2017. június 15., csütörtök

Nyugi Doki - Tizenhatodik szívdobbanás




Ne játssz a szívemmel!

– Kicsikém, ezt mind meg kell enned! Nem ízlik már az anyád főztje? Meg fogok sértődni, ha ma is csak csipegetsz belőle!  Anya lehúzza rólam a takarót, és az ágyam szélére telepszik. Amióta visszaköltöztem a családi fészekbe, minden reggel pazar ételdömpinget hagyott a szobámban helyet foglaló kis asztalkán, de mivel alig fogyasztottam belőle, elhatározta, hogy ma belém fogja tömni a falatokat, mint kiskoromban, amikor nem voltam hajlandó enni.
Nagyon furcsa újra itthon lakni. Szégyellem magam, hogy az adott helyzet kényszerített arra, hogy megint anya közelében legyek, mert különben a látogatásaim száma is igen csekély volt. Sehun felajánlotta, hogy mehetnék hozzá, de mivel egy csepp ingerenciám sincs arra, hogy esténként a szex hangjait hallgassam, két héttel ezelőtt megjelentem a házunk ajtajában anya legnagyobb meglepetésére. Nem tudott arról, hogy mi folyt a háttérben, úgyhogy teljesen ledöbbent, amikor kiborulva mindent elmeséltem neki. Annak ellenére, hogy nem találkoztak gyakran, nagyon szerette Jongdae-t, így azóta is azt hallgatom, hogy ki kéne békülnöm vele. Anya nem érthet meg, hiszen apa halála után sem szeretett bele másba; ő volt számára az egyetlen a kezdetektől fogva. Ettől függetlenül jól esett a gondoskodása, és rájöttem, hogy mennyire hiányzott az életemből.
– Beszélhetnénk? – kérdezi komolyan az idősebb Dr. Kim, amint beérek a kórházba. Követem őt az irodája irányába, miközben elkönyvelem magamban, hogy ez az utolsó reggelem ezen a munkahelyen. Biztos kiszagolta, hogy mit érez a fia irántam, ezért sürgősen el akar távolítani a közeléből, nehogy véletlenül meghiúsuljon miattam az esküvő. Pedig a lehető legnagyobb ívben elkerültem a dokit az ominózus eset óta. Rohadt nehezemre esett elfordulni, amikor besétált a látóterembe, de nem akartam befolyásolni, nem akartam nyomulni, mert azt gondoltam, azzal végleg kiábrándítanám magamból.
– Egy ajánlólevelet azért tudna írni? – kérdezem lehajtott fejjel az asztal felületét fixírozva.
– Baekhyun, miért hiszed azt mindig, hogy ki foglak rúgni? Azért hívtalak ide, mert arra szeretnélek kérni, hogy harcolj a fiamért. Tudom, hogy most bolondnak nézel, mert az átlag apák reakciója különbözne az enyémtől, de az az igazság, hogy én nem vagyok átlagos. – Nagyot dobban a szívem, amikor felnézve az én dokiméhoz hasonló mosoly terül el az arcán. Tényleg jól hallottam? Egy mélyen tisztelt orvos, aki ízig-vérig férfi a javából, inkább látná buzinak a fiát, a helyett, hogy feleségül venne egy bájos lányt? – Jonginnak nagyon nehéz gyerekkora volt. A nővére árnyékában kellett felnőnie, mivel a betegsége miatt az anyja folyton őt ajnározta, és a fiunkról tudomást sem vett. Én rengeteget dolgoztam, amit másképp csinálnék, ha visszamehetnék az időben. Nem voltam mellette, amikor szüksége lett volna rám, szóval megérdemlem, hogy most, amikor jóvá akarnám tenni a hibáimat, figyelmen kívül hagy. Egy szebb jövőt szeretnék neki, mint amilyen a múltja volt. Nem akarom, hogy olyan legyen, mint én, és a munkán kívül semmi ne létezzen számára. Akkor jöttem rá, hogy többet érez irántad barátságnál, amikor megsebesültél. Sosem láttam még annyira kikészülve, és sosem láttam ahhoz hasonló csillogást a szemében, amikor rólad beszélt. Miután a feleségem közölte, hogy Jongin megkérte Krystal kezét, rögtön fejmosásban részesítettem, ahogy a parti előtt is. Le akartam beszélni róla, azt mondtam neki, hogy szökjön meg veled, és kezdjen új életet egy másik városban, de hajthatatlan volt. Küzdj érte, Baekhyun! Ha továbbra is kerülni fogod, lehet, hogy szépen lassan beletörődik a sorsába. Mutasd meg neki, hogy mit veszíthet, ha nem téged választ.
– Nem tudom, mit mondhatnék, uram… Nem szeretne unokákat? Nem szeretne egy olyan párt a fiának, akivel gond nélkül villoghat a nagy eseményeken?
– Tehát szerinted az helyesebb lenne, ha kitagadnám, megverném, kidobnám a kórházból…? Nekem teljesen mindegy, hogy kivel van, ha boldognak látom. Ráadásul az plusz pontnak számít, hogy te szimpatikus vagy. Krystallal két szót sem tudok váltani, veled viszont milyen klasszat dumáltunk múltkor. Jó lenne visszanyerni Jongin szeretetét, és ha veled járna, két nagyszerű fiam lehetne egyszerre.
– Nekem nincs apám, szóval… – Nem tudom befejezni a mondatot a meghatottságtól. Amikor Dr. Kim magához ölel, mielőtt mennék a dolgomra, erősebbnek érzem magam, mint bármikor. Ha ő támogatja a kapcsolatunkat, minden energiámat arra fogom fordítani, hogy megváltoztassam Jongin álláspontját. Ha ő fiaként tudna szeretni, én apámként fogok tekinteni rá.

