Nyugi Doki - Tizenhetedik szívdobbanás

Tiéd a szívem, tiéd a lelkem

Annyira zavarban vagyok, amikor belépek Jongin lakásába, hogy a semmiben is meg tudnék botlani, ha nem koncentrálnék ezerrel. Az autóban nem sokat beszéltünk, inkább énekeltem, mert azt úgyis szereti, nekem meg kellett valami, amivel le tudom nyugtatni az idegeimet. Sajnos ez kevésbé sikerült, mint vártam, de azért remélem, hogy nem fogom az egész estét görcsbe rándult gyomorral végigcsinálni. Hónapok óta erről a pillanatról álmodoztam, mégis olyan furán érzem magam, amikor megfogja a kezem, és bevezet az otthonába.

Igaza volt, amikor azt állította, hogy elég romantikamentes a kégli. A nappali tágas, sok fény szökhet be a nem kisméretű ablakokon, a falak ízlésesen vannak lefestve, és a szőnyeg is a legújabb divatot követi. Szép mahagóni bútorok, óriás képernyős tévé, de olyan benyomást kelt az összhatás, mintha nem lakna itt senki. Egy olyan tárgy sincs, ami boldog emlékeket idézne elő, egy törölköző sem virít hanyagul a kanapéra dobva, minden steril és élettelen, mintha továbbra is a kórház épületében tartózkodnánk. Hát az biztos, hogy én ezt nem sokáig vagyok hajlandó nézni, és amint visszanyerem az erőm, változtatni fogok a képen.

– Nem tetszik a lakás, ugye? – érdeklődik mindent tudó mosollyal az arcán, mialatt bevezet a konyhába. Az előző helyiséghez hasonlóan itt is teljesen makulátlan minden, amitől konkrétan felfordul a gyomrom. Nekem hiányzik egy mosatlan edény a mosogatóból, egy felbontott üdítő az asztalról, de lehetséges, hogy a doki az alváson kívül semmi mást nem csinál a kéróban. Sürgősen be kell koszolnom egy-két poharat, hogy jobb legyen a komfort érzetem.

– Nem igazán. De a lakója annál inkább! – Átölelem a nyakát, és lehúzom magamhoz, hogy elidőzhessek egy kicsit az ajkán. Továbbra is olyan hihetetlennek tűnik, hogy nem a kórházban vagy valami szokatlan helyen van ilyen közel hozzám. Úgy érzem magam, mint amikor kiskoromban hónapokon át könyörögtem a szüleimnek, hogy hadd kaphassak egy menő kis motort, de folyamatos ellenállásba ütköztem. Amikor pedig átnyújtották nekem az ajándékot, napokig felé se néztem, mert nem hittem el, hogy valóban ott vár rám az udvarunkon. Most eszem ágában sincs napokig kerülni a főnyereményemet, de amikor a hálószoba felé vesszük az irányt, végleg inamba száll a bátorság. Tudom, hogy semmilyen hátsó szándék nem vezérli, csak meg akarja mutatni, hol alszik, hiszen ez is a lakás része. De az ágy látványa nem bizsergető érzéssel tölt el, nem az jut eszembe róla, hogy milyen csodálatos lesz, amikor velem fogja megosztani, sokkal inkább menekülésre késztet. – Van itthon narancslé? – kérdezem abban a reményben, hogy nemleges választ fogok kapni.

– Igen – feleli mosolyogva, és már indul is a konyha felé, hogy kiszolgáljon. Előbb tényleg az „itthon” szót használtam? Remélem, őt nem ijesztettem meg annyira ezzel, mint magamat.

– És kóla?

– Az nincs! – mondja olyan hangsúllyal, mintha valamilyen méreg után érdeklődtem volna.

– Akkor leugrom a közeli boltba, és veszek magamnak. – Kissé lábujjhegyre emelkedve nyomok egy futó csókot a szájára, és gyors léptekkel elhagyom a nyomasztó helyiséget. Azt sem tudom, hogy van-e bolt a közelben, bár teljesen mindegy, mert nem akarok kólát inni, csak szükségem volt egy kis egyedüllétre. Olyan felfoghatatlanul viselkedem. Hogy járhatom magányosan az utcákat, amikor éppen álmaim pasija karjában lehetnék?

– Hé, valami baj van? Miért hívsz fel olyankor, amikor a dokid karjaiban kéne lenned? – szól bele a telefonba Kyungsoo. Egy percre sem állok le, mialatt vele beszélgetek; úgy szelem a köröket, mintha tíz év után szabadultam volna a hűvösről, és be akarnám pótolni a kimaradt kilométereket. Én hülye úgy elsiettem, hogy elfelejtettem visszavenni a kabátomat, amit Jongin szépen, gondosan felakasztott, így most egy szál pulóverben próbálok nem megfagyni.

– Kavarognak bennem az érzések, ezért lejöttem kiszellőztetni a fejem. Nem szabadott volna azt mondanom, hogy vacsora helyett menjünk a lakásába. Mi lesz, ha le akar feküdni velem? Tudod, én… még nem állok erre készen. Testileg nagyon is benne lennék, de lelkileg… Éveken át csak Jongdae nyúlt úgy hozzám, és…

– Lassíts, haver! Most először van dolga egy fiúval. Szerinted neki nincsenek fenntartásai? Másfelől nem is az a „röptében a legyet” típus. Lazíts, és élvezd, hogy végre együtt vagytok. Folyton túlagyalod a dolgokat, ami a szép pillanatok rovására megy. Szedd össze magad, mert különben odaküldöm Hyerint, aki te is tudod, hogy nem ilyen higgadtan fog magyarázni.

– Azért hívtalak fel, mert te mindig megnyugtatsz. Már megyek is vissza. Viszont megtennéd, hogy felhívod Jongdae-t? Nem akarom, hogy elhanyagolva érezze magát…

– Előtted beszéltem vele. Akkor indult, hogy… szóval hogy találkozzon Yixinggel.

– Á, értem… Ez jó… Ez nagyon jó! Nem is zavarlak tovább, tesó, kösz a tanácsot. – Nem kellett volna felhoznom Jongdae-t, mert most még szarabbul érzem magam. De hát ezt akartam, nem? Örülnöm kéne, hogy nem otthon szomorkodik egyedül, hanem ad egy esélyt Yixingnek… De miért olyan nehéz elfogadnom, hogy más fogja érinteni, hogy engem más fog érinteni… Azt hittem, hogy másfél hónap elegendő volt arra, hogy ezt megemésszem, de a szívem sajgása nem erről tanúskodik. Semmi kétségem nincs a felöl, hogy Jonginnal akarok lenni, de egy olyan nagy szerelem, mint a miénk volt Jongdae-val, nem múlhat el egyik napról a másikra nyomtalanul.

– Vedd fel ezt! – Összerezzenek a rémülettől, amikor meghallom a hátam mögül a doki hangját. Szégyenlősen fordulok felé, és engedem, hogy rám segítse a kabátot, amit utánam hozott. Ráébredek, hogy a ruhadarab helyett a teste melegét szeretném érezni, ezért közelebb húzódom hozzá. – Hol van a kóla? Nekem nem is hagytál belőle? Vagy zárva volt a bolt?

– Megittam… Nem gondoltam, hogy te is kérnél… Veszek neked egy másikat!

