Nyugi Doki - Tizennyolcadik szívdobbanás

Jégszív

Nevetve olvasom el Jongin üzenetét, ami az alábbi szöveget tartalmazza: „Byun Baekhyunt sürgősen várják a földszint 16-ban, mert Dr. Kim nagy késztetést érez arra, hogy rágyújtson.”

Amint belépek az irodájába, letámad, és belülről az ajtóhoz passzíroz. Mekkora szerencse, hogy ilyen gyakran tör rá a cigaretta utáni vágy. Na jó, tudom én, hogy egyébként is sikerült a függőmmé tennem. Mámorosan szorítom magamhoz, mert el kell raktároznom ezeket a pillanatokat, hiszen hosszú este áll előttünk. Mindjárt vissza kell mennie a betegekhez, ami karácsony estéjén kicsit rosszabbul érint, mint általában.

– Van egy jó hírem! Szabaddá vált az estém, mehetünk haza! – Muszáj ugrálnom párat örömömben, mert annyira váratlanul ért ez a bejelentés. Lélekben felkészültem rá, hogy amíg a doki végzi a dolgát, követem mindenhova, hogy legalább a közelében lehessek. Sajnálom azokat, akik ügyeletben maradnak, de vagyok olyan önző, hogy inkább a saját boldogságomra koncentrálok. Van egy olyan érzésem, hogy Jongin tavaly végig melózott, úgyhogy megérdemli, hogy idén átadja magát az ünnepi szellemiségnek.

Elragadtatva nézek körbe a lakásunkban. Még mindig nagyon fura, hogy néhány hét elég volt ahhoz, hogy az otthonomnak tekintsem. De végül is mindegy, hol lakunk, ahol Jongin van, nekem az jelenti az otthont. Nem tudtam meggyőzni arról, hogy legyen egy karácsonyfánk, de ami késik, nem múlik. Jövőre újra be fogok próbálkozni nála, és addig teperek, amíg egyszer rá nem bólint. Az asztalon viszont ízlésesen elrendezett fenyőágak gondoskodnak arról, hogy kellemes illat terjengjen a konyhában, a villogó kis égők pedig a bensőséges hangulatot hivatottak képviselni.

– Tessék, itt az ajándékod! – Jongin elém pakol egy szalaggal átkötött kosarat, ezzel megszakítva a mézeskalácsfalásomat. Az ajándékom nem bír sokáig egyhelyben maradni, az ölembe ugorva jelzi, hogy mennyire hiányoztam neki. Mivel ez fordítva is igaz, az arcomhoz szorítom a selymes bundájú állatot, és meghatottan pislogok Jonginra.

– Most komolyan a saját cicámat adod nekem ajándékba? Bár egy fokkal jobb a szülinapomra kapott üres lapnál.

– Miért, van valami, aminek jobban örültél volna? – Igaza van. Ha ő velem van, amúgy sem kellenek tárgyak ahhoz, hogy boldog legyek. De azzal, hogy Mars is megérkezett, a lakás még otthonosabbá vált. Miután végigmutogatom a cicusnak új lakóhelyét, visszaszaladok a nappaliba, hogy én is átadhassam az ajándékomat. Jongin unottan bontja le róla a csomagolást, mintha semmi jóra nem számítana. Eszembe jut, hogy lehetséges, hogy sosem kapott olyan dolgot, amire igazán vágyott volna. Amikor feltárul előtte a Barcelona mez, amin Messi neve és száma szerepel, halványan elmosolyodik, de túl sokáig nem nézegeti, inkább leteszi az asztalra, hogy felszabadítsa a kezeit, mielőtt megölelgetne.

– Ezt azért kaptad, hogy ezentúl ebben nézhesd a meccseket.

– Szóval nézhetek meccset?

– Ha olyan multifunkcionális leszel, hogy közben néha velem is tudsz foglalkozni, akkor igen. – Lassan kigombolom az ingét, hogy ráadhassam a mezt, mert le akarom fotózni. Persze nem hátsószándék mentes a tettem, mert amíg véglegesen meg nem szabadítom a felsőjétől, szemérmetlenül legeltetem a szemem egyre több csupasz felületet mutató mellkasán. Az ujjaim percekig időznek a bőrén, aminek praktikus okai is vannak, mert a testéből áradó forróság felmelegíti hideg kezem. Hirtelen azon kapom magam, hogy a kanapéra lök, teljes mértékben elfeledtetve velem azt, hogy miért kezdtem vetkőztetni. Mars azonban nem hagyja, hogy sokáig ne vegyünk tudomást róla, és azzal hívja fel magára a figyelmünket, hogy leszedi a fenyőágakat az asztalról, ami önmagában nem lenne akkora gond, de ezzel együtt a két tányért is lesöpri, amiket magunknak készítettünk oda. Rémülten futok a konyhába, és megdorgálom a cicát, mert attól tartok, hogy Jongin ki fog bukni az étkészletrongálás miatt, de nem szól semmit, inkább belebújik a mezbe, amíg gyorsan feltakarítom a kárt, amit Mars itt tartózkodása első fél órájában okozott.

Amikor kapcsolgatni kezdem a tévét abban a reményben, hátha ráakadok egy olyan filmre, amit még nem adtak le százszor karácsonykor, egy olyan műsorba botlok, amiben árva gyerekek mesélnek arról, ők hogy élik meg az ünnepeket. Jonginra nézek, és a tekintetében látom, hogy ugyanarra gondol, amire én. Gyorsan felöltözünk, miközben folyamatosan azt magyarázom Marsnak, hogy viselkedjen jól, amíg távol vagyunk, és hamarosan már a jelmezkölcsönző előtt találjuk magunkat. Kicsit aggódom, hogy nem lesz szabad maskara, mivel ilyenkor napokkal a nagy esemény előtt lecsapnak rájuk, de szerencsénkre egyetlen Télapó felszerelés még a rendelkezésünkre áll. Kicsit fura magamra venni a szokásos bohóc jelmez után, de mindent a gyerekekért. A kórházban nem volt szükség arra, hogy meglepjem a kicsiket, mert legtöbbjüket hazaengedik erre a pár napra, akik meg bent maradnak, nincsenek olyan állapotban, hogy felfogják a körülöttük zajló történéseket. Az árvaházban viszont biztosan örülni fognak a jelenlétünknek. Sajnos a krampusz jelmez elfogyott, pedig szívesen láttam volna Jongint feketében feszíteni. Jobb híján hóembernek öltözik, ami stílszerű a fehér színe miatt. Az autóban végig a hiteles Mikulás hangot próbálgatom megütni, ami Jonginnak valahogy jobban ment múltkor a szobámban. Az utolsó pillanatban szeretnék szerepet cserélni vele, de nem engedi, mert azt állítja, csak én érzem bénának, amit csinálok.

– Boldog karácsonyt, szépségem! Mondd csak, megérdemled az ajándékot a viselkedésed alapján? – húzom az ölembe Minát, mert természetesen őt szólítottam magamhoz először.

– A bohóc jelmez jobban áll rajtad! És mi ez a borzalmasan elmélyített hang? Engem inkább egy rabló hangjára emlékeztet. – Tudtam én, hogy bénán csinálom! Vagy csak arról van szó, hogy Mina túl jól ismer. Lehet, hogy nekem köszönhetően jött rá, hogy a télapós sztori mese habbal? Vagy mivel árva, soha nem volt lehetősége arra, hogy higgyen az ilyen dolgokban…

– Ejnye, kislány, nem hiszel a Mikulás létezésében?

– Nem! A Fogtündér helyett a nevelők szoktak pénzt csempészni a párnánk alá, a húsvéti nyuszit meg élből kiröhögtem már három évesen is. Elég sértő, hogy egy ilyen szuper intelligens lánynak, mint én vagyok, ilyesmit akarsz beadni!

– Kicsit halkabban, ha kérhetem! Attól, mert te ilyen szuper intelligens vagy, nem kéne a többi gyerek álmát is összezúznod. Megtartod ezt a titkot, ugye?