– Mi a francot keresel félmeztelenül a nappalinkban, Sehun-ah? – képedek el hazaérve. Kicsit le vagyok törve, mert annyira el volt ma havazva a doki, hogy semmiképp nem tudtam a közelébe férkőzni. Mondjuk, barátom jelenléte kapóra jön, mert úgyis kérni akarok tőle valamit, de akkor sem tudom hova tenni az otthonunkban való tartózkodásának miértjét.
– Basszus, most lebuktam! Elfelejtettem, hogy haza költöztél. Szóval… meg szoktam csinálni ezt-azt anyukádnak. Füvet nyírok, letörlöm a port, ő meg finom kajával lát el cserébe.
– Miért nem tudtam én erről? És azt továbbra sem értem, hogy miért vagy félmeztelenül.
– Mert le kell zuhanyoznom, miután leizzadok. És hát… észrevettem, hogy ha így flangálok, akkor anyukád dupla adagot szed. Amikor egyszer hagytam, hogy megmossa a hátam, egy egész tortát kaptam tőle hálája jeléül. – Elborzadva kapom a számhoz a kezem. Lehetséges lenne, hogy félreismertem az anyámat? Mi van, ha öreg korára elment az esze, és ráébredt arra, hogy mennyi évet vesztegetett el azzal, hogy az apámat gyászolta. Sehun meg az ördögnek is eladná a lelkét egy tál kajáért, úgyhogy simán kinézem belőle, hogy rámászott az anyámra! Jaj ne! A muter és én ugyanazzal a pasival voltunk? Ki fogom dobni a taccsot!
– Oh Sehun! Azt hittem, legalább a barátságunkat tisztelni fogod! Kihasználtad, hogy anyám milyen magányos, és…
– Ha most arra célozgatsz, hogy megdöntöttem az anyádat, csalódást kell okoznom. Ez nem az Amerikai pite huszadik része. Elfelejtetted, hogy veled játszom egy csapatban?
– Ez akkor sem jelentett problémát, amikor a filmekben kavartál idősebb nőkkel…
– Love and peace, Baekhyun-ah! Én csak hagytam, hogy legeltesse a szemét ezen a csodás testen. Mellesleg beszélgettem vele helyetted, megcsináltam azokat a dolgokat, amiket neked kellett volna, úgyhogy megköszönném, ha nem pattognál itt feleslegesen. – El nem tudom képzelni, Sehun mi az istenről cseverészhetett anyámmal. És azt akkor is nagy traumaként élem meg, hogy anya szemérmetlenül stíröli a velem egykorú haverjaimat. – Mondtam már, hogy hiányzol? Soo babázik, Jongdae és te szakítottatok, így szegény Sehun egyedül unatkozhat minden este.
– Szegény Sehun tudtommal mindig talál valakit, hogy ne kelljen egyedül szomorkodnia. Amúgy meg jellemző, hogy most is magadat sajnálod a legjobban a történetben. De jó, hogy itt vagy, mert azt akarom, hogy taníts meg táncolni. Add át nekem holnap a helyed, hadd legyek én a harmadik muskétás kivételesen.
– Előbb megtanítanék egy majmot beszélni, mint téged táncolni – röhög fel. Hozzávágom a pólóját, mert éppen eleget bámultam a szerinte páratlan felsőtestét, és várakozón elé állok. Nem hagyja abba a nevetést, de azért mutat pár figurát, persze direkt a legnehezebbekkel kezdi. – Jaj, Baek! Ez a látvány kárpótol a külön töltött napokért. Nem elég, hogy jól laktam, még röhögő görcsöt is kaptam neked köszönhetően. De ha ezt így fogod nyomni, a doki nem fog rád gerjedni, inkább már holnap feleségül veszi a kiscsajt.
– Luhan hyungot kellett volna megkérnem – vágódom el a padlón csupán öt perc után.
– Ilyen gyorsan feladtad? Azt hittem, nálam nem létezik lustább ember. – Rám veti magát, és birkózásba kezdünk, mint két öt éves. Sehun mellett képtelenség komolynak maradni, még akkor is, ha nem vagyok a legjobb formámban. Hallom, hogy a szobám ajtajában állva anya megköszörüli a torkát, ezért lelököm magamról Sehunt, hogy számon kérhessem rajta azt, amit nemrég tudtam meg. Amikor azonban felnézek, megpillantom Jongdae-t az anyám mellett, amitől teljesen lefagyok. Sehun reflexei sokkal gyorsabbak; felugrik, hogy egy szoros ölelésben részesítse az exemet… Mennyire utálom ezt a szót! Szeretnék Sehun helyében lenni, de nem tartom valószínűnek, hogy ha én tárnám szét a karom, Jongdae boldogan belesétálna. Rossz érzés kerít a hatalmába, amiért nevetgélni látott Sehunnal, amikor az ő tekintetét sötét fellegek uralják. Pár szó váltása után Sehun elbúcsúzik, és az anyám is kettesben hagy minket. Jongdae leül a fotelbe, ami az ágyammal szemben helyezkedik el, amin én foglalok helyet. Szeretném megkérni őt, hogy üljön mellém, hogy közelebbről érezhessem, de nem hozhatom még kellemetlenebb helyzetbe. Nem tudom, miért jött el, őszintén szólva nagyon meglepett az érkezése. Erre vártam tizennégy napja, most mégsem tudom, hogy kéne viselkednem előtte.
– Csak azért jöttem, mert… hoztam pár játékot Marsnak. – Zavartan a táskájába nyúl, és remegő kézzel kirángatja belőle a fent említett tárgyakat. Amint a cica meghallja a csörgést, berohan a szobámba, de fittyet hányva a játékokra, Jongdae ölébe fekszik. Összeszorított szemmel nagyot nyelek, hátha vissza tudom parancsolni a könnyeket, amik akaratosan a felszínre kívánnak törni. Nem elég, hogy én ott hagytam, még Marsot is magammal hoztam, hogy teljesen egyedül maradjon a lakásban. Miután elbúcsúztunk egymástól az eljegyzési partit követően, Sehunnál maradtam éjszakára, mert még nem lett volna erőm anyám elé állni. Akkor mentem el a cuccaimért, amikor Jongdae dolgozott, mert úgy gondoltam, így könnyebb lesz mindkettőnknek. Végigbőgtem a pakolást, megsimogattam az összes bútort, az ágyunkra dőlve felidéztem a közös emlékeinket, és amikor már hulla közeli állapotban éreztem magam, felhívtam Sehunt, hogy jöjjön vissza értem. Azóta minden egyes nap munka után elmentem a környékre, hogy hosszú percekig meredhessek annak a lakásnak az ablakára, ahol éveken át együtt éltünk. Azon gondolkoztam, vajon mit csinálhat éppen, vajon mit tenne, ha rájönne, ott vagyok nem messze tőle. Két napja pont akkor nézett ki az ablakon, amikor ott voltam. Találkozott a tekintetünk, és talán annak a fájdalomnak köszönhető, hogy most itt van, amit az enyémben látott. Fogalmam sincs, mi lenne egészségesebb: többet nem találkozni, ahogy a legtöbb pár teszi szakítás után, vagy barátként folytatni, ami nyilván nagyon nehéz lenne, de talán kivitelezhető, ha keményen dolgozunk rajta. Azt utálom a legjobban, amikor az exek kígyót-békát kiabálnak egymásra, ócsárolják a másikat a barátaik előtt, mintha az együtt töltött idő köddé válna abban a percben, amikor véget ért. Én semmit nem változtatnék meg, semmit nem bánok, nem kívánom azt, hogy bárcsak már az egyetemen összejöttem volna a dokival, mert akkor nem ismertem volna meg Jongdae-t, ami hatalmas veszteség lenne. Lehet, hogy ő másképp gondolja, és ha előre tudta volna, hogy ez lesz a vége, nem hívott volna meg aznap. De remélem, hogy egyszer majd az ő arcára is mosolyt csalnak a közös pillanataink könnyek helyett.
– Yixing jó srác… – nyögöm ki azt a megállapítást, amiről nem hittem volna, hogy valaha el fogja hagyni a számat. Azon a véleményen vagyok, hogy addig nem lehetünk barátok, amíg Jongdae nem lesz újra szerelmes. De nem magam miatt akarom, hogy legyen valakije, egyszerűen boldognak kell látnom, mert nála jobban senki sem érdemli ezt meg. Én is az szeretnék lenni, de amíg ő nem lesz az, maximálisan én sem lehetek.
Jó srác, de ő nem te vagy… – Félre kell fordulnom, mert nem bírom elviselni elcsukló hangját, és a szemét elhomályosító könnyeket. A macska kényszeres simogatásába menekül, pedig nyilvánvaló, hogy a játékok csak ürügyként szolgáltak arra, hogy láthasson. Nem hiszem, hogy az volt a célja, hogy megpróbáljon visszaszerezni, Jongdae okosabb annál. Még akkor sem mennék vissza hozzá, ha a doki megházasodna, mert nem tenném ki annak, hogy ha ló nincs, a szamár is jó. Nem mintha Jongdae-t szamárnak tartanám. Továbbra is az egyik legfontosabb személy az életemben, és pont ezért nem fogom tönkretenni. Illetve most éppen azt csinálom, de talán ez a bánat nem lesz olyan hosszú távú, mintha újra összejönnénk, aztán kezdődne elölről az a se veled, se nélküled huzavona. Kell valaki, aki visszahozza Jongdae álmait, és aki valóra váltja azokat. És akármennyire nincs ínyemre elismerni, de Yixing tökéletes lenne a szerepre. Azért fogok fohászkodni, hogy a doki jöjjön rá, hogy engem kell választania, Jongdae pedig arra, hogy Yixingnél jobb tulajdonost nem találhatna a szíve kulcsának.
***
– Jól csinálom, hyung? – kérdezem Luhant, miközben pózba vágom magam. Az a terv, hogy Sehun helyett fogok színpadra állni, ezért kölcsönadta a felszerelését, ami mindennek mondható, csak kényelmesnek nem. Átjöttek velem egy másik öltözőbe, hogy a doki ne vegye észre, miben mesterkedünk a háta mögött, mert meglepetésnek szánom a felbukkanásomat.
– Úgy nézel ki, mintha kakilnod kéne – nevet Luhan hyung, amihez Sehun is csatlakozik.
– És most? – próbálom görcsösen bizonygatni, hogy nem vagyok olyan béna, amilyennek beállítanak. De sajnos nem érem el a célom, mert a jókedvük egyre fokozódik, ahogy néznek.
– Most meg olyan, mintha egy legyet akarnál lecsapni. Én azt tanácsolnám, hogy add magad, csináld azt, ami zsigerből jön – veszi egy kicsit komolyabbra a hangvételt.
– Olyan jól nézel ki, hogy az összképen csak rontana, ha megmozdulnál. Én azt tanácsolom, hogy maradj egy helyben, és hagyd, hogy a doki körülrajongjon. Amúgy meg az én cuccom van rajtad, ami magába szívta a hírhedt Oh Sehun erőt, úgyhogy ellenállhatatlan leszel nekem köszönhetően. – Sehun a fenekemre csap, amiért szeretném eltörni a kezét, de jelenleg annyira be vagyok parázva, hogy lélegezni is alig merek.
