Nyugi Doki - Huszonegyedik szívdobbanás

A szívem érted repes

– Van egy jó hírem! Mégsem leszek beosztva ma estére, úgyhogy veled tudok menni – mondja Jongin felvidulva, miközben félig a szekrényben van, mert gőzerővel kutat valami parti szerkó után. Nem bővelkedik túl sok bulizáshoz illő cuccban, de nekem tökéletesen megfelel az, amit a táncos estek után szokott felvenni. Mármint… Jongin velem akar jönni a bárba? Jaj ne! Annak nem lenne jó vége. Le kell beszélnem erről a rossz ötletről. Hátulról hozzásimulok, és megpróbálom elérni, hogy tartson velem a kanapéra egy kis hancúrozás erejéig. Annak úgysem fog ellenállni, és mire észbe kap, már túl késő lesz az induláshoz.

– Annyira örülök, hogy nem dolgozol ma! Maradjunk itthon, és csináljunk olyan dolgokat, amiket a HeartBeatben nem lehetne! – vinnyogom túlságosan feltűnő lelkesedéssel a hangomban. Egyébként is, ha választani kéne, mindenképp a vele való lazulás mellett döntenék itthon, a dübörgő zene meg a levegőben terjengő alkohol szag helyett.

– Meg akarom ismerni a barátaidat normális keretek között. Kyungsoo-val találkoztam már, de pár percnél tovább nem tudtunk beszélgetni, mert beindult a szülés.

– De… Ott lesz Jongdae is, aki az exem…

– Ezt már megbeszéltük, nem? Mondtam, hogy nem zavar, ha tartjátok a kapcsolatot.

– És Yixing! Ő nagyon utált téged annak idején…

– De már nem utál. És találkozni akarok az unokatesómmal is.

– Oké, tegyük fel, hogy Yixingékkel meg hyungékkal nem lenne gond, Soo-t pedig biztosan imádnád… De ott lesz Sehun is, érted? Sehun!

– És? Sehunt is ismerem.

– De nem az igazi énjét. A Három Muskétásban megpróbál normálisan viselkedni, de ilyenkor elszáll az agya. És ami még nagyobb probléma, hogy ha vele vagyok, akkor az enyém is. Mi ketten borzalmasak vagyunk együtt, és én nem akarom, hogy besehunozva láss!

– Ne csináld már! Te mondtad, hogy nyitnom kell mások felé, erre amikor megfogadnám a tanácsodat, visszatartasz. Tudod mit? Én mindenképp elmegyek. Ha akarsz, csatlakozhatsz – küld felém egy győzelemittas mosolyt, mert pontosan tudja, hogy amennyiben ő nem marad itthon, én sem fogok. Végignézem, ahogy átöltözik, és nem akadályozom meg abban, hogy magára vegye a dögös piros naciját, pedig a nélkül lenne igazán dögös. Nagyot sóhajtva feltápászkodom, és követem őt, mert én már korábban átvedlettem. Bárcsak szenvedélytől fűtve letépte volna rólam ezt a göncöt! De nem gátolhatom meg abban, hogy kimozduljon, hiszen tényleg jót fog neki tenni a társaság. Az nem biztos, hogy ez a társaság el fogja érni azt, hogy jól érezze magát, de nagy baj esetén majd kimenekítem.

– Várj! Illő lenne fogat mosni, mielőtt elmegyünk itthonról. Gyere! – Jongin úgy néz rám, mintha megszállt volna az ördög, amikor berángatom a fürdőszobába a csuklójánál fogva. A kezébe adom a fogkeféjét, miután nyomok rá egy adag fogkrémet, aztán ezt a műveletet elvégzem a sajátommal is. Gyorsan belevágok a fogam sikálásába, miközben kérdőn nézek Jonginra, aki mozdulatlanul ácsorog, és olyan elbűvölten mered rám, mintha éppen valami hőstettet hajtanék végre. – Gyerünk már! El fogunk késni, ha sokáig bámészkodsz – köpök a csapba a lehető legdiszkrétebben, ami tőlem telik.

– Megengeded, hogy nézzelek, amikor fogat mosol… Te tényleg szeretsz engem! – A következő adagnyi habos víz egy része nem kerülheti el a tükröt, mert a rám törő nevetéstől nem tudok időben lehajolni. Vidáman csillogó szemmel lát neki a feladatnak, és egy percet sem szalaszt el abból, hogy bennem gyönyörködjön. Bár a „gyönyörködés” szót erősen barokkos túlzásnak érzem ez esetben, de ha ilyen kis dologgal örömöt tudok neki szerezni, ezentúl minden este bebocsátást nyerhet a szertartásra.

A bárba lépve úgy szorongatom a kezét, mint az anyukám az enyémet kiskoromban, amikor nem akarta, hogy elkószáljak mellőle. Először Luhan hyung fedezi fel az érkezésünket, aki jókedvűen integet nekünk, amíg az asztalhoz nem érünk. Mivel sokáig húztuk az időt, mindenki megelőzött minket, de szerencsére mindkettőnknek maradt hely, pedig Jonginra nem számítottak. Muszáj volt összetolni két asztalt, hogy kényelmesen elférjünk, így Jongdae, Yixing, Kyungsoo és Hyerin velünk szemben foglal helyet, míg hyungék mellettünk. Sehun kezdetben a másik oldalon volt, de amint észrevett, odasomfordált mellém nagy örömömre. Szúrós szemmel méregeti Jongint, mintha nem örülne annak, hogy velem jött. Amíg csendben van, nincs para, de gyanítom, hogy ez az állapot nem sokáig fog fennállni nála.

– Tudtad, hogy Baek egyfolytában az exéről álmodozik? – kérdezi Sehun Jongintól úgy fél óra elteltével. Eddig némaságba burkolózva hallgatta, amíg Kyungsoo-val meg Minseok hyunggal beszélgetett, de tudtam én, hogy töri valamin a fejét. – Na, nem Jongdae-ról, hanem rólam! Annak ellenére, hogy csak egy éjszakát töltöttünk együtt, sosem tudta elfelejteni azokat a csodás emlékeket. Amikor összejött Jongdae-val, őt is figyelmeztettem, és kötelességemnek érzem, hogy téged is felkészítselek arra, hogy amikor azt hiszed, hogy neked köszönhetően érzi olyan jól magát, akkor nagy valószínűséggel rám gondol éppen. – Jongin értetlenkedve fordul felém, én pedig a szám szélét rágcsálva próbálom túlélni Sehun monológját. Most mi van? Még nem jutottam el odáig, hogy beszámoljak Jonginnak az életem minden egyes apró momentumáról. Ezen ugye nem fog kibukni?

– Ezer évvel ezelőtt történt, és annyira jelentéktelen sztorinak tartottam, hogy ezért nem osztottam meg veled. Ami pedig azt a részt illeti, hogy róla álmodozom, azt csak szeretné – súgom Jongin fülébe, és hozzábújok. Szerencsére átkarolja a vállam, és ad egy puszit az orrom hegyére, szóval annyira nem sérelmezheti Sehun szavait. – Szerintem azért hozakodsz elő minden alkalommal ezzel a témával, mert te nem tudsz elfelejteni engem – fordulok Sehun felé, de közben továbbra is a barátom ölelésében maradok.

– Lenne egy-két jelöltem arra, akivel felejteni tudnék – néz jelentőségteljesen először Luhan, majd Yixing szemébe. Előbbi szégyenlősen Minseok vállába fúrja az arcát, mintha a pimasz kölyök pillantása még mindig hatást gyakorolna rá. Utóbbi viszont lesajnáló tekintettel állja Sehun mustrálását, és nyom egy magabiztos csókot Jongdae szájára. Olyan jó őket együtt látni! És végre Jongdae szemében sem az én általam generált aggodalom bujkál, hanem mértéktelen boldogság ragyog benne, amiért örök hálával tartozom a kínainak.

– Kész szerencse, hogy a férjemre nem akarod kivetni a hálódat – jegyzi meg Hyerin szem forgatva. Kyungsoo elborzadva kapja a kezét az arca elé, amikor Sehun csábosan rákacsint.

– Tiszteletben tartom a családját, de ha netán elege lesz az egész napos babasírásból, az ajtóm mindig nyitva áll előtte.

– Hála az égnek nem tudom a címedet! – Asszem, Sehun örülhet, hogy az asztal másik oldalán tartózkodik! Bár be kell vallanom, jól esik, hogy egy kicsit fellélegezhetek, amíg nem az én véremet szívja. A mesékben lehet, hogy három napig tartanak a csodák, de én azzal a három perccel is beérem, amivel az univerzum megajándékoz. Viszont addig sem pihenhetek, mert fel kell készülnöm a következő támadásra, ami hamarosan meg is érkezik.