– Csak abban az esetben, ha nekem két csomagot adtok. – Szörnyű ez a kiscsaj, de nem tudok rá haragudni. És még tetézi a dolgot azzal, hogy amikor egy percre hármasban maradunk, azt akarja, hogy szerelmünk bizonyításaképpen csókoljuk meg egymást. Fel van háborodva, amiért múltkori látogatásunk során átvertük azzal, hogy járunk, és azt állítja, csak akkor fogja elhinni, hogy most tényleg együtt vagyunk, ha láthatja az igaz szerelem csókját. Nem adjuk be neki a derekunkat, főleg úgy nem, hogy bárki megláthat, inkább megfürdetem őt a frissen hullott hóban.

A gyerekek figyelmét elveszítjük, amint megkapják a csomagjaikat. Azt hittem, nagyobb körülrajongásban lesz részünk, de a hó népszerűbbnek bizonyul nálunk. A teraszon ülve nézzük, ahogy az apróságok a fehér takaróba bugyolálják egymást, és a hógolyó zápor néha minket sem kerül ki. Tudat alatt Jongin keze után nyúlok, hogy összefűzzem az ujjainkat, mert ez a helyzet különös békével tölt el. Az arcára pillantva viszont aggódni kezdek, mert nem azt a nyugalmat látom rajta tükröződni, mint amit magamon érzek.

– Irigylem ezeket a kölyköket. Tudod… én sosem játszottam ilyen önfeledten. A nővérem nem erőltethette túl magát, más gyerekekkel pedig nem szívesen barátkoztam. Csak vágyakozva néztem őket az ablakból, de valamiért nem mertem csatlakozni hozzájuk. Ha valaki hozzám szólt, pár mondat után kihátráltam a beszélgetésből, mert azt gondoltam, hogy nem vagyok szórakoztató, és inkább én hagytam ott előbb másokat, minthogy megvártam volna, hogy rám unjanak. Azt hittem, sosem fogok egy olyan embert találni, aki mellett nem érzem szerencsétlennek magam. Ha tehetném, visszamennék az időben, hogy megmondjam a kiskori énemnek, hogy ne szomorkodjon, mert pár év, és találkozni fog egy angyallal, aki megmenti az életét. – Némán pislogok, és alig bírom visszanyelni a meghatódott könnyeket. Mindig úgy tekintettem Jonginra, mint egy hősre, aki meggyógyítja az embereket, életeket ment, többek közt az enyémet is; azt sosem vettem számításba, hogy ő engem tekint hősnek. Meghasad a szívem, ha elképzelem a szomorú tekintetű kisfiút, aki miatt én is szívesen visszalátogatnék a múltba, hogy addig öleljem, amíg fel nem nő. Hasonlít Kyungsoo-ra, de neki volt egy Baekhyunja, aki sosem hagyta magára, és akkor is vele volt, amikor egy kicsit egyedül szeretett volna lenni. De mostantól ő nem fog szabadulni tőlem. Gondolkodás nélkül köré fonom a karjaim, mert bár lehetetlen, de be akarom pótolni azokat az éveket, amikor nélkülöznie kellett az ilyesfajta érzelem megnyilvánulásokat. Tudom, hogy akkora hős nem vagyok, hogy eltöröljem a múlt bánattal átitatott árnyait, de minden erőmmel azon leszek, hogy minél kevesebbszer jusson eszébe az az időszak. Ajkam gyengéden rátalál az övére, amit teljesen megfeledkezve arról, hogy hol vagyunk, ott tartok addig, amíg egy hang el nem kiáltja, hogy „a Mikulás meg a hóember csókolóznak”. Ijedten rebbenünk szét, és én személy szerint felkészülök arra, hogy mindjárt megjelenik az igazgató, hogy egy életre kidobjon minket innen. Mina azonban hozzávágja mindkét csomagját a fiúhoz, aki meglátott, hogy azokkal bírja hallgatásra.

– Az igaz szerelem csókja! – suttogja vigyorogva Mina, amikor a kissrác kikerül a képből.

– Ti nem úgy látjátok, hogy ezen a hóemberen túl kevés hó van? – kiáltok oda a játszadozó gyerekeknek, akik azon nyomban megrohamozzák a teraszt, hogy magukkal rángassák Jongint. Hamarosan úgy hempereg és csatázik velük, mintha ő maga is tíz éves lenne. A nevetése túlharsogja a gyerkőcök zsivaját, ami a legszebb muzsika füleimnek. Újra és újra akarom hallani, mint amikor az MP3 lejátszómat egy bizonyos dal folyamatos ismétlésére állítom. Nem megyek le közéjük, a korlátra könyökölve fürdőzöm a csodás látványban. Bárcsak tudnék festeni, mert akkor ez a kép díszíthetné a nappalink falát. Vajon akkor is ilyen önfeledten viselkedne, ha nem pár méterre lennék tőle? Szerintem nem. Hatalmas erőt érzek magamban, amiért nekem köszönhető az, hogy megszabadítja magát azoktól a bilincsektől, amik kiskora óta fogva tartják. Nincs sok dolog, amiért büszke lehetek magamra, de amikor őt nézem, mindkettőnkre leírhatatlanul büszke vagyok. A többi gyerek csak a potenciális játszópajtást látja Jonginban, de Mina szemében olyan ragyogást vélek felfedezni, ahogy a kislányok az apukájukra szoktak nézni. Amikor egymás karjaiban kötnek ki, nem bírom tovább visszatartani a könnyeimet. A fiú, aki annak ellenére, hogy családban nőtt fel, sosem érezte igazán jól magát gyerekkorában, és a kislány, akibe árva létére akkora életkedv szorult, hogy azt bárki megirigyelhetné. Ők ketten összetartoznak. Ezen felül mindketten hozzám tartoznak.

– Attól, mert egy olyan nagy embernek adod ki magad, mint a Mikulás, nem vonhatod ki magad a játék alól! – Mina támadása váratlanul ér; mivel bele voltam merülve a gondolataimba, és Jongin bámulásába, észre se vettem, hogy sunyi módon a hátam mögé került. Felkészületlenségem miatt akaratomon kívül én is a hóban találom magam, sőt, egészen véletlenül Jonginon landolok. Mina ördögien felnevet, miközben az arcomba nyom egy hógolyót, Jongin szeméből pedig azt olvasom ki, hogy piszkosul megcsókolna, ha nem lenne körülöttünk egy seregnyi gyerek. Ezt a hó csatát mindenképp meg kell ismételnünk, amikor kettesben leszünk! Megijedek, amikor Mina rám is olyan csodálattal néz, mintha az apja lennék, hiszen egy gyereknek csak egy apja lehet. De nem merülök bele ennek a forszírozásába, inkább átadom magam a játék örömének, amiben egy ideje nekem sem volt részem.

***

– Baek szívem, ugye tudod, hogy nagyon szép az a virág, amit vettél, de a mellette heverő alsógatyád azért merőben ront a képen! – Köztudott, hogy rendetlen vagyok, de anya mindig elpakolta a szanaszét hagyott cuccaimat. Jongdae is így tett, úgyhogy hozzá kell szoknom, hogy errefelé más szelek fújnak. Egy nagy nyújtózkodást követően felállok, és az említett ruhadarabot az ágy alá rugdosom, hogy elkerüljön szem elöl. Jongin megpróbál mérgesen nézni rám, bár mostanában ez egyre nehezebben megy neki. Nevetve lehajolok az alsómért, és egy behízelgő csók kíséretében a kezébe nyomom.

– Mivel úgyis most mész zuhanyozni, megtennéd, hogy bedobod a szennyesbe?

– Add ide! Nem mintha három métert nem tudnál megtenni a fürdőig…

– Aztán nehogy perverzül szagolgatni kezd a zárt ajtó mögött! – kiáltok utána, amint eltűnik.

