Nyugi Doki - Tizenkilencedik (bónusz) szívdobbanás

Szívem number one-ja

Jongdae pov

Szerelmem!

Azért írom ezt a levelet neked, mert azt szeretném, ha tisztán látnál. Azt szeretném, ha olvasás közben átélnéd a gondolataimat, érzéseimet, amik kavarogtak bennem az utóbbi hónapokban. Helyenként olyan dolgokat hozok a felszínre, amivel fájdalmat fogok okozni neked, de muszáj megtennem annak érdekében, hogy megértsd a lelki vívódásom. E sorok segítségével végig foglak vezetni azokon az eseményeken, amik a Baekhyunnal való szakításom óta történtek, amíg el nem érkezünk a mai napig. Ma jobban szeretlek, mint ahogy azt valaha remélni mertem, és úgy érzem magam, mintha tizenéves kamasz lennék, akit a pasiján kívül semmi más nem érdekel. Már azzal boldoggá teszel, ha nézhetem, amíg tanulsz a hamarosan elkövetkezendő vizsgáidra. Bár kicsit félek, hogy miattam meg fogsz bukni, mert túlságosan gyakran vonom el a figyelmedet, aminek hosszú távon nem lesz jó vége.

De most térjünk vissza arra az időszakra, amikor magányosan tengettem a mindennapjaim. Szörnyen nehéz volt akkoriban, mert te voltál az egyetlen, akivel szívesen beszélgettem volna, de nem mertelek felhívni amiatt, amit megtudtam. Totálisan lesokkoltál azzal a csókkal az eljegyzési partin, de arra jó célt szolgált, hogy sokszor ezen gondolkoztam, mert addig legalább nem Baekhyun után siránkoztam. Amikor megismertelek, elsőre szimpatikus voltál, megvolt az összhang köztünk, és akkor is mosolyt tudtál csalni az arcomra, amikor sötét fellegek gyülekeztek a fejem felett. Visszagondolva rájöhettem volna, hogy idővel te többet kezdtél érezni irántam, de akkor senki mást nem láttam, nem hallottam Baekhyunon kívül. Elég szánalmas, hogy haragudtam arra a fickóra, aki nem akart járni veled, miközben rólam volt szó. Hiába szeretném azt mondani, hogy amint megtudtam, hogy szeretsz, tűzijátékok robbantak a szívemben, mert sajnos nem ilyen szépen indult a történetünk. De vigasztal a tudat, hogy annál szebben végződött. Illetve a vége még nagyon-nagyon sokára lesz; remélhetőleg úgy a kilencvenet taposva.

Tehát az első másfél hónap maga volt a pokol. Amikor hazaértem a félig üres lakásba, megsemmisülten rogytam a padlóra, hogy addig zokogjak, amíg el nem fogynak a könnyeim. Még az a bolhafészek is hiányzott; egyszerűen nem bírtam meglenni abban a lakásban, ahol halálos csend uralkodott. Átmentem anyához, és a következő néhány éjszakát ott töltöttem. De nála sem tudtam sokáig maradni, mert egyfolytában Baekhyunt szidta, amit nem voltam képes huzamosabb ideig elviselni. Apám számtalanszor megcsalta anyámat, aki azért volt olyan ellenséges Baekhyunnal, mert az apámat látta benne megtestesülni. Csakhogy apám érzelmek nélkül kefélt félre, amíg Baekhyun szerelmes lett valaki másba. Rohadtul fájt akkoriban megfogalmaznom ezt a mondatot, de én nem tudtam rá haragudni, mert nem tehetett arról, hogy megismert egy srácot, akibe akaratlanul beleszeretett. Nem azzal a szándékkal állított be az első munkanapján a kórházba, hogy én most meg fogom csalni a barátomat, és az is mellette szól, hogy sokáig próbált ellenállni a kísértésnek.

December elején bementem a kórházba abban a reményben, hogy láthatom őt. A napok összefolytak előttem, így nem realizáltam, hogy vasárnap nem szokott dolgozni. A folyosókat járva a csalódottság keserű ízét nyeltem magamba, de amikor megpillantottalak téged, önkénytelenül mosolyra húzódott a szám. Ott álltál egy szál gitárral a nyakadban, amit nagy beleéléssel pengettél. Fogalmam sem volt arról, hogy gitározni is tudsz, ráadásul olyan klasszul, hogy az orvosi pálya helyett simán elmehettél volna zenésznek. Megbabonázott a szomorú dallam, a gitár sírása a kezed alatt, és a hangodból áradó reménytelenség. Tudtam, hogy én ihlettem a dalt, tudtam, hogy el kéne mennem, mert nem adhatom oda a szilánkosra tört szívem. Te egy erős, csak érted dobogó szívet érdemeltél, amit ma már boldogan nyújtok át neked. El is sunnyogtam volna, ha az ágyon fekvő idős néni nem szólalt volna meg, ezzel lerántva a leplet ott tartózkodásomról:

– Ugye milyen tehetséges? Csak olyan kár, hogy mindig ilyen búskomor dalokat játszik. Imádnivaló egy gyerek, ezért minden este azon imádkozom, hogy következő nap egy vidám dallal térjen vissza, mert az azt jelentené, hogy megtalálta a szerelmét. – A néni nem tudhatta, hogy te már rég megtaláltad a szerelmet, csak az nem volt hajlandó átadni magát neked. Megrendülten néztél rám, és a helyett, hogy magadra hagytalak volna, meghívtalak egy kávéra a büfében. Nem volt jó ötlet. Ezt már abban a pillanatban tudtam, amikor szólásra nyitottam a szám. Nem voltam felkészülve a veled való találkozásra, és te sem nyomtad a sódert, mint általában. Csak ültünk némán a kihűlt csészénkbe bámulva, amitől még jobban elszomorodtam. Nem tudtalak szerelemmel szeretni, de a barátságod nagyon hiányzott. Fájt, hogy nincs ott az az Yixing, aki bármilyen borús hangulatot derűssé tudott változtatni. Ahhoz hozzászoktam, hogy én nyomorultul érzem magam, de ahhoz nem, hogy téged ilyen sebzettnek lássalak. Nem tudtam reményt adni neked, mert úgy éreztem, sosem fogok újra meggyógyulni. A legrosszabb mégis az volt, amikor kifele menet belebotlottunk egy kisebb tömegbe, akik egy nevetgélő párt fogtak közre. Közelebb lépve ért a letaglózó felismerés, hogy Baekhyun és Jongin állnak boldogságtól kipirult arccal a „rajongók” gyűrűjében. Az a látvány száz pofonnal is felért, mert igazából akkor tudatosult bennem, hogy ennek tényleg vége van. Amíg nem jöttek össze, minden egyes napon abban reménykedtem, hogy Baekhyun bekopogtat az ajtón, és mindent a nulláról kezdhetünk. Tudat alatt tisztában voltam azzal, hogy ez nem fog megtörténni, de a bennem élő álmodozó megengedte magának az ilyesfajta ábrándok gyártását. Azzal, hogy együtt láttam őket, végleg összeomlott az a kártyavár, amit utolsó erőmmel még épen tartottam. Láttad az arcomra kiülő gyötrelmet, amivel neked is fájdalmat okoztam, és gyors léptekkel az utadra indultál. Én sem tétováztam sokáig, és a kijárat felé somfordáltam, mert nem akartam Baek szívét is megfájdítani szerencsétlen alakom látványával. Mindig jót akartam neki: még akkor is, ha miatta hevertem darabokban, akkor is, ha ő tehetett arról, hogy nem voltam képes normális emberként folytatni az életem.

***

Életem legpocsékabb karácsonyát ünnepeltem. A szüleimhez nem volt kedvem elmenni, az otthon maradástól meg émelyegtem, úgyhogy célba vettem egy olyan helyet, ami Szenteste is nyitva állt a magányos lelkek nagy örömére. A tervem annyi volt, hogy iszok pár pohárral, addig sem kell a négy fal közt rohadnom, de egy idegen férfi keresztbe húzta a számításaimat. Odaült az asztalomhoz, és nem tántorította el, hogy magasról tojtam a társaságára, szünet nélkül regélte a baromságait. Egyre többet ittam, de a sok pia ellenére sem fanyalodtam rá, amikor bepróbálkozott nálam. Azt hitte, részegen könnyedén a csapdájába csalhat, de én undorodtam minden érintésétől. Kezdetben megpróbáltam élvezni, mert úgy gondoltam, erre van szükségem a felejtéshez. Egy kiadós dugásra a bár mosdójában, ami után továbbléphetek, de nem vitt rá a lélek. Folyton Baekhyun arca lebegett a szemem előtt, viszont a végső pillanatban, amikor eltaszítottam magamtól a csávót, rád gondoltam. Arra, hogy ha egyszer készen állok majd a továbblépésre, akkor veled akarom csinálni, és nem egy ocsmány bár még ocsmányabb férfi mosdójában, hanem normális keretek közt. Még nem jártunk, de az is megfordult a fejemben, hogy ha lefeküdnék azzal a fickóval, akkor megcsalnálak téged. Még nem voltam beléd szerelmes, de hűséges maradtam hozzád, mert bíztam benne, hogy egyszer az leszek.