– Egyébként ti nem gondolkoztatok el egy párcserén? – teszi fel a kérdést Sehun nagy érdeklődéssel a hangjában először Jonginra és rám, majd Jongdae-ra és Yixingre bökve. – Ezek szerint Baek bukik a dokikra, tehát Yixingnek van nála esélye, az meg rendkívül érdekes kísérlet lenne, ha Baek mostani pasija kipróbálná az exét. Ilyen swinger klub szerűen, értitek?

– Szívem, tudom, hogy a barátod, de kérdezhetek valamit? – hajol oda Jongin a fülemhez. – Sehunnak van valami baj a fejével, igaz? Nincs semmi problémám a sérült emberekkel, de szívesen kivizsgálnám, hátha tudok rajta segíteni. – Vissza kell fojtanom a nevetést, mert Jongin komolyan azt hiszi, hogy Sehun nem alapból idióta, hanem valamilyen betegségre vezethető vissza a viselkedése. Annyira cuki! Segíteni szeretne neki, hát mindjárt itt helyben megzabálom! Eközben Jongdae ravasz vigyort villant Sehunra, és megszorítja az asztalon pihenő kezét.

– Yixing el tudja érni, hogy soha többet ne beszélj. Ráadásul nem is kell olyan barbár módszerekhez folyamodnia, mint a nyelved eltávolítása, egy egyszerű agyműtéttel el tud hallgattatni. Fantasztikus dolgokra képes ám az orvostudomány!

– Jongin meg el tudja érni, hogy ne tudj pisilni. Abban az esetben viszont nem úsznád meg az eltávolítást. Gondolom, az nagy érvágás lenne neked, és nem a pisilés miatt – célzok nyomatékosan arra, hogy mi történne, ha meg kéne válnia legnagyobb büszkeségétől.

– A pasijaitok nem is orvosok, hanem bérgyilkosok! – kiált fel Sehun szipogva.

Kyungsoo és Hyerin viszonylag hamar lelépnek, mert nem akarják túl sokáig a nagyszülőkre hagyni Jonghyunt. Kis idő múlva hyungék is követik a példájukat, mivel reggel korán kell kimenniük a reptérre, hogy elérjék a Kínába tartó gépet, ahol egy hetet fognak tölteni Luhan családjánál. Amikor Yixing és Jongin orvosi dolgokról kezdenek beszélgetni, Jongdae-ra nézek, aki még ma is képes a gondolataimban olvasni. Halkan kiosonunk a helyről, és meg sem állunk a kis lugasig, amit régebben minden alkalommal meglátogattunk, amikor ide jöttünk. Leülünk a padra, mint pár hónappal ezelőtt, a vállára hajtom a fejem, ő pedig a kezemre helyezi az övét. Egyetlen dolog változott: most nem esünk egymásnak vad csókokért, hanem meghitten és békével telve fürkésszük a csillagos eget.

– Emlékszel, hogy hányszor szöktünk ki ide, hogy elrejtőzhessünk a bent lévő heterók ádáz pillantásai elől? – idézem fel a közös emlékeinket egy ábrándos mosollyal az arcomon.

– A nyugalmunk azonban nem tartott sokáig, mert Sehun mindig utánunk jött, azzal a címszóval, hogy borzalmasan hiányzunk neki. De persze csak bosszantani akart, mint általában. Emlékszel, amikor véletlenül egy másik párra rontott rá helyettünk?

– Akik ijedtükben lefújták gázspray-vel. De amiatt is mi szívtunk, mert vigaszdíjként fizethettük az egész esti fogyasztását, mintha mi tehettünk volna arról, hogy zaklatót játszik. – Jóízűen felnevetünk, és még szorosabban fonom a karjaimat a teste köré. Most először érzem igazán közel magamhoz a szakításunk óta, hiszen a náluk töltött napok alatt nem voltam beszámítható állapotban. Ha egy külső szemlélő látna minket, azt hihetné, hogy egy pár vagyunk, de tudom, hogy ha Jongin és Yixing „kapna rajta” bennünket ebben a helyzetben, nem kezdenének el féltékenykedni. Jongdae ölelésében nem érzek késztetést arra, hogy felelevenítve a múltat megízleljem az ajkát, és ő sem esik kísértésbe, mivel a második percben elkezd Yixingről mesélni. És ez jó. Nagyon jó, amiről nem vagyok hajlandó lemondani. Jongdae anyukája szerint nem egészséges, hogy ennyire össze vagyunk nőve a történtek ellenére, de szerencsére Jongdae nem osztja a véleményét, ahogy én sem. Mindketten tisztában vagyunk az érzéseinkkel, stabilan és kiegyensúlyozottan állunk a kérdéshez. Nincsenek bennünk kételyek, csak az őszinte szeretet, ami ellen senki sem tehet. – Jongdae… Szeretném, ha ez továbbra is megmaradna. A dokijaink úgyse bírnak ki egy egész estét a nélkül, hogy ne kezdjenek el a kórházban folyó eseményekről beszélgetni, és akkor mi kiszökhetnénk ide, mint régen. Nagyon szeretlek Kim Jongdae!

– Tudom! – nevet fel. Úgy látszik, ezt már soha nem fogom lemosni magamról! És hát kellett nekünk falra festeni az ördögöt, ugyanis Sehun szokásához híven pont a legmeghittebb pillanatban érkezik, hogy közénk furakodva arra kényszerítsen minket, hogy őt ölelgessük.

– Utállak titeket! Hogy hagyhattatok egyedül két fickóval, akiknek a törött csontok meg a belső szervek a kedvenc témája? Egyébként is olyan szomorú vagyok… Annál az asztalnál én voltam az egyetlen, aki mellett nem ült senki – biggyeszti le a száját. Elsőre nem tudom eldönteni, hogy most ez kamu, vagy tényleg megviselte, amiért neki nincs párja.

– Ott ültem melletted, Sehunnie. Már be sem éred velem? – nyafogom színpadiasan.

– De te nem velem fogsz hazajönni, ha az este véget ér… Amúgy ti mi a fenét csináltok? Felmelegítitek azt a bizonyos káposztát? Vigyázzatok, nehogy a dokik titeket vegyenek kezelésbe a végén! – És igen! Oh Sehun visszatért a köreinkbe, pedig már kezdtem elhinni, hogy komolyan megrázta a szingli lét.

– Más búvóhely után kell néznünk – súgom oda Jongdae-nak. – Képzeld, van nálam gázspray! – ijesztgetem Sehunt, aki minden bizonnyal beveszi a fenyegetőzésem, mert elenged minket, és futni kezd. Hogy miért nem vetettem be korábban ezt az adu ászt? Miután ismét gondolatolvasót játszva összenézünk Jongdae-val, Sehun nyomába eredünk. Észreveszem, hogy kiszúrt magának egy pasit, de nem hagyom, hogy eljusson hozzá, inkább rávetem magam, hogy egyik oldalról én, másik oldalról Jongdae halmozza el az arcát puszikkal.

– Ne már! Miattatok elúszik a nagy hal, ami épp a horgomra akadt volna!

– Mi csak meg akartuk neked mutatni, hogy mennyire szeretünk, nehogy elhanyagolva érezd magad – simogatom meg az arcát, mielőtt ellökné a kezem.

Visszaérve a helyiségbe látom, hogy Jongin és Yixing még mindig mélyen bele vannak merülve a témájukba, aminek szintén örülök. Annak viszont már kevésbé, hogy a szemem sarkából megpillantok valakit, aki elől nagyon szívesen elmenekülnék. El is határozom, hogy sarkon fordulok, és a kocsinál írok egy üzenetet Jonginnak, hogy kint várom őt, de nem vagyok elég gyors.

– Te a bőröm alá csempésztél egy chipet, miközben megcsináltad a tetkót? – háborgok, amikor közvetlenül előttem leparkol a nyakigláb paradicsommadár.

– Ez a végzet, angyalka! Látom, sokkal jobb kedved van, mint múltkor. Örülsz, hogy látsz, ugye?

– Öcsém, mekkora egód van neked!

– De van valamim, ami még az egómnál is nagyobb. Szeretnéd, hogy megmutassam? – érdeklődik egy kaján vigyor társaságában. A kezét a sliccéhez vezeti, és az az igazság, hogy simán kinézem belőle, hogy mindenki szeme láttára előkapja azt az állítása szerint nagy dolgot. Fintorogva megrázom a fejem, bár ha valóban meg akarná tenni, nem hinném, hogy ezzel gátat tudnék neki szabni.

– Ott ül az orvos pasim, aki kissé őrült, és folyton szikével a zsebében mászkál. Ne akarj úgy járni, mint egy szegény patkány!

– Szóval kibékültetek – jegyzi meg egy merő szomorúsággal a hangjában, a nélkül, hogy a mutatott irányba nézne. Nem tudom elhinni, hogy ennyire odalenne értem ilyen felszínes ismertség után, maximum arról van szó, hogy olyan jó színész, mint Sehun. Sehun… Kárpótolhatnám őt azért, amiért lemaradt az előző pasiról miattam. Jó barát vagyok, úgyhogy nem engedhetem, hogy egyedül térjen haza, amikor itt van az orra előtt egy srác, aki sokban hasonlít hozzá. Ha szerzek nekik egy jó éjszakát, Sehun jön nekem egyel, Yoda meg végre lekopik rólam.

