Nyugi Doki - Huszadik szívdobbanás

A remény mindig a szívünkben él

–  Ne haragudj, amiért el kell halasztanunk az utazást.

 – Semmi gond, úgyis tanulnom kell a vizsgára.

Megnyugtat, hogy Jongdae hangját hallom meg először ébredés után. Yixingének már nem örülök annyira, pedig nagyon rendes tőle, hogy egy szó nélkül tűri az ittlétemet. Három napja… (vagy négy) döglök a kanapéjukon, amit én elég rosszul viselnék a helyében. De ő a helyett, hogy kiakadna, amiért a pasija exe betört az életükbe a kapcsolatuk felvirágzása idején, majdnem úgy aggódik értem, ahogy Jongdae. Nem mintha sok vizet zavarnék, mivel a hadiszállásomat jelképező kanapét csak akkor hagyom el, amikor kitámolygok a mosdóba.

– Felébredtél? – lelkesedik fel Jongdae, amikor kiszúrja a mocorgásom. Nem akartam megzavarni őket, nem akartam, hogy ismét velem foglalkozzon, de muszáj volt kinyújtanom elgémberedett lábam. Odasiet hozzám, hogy mellém ülhessen, és az arcomat simogatva kezd beszélni valamiről. Szeretem hallgatni őt, de huzamosabb ideig képtelen vagyok koncentrálni a mondanivalójára. Általában csak beleveszek a hangjába, ami olyan édesen cseng, hogy egy pillanatra kiűzi belőlem azt a mértéktelen keserűséget, ami birtokba vette egész lényem. – Muszáj bemennem az irodába, de Yixing itthon marad, úgyhogy nyugodtan szólj neki, ha szükséged van valamire. – Utóbbi megjegyzése felesleges volt, mert amióta itt vagyok, egyetlen mondaton kívül más nem hagyta el a számat. Miután magamhoz tértem, Jongdae addig faggatott, míg végül elmondtam neki, hogy mi a bajom. Pár szó volt csupán, de nem kérdezett többet, mert tisztában volt azzal, hogy ez mekkora katasztrófát jelent számomra. Nem adott tanácsot, nem kérte, hogy bocsássak meg Jonginnak, inkább előhozakodott egy vicces sztorival az unokaöccsével kapcsolatban, amiért iszonyú hálás voltam neki. Ő az egyetlen, aki tudja, hogy mire van szükségem, ami jelen esetben ő maga. Nem tudom, meddig fog tartani ez a borzalmas állapot, de szeretnék minél előbb túllenni rajta, mert tök kellemetlen, hogy belerondítok frissen beköszöntött szerelmükbe.

Nem értem, Yixing miért nem ment el dolgozni. Jongdae azt hiszi, hogy veszélyes vagyok magamra nézve, ezért nem akart egyedül hagyni? Tehát nem elég, hogy megzavarom őket a magánéletük terén, még a dolgukat sem tudják nyugodtan végezni, mert hozzám igazítják a beosztásukat. Ez rohadt gáz! Sürgősen tennem kell valamit, de egy csepp erőt sem érzek magamban. Régen egy falatot sem tudtam lenyelni, amikor szomorkodtam, most viszont olyan mennyiségű kaját pusztítok el egy nap, ami normál esetben több napig ki szokott tartani. Csak eszek és alszok, mint valami nagyra nőtt csecsemő, és ezek szerint tényleg akként kezelnek, hiszen állandó felügyelet alatt állok. Rápillantok a tévére, ami le van halkítva, mert Yixinget sem érdekli az éppen futó film, és összeszorul a torkom, amikor egy férfi rágyújt egy cigarettára. Könnyek gyülekeznek a szememben arra a gondolatra, hogy a történtek után Jongin biztos újra dohányzik, pedig olyan jól haladt a leszokás útján. Hogy én mekkora idióta vagyok! Eddig nem sírtam, már azt hittem, elapadt a könnycsatornám, erre egy ilyen kis semmiség miatt úgy záporoznak a könnycseppjeim, mintha egy mozdulattal megnyitottam volna a csapot. Nem sírhatok! Jongdae azt fogja hinni, azért borultam ki, mert magamra hagyott, és többet nem fog bemenni a munkahelyére. És Yixingre sem hozhatom rá a frászt, hiszen olyan rendes tőle, amiért áldozatokat hoz értem. Ki dicsekedhet azzal, hogy az exe új barátja vigyáz rá? Az mondjuk felettébb idegesít, hogy egyik dalról a másikra vált, hol a zongorája mellé ül, hol gitárt vesz a kezébe, egyszer vidám dalba kezd, aztán egy szomorúval folytatja. Elhiszem, hogy egy őstehetség, de azt veszem észre magamon, hogy kurvára kikészít a zene, és muszáj befognom a fülem, hogy ne jussanak el hozzám a dallamok. Sajnos teljes mértékben nem tudom kizárni a hangokat, ami lassacskán az őrületbe kerget. Kipattanok az ágyból, és határozottan Yixinghez vágtatok, pedig eddig csak valami zombiszerű vánszorgásra voltam képes. De most az életem múlik azon, hogy megkérjem őt, hagyja abba ezt a zenebonát. A hangom olyan reszelős, hogy szinte rá sem ismerek, amikor kipréselem magamból a szavakat. Yixing vidáman néz fel rám, mert valószínűleg örül annak, hogy szóra bírt, attól függetlenül, hogy mivel sikerült ezt elérnie. Megszédülök, és muszáj leülnöm mellé, mert úgy érzem, pillanatnyilag nem tudnék visszamenni a kanapéig. Azzal, hogy letáboroztam az oldalán, még nagyobb jókedvre derítem Yixinget. Ha már idáig eljutottam, mi lenne, ha beszélgetnék vele egy kicsit? Csak egy kicsit.

–  Sajnálom, amiért idepofátlankodtam. Megpróbálom minél előbb összeszedni magam.

– Tudod, az első napon elég szarul éreztem magam meló közben. Folyton azon kattogtam, hogy mit csinálhattok kettesben, hogy talán másfajta vigasztalásra fogsz vágyni, mivel Jongdae közelében felszínre jönnek a közös emlékeitek. Arra is gondoltam, hogy ha egy picivel korábban ütött volna be a krach, Jongdae össze sem jött volna velem, inkább megpróbált volna visszahódítani téged. De este adott nekem egy szerelmes levelet… Még soha senkitől nem kaptam szerelmes levelet! Nagyon hosszú volt, és helyenként nem értettem minden szót, ezért szótáraznom kellett. Abban a levélben tudatomra adta, hogy az irántam érzett szerelmén semmi nem változtathat. – Yixing ábrándos mosollyal elmereng, mintha most is éppen a vallomás sorait idézné fel magában, vagy azt, hogy Jongdae össze-vissza csókolgatja.

– Nem kell aggódnod. Egész idő alatt rólad mesélt egy hatalmas vigyorral a képén. Még azt is a fejemhez vágta, hogy melletted istenien alszik – kuncogok fel. Mennyire hiányzik a nevetés! Hogy Őt megnevettessem… hogy együtt fetrengjünk a földön a hahotázástól, mint a szülinapján.

– Nemrég Jongin is hatalmas vigyorral az arcán mászkált a kórházban. Mostanában viszont félbehagyja a műtéteit, és segítséget kér, pedig sosem szorult rá mások támogatására…

– Ne említsd meg előttem a nevét!

– Oké. Akkor az, akit nem nevezhetek a nevén, teljesen össze van törve. Nem te szenvedsz egyedül… – Kész, ennyi volt! Épp kezdtem szimpatizálni a kínai gyerekkel, erre pár perc leforgása alatt megint az általam nem kedveltek listájára került. Jongdae egyszer sem ejtette ki Jongin nevét, nem is hozta szóba, de Yixingnek sikerült elérnie, hogy ezzel elűzzön maga mellől. Nem érdekel az, aki róla beszél. Minseok és Luhan folyamatosan hívogattak, és amikor kikapcsoltam a telefonom, Jongdae-t kezdték zaklatni. De a drága nem adta meg az új címét nekik, inkább ő is kikapcsolta a mobilját, pedig úgy még Yixing sem tudta elérni.

***

– Hali Baek! Szörnyen hiányoztál! – A következő reggelen arra ébredek, hogy Sehun úgy trónol a hasamon, mint Tigris Micimackóén az egyik jelenetben. Azonnal lelököm magamról, és az sem hat meg, hogy szemmel láthatóan beverte a térdét az esésnek köszönhetően.

– Hogy engedhetted be ezt az árulót? Őt sem akarom látni! Küldd el! – hisztizek Jongdae-nak.

– Mi az isten bajod van velem? – csattan fel Sehun megtartva a két méter távolságot köztünk.

– Te is tudtál arról, hogy Jongin okozta a balesetet!

– Mi a fasz? Arra a bizonyos balesetre célzol? Bassza meg… – Sehun elkerekedett szemekkel, kezét a szája elé kapva kuporog a szőnyegen, és kisvártatva még egy könnycsepp is megjelenik a szeme sarkában. A reakciója őszinte, nem színészkedik, amitől repedezni kezd a szívemen keletkezett jégpáncél. Apa halála után ellöktem őt magamtól, ami nagyon rosszul esett neki, most nem játszhatom el ugyanezt. – Az egy dolog, hogy beszélgettem Luhannal, de csak jelentéktelen témákról társalogtunk. A táncról, a jó pasikról, mit tudom én! Hogy gondolhattad, hogy eltitkolnék előled egy ilyen fontos információt? – Feláll, hogy még messzebb menjen tőlem, hiszen sikerült a lelkébe gázolnom. De nem veszíthetek el még egy embert, akit szeretek, úgyhogy a lábam gyengesége ellenére utána indulok, hogy jó erősen magamhoz szoríthassam. Fejét a nyakamba fúrva mérgelődik egy sort, aztán elhúzódik tőlem, hogy nagy alapossággal végigmérhessen, de úgy tűnik, nem tetszik neki az elé táruló látvány.