– Baek! A bolt az ellenkező irányban van, és elég távol ahhoz, hogy ne járd meg ennyi idő alatt. Szóval mi a baj? – szorítja meg erőtlenül a karom, amikor állítólag rossz felé indulok. A kapcsolatunk első pár órájában hazugságon kapott rajta. Gratulálok Byun Baekhyun! Ez még tőled is rekordnak számít! Megértené, ha elmondanám neki az igazat, de meg sem tudom fogalmazni, hogy pontosan mit érzek. Mivel nem úgy tűnik, hogy határos időn belül válaszolni fogok, Jongin kézen fog, hogy visszavigyen oda, ahonnan megszöktem. Néhány ember lézeng csak az utcán, mégis furcsállom, hogy ilyen közvetlenül viselkedik nyílt terepen. Úgy látszik, hogy megváltoztak a szerepek; de amíg ő jó irányba haladt azzal, hogy ledobta magáról a védelmül szolgáló páncélt, én magamra vettem azt, újabb éket képezve közénk.

– Felveheted ezeket éjszakára, és van számodra egy fogkefém is – nyújt felém egy pólót, egy rövidnadrágot és a fent említett tárgyat. Úgy tartják, ha valaki a párjánál hagyja a fogkeféjét, onnantól kezdve beköltözött. Én nem hoztam magammal, szóval nincs mit itt hagynom, de vajon az mit jelent, hogy ő ad nekem egyet? Csak ne agyald túl, te idióta!

Jó, és akkor most itt kéne átöltöznöm a szeme láttára? Felmarkolom a cuccokat, és besietek a fürdőbe, hogy félénk szűzlány módjára öltözzek át. Szívesebben maradnék farmerben és pulcsiban, hogy azok védelmét élvezzem, de akkor még nagyobb hülyét csinálnék magamból, mint amilyen alapjáraton vagyok. Jongin kitárja a résnyire nyitva hagyott ajtót, és mellém lép.

– Hé, nem ér leskelődni! – kiáltok fel, és gyorsan belebújok a felsőbe. Nem nagyon izgatja a paranoid viselkedésem, ezért felhúzza a pólót, hogy szemtelenül lassan simogatni kezdje a hasam. A helyett, hogy visszahúzódva a csigaházamba ellökném magamtól, próbálok normális ütemben lélegezni, és átadni magam az érzeteknek, amiket az ujjai égetnek a bőrömbe. Másik kezével átkarolja a vállam, az ajkát pedig gyengéden mozgatni kezdi az enyémen. Talán Yixing ugyanezt csinálja Jongdae-val… Hagyd abba, mert kibírhatatlan vagy!

– Öhm… Kimennél, amíg megmosom a fogam? – Igazán nem akartam megszakítani a csókot, de kezdek fáradni, úgyhogy az ágy gondolata elég hívogató, és kizárólag az alvás értelmében.

– Nem! Együtt fogunk fogat mosni. Közben simogathatlak, és így különben is időt spórolunk.

– Menj ki! Nem láthatod, ahogy végigfolyik a fogkrém az államon! Meg habzó szájjal olyan vagyok, mint egy idegbeteg kutya. Szörnyen kiábrándító látványt nyújtok, még a tükörbe se szoktam ilyenkor belenézni. Nem akarlak elriasztani rögtön az első estén.

– Jongdae-t is kiküldted a fürdőből ilyenkor? – Amint realizálja, hogy mit mondott, megbánó arckifejezéssel lesüti a szemét. A fenébe! Abba bele sem gondoltam, hogy mit éreznék a helyében. Neki én vagyok az első nagy szerelem az életében (és nagyon remélem, hogy az egyetlen is), de a dokinak harcolnia kell Jongdae szellemével. Amikor csókolózunk, talán azt hiszi, éppen Jongdae-ra gondolok, hogy előjönnek bennem a közös emlékeink, és ezért késztetést érez arra, hogy versenybe szálljon vele. Azon tépelődhet, hogy vajon Jongdae mellett jobban éreztem magam? Vajon ő jobban csinált bizonyos dolgokat?

– Szívem, az anyukámnak sem engedtem, hogy lásson fogmosás közben, nehogy lecseréljen egy kulturáltabb gyerekre. – Magamhoz szorítom, és ezúttal én csókolom olyan hosszan, hogy végül levegő után kelljen kapnia. Egoista módon a saját bajaimmal voltam elfoglalva, és ezért nem vettem észre, hogy ő is küzd a démonjaival. Érte hajlandó vagyok felhagyni az ostoba viselkedéssel, és ettől kezdve az a srác leszek, akibe beleszeretett.

– Említettem már, hogy nem vagy százas? – kérdezi kifelé menet.

– Igen, de ha egy bolondot szeretsz, akkor te is az vagy! – Becsukom az ajtót, hogy még véletlenül se legyen esélye meglátni, és nekifogok a szertartásnak. Arra nem készítettem fel, hogy igen alapos vagyok ezen a téren, és minden fogamra legalább fél perc suvickolást áldozok. Szerencséjére még egyik bölcsességfogam sem nőtt ki, így megúszik egy-két percet.

– És azt említettem, hogy rejtett kamerát szereltem a fürdőbe? Zuhanyzás közben akartalak meglesni, de azok után, hogy végig kellett néznem a felettébb undorító fogmosásod, mindentől elment a kedvem. Szóval, ha úgy további negyed óra múlva befejezed, távozhatsz is – kiabálja Jongin, de a hangjában rejlő kuncogást nem tudja leplezni. Azért a biztonság kedvéért körbekémlelek, hátha tényleg szembe találom magam egy kamerával, aztán gyorsan lemosom az arcom, hogy minél előbb az én szuperdokim mellett lehessek.

– Ne haragudj, nyuszkó, már itt vagyok! – Azt hiszem, ha nem lenne nyakig bebugyolálva, nem másznék olyan merészen az ágyra. Amint megmozdul a kupac, hátrálni szeretnék, de Jongin gyorsabb nálam, és a takaró alól kidugott karjai rögtön maga mellé rántanak.

– Ha nem hagysz fel ezzel a becenévvel, tényleg hazaküldelek! – közli megjátszott felháborodottsággal. – Viselkedj jól, mert hosszú távon itt szeretnélek tartani. Tudod, miért? Igazából csak azért kellesz, hogy elűzd a rémálmaimat. Amikor velem alszol, sosem környékeznek meg. – Elbűvölő mosollyal simít végig az arcomon, és vágyakozva emeli pillantását az ajkamra, de úgy döntök, hogy az első estén minél kevesebbet adok magamból. Persze azt nem garantálom, hogy tartani fogom magam az elhatározásomhoz, de igyekszem.

– Akkor olyan álomfogóként használnál? Ez is munkának számít, úgyhogy több fizetést kérek. De azért remélem, hogy néha okozhatok neked álmatlan éjszakákat. – Amint kihuny a kis lámpa fénye, felbátorodom, és kezem lassú vándorútra indul egyelőre még csak a karján.

– Fizethetném természetben a „másodállásodat”? Amúgy meg nem vagyok annyira álmos, úgyhogy megmutathatod, mire gondolsz álmatlan éjszaka címszó alatt. – A sötétség és Jongin hangjának bársonya ravasz kígyóként tekerednek körém, és olyan dolgokra sarkallnak, amikre nappal még nem lennék képes. Benyúlok a pólója alá, hogy egyenként számoljam meg a kockáit, miközben a nyakát megismertetem a nyelvem játékával. Amikor a szorítása erősödik a derekamon, hátrahúzódom, nehogy egyszerre túl sokat kapjon a jóból.