– Látod azt a fiút? – biccentek az asztalunk irányába.

– Azt, amelyik olyan nagy beleéléssel magyaráz? – veszi szemügyre Yixinget.

– Nem.

– Akkor azt, amelyik olyan szerelmesen néz a nagy beleéléssel magyarázóra?

– Nem! – Mielőtt rátérhetne Jonginra, megpróbálom belefojtani a szót. – Azt, amelyik olyan unottan könyököl, és akin tisztán látszik, hogy legszívesebben valaki ágyában lenne ebben a pillanatban. Vagy a sajátjában lenne valakivel együtt… Érted?

– Arra célozgatsz, hogy szedjem fel a haverodat? Tulajdonképpen nem is olyan rossz. Mellesleg ha összejönnék vele, a közeledben lehetnék. És amint rájössz, hogy nagyon nehéz egy orvossal járni, ott leszek kéznél a megvigasztalásodra. – Igen, ez a tag tökéletesen jó lesz Sehunnak ma estére. Nem kell sok ahhoz, hogy észlelje a Vöröske megbabonázó pillantását, ahogy ahhoz sem, hogy otthagyja a többieket, és egy párduc kecsességével meginduljon jövőbeni partnere felé. Én célba veszem az asztalunkat, hogy újra Jongin mellett lehessek, mert már kezd hiányozni, de megelőzve engem elém sétál, és átölel a bár közepén.

– Ne haragudj, hogy ilyenkor sem hagynak nyugodni a kórházas ügyek. Befejeztük, úgyhogy visszajöhetsz. Egyébként ki az a csávó, aki nagyban fűzi Sehunt?

– Az, aki nemrégiben még engem fűzött. – Elkerekedett szemekkel mered a flörtölő páros irányába, és egy olyan kifejezés ül ki az arcára, amit nem igazán tudok értelmezni. Lehetséges lenne, hogy magát okolja, amiért valaki rám mozdult? – Szívem, nem azért mentem ki, mert untatott, amiről beszélgettetek, csak kettesben akartam egy kicsit maradni Jongdae-val. A paradicsommadár miatt meg abszolút nem kell aggódnod. Ő fejezte be a tetkómat, és hát megtetszettem neki, de szerinted engem ez érdekel? – Eszembe jut, hogy kábé egy hónapja azzal a sráccal smároltam éppen, akit Jongin olyan ridegen néz, és akire Sehun olyan szemeket mereszt, mintha megnyerte volna a főnyereményt. Ezt az aprócska részletet is el kéne árulnom a barátomnak, de ugyanúgy elhallgatom, mint a Sehunnal közös éjszakánkat, és inkább magunkra koncentrálok. Elköszönünk Yixingéktől, mert nekik is elég volt ennyi mára, és én vetek még egy utolsó pillantást Sehunékra, akik éppen sebes léptekkel rohamozzák meg a kijáratot.

– Miért álltál meg? – kérdezi Jongin gyanakodva, amikor leállítom a motort egy sötét sikátorban. Mostanában nagyon rákaptam a vezetésre, de nem azért, mert nem bízom meg benne, egyszerűen csak meg akarom kímélni, hogy amíg utazunk, addig is pihentetni tudja a szemét. Ezenkívül rájöttem, hogy szeretek vezetni, főleg egy ilyen gyönyörűséges autót.

– Én be szoktam tartani az ígéreteimet. – Kiszállok a kocsiból, de csak azért, hogy bemásszak a hátsó ülésre. Jongin először nem érti, mit művelek, de amikor elkezdek kibújni a felsőmből, leesik neki a tantusz. Vigyorogva becsapja maga mögött az ajtót, és rögtön megcélozza a számat. Megpróbálok lefeküdni, de még én sem tudom kinyújtani a lábamat, nemhogy ő, valahogy mégis fölém kerekedik. Ó basszus, tudtam én, hogy ez rohadt kényelmetlen lesz! Mellesleg ilyet a tizenévesek szoktak csinálni, akik nem akarják, hogy a szüleik rájuk nyissák a szobájuk ajtaját, de hát mi nem vagyunk ilyen helyzetben, könyörgöm. Jongin egyszer szóba hozta az autós szexet, és gondoltam, itt az ideje valóra váltanom az egyik kívánságát, de sokkal jobban tettem volna, ha padlógázzal haza hajtok, és a szuper franciaágyunkban éljük ki magunkat. – Elmondod, hogy ki volt az a férfi, akivel együtt láttalak egyik este a ház előtt, amikor külön voltunk? – puhatolózok óvatosan. A kérdésem azon nyomban a kedvét szegi, pedig nem az volt a célom, hogy eltántorítsam a mókázástól.

– A pszichológusom. Aznap nem rendelt, de szükségét éreztem annak, hogy konzultáljak vele, ezért felhívtam. Te láttál minket? Akkor azért…? – Felül, és olyan messzire húzódik tőlem, amennyire a kis hely engedi. A szégyen és a bűntudat keveredik a tekintetében, pedig egyiknek sem lenne szabad ott lennie. Hogy gondolhattam egyetlen percig is, hogy összeszűrte a levet valakivel a hátam mögött? Nekem kéne bűntudatot éreznem, amiért most miattam bánkódik, de inkább kiengesztelem, minthogy a lelkiismeretemmel viaskodjak.

– Ne szégyelld azt, hogy pszichológushoz jártál! Az okos emberek azt teszik, a buták meg begyógyszerezik magukat…

– Nem vagy buta! Utálom, amikor ezt mondod.

– Te meg nem vagy hibás. Felejtsük el ezt az egészet, jó? Igenis buta vagyok, mert akaratlanul megint felhánytorgattam a történteket. – Ellenállás nélkül hagyja, hogy újra magamra húzzam, én pedig forrón megcsókolom, mert legalább addig sem locsogok ostobaságokról. Annyira imádom, hogy elég végighúznom az egyik ujjamat Jongin testén, és máris olyan gyorsan ver a szíve, mintha lefutotta volna a Szöul-Busan távot, amiről zárójelben jegyezném meg, hogy nem kis táv. Ilyenkor nem az az érzés jár át, hogy a szívünk egy ritmusra dobban, hanem konkrétan az ő szívét érzem az én mellkasomban lüktetni. Nagy hibát követtünk el, amikor nem húztuk le az ablakokat legalább résnyire, mert abban verhetetlenek vagyunk, hogy hamar elszívjuk egymás elől a levegőt. – Milyen volt egy nővel szexelni? Mármint… ez egy újabb hülye kérdés, de kíváncsi vagyok rá, mivel én soha nem feküdtem le egy nővel sem.

– Fogalmam sincs, másnál ez hogy működik, de nekem nem az számít, hogy férfiról vagy nőről van szó, hanem te. Én nem zárkóztam be a szobámba meleg pornót nézve, mialatt Krystallal jártam, viszont ő sem érdekelt más nőkkel egyetemben. Néhányszor lefeküdtem vele, amit csak azért tettem, hogy saját magamnak bizonyítsam a férfiasságomat, de minden alkalommal borzasztó nehezen jött össze. Néha azt gondoltam, impotens vagyok, és hogy nem ártana felkeresnem az urológus kollégámat a problémával – nevet fel keserűen.

– Hé! Biztosíthatlak arról, hogy nem vagy impotens. Nagyon nem… – Felnyög, amikor most is éppen merev tagjára markolok. – Ezt sem kell szégyellned, édesem, sőt! El sem tudod képzelni, milyen piszok szexi, hogy én vagyok az egyetlen, aki elő tudja csalogatni a benned lakozó ragadozót. – Kicsit feljebb tornászom magam, de amikor megpróbálom levetkőztetni, beverem a fejem a kocsi tetejébe. De nem egy kicsi ütést szerzek ám, akkorát koppanok, hogy megkockáztatom, agyrázkódást kaptam. Oké, nem baj. Nem muszáj teljesen meztelennek lennünk. Négykézlábra ereszkedem, de az egyik lábam olyan szinten begörcsöl, hogy pillanatokon belül a halálomon vagyok. Jongin lovagiasan masszírozni kezdi, de amikor beszáll egy darázs a kocsiba, úgy megijedek, hogy orrba fejelem, aminek következtében természetesen ömleni kezd belőle a vér. Szóval mégsem maradt felhúzva az összes ablak!

– Jól van, jól van, nyugodjunk le! A darázs kiment, a vérzés elállt, a fejeden ékeskedik egy csini púp, de az majd elmúlik, és a görcsnek is vége.

– Akkor most kezdjük elölről! – mondom lelkesedést színlelve, holott majdnem kettéhasad a fejem, és Jongin sem fest túl jól az orrára szorított zsepivel.