– Haver, hány napja nem zuhanyoztál? A lakásom előtt tanyázó csöves egy illatozó virág hozzád képest. És hogy nézel ki? Basszus, Jongdae, miért nem kapartad össze? – Figyelmen kívül hagyva a háborgását visszaosonok a kanapéhoz, mert már ennyi is sok volt az állásból.

– Baek, azért hívtam át Sehunt, mert ma egyikünk sem ér rá – magyarázza Jongdae.

– Nekem nem kell bébi csősz! Mellesleg nem gondolod, hogy egyedül nagyobb biztonságban lennék, mint Sehun mellett? – A többiek nem foglalkoznak a rinyálásommal. Jongdae elém rakja a szépen megpakolt tálcát, mire Sehun rögtön lecsap a jó illatokat árasztó kajákra.

– Hé, az Baeké! Szüksége van a tápanyag bevitelre. Inkább csinálok neked is, csak hagyd azt!

– Jongdae-ya, nem elég, hogy nem fürdetted meg, még fel is hizlalod? Hogy fog így pasizni?

– Mit csinálni? Nekem ugyan senki nem kell! – Yixing arra akart rávenni, hogy béküljek ki Jonginnal, Sehun meg azt forgatja a fejében, hogy elvisz magával az éjszakába, hogy a „kutya harapást szőrével” elvét gyakoroljam. Még a lakásból sem szándékozom kitenni a lábam, nemhogy ellátogatni egy szórakozóhelyre. És az, hogy Jonginnal nem tudok együtt lenni, nem jelenti azt, hogy mással igen. A zuhanyzáshoz sincs kedvem, miért akarnék dugni?

– Értem én! Azért nem akarsz mással lenni, mert végre rájöttél, hogy én vagyok az igazi számodra. Még mindig áll az ajánlatom, amit egykor tettem. – Sehun odahajol hozzám, hogy egy cuppanós puszit nyomjon a számra. Ezért egyszer még meg fogom ölni! Néha rájön az öt perc, és olyankor spontán lesmárol, mintha azt tehetne velem, amihez a kedve tartja.

– Gyerekek, ne öljétek meg egymást, ne gyújtsátok fel a lakást, az ágyunk pedig tabu téma nektek! – közli Yixing a szabályokat, miközben fenyegetően rázza felénk a kulcscsomóját.

– Igenis, anyuci! Amíg így bűzlik, úgysem érnék hozzá – jelenti ki Sehun fintorogva.

A nap igazán jól telik. Egy darabig néztem, ahogy Sehun videojátékozott, de mivel a gép folyton megverte, megsajnáltam, és kihívtam magam ellen. Jelenleg olyan gyenge vagyok, hogy nem látok sok esélyt arra, hogy le tudjam győzni. Egymáshoz simulva ülünk, popcornt meg chipset tömünk a szánkba, aminek a zacskója szanaszét hever körülöttünk, és néha kap egy-két tockost a másik a vesztes meccsek után. Nem várt módon még így is többször nyerek, mint Sehun, aki kivételesen nem vonul el durcásan a sarokba, inkább folyton ölelget, ha alkalma adódik rá. Mégsem lehetek olyan büdös, ha egy egész napot kibír mellettem!

Este erőt veszek magamon, és elmegyek lezuhanyozni. Hihetetlennek tartottam, de a Sehunnal töltött nap, és a hosszú perceken át magamra folyatott forró víz csodákra képes. Kilépve a fürdőből, egy sütit majszoló, és egymást nyaló-faló párosba botlok. Megsajdul a szívem, de nem attól, hogy rajta kapom őket egy szerelmes pillanatukban; annak kifejezetten örülök, hogy végre nem velem, hanem egymással foglalkoznak. De akaratlanul is eszembe jut, amikor Jonginnal ugyanezt csináltuk anya konyhájában… Akkor olyan boldogok voltunk, most meg mindkettőjükre haragszom. Jongdae zavartan húzódik el Yixingtől, amikor észrevesz, pedig itt csak nekem szabadna zavarban lennem, hiszen ez nem az én otthonom.

– Bedugom a fülembe az MP3 lejátszómat, és maxra állítom a hangerőt, úgyhogy nyugodtan szexelhettek. – Vöröslő fejjel motyognak valamit, de én csak lazán kikerülöm őket, és miután levágódom a fekhelyemre, hallhatóan jó hangosra állítom a zenét. Azért, mert én nem élvezhetem a szerelmem kényeztetését, nem ítélhetem ugyanerre a sorsra őket. Szerelmem… Mindennek ellenére továbbra is ezzel a jelzővel illetem Jongint. Ennek értelmében együtt kéne lennem vele, mégsem tudom megtenni az első lépést felé. Az elmúlt napokban azt kívántam, bárcsak megcsalt volna azon az estén Minseokkal, mert azt könnyebben meg tudtam volna bocsátani neki. A mai nap talán egy kis előrelépést jelent, de az út még nagyon hosszú a célig, és nem tudom, hogy képes leszek-e megtenni a nélkül, hogy vissza ne forduljak, mielőtt révbe érnék.

***

Annak ellenére, hogy egy fokkal jobban érzem magam, másnap ugyanúgy az ágyat nyomom. Jongdae meg fog őrjíteni azzal a mániájával, hogy a nyakamra küld valakit, ugyanis ezúttal Hyerin jelenik meg reggel az ajtóban, karjában Jonghyunnal. De legalább Jongdae nyakán egy jól látható folt virít, ami arra enged következtetni, hogy volt akció az éjjel. Kissé bizarr, hogy pár méterre feküdtem az exemtől, aki az új pasijával kamatyolt, de el kell viselnem a tudatot, ha már egyszer ingyen és bérmentve terpeszkedek a lakásukban.

Nem értem, mi üt Hyerinbe, amikor leteszi mellém a babát. A kezembe akarta adni, de mivel ellenkeztem, egyszerűen csak ott hagyta a kanapén, és kivonult a konyhába. Kétségbeesetten kérlelem, hogy jöjjön vissza, de a füle botját sem mozdítva kezd el csacsogni telefonon az egyik barátnőjével. Jonghyun négy és fél hónapos, de még egyszer sem vettem a karomba, mert attól féltem, kárt fogok tenni benne. Beértem annyival, hogy az anyja vagy az apja ölében simogattam, gügyögtem neki, erre ez a bestia pont akkor hagyja rám, amikor labilisabb vagyok, mint valaha. Egy ideig megbűvölten nézem a kezeivel hadonászó kicsit, de amikor a sok kapálózásnak köszönhetően egyre közelebb kerül a kanapé széléhez, muszáj cselekednem. Ismét az anyját hívom, de be kell látnom, hogy Hyerin kihívás elé állított, és ha egyszer ő valamit a fejébe vesz, akkor azt véghez is viszi. Bízik bennem, sokkal jobban, mint én magamban, ami meghat. De nincs itt a pityergés ideje, úgyhogy óvatosan Jonghyun feje alá helyezem az egyik karomat, aztán még óvatosabban az ölembe veszem.

Hihetetlen érzés, hogy egy ilyen aprócska lény tőlem függ, ki van szolgáltatva nekem, nagy szemei mégis arról árulkodnak, hogy tudja, biztonságban van nálam. Egyedül még képtelen lenne bármit csinálni, de az anyja és ő a kezembe adták a sorsát, ami percről percre egyre nagyobb örömmel jár át. Minden pillanatot imádok vele: ahogy megfogja a kisujjam, és úgy vizsgálgatja, mintha a világ legnagyobb kincse lenne, ahogy először a szőke, majd a vöröses tincseimet veszi birtokba egy kis tépázás erejéig, ahogy a hasamra fekve szuszog, és a nyála a pólómra folyik. Milyen szerencsés vagyok, hogy a leghelyesebb srác csorgatja rám a nyálát! Eddig is odavoltam érte, de most véglegesen belezúgtam. Jonghyunnal a karjaimban még jobban fel vagyok villanyozva, mint ahogy tegnap voltam. Az én kicsikém olyan ártatlan, egyelőre nem tapasztalta meg a nagy fájdalmakat, amiket az élet mindannyiunk számára tartogat. Meg akarom óvni a csalódástól, a szenvedéstől, de egyszer el kell majd engednem, hogy az ő szíve is összetörjön párszor. A gyötrődés állapota nem jó, de ha minden áldott nap vidámak lennénk, elfelejtenénk értékelni a boldog pillanatokat. Ha nem engednénk szabadjára a könnyeinket alkalom adtán, utána a nevetés sem esne olyan jól. És az igazat megvallva szívfájdalom nélkül valódi szerelem sem létezik, mert ha nem szenvednénk olykor a másik miatt, nem szeretnénk őt igazán.

– Hyerin-ah, gyere, mert a gyerek éhes, és azt már tényleg nem tudom nélküled megoldani – kiabálom, amikor Jonghyun sírását nem tudom berekeszteni. Még a pelenkáját is megnéztem, ami tiszta, szóval kizárásos alapon jutottam arra a megállapításra, hogy itt az evés ideje.