– Sajnálom, de tegnap éjjel egy szemhunyást sem aludtam miattad, amit ma be kell pótolnom. – Adok egy cuppanós puszit az arcára, és magamra húzva a saját takarómat az ellenkező irányba fordulok. Vajon néhány nappal ezelőtt Krystal aludt ebben az ágyban, és most az ő helyén fekszem? Az ágyneműnek nincs női illata, vadonatújnak tűnik, de lehet, hogy csak a mosásnak köszönheti a frissességét. Végül is nem tök mindegy, hogy együtt aludtak vagy sem? Én is éveken keresztül valaki más mellett hajtottam álomra a fejem… Elszorul a szívem, amikor eszembe jut, hogy ebben a pillanatban az én helyemen biztos Yixing fekszik.

– Baek? Nem szeretnél ideköltözni? – Ez a kérdés valóban elhangzott, vagy már az álmom része? Nem hinném, hogy elaludtam, mert túlságosan kínzott annak a gondolata, hogy mostantól Yixing játssza a szerepem Jongdae életében, és ez a mondat is egyre messzebbre száműzi a nyugodt pihenés lehetőségét. Nem ér hozzám, a hangja sem olyan magabiztos, mint amilyen előbb volt; ezek szerint fél a visszautasításomtól. Hogy mondhatnék neki nemet, amikor ennyire reménytelin, ugyanakkor rettegve vár a válaszomra? Hogy mondhatnék igent, amikor az egyéb dolgok mellett erre sem vagyok még felkészülve? Őszintén szólva meg sem fordult a fejemben, hogy a helyett, hogy maga alá teperne, egy ilyen ötlettel fog előrukkolni. Arra felkészültem, hogy visszautasítsam a szexet, konkrétan begyakoroltam egy hangzatos mondatot, amit elsüthettem volna „támadás” esetén. De az is lehet, hogy hagytam volna legyőzni magam, és amnéziást játszva megfeledkeztem volna a szövegemről. De erre a helyzetre nem gyártottam terveket, úgyhogy a legjobb az lenne, ha alvást színlelnék. De ha így tennék, holnap is előhozakodna ezzel, és fényes nappal sokkal nehezebb lenne a szemébe mondanom az igazat. Így hát vetíteni kezdek, ezzel kikerülve a tényleges válaszadást.

– Nagyon rossz alvó vagyok. Mármint én magam jól alszom, de ez kevésbé mondható el arról, aki mellettem van. Álmomban hánykolódom, rúgkapálok, amitől nem tudnád rendesen kipihenni magad, pedig neked nagyon fontos, hogy frissen és üdén ébredj. Az is lehetséges, hogy véletlenül megsértenélek éjszaka, és ennek következtében nem tudnál másnap műteni… – Nem szól semmit, én pedig hanyatt fordulok, hogy a plafont bámulhassam, mert az alvásomnak úgyis lőttek. Ahogy egyre jobban kattog az agyam, rájövök, hogy nem szabadott volna nemet mondanom. Van, hogy Jongin huszonnégy órás műszakokat vállal, szóval, ha nem laknék itt, még kevesebbet találkoznánk. Egyébként is nehéz egy orvos párjának lenni, és tűrni a vérfagyasztó beosztásait, de ha pluszban a távolság is elválasztana, sokkal rosszabb lenne. Nem vehetem el tőle azt, hogy arról ábrándozzon egy beavatkozás közben, hogy az otthonunkban várom őt egy isteni vacsora kíséretében, amit együtt fogyaszthatunk el. A kaját természetesen rendelném, mert amint megkóstolná a főztöm tényleg kiábrándulna belőlem. – Ha kellőképpen lefárasztasz, akkor talán békésebben aludnék… Amúgy ha ideköltöznék, hozhatnám a cicámat? – Újra felé fordulok, és örömmel fogadom körém záruló ölelését. Gyengéden megcsókolja az állam, ebből arra következtetek, hogy nem haragszik azért, amiért első nekifutásra hárítottam a kérését.

– Minek neked egy cica? Mindent megadhatok, amit egy macskától kaphatsz: tudok hízelegni, hagyom, hogy megsimogass, és még a farkam is vastagabb…

– Kim Jongin, rossz hatással van rád Sehun! Ne mondj ilyeneket, mert esküszöm, idő előtt fogok meghalni! Legalább egy kicsit hadd élvezzem a közös életünket! – nyafogom a vállába, ami rázkódik a nevetéstől. Le kell váltanom Sehunt a Három Muskétásban, mert el fogja rontani az én angyali dokimat. De akkor még többet lógna anyám nyakán, na meg a miénken is, ami szintén rossz megoldásnak bizonyul. Amúgy már többször megállapítottam, hogy Jongin pimaszul flörtölős oldala ugyanannyira bejön, mint ártatlan énje, csak sosem tudom, hogy melyik van éppen soron, ami folyamatos meglepetéseket okoz. – Előbb költözz be te, aztán majd meglátjuk – sóhajt fel, mivel megjelennek lelki szemei előtt a jövőbeni megtépázott bútorok. Bódító illata, és egyenletesen lüktető szíve egyaránt jó altatóként szolgálnak, és hiába szeretném maximálisan kihasználni az első közös esténket, nem tudok ellenállni a hívogató mélységnek. Tényleg végigvirrasztottam a múlt éjszakát, úgyhogy olyan hirtelen alszom el, mintha fejbe vágtak volna. Az az utolsó gondolatom, hogy nem nagy veszteség, ha nem csókolom sebesre a száját rögtön az elején; úgyis ide fogok költözni, szóval annyiszor tehetem meg, ahányszor csak a kedvem tartja.

– Jó reggelt, szerelmem! Ha nem akarsz életedben először elkésni, akkor ébresztő!

– Hagyjál!

– Már szerelmemnek sem szólíthatlak? Azt is egy idétlen becenévnek tartod? – Lehúzom róla a takarót, és végigcsókolom az arcát, hátha az kellő motivációt jelent a felkelésre. Elveszem a kezét a szeme elöl, hogy egy kis időre még a karjába fészkelődhessek, de végtagjai bénultan hevernek a teste mellett, mintha képtelen lenne megmozdítani őket.

– Nem az a baj… Azt hittem, csak kamuzol, amikor azt mondtad, hogy rosszul alszol, de ez tényleg így van! Ez volt életem legborzalmasabb éjszakája! Be foglak utalni Dr. Kanghoz, ő nagyszerű alvás terapeuta. Biztos megvan annak az oka, hogy miért mocorogsz végig éjszaka.

– Ó, a jóképű Dr. Kang! Szívesen lennék a páciense. Milyen klassz lenne, ha úgy tesztelné a módszereit, hogy test közelből figyelné meg az alvási szokásaimat.

– Ne is álmodj róla! Én tökéletes anamnézist tudok neki adni. – Szemtelen felvetésem hallatán menten kipattan a szeme, és egy pillanat alatt fölém kerekedik, hogy észveszejtő csókokkal feledtesse el velem a világ összes hímnemű lényét. Elég butus, ha azt gondolja, létezik más férfi számomra, de tetszik, hogy féltékenységi rohamban tör ki, amint helyesnek titulálok valakit. Azt hiszem, ezt igen gyakran fogom eljátszani a jövőben.

– Az elmúlt éjszaka után már nem is szeretnéd, hogy ideköltözzek? – kérdezem kifulladva két csók közt. Hiába aludtam el a karjában, szokásos vergődéseim közepette teljesen máshol kötöttem ki reggelre. Mindig is sajnáltam Jongdae-t, most meg őt sajnálom, amiért ilyen helyzetbe hozom őket, amíg én tökre kipihenten vághatok neki egy újabb napnak.