Azt hittem, a szilveszter hasonlóképp fog zajlani, de legnagyobb meglepetésemre megjelentél az ajtómban. Ami még ennél is váratlanabbul ért, hogy egy ikerpár követett, akik olyanok voltak, mint két tojás. A lányok egymás szavába vágva felvázolták, hogy a szüleiknek el kellett utazniuk, de mindenképp el akarnak jutni egy olyan helyre, ahova csak szülői felügyelettel nyerhetnek bebocsátást. Lazán közölték, hogy mi lenne, ha te meg én eljátszanánk, hogy az apukájuk vagyunk, amire csak értetlenül ráztam a fejem. Nem tudtak volna találni egy „normális” párt, aki elvihette volna őket? Nem igazán tetszett a dolog, de úgy voltam vele, hogy lassan kezdtem becsavarodni a sok egyedül töltött idő miatt, ezért belementem.

A lányok azon nyomban eltűntek, ahogy beléptünk a hatalmas villába, mi meg zavartan bolyongtunk a helyünket keresve. Hamar felfedeztem, hogy rajtunk kívül van még egy meleg pár a partin, akik egy öt éves forma kisfiút neveltek. Elnézve őket irigység fogott el, és azt kívántam, bárcsak úgy turbékolnánk mi is, mint ők. Ez csak rajtam múlt, mert te olyan szerelmesen néztél rám, amibe folyamatosan belepirultam.

– Milyen szerencsések ezek az ikrek, amiért ilyen kedves emberek fogadták örökbe őket – ült le mellénk egy idegesítően affektáló nő. Mint kiderült, ő volt a házigazda, aki nyájasan ecsetelte azt, milyen példamutatóan élünk. Megfogtam a kezed, hogy hitelesebb legyen a színjáték, de láttam az arcodon a csalódottságot, mert azt hitted, magamtól nem tenném meg. De amikor összefűztem az ujjainkat, rájöttem, hogy az ösztönös késztetés, hogy megérintselek, sokkal nagyobb volt annál, minthogy annak a nőnek bizonyítani akarjak. A szemem sarkából kiszúrtam, hogy az ikrek éppen a velünk szemben helyet foglaló nő fiát gyepálják, és hogy elvonjam róluk a figyelmet, gyengéd puszit adtam a szádra. A nő tapsikolva örvendezett, én pedig magamban hálát adtam az ikreknek azért, hogy alibit szolgáltattak arra, hogy közeledjek feléd. Magamtól talán nem mertem volna megtenni, ami azt bizonyította, hogy egy beszari alak vagyok, mondjuk, ezzel tisztában voltam.

A nő kitalálta, hogy amíg a gyerekek játszanak (avagy egymást püfölik), mi is játszunk valamit. Volt egy teszt, ami húsz kérdésből állt. Tízre a páros egyik tagjának, tízre a másiknak kellett válaszolnia a szerelmével kapcsolatosan. Meghökkentő eredmények születtek, mert az olyan házaspárok, akik tíz-húsz éve együtt éltek, általában a feltett kérdések felére sem tudtak helyesen válaszolni. Homlok ráncolva meredtem a mi papírunkra, ami csupán egy hibát jelzett. Te mind a tíz kérdésre helyes feleletet adtál, ami engem érintett, én egyet elhibáztam, mert nem tudtam, hogy milyen körülmények között szerezted a testeden lévő heget. Néhány hónapos barátság után jobban ismertük egymást, mint a látszólag boldogságban élő párok. Ez elgondolkodtatott. Szerintem egy szimpla barátról nem jegyeztem volna meg lényegtelen információkat is. Fogalmam sincs, hogy hívták Sehun legjobb barátját az általános iskolában, a te osztálytársaidat viszont szinte hiánytalanul fel tudnám sorolni, ha kell, pedig a kínai nevek megpróbáltatások elé állítanak néha. Mindenki elismerően biccentett felénk, a nő pedig kijelentette, hogy az a nyereményünk, hogy egy órára külön vonulhatunk, és kettesben romantikázhatunk egyet a kölykök zavarása nélkül. Aggódva néztem az ikrekre, mert nem mertem őket egyedül hagyni. Egy óra alatt simán lebonthatták volna a házat, de mindkét lány ördögi vigyor kíséretében kacsintott rám. Ettől nem lettem nyugodtabb, mindenesetre remegő lábakkal követtem a házigazdánkat veled egyetemben.

Amint felértünk, a nő ránk zárta az ajtót. Azt mondta, erre azért van szükség, mert sok szülő bepánikol, ha öt percnél tovább marad távol a gyerekétől, és akkor magára hagyják a párjukat, hogy a csemetéikhez rohanhassanak. Idegesen toporogtam hátam az ajtónak támasztva, és egy ostoba tinédzsernek éreztem magam. Olyan volt, mint amikor nyolcadikban belöktek egy szekrénybe „Hét perc mennyországot” játszani, de egy olyan lány volt a partnerem, akitől a falra másztam. A játék lényege az volt, hogy hét percen át smárolhattunk a szekrény rejtekében, de én megváltoztattam a nevét „Hét perc pokolra” a tapasztalataim alapján.

A helyzet ezúttal más volt. Egy teljes órát tölthettem volna együtt egy olyan férfival, akihez kétség kívül vonzódtam, mégsem tudtam kihasználni a helyzetet. Te nyugodtságot erőltetve magadra leültél a gazdagon megterített asztalhoz, és mohón enni kezdtél, de tudtam, hogy csak az idegességedet próbálod meg a kajálásba fojtani. Én csak piszkáltam az ételt, ezért megkérdezted, hogy megeheted-e az én adagomat is. Néztem, milyen jóízűen tömöd magadba a feltálalt falatokat, és az a gondolat jelent meg a fejemben, hogy bárcsak az én ajkamat falnád olyan nagy hévvel. Közben attól féltem, ha elfogy a kaja, nem lesz mit csinálni.

– Hol van rajtad az a heg, és miben szerezted? – kérdeztem feszengve, amikor az ágyra ültünk. Jó lett volna kényelmesen elhelyezkedni benne, de mereven feszengtünk a szélén.

– Egy biciklis balesetnek köszönhetem. Tizenkét évesen bringázni mentem, és egy barom, aki szintén bicajozott, figyelmetlen volt, így belém jött. Olyan szerencsétlenül estem, hogy felszakadt itt, a hasamnál… – Arra a pontra böktél, ahol a heg tartózkodott, de az inged gondosan eltakarta a felületet. Nem tudom, honnan nyertem bátorságot, de óvatosan az inged aljához nyúltam, és addig emeltem, amíg meg nem láttam a fent említett helyet. Alig érezhetően húztam végig rajta az ujjam, te mégis beleborzongtál az érintésembe. Nem bírtam abbahagyni a bőröd cirógatását. Amikor olyan képek villantak a fejemben, hogy a számmal is megérintem a heget, hátrahúzódtam, mielőtt elvesztettem volna az eszem. Feltettem egy újabb kérdést, arra már nem emlékszem, hogy mit, és kissé kényszeredett beszélgetésbe kezdtünk.

Éjfélkor ki kellett volna nyílnia az ajtónak, ami nem történt meg. Biztos végignézték a tűzijátékot, koccintottak, mi egy más, de abban a pillanatban nem is zavart, hogy nem jutottunk ki. Hallottuk, ahogy lent elkezdődött a visszaszámlálás, és én a számok előrehaladásával egy időben csökkentettem a köztünk lévő centimétereket.