A koncepció szerint a doki úgy egy percig egyedül van a színpadon, ő nyitja meg a show-t, aztán a két társa besétál, és ő húzódik háttérbe, amíg Sehun és Luhan együtt produkálják magukat. Kikukucskálok a függöny mögül, hogy meglessem a mozdulatait, hátha tanulok belőlük, de annyira lenyűgöz a látvány, hogy a tátott szájjal való bámuláson kívül másra nem vagyok képes. Össze kéne szednem magam, mert fél perc múlva be kell oda mennem, és elég ciki lenne, ha csorgó nyállal járulnék a közönség elé. Amikor már csak másodpercek vannak hátra, teljesen lemerevedek, és legszívesebben berohannék az öltözőbe, hogy visszaadjam Sehunnak a ruháját. Hülyét fogok csinálni magamból százak szeme láttára, de az még jobban frusztrál, hogy a doki előtt fogok nevetségessé válni. Abszolút nem érzem magamban a Sehun által emlegetett erőt, de még a bennem lakozó energia is cserben hagy. Tényleg azon vagyok, hogy feladva ezt az ostoba tervet hátat fordítsak az előttem álló kihívásnak, de Sehun meglök, és addig taszigál, amíg pár lépésre nem kerülök a végzetemtől. Még jó, hogy nem vesztettem el az egyensúlyom, mert az aztán gyönyörű lett volna, ha egy hasassal indítottam volna amúgy is pocsék szereplésemet. Bár lehet, hogy az lett volna az egész műsor legizgalmasabb része.
Kim doki először csak annyit vesz észre, hogy két ember helyett egy jelent meg, amitől kissé összezavarodik. Ettől függetlenül a begyakorolt koreográfia szerint a kulisszák mögé akar vonulni, de ezt nem hagyhatom. Ha már eddig eljutottam, cselekednem kell, mielőtt füstbe megy a terv. Megragadom a csuklóját, és magam mellé rántom. Meglepve kapja rám a tekintetét, és látom a szemén, hogy ebben a pillanatban tudatosul benne, hogy mi történik. Hezitál, nem tudja eldönteni, hogy tönkretegye-e a show-t azzal, hogy kivonul a képből, és magamra hagy egy olyan szituációban, ahol egyedül végképp semmit sem tudok csinálni, vagy belemegy a játékba. Mivel két szerelme, a tánc és én néz farkasszemet vele, az utóbbi opció mellett határoz, és magabiztosan megragadja a csípőmet, hogy közelebb húzhasson magához. A tűz azon nyomban fellobban a tekintetében, amint a testünk összepréselődik, és ebből tudom, hogy szenvedélyes énje átvette az irányítást a mindig józan oldala felett. A tűz, amit csak én tudok gyújtani benne, tovább terjed, hogy engem is fogva tartson egy olyan kör közepén, ahova mások nem nyerhetnek bebocsátást. Az az igazság, hogy ha sikerült volna profi szinten begyakorolnom a koreót, akkor sem tudnék a lépésekre koncentrálni, mert az első percben elvesztem az eszem, amikor hozzám ér. Próbálok a mozdulataihoz igazodni, de meg nem tudnám mondani, hogy sikerrel járok-e. Velem ellentétben ő tökéletesen össze tudja egyeztetni a táncot, és azt, hogy folyamatosan engem fogdos, ahol ér. Remekül beleépíti a műsorba, mintha ez is a szám része lenne. Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy elkezdi lefejteni rólam a láncokat, amit nem is bánok, mert tök kényelmetlen volt ez a viselet. Amint lekerül egy a földre, lassan feltérképezi testem szabadon hagyott felületét a kezével, majd a következő után nyúl. Ezt addig folytatja, amíg teljesen csupasz nem leszek felül, a lábamnál pedig nagy halmot nem alkotnak a láncok. Zavarnia kéne annak, hogy mindenki engem bámul, hisz nem tartom szépnek magam, de amikor megérzem a száját a nyakamon, ami lassacskán lefelé vándorol, még azt is elfelejtem, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Na, nem sokáig maradok kétségek közt, mert a nadrágomban támadt feszülés hamar rávilágít arra, hogy az erősebbik nem képviselője vagyok. Mondjuk, ezt egy elég hülye kifejezésnek tartom, amikor olyan gyengének érzem magam, hogy simán összeesnék, ha nem szorítana olyan határozottan.
A közönség tombolása felerősödik, amikor Luhan is megjelenik mellettünk. Biztos abban reménykednek, hogy egy kis édes hármassal is megörvendeztetjük őket, de abból nem fognak kapni. Viszont érthetetlen okokból új erővel vérteződöm fel, és otthagyom a dokit, hogy kicsit féltékennyé tegyem Luhannal. Próbálok minél kecsesebben odalibbenni hozzá, és úgy kelletem magam előtte, mint egy színes tollakkal rendelkező fácánkakas. Remélem, Minseok hyung, aki ezúttal is a közönség soraiban ül, nem veszi komolyan, amit csinálok. Luhan eljátssza a megközelíthetetlen ridegség mintaképét, én pedig ezen felbuzdulva ráteszek még egy-két lapáttal. Annyira belejöttem, hogy az sem elképzelhetetlen, hogy külső szemmel jól mutat az, amit csinálok. Sosem leszek olyan szinten, mint ők, de a zsigerből jövő dolgok nálam tényleg nyerőbbek. Hirtelen újra megérzem a fém hidegét a bőrömön, aminek segítségével a doki visszahúz magához. Azt hiszem, tánc szempontjából ezzel azt akarja szimbolizálni, hogy hozzátartozom, láncba vert, a rabszolgájává tett, és nem hagyja, hogy bárki feloldozzon a sorsom alól. Ezt a szemléletet kellene vallania a való életben is.
Megpróbálja a lehető legízlésesebben lezárni a produkciót, de érzem rajta, hogy nagy erőfeszítésébe kerül, hogy ne cipeljen rögtön a színfalak mögé. Amint az öltözőbe érünk, egymásnak esünk, de mohó csókunkat kisvártatva egy torokköszörülés töri meg. Sehun előveszi legártatlanabb ábrázatát, amikor a doki olyan csúnyán néz rá, mint ahogy rám nézett a kezdetekben.
– Ez az egész Baekhyun hibája! Át akarta venni a helyem, kényszeríteni akart arra, hogy adjam neki a felszerelésemet, és amikor nem mentem bele, leütött! Ott gubbasztottam abban a sarokban, látod? Ne haragudj, amiért nem tudtam megakadályozni! Amúgy jók voltatok. Nem mintha láttam volna, a közönség ovációjából szűrtem le, amikor magamhoz kezdtem térni.
– Sehun, ha nem húzol el, amíg háromig számolok, tényleg le foglak ütni. Vagy… emlékszel arra a filmre, amivel pár napja fárasztottál? Na, végre fogom hajtani rajtad az összes kínzási módot, amit a főszereplő elszenvedett – közlöm vele, hogy minél előbb húzzon el. – Egy…
– Az király lenne, mert akkor bekerülhetnék a hírekbe. Végre híres lehetnék! Csak a végén ne ölj meg, hogy ki tudjam használni a népszerűség adta lehetőségeket.
– Kettő…
– Kai, kérlek, ne dobj ki a csapatból! Viszont Baeket bevehetnénk negyediknek, mert a nézők imádnak titeket együtt. De abból a pénzből, amit Baekhyun kap majd, részesedést kérek, mert az én jóvoltamból került ide. Mármint nem én hoztam el, csak sunyi módon követett, de…
– Három! – Meglendítem az egyik láncot, aminek kitér az ütése elől. Miután eltűnik a becsapódó ajtó mögött, visszakiált, és e miatt az egy mondata miatt muszáj megbocsátanom neki.
– Válaszd Baekhyunt!
– Hogy bírod elviselni? Látod, ezért nincsenek barátaim, mert jobb egyedül, mint hülyékkel körülvéve – jegyzi meg a doki, aztán birtokba veszi a számat. Szeretnék Sehun védelmére kelni, mert akármilyen bolond, utálom, ha a barátaimat szidják, azt csak én tehetem. De nem igazán enged szóhoz jutni, meg ha így csókol, amúgy is elfelejtem fél percen belül, hogy mit akartam mondani. – Miért csinálod ezt velem? – kérdezi kissé fájdalmas hangon, amikor elhúzódik tőlem.
– Mert ezt kaptam utasításba a főorvos úrtól. Ugye tudod, hogy a főnök parancsa szent?
– Az apám… – sóhajtja lemondón. Megsimogatom az arcát, és nyomok rá egy puszit.
– Az apád nagyon szimpatikusnak talál engem. Vigyázz, doki, mert ha sokáig töketlenkedsz, le fog csapni a kezedről! – Halványan elmosolyodik, amit kihasználva gyengéd csókba hívom. Sosem fogom megérteni, hogy tudok napokat, heteket leélni a szája nélkül, de az biztos, hogy ez nem maradhat így a jövőben. Lágyan szívogatom az alsóajkát, amitől finom borzongás fut rajta végig. Annyira szeretnék térdre esni előtte, hogy más téren is feltárjam rejtett „tehetségemet”, de a méltóságomat még az ő kedvéért sem fogom eldobni. Ha nem veszi feleségül Krystalt, minden egyes napon páratlan örömökben fogom részesíteni, de amíg nem dönt, be kell érnie a csókommal. Valójában attól is meg kéne vonnom, de sajnos ahhoz túl gyarló vagyok. Remélem, hogy a csókommal nem csak annyit fogok elérni, hogy pár percre jól érezze magát, azt szeretném üzenni vele, hogy ha ezután nem lehetek mellette, történhet bármi, nem fogok élni többé, csak céltalan szellemként bolyongok majd a világban. – Most pedig megyek. Ha túl sok édességet kapsz, a végén még elhízol nekem, mire összejövünk.
– Ezzel azt akarod mondani, hogy kövéren nem kellenék neked? – érdeklődik incselkedve.
– Ha abban reménykedsz, hogy azt fogom mondani, kiábrándulnék belőled, ha meghíznál, el kell keserítselek. Imádnám az úszógumit meg a hurkákat a hasadon. A hájnál és a vastag zsírrétegnél nem is tudok szexibb dolgot elképzelni! Az lenne a legjobb, ha olyan nagydarab lennél, hogy már mosakodni sem tudnál egyedül, mert akkor minden este én fürdethetnélek meg. – Elfintorodik, aztán felnevet, amikor lelki szemei előtt lejátszódik a jelenet. Természetesen csak viccelek, viszont azt komolyan gondolom, hogy nem létezik olyan dolog, ami miatt kiszeretnék belőle. Az sem tántorítana el, ha látnám, hogy megver egy gyereket, de mivel imádja őket, ilyesmire úgysem kerülhetne sor. – Egy hét múlva szombaton elviszlek valahova, úgyhogy van időd felkészülni. De azt ne is reméld, hogy addig nem foglak boldogítani. – Nyomok még egy puszit a szájára, aztán magára hagyom, hogy nyugodtan gondolkozhasson a közös jövőnkön. Konkrétan fizikai fájdalmat okoz kilépnem azon az ajtón, mert ha rajtam múlna, egész éjszaka csókolnám, de nem akarok túl sokat rázúdítani magamból. Majdnem szívrohamot kapok, amikor beleütközöm Sehunba, aki az ajtóra tapasztott füllel ácsorog. – Mi a francot csinálsz te itt? Nem a színpadon lenne jelenésed?
– Asszem, kedvet csináltatok Luhanéknak, mert miután lejöttetek, felhívta Minseok hyungot, hogy kipróbálják, felül tudják-e múlni a sikereteket. Szegény Sehunnal meg senki nem akar műsorozni! E mellett első kézből szerettem volna értesülni arról, hogy kit választ a doki, de olyan csendben voltatok, hogy nem sok mindent hallottam. Bár megértem, hogy volt jobb dolgotok a beszédnél. Egyébként tényleg gerjedsz a kövér pasasokra? Mert akkor holnaptól hízó kúrába kezdek!
– Gyere már, mert nem akarom, hogy a doki rajta kapjon a kémkedésen. Amúgy is hülyének tart… – kezdem rángatni valamelyik irányba, az tulajdonképpen tök mindegy, hogy melyikbe.
– Hülyének? Engem? Megyek, és megmondom neki a magamét! Mégsem járhatsz vele, Baek! Ha utálja a legeslegjobb barátodat, akkor nincs melletted helye.
A legeslegjobb barátom Kyungsoo – vigyorgok kárörvendve a képébe.