–  Hát szia! Hiányzott a mami? A keresztapád szerint szopni szeretnél.

–  Jézusom, Hyerin, ne káromkodj a keresztfiam előtt! – csapok a kezére a szája helyett.

– A szopás nem csúnya szó, Baekhyun-ah. Az anya ezen folyamat segítségével juttatja táplálékhoz a gyerekét, ha esetleg nem jártál volna biológia órára. Arról nem tehetek, hogy a mocskos fantáziáddal más dologra asszociálsz. Hiányzik már, mi? Hogy Jongin jól…

– Istenem, add, hogy ez a gyerek Kyungsoo-ra hasonlítson! – kiáltom, és beviharzok a fürdőbe. Már az is sok volt nekem, amikor Hyerin a nélkül, hogy zavartatná magát, előkapta a cickóit, hogy Jonghyun szájába nyomja az egyiket. De az aztán több volt a soknál, amikor ő is felhozta Jongint, ráadásul milyen vulgáris szövegkörnyezetben!

– Azért vonultál el, drágaságom, hogy könnyíts magadon? Ha feladnád ezt a makacs dacolást, nem kéne az exed fürdőszobájában kiverned, miközben a másik exedre gondolsz…

– Rosszabb vagy, mint Sehun! – rontok vissza a nappaliba, hogy bebizonyítsam, nem csináltam semmit. Bár az tény, hogy mióta szóba hozta, ott motoszkál az agyam rejtekén, hogy milyen jó lenne Jongin kezét, száját, egész testét érezni magamon. – Holnap ne gyere!

– Nem is állt szándékomban. Beadom Jonghyunt, aztán megyek tovább. Nincs kedvem egész nap a savanyú képedet bámulni. Különben is, kettesben akarok lenni a férjemmel.

– Nem! Nem vagyok alkalmas arra a feladatra, hogy egyedül vigyázzak egy kisgyerekre.

– A keresztapaság nem csak abból áll, hogy néha átugrasz egy-két órára. Ha már a fejedbe vetted, hogy itthon lopod a napot munka helyett, legalább valamire hadd vegyük a hasznod. Soo és én azt szeretnénk, hogy kis korkülönbség legyen a gyerekeink között, úgyhogy sürgősen bele kell vágnunk a következő gyártásába. Meg ha már eszembe juttattad az orális szexet…

– Tűnés! Nem kell holnap reggel elhoznod a gyereket, hagyd itt, és vissza se gyere érte! Nem szennyezheted be az én kisbabám gondolatait a mocskos száddal! – Hyerin nevetve ad egy puszit először a fiának, aztán nekem. Maga mellé húz, és a helyett, hogy zavarba jönnék, amiért végignézek egy olyan intim jelenetet, mint a baba etetése, átkarolom a lány vállát, és Jonghyun hátára helyezem a másik kezem. Ha valaki látna minket, azt hinné, én vagyok a pici apukája, amiben hellyel-közzel van némi igazság. Amikor este elbúcsúzunk, nem félelemmel telve, hanem izgatott várakozással gondolok a következő napra, amikor végig az én csöppségemmel lehetek.

***

Az elmúlt héten mindennap a keresztfiamra vigyáztam. Be akartam pótolni az elmaradásomat, hiszen a születése óta nem igazán erőltettem meg magam, mivel minden figyelmemet Jonginnak szenteltem. Amikor megtudtam a hírt, hogy Hyerin várandós, olyan boldog voltam, mégsem töltöttem kellő időt velük, amit megbántam. Ezentúl másképp lesz: látni szeretném az első lépéseit, hallani az első szavait, amiket én fogok megtanítani neki. E mellett gyógyító hatást gyakorol rám, hogy velem van. Mások zeneterápiára, meg lovasterápiára járnak, esetleg agytúrkászhoz, hogy feldolgozzák az őket ért traumát, de nekem a babaterápia vált be. Ráadásul ezzel a barátaimnak is jót tettem, mert Soo szabit vett ki, hogy kihasználják a felszabaduló időt a feleségével. Tehát a nyomorom jóvoltából két boldogság forrással is gazdagodtam: Jongdae és én végre újra közel kerültünk egymáshoz, és szerencsére remek barátoknak bizonyulunk, illetve a keresztapaságból is maximálisan kiveszem a részem.

Szombaton azonban nem tudom, hogy mit kezdjek magammal. Jongdae és Yixing elmentek valahova, Kyungsoo-ék is igényt tartanak a fiukra legalább hétvégén, úgyhogy egyedül kuksolok a lakásban, legalábbis addig, amíg Sehun meg nem jelenik az ajtóban. Gondterhelt ábrázattal járkál fel-alá a nappaliban, ami nem sok jót sejtet. Ritkán szokott így viselkedni, úgyhogy lélekben felkészülök arra, hogy valami rémes hírrel fog előrukkolni. Lehet, hogy beteg? Vagy a szüleivel került ismét összetűzésbe?

– Jongin kórházban van. Mármint érted, nem dolgozik, hanem betegként nyomja az ágyat. Tegnap rosszul lett a fellépésünk közben, és mentővel vitték be. Állítólag kiszáradt, mert nem hajlandó enni és inni… – Minek mondja el ezt nekem Sehun? Nem érdekel… NEM ÉRDEKEL! – Szeretnéd, hogy bevigyelek? – teszi fel a kérdést bátortalanul, mire ugyanolyan bizonytalanul bólintok egyet. Másfél hete nem mozdultam ki Jongdae lakásából, erre az első utam a kórházba vezet, és nem azért, hogy végre újra munkába álljak. Gondolatok nélkül bámulok ki az autó ablakán; nem akarom sajnálni őt, ezért inkább mereven a jól ismert utcák képére fókuszálok. Sehun gyengéden megveregeti a vállam, amikor a bejárat elé érünk, és mellettem jön támogatásképpen, ami kimondhatatlanul jól esik. Elég szánalmas, de egyedül biztos nem tudnék végigmenni azokon a folyosókon, amik Jongin kórterméhez vezetnek.

Sehun lemarad mögöttem, és leül egy székre a váróban, hogy az utolsó pár métert egyedül tegyem meg. A tenyerem izzad, amikor a kilincsre helyezem, amit hosszú másodpercekig nem bírok lenyomni. Nem akarom olyan állapotban látni, mert attól félek, hogy magamból kikelve fogok az ágyához rohanni, és egy csapásra elfelejtem a történteket. Amikor egy nővér furcsán kezd méregetni, muszáj benyitnom, mert ha sokáig folytatom az ajtó előtt való ácsorgást, el fognak küldeni a különös viselkedésem miatt. Amint becsukom magam mögött az ajtót, nekitámasztom a hátam, mert nem vagyok hajlandó közelebb menni. Rosszul vagyok a levegőben terjengő fertőtlenítő szagától, amit ezúttal nem nyom el a belőle áradó illat, amit annyira szeretek. Amikor meghallom a nevem, felkapom a fejem, mert azt hiszem, engem szólított meg, de amint rápillantok, realizálom, hogy alszik. Hála az égnek nem lógnak ki csövek a testéből, csak az infúzió biztosítja arról, hogy megfelelő folyadékhoz jusson, ha már magától nem képes vizet inni. Csukva van a szeme, de a szemgolyója sebesen cikázik görcsösen leszorított szemhéja alatt, arca pedig ijesztő grimaszba torzul. Szakad róla a víz, végtagjai kontrollálatlanul csapkodnak össze-vissza, rosszabb, mint amikor én hánykolódom éjszaka. Közben szüntelenül a nevemet ismételgeti, akkora fájdalmat hordozó hangszínnel, amitől térdre esnék, ha nem kapaszkodnék meg a kilincsben. A mellkasomhoz kell kapnom, mert úgy érzem, hogy menten kiszakad belőle a szívem. Oda kéne mennem hozzá, de nem tudom megmozdítani a lábaim. Tudom, ha az ágya szélére ülnék, és megfognám a kezét, szertefoszlana a gyötrelme, de az a tény, hogy ő vezette azt az átkozott autót, maradásra késztet. Még mindig nem tudtam magam túltenni rajta, és az sem hat rám, hogy szenvedni látom őt. Illetve dehogynem hat; egyre jobban megsemmisülök, minél tovább nézem, de a cselekvésre akkor is képtelen vagyok. Minden este azért fohászkodom, mielőtt álomba sírnám magam, hogy megbánás és rossz szájíz nélkül zárhassam a karjaimba, de most még nem menne. Nem tudom, hogy valaha menni fog-e…

Kirontok a folyosóra, mert ha egy perccel tovább maradnék, nem állnék ellen a kísértésnek. Ott azonban Dr. Kimbe ütközök, akit szintén el szerettem volna kerülni, de mivel megkér, hogy kövessem az irodájába, kelletlenül eleget teszek a kérésének. Vele szemben ülve cseppet sem komfortosabb, mint amilyen Jongin kórtermében volt. Az istenit! Borzalmas ilyen megtörtnek látni ezt a sziklaszilárd férfit. Szörnyű lehet számára, hogy egy egész kórházat elirányít, de a fia szenvedését nem képes csillapítani.