3, 2, 1…

Amikor összeért a szánk, nem bírtam uralkodni magamon, és a párnák közé löktelek. Minden évben megvolt Baekhyunnal az új évi csókunk. Dühödten mélyesztettem a fogam az alsóajkadba, amikor eszembe jutott, hogy idén valaki mással csinálja ezt. Ha ő ezt teszi, muszáj volt követnem a példáját. Kellett valaki, akit én is megcsókolhatok, és nem törődtem azzal, hogy neked ez a csók teljesen mást jelent. Azt reméltem, legalább egy pillanat erejéig gondol rám, és féltékeny lesz, ha eljut a tudatáig, hogy talán én is mással vagyok. Valószínűleg te izgatónak találtad a harapást, mert kéjesen a számba nyögtél. Ennek köszönhetően visszataláltam a valóságba, és megpróbáltam teljes mértékben rád koncentrálni. Eszméletlenül jól csókolsz, ezt már az első alkalommal is megállapítottam. De továbbra sem éreztelek a magaménak. A művelet jó volt, de még mindig az után sóvárogtam, hogy amikor kinyitom a szemem, Baekhyun arcát pillantsam meg. Olyan volt, mintha új autót vettem volna a régi helyett, mert azt ellopta valaki. Jó volt vezetni az új autót, sok dologban túlszárnyalta az előzőt, én mégis a megszokott tragacsomban szerettem volna továbbnyomorogni. Szívből reméltem, hogy eljön az az idő, amikor az új járgány teljesen elfeledteti velem a régit.

Amikor a nő kinyitotta az ajtót, elégedetten mérte végig egymásba gabalyodó testünket. Udvariasan megkérdezte, hogy szeretnénk-e egy kis plusz időt, de a megjelenése száműzte a bódulatot, úgyhogy zavarodottan ugrottam talpra, hogy kimenekülhessek a szobából. Magamhoz parancsoltam az ikreket, és meg sem álltam, amíg az autómhoz nem értünk.

– Sikerült? Együtt vagytok? – ásítozott csukott szemekkel Sarang a hátsó ülésen. Akkor kezdtem gyanítani, hogy nem véletlenül kerültünk arra a partira. Leszidhattam volna a lányokat, de nem volt erőm hozzá. Nehezen tudtam leküzdeni a kezem remegését, ami egyfajta elvonási tünetként jött rám. Újra akartam az ajkaid, ami nem volt fair, mert te nemcsak egy két lábon járó száj voltál. Nem érdemeltelek meg. Az lett volna a legjobb, ha tudomást sem veszel rólam, mivel olyan romlottnak éreztem magam. És egy olyan tiszta léleknek, mint amilyen te vagy, sokkal tökösebb gyerek járt nálam.

Miután kiraktuk az ikreket, hazavittelek. Amikor a visszaszámlálást követően megcsókoltalak, úgy éreztem, mintha egy filmbe csöppentünk volna, és ez az autóból kiszállva sem volt másképp. Ott álltunk egymással szemben, pár centire a másiktól az utcai lámpák halovány fényében, és én egy elbaltázott romantikus-vígjáték balfasz főhősének tartottam magam. Tudod, aki egy rakás szerencsétlenség módjára ácsorog a helyett, hogy magához ölelné a másik főszereplőt. Az ilyeneknek szoktam leordítani a fejét, amikor feltűnnek a mozivásznon. Egyszer még popcornnal is megdobáltam az egyik nyámnyila alakot, mert annyira felbosszantott a határozatlansága, de többet nem csináltam ilyet, mert sajnáltam elpazarolni a finom rágcsát. Megunva a bénázásom, a két kezed közé vetted az arcom, és az orrod az enyémhez érintetted. A lélegzeted csiklandozta a bőröm, a szemed olyan kalandokról mesélt, amelyeket rohadtul át akartam élni, mégis féltem belevágni. Hipnotikus pillantásod megbabonázott, és a tudtodra kellett volna adnom, hogy lehet, hogy még nem jött el az a bizonyos pillanat, a mi pillanatunk, de rajtad kívül senki más nem képes kiváltani ilyen furcsa érzéseket belőlem.

– Yixing… Én próbálkozom… Tudnod kell, hogy ha egyszer készen állok arra, hogy továbblépjek, veled szeretném újrakezdeni. Új év van, ami új szerelmet hordoz magában, de nem akarlak kihasználni addig, amíg nem vagyok biztos abban, hogy mit érzek irántad, és amíg nem múlik el teljesen, amit iránta éreztem… Úgy szégyellem magam, amiért ilyen hosszú várakozásra kényszerítelek, amikor mással is múlathatnád az időt.

– Inkább várok rád hónapokat, minthogy egy olyan valakivel járjak, aki semmit nem jelent számomra, csak azért, hogy ne legyek egyedül. Inkább álmodozom magányosan az ágyamban fekve a te érintésedről, minthogy egy számomra jelentéktelen fickó érintését tűrjem. – Erősen magamhoz szorítottalak, és minden igyekezetem ellenére birtokba vettem a szád. Nem akartam, megfogadtam, hogy addig nem csókollak meg ismét, amíg száz százalékosan biztos nem leszek magamban, de nagyon nehéz neked ellenállni. Azt sikerült elérnem, hogy ne olyan vadállat módjára essek neked, mint fél órával azelőtt, de ez cseppet sem enyhített a bűntudatomon. Minden egyes érintéssel, minden egyes simogatással közelebb kerültem ahhoz, hogy végleg a karjaidban maradjak. Új év, új szerelem… Ezzel a gondolattal indultam útnak, és eszelősen a gázba tapostam, mert mielőbb el akartam távolodni attól a kísértéstől, hogy a csókon kívül nyilvánvalóan más téren is eszméletlen vagy.

***

Két napja az ágyat nyomtam, amikor megcsörrent a telefonom. Azt hittem, anya érdeklődik a hogylétem felől, mivel napjában tízszer is képes volt felhívni, de a kijelzőre pillantva a te neved villant fel. A betegség miatt minden végtagom úgy fájt, mintha tőből le akartak volna szakadni, így meg kellett erőltetnem magam ahhoz, hogy fogadni tudjam a hívást. Megpróbáltam kevésbé haldokló hangot megütni, de nem jött össze, és rögtön kiszúrtad, hogy kivételesen nem a bánat kerekedett felül rajtam, hanem az influenza. Nem tudtalak lebeszélni arról, hogy átjöjj, pedig nem akartalak megfertőzni. Nem telt bele sok idő, és az ajtómon kopogtattál, csak az volt a baj, hogy alig bírtam elbotorkálni odáig. Aggódva néztél rám, és gyorsan visszatámogattál az ágyhoz, majd nyakig betakargattál. Lehunytam a szemem, mert az égető érzés miatt nem tudtam sokáig nyitva tartani, így meglepetésként ért, amikor óvatosan végigsimítottál a homlokomon. Még jobban megijedtél, amikor megérezted, milyen magas lázam van, és felpattantál, hogy egy vizes ronggyal térhess vissza, amit gondosan a homlokomra helyeztél. Nem tetszett a hideg érzet, az ujjaid cirógatása viszont annál inkább. Sajnos túl kevés ideig simogattál, mert a fejedbe vetted, hogy csinálsz nekem levest, és annyi erőm sem volt, hogy megmondjam, kizárt, hogy belém diktálj bármit is.

Kicsit elaludhattam, mert amikor legközelebb magamhoz tértem, már az éjjeliszekrényemen gőzölgött egy teleszedett tál. Nyöszörögve próbáltam ellenkezni, de te mellém ültél, és addig erősködtél, amíg néhány kanálnyit a számba nem adtál. Annyira fájt a torkom, hogy alig bírtam nyelni, nemhogy enni, ízeket abszolút nem érzékeltem, de a kedvedért úgy tettem, mintha jól esne. A végét vártam, hogy újra a párnára helyezhessem a fejem, de azt mondtad, a következő lépés a jeges fürdő, aminek csak a nevétől kirázott a hideg.

Teljesen kiszolgáltatva éreztem magam, amikor meztelenül álltam előtted. Tudtam, hogy nem azzal vagy elfoglalva, hogy a testemet stíröld, de akkor sem így képzeltem el az első alkalmat, amikor ruha nélkül látsz. Felnyüszítettem, amikor a víz a lábamhoz ért, hogy a további kínlódást ne is említsem. Hátrahajtottam a fejem a kád peremére, és becsuktam a szemem, mert egyszerűen nem tudtam huzamosabb ideig nyitva tartani. Az jutott eszembe, milyen jó lenne, ha megcsókolnál, de te nem használtad ki a helyzetet, végig tisztességtudóan viselkedtél. A kádból kiszállva egy törölközőt csavartál körém, és nem segítettél visszaöltözni, inkább úgy ahogy voltam, az ágyhoz kísértél.