– Felejtsd el! Tök ciki lenne, ha a végén a sürgősségin kötnénk ki. – Visszahanyatlik rám, hogy egymásba gabalyodó végtagokkal pihenjünk egy kicsit, mielőtt újra nekivágnánk az útnak. De az a helyzet, hogy mi még akkor sem vagyunk biztonságban, amikor mozdulatlanul fekszünk, ugyanis hirtelen arra eszmélünk, hogy a járgány magától gurulni kezd. – Baek, te nem tetted sebességbe az autót? – hüledezik Jongin. De a helyett, hogy leszidna, jót nevet, amikor előre vetődve próbálom megakadályozni, hogy valóban a sürgősségin kössünk ki. – Valld be, hogy direkt csinálod, hogy még véletlenül se unatkozzak. Na, engedj oda a kormányhoz, most én vezetek! – Nem tudom, miért parancsol az anyósülésre, de gyanítom azért, mert ő is azt feltételezi, hogy túl nagy ütés érte a fejemet.

A temetőhöz érve más értelmet nyer az, hogy miért ragaszkodott a vezetéshez. Félek bemenni oda vele, de ezúttal sokkal nyugodtabbnak tűnik, mint amikor legutóbb itt jártunk. A nyitvatartási idő már régen véget ért, de az öreg vaskapu olyan megfáradt, hogy simán belökjük. Bár az is lehet, hogy a kapunál is vénebb őr elfelejtette bezárni. Kézen fogva tesszük meg az utat, ami először a nővére sírjához vezet. Azt hittem, ő olyan típusú, aki némán rója le kegyeletét a szerettei előtt, és lehet, hogy régebben ez így is volt, de most, hogy mellette vagyok, hangosan mondja ki az érzéseit. Bocsánatot kér Jungah-tól, amiért az iránta táplált féltékenysége sokszor olyan kívánságokra sarkallta, amiket még gondolati szinten sem szabadott volna megfogalmaznia. Elmondja, hogy mennyire szereti őt, hiszen anyja helyett anyja volt, és rólam is mesél neki, ahogy én szoktam apának róla.

– Byun úr… – kezdi félénken, amikor apa sírjához érünk. Azt végképp nem gondoltam volna, hogy hozzá is beszélni szeretne, de a keze szorongatásával arra bíztatom, hogy folytassa. – Sajnálom, hogy múltkor olyan tiszteletlenül viselkedtem. Szeretném, ha tudná, hogy a fia a legcsodálatosabb ember a világon. Legalábbis a kisebbik. Ne értsen félre, az idősebb is biztos remek fiú, de őt még csak Baek elmondásából ismerem. Én… leírtam egy papírra, hogy mit szeretnék mondani önnek, de Vénusz lepisilte, úgyhogy ki kellett dobnom, és most semmi értelmes nem jut az eszembe. De azt tudnia kell, hogy annyira sajnálom, hogy nem ismerhettem meg magát. Szükségem lett volna a segítségére, amikor egy napon majd megkérem Baek kezét, mert tudja, utálja az ilyesmit. De ha azt tanácsolná neki, hogy mondjon igent, biztos megtenné, mert magára mindenben hallgat. Szóval… – Az útnak induló könnyek belé rekesztik a további szavakat, de nem is kell többet mondania.

– Azon a napon… igent fogok mondani… – suttogom, hogy ne lehessen hallani a hangom remegését. Az idő éjfél körül járhat, így maximum csak a holtak láthatják azt a csókot, amit Jonginnak adok. Annak ellenére, hogy április első napjait tapossuk, esni kezd a hó, amit csodálattal figyelünk, amikor szétválunk. Hát mi ez, ha nem egy égi jel? Újult lendülettel ölelem ismét magamhoz a szerelmemet, hogy a hó tisztára moshassa egymásba feledkező lényünket. A fehér pelyhek végleg eltörlik a múlt kísértő árnyait, arról biztosítva minket, hogy az égben tovább élő szeretteink is maximálisan támogatják a kapcsolatunkat.

–  Szerinted nem szentségtörés egy temetőben csókolózni? – nevet Jongin, amikor elindulunk.

– Szerintem felizgulni egy temetőben nagyobb szentségtörés – bökök a gatyámban keletkezett dudorra. Most aztán tényleg bele kell taposnom abba a gázba, hogy a hosszantartó bevezetés után végre megkaphassuk azt, amire mindketten vágyunk: egymást.

***

– Baek, szerelmes vagyok! – rontja rám az ajtót Sehun akkora hévvel, mintha üldöznék.

– Neked is jó reggelt, Hunnie! Képzeld, tegnap bevertem a fejem. Látod, milyen csúnya?

– A fejed alapból csúnya, Baek, ebben nincs semmi újdonság. Hallottad, amit mondtam?

– Azt, hogy szerelmes vagy? Az nyilván hazugság, ezért hagytam figyelmen kívül.

– Nem hazugság! Beleszerettem Chanyeolba!

– Az meg ki a fene?

– Mi az, hogy ki a fene? Hát te mutattál be neki. Vagyis te küldted oda hozzám. – Ja, hogy a langaléta, lapátfülű, vörös hajú, hatalmas egójú gyereket Chanyeolnak hívják? De mi ez a badarság, hogy Sehun beleszeretett? Először is, Sehun szótárában nem szerepel ez a szó. Másodszor, a Yoda teljesen rám volt állva. Kicsit sértő, hogy ilyen könnyedén túllépett rajtam. Harmadszor, én csak egy jó éjszakát akartam szerezni a barátomnak, ami még rosszul is elsülhet, mert mi van, ha tényleg életében először belezúgott valakibe, aki viszont nem viszonozza az érzéseit? A francba! Nem akarom, hogy Hunnie szíve miattam törjön össze!

– Miből gondolod, hogy az, amit érzel, szerelem?

– Őrületeset szexeltünk, Baek!

– Á, értem. Hát persze.

– Ne forgasd ki a szavaimat, és hallgass végig! Emlékszel, hogy egyszer azt mondtad, hogy Jongin csókjába még a Föld is beleremegett? Hát Chanyeol csókjába nemcsak a Föld remegett bele, hanem a Mars, a Vénusz, a Jupiter, a Szaturnusz…

– Oké, oké, vágom! – szólok közbe, mielőtt rátérhetne a kisbolygókra is. – Olyan büszke vagyok rád! Nem gondoltam volna, hogy ilyen penge vagy földrajzból!

– Baeeeeeeeek! Most az egyszer ne szívass, légyszi! – Sehun levágódik az ágyunkra, és álmodozó mosollyal az arcán terül el rajta. Még jó, hogy kivételesen Jongint beosztották vasárnap délelőttre, mert tutira hülyét kapna attól, hogy egy szó nélkül belefetrengett az ágyunkba. Én sem csattanok ki az örömtől, de nincs szívem kihajtani belőle, mert olyan boldognak tűnik. Komolyan mondom, hogy még sosem láttam ilyennek. Úgy tördeli az ujjait, mint egy tini lány, aki arra készül, hogy bevallja a barátnőjének, melyik srác tetszik neki az osztályból. Az arca ki van pirulva, a szemei csillognak; egyszerűen nem találok rá jobb szót a cukinál, pedig Sehunt aztán bármilyen jelzővel lehetett illetni eddig, kivéve ezzel.

– Szóval… tudod… korábban én soha… érted? – nyökögi bizonytalanul egyre vörösödve.

– Hogy érteném? Ne köntörfalazz, csak térj a lényegre, mert nem érek rá egész nap.

– Eddig mindig én voltam az aktív fél, ahogy Chanyeol is. Kezdetben nem tetszett, hogy azt akarja, én adjam fel a pozíciómat. Majdnem ott hagytam őt, mert azt gondoltam, képtelen vagyok felvenni az alárendelt szerepét. Nem is annyira a fájdalomtól féltem, inkább maga a státusz elvesztése zavart. De mivel még egy pasi sem tetszett annyira, mint ő, rábólintottam. Az volt életem legjobb döntése, amikor nem futamodtam meg, és álltam a kihívást. Annak ellenére, hogy Chanyeol eszméletlenül gyengéd volt, eleinte rohadtul fájt, de ezzel a résszel te úgyis tisztában vagy. Aztán annyira isteni lett! Tudod, Chanyeol más, mint a többi…

– Úristen, Sehun-ah, te tényleg szerelmes vagy! – vetem mellé magam izgatottan az ágyra.