– Tudom, hogy nagyon fáj ez neked, Baekhyun, de neki legalább ugyanannyira fáj, hidd el. A baleset után teljesen kifordult önmagából. Két hétig a pszichiátrián kezelték, folyton ingerülten kiabált, pedig azelőtt olyan csendes gyerek volt. Hónapokon keresztül tartott az ámokfutása, és én attól rettegtem, hogy a lányom után a fiamat is el fogom veszíteni. Majdnem odalett a karrierje, mert egymás után bukott meg a vizsgáin az egyetemen. Tudtam a balesetről, de nem tőle, hanem Minseoktól, mert bennem sosem bízott ellentétben vele. Én kértem arra Minseokot, hogy tusolja el Jongin ügyét. Ő mindenáron fel akarta adni magát, de szerencsére sikerült rábeszélnünk arra, hogy ne tegye. Ő a kisfiam, Baekhyun… Nincs jogom ahhoz, hogy a számra vegyem apádat, de biztos vagyok benne, hogy a helyemben ő is megtett volna mindent a védelmedben. Azzal is én bíztam meg az unokaöcsémet, hogy keressen meg téged, és tegyen meg mindent annak érdekében, hogy a körülményekhez képest jó életed legyen. De időközben Minseok úgy megszeretett, mintha az öccse lennél, és most szomorú, amiért vele sem állsz szóba. Boldoggá tett, amikor a fiam beléd szeretett, ugyanakkor féltem attól, hogy mi lesz, ha fény derül az igazságra. Azzal nem értettem egyet, hogy nem mondta el neked már az elején, folyamatosan unszoltam, hogy tisztázza a helyzetet, de borzasztóan meg volt rémülve attól, hogy el fogod őt hagyni. Azt hittem, a baleset utáni állapotát nem lehet überelni, de most sokkal rosszabbul van, hiszen elvesztette azt a személyt, akit a legjobban szeretett. Baekhyun-ah, nem akarlak befolyásolni, és nem akarok semmit rád erőltetni. Ha már nem vagy belé szerelmes, ne menj vissza hozzá, de az az igazság, hogy a fájdalom mellett az őszinte szeretetet is látom a szemedben. Tudod, nagyon nehéz megtalálni az igazit, sajnos nekem sem sikerült. De ha egyszer megtaláltad, és meg tudsz neki bocsátani, vele kell lenned, mert egyedül, magányosan semminek sincs értelme. – Sajnálom a doktort, mert a fia ismét eltávolodott tőle, pedig már jó úton haladtak egy normális kapcsolat kiépítése felé, és azért is sajnálom, mert a fogadott fiát is elvesztette az én személyemben. A kezére szeretném helyezni az enyémet, hogy biztosítsam arról, hogy minden rendben lesz, de ma nem tudom azt csinálni, amit a szívem súg. Amióta tudomást szereztem erről az egészről, folyamatosan elnyomom a szívem hangját, és az ostoba eszem után megyek, még ha ezzel óriási fájdalmat is okozok magamnak és a szeretteimnek egyaránt. Egy bánatos pillantást követően szó nélkül magára hagyom Dr. Kimet, és lassú léptekkel visszaindulok Sehunhoz. Megkérem őt, hogy maradjon itt, amíg Jongin nem tér magához, és értesítsen róla, mert én egy perccel se bírok több időt a kórházban tölteni. Arra is nyomatékosan megkérem, hogy ne árulja el Jonginnak, hogy itt jártam, bár lehet, hogy Dr. Kim fog beköpni, mivel őt nem figyelmeztettem arról, hogy nem akarom, hogy a fia tudomást szerezzen a látogatásomról. Sajnálom Sehunt, hiszen megannyi jobb dolga lenne egy szombati napon, de ismét bebizonyítja, hogy milyen remek barát, amikor némán bólint, és futólag szorosan magához ölel.

Nincs kedvem visszamenni az üres lakásba, ezért céltalanul bolyongok az utcákon, amíg szembe nem jön velem egy tetoválószalon. Hezitálás nélkül lépek be, mert mindennek ellenére be akarom fejezni a Tokióban elkezdett tetkót. Akkor is teljesnek szeretném tudni, ha esetleg soha többet nem leszek együtt Jonginnal, mert az iránta érzett szerelmem nem múlt el a történtek hatására sem. Bent jó hangulat uralkodik, és minden kéz le van foglalva, ezért majdnem sarkon fordulok, hogy egy másik hely után nézzek, amikor megjelenik előttem egy addig valahol a hátsó részlegben rejtőzködő alak. Széles vigyorral az arcán érdeklődik, hogy miben segíthet, de válaszolás helyett inkább menekülni lenne kedvem. Egyszerűen nagyon nem szimpi a csávó. Elálló lapátfülei Yodára emlékeztetnek, rikítóan vörös hajától meg konkrétan a rosszullét kerülget. De ami a legjobban irritál, az az ezer wattos mosolya, amit úgy villant rám, mintha a becserkészendő zsákmánya lennék, nem pedig egy potenciális kliens. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de véleményem szerint ez a pasi úgy stíröl, mintha képes lenne az összes kollégája előtt rám mászni. De bízom abban, hogy ilyet azért mégsem tenne, és elmagyarázom neki, hogy mit szeretnék. Amikor felhúzom a pólóm, hogy megmutassam neki a megkezdett tetkót, finoman végigsimít a betűkön, amitől borzongás fut át a testemen. Nem hinném, hogy mindenkit így szokott cirógatni, vagy tényleg nekem lett totál üldözési mániám.

– Ezek szerint foglalt a szíved. Milyen kár! De ha meggondolnád magad, le tudom ezt szedni, hogy a helyére a saját monogramom tetováljam – vigyorog a képembe, amíg előkészíti a terepet. Látványosan flörtöl velem, de nincs erőm ahhoz, hogy egy jól megfogalmazott beszólással elhallgattassam, így csak némán rázom a fejem, mint valami idióta. Már elfelejtettem, mennyire fájt, amikor a tű a bőrömhöz ért, de kivételesen nem bánom az égető érzést, mert ez a fájdalom pillanatnyilag elvonja a figyelmemet a szívem sajgásáról. – Hol ismerkedtél meg a pároddal? – kezdeményez beszélgetést Yoda. Nem esik le neki, hogy rohadtul nem vagyok vevő a cseverészésre? Olyannak tűnik, akinek be nem áll a szája munka közben sem, de azt aztán várhatja, hogy kielégítsem az igényeit ezen a téren. Vagy bármilyen más téren.

– A kórházban – vetem oda foghegyről a tömör választ.

– Beteg vagy? – kérdezi akkora aggodalommal a hangjában, mintha ezer éve ismerne.

– Nem. A pasim orvos. – Azért szögeztem le, hogy fiúról van szó, mert ha mégsem meleg, legalább megundorodik tőlem. Ha viszont beigazolódik a gyanúm, és egy csapatban játszik velem, remélhetőleg el fogja riasztani az a tény, hogy egy orvossal járok, hiszen az a státusz cseppet előkelőbb, mint amiben ő tetszeleg. Arról az infóról meg nem kell tudnia, hogy előre nem meghatározható ideig külön vagyunk. A srác kedvét nem igazán sikerült elvennem a beszédtől, de legalább a továbbiakban nem én vagyok a téma. A gyerekkorától kezdve mindenről mesél, arról is, hogy miért választotta ezt a szakmát, de igazság szerint pár mondatnál több nem jut el az agyamig. Én is sokat tudok beszélni, amikor jó passzban vagyok, de állítom, hogy ez a gyerek még rosszabb napjain is vidáman nyomja a sódert. Utálom, hogy mindenki mosolyog körülöttem, amikor én a poklok poklát élem meg, és általában egy csúnya nézéssel le tudom hangolni az embereket, de ennek a gyereknek az se szegné a kedvét, ha bejelenteném, hogy bombát szereltem a testemre, aminek következtében fel fog robbanni a szalon. Amikor kifizetem a munkáját, egy cetlit csúsztat a tenyerembe, amin a telefonszáma található. Hogy lehet ekkora tuskó, hogy megadja az elérhetőségét annak ellenére, hogy tudja, barátom van? A fecni az első szemetesben végzi; maximum egy hajléktalan fogja felhívni, amikor kukázás közben kaja helyett a kis papírlapra bukkan.

Amikor hazaérek, Jongdae-ék még mindig nincsenek otthon. Sehun viszont felhív, hogy tudassa, Jongin felébredt, sőt, már el is hagyta a kórházat, pedig nem ártott volna egy kis pihenés neki. De mit érdekel az engem, hogy pihen vagy sem? Ha ennyi esze van, akkor menjen, és műtsön, hátha meghal valaki a kimerültségének köszönhetően. Kis szenvedés után eldöntöm, hogy én most bizony bulizni fogok, ha nem akarok végleg becsavarodni. Nincs egy normális cuccom, hiszen a ruháimat azóta sem hoztam el Jongin lakásából. Jongin lakása… Ami nemrég még a közös otthonunk volt… Feltúrom Jongdae szekrényét, és random magamra kapok egy szerelést, a nélkül, hogy ellenőrizném a tükörben, hogy áll. Igazából tök mindegy, hogy nézek ki, nem azért megyek szórakozni, hogy felszedjek valakit. Jobb is lenne, ha minél ocsmányabban festenék, mert nem szeretném felhívni magamra a figyelmet.