– Ledőlök a kanapéra. Ha valami kell, szólj, oké? – mondtad, miközben rám terítetted a takarót. Utolsó erőmmel feléd nyújtottam a kezem, és megfogtam a csuklód, hogy ezzel bírjalak maradásra. Nem értetted, mit akarok, ezért megkerestem a hangom, és kinyögtem:

– Maradj itt… – Nem sokat lehetett kivenni a motyogásomból, de láttam a szemeden, hogy eljutott a tudatodig, hogy mire kértelek, de nem tudtad, mi tévő legyél. Kis hezitálás után megemelted a takarót, hogy becsúszhass alá, és szorosan magadhoz öleltél. Bűntudatosan hajtottam a mellkasodra a fejem, hiszen egyre közelebb sodortalak ahhoz, hogy elkapd tőlem a betegséget. Csapzott hajamat simogató ujjaid azonban hamar álomba ringattak, és el nem tudom mondani, mennyire jó volt a karjaidban feküdni. A fájdalom nem múlt el, sem a fizikai, sem a lelki, de megnyugtatott az az érzés, hogy valaki ennyire szeret. Akkor először jelent meg az a gondolat agyam egyik rejtett zugában, hogy minden este így akarok elaludni.

Amikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok. Nagyon melegem volt, úgy éreztem, mindjárt megfulladok, a fejem úgy hasogatott, mintha kalapáccsal vernék, és szomjúság gyötört. Annak ellenére, hogy pokolian voltam, a testem nem volt rest, és izgalmi állapotba jött, amit észrevettél, mivel teljesen rád voltam csavarodva. Még szerencse, hogy nem nyomtalak össze! Zavartan próbáltál kimászni alólam, mikor észlelted, hogy fent vagyok, de erősebbnek bizonyultam a betegség ellenére is. Vagy csak arról volt szó, hogy annyira mégsem akartál távol kerülni tőlem. Vágy csillant a szemedben, amikor benedvesítettem az ajkam, ezért muszáj volt a tiéddel is azt tennem. Megint arra gondoltam, hogy a nyálcsere során mennyi bacilust fogok a szervezetedbe juttatni, de a láz elvette a maradék eszemet is. Nem volt erőm nagy nyelvcsatákat vívni; miután megízleltem az ajkad, lassan nyomultam beljebb, és lustán merültem bele a csók kiváltotta érzetekbe. Nehezen bírtam tartani a fejem, ezért finoman eltoltál magadtól, és az ágyra gurítottál, hogy kényelmesebben el tudjak helyezkedni. Ijedten kaptam utánad, mert azt hittem, nem akarod folytatni, de megkönnyebbülésként ért, amikor megéreztem rám ereszkedni a súlyod. A kezeden támaszkodtál, meg akartál kímélni attól, hogy teljesen rám nehezedj, de nekem pont arra volt szükségem, hogy minden porcikád érezzem, ezért lehúztalak magamhoz. Eszméletlenül jó volt csókolózni, még akkor is, ha többször meg kellett szakítani, mert a bedugult orrom nem hagyta, hogy sokáig levegő nélkül maradjak. De a láz meg a fejem összezavarodása miatt be kell, hogy valljam, hogy nem arra koncentráltam, hogy ki csókol. Nem az volt a fontos, hogy a te ajkaidat érzem az enyémen, csak maga a száj érintése számított, ami bárkihez tartozhatott. Úgy hiányzott maga a tevékenység, hogy nem törődtem azzal, ki a partnerem. De azt hiszem, tudat alatt tisztában voltam vele, hogy te vagy az, hiszen azzal a másik pasival képtelen voltam egyről a kettőre jutni a bárban. De az is lehet, hogy olyan magas lázzal az egész koreai válogatottat végigsmároltam volna.

Ezúttal én toltalak el magamtól, hogy ledobhassam a törölközőt meg a takarót a földre. Rémülten pislogtál, amikor megrángattam a pólódat, és a fejedet rázva hátrálni kezdtél. Le akartalak vetkőztetni, de a kezem ismét cserbenhagyott, így nem maradt más, minthogy könyörgőn nézzek rád. Tétovázva az alsóajkad rágcsáltad, ami iszonyú szexi volt, és amitől még jobban tűzbe jöttem. Nagy nehezen megszabadultál a felsődtől, de nem voltál hajlandó tovább menni. Végigsimítottam a mellkasodon, a hasadon, és végül némi bénázás után beszuszakoltam a kezem a nadrágod alá. Felnyögtem, amikor megéreztem, hogy nincs rajtad alsógatya, így azonnal nekiláthattam a kényeztetésnek, bár elég szűkös volt a hely, amiért rajtad maradt a farmer. Addig ügyeskedtem, amíg a törölköző meg a takaró tetején nem landolt, majd elszakadtam tőled egy pillanatra, hogy előbányásszam a síkosítót a fiókból. Egyik kezem továbbra is a férfiasságodon dolgozott, a másikkal pedig megkezdtem az előkészítésedet, mert úgy éreztem, belehalok, ha nem lehetek benned. A láztól megkergült agyam kezdetben nem tudta beazonosítani, kivel vagyok. Csupán egy idegenként tekintettem arra a testre, amit annyira meg akartam kapni. Úgy, mint a csóknál, nem az volt a lényeg, hogy kit simogatok, hanem az, hogy perceken belül végre kielégülhetek. Amikor az ölemre húztalak, és beléd hatoltam, tudatosult bennem, hogy ki ölel körül olyan forrón. Könnyek gyűltek a szememben arra a gondolatra, hogy addig csak egy tárgyként tekintettem rád, és megpróbáltam gyengéd lenni annak ellenére, hogy már a végjátékra vágytam. Megcsókoltam a tarkód, még közelebb préseltem a mellkasom a hátadhoz, és a helyett, hogy kiéhezve döfködtelek volna, lágy mozdulatokkal ringattam a csípőm alattad. A fejed önkívületi állapotban a vállamra hanyatlott, én pedig magam felé fordítottam az arcod, hogy az előzőnél jóval hevesebben megcsókolhassalak. Minden olyan tökéletes lehetett volna, ha nem basztam volna el…

Minél jobban éreztem magam, annál inkább kezdett összezavarodni az elmém. Ugyanúgy, mint az első csókunknál az esőben, a hallucináció átvette felettem a hatalmat. Baekhyun illatát éreztem az ágyneműből áradni, az ő nyögéseit hallottam, az ő szája érintette a nyakam… De a legborzalmasabb az volt, amikor az ő nevét suttogtam a csúcs közelébe érve. Mindketten lemerevedtünk, mindketten tudtuk, hogy az a csodálatos dolog, amibe belevágtunk, nem lesz befejezve. Lassan felemelkedtél rólam, és gépiesen a ruháid után nyúltál. Magadra rángattad őket, és a nélkül, hogy felhúztad volna a kabátod cipzárját vagy a slicced, az ajtóhoz rohantál. Nem hagyhattam, hogy elmenj, ezért akármilyen nehéznek is tűnt, utánad indultam. A falba kapaszkodva próbáltam sietősebbre venni a lépteim, és nem törődve azzal, hogy csak a pizsama alsómat kaptam magamra, leszaladtam a lépcsőkön. A szomszédok úgy néztek rám, mint akinek nincs ki mind a négy kereke, amikor mezítláb, félmeztelenül kicsörtettem a kapun. Dühösen a motorháztetőre csaptál, amikor megérintettem a karod, és rám kiáltottál:

– Menj vissza! Mínuszok vannak, így még betegebb leszel.