Ma van a születésnapja, és én még nem találtam ki, hogy mit adjak neki. Csapnivaló pasi vagyok, az egyszer biztos! Ahogy meghallom, hogy elkezdi engedni a vizet, rögtön más irányba terelődnek a gondolataim. Több mint egy hónapja járunk, de még nem szexeltünk, ami eléggé frusztrál mostanság. Azt nem bánom, hogy nem estünk egymásnak az első estén, de azért mindennek van határa. Határok, amiket sokszor feszegettünk már, határok, amiket majdnem átléptünk párszor, de a cél előtt Jongin mindig visszavonulót fújt. A születésnapja tökéletes alkalom lenne arra, hogy ne hagyjam leállítani magam. Továbbra is lassúra tervezem a haladást, nem kell egyből a közepébe vágni, de itt az ideje annak, hogy végre teljesen meztelenül lássam.

– Közben rájöttem, hogy van még egy pólóm, amire ráférne a mosás. – Lazán odasétálok a szennyes tartóhoz, és beledobok egy tök tiszta felsőt. A helyett, hogy ez után kimennék, határozott léptekkel indulok el a zuhanykabin felé. A tekintetünk találkozik az üvegen át, de nem tudok sokáig a szemébe nézni, mert muszáj felmérnem a lejjebb található dolgokat. Gyönyörű látvány tárul elém, ahogy a vízcseppek végigfolynak csodás felsőtestén, majd a combjára vándorolnak tovább, hogy miután arról is távoznak, a lefolyóban kössenek ki. Nagyot nyelek, amikor ráeszmélek, hogy igencsak kanos állapotban nyitottam rá. Próbálja magát takargatni, de már úgyis láttam, hogy mit rejteget előlem. Biztos épp rólam fantáziált, de pont azért vagyok itt, hogy az eddigi álmait valóra váltsam. Gyorsan ledobálom magamról a ruháimat, és gondolkozás nélkül széthúzom a kabin ajtaját, hogy végre mellette lehessek. Kiveszem a zuhanyfejet a kezéből, és felakasztom, hogy a víz fentről ránk hullhasson. Most, hogy semmit nem szorongathat, még elveszettebbnek tűnik, mint azelőtt volt. Megszerzem a tusfürdőt, és körkörös mozdulatokkal a hátába masszírozom a tartalmát. Megcsókolom a tarkóját, és mögötte maradva előrenyúlok, hogy a férfiasságára foghassak. Másik kezemmel az oldalát cirógatom, és én is izgalomba jövök, amint feneke a farkamhoz nyomódik. Érzem rajta, hogy görcsben van az egész teste, egy darabig nem tud ellazulni, de a vállára hintett csókjaim valamennyire segítenek. Először csak finoman simogatom, hogy szokja az érintésemet, majd amikor egy mélyebb sóhaj hagyja el a száját, kicsit szorosabbra veszem a fogást. Nem tudom, hogy Krystallal meddig jutottak el, de abban biztos vagyok, hogy magának nem csinálta, mert pár perc örömtől is elzárkózott a múltban. A kezem mozgása a gyors és a lassú ritmus között váltakozik, miközben kissé merész dolgokat suttogok a fülébe, amitől borzongás fut végig a testén. Nekitámasztom a hátam a falnak, hogy jobban elbírjam rám nehezedő súlyát, mert egyre inkább feladják a lábai a szolgálatot a csúcshoz közeledve. Olyan buta gondolatok jelennek meg a fejemben, hogy lehet, hogy azt képzeli el, hogy egy dögös csaj munkálkodik rajta, de amikor a nevemet kezdi ismételgetni, még nagyobb lelkesedéssel folytatom. – Boldog szülinapot! – suttogom, amikor szembe kerülök vele. Fátyolos tekintete nem igazán tud fókuszálni, de a számat vaksötétben is megtalálná. Heves csókkal köszöni meg, amit tőlem kapott, amitől még nagyobb problémám támad altájon. Hamar véget vetek a csóknak, és kislisszolok a fürdőből, mert nem várok tőle viszonzást. Nem akarom, hogy csak azért érjen hozzám, mert úgy érzi, tartozik ezzel, amiért kellemes pillanatokat szereztem neki.

Bebújok a takaró alá abban a reményben, hogy mire kijön, lelankadok, de hiába küldök segélykérő üzeneteket a farkamnak, nem hajlandó egyhamar lenyugodni. Összeszorítom a szemem, és azt remélem, Jongin beveszi, hogy alszom, bár ez elég valószínűtlen, hiszen nemrég keltünk. Hallom, hogy a konyhában motoszkál, amitől megkönnyebbülök, mert ez azt jelenti, hogy reggelit csinál magának. Mire elfogyasztja, biztos rendbe jövök!

– Hé, ennyire elfáradtál a zuhany alatt? – Besüpped mellettem a matrac, a takaró pedig egy szempillantás alatt elhagyja a testem, így szabaddá téve azt, amit nem akartam, hogy lásson. Szóval mégsem reggelizik! Valami hideget érzek a mellkasomon, ami egy sziszegő hang kíséretében kerül rám. Jongin komolyan tejszínhabot fúj a hasamra? Azt hiszem, más értelmezést nyert nála a reggeli fogalma… – Te leszel a tortám! – Ühm, értem… értem… Baromi nehezemre esik úgy gondolkozni, hogy forró ajkak érintenek ott, ahol előbb még hideget éreztem. Jongin alapos munkát végez: először egy csomó habot fúj rám, hogy aztán az utolsó cseppig eltűntethesse mindet mohó nyelvével. Percekig figyelmen kívül hagyja az ágyékom területét, amiért rohadt hálás vagyok neki, mert ha attól így megőrülök, hogy körülrajzolja a köldökömet a nyelvével, mi lenne, ha máshol csinálna ilyeneket? Amikor a belső combom is kap a tejszínhabból, bele kell markolnom a lepedőbe. – Ez lesz a gyertya a tortámon! – Azt hiszem, Jongin olyan eufórikus állapotba került, mint amilyen az első csókunknál volt. Lefogadom, hogy azt se tudja, mit csinál, és amint elmúlik a bódulat, meg fogja bánni. Megragadja ágaskodó szerszámomat, és ráfúj, mintha egy égő gyertyát akarna eloltani, miközben én a túlélésért küzdök. Kaján vigyor terül el az arcán, és egyre közelebb emeli a szájához a…

– Jongin-ah, nem tanította meg az apukád, hogy a gyertyát nem veheted a szádba? – lihegem, és kétségbeesetten próbálok szabadulni a szorításából. – Szívem, tényleg nem kell ezt csinálnod… Ez biztos tök gusztustalan számodra, és…

– A torták nem beszélnek, és nem mocorognak… – Csak ennyit mond azon a kibaszottul szexi, vágytól elmélyülő hangján, mielőtt végignyal a férfiasságomon. Már azzal sem fáradt, hogy behabozza, türelmetlenül, mindenféle bevezető ismerkedés nélkül fogadja a szájába. Ami ez után történik, arról nem igazán tudok nyilatkozni, mert egyfolytában azért fohászkodom, hogy el ne ájuljak, mert az kurva ciki lenne. Pedig esküszöm, nem állok tőle messze! Próbálok olyan visszafogottan, jól nevelt módon sóhajtozni, ahogy Jongin tette a zuhany alatt, de ahogy közeledem az orgazmushoz, úgy hullik le rólam a magamra erőltetett jófiús álarc, és szemérmetlenül kiengedem a torkomat fojtogató nyögéseket. Kész szerencse, hogy nem vagyok szívbeteg, mert az fix, hogy ez után újra kéne élesztenie! – Nézz rám, kérlek! – Nem, az kizárt! Ha kinyitom a szemem, jobban fogok szédülni, és a végén tényleg elájulok. Jongin egy erős szívással tudatja, hogy nem tetszik neki az engedetlenségem, úgyhogy a fogamat összeszorítva ránézek. A vágytól, a szerelemtől, a bizalomtól, amit a szemében látok, még nagyobb tűz gyúl bennem, ezért kissé durván lököm fel a csípőm, amit utána rögtön meg is bánok. Bár nem úgy tűnik, hogy őt zavarta volna, mert egyre nagyobb elánnal kényeztet, amit már nem sokáig bírok. Erősen tartja a csípőmet az egyik kezével, amíg a másikkal alám nyúl, hogy a fenekembe markolhasson. Kikészít azzal, hogy az egyik pillanatban olyan lágyan nyalogatja a makkom, mint ahogy a kiscicák szokták lefetyelni a tejet, a következőben meg olyan mélyen elnyeli teljes hosszom, hogy csillagokat látok. Vagy azok a csillagok tényleg ott vannak a plafonon, csak nem emlékszem, hogy mikor lettek odafestve? Kétlem, hogy megengedte volna, hogy összefirkáljam a lakást… Mielőtt teljesen elveszíteném az eszem, ellököm magamtól, és az éjjeliszekrényen lévő zsepibe élvezek, mert azzal még tényleg nem sokkolnám, hogy a szájába engedem örömöm bizonyítékát. Én akartam meglepni őt, erre felültetett egy hullámvasútra, amin hiába akartam még több kört menni, nem bírtam tartani vele az iramot. De remélhetőleg ez után gyakrabban válthatok jegyet a Doki Expresszre, mert semmi sem távolíthat el tőle, ha egyszer belekóstoltatott a jóba. Félholtként pihegek, de annyi erőm van, hogy magamra húzzam, hogy ezúttal az ajkammal vehessem birtokba a nyelvét. Amikor olyan ütemben kezd vele döfködni, mint ahogy a farkam járt ki-be előbb a szájában, készen állok arra, hogy újra megrohamozzam a hullámvasutat. Megszívom a nyelvét, bár legszívesebben hanyatt lökném, hogy ezúttal én égethessek csillagokat a retinájába.