Véletlenszerűen egy olyan helyen kötök ki, ahol ezelőtt még sosem jártam. El fog a hányinger, amikor elvakítanak a villódzó fények, és megérzem azt a tömény alkohol meg izzadság szagot. Megnyugtat a tudat, hogy Jongdae ruhájában vagyok, mert így kicsit olyan, mintha velem lenne, főleg amikor felemelem a karom, hogy mélyen magamba szívjam a pólójának illatát. Az lesz a legjobb, ha minél előbb elkezdek inni, mert józanul nem sokáig bírnám az ittlétet. Az első korty égeti a szám, a nyelőcsövem, a torkom, de le kell gyűrnöm a másodikat is a cél érdekében. Ha valaki azt mondja, hogy azért iszik, mert szereti a pia ízét, az hazudik! Ha nem akarnám seggrészegre inni magam, eszembe sem jutna erre a borzadályra fanyalodni. Miért nem tudnak olyan alkoholt csinálni, ami finom, hogy ne kelljen szenvednem, amíg nem jutok el a megváltó tudattalanság állapotáig?

– Angyalka! Micsoda meglepetés! – hangzik fel egy feltűnően vidám hang a hátam mögül. A tónusa mély, kellemes, amikor a fülemet csiklandozza, és ismerős is, de meg nem mondanám, hogy kihez párosul. A keze kérdés nélkül az oldalamra vándorol, ami spicces állapotomból adódóan tetszik. Amikor megfordulok, hogy szemtől szembe mérhessem fel újdonsült rajongómat, ledöbbenek, mivel a lapátfülű nyakigláb vigyorog vissza rám.

– Te követsz engem? – Nem tartom valószínűnek, hogy egészen hazáig a nyomomban lett volna, aztán órákat várt volna a ház előtt, amíg kimerészkedek, hogy végül rám mászhasson ebben a klubban. Inkább arról van szó, hogy a sors megint csúf tréfát űz velem.

– Hol van ilyenkor az orvos pasid? Amíg életeket ment, te ehhez hasonló helyeken mulatsz? – Nem tartozom neki magyarázattal, ráadásul rohadtul idegesít a személyisége, úgyhogy sebesen körbepillantok, hátha találok valakit, bárkit, akihez odacsapódhatok, hogy végre megszabaduljak tőle. De rá kell ébrednem, hogy az összes itt tartózkodó pasi úgy bámul a Yodára, mint valami istenségre. Oké, ha így állunk, akkor foglalják le a csávót, nekem az is megfelel, csak kerüljön már el a közelemből. Elindulok a kijárat felé, hogy átmenjek egy másik helyre, mert rohadtul nem vagyok kíváncsi arra, ahogy tátott szájjal csorgatják a nyálukat az engem ostromló fiúra. Pár lépés után azonban megtántorodom, és valaki még nekem is ütközik, amitől kis híján elesek, de a Vöröske időben elkap, aminek köszönhetően a karjaiban végzem. A fenébe! Inkább törtem volna össze a pofám, minthogy a hozzám préselődő testét kelljen elviselnem. Hadonászva kapálózok a menekülés érdekében, de mivel erősen tart, nincs sok esélyem. Könyörgőn nézek fel, hátha megkegyelmez nekem, de amikor elveszek a tekintetében, hirtelen nem is tartom olyan sietősnek a távozást. Eddig meg sem figyeltem, hogy milyen szép a szeme, és hogy milyen hipnotikusan tud bámulni. Ha sokáig fog így meredni rám, ki fog szállni belőlem az utolsó csepp iránta táplált ellenszenvem is. Nem tudom, mi van velem, de még az eddig zavaró vörösen izzó tincseket sem találom olyan szörnyűnek, főleg miután a hajába vezetem az ujjaim. Tutira azért választotta ezt a hivalkodó színt, hogy magára vonzza az emberek tekintetét. Az én hajamban is van néhány ilyen árnyalatú melírcsík, de a szőke rész jóval dominánsabb, ezért nem annyira feltűnő. Ah igen, muszáj a hajszínéről filozofálnom, mert addig legalább nem azon agyalok, hogy miért engedem, hogy az arcomat puszilgassa. Az, hogy ilyen kedvesen viselkedik, még jobban elgyengít. Ha betuszkolt volna a mosdóba, és a falhoz nyomva erőszakoskodott volna velem, sokkal könnyebb lett volna lerázni őt magamról. – Nagyon tetszel nekem, angyalka. Nem vagyok rossz srác. Nem szoktam rástartolni olyanokra, akiknek van barátjuk. De te boldogtalannak tűnsz, ezért vettem a bátorságot hozzá. Engedd, hogy elfeledtessem veled azt, aki szomorúságot okozott neked. – Egy újabb mondatra nyitja a száját, de hirtelenjében készen állok arra, hogy belé fojtsam a szót. Gondolkodás nélkül tapasztom a számat az övére, mert jobban tetszik, ha csendben van. Először ledöbben, mert váratlanul érte a támadásom, de amikor rájön, hogy ez valóban megtörténik, lelkesen szorít még erősebben magához, a nyelve pedig mohón kezd csatázni az enyémmel. A tincseit továbbra sem eresztem el, amik olyan selymesen simulnak a kezemhez, mint a legnemesebb bársony. Egyszeriben fantasztikusan érzem magam, hiszen egy isteni pasi akar engem, akit az alkohol meg a csók mámorának hatására teljesen más fényben látok, mint azelőtt. Felejtést ígért, új kezdetet jelenthet számomra, mint Yixing Jongdae-nak. Miért ne próbálhatnánk meg? Nem tudok róla semmit, akár egy alvilági maffia feje is lehet, de addig jó, amíg nem ismerem a múltját. A régi emlékek csak beszennyeznek egy kapcsolatot, úgyhogy semmit nem fogok kérdezni az előéletéről. Úgy teszek, mintha ma született volna, és ha nosztalgiázni támad kedve, megtiltom neki, hogy múltbéli dolgokkal hozakodjon elő. Miközben olyan szenvedéllyel csókol, amibe beleszédülve tényleg elhagynak a gondolataim, a táncparkett közepére vezet, ahol a teste felveszi a zene ritmusát. Próbálom tartani vele a lépést, de esetlen mozgásom kiránt a kábulatból, amiben pár percig fürdőzhettem. Nem tudok táncolni. Jobban mondva egyedül Jonginnal tudok. És én nem akarom elfelejteni őt! A fiú szemébe csalódottság költözik, amikor elhúzódom tőle, ami miatt megsajnálom. Jóképű, menők a ruhái, lehengerlő a belőle áradó magabiztosság, és ha nem a legrosszabb pillanatomban találkoztunk volna, azon sem akadtam volna ki, hogy annyit beszél. Ha korábban találkoztunk volna, talán első alkalommal elrabolta volna a szívem. De az az áruló szerv akkor sem szűnt meg Jonginért dobogni, amikor minden ellene szólt.

– Ne haragudj, de foglalt vagyok. Lehet, hogy most nem a legrózsásabb a helyzet, de szeretem őt… – nyögöm ki elfúló hangon. Sem Jonginnak, sem a barátaimnak nem árultam el, hogy a történtek ellenére szerelmes vagyok belé, egy idegennek viszont könnyebb bevallanom.

– Remélem, megoldódik az ügyetek. Megengeded, hogy hazavigyelek? – kérdezi egy szomorkás mosoly kíséretében. Nem hinném, hogy ezek után bepróbálkozna a kocsiban, úgyhogy igent mondok, mert legalább spórolok a taxin. Az úton ismét beszélni kezd, de ezúttal nem bosszant folytonos dumakényszere, sőt, többször elmosolyodom, amikor arról mesél, hogy milyen baromságokat szoktak az emberek magukra varratni. Mielőtt kiszállnék, nyomok még egy futócsókot az ajkaira, mert szükségem van arra, hogy minél később zuhanjak vissza a bánat végeláthatatlan tengerébe. Amikor a karjaiban voltam, újra éltem, ami felüdülés volt újabb halálom előtt. Lehet, hogy ezt mások megcsalásnak neveznék, de gyakorlatilag nem vagyok együtt Jonginnal, és nekem ez a csók, ez a srác felért a friss oxigénnel, ami nélkül lassan megfulladtam volna. Lefeküdni már nem voltam képes vele, pedig kezdenek elvonási tüneteim lenni a szex hiánytól. Soha nem volt egy éjszakás kalandban részem Sehunon kívül, de talán meg kellett volna tennem, hogy könnyebben tovább tudjak lépni. Viszont az rosszul is elsülhetett volna, mert utána lehetséges, hogy még nagyobb depresszióba estem volna.