– Megmondtam neki, hogy szeretem, és ő is azt mondta, hogy viszont szeret! Szerinted túl korai volt a vallomásom? – Te jó ég! Pár órás ismertség után szerelmet vallottak egymásnak? Erre hogy mondhatnám azt, hogy nem tartom korainak? Simán benne lehet a pakliban, hogy csak a jó szex hevében jutottak erre a véleményre, és ha elmúlik a maximum egy hétig húzódó fellángolás, a varázslat is tovaszáll. Nem akarok pesszimista vénasszonyt játszani, aki mindenben a rosszat látja, de szeretném úgy védelmezni Sehunt, ahogy a bátyámtól elvártam egykoron, hogy óvjon meg engem. Egyrészt szeretnék vele örülni, másrészt nem tudok megbízni abban a kölyökben, ezért addig nem nyugodhatok, amíg ki nem derítem, hogy mik a tervei az én Sehunommal. Ugyanakkor én vagyok az utolsó, aki tanácsokat osztogathat ezen a téren, hiszen ott volt a tökéletes pillanat az orrom előtt a szerelmi vallomástételre, amit nagyszerűen elrontottam. És mégis kinek állna jogában megszabni, hogy mennyi időnek kell eltelnie addig, amíg valaki azt mondhatja a másiknak, hogy szereti őt? Minden eset egyedi, és nekem nem szabadna pálcát törnöm felettük csak azért, mert ők máshogy csinálták, mint én.

Sehun megölne, ha tudomást szerezne arról, amire készülök, de megpróbálok óvatos lenni. Amikor bemegy a fürdőbe, hogy vegyen egy alapos zuhanyt, felveszem az ágyon hagyott telefonját, és kikeresem a Yodához tartozó névjegyet. Úgy mentette el, hogy Channie<3. Hát az fix, hogy ezzel rommá fogom oltani! És még ő szokott nyálasnak nevezni minket! Vajon Chanyeol meg Hunnie<3-ként vette fel a névjegyzékébe? Nem akarok az ő telefonjáról írni, ezért bepötyögöm Chanyeol számát a saját készülékembe, majd küldök neki egy üzenetet abban a reményben, hogy minél előbb reagálni fog rá. Szerencsém van, mert fél percen belül jelzi a mobilom pittyegése, hogy megérkezett a válasza, mintha direkt várta volna a jelentkezésemet.

Én: Szia! Baekhyun vagyok. Sehun elmesélte, hogy jártok, én viszont tudni szeretném, hogy mik a szándékaid vele.

Chanyeol: Te vagy az, angyalka? Vagy Sehun apukája kér éppen számon?

Én: Haha, nagyon vicces vagy! Én csak tudni akarom, hogy komolyan gondolod-e vele.

Chanyeol: Féltékeny vagy?

Én: Mire? Látom, könnyen túlléptél rajtam. Pedig állítólag annyira tetszettem.

Chanyeol: Még mindig tetszel, mert szép vagy és cuki. Sok pasi tetszik, tudod? De csak egyet szeretek. Sehun más, mint a többi. – Anyám, ugyanazt mondta, amit Sehun is: „más, mint a többi”. Úgy látszik, ezek ketten tényleg egy húron pendülnek. Belegondolva ez a fajta hirtelen jött szerelem tökéletesen jellemző Sehunra. Sokáig tetszelgett a pasi vadász státuszban, aztán villámcsapás szerűen találta el Amor nyila. A lassan, lépésről lépésre való haladás nem ő lenne. És azt hiszem, Chanyeollal ugyanez a helyzet.

Én: Ha össze mered törni a szívét, én kitépem a tiédet a helyéről, és agyon taposom.

Chanyeol: Látom, nemcsak az exedet védelmezed anyatigrisként:-)

Én: Ti rólam beszélgettetek egész este, vagy mi a franc?:O Nem volt jobb témátok nálam?

Chanyeol: Mást is csináltunk. Szeretnéd, hogy részletezzem?XD

Én: Ne! Amúgy sosem láttam még ilyen boldognak Sehunt. Csak ne csesszétek el!

Chanyeol: Azon leszek. Most viszont mennem kell, mert minél előbb be akarom fejezni a melót, hogy újra találkozhassak Hunnie-val, és folytassuk a rólad való pletykálást:D

Én: Nehogy azt hidd, hogy te megúszod a kibeszélést! 

Chanyeol: Imádom, ha rólam beszélnek! Na, csókollak, angyalka, és máskor valami eldugottabb helyet válasszatok a nyilvános szexre, ha nem akarjátok, hogy mások arra induljanak be:-P – Annyira meglepődöm Chanyeol utolsó mondatán, hogy ijedtemben kikapcsolom a telefonom. Mindegy, erre úgysem akartam reagálni, főleg addig, amíg meg nem emésztem, amit írt. Ezzel most arra célzott, hogy Sehun és ő pont azon az útvonalon jöttek egy darabig, mint mi, és végignézték a szerencsétlenkedésünket, amire ha jól értelmezem, be is indultak? De hát nem is csináltunk semmit a szenvedésen kívül! Lehet, hogy kívülről ez máshogy látszott, de eléggé lohasztó az a gondolat, hogy azok ketten nemcsak kibeszéltek engem, még kémkedtek is utánam. Abszolút egymáshoz valóak, áldásom rájuk!

– Tipli, haver! Elmegyek Jongin elé, mert ellátogatunk az árvaházba, amint végez, aztán az apukájánál fogunk vacsorázni.

– Ez azt jelenti, hogy egész nap távol lesztek. Légyszi, hadd maradjak itt! Ennek a lakásnak minden egyes szegletéből szerelem árad, az enyém viszont olyan, mint egy kripta. Amint Chanyeol befejezi a munkát, lépek, jó?

– Legyen! De szigorúan csak ma, és ne merészeld kiverni az ágyamban, amíg a lovagodról álmodozol! Továbbá ne űzz perverz játékokat a macskákkal!

– Vettem az adást, főnök! Az ágyban nem csinálhatom, akkor irány a fürdő! De mégis mit tehetnék a macskákkal? Ennyire beteg még én sem vagyok! Esetleg ha kutyáról lenne szó…

– Na csá! – Hozzávágom a kulcsomat, és futólépésben hagyom el a terepet, mielőtt további magvas megjegyzésekkel fárasztana. Igazság szerint túlságosan felvillanyoz, hogy végre Sehunt is behálózta valaki, ezért egész úton ők járnak a fejemben. Drukkolok nekik, és vagyok olyan jó fej, hogy barátom bosszantása érdekében nem hagyom, hogy ő számoljon be a nagy hírről a többieknek. Minden létező profilomra kiposztolom a csodálatos tényt hatszáz szívecskével ellátva, és jót szórakozom a reakciókon, amíg a buszon zötykölődöm.

@funkychen: Ej, Baek, nem is mondtad, hogy politikusnak álltál! Azok szokták lehazudni a csillagokat az égről. De ha lopni is kedved támad, kérlek, figyelmeztess, mert elpakolom az értékeket, amikor meglátogatszXD

@dokyungsoo: Egyszer jövök fel erre az oldalra, és azzal kell szembesülnöm, hogy megint rosszul érzed magad! Összevesztél a dokiddal, és beszívtál, vagy leittad magad, vagy miért írsz ilyen lehetetlen dolgokat???:O

@dr.lay: Nem lehetséges, hogy valójában Sehun is kínai? Mert az megmagyarázná, hogy miért dobálózik olyan nagy szavakkal, mint a szerelem. Egyszerűen nem érti a jelentését!:-P

@queenhyerin: Ha Sehun tényleg szerelmes, én férfivá operáltatom magam! (Kicsim, remélem, már bezártad az oldalt, és szokásodhoz híven legalább két évig nem nyitod meg.)

@ohyoursehun: Noona (vagy szólítsalak mostantól inkább hyungnak?), abban a kórházban biztos remek plasztikai sebészek vannak, ahol Baekhyunék dolgoznak:-P Viszont változnak az idők, és már nem áll nyitva az ajtóm a férjed előtt, ha vigasztalásra szorulna! Amúgy mindannyian rendkívül gonoszak vagytok, Baekkel az élen! Ezek után ne is álmodj arról, hogy érintetlenül hagyom a macskáidat. Ja, és szándékomban állt letisztítani a csempét magam után, de te akartad, hogy megsértődjek, és rajta hagyjam a nyomom!

Jongin azon nyomban felszívódik, amint az árvaházba érünk. Az autóban neki is elmeséltem a Sehunnal kapcsolatos fejleményeket, végigmutogatva a barátaink megjegyzéseit, amin kezdetben nevetett, de a végére megdorgált. Azt mondta, nem szabadna kigúnyolnunk Sehun érzéseit, mert ő is abban a hitben élt, hogy soha nem lesz szerelmes, amíg meg nem ismert engem. Így hát mielőtt a kicsikre koncentrálhatnék, felhívom az emlegetett szamarat, hogy elnézést kérjek tőle, és biztosítsam arról, hogy nagyon örülök a kapcsolatának.

