enged.

– Ne haragudj – motyogom lehajtott fejjel az anyósülésen kuporogva.

– Nekem kéne bocsánatot kérnem Yoonsoo-tól, amiért eszközként használtam annak érdekében, hogy végre bevalld, meleg vagy. Miért titkoltad ezt el előlem? Annak ellenére szégyellted, hogy tisztában vagy vele, hogy én is az vagyok? – Elsőre nem igazán fogom fel mondanivalója értelmét. Tehát csupán arra ment ki a játék, hogy szóra bírjon engem? Nem is akart összehozni azzal a lánnyal. De mit számít neki, hogy meleg vagyok-e, vagy sem? Mellesleg egy percig sem szégyelltem azt, hogy az vagyok; de úgy véltem, ha heterónak hisz, nem lesz olyan feltűnő, amikor néha rajta felejtem a tekintetem, és nem fogja veszélyeztetve érezni magát a találkáink során. Természetesen, ha rákérdezett volna a nemi beállítottságomra, nem hazudtam volna neki, de ez idáig szóba se került.

– Hazavinnél? – kérdezem egy csepp sértődött éllel a hangomban. Amikor lazán megrázza a fejét, kérdő mondat helyett felszólítót intézek hozzá, és nyomatékosan közlöm, hogy nem szándékozom vele tartani, akármi is legyen az úti célja. A füle botját sem mozdítja, amitől dühbe gurulok. Álrandikat szervez nekem, akaratomon kívül magával cipel, a fene tudja, hova… Mit képzel magáról? Hogy bármit megtehet velem? Amúgy az a szánalmas az egészben, hogy ez rohadtul így van: Daehyun bármit megtehet velem.

– Helyezd magad kényelembe! – mosolyog, és a kanapé felé int a fejével. Minek hozott a lakásába? Azt várhatja, hogy én ezek után táncikáljak vele! Morcosan vágódom le, karjaim védelmezőn összefonva a mellkasom előtt, és addig lógatom a fejem, amíg érzéki dallamok nem csendülnek fel. A tekintetem Daehyunra kapom, akinek az ujjai ingjének legfelső gombjával babrálnak. Csábosan néz vissza rám, amire én értetlenkedő pillantások sorozatával felelek. Belemarkolok a karfába, amikor nyelve hegye felbukkan kívánatos ajkai közt, hogy aztán őrjítően lassan végignyaljon vele a száján. Közben egyre jobban szétnyílik rajta az ing a folyamatos gombolásnak köszönhetően, amit már nem tudok szó nélkül tűrni.

– Mi ütött beléd? Amint megtudtad, hogy egy csapatban játszunk, el akarsz csábítani? Egy percig sem gondolsz a barátodra? Nem számít, hogy mennyire oda vagyok érted, tudd meg, hogy ellenállok a kísértésnek! – Felpattanok a helyemről, és határozottan az ajtó felé veszem az irányt. Nem kellett volna bevallanom neki, hogy beleestem, mert ezt zöld jelzésnek fogja venni, és amilyen szerencsétlen formával áldottak meg, egy idő után nem fogom bírni az ostromát. A kezem már a kilincsen van, amikor meglepett hangja eljut hozzám, és a kérdését hallva visszafordulok.

– Honnan vetted azt a baromságot, hogy van barátom?

– Amikor megismerkedtünk, azt mondtad, hogy tanítsak meg neked chippendale mozdulatokat, hogy meglephesd vele a barátodat.

– De azt egy szóval sem mondtam, hogy járok valakivel. Sosem volt barátom… Mármint régebben persze volt, de a megismerkedésünk idején már szingli voltam. Lehet, hogy félreérthetően fogalmaztam, de én arra céloztam akkor, hogy el akarom kápráztatni a barátomat, ha majd lesz… És már abban a pillanatban azt kívántam, hogy te legyél az, amikor ezt kimondtam. – Lassú léptekkel közelít hozzám, mintha attól félne, hogy elijeszt, ha túl rámenősen viselkedik. Amikor elém ér, gyengéden a vállamra teszi a kezét, és próbálja tartani velem a szemkontaktust, ami nekem kevésbé megy.