– Ennél betegebb már nem lehetek… Yixing… kérlek…

– Nem! Még mindig Baekhyun az első az életedben, és én nem érem be a második hellyel. Tudtad, hogy nem kellettem a szüleimnek? Amikor három éves voltam, lepasszoltak a nagyihoz, de nemcsak egy-két napra, hanem örökre. Ott hagytak, mert utazgatni akartak, együtt, kettesben, és én belerondítottam volna a szórakozásukba. A saját anyám számára sem én voltam az első… Egész életemben azon voltam, hogy az első legyek: a suliban, az egyetemen, a kórházban… De mindig volt valaki, aki megelőzött, mint például Jongin. Azért utáltam őt eleinte annyira. De végül elfogadtam, hogy a második hely egyáltalán nem olyan rossz, mint amilyennek képzeltem. De a szíved, Jongdae, az más tészta. Abban nem vagyok hajlandó elviselni a második helyet… – Nem sírtál, felszegett fejjel, határozottan mondtad a szemembe, amit éreztél, majd higgadtan beszálltál a kocsidba, és elhajtottál. Talán akkor engedted szabadjára a könnyeid, miután eltűntél a szemem elől, de az biztos, hogy én úgy bőgtem, mint aki egyszerre veszítette el az egész családját egy tragédia következtében.

További napokon keresztül nem hagytam el az ágyam. A betegség mellé depresszió is párosult, és egyikből sem sikerült kijönnöm, mert totálisan legyengítették a szervezetem. A szívem egyébként is darabokban hevert, pont ezért nem gondoltam volna, hogy még tovább lehet törni. Sosem voltam egy napnál hosszabb ideig betegszabin, úgyhogy az apám is aggódni kezdett értem. Nem csináltam semmit: nem néztem tévét, nem hallgattam zenét, csak a plafont bámultam abban az ágyban fekve, amiben minden elromlott. Egy reggel rájöttem, hogy gyűlölöm azt az ágyat, ahogy az egész lakást is. Minden Baekhyunra emlékeztetett, meg arra, hogy veled újrakezdhettem volna, ha nem lennék egy szánalmas lúzer. Eladtam a lakást, és vettem egy másikat, mivel a pénzügyek terén sosem volt gondom. Azt reméltem, az új lakás kirángat abból a mély melankóliából, amibe kerültem, de egy cseppet sem éreztem benne jobban magam, mert egyedül voltam. Hiába volt szép, hiába volt kényelmes, mit sem ért, ha nem te vártál este, vagy nem én vártam rád. Ahogy telt az idő, azt vettem észre, hogy nem arra gondolok, milyen jó lenne Baekhyunnal nézni a filmeket, vele avatni fel az új ágyat, folyton az járt a fejemben, hogy veled szeretném megosztani az otthonom és az életem. De nem tudtam, hogy kerülhetnék a szemed elé azok után, amit tettem. Szépen, lassan beléd szerettem, amit egyre jobban világgá akartam kürtölni. Nem fogok hazudni, ez nem szerelem első látásra volt a részemről. Az első csókunk totál meglepetésként ért, és akkor még kizártnak tartottam, hogy barátságon kívül mást is érezzek irántad. Az első együttlétünk jól el lett cseszve, pedig akkor már szerelmes voltam beléd. Az egy olyan periódus volt, amikor Baekhyunt még szerettem, de már téged is. És több mint egy kínkeserves hónap elteltével száz százalékig biztos voltam abban, hogy csak te kellesz, senki más.

***

Egy nap kaptam egy SMS-t Baektől, amiben felhívta a figyelmemet arra, hogy este ünnepélyes keretek között ki fognak tűntetni, és én tudtam, hogy az lesz az az alkalom, amikor mindent jóvátehetek. Legalábbis nagyon reméltem, hogy sikerül elnyernem a bocsánatodat. Felhívtam Baekhyunt, hogy elmondjam neki a tervem, és olyan jó volt vele úgy beszélgetni, mintha semmi sem történt volna. Hónapok óta nem hallottam a hangját, mert sokáig attól féltem, újra a bűvkörébe fogok kerülni, de a tiszta baráti szereteten kívül nem éreztem mást. Ez még jobban megerősítette bennem az irántad táplált szerelmet, és hosszú idő óta végre optimistán tekintettem a jövőbe. Tudtam, hogy megvan az esélye annak, hogy visszautasítasz, amit megértettem volna, de nem adhattam fel harc nélkül.

Egy oszlop mögött bujkálva néztem végig a ceremóniát, mert nem akartam, hogy észrevegyél. Nehezen bírtam türtőztetni magam, mert annyira jól néztél ki az öltönyben, hogy legszívesebben rögtön elrángattalak volna onnan. De ez a te estéd volt, a te pillanatod, úgyhogy ki kellett várnom a sorom. Úgy álltál a többiek között, mintha egyáltalán nem számítanál arra, hogy te kapod meg a kitűntetést. A többiek reménykedve méregették Dr. Kimet, és a kezében tartott trófeát, Jongin pedig mindent tudó mosollyal szemezett Baekkel, amit csak egy másodpercre kaptam el, mert különben végig téged néztelek. Amikor Dr. Kim kimondta a neved, nem mozdultál. Annyira képtelenségnek tartottad azt, hogy téged választottak, hogy nem hitted el. Jongin oldalba bökött, ezért megindultál, de mielőtt átvehetted volna a serleget, megilletődve azt rebegted, ez a díj nem téged illet, és hogy adják inkább Jonginnak. Dr. Kim felháborodva közölte veled, hogy a fia nem az egyedüli zseni a kórházban, és megkért, hogy légy büszke magadra, hidd el, hogy az „Év gyakornoka” cím nem véletlenségből lett a tiéd. Remegő kézzel nyúltál a szobrocska meg az oklevél után, és zavartan visszaiszkoltál a helyedre. Dr. Kim mondott néhány bátorító szót a többieknek, hogy ne csüggedjenek, és hogy koncentráljanak a hamarosan elkövetkezendő vizsgára, majd felkonferálta a számodra tartogatott további meglepetést, vagyis engem. Lassan kisétáltam az oszlop takarásából, és a kezembe vettem a mikrofont, hogy elénekelhessem neked azt a dalt, amit akkor írtam, amikor végleg tudatosult bennem, hogy szerelmes vagyok beléd. Annyira ledöbbentél, hogy attól féltem, el fogod ejteni a kezedben lévő dolgokat. Észrevettem, hogy Jongin kiállt a gyakornokok sorából, és odament Baekhyunhoz, hogy szorosan mellé ülhessen. Nem csináltak semmit, hogy ne hívják fel magukra a figyelmet, de szerintem nyílt titok volt, hogy együtt vannak, mert az arcuk mindent elárult. Hónapokkal ezelőtt utáltam Jongint, de ahogy kezdtem fokozatosan elengedni Baekhyun emlékét, az iránta érzett ellenszenvem is elpárolgott. Hónapokkal ezelőtt belehaltam volna, ha így láttam volna őket, de most rájuk mosolyogtam, amit mindketten viszonoztak. Csak te álltál továbbra is lefagyva, pókerarccal, ami a dal végéhez közeledve egyre nagyobb aggodalmat keltett bennem. Gondoltam, hogy sokkolni fog a jelenlétem, de abban reménykedtem, hogy pár perc elég lesz ahhoz, hogy megenyhülj. Talán nem is tudtál koncentrálni a szövegre, pedig nagy gonddal fogalmaztam meg, és a szívemet is beleadtam. Amikor befejeztem, nem tudtam, mi tévő legyek. Odamerjek menni hozzád, vagy várjam meg, amíg te teszed meg az első lépést?

– Téged is meghívunk az ünnepi vacsorára – jelentette ki Jongin, miközben Baekhyunnal karöltve feléd tuszkoltak.

– Én inkább kettesben vacsoráznék Yixinggel. Persze, ha ő is akarja. – Rezzenéstelen arccal bólintottál, és a kijárat irányába indultál. Kint azonban morcosan eltávolodtál tőlem, amit nem tudtam mire vélni, ezért utánad mentem, hogy ne veszítselek szem elől.

– Csak azért egyeztem bele, hogy veled megyek, mert nem akartam, hogy a többiek rám szálljanak. De mivel már nem látnak, nem folytatom a színjátékot, és szépen hazamegyek.

– Tudom, hogy haragszol. Tudom, hogy megérdemlem, hogy haragszol. Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy adj egy utolsó esélyt. De kérlek… Yixing én… teljesen össze voltam zavarodva egy hónapja, de már tisztán látok. Sosem hazudtam neked, sosem álltattalak. Megmondanám, ha nem állnék készen, de végre-valahára továbbléptem! – Nem hagytad, hogy folytassam, nem engedted, hogy elmondjam a legfontosabb részét a beszédemnek, hogy szeretlek. Hátat fordítottál nekem, és beültél a kocsidba, ezért kénytelen voltam én is ezt tenni. Percekig gubbasztottam mozdulatlanul a volán mögött, hátha meggondolod magad, és bekopogsz az ablakon, de mivel semmi sem történt, végül elindultam. Megpróbáltam, de nem sikerült. Azon töprengtem, mivel tudtam volna elérni, hogy megbocsáss. Egy ócska dal nem volt elég, valami nagyobb horderejű dolog kellett volna!