– Valld be, dokikám, hogy kómás betegeken gyakoroltál az elmúlt időben!

– Á, az elég kockázatos. Feljelenthettek volna, miután magukhoz tértek volna az élvezet hatására. Mondtam, hogy van egy ismerősöm a hullaházban. Az az igazság, hogy halottakon gyakoroltam, mert azok nem köphetnek senkinek.

– Hülye! Amúgy ez volt az ajándékod, mert nem vettem semmit. – Nevetésben török ki, és felkapom a mellettünk lévő flakont, hogy egy nagy adag habot nyomhassak a doki képébe. Hamar elszabadul a pokol, és tetőtől talpig tejszíntől tocsogunk az ággyal egyetemben. Amikor elszalad előlem, utána megyek, így a földre is jut a habból. Azt hiszem, sikerül egy egész flakont elpazarolnunk, illetve csatatérré változtatnunk a lakást. Párnák és ruhadarabok röpködnek a levegőben, de kivételesen Jongint sem zavarja a kupi, mert teljesen átszellemülve száll be a játékba, amit kezdeményeztem. Olyan, mint amikor a hóban szórakoztunk, csak azt nem nyaltuk le egymásról, és akkor volt rajtunk ruha.

– Mars szereti a tejszínhabot? – kérdezi, amikor a cica lenyalja a karjára küldött adagot.

– Ezek szerint. Még jó, hogy máshova nem fújtam belőle! – Nevetve elbitorolja tőlem a „fegyvert”, hogy én se ússzam meg, de mindketten megmerevedünk, amikor kopogtatás zavarja meg a mókázásunkat. – Baszki, ez az apád! Áthívtam, hogy ő is velünk ünnepelhessen. Ne nevess már, te barom! Most mit csináljunk? – Jongin a hasát fogva fetreng a földön, de én sem bírom sokáig nevetés nélkül, pedig jó lenne határos időn belül cselekedni.

– Após doki, milyen korán érkeztél! Ne haragudj, de nem engedhetünk be, mert csőtörés volt nálunk, szóval arra gondoltam, hogy menjünk át anyához, mert ő is fel szeretné köszönteni Jongint – hadarom, miközben villámgyorsan bevágom az ajtót mögöttünk. Nem így terveztem, de legalább a szüleink megismerhetik egymást, úgyhogy két legyet üthetünk egy csapásra.

– Baekhyun-ah, miért van rajtad fordítva a póló? És miért van a jobb lábadon bal cipő? Ez az új divat, vagy valamilyen fordított nap van ma, csak nem tudtam róla?

– Teljesen megzakkantunk a csőtörés miatt – mondja Jongin a hajamat igazgatva.

– Előttem nem kell szégyenlősködnötök! Szép dolog a fiatalság és a szerelem. Tudnék mesélni arról, hogy én milyen kalandokban vettem részt a nővérkékkel, mielőtt megismertem az anyádat.

– Ne mesélj! – borzad el Jongin, és sietősen behúz maga mellé a hátsó ülésre.

– Az apád olyan perverz, mint az anyám. Én mondtam, hogy összeillenek! – örvendezek a biztonsági övvel bíbelődve. – Jut eszembe, még nem teljesítettem az ígéretemet a hátsó üléssel kapcsolatban. Nyugodtan vasald be rajtam!

Jó ötlet volt anyához jönni, mert fél óra alatt olyan isteni tortát rittyentett össze, ami kenterbe veri a díjnyertes cukrászok mesterműveit. Amikor a gyertyák elfújására kerül a sor, mindketten elmosolyodunk, pedig Jongin eddig eléggé feszengve ücsörgött mellettem. Egy ideje megállapítottam, hogy csak akkor tud igazán felszabadulni, amikor kettesben vagyunk. Örülök, hogy én vagyok számára az az egy, aki előtt levetkőzi minden gátlását, és gondtalanul tud nevetni, de szeretném, ha jobban nyitna mások felé. Legalább a szeretteink körében érezze komfortosan magát.

– Kizárólag velem kapcsolatos dolgokat kívánhatsz! – súgom a fülébe, és megpuszilom az arcát. Belepirul a tettembe, pedig biztosra veszem, hogy a szüleinket az sem zavarná, ha itt helyben ledugnám a nyelvem a torkán.

– Aki ilyen fenséges tortát készít, annak aranyból vannak a kezei! Kíváncsi lennék rá, más téren hogy működnek azok a szorgos kacsók – jegyzi meg Dr. Kim anyámra sandítva.

– Hát… a maga kezei is ügyesek lehetnek, ha bonyolult műtéteket végez vele…

– Krm, mi most kimegyünk – közlöm, mielőtt Jongin visszaöklendezné a süteményt.

– Nem jó az, hogy kijöttünk! – toporzékol pár méterre a háztól. – Rosszul lettem, amikor elkezdtek flörtölni, de az még rosszabb, amikor arra gondolok, mit csinálhatnak kettesben!

– Nyugi doki, koncentráljon a kedvenc páciensére! Amúgy meg semmi okod az aggodalomra. Amíg te megmutattad a házat apádnak, anya elmesélte, hogy különös érzéseket táplál újdonsült szomszédja iránt. A pasas egy hete költözött be, és azóta mindennap átjön valami indokkal, hogy láthassa őt, vagy anya teszi ugyanezt. Szóval apukádnak mást kell keresnünk.

 – Apának bármelyik nővérke széttenné a lábát, ha csettintene egyet. El tudja látni magát.

– Kim Jongin, én szerelemről beszélek, nem holmi pásztoróráról két műtét közt. – Néha úgy viselkedik, mint egy durcás kisgyerek, aki nem hajlandó beletörődni abba, hogy a szülei is emberből vannak, és nekik ugyanúgy szükségük van a gyengédségre, mint nekünk. Kezdetben rendesen ki voltam bukva, amikor anyára ránézett egy fickó, de megtanultam, hogy ha összejön egy másik férfival, attól nem fogja kevésbé szeretni apát. Mindig a szívében fog élni, ahogy az enyémben Jongdae. De milyen jó, hogy ő ténylegesen életben van! – Olyan gáz, hogy nem adtam neked semmit… – mondom csüggedten, mialatt a hátsó kertbe vezetem, ahol térdig ér a hó. Világéletemben szerettem elmerülni a havas táj látványában, mialatt az itt található padon ücsörögtem, amíg rám nem esteledett, de Jonginnal ez az érzés is megsokszorozódik. Úgy tartják, a tavasz és a nyár a szerelem időszaka, de én örülök annak, hogy az országunkban mind a négy évszak megmutatja az arcát, mert az én szerelmem a röpködő mínuszokban ugyanolyan forró, mintha a legnagyobb kánikula tombolna éppen.