A gyerekek nagy hévvel robognak felém, amint észrevesznek, úgyhogy ha akarom, ha nem, meg kell szakítanom a hívást. Egyenként üdvözlöm az összes lurkót, de legnagyobb meglepetésemre Mina nincs köztük. Ijedten kérdezem meg a többieket, hogy mi a távol maradásának oka, mert attól tartok, hogy felülkerekedett rajta a betegség, de mint kiderül, nem ezért gubbaszt az egyik sarokban. Még akkor sem vidul fel, amikor meglátja közeledésemet, pedig ezt a napot mindig úgy szokta várni, mint a hét fénypontját. ő kel fel legkorábban, felveszi a legszebb ruháját, és el sem lehet mozdítani a kapuból, amíg fel nem bukkanunk. Mellé ülök, és megsimogatom a haját, amit rezzenéstelenül tűr. Máskor kérdés nélkül az ölembe veti magát, de most kénytelen vagyok megelőzni őt, mert úgy tűnik, magától nem fog kijönni a melankóliából. Az ölelésembe húzom, és felhozom azt a témát, ami ebbe az állapotba sodorta.

– Nem láttam Taewoo-t, és a többiek azt mondták, hogy örökbe fogadták. Ennek örülnöd kéne, hercegnőm. Tudom, hogy hiányzik, de arra kell gondolnod, hogy megérdemli, hogy legyen egy szerető családja. Ahogy neked is lesz majd…

– Nekem nem lesz! Senkinek sem kellek, mert beteg vagyok. Az a pár egy kislányt akart magával vinni, de amikor megtudták, hogy nem működik jól a szívem, inkább Taewoo-t választották. Pedig Kim doki azt mondta, nem vagyok olyan nagyon beteg, mégsem akar engem senki! – Megszakad a szívem, amikor kitépi magát a karomból, és mint valami bántalmazott állatka kellő távolságra húzódik tőlem. Nem néz a szemembe, a semmibe kiáltja dühös szavait, miközben keserű könnyek folynak végig az arcán. Hogy lehet ilyen igazságtalan az élet? Az ő korában maximum azon kéne mérgelődnie, hogy nem teát akar inni reggelire, hanem kakaót. Látatlanban is utálom azokat az embereket, akik megríkatták, és nagyon szeretnék beolvasni nekik, ugyanakkor remélem, hogy legalább Taewoo-nak jó élete lesz náluk. Mina most haragszik a kisfiúra, mintha ő tehetne erről az egészről, de idővel majd megbékél. Nem tudom, hova a fenébe tűnt Jongin, amikor szükségem lenne a segítségére!

– Azt hiszem, a sors nem azt a családot szánja neked, tündérke. Van egy sokkal jobb, ahol sokkal jobban fognak szeretni téged, és ha az előző pár magával vitt volna, nem élhettél volna azokkal, akik valóban a kislányuknak akarnak. – Bármit mondhatnék neki, jelen helyzetben semmi sem fogja megvigasztalni. Egyetlen dolog hozná vissza az életkedvét, ha ebben a pillanatban betoppanna egy nő és egy férfi, akik érte jönnének. A percek keservesen lassan telnek, de képtelenség, hogy magára hagyjam Minát. A többiek többször odajönnek hozzám, és magukkal akarnak rángatni, de én a helyemen maradok, még ha a kislány nem is igényli a társaságomat. Nem érek hozzá, pedig nagyon hiányzik kis testének melege, de hagynom kell, hogy magában gyászoljon, hiszen nagy valószínűséggel én is így viselkednék a helyében.

– Velem jönnétek? – bukkan fel hirtelen Jongin kedvesen mosolyogva. Szeretnék rászólni, hogy ne mutasson ekkora vidámságot szegény gyerek előtt, amikor annyira szenved, de inkább magamba fojtom a gondolataimat. Mina tiltakozva rázza a fejét, Jongin viszont nem hagyja annyiban a dolgot, és felkapja, hogy „erőszakkal” magával cipelje. Utánuk indulok, de nagyon megvisel, hogy végig kell néznem a kicsi tehetetlen vergődését, aki mindenáron szabadulni akar. Egy üres terembe érkezve Jongin leteszi Minát, és becsukja az ajtót, hogy mindenki mást kizárva hárman maradjunk. A kislány levágódik a padlóra, és olyan picire húzza össze magát, amennyire csak lehetséges. A térdére hajtja a fejét, hogy ne lássuk egyre hulló könnyeit, de a válla rázkódásából pontosan tudjuk, hogy nem hagyta abba a sírást. – Kicsi Mina, szeretném, ha rám néznél, mert lenne egy fontos kérdésem. – Jongin a gyerek elé guggol, és óvatosan végigsimít Mina kócos fürtjein. Sosem láttam még ilyen csapzottnak, mindig gondosan meg volt csinálva a haja, amikor meglátogattuk. Azért imádkozom, hogy Jongin azzal a hírrel rukkoljon elő, hogy találtak örökbe fogadó szülőket a kislánynak, bár nem tudom, ezt miért ő közölné vele. Az ilyesmi az igazgató dolga lenne, nem? A kitartó cirógatásnak köszönhetően Mina felemeli maszatos arcocskáját, és megtörten a barátom szemébe néz. Nem látok egy cseppnyi reményt sem a tekintetében, de én majd helyette is reménykedem. – Szeretnéd, ha két apukád lenne? – Ez meg miféle kérdés? Egy család úgy kerek, ha az apa mellett anya is van. Szegény gyerek alapból meg van zavarodva, miért ront tovább a helyzetén? Mina arca egyszeriben felragyog, miközben felpattan a földről, és izgalmában egyik lábáról a másikra áll. Most mi van? Én gyengéd szavakkal próbáltam őt nyugtatgatni, amik úgy, ahogy voltak, elszálltak a széllel, ez a buta kérdés meg ennyire nagy hatást gyakorolt rá? Vagy már megint én vagyok lemaradva néhány körrel?

– Csak akkor, ha ti ketten lennétek az apukáim!

– Az jó, mert én is így gondoltam. – Jongin felkapja a kislányt, aki sikongatva hagyja, hogy megpörgesse a levegőben. Én speciel semmit sem értek, úgyhogy lefagyva ácsorgok a helyemen. Illendő lenne csatlakoznom az ünnepléshez, de azt hiszem, sokkot kaptam; ki tudja hányadikat rövid életem során. Mina odarohan hozzám, és a karom automatikusan fonódik köré, a nélkül, hogy felfognám, ezzel akaratlanul belementem Jongin ígéretébe. Amikor azért fohászkodtam, hogy minél előbb fogadják örökbe Minát, meg sem fordult a fejemben, hogy mi leszünk azok, akik hazaviszik. És mégis hogy gondolta azt Jongin, hogy egyedül dönt egy ilyen fajsúlyos kérdésben? Ki sem kérte a véleményem, meg sem kérdezte, hogy én akarom-e… Nem azért vagyunk egy pár, hogy együtt határozzuk el, miként szeretnénk élni? – Mi a baj? Te nem akarod? – suttogja Jongin, mielőtt egy apró csókot nyomna a számra.

– Ne csináld ezt a gyerek előtt! – fakadok ki hisztérikusan.

– A gyereknek hozzá kell szoknia ehhez, mert ezután sok ilyet fog látni.

– De ő szerelmes beléd! Nem lehetsz az apja, mert teljesen odavan érted…

– Ez nem is igaz! – csattan fel Mina magából kikelve. – Az már rég elmúlt, és különben sem volt komoly. Hogy lehetne egy hat éves gyerek igazából szerelmes, te buta? – Jongin felnevet a gyerek oltását hallva. papíron még nem is a lányom, de már úgy oszt, mintha tényleg az apja lennék. Szép kis jövő vár rám!

– Türelmesnek kell lenned, szépségem. Ez nem úgy megy, hogy holnap már viszünk is magunkkal, mert van egy elég hosszadalmas procedúra, ami akár fél évig is elhúzódhat. És sajnos hivatalosan nem lehetünk mindketten az apukáid, úgyhogy ez egyelőre maradjon hármunk közt, jó? Az igazgató maximálisan mellettem áll, mert én gyógyítottam meg a fiát, ezért úgy érzi, tartozik nekem ennyivel. Az ő közbenjárásának köszönhetően remélhetőleg felgyorsul a folyamat. Viszont egy-egy napokra kivihetünk ez idő alatt, hogy szokd az új helyzetet.

– Szuper, hogy kimehetek néha, de nincs mit megszoknom. Fantasztikus, hogy olyan apukám lesz, aki azonnal meggyógyít, bármi bajom legyen! – Mina ismét Jonginhoz bújik, amit irigykedve figyelek. Ja, lesz egy menő orvos apukája, aki meggyógyíthatja őt, meg az összes barátját, és ott lesz egy lúzer, aki semmire sem jó. Egy bohóc, aki még magára se tud vigyázni, nemhogy egy gyerekre… – És ott lesz a másik apukám, aki mindig meg tud nevettetni, aki nem fogja hagyni, hogy szomorkodjak. – Mina egy hatalmas mosoly kíséretében kezd el puszilgatni, amitől nekem támad sírhatnékom. De a könnyeket, amik leperegnek az arcomon, a boldogság szülte, nem a bánat miatt látták meg a napvilágot. Jongin odajön hozzánk, hogy mindkettőnket átölelhessen, így megalkotva a tökéletes családkép érzetét. Hirtelen háromszázhatvan fokos fordulatot vesznek a gondolataim, és ami ellen eddig ágáltam, most egész valómmal akarom. Egy perccel sem hagynám tovább ezen a helyen a kicsikémet, de muszáj betartanunk a szabályokat, ha nyerni szeretnénk a végén. Legszívesebben elrabolnám őt, de úgyis a nyomára akadnának, és akkor tutira elvesztenénk a jogot a nevelésére. Nehéz szívvel engedem el, és amikor látom rendületlen integetését, ismét könnybe lábad a szemem, pedig ő nagyon vidámnak tűnik a búcsú ellenére.