Megvárom, amíg a srác elhajt, és felnézek az otthonunk ablakára. Nem Jongdae lakásának címét adtam meg Yodának, hanem Jonginét, mert a bennem kavargó érzések azt parancsolták, hogy jöjjek ide. Kicsit sem lehetnék szánalmasabb, amikor ugyanazt játszom el, mint a Jongdae-val való szakításom után. De most elhatároztam, hogy fel fogok menni hozzá, csak előtte egy kis erőt kell gyűjtenem. Beletelik egy fél órába, mire sikerül valamilyen szinten összeszednem magam, de amikor éppen megindulnék a ház bejárata felé, földbe gyökerezik a lábam az elém táruló látványtól. Egy jóképű férfi jön ki az ajtón, akinek az oldalán Jongin lépked. Elkíséri az autójához, ahol még váltanak pár szót, majd integet neki, amikor a fickó elhajt. Tehát azért hagyta el olyan sürgősen a kórházi ágyat, mert randija volt! Összefeküdt egy irtó helyes, izmos pasival, mert minden bizonnyal ő is felejteni akart. Az az idegen az én ágyamban hempergett, az én barátom testét érintette…

Hirtelen megbánom, hogy kidobtam a tetkós srác telefonszámát, és hogy nem hagytam, hogy leszopjon a mosdóban. Józan énem azt súgja, nem feltétlenül az történt, amit én belelátok a dologba, de a paranoid felem mindig felülkerekedik a higgadtságomon. Megmarkolom a nyakamban lógó kulcsot, amit oly sokszor le akartam tépni magamról az utóbbi időben, de most sem visz rá a lélek, hogy megtegyem. Természetesen nem megyek oda Jonginhoz, inkább fogok egy taxit, és miután hazaérek, kinyitom a konyhaszekrényt, azzal a céllal, hogy minden tányért, poharat, amit benne találok, ripityára törjek. Szerencsére időben rájövök, hogy tulajdonképpen nem otthon vagyok, így eltekintek a nagy tervtől. Viszont kiszúrok egy dobozt a szekrény egyik sarkában, ami szemmel láthatóan altatót tartalmaz. Eszembe jut, hogy Jongdae megkérte Yixinget, hogy hozzon az anyukájának, aki mostanában álmatlanságban szenved. A kezembe veszem a dobozt, és percekig bámulom, mintha a benne rejlő tablettáktól várnék megoldást. A fiúk még mindig nincsenek itthon, és hiába próbálok elaludni, nem jön álom a szememre. Egy darabig ellenállok a kísértésnek, de amikor nem bírom tovább elviselni az agyamba villanó képeket a balesetről, kinyújtom a kezem, és újra felveszem a kis dobozt. A markomba ejtek egy pirulát, amit a nyelvemre helyezek, hogy pár korty víz társaságában lenyeljem. Visszateszem a fejem a párnára, és várom, hogy az altató kifejtse a hatását, de türelmetlen vagyok, ezért kis idő múlva beveszem a másodikat belőle. Az istenit! Ez valami szar utánzat, vagy én vagyok immunis rá? Következőleg legalább négyet tömök egyszerre a számba, de annyival sem elégszem meg. Csak aludni akarok, semmi mást; miért vagyok ilyen kibaszottul szerencsétlen, hogy még ez sem jön össze? Az ezt követő adagot víz nélkül nyelem le, amit addig folytatok, amíg már csak az üres dobozt szorongatom a kezemben. Mérgesen hajítom a földre, mert szükségem lenne további „segítségre”. Lassacskán azonban elnehezednek a pilláim, és olyan hirtelen hanyatlok a párnára, mint amikor el szoktam ájulni, hogy végre a se kép, se hang állapotba kerülhessek.

– Mi a francot műveltél? Tudtam, hogy nem szabad egyedül hagyni téged! Drágám, hívj egy mentőt! – Jongdae hangja valahonnan nagyon messziről ér el hozzám. Miért sír? Miért akar mentőt hívni? Egy csodás napot töltött a barátjával, mégis ki van borulva? Nem tudom, mi történik, de nem vagyok jól, az biztos. Miért rángatnak ki a kényelmes ágyból, és mi ez a kemény a térdem alatt? És Yixing miért üvöltözi azt egyfolytában, hogy hányjak? Attól tartok, bele fogja nyomni a fejem a vécécsészébe, ha nem engedelmeskedek neki, de hát én nem tudok parancsszóra hányni. Jézusom, most komolyan ledugta az ujját a torkomon? Nagy nehezen összeszedegetem a morzsákat, ami azt eredményezi, hogy megint megállapítom, hogy én vagyok a világ legelcseszettebb lúzere. Fájdalmat okoztam Jongdae-nak, miután végre kikapcsolódott egy kicsit. És odáig süllyedtem, hogy Yixingnek a számban kell turkálnia annak érdekében, hogy megmentse a szaros életemet. Először Jongin, aztán Minseok, most meg ő küzd értem, amit kurvára nem érdemlek meg. Miért nem hagynak meghalni? Miért nem engedik, hogy apával lehessek? Ezek után hogy várhatnám el, hogy Jongdae megbízzon bennem, és hogy nézhetnék Yixing szemébe? A kapcsolatuk legszebb korát kéne megélniük, de én folyamatosan beleköpök a levesükbe.

– Csak a kórházba ne… Már jobban vagyok… – nyöszörgöm, amikor meghallom a szirénákat. Mit sem törődve a kérésemmel lecipelnek az utcára, hogy arra a helyre szállítsanak, ahol a legkevésbé szeretnék lenni. Egy szerencsém van, hogy amint a hordágyra fektetnek, ismét elvesztem az eszméletemet.

***

Nem tudnám megmondani, hogy mióta fekszem az egyik kórteremben, de több napra saccolnék. Viszonylag hamar magamhoz tértem, csakhogy ezt nem fedtem fel senki előtt. Csukott szemmel, mozdulatlanul alvást színleltem, mivel könnyebb volt ezt tennem a helyett, hogy szembe néztem volna a problémáimmal. Kezdetben idegőrlő volt egy helyben, ágyhoz kötve maradni, hiszen nem ehhez vagyok szokva, de ahogy telt az idő, úgy egyre inkább hozzáidomultam a döntésem következményéhez. Úgy éreztem magam, mint egy növény, ami semmire nem képes egy cserépben való üldögélésen kívül. Sokan meglátogattak, szinte sosem voltam egyedül, így nem igazán unatkoztam. Bár inkább unatkoztam volna, mert akkor a szeretteim nem arra fecsérelték volna az idejüket, hogy egy „haldokló” mellett legyenek. Még Luhan meg Minseok is eljöttek, és utóbbi ezerszer kért tőlem bocsánatot. Akkor majdnem felültem, hogy tudassam vele, már rég nem haragszom rá, de ez csak majdnem történt meg. Mázlista vagyok, hogy a faszságaim ellenére ennyi csodálatos ember vesz körül, és amint sínre kerül az életem, mindannyiuknak hálát fogok mondani azért, hogy mindvégig mellettem maradtak a viselkedésem ellenére is. Rendbe fogok jönni. Azt nem tudom, mikor. Lehet, hogy egy egész évet kell ebben az állapotban töltenem, hogy meggyógyuljak, de sikerülni fog. Azért remélem, hogy nem fog olyan sokáig tartani a regenerálódás, mert nem szándékozom lemaradni Jonghyun első lépéseiről. Hyerin őt is többször behozta, aminek nem örülök, mert ez a hely nem babáknak való, de az a nő hajthatatlan.

Tegnap Jongin ült az ágyam szélére. Nem szólt egy szót sem, mégis tudtam, hogy ő az. Ő volt az egyetlen, aki nem beszélt lyukat a hasamba itt tartózkodása alatt. Fájt, amiért nem rohant rögtön ide, de nem róhattam fel neki, hiszen én sem zártam vigasztalón a karjaimba, miután rosszul lett a klubban. Minden egyes porcikám azért sikoltozott, hogy érjen hozzám, mert amikor olyan közel volt, még jobban gyötört a hiánya. Abban reménykedtem, mivel azt hiszi, nem vagyok magamnál, kedvére simogat és csókolgat majd, de hát ő orvos. A barátaimmal ellentétben ő pontosan tisztában lehet azzal, hogy most éppen az Oscarra pályázok zseniális alakításommal. Mielőtt elment volna, alig érezhetően végighúzta néhányszor az ujjait a karomon, mintha egy védett virág lennék, és attól félne, ha hozzám ér, el fognak porladni a szirmaim. Mintha az érintése égető, pusztító lenne, pedig neki tudnia kéne, hogy egyedül ő képes virágba borítani a lényem. Pár könnycsepp hullt az arcomra, de az engem jelképező növénynek nem öntözésre volt szüksége, hanem arra, hogy kiássa a kemény talajból, és magával vigye. Mivel nem jött rá erre, nekem kellett volna közölnöm vele, de szokásomhoz híven a homokba dugtam a fejem, és inkább a sokáig tartó zokogást választottam, miután elhagyta a helyiséget.

– Ébresztő, öcskös! Ebből elég volt! – A picsába! Mit keres itt a bátyám? És miért húzott be egy akkorát, hogy meglepettségemben kénytelen voltam az arcomhoz kapni? Ennek a parasztnak sikerült lebuktatnia! Dühösen meredek rá, miközben a szemem alatti területet dörzsölgetem magyarázatra várva. Valószínűleg ő ugyanezt várja tőlem, de én aztán nem vagyok hajlandó szóba állni vele. Sosem voltunk mintatestvérek, apa halála után meg konkrétan lelépett a helyett, hogy segített volna anyának meg nekem átvészelni azt az időszakot. – Idefigyelj, Baekkie! Rohadt pipa vagyok rád, amiért miattad meg kellett szakítanom az utazgatásomat. De mivel te nem értesz a szép szóból, kénytelen vagyok kezelésbe venni téged. Ha a barátaidra nem hallgatsz, majd én teszek arról, hogy felemeld a hátsódat. Apa halála után is szükséged volt egy seggbe rúgásra, és azért jöttem, hogy ezúttal szintén kapj tőlem egyet. Most az egyszer légy férfi, és állj fel a hisztizés helyett!

– Nem tudsz te semmit – sziszegem haragosan a fogaim közül.