– Száz meg száz mosolyt adsz nekem, csókokat, vicces, őrült és boldog pillanatokat… Szerinted nekem kéne ennél több? – Hogy leplezzem a meghatottságomat, a hóba lököm, és mint aki jól végezte dolgát, elhelyezkedem rajta. – Hé, ez meg mire jó? Tök hideg és kényelmetlen. – Addig ficánkolok, amíg elérem, hogy átöleljen. Lehet, hogy eleinte nem tűnik a legjobb póznak, de van abban valami varázslatos, ahogy rajta kívül a hótakaró is átölel.

– Szerintem meg romantikus! – öltöm rá a nyelvem. – A bátyám egyszer percekig fürdetett a hóban, és a számba passzírozott egy nagy hógolyót, ami után két hétig tüdőgyulladásom volt.

– De szép történet! Mégiscsak örülök annak, hogy nekem nem volt normális gyerekkorom. – Rajzolok egy szívet a fejünk mellé a hóba, és előkapom a mobilom, hogy megörökítsem ezt a pillanatot. Nem tudom, mostanában miért szállnak meg ilyen romantikus gesztusok, de kezdem megszeretni őket. A selca után Jonginhoz fordulok, aki kihasználva az alkalmat az ajkamra tapad. A hó újra esni kezd, én pedig megbűvölten figyelem a fehér pelyheket, amik világosbarna haját tarkítják. Vacogunk, a fogaink összekoccannak, mégsem mozdulunk egymás öleléséből. Jongin komolyan rám néz, és halkan felvezeti meglepő kérését:

– Ígérd meg, hogy történjék bármi, nem fogsz elhagyni! Hogy te és én mindig együtt leszünk!

– Felesleges ígéreteket tennem. Kérlek, sose gondolj ilyenekre, mert minket semmi nem választhat szét!

***

Még csak két és fél hónapja vagyunk együtt Jonginnal, de mindig akad mit ünnepelni e rövid idő alatt. Ma van Valentin-nap, amit alap esetben nem tartok sokra, idén mégis pozitívan viszonyulok hozzá. Nem találtam ki semmi extrát, mert úgy vagyok vele, hogy az év bármely napján lehet romantikázni, az a lényeg, hogy több időt lehetek az én szuperdokimmal. Dr. Kim annyira jó fej volt, hogy figyelmeztetett, hogy Jongin délutánja műtétmentes, és elengedett, hogy ne csak az este legyen a miénk. Az a legnehezebb abban, ha egy orvos párja vagy, hogy rohadt sokat dolgozik, de a mi esetünkben aranyat érnek azok a pillanatok, amikor napközben összefutunk a kórházban pár percre. A jó oldala pedig az, hogy így sokkal többre becsüljük a közösen töltött időt, sosem unatkozunk, és minden alkalommal úgy várjuk a másikkal való találkozást, mintha az első randink lenne.

Arról is kaptam fülest, hogy Jongin edzeni ment, úgyhogy van egy kis időm, amíg hazaér. Lezuhanyzom, belövöm a hajam, mindenféle illatos kencét rakok magamra, mert abban reménykedem, hogy ma végre teljesen az övé lehetek. Csináltunk dolgokat, amióta járunk, amik isteniek voltak, de szeretném, ha a szó szoros értelmében is a magáévá tenne. Nem fogom ráerőltetni, ahogy azt sem, hogy mit csináljunk előtte. Megadom neki a választás lehetőségét, és ha valami nyálas dolog mellett dönt, azt is el fogom viselni. Egy csipogó hang jelzi, hogy beütötte a kódot, ami azt jelenti, hogy egy percen belül fel fog érni. Hirtelen ötlettől vezérelve kiszaladok a cipőmért meg a kabátomért, aztán visszasprintelek a fürdőbe, és magamra csukom az ajtót. Nem számít arra, hogy ilyenkor itthon vagyok, ezért meglepetést akarok neki szerezni. Semmi nagy durranást, csak kiugrom majd a kellő pillanatban a rejtekhelyemről, és addig fogom csókolni, ameddig remélhetőleg a meglepettségtől az ágyban nem kötünk ki. Azon drukkolok, hogy Mars idő előtt le ne buktasson azzal, hogy elvezeti a fürdőszobáig az egyik gazdáját, hogy megmutassa neki, ott lapul a másik.

Amikor a bejárati ajtó megnyikordul, hegyezni kezdem a fülem, és legnagyobb döbbenetemre beszéd hangjait vélem hallani. Ezek szerint nincs egyedül. Először csak azt tudom megállapítani, hogy a társalgó partnere szintén egy fiatal férfi, amitől rögtön görcsbe rándul a gyomrom. Az idegességem viszont akkor hág a tetőfokára, amikor beazonosítom Minseok hyung hangját. Honnan ismerik ők egymást? Mármint Minseok Luhan barátja, tehát a klubban szoktak találkozni, de sosem láttam még szóba elegyedni őket. Hyung tudja, hogy szakítottam Jongdae-val, ahogy azt is, hogy összejöttünk Jonginnal, mert egyik este beültünk egy kávézóba, és mindent töviről hegyire elmeséltem neki. Megígértem, hogy hamarosan kerítünk egy alkalmat, amikor ő, Luhan, Jongin és én elmegyünk együtt valahova, hogy jobban megismerhessék őt. Annak ellenére, hogy Jongin együtt dolgozik Luhannal, nem szoktak közös programokat csinálni, de én azt szeretném, ha a doki barátkozna másokkal is, és nemcsak én léteznék a számára. De mi van, ha félreismertem? Mi van, ha összefutott hyunggal az edzőteremben, és mivel azt hiszi, hogy dolgozom, felhozta, hogy vele Valentin-napozzon? Nem, ez nem lehet! Abba kell hagynom a paranoid gondolatok gyártását, mert általában feleslegesen idegesítem magam, és a végén mindig kiderül, hogy nincsen semmi baj. Hyung szerelmes Luhanba, Jongin szerelmes belém, egyikük érzését sem tudnám megkérdőjelezni. De ők annyira jól néznek ki… Mi van, ha Jongin ráébredt, hogy hyung teste sokkal jobb az enyémnél, és pont azért nem feküdt még le velem, mert fizikailag nem is tetszem neki? Ez az én hibám! Lusta vagyok, és kábé három alkalom után abbahagytam az edzést. Ha lenne bennem egy kis akaraterő, akkor ez most nem történne meg. És én még azt hittem, hogy Sehun fogja tönkretenni Luhanék kapcsolatát! Most tényleg hallgassam végig, ahogy egymásnak esnek? Ki kéne mennem, hogy kérdőre vonjam őket, de akkor nyilván ködösítenének, úgyhogy a helyemen maradok, amíg a végére nem járok annak, hogy mi folyik itt. Soha többé nem fogok pizzát enni, csak Jongin ne csaljon meg!

– Nem festesz valami jól. Elfáradtál az edzésben? – érdeklődik Minseok hyung.

– Pontosan tudod, hogy mi a bajom. Négy nap múlva lesz az az átkozott évforduló. – A baleset időpontjára céloz. Basszus, nekem eddig eszembe sem jutott! Minden évben rosszullét kerülgetett napokkal a dátum előtt, de a boldogságomat idén még ez sem árnyékolhatta be. Mi az, hogy hyung pontosan tudja…? Ebből arra következtetek, hogy ezer éve ismerik egymást, de ez képtelenség. Nem értek semmit, de remélem, előbb-utóbb meg fogok világosodni. Elég nyomorultul érzem magam, amiért a lehajtott tetejű vécén kuporogva hallgatózom, de most már nem fogom felfedni magam, amíg ki nem derítem az igazságot.

– Miért kellett magadra tetováltatni azt a dátumot?

– Hogy örök életemre a bőrömbe legyen vésve, hogy mit tettem… A lelkemből soha nem fog távozni ez a kín, de azt akartam, hogy a testem is legyen megbélyegezve. – Nem azért tetováltatta magára, mert aznap mentette meg az életemet? És miért sugárzik akkora fájdalom a hangjából, ami az én csontjaimba is alattomosan bekúszik?