Sajgó szívvel parkoltam le az autóm, mert nem úgy alakult az este, ahogy vártam. Egyedül szálltam ki belőle, pedig a kezedet fogva kellett volna. Épp elindultam, amikor begurult a kocsid az enyém mögé. Sebesen kezdett zakatolni a szívem arra a gondolatra, hogy követtél. Nagy bánatomban észre sem vettem, hogy utánam jöttél, pedig akkor megkímélhettem volna magam pár percnyi tömény fájdalomtól. Persze az, hogy ott álltál velem szemben, még nem jelentett semmit. Minden tettemet jól meg kellett fontolnom, nehogy elijesszelek. Olyan voltál, mint egy riadt pillangó, aki bármelyik pillanatban tovaröppenhetett, ha veszélyt észlelt. Tényleg veszélyes voltam, mert le akartam tépni a szárnyaid, hogy ne legyen lehetőséged a menekülésre. Hogy ezzel örökre magam mellett tartsalak. Én voltam a lepkevadász, aki egy életre gyönyörködni óhajtott az általad felkínált színek sokaságában.

– Elköltöztem – jegyeztem meg a lakásba lépve. Gondolatban jól leszidtam magam a kezdő mondatom miatt, hiszen ez nyilvánvaló tény volt, amit kommentár nélkül meg tudtál állapítani. Óvatosan kivettem a kezedből a trófeát meg az oklevelet, amiket úgy szorongattál, mintha attól félnél, ha egy percre leteszed őket, valaki el fogja lopni. Később az én kezemet szorongattad így, de biztosíthatlak arról, hogy engem soha, senki nem fog elrabolni tőled. – Ezt iderakhatnánk, hogy mindig szem előtt legyen. Az oklevelet pedig be fogom kereteztetni, hogy kitehessük a falra. Azt szeretném, ha valaki belép a lakásba, lássa, milyen fantasztikus barátom van, és hogy milyen büszke vagyok rá. – A díjat a könyvespolc legtetejére helyeztem, ami a nappali középpontjában állt, az oklevelet meg ideiglenesen az asztalra ejtettem. – Ezt a lakást nem magamnak vettem, hanem nekünk. – Közelebb léptem hozzád, és egy ártatlan puszit nyomtam a szádra. – Ma első lettél a munkahelyeden. Valóra vált egy nagy álmod. Jövőre lehet, hogy nem téged fognak választani, de tudnod kell, hogy van egy hely, ahol mindig az első leszel. Te vagy az első a szívemben, Zhang Yixing! Most, jövőre, és sok-sok év múlva. Sajnálom, hogy eddig tartott, mire odahelyeztelek. De van még valami. Nem tudom távol tartani magam Baekhyuntól. Ő az örök második marad az életemben. Szeretnék találkozni vele, szeretném, ha mindannyian jóban lennénk. Tudom, hogy ez nagyon idillien hangzik, és hogy általában nem így szokott lenni, de miért ne tehetnénk mi másképp, mint a többi ember? – Az arcodról továbbra sem tudtam semmit leolvasni, ami egyre jobban frusztrált. De az igazi hidegzuhany akkor ért, amikor sarkon fordultál, és szó nélkül kisétáltál az ajtón. A falba akartam verni a fejem, amiért ilyen hülye voltam. Nem szabadott volna egyből rád zúdítanom a Baekhyunos dolgot. Ráért volna egy-két hónappal később, de én, barom megint a vesztemre jártattam a számat.

Lefeküdtem az ágyra, és el nem hullatott könnyek kezdték mardosni a szemem. Nem egyedül kellett volna lennem abban az ágyban, hanem veled, és én újra meg újra elszúrtam. Beletörődtem, hogy a következő napokat ismét magányosan, ágyhoz kötve fogom tölteni, és érthetetlen módon elnyomott az álom, pedig azt hittem, képtelen leszek aludni ilyen állapotban.

Hevesen dobogó szívvel ébredtem a kopogtatásra, amit kezdetben csak álomnak véltem. Senki nem tudta az új címem, még a szüleimnek sem adtam meg, ami egyet jelenthetett: te jöttél vissza. Arra gondoltam, biztos a díj miatt, mivel nagy siettedben nálam felejtetted. Amikor kinyitottam az ajtót, pislogva néztem végig, ahogy becipeled a bőröndjeidet. Ez most azt jelenti, hogy… Annyira hihetetlennek találtam az egészet, mint ahogy te a kitűntetést. Megkérdezted, hogy melyik szekrénybe pakolhatod a cuccaid, mire valami olyasmit motyogtam, hogy bármelyikbe. De a helyett, hogy belefogtál volna, inkább kivonszoltál az erkélyre mondván, hogy nézzük meg a naplementét. Tényleg mesés kilátás nyílt a tájra, amit eddig meg sem figyeltem, mert nélküled minden olyan színtelen volt. Ha mellettem vagy, sokkal fényesebben ragyog a nap, sokkal szebbek a virágok, engem pedig határtalan boldogság jár át. Baekhyun nem szerette a naplementét, viszont mindenáron háziállatot akart, amit meg én nem kultiváltam. Nekem se macska, se gyerek nem kellett, csak ő, de a múlt idő használata remekül megállja a helyét ebben az esetben, mert a jelenben és a jövőben csak te létezel számomra.

Azt hiszem, a naplemente téged sem nyűgözött le túlságosan, ami kivételesen nem zavart, mivel inkább az ajkaimnak szentelted a figyelmed. Tudom, hogy nem akkor csattant el az első csókunk, de én azt tekintem az elsőnek, mert tökéletes volt. A lakásunk erkélyén, ahol a nap még megajándékozott utolsó sugaraival, abban a pillanatban, amikor elkezdődött az új életünk. De az okos emberek azt mondják, semmi sem tökéletes, és ez a mi esetünkben is így volt, mert a szomszédfiú, aki úgy tizenöt éves lehet, kijött a saját erkélyükre, és átkiabált nekünk, hogy „buzik”. Elöntött az indulat, át akartam rohanni hozzá, hogy a szart is kiverjem belőle, és nem azért, amilyen szóval illetett minket, hanem azért, mert megzavarta a tökéletes pillanatunkat. De te elkaptad a csuklóm, és behúztál a szobába, hogy lenyugtass.

– Mit idegesíted fel magad egy hülye kamaszgyereken? Valószínűleg nincs csaja, a legjobb haverja mostanában másokkal barátkozik, rajta kapta a szüleit szex közben, és ezért még attól is elment a kedve, hogy a fürdőbe zárkózva kedvenc időtöltésének, a maszturbálásnak hódoljon. Ezzel szemben mi itt vagyunk egymásnak, és a jobb kezünkre sincs szükségünk, maximum akkor, ha a másikat akarjuk megérinteni vele. – Felnevettem, és vidáman szemléltem, ahogy tüzetesen felméred a lakást. Elégedetten hümmögtél, az ággyal párhuzamosan lévő fal előtt megálltál, és hosszasan gyönyörködtél a látványban. Örültem, hogy tetszenek a saját képeink, amikkel kidekoráltam a falat. Az összes kép mind a négy sarkába piros filccel egy nagy 1-est írtam, és egy szívecskét rajzoltam köréjük, ezzel azt szimbolizálva, hogy a tiéd az első hely a szívemben. Elragadtatva simítottál végig azokon a fotókon, amik Jeju-n vagy Hongkongban készültek, de itthoniakból is volt egy pár. Viszont azokon csupán barátként tekintettem rád, úgyhogy sürgősen csinálnom kellett egy olyan képet, amin sugárzunk a szerelemtől. Hátulról átöleltelek, az arcomat a tiédhez nyomtam, és reméltem, hogy olyan boldogan vigyorogsz, mint én. Amint megvolt, rohantam kinyomtatni, hogy minél előbb a többi mellé tehessem. Lehet, hogy az előző képeken gyönyörű tájak vannak a háttérben, de nekem ez lett a kedvencem, mert a szerelemittas tekintetünk mellett az otthonunk is látható rajta. – Hol vannak a Baekhyunnal közös képeid? – Zavartan néztem fel rád, a kérdés hallatán még a gombostű is kiesett a kezemből. Ez most egy teszt? Ha bevallom, hogy az ágy alatt vannak egy dobozban, akkor elbukom? Ki kellett volna dobnom őket, el kellett volna égetnem… A noszogatásodra előkotortam a dobozt, és hagytam, hogy kedvedre nézegesd a képeket, bár közben kicsit aggódtam. Attól féltem, rosszul fog érinteni, ha látod, vele is megéltem boldog perceket. – Miért vág mindegyiken olyan idétlen fejet? – tetted fel a költői kérdést méltatlankodva. Kiválasztottál egyet, amin véleményed szerint nagyjából normális az arckifejezése, és lazán a közös képeink mellé raktad. Értetlenül bámultam rád, de amikor megmagyaráztad a tetted okát, még szerelmesebb lettem beléd, mint amilyen addig voltam. – Baekhyun az életed része, így az én életemé is. Ott van a helye azon a falon.