– De… együtt élsz Seyonggal, és csókolóztatok is…

– Tessék? Ha láttál ilyet, akkor van egy hasonmásom, akiről nem tudok. Seyong a lakótársam, mint neked Junhong. Gyerekkorunk óta a legjobb barátom, együtt hagytuk el Busant, hogy ne egyedül kelljen szerencsét próbálnunk a fővárosban. Te komolyan azt hitted, hogy mi ketten… Ha ezt elmesélem neki, dőlni fog a röhögéstől. – Megszégyenülten fordítom félre a fejem, mialatt végigpörgetem az emlékeket, amik arról szólnak, hogyan vertem át saját magam. Azt hittem, megcsókolják egymást, mielőtt bemutatott volna neki, ezért elfordultam, de ezek szerint csak egy baráti ölelést kapott tőle. Felnézek a falra, amin sok kép lóg kettőjükről, de végül is, miért ne tehetnének ki közös fotókat, amikor legjobb barátok? Hirtelen felfedezem, hogy középen egy jóval nagyobb kép virít a többinél, ami ráadásul be van keretezve. Nevezetesen az, ami a toronyban készült. Milyen gyorsan elintézte, hogy a nappali középpontjába kerülhessen! – Szerinted miért vittelek fel oda? – Hogy bemutathasson az apukájának… Ez elég sok nekem hirtelen, úgyhogy nagy erőfeszítésekre van szükségem ahhoz, hogy ne fakadjak sírva. – Szerinted miért festettem szőkére a hajam?

– Mi? Azért, mert azt mondtam, hogy… Olyan hülye vagy!

– Te meg olyan vak! De ez egy tökéletes kombináció, nem gondolod? – A szájához emeli a kezem, hogy egyenként csókolhasson végig az ujjaimon, mire tényleg legördül egy kósza könnycsepp az arcomon. Végigsimít az állam vonalán, aztán a fülem mögé igazítja egyik elszabadult tincsemet, amit mozdulatlanná dermedve tűrök. Tudom, hogy fel kéne emelnem a kezem, hogy ugyanazt a területet bebarangolhassam vele az arcán, de mellette teljesen elvesztem önmagam. Itt áll pár centire tőlem, látom a szemében a vágyat, hallom a hangján, hogy szívből gondolja azt, amit mond, kiderült, hogy az, ami miatt eddig megtartottam a három lépés távolságot köztünk, csupán az én agyam szüleménye volt, mégsem ugrom ki a bőrömből örömömben. De miért? Nagy késztetést érzek arra, hogy felhívjam Yonggukot, mert ő mindig nagyszerű tanácsokkal lát el, és talán a zakatoló szívemet is le tudná csillapítani egy kicsit megnyugtató hangjával. – Tudod, pocsék tanárt fogadtam fel arra, hogy erotikus mozdulatokra tanítson…

– Ki kéne rúgnod – suttogom, miközben megérzem Daehyun ajkát a nyakamon.

– Azt fogom tenni. De azt szeretném, ha ezután nem a tanárom, hanem a társam lenne…

– Milyen társra gondoltál? Munka, esetleg lakótárs? Az osztálytárs már nem jöhet szóba… – játszom az ostobát elfúló hangon. Amikor a keze becsúszik a pólóm alá, és érintkezik a csupasz hátammal, jóleső borzongás fut végig rajtam, amit tetéz a kulcscsontomon kalandozó szájával.

– Lelki társra gondoltam, és egyben hálótársra. – Nagyot nyelek, amikor a tekintetem a szobája ajtajára téved, ami tárva-nyitva áll, így tökéletes rálátásom van a hívogató ágyra. Megrázom a fejem, és hátrálni kezdek, amíg a mögöttem lévő falnak nem ütközök. Daehyun nem sértődik meg, hangosabbra állítja a zenét, és folytatja a mutatványát, amit fogalmam sincs, honnan tanult, de tőlem biztos nem. – Felkerestem Zelo-t, és megkértem, hogy legyen a segítségemre – válaszolja meg fel nem tett kérdésemet. A kis piszok! Egy szót sem szólt erről! Véget nem érő estéken át hallgatta a nyavalygásomat, a személyes drámámat, aminek Daehyun volt a másik főszereplője, és még véletlenül se világosított volna fel. Öröm az ilyen barát a háznál!

Forróság árad szét a testemben, amikor meglátom Daehyunt táncolni. Nemcsak a mozdulatai tökéletesek, az arcjátéka is lenyűgöző; minden gesztusával azt sugározza felém, hogy velem akar lenni. Egész lénye egy meghódításra váró terület, amit nem vonhat az uralma alá akárki. Felkínálja magát nekem, azt sugallja, lépjek a földjére, mert rajtam kívül más nem tudja felvirágoztatni sivár kertjeit. De mi van, ha kiderül, hogy a kertészkedés terén is pocsék vagyok, és nem fog neki tetszeni, amit nyújtani tudok?