– Dehogyisnem! Anya mindenről tájékoztatott. Beleszerettél egy orvosba, ezért szakítottál az előző pasiddal. Aztán kiderült, hogy a doki vezette a másik autót, blablabla. Ennyit ér neked a szerelem? Tudom, mire gondolsz. Mit papol itt nekem, amikor még az előző pasim nevét sem tudja? Hogy beszélhet a szerelemről, amikor ő sosem élte át? Pont ezért akarom, hogy te ne baszd el az életedet. Én vagyok a család fekete báránya, és nem vagyok hajlandó lemondani erről a posztról. Neked rózsaszín felhőkön kell fetrengened szerelemittasan, és mosolyognod kell helyettem is. Bizonyítsd be, hogy te jobb vagy a béna, érzelemmentes tesódnál. Folyton a fejemhez vágtad, hogy én senkit sem szeretek, de szerinted az nem rosszabb, amit te csinálsz? Te kínzod azt, akit szeretsz, és játszod a drámakirálynőt, amikor pontosan tudod, hogy idő kérdése, és újra alatta leszel. Nem mindegy, hogy ma vagy hónapok múlva bocsátasz meg neki, amikor úgyis meg fogsz? Vagy úgy akarod folytatni az életedet, hogy egyik héten ő kerül a kórházba, a másikon meg te? Addig nem foglak békén hagyni, amíg nem mész oda hozzá!

Ez az idióta beváltotta az ígéretét, ugyanis fél napja nem mozdul mellőlem. Már az is idegesít, ahogy levegőt vesz, mert direkt olyan hangosan szívja be, hogy még véletlenül se tudjak aludni. Próbára teszem magam meg őt, és végigszenvedem az éjszakát, de reggelre visítva akarok menekülni a közeléből. Egy diadalmas vigyorral nyugtázza, amikor pufogva felállok, és miután a fejéhez vágom a párnámat, kisétálok a kórteremből. Simán leléphetnék innen, vagyis nem igazán, ugyanis kisvártatva felbukkan a nyomomban, és a vállamra helyezi a kezét, hogy egyenesen Jongin irodájába kormányozzon. Ezek szerint azt is kiderítette, hogy merre van. Megáll az eszem! Sajnos a doki nincs a helyén, úgyhogy teljes felfedező körútba vágunk, mert Baekbeom nem nyugszik, amíg a saját szemével nem látja, hogy szent a béke köztünk. Rendkívül nyomasztó, hogy a sarkamban liheg, mint valami lelkes kiskutya, ugyanakkor egyre biztosabb vagyok abban, hogy Jonginnal akarok lenni, minél több emeletet járunk be.

– Jézusom, Baekhyun! Mit keresel te itt? – hüledezik Yixing, amikor benyitok az egyik kórterembe. Rögtön ott hagy csapot-papot, hogy hozzám siethessen, de biztosítom a felöl, hogy sokkal jobban vagyok, mint az utóbbi időben voltam. Kételkedve méreget, de a bátyám egy lerázós szöveg kíséretében továbbrángat. Yixing utánunk kiabálja, hogy Jongin fél órája elhagyta a kórházat, mire kissé elkeseredetten változtatok irányt. Bár lehet, hogy jobb is, ha otthon találkozunk, mert nyugodtabb körülmények közt tudunk majd beszélgetni.

– Nem hittem volna, hogy egyszer ilyet fogok mondani, de kösz, bátyó! Most viszont elmehetsz, nem fogok megfutamodni, ígérem – közlöm Baekbeommal, amikor leparkol a házunk előtt.

– Tudomásomra fog jutni, ha átvertél, és akkor nagyobb lesz a büntetésed egy seggbe rúgásnál. – Addig nem hajt tovább, amíg el nem tűnök a kapu mögött, és képes felhívni telefonon, hogy megkérjen, integessek ki az ablakból bizonyítékképpen. Hevesen dobogó szívvel dugom a kulcsom a zárba, és az első dolgom az, hogy teljesítsem a tesóm kívánságát, hogy így végre-valahára megszabaduljak tőle. Amikor megfordulok, csalódottan konstatálom, hogy Jongin nincs itthon, csak Mars robog felém nagy boldogan. Dajkálom egy kicsit, de nem tarthat sokáig a kényeztetés, mert jelen pillanatban sokkal inkább a másik gazdáját nyúznám.

– Hyung, nem tudod, merre van Jongin? Esetleg edzeni mentetek? És kérlek, ne haragudj, amiért olyan csúnyán viselkedtem… – Minseok hyung nagy hallgatással válaszol, amit nem tudok mire vélni. Vagy meglepődött, amiért ilyen hirtelen felébredtem, vagy nem tudja könnyen lenyelni a sérelmeket. Vagy… Egy vérfagyasztó gondolatra majdnem kiesik a mobilom a kezemből. Mi van, ha Jongin nem bírta tovább a terhet, amit sok éve cipel, meg amit pluszba még én is a vállára tettem, és elment a legközelebbi hídhoz, hogy arról levetve magát búcsút intsen az évek óta kínzó bűntudatnak? A remegés és a könnyek egyszerre törnek rám, mert képtelen vagyok elviselni azt a tudatot, hogy ezután nélküle kell élnem. Egyfolytában azt mantrázom magamban, hogy ez az én hibám, miközben tehetetlenül lerogyok az előttem álló székre. De Jongin nem olyan gyenge, mint én, ugye? A hidakról való leugrálás sokkal inkább az én stílusom, ő másképp rendezné el a dolgokat.

– Baekhyun-ah… Jongin úgy döntött, feladja magát.

– Nem, hyung! Azt nem fogom megengedni! Nem fogom… – Kétségbeesetten rohanok ki a lakásból, hogy utam egyenesen az őrsre vezessen. Nincs mit tenni, a tárolóból lenyúlom valaki bringáját, mert nem kockáztathatom meg, hogy a taxi, amibe beszállnék, dugóba kerüljön. Minseok hyung azt mondta, Jongin még nem ért oda, szóval muszáj lesz megelőznöm. Kaszkadőröket megszégyenítve szlalomozok az autók között, amik nagy dudálások közepette förmednek rám a lehúzott ablakokon keresztül. Közben folyamatosan Jongint hívogatom, aki ki van kapcsolva, de újra meg újra próbát kell tennem. Amikor odaérek, fel-alá kezdek járkálni a rendőrség épülete előtt. Percenként hívogatom hyungot, hátha elkerülte a figyelmemet Jongin érkezése, és az idő előre haladtával úgy érzem, az idegeim bármelyik pillanatban felmondhatják a szolgálatot. Mi van, ha becsapta hyungot, és mégis eldobja magától az életét? Az agonizálásom közepette majdnem szem elöl tévesztem a kocsijából kiszálló Jongint, aki határozott léptekkel és felszegett állal indul a célja felé.

– Nem mehetsz be oda, érted? – szorítom meg a csuklóját a kelleténél kicsit erősebben. Meglepetten pislog rám, amiért itt lát, de gyorsan magához tér a kezdeti döbbenetből, hogy folytassa útját a pokolba. – Elvesztettem az apámat, de téged nem foglak! – Újult erőre kapva taszigálom el a járműig, és egy heves mozdulattal az anyósülésre lököm. Beülök a volán mögé, de még nem indítom be a motort, mert tartozom neki egy magyarázattal. Mielőtt belekezdenék, dobok egy SMS-t hyungnak, aki egy másodpercen belül egy mosolygós smileyval válaszol. – Apa rákos volt, szóval mindenképp meghalt volna, de egyébként sem te vagy a hibás. Egy szörnyű baleset volt, amit nem lehetett volna elkerülni. Én hiszek a sorsban, és úgy gondolom, ha egyszer meg van írva az ember végzete, előbb-utóbb utol fogja érni. Ha nem az autópályán, akkor lelövi egy bűnöző, vagy ilyesmi. Az a lényeg, hogy ha te is akarod, vissza szeretnék költözni hozzád. És… megcsókolhatlak? – Ez elég bugyuta kérdésnek hangzik, de szükségét látom annak, hogy feltegyem. Lesokkolva mered maga elé, mintha nem érzékelné a külvilágot a benne dúló harcok elnyomó zajától, ezért az arcára simítom a kezem. Összerezzen, de nem húzódik el, amit jó jelnek veszek. Bár nem válaszol, közelebb hajolok hozzá, és óvatosan az ajkaihoz érek. Esküszöm, lassan akartam haladni, de amint megéreztem a száját, felébredt bennem a kiéhezett vadállat, akinek muszáj kielégítenem az éhségét, mert ilyenkor átveszi a hatalmat felettem. – Megbocsátok, édesem. Vagyis valójában sosem haragudtam rád, csak elvakított a keserűség, ami évek óta fogva tartott. De ahhoz, hogy minden rendbe jöjjön az kell, hogy te is bocsáss meg magadnak. Bár nincs nálam egy üres papír sem, de kérlek, ezúttal hadd adjak én neked egy képzeletbeli tiszta lapot! És lenne még egy kérésem. Amikor fáradt vagy, hívj fel, hadd legyek én a sofőröd, és bárhonnan ott termek. Emlékszel, hogy azt mondtam, hogy veled akarok megöregedni? Vigyáznod kell magadra, mert még nagyon sok álmom van, amit együtt kell valóra váltanunk. Többé nem vagy egyedül, itt vagyok melletted… – Tehetetlen könnyek szántják végig az arcát, és ökölbe szoruló keze arról árulkodik, hogy belső monológot vív magával arról, hogy mi tévő legyen. Mivel úgy tűnik, szavakkal nem tudom meggyőzni, ismét megcélzom a száját, hogy addig csókoljam, amíg tisztára nem mosom őt önmaga előtt.