– Ne reménykedj! Majd hozzászokom. – Szorosan magamhoz ölelem, és kicsit visszaveszek a tempóból, mert ha így folytatjuk, tényleg el fogunk késni. Muszáj megtennem az első lépést, úgyhogy kelletlenül kimászok az ágyból, és ezzel Jongint is távozásra bírom. Betrappolok a konyhába, előkotrok valami kekszféleséget az egyik polcról, és miután levágódom az asztalhoz, olyan igazi paraszt módjára tányér nélkül zabálni kezdek. Beteges örömmel tölt el az első morzsák látványa, amik az addig szűz asztalon landolnak. Mondanom sem kell, hogy Jongin nincs annyira elragadtatva attól, amit csinálok, amikor felfedezi a fürdőből kilépve.

– Kérsz? – csámcsogom akkorára nyitott szájjal, amekkorára csak lehet.

– A mosogatáson akarsz spórolni? Ha hangyák fognak megjelenni miattad…

– Egy hangya! Remek háziállat lesz, amíg Mars nincs itt!

– Hmmm, mi ennek a játéknak a neve? „Hogyan veszítsünk el egy pasit egy nap alatt?” Dolgozz keményebben, mert nemsokára lejár a határidő! – Olyan szívesen meglocsolnám egy kis narancslével a terítőt, de ezt estére kell halasztanom, mert már teljes harci öltözékben áll az előszobában, és a végén még képes lenne itt hagyni, ha nem kapom össze magam. Azért nem vagyok olyan bunkó, hogy ne takarítsak el magam után, de azt sajnálom, hogy nem csináltam egy fotót a rumliról, ami nemrégiben az asztal tetején ékeskedett. Nem akarom kihúzni nála a gyufát, de akkor is életet fogok varázsolni ebbe a szürkeségbe, ha ez néhány apró hangyácska jelenlétébe kerül.

Levakarhatatlan vigyorral az arcunkon lépünk be a kórházba. Az úton Jongin még álmos volt egy kicsit, de harsány éneklésemmel azt hiszem, sikerült végleg felébresztenem. Kivételesen nem arra mentem, hogy szépen jöjjenek ki a hangok, az volt a célom, hogy megnevettessem őt, és ez olyan jól sikerült, hogy egyszer a nagy röhögő görcsnek köszönhetően majdnem átment egy piros lámpán, ami az ő értelmezésében kábé akkora bűnnek számít, mint az ittas vezetés. Minden adandó alkalmat kihasználtunk a csókolózásra, és a téli hideg ellenére nem volt szükség arra, hogy bekapcsolja a fűtést a kocsiban, mert a szerelmünk lángja kiolthatatlanul melegített minket belülről. Bár azt nem tehetjük meg, hogy kézen fogva lépjük át az épület küszöbét, majd’ kicsattanunk a boldogságtól, amiért egy helyen dolgozhatunk, és amiért többször láthatjuk egymást a munkaidő alatt. Jongin irodájának biztonságában érzékeny búcsút veszünk egymástól, ami nem fájdalmas, mégis nehezemre esik akár csak öt percre elszakadnom tőle. Ismét nekem kell előbb kisétálnom az ajtón, mert attól félek, hogy Jongin képtelen lenne megálljt parancsolni magának, ezért számomra szokatlan módon bele kell helyezkednem egy felelősségteljes és mindent figyelembe vevő felnőtt férfi szerepébe.

Nem ildomos ekkora mosollyal a képemen mászkálnom a kórház folyosóján. De érdekes módon a betegek, akiket az egyik kórteremből a másikba szállítanak, nem veszik ezt rossznéven, sőt, annak ellenére, hogy nagy fájdalmakkal küzdenek, visszamosolyognak rám. A kedvem azonban fokozatosan lelohad, amikor egyre biztosabbá válik számomra, hogy ki fekszik az egyik hordágyon. Sosem feledem azt a szomorú szempárt, akinek a tulajdonosa reménytelenül várakozott aznap a vőlegénye érkezésére, ahogy azt sem, hogy milyen szépen felragyogott, amikor az illető betoppant. Meg kell kapaszkodnom az ágy szélében, mert beleszédülök a tudatba, hogy Krystal fekszik rajta. Rá egyszer sem gondoltam az elmúlt órákban, pedig várható volt, hogy meg fogják rázni a történtek. És mi lesz velünk így ez után? Ha a doki tudomást szerez róla, bűntudata támad, és vissza fog menni hozzá, nehogy nagyobb baja legyen. De van ennél rosszabb opció is. Krystal meghal, és a halála örökké a lelkünkön fog száradni…

Zavarodottan csinálom végig a napot; néha sikerül feloldódnom a gyerekek jóvoltából, de folyton ott motoszkál az agyam rejtekén, hogy mi lehet a lánnyal. Délután kiderítem, hogy melyik kórteremben helyezték el, és meg sem állok, amíg az ajtaja elé nem érek. Ott azonban Jonginba ütközöm, aki pont bentről jön kifelé. Gondterhelt arcot vág, amiből arra kell következtetnem, hogy nekünk csak pár óra boldogság adatott. Ez van. Igazából egész nap erre a pillanatra készültem, úgyhogy nem ért váratlanul a dolog.

– Képzeld, van két bőröndöm, amiket sosem használtam. Azt hittem, most fogom először, de úgy látszik, tévedtem… – Hiába küzdök olyan nagyon, nem bírom visszatartani a forró könnyeket, amik árulkodó jelként szántják végig az arcom. Jongin értetlenül vizslat, majd amikor összerakja a mondanivalóm értelmét, düh villan a szemében. Csak tudnám, miért lett mérges. El akarok menni mellette, de elkapja a csuklóm, és vészesen közel ránt magához.

– Megtennéd, hogy nem fájdítod a szíved felesleges drámákkal? Te az én „betegem” vagy, érted? És én nem engedem, hogy tönkremenjen a szíved, úgyhogy megtiltom, hogy eltérj attól a kúrától, amit felírtam neked. Szerelem, boldogság, még több szerelem… Baekhyun, nézz már rám! Eddigi életem során mindig irányított valaki. Nem a saját vágyaim szerint éltem, de ennek vége. Lesz egy hosszadalmas műtétem, szóval menj haza anyukádhoz, pakolj össze, fogj egy taxit, és vidd át a cuccaid hozzám! Őrületesen meg szeretnélek csókolni, hátha attól észhez térnél, de már így is sokan bámulnak, úgyhogy most lépek. – Az egyik markomba nyomja a lakáskulcsát, a másikba pénzt a taxira, amit vissza akarok neki adni, de nem hagyja. Halálos nyugalommal elsétál, mintha mi sem történt volna, én pedig ott maradok leforrázva és mozdulatlanul. Arra számítottam, hogy az estét megint azzal fogom tölteni, hogy anya vállán sírom ki magam, erre az én szuperdokim egy szempillantás alatt sutba vágta a terveim. Boldog vagyok, de nem hagy nyugodni a bent fekvő lány állapota, ezért halkan benyitok.