– Beszélned kéne vele, öcskös! Ez a titok lassan fel fog téged emészteni. Szeretlek, és nem bírom nézni, ahogy szenvedsz. – „Öcskös”, „szeretlek”, „titok”… Külön-külön értem a szavak jelentését, de képtelen vagyok helyesen összeilleszteni a puzzle darabkákat, hogy kirajzolódjon előttem a megfejtésül szolgáló kép.

– Borzalmasan érzem magam, hyung! Meg akarok halni! – Amikor meghallom, hogy Jongin sírni kezd, legszívesebben mindent hátrahagyva kirohannék hozzá, hogy a karjaimba zárva biztosítsam arról, hogy minden rendben lesz, és hogy kiverjem a fejéből a buta gondolatokat. De a félelem, aminek még nem ismerem a forrását, megbéklyóz, és nem engedi, hogy megmozdítsam a lábam.

– Legalább nekem mondd el, hogy mit érzel, talán kicsit megkönnyebbülsz utána.

– Képzeld, kiderült, hogy Baekhyun ugyanarra az egyetemre járt, mint én. Ráadásul belém volt esve, amit nem vettem észre. Ha akkor járni kezdtünk volna, el lehetett volna kerülni a balesetet. Nem az apukája vitte volna suliba, hanem én, és akkor még mindig élne…

– Vagy a baleset ugyanúgy megtörtént volna, és Baekhyun a te kocsidban nagyobb kárt szenvedett volna, esetleg nem is élte volna túl…

– Lehet, de… Nem bírom tovább, hyung! Folyamatosan hazudok neki mindennel kapcsolatban. Az egyetlen, ami igaz, hogy szeretem őt. Amikor megtudtam, hogy a bohóc srác, aki az ügyetlenségével, a bájával, az életkedvével elért a megfagyott szívemig, és felolvasztotta, egy és ugyanaz azzal a fiúval, akinek megöltem az apját…

– Nem akarom még egyszer ezt a szót hallani! Hányszor mondjam még el, hogy te senkit nem öltél meg? Szerencsétlen baleset volt, ami nem azért következett be, mert drog vagy alkohol hatása alatt álltál. Egyszerűen elaludtál egy pillanatra, mert rengeteget tanultál, gyakorlatot végeztél, és teljesen túlhajtottad magad…

– És a maximalizmusom egy ember életébe került… A szerelmem apjának életébe! Szóval amikor azon az estén megláttam a klubban rögtön felismertem. Felhívtam a színpadra, mert utoljára közel akartam érezni magamhoz. Tudtam, hogy a mi szerelmünk lehetetlen, ezért tartottam magam távol tőle egy hónapon keresztül. Azt akartam, hogy elfelejtsen, még ha én nem is tudtam őt. De a születésnapján nem bírtam tovább… Annyira gyenge vagyok! Aztán Tokióban felfedezte, hogy rémálmok gyötörnek. Azt hazudtam neki, hogy a nővérem miatt. Mégis hogy mondhattam volna azt, hogy kibaszottul megkönnyebbültem, amikor Jungah meghalt, mert azt hittem, az után majd anyám szeretni fog? Hogy mondhattam volna el, hogy minden egyes éjszakán arról álmodok, amikor gyilkossá váltam? Azért kértem meg Krystal kezét, mert végre pontot akartam tenni ennek az ügynek a végére. De miért vagyok ennyire gyenge? Miért nem vittem véghez az esküvőt, amikor az lett volna a helyes?

– Hogy lett volna az a helyes? Baekhyun imád téged, ahogy te is őt. A megoldás nem abban rejlik, hogy feladod a boldogságod, és elmenekülsz. De beszélned kell vele, mert amíg nem szabadulsz meg ettől a titoktól, nem lehetsz felhőtlenül boldog, hiába vagy vele.

– El sem tudod képzelni, milyen pokoli éjszakákat élek át. Iszonyúan kívánom őt, de nem tudok vele szeretkezni, mert eszembe jutnak azok a borzalmas képek… Néha teljesen elveszi az eszem, és olyankor kikapcsol az agyam, de amikor elalszik, rám találnak a szokásos démonjaim. Mostanában nincsenek rémálmaim, de ez annak tudható be, hogy alig alszom. Csak nézem őt, hallgatom, ahogy lélegzik, és arra gondolok, hogy nem nézhetném, és nem hallgathatnám, ha tudná az igazat. Hogy egyszer eljön az az idő, amikor nem fogok felriadni a rúgkapálására, ami kurvára fog hiányozni. Nem akarom elveszíteni őt, hyung!

– Azzal véletlenül sem számolsz, hogy mivel szeret, megbocsátana?

– Nem… Biztos vagyok benne, hogy ha választania kéne a szerelmünk és a között, hogy az apja még ma is élhetne, de akkor nem lennénk együtt, az utóbbi mellett döntene. Amikor elvitt a temetőbe, hogy bemutasson neki… majdnem belehaltam… Azt hitte, hogy a nővérem elvesztése miatt nem akarom elkísérni, hogy a sok pia miatt hányok, de nem ezek tehettek arról, hogy darabjaimra hulltam. És amikor megismertem az anyukáját, alig bírtam a szemébe nézni. Nem elég, hogy Baekhyuntól elvettem az apját, az anyukájától elvettem a szerelmét. Tudod, milyen nehéz nekem? Amikor együtt vagyunk, végig színészkednem kell. Meg kell játszanom, hogy minden oké, és néha sikerül nekem is elhinnem ezt, de a tetoválásom, a lelkemen tátongó, soha be nem gyógyuló sebek nem hagyják, hogy hosszú távon megfeledkezzek arról, amit tettem. Baekhyun azt mondta, semmivel nem tudnám elérni, hogy kiszeressen belőlem, de ha ezt megtudná… A szülinapomon először kívántam valamit életemben; azt kértem, hogy bocsásson meg nekem… Köszönöm, hogy te az elejétől kezdve mellettem voltál. Te vagy a legjobb unokatestvér a világon. Nélküled nem tudtam volna végigcsinálni. Te vagy az egyetlen Baekhyunon kívül, akit szívből szeretek, és akiben maximálisan megbízom.

A mellkasomat összeszorító fájdalomhoz hasonlót még sosem éreztem. Felülmúlja azt, amikor szakítottam Jongdae-val, de még azt is, amikor apa meghalt. Egy idő után nem tudtam gondolkodni, csak hallgattam a kint folyó beszélgetést a falba kapaszkodva, mert attól féltem, hogy a földre fogok esni. A fülemre akartam tapasztani a kezem, hogy egy szóval se halljak többet, de a végtagjaim bénultan feküdtek az ölemben, egyszerűen képtelen voltam megmozdítani őket. Olyan volt az egész, mintha valaki más életébe csöppentem volna bele. Mintha a lelkem egy másik fiú testébe szállt volna, és külső szemlélőként hallgattam volna végig azt a borzalmat, ami vele történt. Amikor levegő után kapok, rájövök, hogy egy ideje elfelejtettem lélegezni. Hallom, hogy a beszélgetés tovább folytatódik, de a szófoszlányok már nem érnek el hozzám. Megpróbálok felállni, ami többszöri próbálkozásra sem sikerül, mire dühödten az öklömbe harapok, hogy elfojtsam a torkomból kikívánkozó tehetetlen kiáltást. Úgy érzem magam, mint egy csecsemő, akinek meg kell tanulnia járni, amikor nagy nehezen felhúzódzkodom. Lassan felveszem a cipőm és a kabátom, ami szintén a világ legmegterhelőbb műveletének hat, és az ablakhoz sétálok, hogy azon keresztül távozzak. A lakás az első emeleten található, úgyhogy maximum a bokám ficamodna ki, ami sehol sincs ahhoz a gyötrelemhez képest, ami szétmarcangolja a bensőmet. De lehet, hogy túl hangos voltam, és a sokktól nem tudtam figyelni arra, hogy halkan osonjak ki, mert amikor felmászom a párkányra, kinyílik az ajtó.