Amint kissé lecsillapodik, beletaposok a gázba, hogy minél előbb hazaérhessünk. Egész úton némán sírdogál, és beleszakad a szívem, hogy a jelenlétem sem képes enyhíteni a fájdalmán. Most valami őrületes dologra van szüksége. Olyanra, ami közben kikapcsol az agya, mert annyira jó, hogy egyedül arra tud majd koncentrálni. Már tudom, miért hagyta félbe, amit megkezdtünk minden alkalommal, de akármi történjen, ezúttal nem fogok leállni. Amint bent vagyunk a lakásban, ledobom magamról a ruháimat, és durván az övéit is eltávolítom róla. Rémülten pislog, mert valószínűleg arra számított, hogy folytatni fogom a beszélgetést, esetleg pár csókkal zárom le az estét, de akármilyen riadt is, nem fogok meghátrálni. Magamra húzom, de előjáték meg hosszas csókolózás helyett rögtön a tárgyra térek. Most nem gyengéd szeretkezés kell nekünk, hanem vad, mindent elsöprő szex, ami feledtető erővel bír. A lágy simogatások még több könnycseppet csalnának a szemébe, de nekem elegem van a sírásból.

Síkosítót kapok elő, és mivel nem hajlandó használni, kénytelen vagyok nekikezdeni a saját előkészítésemnek. A másik kezemmel közben könyörtelenül az ő férfiasságán dolgozom, aminek nem sokáig tud ellenállni. Hála az égnek hamarosan elérkezik az a pont, amikor elveszti az eszét, és a szemében bujkáló szomorúságot leváltja a színtiszta vágy. Mindkét helyről ellöki a kezemet, de csak azért, hogy ő vehesse át az irányítást. Felszisszenve hatol belém, és konkrétan érzem, ahogy abban a pillanatban elhagyja a testét az a teher, ami eddig mázsás súlyként nehezedett rá. Úgy néz rám, mintha nem tudná elhinni azt, ami történik, én pedig felfelé mozdítom a csípőmet, hogy kizökkentsem a lemerevedéséből. A testünk egy szempillantás alatt felveszi a tökéletes ritmust, amit tánc közben is szokott. Maga a szex észveszejtően jó, de az még jobb, hogy ebben a pózban át tudom kulcsolni a lábammal a derekát,  és szorosan magamhoz tudom ölelni, miközben olyan hevesen csókolhatom, amitől mindketten villámgyorsan a csúcsra érünk. Túl hamar lett vége, de azt hiszem, sikerült elérnem a várt hatást, mert egy ábrándos mosoly jelenik meg az arcán, amikor kimerülten rám borul. Ütemesen simogatom a hátát, és puszikkal borítom be a homlokát egyre lejjebb haladva. Összefogom a nyakláncainkat, mire kiszélesedik a mosolya. Sosem tudtam megválni az enyémtől, ami azt jelenti, hogy a három külön töltött hét alatt, ami három évnek tűnik, végig hozzá tartoztam.

– Szeretlek! – súgja, mielőtt érzékien a számra simítaná a nyelvét.

– Tudom. – Jól van! Byun Balfék Baekhyun ezt aztán remekül csináltad! Amikor Jongin először mondta, hogy szeret, leléptem egy szó nélkül, most meg „az én is leírhatatlanul, kimondhatatlanul, eszeveszetten szeretlek téged” helyett azt vágtam a fejéhez, hogy „tudom”?

Beiszkolok a fürdőbe azzal a címszóval, hogy lezuhanyzok, de valójában csak megnyitom a csapot, és a hideg csempének támasztom a homlokom, hogy e képpen próbáljak lehiggadni. Kész szerencse, hogy a telefonom ott lapul a nadrág zsebében, amit magammal hoztam, mert rá kell írnom Jongdae-ra, mivel ő az egyetlen, aki mindig le tud nyugtatni.

@baconee: Képzeld, lefeküdtem Jonginnal.

@funkychen: És most pezsgőt kéne bontanom? Gratulálok!:D És jó volt?

@baconee: Persze. Csak hát utána azt mondta, hogy szeret, amire azt válaszoltam, hogy tudom.

@funkychen: De hülye vagy!XD Mi lenne, ha a helyett, hogy nekem írogatsz, megmondanád neki, hogy te is szereted őt?

@baconee: Jó… Mindent köszönök, Jongdae! El sem hiszed, hogy mennyire szeretlek!

@funkychen: Tudom!:DD De ne nekem mondd, hanem Jonginnak! Egyébként én is téged. Viszont akkor nem foglak, ha további üzikkel bombázol, mert ki akarom élvezni, hogy kettesben vagyok a pasimmal:-P Azt ajánlom, hogy te is tedd ezt! És nincs több szomorkodás! Meg ne lássalak még egyszer a kanapémon:-)

Válaszként csak egy kinyújtott nyelvű smileyt küldök neki, aztán kimerészkedem a fürdőből, és a laptopom felé veszem az irányt. Kikeresem a YouTube-on a You are not alone karaoke verzióját Michael Jacksontól. Annyira bénának érzem magam, amikor nekiállok énekelni; nem tudom Jonginnal tartani a szemkontaktust, mivel folyton a képernyőre kell lesnem a szöveg miatt, az angol kiejtésem csapnivaló, a hangom meg ide-oda csúszkál a túláradó érzelmektől. Mennyivel jobban csinálta Jongdae, amikor előadta Yixingnek a saját szerzeményét tökéletesen és lehengerlőn. Tudom, hogy Jonginnak az se számítana, ha a finn himnuszt kornyikálnám el egy szál tütüben, de azért egyszer majd szeretném valami színvonalasabb produkcióval is megörvendeztetni.

– Szeretlek! – mondom remegő hangon a dal végén egyenesen a szemébe.

– Tudom! – tör ki kacagásban, aminek hallatán rólam is lekerül egy jókora súly.

– Ez a dátum azt a napot jelképezi, amikor megmentetted az életemet, világos? – kérdezem, miközben végigcsókolom a derekát díszítő számokat. Kezdetben görcsbe rándulnak az izmai, és feszülten várja, hogy abbahagyjam, amit csinálok, de a türelmemnek köszönhetően végül ellazul, és hátranyúl, hogy megsimogathassa a hajam.

– Világos. – Amikor megcsókolnám, egy fekete szőrpamacs férkőzik közénk, akit eddig még sosem láttam. Vagy Mars belemártózott egy festékes vödörbe, amíg távol voltam? – Ő itt Vénusz – mosolyog a cicára bökve. – Azért hoztam haza, mert Mars nagyon le volt törve. Elmentem az egyik menhelyre, és ezzel a kislánnyal tértem vissza. Látnod kellett volna, eleinte mit műveltek ezek ketten! – A tekintete ismét elfelhősödik, amikor arra gondol, hogy mi mindenről maradtam le az elmúlt hetek során. Magamhoz húzom, hogy egy újabb mély csókkal száműzzem a kellemetlen emlékeket a fejéből. Aztán hagyom, hogy a két cica betámadjon, és egymást felülmúlva versengjenek a figyelmemért. Még jó, hogy két kezem van! – Hé, így mi jut nekem belőled? – nyafog Jongin a lefoglalt kezeimre mutatva.

– A szám például szabad – hajolok közelebb hozzá incselkedőn. Felnevetünk, amikor Vénusz felágaskodik, hogy leutánozza a tettem, Jongin állához dörgölve az orrát.

– Egyébként tudod, milyen nap van ma? – kérdezi hárítva a cica további próbálkozásait. Homlok ráncolva próbálom felidézni, hogy milyen nemes esemény történhetett a mai napon, de dátumokban nem vagyok annyira jó. Jongin szülinapja kábé két hónapja volt, az enyém kábé két hónap múlva lesz, a karácsonyt, szilvesztert, Valentin-napot letudtuk, úgyhogy passz. – Pontosan egy éve estél rám a gyerekek ajtaján kilépve – jegyzi meg lágyan mosolyogva. Tényleg? Akkor jól az eszembe vésem március 9-ét! Sőt, talán visszamegyek a Yodához, hogy megkérjem, tetoválja rám a számkombinációt. Viharos egy év áll a hátunk mögött, sok jóban és sok rosszban volt részünk egyaránt. De semmiért nem változtatnám meg egyetlen pillanatát sem. Hiszem, hogy át kellett mennem ezeken a dolgokon ahhoz, hogy felnőjek, hogy még jobban szeressem Jongint. Hiszen ha az égbolt mindig felhőtlen lenne, egy idő után nem tudnánk értékelni a Nap sugarait. Ha sosem esnénk el, nem éreznénk olyan nagy hősnek magunkat, miután sikerül felállnunk. Ettől függetlenül nem vágyom arra, hogy a következő évünk is hasonlóképpen teljen. Nincs több titok, ami közénk állhatna, abban pedig biztos vagyok, hogy a jövőben nem fognak olyan események történni, amik vitákat szítanának köztünk.

– Az utóbbi egy évben elég ritkán csináltuk ezt… – Rácuppanok a nyakára, és csiklandós csókokkal hintem be a felületét. – Meg ezt is… – Rátérek a mellkasára, majd egyre lejjebb vándorlok, amíg ahhoz a helyhez nem érek, ahol a legjobban szeretnék lenni. – Sok mindent be kell pótolnunk, úgyhogy készülj fel, hogy ma megmutatom neked, milyen az általam okozott álmatlan éjszaka…