– Te vagy Baekhyun, igaz? Reméltem, hogy meg fogsz látogatni. – Krystal gyengének tűnik, mégis kedves mosollyal invitál közelebb az ágyához. Hogy tud így mosolyogni arra, aki elvette tőle a szerelmét? Hogy tud ilyen bájosan nézni arra, aki miatt idekerült? – Nem szeretném, ha lelkiismeret-furdalásod lenne, ugyanezt elmondtam Jonginnak is. Nem azért lett rosszabb az állapotom, mert elhagyott, hanem azért, mert beteg vagyok. Ezzel az erővel simán megállhatott volna a szívem a nászéjszakánkon is. Tudod, hogy éreztem magam, mialatt Jonginnal jártunk? Mintha én lennék a pompomlányok vezére, ő meg a focicsapat kapitánya egy lányregényben. A suli legcsinibb csaja a legdögösebb pasijával, ahogy az a nagykönyvben meg van írva. A barátnőim piszok irigyek voltak rám, amikor mutattam nekik egy közös képet rólunk, csak azt nem vették észre, hogy Jongin mosolya egyiken sem volt valódi. Egyszer azt kívántam, hogy hadd lássam Jongint szívből mosolyogni a körülményektől függetlenül. És ilyen mosolyt egyedül te tudsz varázsolni az arcára. Nem tudom, szerelmes voltam-e belé valaha, vagy csak a megszokás tartott mellette, de az biztos, hogy boldognak szeretném látni. A szakításunkkal kinyílt előttem a világ. Képzeld, szemérmetlenül megbámultam az összes orvost, akik behoztak ide. Szerinted miért van az, hogy az összes doki olyan jól néz ki? – Elnevetem magam, és fesztelen csevegésbe elegyedem a szerelmem ex menyasszonyával. Lehet, hogy ez kissé bizarrnak tűnik, de a lelkemet felszabadítja az a tudat, hogy nem törtük szilánkosra az amúgy is beteg szívét. Ha kikerül innen, és elmegy egy buliba, minden ujjára legalább két pasit fog találni, úgyhogy bőven lesz lehetősége a válogatásra.

Megkönnyebbülten indulok a kijárat felé, de útközben egy felettébb szomorú Yixingbe botlok. Hirtelen azt kívánom, hogy kössön belém, mint régen, de egy pillantásra sem méltatva megy el mellettem. Utána iramodom, mert úgy érzem, társaságra van szüksége, bár az biztos, hogy rám kíváncsi a legkevésbé a világon. Utána szólok, megkérdezem, hogy segíthetek-e valamiben, mire rám emeli sírástól vörös és feldagadt szemeit, melyekből nem harag, csupán színtiszta bánat árad felém. Soo azt mondta, tegnap este Jongdae és Yixing randiztak… A francba! Ezek szerint rosszul sült el a dolog. Kezdetben csúnya módon féltékenykedtem, de most arra gondolok, hogy bárcsak nekik is hozzánk hasonló boldog pillanatokban lett volna részük.

– Egyszer azt mondtad nekem, hogy Jongdae sosem fog elfelejteni téged. Örülhetsz, mert igazad volt. Minden percben te jársz a fejében… – Amikor meglátom lefelé görbülő száját, és ökölbe ránduló kezeit, esküszöm, szeretném barátilag hátba veregetni, és biztosítani arról, hogy minden rendben lesz. Milyen jó lenne, ha Jongdae Krystalhoz hasonlóan könnyedén tovább tudna lépni! Biztos vagyok benne, hogy többet érez Yixing iránt barátságnál, mégsem képes megszabadulni a szellememtől. Amikor a kínai srác reményvesztetten faképnél hagy, a mobilom után nyúlok, hogy egy olyan számot üssek be rajta, aminek a tulajdonosa remélhetőleg a segítségemre lesz.

– Sera! Tudom, hogy imádtok a kerítőnő szerepében tetszelegni, és hogy odavagytok a romantikus sztorikért. Szóval lenne egy újabb feladatom számotokra.

Dudorászva akasztgatom be a ruháimat Jongin szekrényébe. Nincs sok cucca, ezért tök kényelmesen elférnek benne az enyémek is. Amikor közöltem anyával, hogy eddig tartott az az időszak, amit újra nála töltöttem, örömködve sikoltozásban tört ki, ugyanis azt hitte, hogy Jongdae és én kibékültünk, és haza költözöm. Kicsit visszavett a lelkesedéséből, amikor felvilágosítottam, de végül azt mondta, az a lényeg, hogy ismét látja azt a csillogást a szememben, amit úgy szeret, meg hogy az utolsó falatig elfogyasztottam a kaját, amivel megkínált, sőt, még Jonginnak is hoztam belőle.

Elégedetten mérem végig a szépen elrendezett ruhákat, bár az elején eljátszottam a gondolattal, hogy mindet a földre hányom, hogy egy újabb kupival lepjem meg a dokit, de amint hazaér, jobb dolgom is lesz annál, minthogy akkor kezdjek neki a pakolásnak. Továbbá beszereztem egy szivárványszínben pompázó, isteni illatot kibocsátó cserepes virágot, ami egy csapásra barátságosabbá teszi a nappalit. Az ablak és az ajtó közt tarka szalagokat feszítettem ki, melyekre ráírtam azokat a szövegeket, amik Jongin jelei voltak számomra tegnap, illetve nekem mondott romantikus szavait, amik közül egyet sem felejtettem el.

Amikor nyílik az ajtó, felvillanyozva rohanok oda hozzá, és miközben vetkőzik, körbe mutogatom neki a művem. Egy elégedett mosollyal nyugtázza, pár perc alatt felfalja az asztalra készített ételt, majd elterpeszkedik a tévé előtt helyet foglaló kanapén.

– Gyerünk, Leo! – kiáltja, amint a képernyőn felsejlik egy jelenet.

– VIXX koncert megy a tévében? – pattogok mellé nagy lelkesen.

– Nem, Barcelona meccs – vigyorog rám fölényesen, mintha tudná, hogy ki nem állhatom a focit. Most ez komoly? A pasim a második közös esténken focit fog nézni a helyett, hogy velem foglalkozna? Ha ezt tudom, otthon maradtam volna, hogy játszhassak Marssal! – Szívem, ne takard már ki a képet! Miattad lemaradtam egy ziccerről! – Ó, hogy az a… Ilyeneket szokott mondani egy férj huszonöt éves házasság után a feleségének. De hát mi tegnap este jöttünk össze! Ennek ellenére inkább a labda gömbölyűsége érdekli, amikor olyan művészien hajolgattam előtte, hogy a formás fenekemmel elvonjam a figyelmét.

Csalódottságomban előveszem a laptopom, és benyomok rajta valami filmet, amin olyan hangosan nevetek, amivel remélem, idegesíteni fogom őt. Azt sem tudom, miről szól, mert folyamatosan Jongin felé lesek, hátha felfedezek rajta egy árulkodó jelet arra, hogy bosszantja, amit csinálok, de teljesen bele van merülve abba a hülye meccsbe. Amikor eljön a félidő, odasettenkedik mögém, és kihúzza a fülhallgatót a fülemből, hogy halljam, amit mond.

– Te, aki olyan nagy állatbarát vagy, így hahotázol egy filmen, amiben egy kutyát kínoznak? Gyere, van negyed órám egy kis kényeztetésre. – Kiakadok, amikor kérdés nélkül lecsapja a laptopom fedelét, és a kanapé felé kezd rángatni.