– Jae, tudod, hogy csukva van a szemed? – Összerezzenek, amikor meghallom Daehyun hangját a közvetlen közelemből. Hogy mondhatnám el neki, hogy azért hunytam le őket, mert nem akartam, hogy egy kanos állatnak nézzen? Amikor végleg lekerült róla az ing, nem bírtam tovább kordában tartani a hormonjaimat, amit nem szívesen tártam volna fel előtte. Amint megláttam, megtetszett, az elmúlt hónapokban olyan közel férkőzött a lelkemhez, amire még egy ember sem volt képes. Nem engedhetem, hogy azt higgye, a testével fogott meg, mert a személyisége, gyönyörű szemei, részegítő nevetése sokkal többet jelent számomra annál a vonaglásnál, amit a kedvemért tanult be. Hát nem érti, hogy a nélkül is a rabja vagyok? – Elég furán viselkedsz. Sajnálom, hogy te nem érzel úgy irántam, ahogy én irántad. – Megjátszva a sértődöttet az ajtó felé indul, hogy előadhasson egy színpadra illő távozást, csak éppen azt felejti el, hogy a saját lakásából készül drámaian kivonulni. Tudom, hogy tudja, hogy fél percen belül követni fogom, ezért vánszorog úgy, mint egy csiga, aki alig várja, hogy rávesse magát a rá éhező vadász.

– A nagyim imádni fog téged, úgyhogy megtartalak – közlöm lazán, egyik kezemet a derekára helyezve. Megpuszilom a tarkóját, miközben másik kezem vándorútra indul a mellkasán. Úgy látszik, bátrabb vagyok, amikor nem állunk szemtől szemben egymással, de Daehyun gyorsan felém fordul.

– Főleg, ha megmutatom neki a tudományomat.

– Meg ne próbáld! Onnantól kezdve le se tudnád vakarni magadról. – Átölelem, de olyan szorosan, hogy minden porcikájában érezze, mennyire szükségem van rá. Be kell bizonyítanom neki, hogy nem tepert hiába, hogy a lelki társ jelző tökéletesen illik ránk. Az ujjaim elmerülnek selymes fürtjei közt, amit miattam változtatott meg. Elmondom neki, hogy soha többé ne változtasson meg magán semmit, mert nekem mindenhogy tökéletes. Aztán feszes hasfalát célzom meg, mire egy vággyal teli sóhaj szökik ki édes ajkai közül.

– Nem fair, hogy csak én vagyok félmeztelenül. Vagy vetkőzz le te is, vagy én öltözöm fel. – Vág egy fintort nem tetszése kifejezéseképpen, amikor visszaadom rá az ingjét. Nem fogom elsietni a dolgokat. Minden egyes lépést el szeretnék nyújtani jó hosszan, hogy az első érintés, az első csók minél emlékezetesebb legyen. Különben sem szükséges rohannunk, mert tengernyi idő áll a rendelkezésünkre. És annak érdekében, hogy növeljem a közös életünk elkövetkezendő napjait, több száz lépcsőt fogok megmászni minden nap, ha kell. Természetesen Dae-t is magammal viszem, úgyhogy minden egyes lépcsőfok után csókot fogok lopni tőle, így nem lesznek olyan visszataszítóak a végeláthatatlan emeletek.

Daehyun szájára tapasztom az enyémet, de egyelőre be kell érnie annyival, hogy csak a beszéd miatt surlódnak egymáshoz ajkaink. Elmondom neki, hogy miket szeretek benne, és a lista olyan hosszúra sikeredik, hogy nem győzök a végére érni. Kezdetben tetszik neki, hogy végre megnyílok előtte, hogy gátlások nélkül vallom meg az érzéseimet, de túl türelmetlennek bizonyul ahhoz, hogy végighallgassa, így belém fojtja a szót egy igazi csontig hatoló csókkal. Mindenhol az ő jelenlétét érzem: a szívem dobbanásaiban, a lélegzetemben, a vérem áramlásában, a bőröm alatt… Annyiszor képzeltem el, hogy milyen lenne Daehyunt megcsókolni, de mint általában, a valóság messze felülmúlja az álmokat. Eszembe jut, hogy szépen felsoroltam, hogy miket szeretek benne, azt a bűvös szót bezzeg nem mondtam ki, amit már akkor éreztem, amikor még az enyém sem volt.

– Szeretlek. – Tessék, Daehyun hezitálás nélkül az ajkamra suttogta két csók között azt, amit én féltem kimondani. Attól tartottam, túl korai lenne, hogy elijeszteném vele, ha azon a napon lerohannám ezzel, amikor összejöttünk, de szokás szerint jobban tenném, ha nem gondolkodnék. Szinte mindenben egyezünk, abban viszont különbözik tőlem, hogy nem fél kockáztatni, még akkor sem, ha esetleg pórul jár. De itt az ideje annak, hogy ezen a téren se különbözzünk többé. Ahelyett, hogy úgy tennék, mintha nem hallottam volna, és terelném a témát, kibököm, hogy én is szeretem őt. Annyira belejövök a „szeretlek” hajtogatásába, hogy legalább ötször ismétlem el, ami miatt Dae kacagásban tör ki.