Az este kellemesen telt, de amikor a lámpaoltásra került a sor, nem tudtam, mi lesz a folytatás. Megelégedtem volna annyival, hogy melletted alhatok el, ugyanakkor eszeveszetten kívántalak, de nem mertem kezdeményezni. Amikor megéreztem kíváncsian kutakodó ujjaid a hasamon, rájöttem, hogy te nem vagy olyan beszari, mint én, és hagytam, hogy azt csinálj velem, amit akarsz. Végig attól tartottam, hogy eszedbe jutnak a rossz emlékek, és hogy azt fogod gondolni, ezúttal is Baekhyun jár a fejemben, ezúttal is úgy fog végződni az együttlétünk, mint legutóbb. El akartam mondani, hogy nemcsak a szívemben foglaltad el a számodra méltó helyet, a gondolataim szintén egyfolytában körülötted forognak, de inkább belevesztem a motyogásodba. Kínai szavakat mormoltál, amiből egy kukkot sem értettem, de olyan érzékien tetted, hogy hamar a gyönyör határára sodortál vele. Mielőtt mindketten egyszerre elélveztünk volna, az egyetlen kínai szót suttogtam, amit ismerek, és amit azóta minden nap többször elmondok neked: wǒ ài nǐ.

Az éjszaka közepén gitárszóra ébredtem. Azon gondolkoztam, hova tehetnénk a zongorát, mert mindenképpen át akartam hozatni azt is a régi lakásodból, mialatt a hátad mögé lopóztam. Nem fedtem fel rögtön magam, végighallgattam a vidám dallamokat, csak utána csókoltam a nyakadba. Összerezzentél, de gyorsan megszabadultál a gitártól, hogy inkább az én kezemet nyúzd a húrok helyett.

– Eszembe jutott ez a derűs nóta, és gyorsan le kellett jegyeznem, mielőtt elfelejteném.

– Mindenképp mutasd meg Choi néninek! – Büszke voltam magamra, amiért én idéztem elő belőled a jókedvű melódiát. Nagyon szépek a szomorú dalaid, de nyomába sem érhetnek annak, amit azon az éjszakán komponáltál szerelmünk beteljesedésének hatására. – De most már gyere vissza, mert nem bírok aludni.

– Ne haragudj, amiért felébresztettelek!

– Nem az a baj, hogy felébresztettél, hanem, hogy nélküled nem jön álom a szememre.

– Hé, ezt nevezed te alvásnak? – vihogtál, amikor az ágyhoz érve rád vetettem magam.

– Én nem tudok gitározni, de a testedet szívesen tekinteném annak. – Te vagy a legcsodásabb, legerotikusabb hangszer a világon, és én tökéletesen játszom rajtad. Olyan hangokat csaltok ki belőled, amit a legprofibb zenész is megirigyelhetne. Sosem fogom megunni a tested rejtett akkordjait. Újra meg újra játszani akarok rajtuk, mert azt hiszem, nem vagyok elég gyakorlott a gitározás terén, úgyhogy mindennapos korrepetálásra lesz szükségem.

Közben zuhogni kezdett az eső, ami remek háttér vokálként szolgált gyönyörű hangod mellett. Eleinte utáltam az esőt. Ha rákezdett, a könnyeim is útnak indultak, függetlenül attól, hogy hol voltam éppen. Az eső a Baekhyunnal való búcsúnkra emlékeztetett, és arra, amikor utoljára ölelhettem magamhoz. Ahogy telt az idő, és lassanként befészkelted magad a tudatomba, az eső új értelmezést nyert számomra, hiszen amikor először megcsókoltál, akkor is esett. Lehet, hogy az volt a világ legelcseszettebb első csókja, de azzal kezdődött minden, ezért jó érzéssel gondolok rá. Ha esik, hallom a vallomásod, amikor feltártad előttem, hogy szeretsz, és látom azt a reményteli mosolyt, ami immár nem reménykedőn, hanem magabiztosan és levakarhatatlanul feszít az arcodon, mert egy percig sem kételkedsz bennünk.

Azzal a címszóval csaltalak el a gitártól, hogy álmos vagyok, de alvásról természetesen szó sem volt. Legalábbis addig, amíg még egyszer el nem hajszoltuk egymást a gyönyör kapujáig, hogy azon átlépve kimerülten végigaludjuk azt a három órát, ami reggelig hátra volt.

***

– Boldog Valentin-napot! El sem hiszem, hogy idén nem egyedül ünneplem. Tudod, volt néhány pasim, de Valentin-nap előtt mindig dobtam őket, mert nem akartam tovább álltatni egyiküket sem – huppantál az ölembe, amint hazaértél pár nappal az összeköltözésünk után. 

– Akkor sokan tölthették egy százas papírzsepi társaságában az ünnepet.

– Hát igen, én voltam az ügyeletes szívtipró. De a te szívedet soha nem fogom összetörni. – Meghatottan fúrtam a fejem a nyakadba, hogy visszanyeljem a könnyeket, mert nem akartam sírni egy ilyen szép napon. Nem volt szükségem ígéretekre, tisztában voltam azzal, hogy a szívem a legjobb helyre került. – Choi néni küldött neked sütit. Azt mondta, annak készítette, aki végre vidám dallamokra sarkallta a kedvenc dokiját. Tessék, mind a tiéd.

– Egye fene, kaphatsz belőle. Jár a nasi annak, aki ilyen szép dalokat szerez. – Belemarkoltam a mellettünk elhelyezkedő tálba, és az első darab édesség felét a saját számba nyomtam, a másik felét pedig a tiédbe. Közben nem engedtelek ki az ölemből, és a folyamatos pusziknak köszönhetően, amikkel a nyakadat bombáztam, csupa csoki lettél.

– Jó ez a süti, de tudod, hogy jobban szeretem, ha mást teszel a számba.

– Hé, nem ér felizgatni evés közben! – kiáltottam teli szájjal a combodra csapva. Vizuális típus lévén rögtön megjelent a szemem előtt egy kép, amin nagyon nem a süti volt a szádban. A franc se gondolta volna, hogy egy olyan mindennapos dolog, mint a süteményevés, ennyire izgató tud lenni! Csak az a baj, hogy ezentúl folyton ez fog eszembe jutni, ahányszor süti közelébe kerülök, úgyhogy nyilvános helyen tartózkodnom kell az ilyenek fogyasztásától.

Tökéletessé akartam varázsolni számodra az estét. Nekem már volt részem pár boldog Valentin-napban, de ezt jobbnak láttam magamban tartani. Mi ketten más előélettel rendelkezünk, de ez nem jelenti azt, hogy Baekhyunt egykor jobban szerettem, vagy hogy te jobban szeretsz, mint én téged. Te először tapasztalsz ilyet, én boldog vagyok, amiért megtaláltam azt, aki újra működésre bírta gyengélkedő szívemet. Úgy tartják, az ember sosem felejti el az első szerelmét, és az őt követő partnereiben hozzá hasonló tulajdonságokat, jellemvonásokat keres. Szerintem ez baromság. Lehet, hogy én kivételt képezek, de mióta együtt vagyunk, csak te létezel számomra, és egy percig sem gondoltam arra, hogy milyen jó lenne, ha Baekhyunnal nem szakítottunk volna. Nem tudom, és nem is akarom elfelejteni a vele megélt időt, de a jövőmben nincs másnak helye rajtad kívül. Annyi képet akarok csinálni veled, hogy plafontól padlóig beborítsák az összes falunkat.