– Hé, minden rendben lesz! – simít Jongin a combomra, amikor meghallja a szipogásomat. Mindig elszomorodtam, amikor ráfordultunk az autóval a kivezető útra, de most nem igazán szomorúság az, amit érzek. Egyszerűen képtelen vagyok kivárni azt az időt, amit ki kell húznunk Mina nélkül. – Ne haragudj, hogy nem beszéltem meg veled, csak neked is meglepetést szerettem volna okozni. Tudom, hogy fiatalok vagyunk még, és hogy ha Mina is velünk lesz, akkor kevesebb időt tölthetünk kettesben… Meg hát a nevelés nagy része rád fog maradni a munkám miatt… Szóval elhiszem, ha nem akarod…

– De akarom! Lehetünk kettesben, mert majd lepasszoljuk néha napján Kyungsoo-éknak, cserébe a következő napon mi vigyázunk Hyunnie-ra. A legnagyobb aggodalmam az volt, hogy minden gyereknek szüksége van egy anyára, de szerintem Hyerin meg anya boldogan fogják vállalni ezt a szerepet.

– Szerinted melyik esetben lenne boldogabb: ha két szerető apja lenne, akik mindent megtennének érte, vagy ha lenne egy apja és egy anyja, aki annyira utálja őt, hogy a pincébe zárja, hogy ne legyen láb alatt, amíg a másik gyerekével foglalkozik? Az anyám véletlenül maradt velem terhes. Nem akart még egy gyereket, hogy minden figyelmét a beteg lányára fordíthassa. Szóval ne hidd azt, hogy egy anya pótolhatatlan…

Jongin apjának házában első utam a pincébe vezet. Amíg a szerelmem elmeséli Dr. Kimnek, hogy nemsokára nagypapa lesz, nekem muszáj felkeresnem azt az átkozott helyet, ahol az anyja fogva tartotta gyerekkorában. Az a boszorkány szerencséjére már nem lakik itt, mert esküszöm, nem emlegetné meg a velem való találkozást. A lépcsők nyikorognak a lábam alatt, és ezt a bántó hangot hallva inkább visszafordulnék, de egy láthatatlan erő arra bíztat, hogy kövessem. A hely nem olyan rémisztő, mint amire számítottam: nem egy ablaktalan lyuk, ahol a hideg és a sötét halálfélelmet kelt az ott tartózkodóban. Szépen be van rendezve, játékok hevernek szanaszét, mivel szerintem azóta nem járt itt senki. De akár a Paradicsomról is lehetne szó, akkor sem lenne kevésbé bűnös az a ribanc. Mennyire félhetett Jongin, amikor kisfiúként be lett ide zárva. Én bármikor ki tudnék innen menni, résnyire nyitva hagytam az ajtót, mégis a második percben fuldokolni kezdek. Az egyik falat rajzok borítják, amik vagy egy bánatos kiskutyát, vagy egy magányosan táncoló alakot ábrázolnak, ezzel magát Jongint szimbolizálva. Hallom, ahogy az apukájával nevet, tehát ő is hallotta, amikor az anyja a nővérével kacarászott, amíg ő egyedül festegetett. Tehetetlenül a falra csapok, hátha annak következtében megsemmisülnek a rajta helyet foglaló ábrák, de ezzel csak annyit érek el, hogy megfájdul az öklöm. A szemközti fal lábak és kezek tengerét tartalmazza, amik különböző pózokba vannak rendezve. Szóval Jongin nem videoklipek leutánzásával tanult meg táncolni, hanem unalmában találta ki a lépéseket. Biztos rengeteget gyakorolt, bár zene híján maximum a fejében szólhattak a dallamok. Minden csak az agyában játszódott le, amit borzasztó nehéz lehetett összeegyeztetni, főleg olyan fiatalon. Annak ellenére, hogy a pincében található egy ablak, ráccsal van ellátva, úgyhogy még kimászni sem tudott volna rajta, bár valószínűleg nem próbálkozott volna meg vele. Kisfiúként azt hitte, ő a hibás, ő a rossz, és megérdemli, hogy be legyen zárva. Persze, hogy nem voltak barátai, amikor az lett belenevelve, hogy senkinek sem kell, ő csak teher mások számára. Azon az ablakon át nézte a gondtalanul játszó gyerekeket, akikhez akkor sem mert csatlakozni, amikor ki volt engedve. Megijedek saját magamtól, amikor azt érzem, hogy puszta kézzel be tudnám törni azt az ablakot, hogy aztán egyetlen üvegszilánkjával elvágjam az anyja torkát. Voltam már mérges pár emberre, de ilyesfajta gyilkos indulatokat még soha, senki nem váltott ki belőlem.

Amikor észreveszem Jongint a lépcső tetején, sietős léptekkel megindulok felé, mert nem akarom, hogy még egyszer betegye a lábát ebbe a fertőbe. Ő azonban gyorsabb nálam, és egy-kettőre mellettem terem ajkát az enyémre tapasztva, hogy ezzel szerezzen szép emlékeket, amiket ehhez a helyhez köthet. Vajon az apja tudott arról, hogy mit művelt az anyja, amíg ő keményen dolgozott? Azt kétlem. Főleg, amikor látom a vacsoránál, hogy milyen szeretet teljesen néz a fiára. Rám pedig hálásan. Hálás nekem azért, amiért Jongint választottam, amit viszonzok, hiszen én meg azért tartozom hálával neki, amiért megóvta őt annak idején.

Kellemesen elbeszélgetünk; az idősebb Kimet egyre inkább a pótapámnak érzem. De annak örülök a legjobban, hogy Jongin is nyit felé, és manapság már mindent megoszt vele, amitől azelőtt elzárkózott. Egy ponton azonban nagyon rosszra fordulnak a dolgok. Hirtelen csak annyit veszek észre, hogy egy nő beviharzik a házba, aki után nagy csattanással csapódik be az ajtó. Jobban megvizsgálva rájövök, hogy ezt a nőt láttam az esküvőn, ahol ugyanilyen undorítóan ki volt cicomázva. Ez Jongin anyja! Még meg sem szólal, de a pulzusom már az egekben jár. Rosszul vagyok a nézésétől, attól, hogy levegőt vesz… Most, hogy elérhető közelségben van, alig bírom türtőztetni gyilkos ösztönömet, ami azt kiáltozza a fejemben folyamatosan ismétlődő visszhangot képezve, hogy fonjam az ujjaim arra a vékony nyakára.

– Meg sem hívtatok erre a meghitt családi vacsorára? Nem elég, hogy kidobtál, még ettől is megfosztasz? – fordul először Dr. Kimhez. A hangjától kiráz a hideg, és esküszöm, bele kell kapaszkodnom az asztal szélébe, hogy a helyemen maradjak. Rajtam átnéz, mintha levegő lennék, Jongint viszont gyűlölettel a tekintetében méregeti. Ha akarná, se tudná tagadni, hogy egyetlen csepp anyai érzelmet sem tanúsít iránta, ami egyenesen a szívemig hatol. – Te komolyan ezért hagytad el Krystalt? Folyton csalódást okozol nekem! Miért nem te haltál meg Jungah helyett? Miért? Eddig csak gyűlöltelek, de most már undorodom tőled…

Kész, eddig bírtam! Nem érdekel, hogy tisztelnem kéne az idősebbeket, nem érdekel, hogy tisztelnem kéne a nőket, úgy ugrom fel, hogy leverek néhány tányért és poharat az asztalról. Egy szempillantás alatt rávetem magam a nőre, aki kurvára nem érdemli meg az anya jelzőt, de sajnos ugyanolyan hirtelen lerángatnak róla. Jongin a kert felé húz, ahol összerogyom, hogy olyan pózban törjek ki zokogásban, amilyenben Mina szomorkodott néhány órával ezelőtt. Hallom, hogy Dr. Kim kihajítja azt a némbert, és érzem, ahogy Jongin óvón magához von. Nem neki kéne engem vigasztalnia, fordítva lenne ildomos, de valamiért az ő szemében nem gyűlnek könnyek, sőt, megmagyarázhatatlanul higgadtnak tűnik.