– Meg akarom tudni, hogy mi lesz a film vége! – kapálózok, de magabiztosan a kanapéhoz szegez, úgyhogy nincs menekvés. Fél perc alatt elfelejtem, hogy én most meg vagyok rá sértődve, mert a csókjai még jobban elbutítanak, mint amilyen alap esetben vagyok. A mámorító pillanatok azonban tényleg csak negyed órán keresztül tartanak, mert amint felhangzik az a francos síp, ülő helyzetbe vágja magát, és úgy tesz, mintha ott sem lennék. – Góóóóóóóól! Ilyet csak Messi tud csinálni! Láttad, hogy játszott ki mindenkit maga körül? Baek… Baek! Jól van… Tessék, kikapcsoltam.

– Ne kapcsold ki! – Elveszem tőle a távirányítót, és megnyomok rajta egy gombot, hogy újra a meccs tűnjön fel a képernyőn. Jongin kikapja a kezemből, és miután megint kikapcsolja a tévét, olyan messzire rakja, hogy ne érjem el. – Most mit csinálsz? Nem akarom elrontani a szórakozásod.

– Majd megnézem az összefoglalót, amíg fogat mosol, az úgysem két percig tart. – Fészkelődöm egy sort, de nem sikerül kimásznom alóla, inkább még jobban ingerlem a mocorgásommal. Sóhajtozva harapdálja az ajkam, ezzel azt bizonyítva, hogy tetszik neki, hogy engem választott a foci helyett. – Milyen szörnyűséges becenevekkel illettél még magadban? – érdeklődik felkönyökölve, hogy kényelmesen a szemembe nézhessen.

– Eleinte Seggfej doki voltál. Aztán Dr. Szexi, Szuperdoki, Dr. Szívtipró… meg ilyenek.

– És most éppen melyik vagyok?

– Most a saját bejáratú házi dokim vagy, aki vigyáz rám, és teljesíti a kívánságaimat.

– Az orvosok nem szoktak kívánságokat teljesíteni. De egyébként mit kívánnál?

– Hogy szokj le a cigizésről! – vágom rá gondolkodás nélkül azt, ami a legjobban zavar.

– Ha megengeded, hogy együtt mossunk fogat, leszokom!

– Ne már! A cigizés káros, megrövidítheti az életed, aminek nagyon hosszúnak kell lennie.

– Mennyire hosszúnak?

– Minimum hatvan évet kell még élned! Együtt akarok megöregedni veled. Látni szeretném a ráncos kezed, ami úgy fog remegni, hogy a poharat sem bírod majd megfogni, nemhogy a szikét. És szeretném, hogy láss engem olyan rondának, hogy könyörögj azért, hogy öltsem magamra a bohóc jelmezt, mert a nélkül rám sem bírnál nézni.

– Csodálatos jövőkép! Mindenképpen meg kell valósítanunk! – kacag fel jóízűen.

– Van egy ötletem! Ha rá akarnál gyújtani egy szálra, le kell foglalnod a szád valami mással. Akárhányszor cigire vágysz, csak csókolj meg, és garantálom, hogy rekordidő alatt le fogsz szokni. Vágjunk is bele! Gondold azt, hogy eszméletlenül sóvárogsz egy jó kis slukk után. Akkor jövök én, és… – Miután sikerül kimásznom alóla, gyengéden lenyomom a kanapéra, hogy ezennel én kerülhessek felülre. Összefogom a csuklóit, és a feje fölé húzom, hogy esélye se legyen hozzám érnie; most rajtam van a sor, hogy megmutassam neki, mitől döglik a légy. Izgalommal vegyített idegességgel néz fel rám, mintha attól tartana, hogy képtelen lesz ellenállni nekem. Hosszú pillanatokig meredek a szemébe, amit nem tűr túl sokáig, és felemelkedik, hogy ő kezdje el azt, amit én akarok. Fejcsóválva visszatessékelem a helyére, és centiről centire ereszkedem le hozzá, amíg a homlokunk és az orrunk össze nem ér. Benedvesítem az ajkát, de utána megint hátrahúzódom, mert ki akarom élvezni, hogy nagyokat nyelve azon töpreng, vajon mi lesz a következő lépésem. Lágyan simogatom a száját az enyémmel, és akkor sem vagyok hajlandó többet adni neki, amikor egy halk morgás tör fel a torkából. Amikor a nyelvemet végighúzom az övén, mohón gyorsítani szeretne a tempón, de addig visszakozom, amíg rá nem jön, hogy ezúttal én diktálom az ütemet, és ha nem megy bele, nem fogom folytatni. Kóstolgató, részletekbe merülő csókomnak köszönhetően vergődni kezd alattam, amire ráteszek egy lapáttal azzal, hogy vele egy ritmusban ringatom a csípőmet. – Érzed már, hogy kicsit sem kívánod a cigarettát?

– Nem – nyöszörgi elfúló hangon. Hazudsz, Kim Jongin, de a vallatás végére úgy fogod kiénekelni az igazságot, mint egy dalos pacsirta! Lejjebb csúszok, hogy a nyelvem hegyét a kulcscsontjához érintsem, de olyan finoman, hogy alig érezze, és még többet kívánjon belőle. A nyakát cirógatom a leheletemmel, direkt nem veszem birtokba azt sem. Felhajtom a pólóját, és azzal, hogy egy pillanatra hozzáérek a mellbimbójához, mindkettőnkből sikerül kicsalnom egy nyögést. Kezdem elveszíteni az irányítást magam felett, és a helyett, hogy folytatva a stratégiát ennyinél megállnék, kissé hevesen megszívom az egyik bimbót. Közben a mutatóujjamat a szájába dugom, ő pedig automatikusan ugyanolyan szívó mozdulatot tesz.
– Mi a véleményed a leszokásról?

– Ugyanaz – suttogja, miközben végig nyal az ujjam hosszán. Nem adhatom fel előbb nála! De ha így folytatja, fel kell világosítanom arról, hogy mást is a szájába tudok adni, ami remek cigi helyettesítőként szolgálna. Na meg ha a leszokásban kicserélünk egy betűt, akkor sokkal kielégítőbb tevékenységet fogunk kapni. Kicsit lejjebb húzom a nadrágját, de csak annyira, hogy hozzáférjek a csípőcsontjához, amin többször végighúzom az ajkam. A kezem akaratlanul kőkemény férfiasságára téved, ami olyan közel van hozzám, hogy képtelenség figyelmen kívül hagyni. Megszorítom, és dörzsölgetni kezdem a tenyeremmel, mire időközben szabaddá vált ujjai a tarkómra vándorolnak. – Baek… Azt hiszem… menni fog… ez a leszokás dolog… – zihálja, és kicsit eltol magától. Felhúz, hogy egy magasságba kerüljön a fejünk, és megcsókol, hogy ezzel tántorítson el a folytatástól. Tehát még ő sem akar szexelni. Jobban mondva ő még nem akar, mert én már rohadtul benne lennék… Jobban mondva azt akarom, hogy ő legyen rohadtul bennem… Ah, de most koncentráljunk a csókra, mert az is rohadt jó!