– Van számodra egy ajándékom! – Kibontottad a gumimatracot, amit a kezedbe nyomtam, és értetlenkedve kezdted forgatni.

– Elég nagy kádunk van, ami igen praktikus, mert kényelmesen beleférünk mindketten, és tudod, hogy imádok a vízben huncutkodni veled, de azért nem annyira nagy, hogy ezzel ringatózzunk benne. – Kellett neked felhoznod a kádban való huncutkodást! A gondolataim megint elkalandoztak, így alig bírtam magyarázatot adni az ajándék miértjére. A fürdőszoba visszhangzik, jó akusztikával van ellátva, úgyhogy amikor ott engeded ki a hangod, az még elképesztőbb, mint a hálóban. Tudod, sokszor visszatartom a nyögéseimet, de nem azért, mert nem szeretném hangosan kifejezni, mennyire élvezem, amit csinálunk, hanem azért, mert csak téged akarlak hallani.

– Egy hétre Jeju-ra megyünk, mert ott ismerkedtünk meg. Azt akarom, hogy alig bírjuk kimosni a homokszemeket a hajunkból egy őrületes menet után a tengerparton. Ne ellenkezz, mert Dr. Kim elengedett. És reménykedjünk benne, hogy belefutunk egy-két fuldoklóba, akiket újra kell éleszteni, így gyakorolhatsz. De megmutathatom neked a színészi képességeimet is. Eljátszhatom a vén tatát, aki szívrohamot kap, amint meglátja az imádottját shortban. Szívesen leszek a kísérleti patkányod, csak a boncolástól kímélj meg!

– Jaj, hallgass már! Értettem, irány Jeju! De Sehunnak el ne kotyogd, mert képes lenne ránk akaszkodni, hogy újra ellátogathasson abba a szex parkba. – Nevetve böktél a pólódra, ami azt hirdette, hogy „az ajándékod a ruha alatt van”. Mohón rángattam le rólad a felsőt meg a nadrágot, és abban a hitben éltem, hogy nem áll az utamba több akadály, erre egy feszes bokszerbe ütközött a kezem. Köztudott, hogy nem vagy híve az alsónemű hordásának, ezért rendesen megleptél, de pont ez volt a célod. Mit ne mondjak, észveszejtően szexin feszült rád az a fekete darab, ami megért egy fotót. Természetesen azzal a képpel nem az volt a célom, hogy kirakjam a falra, de jó lesz az irodában nézegetni, amikor az őrületbe kerget a sok unalmas szám. Viszont nem volt túl sokáig rajtad a nekem szánt meglepetés, ugyanis kábé fél percen belül azt is eltávolítottam rólad.

– Jongdae, mondanom kell valamit – szólaltál meg kissé komolyan a karjaimban fekve.

– Terhes vagy? – viccelődtem, hogy oldjam egy kicsit a benned keletkezett feszültséget.

– Hogy találtad ki? Remélem, rám fog hasonlítani.

– Hé, most a külsőmet vagy a belső tulajdonságaimat szóltad le?

– Mindkettőt! Á, igazából azért akarom, hogy ne rád hasonlítson, mert nem szívesen szeretnék bele a saját fiunkba. Ha olyan lenne, mint te, harminc év múlva tutira lecserélnélek rá, azt meg nem szeretném. – Addig nevettünk, hogy már azt hittem, rá sem térsz a valódi tárgyra. De megnyugtatott, hogy ilyen jókedved lett, mert az azt jelentette, hogy nem lehet olyan nagy a baj. – Be szeretnélek mutatni a nagyimnak.

– És ezt miért mondod ilyen szomorkás hangon?

– Mert elég idős és szenilis már. Kezdődő Alzheimer-kórt diagnosztizáltak nála, szóval biztos butaságokat fog mondani rólam. De nekem ő jelenti a családot. Na meg te.

– Az én anyám nem beteg és nem idős, de biztos vagyok benne, hogy butaságokat mondana rólam, mert a szülők már csak ilyenek. Feltétlenül meg kell ismernem azt a hölgyet, aki ennyire csodálatos fiút nevelt nekem.

Szokás szerint egymás karjában aludtunk el. Ezt szintén imádom benned, mert jól esik, hogy amikor egy kintről beszökő zaj felriaszt az éjszaka közepén, szinte azonnal vissza tudok aludni a hozzám simuló testednek köszönhetően. Néha eszembe jut szegény Jongin, hogy milyen szenvedős éjszakái lehetnek Baek mellett. Az első reggelen, amikor az ölelésedben ébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hogy hol vagyok. Utóhatásként felsejlett Baekhyun arca, de kizártnak tartottam, hogy vele ilyen pózban legyek. Amikor kinyitottam a szemem, és az elbűvölő mosolyodat láttam meg először, örömmel konstatáltam, hogy nem egy részeg éjszaka után felszedett idegen fekszik az ágyamban. A második reggelen szintén lejátszódott ez a folyamat, de akkor már csukott szemmel rájöttem, hogy nem Baekhyunról, és nem egy idegenről van szó, hanem életem szerelméről. Mert tudod, lehet, hogy Baekhyun volt az első szerelmem, de életem szerelme te vagy. Aztán a harmadik reggelen egyedül ébredtem, amitől nagyon megijedtem. Reméltem, hogy csak a fürdőben, esetleg a konyhában vagy, és amikor sehol sem találtalak, teljesen bepánikoltam. Azon a reggelen már az ébredés pillanatában tudtam, hogy te vagy mellettem, illetve hogy neked kellett volna mellettem lenned. Annyira kétségbe estem, hogy csak keserves percek múltán fedeztem fel az éjjeliszekrényen hagyott kis cetlit, amin az állt, hogy sürgősen behívtak a kórházba. Írtam egy SMS-t, amiben megkértelek, hogy legközelebb mindenképp ébressz fel, akármikor kell elmenned, mert nem tudom végigcsinálni a napot búcsú puszi nélkül.

A mobilom rezgésére riadtam fel, amit felvettem annak ellenére, hogy ismeretlen számot jelzett a készülék. Nem szokásom ilyen hívásokat fogadni, de valami azt súgta, hogy fontos. Egy nő azt mondta, valaki keresett, akinek a személy leírása pontosan illet Baekhyunra. Amikor ahhoz a részhez ért, hogy elég ramaty állapotban ücsörög a lépcsőn, tudtam, hogy muszáj érte mennem. Nem volt szívem felkelteni téged, mert annyira édesen aludtál, de el kellett mondanom, hogy hova kóborlok el az éjszaka leple alatt. Finoman ébresztgetni kezdtelek, és nem bírtam megállni mosolygás nélkül, amikor a ruháid után kaptál, mert azt hitted, már reggel van. Egy pillanatra megrészegített, amikor az ágyékomhoz préselődött az erekciód, de a küldetésemre kellett koncentrálnom, pedig szívesen kezelésbe vettem volna.

– Történt valami rossz Baekhyunnal. Szüksége van rám…

– Menj csak! – Lágyan megsimogattad a száddal az enyémet, majd finoman megszívtad az alsóajkam. Annyira, de annyira veled maradtam volna!

– Szeretlek! Nagyon… nagyon… nagyon! – Minden szó után cuppanós puszival halmoztalak el, ami hangos csattanással érte a szádat. Képtelen voltam ellenállni a kísértésnek, és egy rövid csók erejéig nyelvem bekéredzkedett egyik kedvenc helyére. Kicsit hagytad, hogy elmerüljek az élvezetben, aztán finoman eltoltál magadtól, és figyelmeztettél, hogy itt az ideje indulni.

Mint kiderült, Baekhyun teljesen összeomlott, mi pedig befogadtuk egyelőre határtalan időre. Nem akarom, hogy azon idegeskedj a műtéteid alatt, hogy mit csinálok vele, amikor kettesben vagyunk. Többnyire átalussza a napot, de egyébként sincs félnivalód. Ha átölelem, azért teszem, hogy megvigasztaljam, és testvéri szeretettel veszem körül, mert a szerelmen kívül minden más megmaradt. Ő a legjobb barátom, és ez sosem fog elmúlni. De alig várom, hogy este találkozzunk, és a hálószobánkba zárkózva csókokkal boríthassam be tested egész felületét. Ne feledd, hogy szeretlek, és kívánlak, és számolom az órákat minden egyes napon, amíg be nem lépsz az ajtón, és rám nem villantod azt a piszok szexi mosolyod.

Már csak két és fél órát kell várnom!

A nem is annyira titkos imádód