– Ezt nem mondhatod nekem! Se legeslegjobb barátom, se pasim nincsen… Hát minek élek én egyáltalán? – Színpadiasan törölgetni kezdi a szemét, és kitépi a karját a szorításomból, hogy duzzogva elvonuljon tőlem. Utálok rangsorolni, sosem szoktam különbséget tenni a barátaim vagy a családtagjaim közt, csak azért mondtam ezt Sehunnak, hogy megtörjem egy kicsit az egóját, de szerintem előbb fog éjszaka kisütni a nap, minthogy ez megtörténjen.
***
– Te komolyan egy meleg bárba hoztál? Én oda be nem megyek! – háborog a doki a klub előtt állva, amint realizálja a helyzetet. Nem törődve a nyafogásával, elkapom a csuklóját, és magam után húzom. Simán le tudná rázni a kezem, ha akarná, úgyhogy mű hisztinek tulajdonítom az előbbit. Amint beérünk, egy rakás félmeztelen csávóval találjuk szemben magunkat, ami azért rendesen megrémíti a dokit, arról nem is beszélve, amikor az egyik fickó, aki a biztonságért felel, közli, hogy ma „fehér vagy semmi” estét tartanak, vagyis ha nem fehér felsőben jöttél, akkor szépen le kell venned magadról. Kim doki egy fekete pólóban feszít, aminek az árnyalatát még egy színvak is meg tudja állapítani. Úgy látszik, nekem megsúgta a hatodik érzékem, hogy egy fehér ingbe kell bújnom, de felajánlom a dokinak, hogy odaadom neki, hogy helyette én virítsak felül semmiben. Elkezdem kigombolni az ingem, de mire a harmadik gombhoz érek, leveszi magáról a felsőjét, és valahova a táncoló tömeg közepébe hajítja. Anyám, érdekes estének nézünk elébe!
– Muszáj innom, hogy túléljem ezt a helyet! – kiáltja oda nekem, majd megindul a pult felé, hogy a következő fél órát ott töltse. Valahogy nem így képzeltem el ezt az estét. Két okból hoztam ide: egyrészt azért, hogy lássa, más férfiak is szeretik egymást, hátha így könnyebben elfogadja, hogy akaratán kívül belecsöppent ebbe a világba. Másrészt táncolni akartam vele, mert az egy héttel ezelőtti műsorunk teljesen felspannolt. Napok óta azzal a vízióval aludtam el, hogy milyen lesz, amikor egymáshoz simuló testtel fogjuk ropni a táncparkett közepén. Ehelyett nekiállt vedelni, és ami még ennél is rosszabb, le se veszi a szemét a vadidegen pasikról. Az én tekintetemben kéne elvesznie, mialatt együtt mozdulnánk a zene ritmusára, erre úgy tesz, mintha én itt sem lennék. – Azta, látod, milyen szexi az a srác? – bök oldalba egyre nehezebben forgó nyelvvel. Örülnöm kéne, hogy szóra méltatott, de miért pont ilyen borzalmas mondatnak kellett elhagynia a száját? Mérgesen követem a pillantását, ami egy istenesen kigyúrt, magas, rikító szőkére festett hajú pasashoz vezet, akinek minden porcikájából árad a szexualitás. Megint elkap a kisebbségi komplexusom, és durcásan arra gondolok, hogy nyilvánvaló, hogy az a hímállat jobban bejön neki, mint szerény személyem.
– Tényleg annyira tetszik neked? Akkor menj oda, és csókold meg!
– Micsoda remek ötlet! – Megtántorodik, amikor feláll, de ez nem tartja vissza abban, hogy imbolygó léptekkel meginduljon a fickó felé. Utána iramodom, és próbálom visszarángatni, miközben azt hajtogatom, hogy ne csináljon hülyeséget, de határozottan halad tovább a célja felé. Amikor észreveszi a kiszemeltje, szélesen elvigyorodik, és a keze után nyúl, hogy közelebb húzhassa magához. Nem állok messze attól, hogy ne törjek ki toporzékolásban, de próbálok olyan higgadt maradni, amennyire tudok, hogy szép szóval csalogassam vissza a dokit.
– Mit akarsz te egy ilyen gyönyörűségtől? – fröcsögi nekem az idegen, aki időközben taperolni kezdi az én pasimat. Na jó, még nem az, de akkor se érjen hozzá! – Menj vissza a játszótérre, kisfiú, és hagyd, hogy a felnőttek a saját játékukat játsszák! – Szeretném a képébe vágni, hogy a felnőttnek titulált fiú két évvel fiatalabb nálam, de annyira irritál a látványuk, hogy inkább egy szó nélkül sarkon fordulok, és ott hagyom őket. Baromi jó lenne a példáját követve berúgni, de az lebeg a szemem előtt, hogy amikor megunja a játszadozást, valakinek haza kell vinnie. Undorodom a gondolattól, hogy annak a felfújt macsónak a szaga lesz rajta, amikor beszáll mellém az autóba, és én csak a személyi sofőrje lehetek majd.
Idegölő percek telnek el, amik alatt nem csinálok semmit. Nem ihatok, egyedül nincs kedvem táncolni, és nézni sem akarom a lelkes fiatalokat, akik mind megtalálták a nekik való párt. Kábé hárman fogdosnak meg ez idő alatt, amitől nagyon ingerültté válok, és amikor megérzem a negyedik kezet is a vállamon, meglendítem a poharam, hogy ráborítsam a kólám arra, aki kérdés nélkül ilyesmire vetemedik.
– Hé, ezt azért kaptam, mert odamentem ahhoz a fiúhoz? – nyafogja a hátam mögül egy ismerős hang. Megpördülve a dokival találom szemben magam, aki egy szalvétával próbálja letörölgetni magáról a folyadékot. Hirtelen megáll a keze, és odahajol a fülemhez, hogy belesúgjon valamit: – Azért csináltad, hogy lenyalhasd rólam, ugye?
– Na húzz innen! Majd az új barátocskád megteszi helyettem. – Nem törődve azzal, hogy engem is össze fog ragacsozni, átölel, de én azon vagyok, hogy minél előbb kiszabaduljak a szorításából. – Ne merészelj megcsókolni azzal a szájjal, amivel előbb még őt csókoltad!
– Honnan veszed ezt? Láttál ilyet? Arról nem tehetek, hogy túlfantáziálod a dolgokat. Annyira még nem vagyok részeg, hogy más csókjára vágyjak. – Hiszek neki, bár azt nem értem, hogy akkor mire ment ki a játék. Hagyom, hogy a szája lassan rátaláljon az enyémre, és hogy addig tartsa ott, ameddig jól esik neki. Amikor megérzem a tömény alkoholos ízt a nyelvén, szeretném ellökni magamtól, nehogy én is lerészegedjek, de gyorsan elvetem az ötletet, hiszen az elmúlt hét minden egyes percében erre a pillanatra vártam. Testünk lassú ringatózásba kezd; figyelmen kívül hagyjuk az elektronikus zene idegesítő ütemeit, és a fejünkben lejátszódó melódiákra mozdulunk. Olyan, mintha mindkettőnkben ugyanaz a dal lüktetne, mert tökéletes szinkronban követjük egymást. Talán a szívünk ritmusa diktál, ami újra és újra ismétlődő dallamként biztosít minket arról, hogy ne maradjunk zene nélkül. Olyan sokáig és olyan érzékien csókol, hogy biztosra veszem, hogy az ajkai varázserővel bírnak, amik egy másik dimenzióba repítettek minket. Előbb még éreztem a testekből áradó izzadság szagot, most csak az ő illatát lélegzem be. Csak az ő sóhajait hallom, csak szépen kidolgozott felsőteste körvonalát látom, és a nyakláncot, amit azóta egyszer sem vett le magáról, hogy neki adtam. Az ujjait érzem az arcomon, az ingem alatt, amitől a lábam veszélyes remegésbe kezd. Amikor elhúzódik tőlem, üresnek érzem magam, fázom, egyedül vagyok, pedig ott áll pár centire tőlem. Mielőtt ismét a karjaimba zárhatnám, körülnéz, és felfedezi, hogy az előző pasi eszméletlenül hever a földön, és mivel még részegen sem tud kikapcsolni benne az orvos, odasiet hozzá. Kábán követem őt, de érzékeim azonnal kiélesednek, amint meglátom, hogy a fickó csak színlelt, hogy így csalja csapdába a dokit. Amikor ellenőrizni akarja az életjeleit, a csaló kinyitja a szemét, és egy sokak által szívdöglesztőnek mondhatott mosoly kíséretében Kim doki nyakába csimpaszkodik, hogy megtegye azt, amit előbb elszalasztott. Elvakít a düh, szinte nem is látom a célpontot, mégis kivédhetetlen ütést viszek be a pasas szeme alá. A biztonsági őrök fél percen belül megjelennek, és kiteszik a szűrömet a klubból. A dokinak nem kellett volna távoznia, de szerencsére hamarosan felbukkan mögöttem, és nevetgélve rám támaszkodik. Szüksége van a segítségemre ahhoz, hogy ne essen orra az autóhoz menet.
– Hogy te milyen harcias vagy! Ki sem nézném belőled, hogy ilyen erőset ütsz.
– Bemutatom neked legkedvesebb barátaimat – mondom, miközben megrázom előtte ökölbe szorított kezeimet. – Ezekkel foglak péppé verni, ha megházasodsz. És ezt vedd komolyan!
Kicsit ideges vagyok, amikor beülök a volán mögé. Ezúttal nem számíthatok a doki segítségére, ráadásul sötét van, és nem egy kihalt területen fogunk haladni. Arra azonban nem számítottam, hogy a mellettem ülő folyton matató keze is akadályozni fog a koncentrálásban. Baljával a hasamat cirógatja, amíg jobbjával a combomon kalandozik, és ez a kettős támadás hamar megadásra késztet. Amikor a szája is beszáll az ellenem irányuló harcba, amivel a nyakamat csókolgatja, jobbnak látom félrehúzódni, nehogy most tényleg elüssek valakit.
– Annyira lehetetlen alak vagyok! Téged még részegen is elbűvölőnek talállak – suttogom az ajkára. Kihasználja azt, hogy ekkora hatással van rám, és mindent megtesz annak érdekében, hogy egyre közelebb sodródjak ahhoz a ponthoz, amikor már semmire nem tudok nemet mondani.
– Ez is azt bizonyítja, hogy nem vagy normális – búgja a fülembe, mielőtt megcsókolná az alatta lévő érzékeny bőrfelületet. Valóban hülye vagyok, mert még akkor is cukinak tartom, amikor rám helyezi a normálatlan címkét. De hát képtelenség neki ellenállnom, amikor úgy meresztgeti rám a szemeit, mint egy kivert kölyökkutya, és úgy dörgölőzik hozzám, mint a legravaszabb macska, aki tudja, hogy rosszat tett, ahogy azt is, hogy ennek ellenére nem haragszik rá a gazdája. – Annyira jó fej vagy, amiért ilyen boldog perceket szerzel nekem a házasságom előtt. Legalább lesz mire emlékeznem a sivár napokon. – A torkomra fagynak a szavak, miszerint ezeket azért csinálom, hogy eltérítsem attól az őrültségtől, és nem azért, hogy szép emlékeket generáljak neki. Mi lesz, ha az apja meg én is tévedünk, és a végén jól pofára fogunk esni? Lehet, hogy sem a megvonás, sem az odaadás nem segít, ha egyszer elhatározta, hogy véghez fogja vinni, amibe belevágott. – Akarok még egy emléket! Avassuk fel a hátsó ülést! – vigyorog rám, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Sokkal inkább lennék vele egy kényelmes ágyban, mivel az autós szex csak a tévében mutat jól. Mi lenne élvezetes abban, ha bevernénk a kezünket, nem férne el sehol a lábunk… De nem ez az elsődleges szempont, amiért nemet kell mondanom az ajánlatára.
– Ha járni fogunk, akkor esetleg hat hét után rám mászhatsz a hátsó ülésen.