***

– Ó, hogy milyen jóképű fiút szerzett magának az én Baekhyunom! – kezdi anya, amikor végre ráveszem magam, hogy bemutassam neki Jongint. – Tudjátok, a barátnőim mindig azt mondják, milyen jó lenne, ha a lányaik felszednének egy orvost, aki még helyes is. Meg fognak halni az irigységtől, ha eldicsekszem azzal, hogy az én fiamnak sikerült megfognia az Isten lábát! – Oké, ennél rosszabb indításra számítottam, de gyorsan beljebb tessékelem Jongint, nehogy anya elvesse a sulykot, ha belemerül a részletekbe. – Ez volt Jongdae kedvenc étele – jegyzi meg anyám, amikor leülünk a vacsorához. Fél óra alatt tizenkétszer említette Jongdae nevét. Számoltam. Annyira tudtam, hogy nem fog zökkenőmentesen haladni az este! De karácsonykor kettesben akarok lenni a szerelmemmel, ezért döntöttem úgy, hogy az előtte való napon tiszteletünket tesszük jó anyámnál. Amikor szóba hozza Jongdae-t, még a szeme is könnybe lábad, amit kissé túlzásnak érzek, hiszen azért annyira közel nem álltak egymáshoz. Terelve a témát valami cuki karácsonyi sztori után kutatok a fejemben, de mielőtt megtalálnám, anya ebben is megelőz, hogy további kellemetlen szituációnak tegyen ki. – Képzeld, Baekhyun még tizennégy éves korában is hitt a Mikulásban. Imádott a nagyszakállú ölébe ülni, aminek a miértjét sikerült megértenem a coming out-ja után.

– Anya! Nem akarod áthívni Sehunt? Szerintem ráférne egy nagytakarítás a lakásra az ünnepek előtt. És ajándékba hozhatna neked egy virgácsot, mert úgy hallottam, elég rossz kislány voltál… – Anyám arca pipacspirossá válik, de nem tudom eldönteni, hogy azért, mert szégyelli, hogy tudomást szereztem a kis titkáról, vagy esetleg azért, mert elképzeli, ahogy Sehun elfenekeli. Nekem viszont hányingerem támad a fejemben megjelenő képnek köszönhetően, úgyhogy amint befejezzük az evést, felhívom Jongint a szobámba, hogy azt is megmutassam neki. Ő azonban huncutul csillogó szemmel az ágyamra telepszik, tudtomra adva, hogy fikarcnyit sem érdekli a berendezés, a rólam hallott történet viszont annál inkább.

– Ho-ho-hó! Ülj szépen a Mikulás bácsi ölébe, gyermekem! – Elmélyített hangon szólal meg, és maga felé fordít, hogy vele szembe legyek, amikor teljesítem a kérését. – Mondd el szépen, hogy milyen kisfiú voltál idén!

– Én mindig jó vagyok, de ebben az évben extrán jó voltam! Elcsavartam egy olyan srác fejét, akit mindenki meghódíthatatlannak tartott, és azóta bearanyozom minden napját.

– Valóban? És milyen ajándékot szeretnél ezért a nemes tettedért? Itt van a puttonyom, bármit választhatsz belőle – mutat a képzeletbeli zsákjára, ami elvileg mellette foglal helyet.

– Az a helyzet, hogy én a Mikulás bácsit akarom! – kiáltom kicsit selypítve, hogy én is hitelesen adjam a telhetetlen kiskölyök szerepét.

– Ajánlom magam helyett a rénszarvasaimat. Azokon még lovagolni is tudnál.

– Én a Mikulás bácsin is tudok lovagolni! Megmutassam? – Hanyatt lököm az ágyon, és a csípőjére ülve bizonyítom be, hogy ez a művelet egyáltalán nem lehetetlen. Nem bírja visszatartani a nevetését, főleg amikor úgy teszek, mintha a kezembe venném a kantárt, és úgy kezdek mozogni rajta, mint a lovasok szoktak ügetés közben.

– Baekhyun-ah, anyukád fel fogja jelenteni a Mikulás bácsit, ha ilyeneket csinálsz – kuncog, és magára húz, hogy szenvedélyesen lecsapjon a számra.

– Gyerekek! Azt csináltok, amit akartok, én nem fogok kopogás nélkül rátok nyitni. sőt, még kopogás után sem, szóval nyugodtan lazuljatok el! – kiált fel anya a konyhából. Jongint szórakoztatja a megjegyzése, de engem bosszant, hogy ennyire szabadelvűnek mutatja magát.

– Anyám egy katasztrófa! – fúrom a fejem a mellkasába szégyenkezve. Eddig akárhány fiúval maradtam kettesben a szobámban a tudtunkra adta, hogy őt egyáltalán nem zavarja, ha rosszalkodni fogunk, pedig tegnap telefonon külön megkértem, hogy most ne játssza el ezt. Mégis mi értelme lenne annak, hogy itt essünk egmyásnak Jonginnal, amikor otthon is megtehetjük? Utálom, hogy feltűnési viszketegségben szenved, és hogy folyamatosan éget azok előtt, akik fontosak számomra. Nyilván ezért találták meg a közös hangot Sehunnal, mert egyformák.

– Ha ismernéd az én anyámat, nem állítanád ezt – mondja Jongin kissé lehangoltan. Feláll, hogy jobban szemügyre vegye a szobámat, én pedig fekve nézem, ahogy lassan körbe jár, és egyenként megvizsgálja a hozzám tartozó emlékeket. A legtöbb dolgot magammal vittem, amik itt maradtak, inkább a gyerekkoromat idézik meg, amik szemmel láthatóan mosolyra fakasztják. Percekig nézegeti a béna rajzaimat, elolvassa a bugyuta verseimet, amit örömmel követek végig, de amikor egy bőrkötésű könyvecske akad a kezébe, felugrom, hogy elkobozzam tőle.

– Ezt nem láthatod! Ez a naplóm, szóval a magántulajdonom részét képezi. Nem gyerekes csacskaságok vannak benne, később írtam, ezért nem szeretném, ha elolvasnád.

– De engem minden érdekel, ami veled kapcsolatos. Hadd lapozzak bele! Csak egy oldalt fogok megnézni, esküszöm! – Fújtatva visszaadom neki, és magamban azért imádkozom, hogy a leglájtosabb részbe fusson bele. Elragadtatva üti fel, és olyan izgalommal veti bele magát, mintha valami izgalmas detektívregényt adtam volna a kezébe. Ráadásul hangosan felolvassa a látottakat, hogy még hallanom is kelljen azokat a hülyeségeket, amiket egykoron leírtam.

– „Ma is láttam az Álomsrácot. A B szárny egyik földszinti előadójában voltunk, ahol tökéletes rálátásom nyílt a helyre, ahol ült. Fele annyi idő alatt végzett a teszttel, amivel a többiek hosszasan kínlódtak, kivéve engem, mert én egy szót sem írtam, csak őt figyeltem szokásomhoz híven. Amint befejezte, unalmában a tolla végét kezdte rágcsálni, miközben kibámult az ablakon. Vajon mi járhat a fejében, amikor olyan ábrándos arckifejezéssel mered a semmibe? Vajon valaha megtudom, hogy miről álmodozik? Amikor véget ért az óra, a tömeg egy emberként özönlött ki a folyosóra, és az egyik lány nagy siettében meglökött, így a srácnak estem. Az ütközés miatt elejtette a könyveit, amikért gyorsan lehajoltam, hogy valamennyire jóvátegyem a bűnöm. Az egész jelenet filmbe illő volt, mert amikor felegyenesedtem, olyan elképesztően mosolygott rám, hogy biztos voltam benne, ez szerelem lesz első látásra részéről. Végre észrevett, végre tud a létezésemről! De az örömöm nem tartott tovább pár másodpercnél, mert miután megköszönte, tovább állt, és itt pontot is tehetünk a legnyomorúságosabb romantikus sztori végére.” – Az ölébe ejti a naplót, és alaposan megrágja a sorokat. Még egyszer végigfuttatja rajtuk a szemét, és erősen gondolkozva dől hátra, mielőtt megszólalna. – Olyan, mintha ez rólam szólna… Baek…?