Jongin odarohan hozzám, hogy leszedjen, és nekem nincs elég erőm ahhoz, hogy gyorsabban cselekedjek nála. Hagyom, hogy a földre rántson, de a következő pillanatban megszállottan esek neki, és ott ütöm, ahol érem. Jongin nem védekezik, Minseok pedig közénk akar állni, de akkorát taszítok rajta, hogy a falhoz csapódik. A téboly teljes mértékben eluralkodik felettem; egyszerre szeretnék kést mártani Jongin szívébe, és addig csókolni, amíg el nem törlődik mindkettőnk fájdalma. Gyűlölöm magam, amiért sajnálom őt. Gyűlölöm magam, amiért nem tudom gyűlölni. Egész életemben arra vártam, hogy szemtől szembe kerüljek apám gyilkosával, mert azt gondoltam, ha börtönbe juttatom, megnyugvásra lelek. De Jonginnal nem tudom ezt megtenni. A haragom, a csalódottságom lehet, hogy sosem fog elmúlni, de akkor sem akarok neki rosszat. Tudom, hogy most el kell mennem, mert ha nem tenném, olyan dolgokat mondanék és csinálnék, amit később nagyon megbánnék. De még egyszer utoljára muszáj megcsókolnom.

– Szeretlek Baekhyun! – suttogja, mielőtt összeérne a szánk. Annyira groteszk, hogy ebben a helyzetben mondja nekem először ezt a szót, és megszakad a szívem, amiért én nem viszonzom. Egy belső hang szüntelenül ezt az egy szót ordítja bennem, de a szám képtelen megformálni. Túlságosan vadul haraptam az alsóajkába, aminek következtében kicsordult belőle néhány vércsepp. Fájdalmat akarok neki okozni, ugyanakkor el akarom rejteni saját haragom elől, hogy békében vészelje át a hurrikán tombolását. Hamarosan őt is a falhoz préselem, miközben próbálom minél több vonását az eszembe vésni. Emlékeznem kell a haja tapintására, ezért beletúrok a kissé izzadt tincsekbe. Erőszakosan a pólója alá férkőzöm a kezemmel, majd érintésem az arcán állapodik meg, amin patakokban folynak a könnyek. Én nem tudok sírni. Úgy látszik, amikor ekkora katasztrófa ér, még azok a kibaszott könnyek is cserbenhagynak. Mélyen beszívom az illatát, úgy csókolom, mintha soha többé nem tehetném, ami lehet, hogy igaz. Fogalmam sincs, hogy ez a búcsú örökre szól-e, vagy újra a karjaimba zárhatom, amint kiheverem, amit megtudtam. Szeretem őt, de ez jelenleg nem elég ahhoz, hogy úgy folytassuk tovább az életünket, mintha mi sem történt volna. Szeretném azt mondani neki, hogy legyen egy kicsit türelmes, és várjon rám, mert egy nap vissza fogok jönni hozzá, de egy szó nélkül rohanok ki az ajtón.

Hallom, hogy négy láb dobog mögöttem, de nem akarom, hogy utolérjenek. Odaszaladok az első autóhoz, amit meglátok, és kész vagyok ellopni, de pechemre a sofőr a volán mögött ül. Bevágódom az anyósülésre, és ráparancsolok, hogy taposson a gázba. Felháborodva közli, hogy ez nem egy taxi, de nekem nincs időm arra, hogy megvárjak egyet, úgyhogy egy köteg pénzt nyomok az orra alá, hátha az száguldásra bírja. Sikerrel járok, és a fickó elindul a megadott cím felé. A visszapillantó tükörben látom, hogy Jongin egy darabig szalad az autó után, hogy megakadályozza, hogy elmenjek, aztán egy ponton megbotlik, és az úttestre esik. Tudom, hogy magától nem fog felállni. Megváltást jelentene számára, ha a következő autó áthajtana rajta. Az ujjaim már a kallantyút markolják, hogy menetközben kiugorjak a kocsiból, és visszarohanjak hozzá, de észreveszem, hogy Minseok a járdára rántja, úgyhogy a helyemen maradok. Anya címét ütöttem be a GPS-be, ahol könnyűszerrel megtalálhatnak, de biztos vagyok benne, hogy Jongin nem fog keresni, amíg én nem lépek. Egy idióta vagyok, mert a helyett, hogy a saját kínjaimmal foglalkoznék, jobban fáj az, hogy ilyen állapotban hagytam magára. Nem adtam neki egy reménysugarat sem, amitől alig bírok lélegezni. Eszembe jut, hogy otthagytam Marsot, ami nevetséges módon szintén kurvára fáj. De nem fogom elhozni, mert neki nagyobb szüksége van rá, mint nekem. Miért érdekel egyáltalán az, hogy mire van szüksége? Becsapott, hazudott, átvert… Hány szinonima létezik még erre a szóra? Arra a tényre, amiről hazudott, gondolni sem akarok, mert akkor végleg összeomlanék, de azzal jobb lenne addig várni, amíg hazaérek.

A frászt hozom anyára, amikor betántorgok az ajtón. Leroskadok a konyhai székre, és némán meredek az előttem magasodó falra. Anya kétségbeesetten próbál szóra bírni, vizet hoz, amit nem iszok meg, de egy mozdulattal az arcomba öntöm, hogy legalább azt a tüzet megszűntessem, ami bennem tombol. Anya úgy néz rám, mint egy elmeháborodottra, hiszen csuromvizes pólóban ücsörgök február közepén. Szerintem nem áll messze attól, hogy mentőt hívjon hozzám, de amikor megindul a telefon felé, utána szólok:

– A másik autó sofőrje… Jongin volt… Apa miatta halt meg… – Alig hallhatóan suttogom el a szavakat, és amint kimondom őket, vissza akarom szívni, hátha azzal meg nem történté tudnám tenni a balesetet. Amíg nem mondtam ki hangosan, egy rémálomnak tűnt, de anya egyre sápadó arca az élő bizonyíték arra, hogy ez maga a nem kicsit elcseszett valóság. Le kell ülnie, így immár ketten bámulunk a semmibe megkövülten. Anya többször nagy levegőt vesz, ami azt jelenti, hogy mondani akar valamit, de sosem tud hangot adni a gondolatainak. A kezét tördeli, a szája széle meg-megrándul, míg végül erőt vesz magán, és felém fordul:

– Az apádnak vastagbél daganata volt, Baekhyun. Nem akarta elmondani nektek, főleg neked nem, mert tudta, hogy milyen törékeny vagy. Nem fogadta el a kezelést, mert kész tények elé állították, és közölték vele, hogy a gyógyulásra semmi esélye nincsen, maximum egy-két hónappal élhetne tovább. De úgy döntött, hogy a helyett, hogy legyengülve, egy kórházi ágyon halna meg, kihasználja az utolsó heteit. Tudom, hogy ez nem mentség, de apád így is, úgy is meghalt volna. Talán a sors akarta ezt… A baleset miatt még időben távozott, és nem kellett átélnie azokat a nagy fájdalmakat, amik a vég közeledtével törtek volna rá.

– Akkor adjunk Jonginnak egy Nobel-díjat, amiért megölte az apámat? Hazudsz, anya! Nem is volt beteg, csak azért mondod, hogy könnyebben megbocsássak neki – pattanok fel, mert nem bírok tovább egyhelyben maradni. Nem kéne anyámmal ordibálnom, de ha ő is éveken át titkolózott előttem, az túl sok nekem egy napra.

– Meg tudom mutatni a leleteit, ha érdekel. És persze, hogy azt szeretném, hogy bocsáss meg Jonginnak, hiszen szereted őt. Ha végleg szakítasz vele, azzal nem fogod visszahozni az apádat. Csak annyit fogsz elérni, hogy egy életre boldogtalanná teszed őt és magadat.

Kirohanok a házból, és nem hat meg, hogy anyám aggodalmasan kiabál utánam. El kellett menekülnöm Jongintól, és most tőle is, mert ugyanolyan hazugok mindketten. Nem hiszem, hogy kevésbé lettem volna dühös a másik autó sofőrjére, ha tudtam volna, hogy apa rákos volt, de akkor sem tudom megemészteni, hogy azok néznek hülyének, akik elvileg a legjobban szeretnek. Van egyáltalán valaki a környezetemben, aki nem hazudott nekem?