– Kérlek, ne sírj, szerelmem! Nem éri meg. Az anyám nem egészséges. Beleőrült a nővérem halálába. Nem akarom védeni, de tényleg beteg. Régen kikészített a tudat, hogy nem kellek neki, de már nem érdekel. Itt van nekem apa, és ami a legfontosabb, itt vagy te, és nemsokára Mina is. – Megcsókolom, abban a reményben, hogy az majd feledteti velem az előbb átélt borzalmakat, és kellőképpen lenyugtat. A tegnap hullott hó már rég elolvadt, mégsem téveszthetem szem elöl azt a tényt, hogy az által tisztultunk meg véglegesen, amit semmi sem szennyezhet be ezután. Nehéz visszanyelni a könnyeimet, de muszáj megtennem Jonginért, és ha ő ilyen erős, akkor nekem is annak kell lennem. Néma hálát rebegek az ég felé, amiért az én anyukám a legcsodásabb a világon, és megfogadom, hogy soha többé nem fogok veszekedni vele ostoba dolgok miatt.

– Menj be apukádhoz, mert őt is megviselték a történtek. És mondd meg neki, hogy az újonnan munkába állt nővérke nagyon szimpatikusnak tartja. – Jongin elmosolyodik, amikor megint felszínre tör a kerítő énem. Úgy örülnék, ha az apósom is boldog lehetne, mert még fiatal, és nem utolsó sorban rendkívül jó ember, aki megérdemel egy olyan asszonyt, aki teljes szívéből szereti, és elkíséri őt élete utolsó napjáig. Ahogy nézem Jongin távolodó alakját, lassanként visszaköltözik belém a boldogság, amit egy tűnő időre elraboltak tőlem, de sikerült visszaszereznem. Nem akarok az iménti incidensre gondolni, inkább elkezdem megtervezni a gyerekszoba falának színét, és hogy milyen berendezéssel kell felszerelnünk, mire Mina megérkezik.

Hazaérve úgy teszek, mintha nagy erőkkel kutatnék a kulcsom után, hogy amíg szerencsétlenkedek, Jongin elővegye a sajátját, és kinyissa az ajtót. Mindketten riadtan realizáljuk, hogy az ajtó nem is volt bezárva, de míg Jongin betörőkre gyanakszik, én attól tartok, Sehun még mindig a lakásban van, ami sokkal rosszabb opció, mintha rablók jártak volna itt. És mi van, ha még Chanyeolt is idehívta, és most éppen…

– Ne haragudjatok, amiért kérdés nélkül betörtem az otthonotokba, Sehun adta oda a kulcsodat. – Na, arra aztán végképp nem számítottam, hogy Kyungsoo-ba fogunk botlani, aki nyúzott képpel ücsörög a kanapén a fiával a karjában. Tartozom egy magyarázattal Jonginnak arról, hogy miért volt Sehunnál a kulcsom, de előtte Soo tartozik magyarázattal azzal kapcsolatban, hogy mit keres itt. – Hadd rejtőzzem el nálatok egy kis időre! Hyerin bekattant, és egyfolytában szexelni akar. Én… fáradt vagyok, borzalmasan fáradt, és nem bírok lépést tartani vele… – Nem lenne illendő kinevetni a barátomat, de nem igazán tudom leplezni a vigyoromat. Olyan lestrapáltnak tűnik, mintha most tért volna haza a háborúból, ezért kiveszem a kezéből a gyereket, és elküldöm, hogy aludjon egy keveset. Bár ha tudná, hogy pár órával ezelőtt Sehun döglött abban az ágyban, szerintem inkább az ülve alvást választaná. Elég gáz, hogy egy napon belül két „idegen” tartózkodik az ágyunkban, de Kyungsoo-t még mindig szívesebben engedem bele.

Amikor eszembe jut Sehun üzenete, tovább passzolom Jonghyunt Jonginnak, és benyargalok a fürdőbe. Első ránézésre nem veszek észre semmilyen rendelleneset, de azért nekiállok lesikálni az összes létező falat. Lehet, hogy csak szívatott, és jót röhögne a markába, ha tudná, hogy egy ilyen fárasztó és eseménydús nap után takarításba vágtam. Lefotózom magam, amint alaposan suvickolom a csempét, és elküldöm neki, hadd örüljön a feje. Válaszként egy olyan képet kapok, amin éppen Chanyeolt… Á, basszus, megvakultam! Soha többé nem fogok megnyitni egy képet sem, amit Sehun küld!

Remekül áll Jongin kezében a baba. Direkt nem megyek oda hozzájuk, amikor befejezem a fürdő rendbe hozását, a küszöbről nézem, ahogy magyaráz neki. Nem úgy gügyög, mint ahogy általában az emberek szoktak egy ekkora gyereknek, úgy beszél hozzá, mint egy értelmes lényhez. És Jonghyun olyan érdeklődve néz rá, mintha valóban értené, amit mond. A cicák is odavannak a babáért, pedig azt hittem, világgá fognak szaladni, amint sírni kezd, de az az igazság, hogy nem is sír, úgyhogy vélhetően jól érzi magát velünk. Amikor azonban telerakja a pelenkáját, Jongin a kezembe nyomja, hogy én intézzem el az ügyet. Hah, tipikus férfi! Még szerencse, hogy Minával nem lesznek ilyesfajta problémák.

Kisvártatva dörömbölés zavarja meg kis idillünket, és Jongin kitárja az ajtót, pedig megkértem, hogy ne tegye. Tudtam, hogy Hyerin áll a másik oldalán, de nem hagyhatom, hogy tovább kínozza a barátomat, úgyhogy felvértezve a harcra elállom az útját.

– Hol van a férjem? – kérdezi fennhangon körbehordozva a tekintetét a nappaliban.

– Nincs itt! – vágom rá, és elkezdem diszkréten a kijárat felé tolni.

– Ha itt van a fiam, nyilván ő is itt van! Ne szórakozz velem, Baekkie! Tudod, mennyire megijedtem, amikor hazamentem, és nem találtam őt otthon? Mégis mi folyik itt? – Jongin megsajnálja az aggódó lányt, és a hálószoba ajtajára bök, mire szemrehányóan meredek rá.

– Hogy árulhattad el neki, hogy ott van? Hyerin olyan, mint egy nőstény pók: be fogja kebelezni a párját! A te lelkeden fog száradni, ha végkimerülésben meghal! De az is lehet, hogy a sok erőltetéstől le fog szakadni a pénisze, amit majd neked kell visszavarrni.

– Ne ess túlzásokba! A barátaid már nagyfiúk, meg tudják védeni magukat. És különben is, kell az ágyam. Vagy te nem akarsz kihasználni minden percet, amíg még kettesben vagyunk? – Ezzel az okfejtéssel nem igazán tudok vitatkozni, főleg amikor megérzem a kezét a meztelen hasamon. De szegény Kyungsoo! Kábé másfél órát tudott csak pihenni. Jonghyun békésen szunyókál, úgyhogy hagyom, hogy Jongin egyre hevesebb csókokkal ostromoljon, bár amikor arra gondolok, hogy a hálónkban Hyerin nagy valószínűséggel ugyanezt teszi Kyungsoo-val, majdnem elmegy a kedvem az egésztől.

– Krm, mi lépünk, hogy zavartalanul folytathassátok – hallom meg hirtelen Hyerin hangját. Kibontakozom Jongin öleléséből, és pajzsként Kyungsoo meg a felesége közé állok.

– Áruld el nekem, ha kényszerít a távozásra, barátom! Nézd, a családon belüli erőszak nagyon komoly dolog. Menjünk el Minseok hyunghoz, és tegyünk feljelentést! Segítek felnevelni a fiadat, tudod, bármelyik anya pótolható…

– Baekhyun-ah, szokás szerint kicsit túllősz a célon, nem gondolod? Egyébként sem szeretnék hosszú napokon keresztül a barátaim nyakán lógni – közli Soo egy gúnyos mosolyt villantva rám.

– Au, ez fájt! Te még a szavaiddal is nagyot tudsz ütni! – Hát ez a hála azért, amiért befogadtam, amiért saját testemet feláldozva védelmeztem volna őt? Fogja, és simán a fejemhez vágja, hogy ő nem fog a barátai nyakán lógni úgy, ahogy én tettem Jongdae-ékkal. Na, menjen is innen, mert mára elég volt a bolond haverjaimból! Becsörtetek a hálóba, hogy végre birtokba vegyem az ágyat, de akkora súllyal ereszkedik rám a fáradtság, hogy az alváson kívül nemigen fogok tudni mást csinálni benne. Még érzem, hogy besüpped mellettem a matrac, és hogy Jongin hozzám bújik, de arra már nincs erőm, hogy viszonozzam a csókját, amit az arcomra nyom. Sajnálom, de ez ismét egy olyan nap volt, aminek azt hittem, sosem lesz vége.

– Csak azért nem mászom rád, mert félek, hogy bepanaszolnál hyungnál – kuncog fel, aztán magunkra húzza a takarót, hogy véletlenül se essen kísértésbe félmeztelen alakomat látva.