– Ezért nem akartam, hogy elolvasd! Egy egyetemre jártunk. Az első napokban kiszúrtalak, és mikor rájöttem, hogy az orvosi nem nekem való, csak azért jártam be, hogy láthassalak. Ez annyira gáz! – sóhajtom a párnába temetve az arcom. Hallom, hogy Jongin lerakja a naplót, és érzem, ahogy lassú mozdulatokkal simogatni kezdi a hátamat.

– Az a gáz, hogy nem vettelek észre. Hogy lehettem ennyire vak? Akkoriban halt meg a nővérem, és semmi másba nem tudtam menekülni csak a tanulásba. Nem akartam senkihez sem kötődni, mert bebeszéltem magamnak, hogy amint megszeretek valakit, el fogom veszíteni. Ezért csukott szemmel jártam, pedig ott voltál egy karnyújtásnyira!

– Hé, ne ostorozd magad! – kérem, és a párna helyett az ő arcához nyomom az enyémet. – Egyedül a sorsban hiszek, és abban, hogy nincsenek véletlenek. Nem hívtam fel magamra a figyelmedet évekkel ezelőtt, és mondhatod, hogy így egy csomó idő kárba veszett, de abban is hiszek, hogy mindennek oka van. Ha akkor összejövünk, talán hónapok múlva szakítottunk volna, mert nem tudtad volna összeegyeztetni a tanulást egy kapcsolattal. Éretlenek voltunk, nem birkóztunk volna meg az elénk állított akadályokkal. És még most is fiatalok vagyunk, előttünk az egész élet! Nem rágódhatunk azon, hogy mi lett volna ha, csak a jelennek kell élnünk. És a Mikulás bácsi különben sem válaszolt arra, hogy megkaphatom-e ajándékba őt – váltok vissza a gügyögő hangnemre, hogy ezzel oldjam a feszültséget.

– Milyen figyelmetlen kisfiú vagy te! Nem veszed észre, hogy a Mikulás bácsi egy ideje kizárólag a tiéd? Egyébként, amikor álmodozva kibámultam az ablakon, arra gondoltam, bárcsak találkoznék egyszer valakivel, aki az egyetlenem lehetne. Ki gondolta volna, hogy azt, aki el fogja nyerni ezt a státuszt, már rég magamba bolondítottam.

Amikor anya megint felkiabál, hogy menjünk le, mert készített még valamit a számunkra, rögtön lebaktatunk, mert nem akarom, hogy újabb cikis mondatok hagyják el a száját.

– Ez egy vadonatúj recept, sosem csináltam még ilyen sütit. Remélem, hogy ez a te kedvenced lesz, Jongin-ah. – Hálásan pislogok anyára, aki egy „vettem az adást” mosoly után visszamegy a konyhába, hogy hozzon üdítőt is. Elégedetten konstatálom, hogy Jongin egymás után tűnteti el a sütiket, mert ez arra enged következtetni, hogy valóban a kedvence lesz.

– Látom, ízlik. Finomabb a muffinoknál, amiket én csináltam?

– Igen! – vágja rá habozás nélkül. A helyett, hogy megsértődnék, felnevetek őszinteségét hallva, és más oldalról közelítem meg a kérdést, hátha úgy az én javamra dönt.

– És finomabb a csókjaimnál is? Vigyázz, hogy mit mondasz! – rázom felé a mutatóujjam.

– A csókjaidnál nem létezik finomabb dolog a világon! – Pimaszul vigyorog, de a szemében rejlő szerelem elárulja, hogy igazat mondott, nemcsak azért füllentett, hogy megnyugtasson. – Amúgy tisztában vagy azzal, hogy csupa csoki az egész állad? Szerintem a fogkrém ugyanilyen szexin mutathat rajtad. – Ki akarok sprintelni a fürdőbe, hogy lemossam magamról, de a széken tart, és annak ellenére, hogy cselesen felemel egy szalvétát, a nyelvét húzza végig a maszatos helyen. – Mmmm, ez a süti sokkal finomabb, ha a pofidról ehetem tányér helyett.

– Tudod, hol lenne még finomabb? A testemen… – Átölelem, és nem törődve azzal, hogy anya bármikor visszajöhet, hagyom, hogy hosszabb ideig ízleljük meg egymás ajkait. Jongin néha elhúzódik, hogy hol a saját, hol az én számba rakjon egy falatot, majd újra beveti a nyelvét, hogy az összes lefolyó csokoládét gondosan megsemmisítse. Jaj, ha ezt Sehun látná, a legnyálasabb párnak titulálna minket, és közölné, hogy még a leszbiknél is rosszabbak vagyunk.

– Kicsikém, örülök, hogy meglátogattatok ma – húz magához anya, amikor Jongin beszáll a kocsiba, hogy kiálljon vele a ház elé. – Ha nem rémisztettem el Jongint, akkor eljönnétek jövő héten is?

– Amennyiben az elkövetkezendő egy hétben nem fogom elrémiszteni Jongint, igen.

– Olyan vagy, mint az anyád. Rémisztőek tudunk lenni, de az a szerencsénk, hogy csodás férfiakat kaptunk az égtől. Annyira hiányzik az apád… – szipogja a vállamba könnyek közt.

– Tudom, édesanya, nekem is… De mostantól minden meg fog változni, jó? Sokkal többször fogunk meglátogatni, és az a véleményem, hogy… nyitnod kéne egy új kapcsolat lehetősége felé. Na, nem a habtestű haverjaimra célzok ám, hanem egy kedves úrra, aki például egy cipőben jár veled. – Még egyszer megpuszilom, és sietősen elfoglalom a helyem Jongin mellett, mert igazság szerint már hiányzott, pedig kábé két perc telt el az elválásunk óta. – Van egy korszakalkotóan zseniális ötletem! – csapok a combjára, miután abbahagyom az integetést. – Apukád és anyukád között egy ideje megromlott a kapcsolat. Arra gondoltam, hogy összehozhatnánk őt egy bájos hölggyel. Mi a véleményed erről?

– Valamelyik ápolónőre célzol?

– Nem egészen… Az anyámra!

– Mi? Ne már! Jézusom… El tudod képzelni azt a helyzetet, hogy egy asztalnál ülünk egy családi ünnepen, és apám az anyáddal flörtöl? Fúj! Meg nem úgy van az, hogy te ránézel két emberre, azt mondod, hogy milyen jól összeillenek, és akkor ezt ők is így gondolják.

– Tudom! De adjunk nekik egy esélyt. A következő alkalommal hozzuk magunkkal apukádat, és majd elválik, hogy van-e köztük kémia vagy sem.

– Kémia… az apám és az anyád közt… De kár, hogy nincs hányózacskó a kesztyűtartóban! – Nem fogja elvenni a kedvem a fintorgásával, mert teljesen rákattantam erre az összehozós témára. Azt hiszem, az ikrek megfertőztek! Ott van Yixing meg Jongdae, akiknek muszáj együtt lenniük, és a szüleink, akik ha nem fognak passzolni, akkor keresek nekik mást. Nem elégszem meg annyival, hogy én a boldogság tengerében úszom, arra vágyom, hogy akiket szeretek, szintén rózsaszín ködbe burkolva lássák a világot. Szerelmet érzek mindenhonnan áradni, amit meg fogok osztani a többiekkel, hogy mindannyian egy nagy ölelésben egyesülhessünk.