– Legyen négy hét!
– Kim Jongin, te most alkudozol velem? Ez azt jelenti, hogy járni fogunk!
– Mi? Mikor mondtam én ilyet? – kérdezi zavarodottan, de mosolyogva.
– Azt mondtad, az együtt járásunk negyedik hetében… Ezt már nem tudod kimagyarázni!
– Részeg vagyok, azt sem tudom, hogy mit beszélek.
– Köztudott, hogy a gyerekek és a részeg emberek sosem hazudnak. – Ezzel az egy mondatával újra felkelti bennem a reményt, amit már kezdtem elveszíteni, ezért olyan hevesen csókolom meg, hogy nyöszörögni és fészkelődni kezd a szorításomban. Rohadtul kívánom, de várnom kell még egy kicsit. Csak egy icipicit!
Visszatérek a vezetéshez, mert ha ezt így folytatjuk, egy ponton túl el fogom veszíteni a fejem. Felcsavarom a rádió hangerejét, és lehúzom az ablakokat, hogy beáramolhasson a friss őszi levegő, hátha kitisztítja az agyam. A doki sem rosszalkodik már, hátra hajtott fejjel, és lehunyt szemmel pihen, de a kezét azért ott felejtette a combomon. Kicsit beletaposok a gázba, és élvezem, ahogy a száguldás okozta adrenalin átjárja a vérem. A doki szorítása egyre erősödik a lábamon, és mintha arra kérne, hogy álljak le, de annyira szabadnak érzem magam, amikor a szél az arcomba csap, hogy nem figyelek rá. Ki akarom adni magamból a hónapok óta felgyülemlett stresszt, le akarom rázni magamról a feszültséget, ami kullancsként ivódott a bőröm alá, és ez a pillanat tökéletesen megfelel erre. Fényszóró villogása sejlik fel előttem, de a látvány nem kelt félelmet bennem, inkább elbűvöl a fény játéka, mintha még a diszkó stroboszkópját látnám. A doki hirtelen félrerántja a kormányt, és az autó nagy csikorgások közepette a járda szélének csapódva landol. A szembe jövő kocsi sofőrje úgy szid, mint a bokrot, de nem tudok rá figyelni, mert a doki szaggatott lélegzése megijeszt.
– Normális vagy? Mégis mire volt ez jó? Úgy gondoltad, inkább haljunk meg együtt, a helyett, hogy külön élnénk tovább? – Mindkét keze ökölbe szorul, a körmeit a tenyerébe vájja, nehogy olyat tegyen, amit később megbánna. A lába idegesen rángatózik fel s alá, és rég nem látott harag villan a szemében. Amikor már nem bírja tovább, egy hatalmasat csap a műszerfalra, aminek köszönhetően szanaszét repülnek a rajta lévő papírok.
– Nem… Esküszöm, hogy nem ezért csináltam… – Igazat mondok, de nem hisz nekem. Ragaszkodik ahhoz, hogy átvegye a kormányt, de el szeretném vinni valahova, ezért makacsul a helyemen maradok. Eleinte attól tartok, hogy kiszáll, ha nem engedelmeskedem neki, de szerintem azért nem hagy magamra, nehogy egyedül csináljak hülyeséget, mert akkor nem tudna a segítségemre sietni.
Szia apa! Magammal hoztam valakit, aki nagyon fontos az életemben. – Amikor a doki rájött, hogy a temető előtt parkoltam le, világgá akart szaladni, de mivel nem olyan élesek a reflexei a pia miatt, könnyűszerrel magammal tudtam rángatni. Egyszer azt említette, hogy utálja a temetőket, és a nővére sírját sem szokta meglátogatni, mert depresszióba esne, ha meglátná a nevét a fejfáján. Tudom, hogy olyan emlékeket hívok elő benne, amiket el akar felejteni, de nekem fontos, hogy „bemutassam” apának. Ő az utolsó, akinek fájdalmat szeretnék okozni, és remélem, nem fog maradandó nyomokat hagyni benne ez a kiruccanás. – Tudod… Jongdae és én szakítottunk. Emlékszel? Őt is elhoztam neked párszor. Megtennéd, hogy küldesz neki egy angyalt, aki a fülébe súgja, hogy Zhang Yixing nagyon boldoggá tenné, ha hagyná? De nem ez az egyetlen dolog, amit kérni szeretnék tőled. Kérlek, vedd rá Jongint, hogy engem válasszon! Ő mentette meg az életemet, amikor… És azóta folyamatosan azt teszi. Nem csak akkor, amikor megműt egy késelés után, vagy amikor félrerántja a kormányt, nehogy frontálisan belecsapódjak a szembejövő kocsiba… A szeretetével ment meg minden nap, és én is meg szeretném menteni őt, de annyira önfejű…
Öklendezés üti meg a fülem, ezért odafutok Kim dokihoz, aki kétrét görnyedve adja ki magából a bevitt ital mennyiséget pár méterrel arrébb. Simogatni kezdem a hátát, de ellök magától, hogy egyedül szenvedhessen. A hold megvilágítja sápadt arcát, amin a könny patak és az izzadság összekeveredve folyik le. Akkor sem hagyja abba az öklendezést, amikor már rég nem jön belőle semmi. Nem szabadott volna idehoznom! Sokat ivott, új élmények zavarták össze még jobban az elméjét, majdnem meghalt miattam, és a temető a legrosszabb emlékeit hozta felszínre. Amikor végez, nem engedi, hogy odatámogassam az autóhoz, némán bandukol mögöttem. Fél percenként hátra sandítok a vállam fölött, és megkönnyebbülök, amikor beszáll az anyósülésre. A légkör végleg megfagyott köztünk, és amíg a lakásához érünk, ezen semmi sem változtathat. Sosem jártam még a környéken, nem tudtam, hol lakik, és elszomorít, hogy ilyen körülmények közt kell megismernem. Felkísérném, de tudom, hogy úgyse engedné. Vajon Krystal idegeskedve várja, hogy mikor ér végre haza?
Szótlanul csapom be magam mögött az ajtót, és egy taxi keresésére indulok. Még a homlokára sem adtam egy csókot! Nem könyörögtem utoljára azért, hogy ne vegye feleségül azt a lányt… Nem mondtam ki hangosan, hogy szeretem… Az utolsó esélyemet is elveszítettem arra, hogy az én javamra döntsön, pedig egy feledhetetlen éjszakát akartam neki szerezni…
***
December 3-án este kapok egy hívást a főnöktől, hogy sürgősen be kell mennem a kórházba. Sosem kellett eddig hétvégén dolgoznom, de igazából nem bánom, mert beleőrülök a semmittevésbe. Talán Dr. Kim tisztában van azzal, hogy jót fog tenni nekem, ha lekötöm magam. Annyira kedves volt az elmúlt időszakban, folyamatosan bíztatott, de sajnos nem úgy alakultak a dolgok, ahogy azt mi ketten szerettük volna. Tegnap volt a nagy esemény, ami nem maradt el, hiába könyörögtem minden egyes szentnek, akinek ismerem a nevét. A telefonom végig a kezemben volt, hátha megcsörren, ami többször megtörtént, de egyszer sem az hívott, akit vártam. Kiálltam a kapuba, hátha megjelenik egy autó, ami magával visz, hogy a sofőrje velem töltse a meghiúsult nászéjszakáját, de hajnalban reményvesztetten kellett visszakullognom a házba. Az utóbbi két hétben Kim doki tudomást sem vett rólam, és a szokásosnál is több műtétet vállalt el, hogy véletlenül se kelljen egy légtérben maradnia velem. Lehet, hogy elolvasatlanul törölte az üzeneteimet, és az esküvő közeledtével kedvelni kezdte a menyasszonyát, így meg sem bánta, hogy elvette őt. Azt felesleges részleteznem, hogy mennyire össze vagyok törve, úgyhogy ezen lépjünk is túl.
Összeszorul a szívem, amikor belépek abba az épületbe, ami megannyi emlékünket őrzi. Hogy fogok ezek után a gyerekekre mosolyogni? Hogy fogok elmenni mellette úgy a folyosón, hogy egy szót sem szólunk egymáshoz? Miként éljem túl, hogy amint meglátom, az fog eszembe jutni, hogy az a nő tölti be azt a szerepet az életében, ami engem illetne? Mindegy! Nem gondolhatok erre napi huszonnégy órában, mert a munkától is végképp el fog menni a kedvem, pedig azt meg kell tartanom, mert otthon minden sokkal rosszabb lenne.
– Szép estét, Baekhyun-ssi! Emlékszik rám? – Szórakozottan fordulok vissza, hogy szemügyre vegyem, ki mellett sétáltam el a nélkül, hogy ráköszöntem volna. Hmmm… A mély hangjából ki kellett volna találnom, hogy Bang Yongguk az, akit éveknek tűnő hónapokkal ezelőtt rábeszéltem a műkézre. – Kontrollra jöttem, néha muszáj. Mutatnék egy képet a családomról. – Nem sokáig engedi, hogy tanulmányozzam a felesége és a kisfia vonásait, de örömmel tölt el, hogy mindhármuk arcán széles mosoly ül. Megfordítja a képet, és a hátulján lévő szövegre bök, amit elolvasok, bár nem értem, hogy mi közöm van hozzá.
„Minden egyes napon érezni szeretném a kezed érintését!”
Biztos a felesége írta rá, de mivel ezt egy elég intim dolognak tartom, visszaadom neki, és néhány nyájas szó után tovább megyek. A főnök irodája a cél, de a következő ismerős arc, aki boldogan rohan felém, megakadályoz az utam folytatásában. Nem értem, Manse mit keres itt. Annak idején azt mondták, hogy teljesen meggyógyult, de felülvizsgálatra neki is lehet szüksége.
– Emlékszel, hogy a tűz után loptam egy karkötőt anyának? Annyira odavolt érte, hogy azóta loptam neki még kettőt! De számodra is van valamim. Gyerünk, vedd fel! – Értetlenkedve pislogok, amikor egy nyakláncot húz elő a zsebéből, amin az a kulcs lifeg, ami Kim doki tőlem kapott lakatjához tartozik. Amikor odaadta az eljegyzési parti után, eldobtam, de Yixing kocsijában könnyen meg lehetett találni. Biztos a kínai szórakozik a nyomoromon, és azért vett egy láncot a kulcshoz, hogy sose felejtsem el, mekkora veszteség ért. El akarom tenni, azzal a szándékkal, hogy amint szembejön velem egy kuka, megajándékozzam a szépséges darabbal, de Manse addig nem hagy békén, amíg nem látja a nyakamban lógni az ékszert. Ettől függetlenül a kukában fogja végezni, csak kerüljek kellő távolságra a gyerektől!
Egy rikácsoló hang üti meg a fülem, ami egy papagáj beszédére emlékeztet, ezért benézek a helyiségbe, ahonnan kiszűrődik. Nem tévedtem, Jaesung üldögél az egyik ágyon, kezében imádott papagájával, Piruval. Ennek a gyereknek az ittlétét végképp nem tudom hova tenni! Balesete volt, de bármilyen maradandó károsodás nélkül engedték haza a rehabilitáció után.
– Nézd csak, Piru! Itt van Baek! Mondd szépen azt a mondatot, amit begyakoroltunk! A papagáj nem hajlandó megszólalni egy ideig; szerintem nem ismer meg a bohóc jelmez nélkül. De kellő noszogatás után csak kiböki, ami a csőrét nyomja:
– Szeretném veled tölteni az idei karácsonyt, és az összes többit, ami előttünk áll! – Á, tényleg? Milyen szerencsés vagyok! Ha már az a férfi nem lehet mellettem, akit szeretek, legalább az állatok jelenléte megnyugvást fog okozni.