Én: Lassan új lakótárs után nézhetsz Junhong-ah.

Zelo: Nem hagyhatsz itt, hyung! Fel se tudsz öltözni normálisan nélkülem. Ha nem leszek a segítségedre, két hónapon belül szakítani fog veled a szerelmed. Amúgy szeretnélek emlékeztetni arra, hogy egy életre az adósom vagy!

– Nagyon szemtelen ez a Zelo gyerek! De már tudom is, mivel fogom megszívatni legközelebb. Nemsokára szülinapi zsúrja lesz az unokahúgomnak, ahol nyüzsögni fognak a visítozó tízévesek. Ha ráadok egy nyuszi jelmezt Junhongra, szét fogják tépni!

– Olyan gonosz vagy! – nevet fel Dae a tarkómat cirógatva. Időközben leheveredtünk a kanapéra, mert elég nehéz lett volna órákon át állva csókcsatázni. Junhong még visszaír valamit, de jobb dolgom is van annál, minthogy vele üzengessek. Leteszem a telefonom az asztalra, és újra Daehyunnak szentelem minden figyelmemet.

– Beismerem, hogy gonosz vagyok, de a mellett ellenállhatatlan, piszok szexi, irtó dögös, remek humorú és bűbájos is. Szóval egy kis gonoszság belefér.

– Milyen magabiztos lettél hirtelen. Ezt az oldaladat még nem ismertem.

– Nem tetszik a szuper dögös, állati szexi oldalam? – Daehyun kuncogva fúrja a fejét a vállamba, amíg én nyomok egy puszit a füle alá. Még mindig nem tudom elhinni, hogy a karjaimban tarthatom. Hónapokon keresztül olyanok voltunk, mint a nagy és a kismutató; reményvesztetten kergettük egymást, de nem értük utol a másikat. Az óra azonban egyszer elüti az éjfélt, és akkor a két mutató találkozik, hogy egy percre egyesülhessenek, aztán újra külön kell továbbfolytatniuk az útjukat. Szerencsére nekünk sokkal több idő adatott egy percnél, és mostantól az útjaink is keresztezni fogják egymást életünk végéig. Mert ha rátalálsz arra, aki olyan, mintha az ikertestvéred lenne, azzal a plusszal, hogy őrjítően jól csókol, akkor nem kérdés, hogy örökre együtt maradsz-e vele.

– Remélem, hamarosan találsz más munkát, mert kicsit félek attól, hogy egy napon találkozol majd egy hozzám hasonló bolonddal, aki szó nélkül fogja kivetni rád a hálóját.

– Mivel a te hálódban tartózkodom éppen, lehetetlen, hogy valaki más fogjon ki. És mivel én egy rettentő mazochista halacska vagyok, eszem ágában sincs kiszabadulni onnan. A foglyod leszek, mondjuk… úgy örökre, ha ez neked is megfelel. – Most rajtam a sor, hogy lecsókoljam Dae szeméről az oda szökő könnyeket. Először látom ilyen sebezhetőnek, ami azt jelenti, hogy tényleg aggódik amiatt, hogy a munkám veszélyeztetheti a kapcsolatunkat. Amúgy is terveztem a váltást, de addig nem nyugszom, amíg bele nem verem abba a csini buksijába, hogy nekem egyedül rá van szükségem.

– Táncolj nekem, kérlek! Nem igazság, hogy csak idegen nők élvezhetik az előadásodat. – Halkan megeresztek egy beletörődő sóhajt, amikor tudatosul bennem, hogy Dae egyetlen kívánságának sem fogok tudni ellenállni a jövőben. Nehezen veszem rá magam arra, hogy elszakadjak az ajkától, de hamarosan a nappali közepére cammogok, hogy maradéktalanul eleget tehessek a kérésének. Elhessegetem a szégyellőséget, hiszen mindent bele kell adnom, mert álmaim pasijának a legjobb jár. Felesleges nyavalygás nélkül kikeresem a megfelelő zenét, és már e tevékenység végzése közben is próbálok belehelyezkedni a szerepbe. Leoltom a villanyt, hogy csak az előszobából beszűrődő halvány fény világítsa meg alakomat, beállok Daehyunnal szembe, és egy lehengerlő mosolyt követően kezdődhet a show.