A szüleim nem árulták el, hogy apa beteg, pedig ő volt a bálványom; legkevésbé tőle vártam volna, hogy elhallgatna előlem bármit. Minseokra és Jonginra megmentőimként tekintettem, de ez csak egy ócska színjáték volt arra, hogy tisztábbá próbálják tenni a lelkiismeretüket. Amikor Jongin észrevette, hogy a halott apámon kívül még valaki tartózkodik a kocsiban, kihúzott a roncsok közül, hogy legalább ne két halál száradjon a lelkén. Minseok nem véletlenül termett a parkban, amikor majdnem megkéseltek. Biztos figyelte minden lépésemet, nehogy fényt derítsek az unokatestvére tettére. Azért karolt fel, mert bűntudata volt amiatt, hogy védte Jongint. Ugyanúgy eltusolta az ügyét, mint Luhanét. Hogy én mekkora marha voltam! Havonta felhívtam, és megkérdeztem tőle, hogy nem akadt-e valamilyen nyomra, amikor ő maga dolgozott azon gőzerővel, hogy minden apróságot eltűntessen. Luhan szintén tudott az egészről, mivel Minseok párja. Dr. Kim, akit apám helyett apámként tudtam volna szeretni… Na és mi van Sehunnal? Sokat beszélgetett Luhannal, és egy helyen dolgozik vele meg Jonginnal… Hazudott, amikor azt állította, hogy lefeküdt Yixinggel, úgyhogy simán kinézem belőle, hogy ezúttal is e képpen cselekedett.

– Nem! – kiáltok fel hangosan, és egy épület betonfalába bokszolok, ami mellett éppen elhaladok. A bőr felreped több ujjamon, és szivárogni kezd belőlük a vér, de szinte meg sem érzem a lelkem sajgásától. A szívemre vastag jégpáncél ereszkedett, ami lehet, hogy örök telet hozott az életembe. Találnom kell valakit, aki mellettem van ezekben a pillanatokban, mert egyedül nem fogom túlvészelni. Kyungsoo-t nem zavarhatom, pedig abban biztos vagyok, hogy ő ártatlan a történetben. Milyen jó lenne most magamhoz szorítani Jonghyunt! Hányingerem támad, ha arra gondolok, hogy azok a kezek segítették a világra, amik annak az autónak a kormányát fogták. Hányszor ültem egy autóban Jonginnal! Ha tudtam volna, soha nem ültem volna be mellé. Ez olyan, mint egy kicseszett horrorfilm, amiben a pszichopata magához édesgeti a szegény főszereplőt, aki mire megtudja, hogy egy gyilkosba szeretett bele, már késő. Annyi a különbség, hogy Jongin sosem bántana engem, és igazából én sem tudok gyilkosként tekinteni rá. Vajon összejöttem volna vele, ha a kezdetektől fogva tudom az igazságot? Jelenleg semmire sem tudok csak igennel vagy csak nemmel válaszolni. Nincs fekete, se fehér, a színek egy őrült kavalkádot okozva kavarognak a fejemben, ezért azt kívánom, bárcsak színvak lennék, mert az éles villódzásuktól migrént kapok.

Úgy dörömbölök Jongdae lakásának (a volt közös lakásunknak) ajtaján, mintha géppisztolyos bűnözők vettek volna üldözőbe. Soo-n kívül ő az egyetlen, akit nem szennyezett be ez a fertő, úgyhogy szükségem van rá. Kisvártatva egy fiatal nő jelenik meg egy csecsemővel a karján, amit hirtelen nem tudok hova rakni. Jongdae inkább becsajozott a szakításunk után, csinált egy gyereket, aki négy hónap alatt már meg is született?

– Kim Jongdae-t keresem… – nyögöm ki olyan reszelős hangon, mintha végigüvöltöttem volna egy rock koncertet, aztán átmentem volna egy meccsre, amin szüntelenül a bírót szidtam volna.

– Egy hónapja költözött ki, és mi jöttünk a helyére – mondja egy kedves mosoly kíséretében a nő. Valami köszönömféleséget motyogok, mielőtt elbúcsúznék tőle, és lassan lefelé indulok. A lépcső közepén minden erő kiszáll belőlem, ezért muszáj lerogynom az egyik fokára. Úgy érzem magam, mintha több liter tömény alkoholt ittam volna, miközben félholtra vertek volna. Lehet, hogy belázasodtam, mert az égető kellemetlenség sem hagyott alább, és egyre nehezebben veszem a levegőt. Jongdae elköltözött. Soha többet nem láthatom azt a lakást, amiben egyetlen perc bánat sem ért. Soha többet nem látom Jongdae-t, aki egyetlen percre sem okozott nekem bánatot. Miért kellett kitalálnom azt a baromságot, hogy munka gyanánt bohóckodni fogok? Még mindig együtt lehetnénk, még mindig álompárt alkothatnánk…

– Baek, mi történt? – Jongdae karjai fonódnak körém, és az az ismerős hang simogatja a fülemet. Hogy kerül ide? Az a nő azt mondta, már nem lakik itt… – Az új lakó felhívott, hogy keresett egy férfi, aki eléggé fel volt dúlva, és később, amikor kinézett, látta, hogy a lépcsőn kuporogsz, ebből feltételezte, hogy valami baj van – adja meg a választ fel nem tett kérdésemre. Az én Jongdae-m eljött értem, amint tudomást szerzett a nyomoromról! Önző vagyok, amikor szorosan magamhoz ölelem, mert lehet, hogy félre fogja értelmezni a szándékaimat. Könnyek nélkül sírok; a vállába temetem az arcom, hogy az fogja fel valamilyen szinten a bömbölésemet. Nem szabadna a karjaiban lennem, de ha elenged, én esküszöm, hogy abban a pillanatban meg fogok halni.

Amikor csitul hisztérikus zokogásom, talpra állít, és elvezet a kocsijáig. Nem kérdezi meg, hogy mi történt, sem azt, hogy hova vigyen, határozottan indul el a saját célja felé. Görcsösen lehunyom a szemem, mert hirtelen hányingerem támad, amint az első kereszteződéshez érünk. Párszor végighúzom a kezem az ajtó belsején, mert hiányzott a kocsi, de a tulajdonosa sokkal jobban. Az ő kezét viszont nem merem megfogni, úgyhogy megpróbálom minél kisebbre összehúzni magam az ülésen, hogy ne legyek a terhére. Amikor kiszállunk, a hátamra helyezi a kezét, mintha attól félne, hogy összeesem, ha nem támogat, amiben van igazság. Gondolom, az új lakásába hozott, de jelenleg nem tudom megállapítani, hogy szebb-e, mint a régi volt. Vakon helyezem az egyik lábamat a másik elé, és hagyom, hogy oda vezessen, ahová csak akar. Felőlem aztán a Pokolban is kiköthetünk, úgyis ott érzem magam. A nappaliban megállunk, azon gondolkozhat, hogy mi legyen a következő lépés: állítson a zuhany alá, adjon valami gyógyszert vagy ennivalót, esetleg fektessen le. E közben kinyílik a hálószoba ajtó, és mivel nagyban a padlót fixírozom, először csak az illető lábait pillantom meg. Lassan emelem egyre feljebb a tekintetemet, ami végül Yixingével kapcsolódik össze.

– Nem akarok zavarni – krákogom, és támolyogva a kijárat keresésére indulok.

– Baekhyun, te sosem zavarsz. Kérlek, maradj! – mondja Yixing lágy hangon. Ellenkezni szeretnék, megmondani nekik, hogy nem vagyok hajlandó belerondítani a friss kapcsolatukba, de a világ szépen, fokozatosan elsötétül előttem. Komolyan mondom, kezdtem hiányolni ezt! Köszönettel tartozom a szervezetemnek, amiért ilyen könnyen feladja, amikor krízis helyzet áll fenn, mert így legalább egy kis időre megszabadulhatok a gyötrő valóságtól. Utoljára annyit érzékelek, hogy Jongdae elkap, mielőtt újdonsült menedékem padlóján landolnék.