– Szia Baek! – integet nekem Jia az egyik széken ülve a váróban. Honnan tudta, hogy jövök? Biztos az a fiú árulta el neki, aki a kezét fogja. De hát nem Junhee-val jár? Miért az a srác ölelgeti, akinek a nevét sem tudom, de arra emlékszem, hogy neki csinált szívkatéterezést a doki azon a napon, amikor először megcsókolt. Akkor azt mesélte, hogy egy lány összetörte a szívét, de most olyan boldognak tűnik, mintha az a beszélgetés meg sem történt volna. – Tudod, Junhee és én szakítottunk. Békében váltunk el, és utána megismerkedtem az én kismackómmal. – Milyen mázlisták! Egy békés szakítás, és utána minden rózsaszín és vattacukor mázas az új szerelemben. Velünk is így lehetett volna… Megakad a szemem a feliraton, ami a fiú pólóját díszíti, akinek továbbra sem árulták el a nevét. „Tudom, hogy összetörtem a szíved, de ha megbocsátasz, adok helyette egy másikat, amire a legdrágább kincsemként fogok vigyázni”.
Hát én esküszöm, úgy érzem magam, mint Alice Csodaországban. Mi a frász folyik itt? Azok az emberek, akik fontos kis mellékszerepeket játszottak az életemben, mind összegyűltek, hogy felvidítsanak ezen a nyomorúságos napon? Megrezzen a telefonom a zsebemben, és előkapva látom, hogy Hyerin hagyott egy videó üzenetet. Rákattanok, hogy megnézhessem, mert már úgyis késésben vagyok, szóval tök mindegy, mikor fogok a főnökhöz érni.
– Szia keresztapa! – gügyögi Hyerin Jonghyunnal a kezében, mintha az ő gondolatait tolmácsolná. – Ha találkozol a doktor bácsival, aki segített anyának világra hozni engem, mondd meg neki, hogy üdvözöljük kis családunk legújabb tagjaként. Örülünk, hogy megismertük, és mindenképpen hozd magaddal, amikor legközelebb meglátogatsz! – Aztán Hyerin a saját hangján folytatja, miközben szigorúan a kamerába fókuszál, hogy véletlenül se hagyjam figyelmen kívül a szavait: – Figyelj, drágaság! Ne játszd a sértődöttet, mint általában, ne tegyél úgy, mintha nem a legnagyobb álmod válna valóra! Fogadok, hogy nem tudod mire vélni, hogy mi történik, pedig tudat alatt biztosan megvan rá a megfelelő válaszod. Te mindig hittél a jelekben. Most kaptál egy párat, nem? Kövesd őket, és ne állj ellen a végzetednek! Szeretünk, és add át a puszit, amit küldünk a hercegednek!
Fel kell hívnom a főnököt, hogy nem vagyok olyan állapotban, hogy találkozzak vele. Mégis miféle jelek? És merre menjek tovább, hogy megtaláljam a többit? Leroskadok az első utamba eső székre, és úgy döntök, nem mozdulok innen, amíg maguk a jelek nem találnak meg. Akkor fogom elhinni, hogy valóban léteznek, ha személyesen keresnek fel, és nem nekem kell rohangálnom utánuk.
– Baeeeeeek! Végre megvagy! Tessék, egyél a szerencsesütimből, ezt kizárólag neked készítettem! – Mina levágódik mellém, és türelmetlenül tuszkolja a kezembe az édességet. Basszus, ezek tényleg jelek lennének? Remegő ujjakkal húzom ki a kis papírt, ami a süti közepében található, a harapnivalót meg visszaadom Minának, mert csak attól émelyegni kezdek, ha ránézek.
„A boldogságod a földszint 16-ban vár téged!”
– Miért üldögélsz itt? Nem volt világos az üzenet? Pattanj fel, és irány a megadott hely! – kiáltja Mina karba font kézzel. Eszem ágában sincs lemenni a földszint 16-ba, mivel az Kim doki irodája. Mégis mit csinálhatnék én ott? Nézegessem a képeslapot, amit a nászútjáról küldött? Azt már nem! Addig fogok itt ülni, amíg a jelek házhoz nem jönnek.
– Baek, Sera rosszul van! – kiabál Sarang kifulladva, miközben lefékez előttem. Kábé fél órája ücsörgök egy helyben, mert nem tudott meghatni Mina folyamatos unszolása. Biztos vagyok benne, hogy Serának semmi baja sincs, de amikor már két kislány visít melletted szüntelenül, muszáj sutba vetned a szilárd elhatározásod, és követni őket, mert különben az idegeid hamar felmondanák a szolgálatot. Azon sem lepődöm meg, hogy végül mégiscsak Kim doki irodája előtt kötök ki, aholm ellenkezésre sem hagyva időt, belöknek az ajtón.
– Mire ez a nagy felhajtás, lányok? Fájdalomcsillapítóként elhoztátok nekem Brad Pittet? – intézem a kérdést egyenesen Serának, aki makkegészségesen áll az iroda közepén.
– Az meg ki? – kérdez vissza fintorogva. – Különben is elkéstél, úgyhogy térjünk rögtön a tárgyra. Megírtuk a történetünk utolsó fejezetét, és azt szeretnénk, hogy tőlünk halld a befejezést. – Sarang felvesz egy köteg papírt az asztalról, és a mesélő szerepébe helyezkedve olvasni kezd.
– Amikor Kiyong (ez a te neved a sztoriban) belépett az irodába, elsőre észre sem vette a díszítést, pedig mind neki szólt. – Felnézek a falra, amit szívecskékkel aggattak tele, de arra már nincs erőm, hogy egyenként megvizsgáljam, milyen szöveg áll rajtuk. – Még akkor sem hitte el, hogy ez a valóság, amikor a szerelme besétált az ajtón, és így szólt:
– Bocsáss meg, amiért túl sokáig tartott meghozni a döntésem. De most, hogy megvan, az elhatározásom szilárdabb, mint ennek a kórháznak a falai. Téged választottalak! – Kim doki úgy fest, mint valami jelenés az öltönyben, amit felvett erre az alkalomra. Amikor belépett az ajtón, és elkezdte mondani a szövegét, tudatosult bennem, hogy ez tényleg nem álom, de ettől függetlenül képtelen vagyok elhinni, hogy ez valóban megtörténik.
– És akkor Kiyong (azaz te) boldogan a szerelme karjába vetette magát, hogy egy véget nem érő csókban forrjon össze az ajkuk. – veszi át a szót Sera, és amikor nem mozdulok, négy kérdő szempár mered rám.
– Baek, az a rész van, amikor a doki nyakába ugrasz, és halálra csókolgatod – rángatja meg a karom Mina, de még ez sem elég ahhoz, hogy kijöjjek a transzból, amibe a történések miatt kerültem. Ott áll velem szemben a nagy Ő, csak ki kéne nyújtanom a karom, és elérném, de szokás szerint akkor fagyok le, amikor a vágyam megtestesítője az orrom előtt van. Ha még mindig el lenne jegyezve, ha továbbra is várnom kéne a döntésére, simán lerohannám, ami azt támasztja alá, hogy nálam nincs defektesebb élőlény a földön.
Kimennétek, lányok? Szeretnék Baekkel kettesben beszélgetni. – Mina és az ikrek szó nélkül kivonulnak, de azért mutogatnak közben, hátha azzal cselekvésre tudnak bírni. Amikor egyedül maradunk, még kínosabbnak érzem a szituációt, és már azon vagyok, hogy megmozduljak, csak éppen az ellenkező irányba. A doki gyengéden megfogja a nyakamban lévő kulcsot, és elmosolyodik. – Kérlek, mondj valamit! Ordítsd le a fejem, küldj el, ahová akarsz, de ne maradj csendben, mert az annyira nem te vagy. – Úgy látszik, a beszéd ugyanúgy nem megy, mint a mozgás. Némán, merev testtel állok előtte, mintha egy gonosz varázsló szoborrá változtatott volna. De remélhetőleg a herceg csókja fel fog oldani az átok alól. – Akkor elmondom, hogy mi történt… Nem az oltárnál hagytam faképnél Krystalt, bár nem sokkal a ceremónia előtt közöltem vele a tényeket. Természetesen meg volt rendülve, de csendesen elfogadta, hogy mást szeretek. Azt hiszem, az elejétől kezdve tudta, hogy nem vagyok belé szerelmes, ezért megkönnyebbült, amiért nem kényszerítettem bele egy álházasságba. Vele ellentétben a nővére meg az anyám totálisan kiakadtak rám, és egész délután a hisztijüket kellett hallgatnom. Amikor megelégeltem a műsorukat, megkérdeztem Luhantól a címed, és elindultam hozzád. De nem messze a házatoktól felfedeztem, hogy Krystal testvére követ, ezért nem folytattam az utam, mert nem akartam, hogy téged is letámadjon. Hazamentem, és fel szerettelek volna hívni, de akkor jött az ötlet, hogy készítek neked valami romantikusat, mert megérdemelted a sok kínszenvedés után, amit miattam kellett átélned.
– Annyira utálom a romantikus dolgokat! – szipogom a vállába, szorosan magamhoz ölelve. – De az, hogy ilyen gyorsan megszervezted ezt az egészet… Köszönöm!
– Végre megszólaltál! És végre itt vagy a karjaimban. Soha többé nem eresztelek el.
– Ne fenyegess, doki, mert ismerem a kórházból kivezető menekülő utakat! – Felkuncog, és a számra tapasztja az övét. Vagy hiányzott neki a csókom, vagy megelégelte a feleselésemet.
– Őzpörköltet ettem ebédre, és nem mostam utána fogat. Itt van a hasamban Bambi anyukája.
– Még szerencse, hogy nem Bambit faltad fel. Az anyukája perpillanat nem érdekel. – közlöm vele, és végighúzom az ujjaim a lapos hasa felett. Minek kellett így kiöltöznie? A francos öltönye miatt sokkal nehezebb hozzáférni. Pedig engem nem érdekelnek a helyiséget beborító szívecskék, meg a szép öltözete, őt akarom mindenféle sallang nélkül.
– A fenébe! Azt reméltem, hogy ezzel a mondatommal kiábrándítalak magamból – nevet fel.
– Csak öt perce járunk! Ennél többre lenne szükség ahhoz, hogy dobjalak.
– Mondtam én azt egy szóval is, hogy járunk?
– Dokiiiiiiiii! – nyafogom a nyakába temetve az arcom. Körém fonja a karját, és a hajamba puszil, miközben rendkívül jól mulat rajtam. Nem elég, hogy e miatt a hülye romantikus mizéria miatt keserves órákat éltem meg, amik alatt többször belehaltam az elvesztésébe, továbbra sem hagy fel az ugratásommal. Ezt valahogy meg kell bosszulnom a jövőben!
– Romantikusabbnál romantikusabb programokat találtam ki erre az estére…
– Jaj ne! Nem akarok se vacsorázni menni, se moziba, se csillagokat bámulni… Nem mehetnénk hozzád? – Elpirulok, amikor felfogom a kérdésem jelentését. Most azt fogja hinni, hogy azért akarok felmenni a lakására, hogy rögtön megdöntsön. Pedig én csak vele szeretnék lenni, zavaró tényezők és kíváncsiskodó emberek nélkül.
– A lakásomat bírni fogod, mert abban aztán minden tök romantikamentes. – Hosszan megcsókol, mielőtt kilépnénk a biztonságot jelentő falak közül. Az utcán nem lesz erre alkalmunk, és a kocsiban sem húznánk ezzel az időt, hogy minél előbb hazaérjünk.
– Ha ez egy álom, akkor sose ébressz fel! – súgom a kezét szorongatva, amikor kinyitjuk az ajtót, és meglátjuk azokat, akik végigkísértek minket az úton, hogy eljussunk idáig.
– Általában elég rosszakat szoktam álmodni, úgyhogy biztosíthatlak arról, hogy ez teljes mértékben a valóság. – Nem tudunk olyan gyorsan elszabadulni, ahogy reméltük, mert nem hagyhatjuk ölelgetés nélkül a kis angyalkáinkat, hiszen ők is az életünk részét képezik. A közös életünkét, amelynek mostantól minden pillanatát meg fogjuk osztani egymással.


4 megjegyzés:

  1. Holaa!
    Ha nem tudnám, hogy lesz még pár rész, azt hinném, hogy ezzel a fejezettel zárult Baekhyunék története. Minden szép és jó, Kim apuka Baek mellett àll, Sehun ismét megnevettetett, a KaiBaek valóra vált. *.* Most már csak Jongdae és Yixing kapcsolatát kellene rendezni, hogy tényleg teljes legyen a csillámpónis boldogság. XD
    De lehet, hogy túl optimista vagyok, négy részbe még simán belefér valami nagy dráma, amire nem számítok.
    Kíváncsian várom, hogy mivel fogsz meglepni legközelebb. :-) Pusz
    Ditta

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Halihó^^
      Te is tudsz ám meglepetéseket okozni így hétfő reggel:D Abszolút nem számítottam komira tőled, csak valamit meg akartam nézni a blogon, erre tessék!
      Mások is azt hitték, hogy ez az utolsó rész, de nem szeretnék olyat tenni, hogy ennyi flörtölés meg egyebek után ne nyerjünk betekintést a közösen töltött napjaikba:-) Még hat fejezet lesz, úgyhogy abba aztán bármi bele fér:D Egyelőre csak annyit árulnék el, hogy ne maradj egy kis információ nélkül, hogy nemsokára egy egész részt fogok szentelni a LayChen párosnak^^ Most legyen ennyi bennfentes infó elégXD
      Éppen most készülök nekiállni írni, mert ugyebár a szabi üdítő hetét élvezem**
      XOXO<3

      Törlés
  2. Szió!
    Tényleg azt gondoltad, hogy csak úgy ukmukfuk eltűnök??? 😨
    Soha 😄

    Az elején szomorú voltam Jongdae miatt, de tudom, hogy ő is rendbe jön majd 😊

    Jézusom, Jongin apját imádom!!! Ahogy bíztatta Baeket az annyira apai 😍 mármint, hogy boldognak akarja látni)

    De többször jutott eszembe, hogy "Na jó Sehun, takarodj 😂😂😂" Komolyan nem normális!! 😁

    A kis randijuk nem épp úgy alakult, ahogy Baekhyun tervezte, és a temetős jelenetnél kicsit elszorult a torkom, hogy Jongdaenak kívánt boldogságot, mert igen szereti még. Ugyan nem szerelemmel, de sosem akarna neki rosszat 😔

    Egyébként én olyan vagyok, mint Baek, nem bírom az elcseszett, habosbabos, nyálas romantikát. Itt viszont, ahogy bevont mindenkit Kim doki az nagyon édes lett 💞💞💞

    Na a kövi komment már face-re megy, de tudod, hogy képtelen vagyok szó nélkül elmenni 😊

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Hali^^
      Jaj, egy alig alvós éjszaka után, meg egy 3 és fél órás utazás előtt a dög melegben + viharban tök jól esnek a szavaid:-) Bocsánat, hogy kételkedtem benned… Azt hiszem, ilyenkor igazából magamban kételkedem, és hagyom, hogy felülkerekedjen rajtam az, hogy biztos nem tetszik senkinek, meg a szokásos f*szságaim:-) De az ilyen kedves kommentek mindig bebizonyítják, hogy nincs semmi gond, csak hajlamos vagyok túlagyalni a dolgokat.
      Jongin apja tényleg jó fej, meg Baek anyukája is az lesz^^
      Sehun az már csak Sehun marad:D Bár lehet, hogy van valahol, valaki, aki még őt is normálisabbá tudná változtatniXD
      Igen, Baekhyun nem tud hosszú távon meglenni Jongdae nélkül, és ez fordítva is igaz, de amíg Jongdae lelkében nem tisztázódnak a dolgok, nem igazán találkozhatnak… És lassan bár, de Yixing jelenlétével is kezd megbarátkozni drága főhősünk:-)
      Szerintem én odalennék a romantikus dolgokért, de a barátom nem igazán erőlteti meg magát ezen a téren, úgyhogy legalább a szereplőim érzésein keresztül megélhetem:DD
      Na, megyek is készülődni, mielőtt itt ragadnék a gép előtt!
      XOXO<3

      Törlés