Nyugi Doki - Tizenötödik szívdobbanás

A szív teljes napfogyatkozása

Tényleg nem értem magam. Hogy egyezhettem bele ebbe az egészbe? Régebben szerettem az ehhez hasonló eseményeket, mert az éneklés születésemtől fogva végigkísér egyre rögösebb utamon. Amikor megtudtam, hogy Jongdae is szeret énekelni, izgatottan vártam a napot, hogy végre feltárja előttem, micsoda kincs rejtőzik a torka mélyén. Emlékszem, a nappalink padlóján ültünk, iszogattunk, és egyszer csak belefogott egy dalba. Teljesen lenyűgözött az a könnyedség, amivel lágyan, erőlködés nélkül eresztette ki a hangokat, az a báj, ami belőle áradt, és amivel végleg levett a lábamról. Sokadjára szerettem bele aznap, mégis gyerekes szégyenlőség kerített hatalmába, amikor megkért, hogy én is énekeljek neki valamit. Számos iskolai darabban léptem fel, ahol megcsillogtathattam a tudásom, díjakat nyertem a versenyeken, melyeken elindultam, de előtte zavarba jöttem. Túl voltunk megannyi csókcsatán, őrült éjszakán, mégsem mertem éneklésre nyitni a szám. Túl bensőséges dolognak tartottam; idegesebbé tett, mint amikor a szüzességem elvesztéséről volt szó. Szidtam magam, hiszen minden normális ember a színpadon szokott lámpalázas lenni, én viszont az előtt az ember előtt pánikoltam be, aki akkoriban a mindenséget jelentette számomra. Amikor sikerült leküzdeni a démonjaimat, csapnivaló nyekergést produkáltam, miközben végig lesütöttem a tekintetem. Annyival jobbnak tartottam őt, hogy rá sem mertem nézni, és alig vártam, hogy valami élvezetesebb tevékenységbe vágjunk. Amikor befejeztem a dalt, félénken rápillantottam, és egy könnycseppet fedeztem fel útnak indulni az arcán. Szóval ennyire rossz voltam, gondoltam, azonban Jongdae nem hagyta, hogy belemerüljek az önsajnálatomba, úgy szorított magához, hogy ott, akkor jobban éreztem, hogy egyek vagyunk, mint bármikor azelőtt. Megértettem, hogy minket nem csak a szerelem köt össze, hanem a zene megbonthatatlan ereje is. Ha együtt énekeltünk, ugyanolyan boldogság járt át, mint amikor a karjába zárt, és ezt a boldogságot másoknak is át akartuk adni.

Most mégis dühbe gurulok, amikor hátra pillantva Yixing Jongdae-t fürkésző tekintetével találom szemben magam. Örültem, amikor megkaptuk ezt a felkérést, mert nagyon régen léptünk már fel, és azt reméltem, a zene segítségével újra közös hullámhosszra kerülhetünk. Jongdae viszont felvetette, hogy mi lenne, ha Yixing is csatlakozna hozzánk, mert élő hangszeres játékával adna egy pluszt az előadásunknak. Eddig egy meglévő zenei alapra énekeltünk rá, sőt, olyan is előfordult, hogy acapella nyomtuk, de természetesen csábító volt a zongorakíséret gondolata, csak nem Yixingtől. Nem akartam ellenkezni, és rájöttem, hogy akár még előnyt is kovácsolhatok az ittlétéből. Ha látja, milyen különleges erő fűz össze minket, miközben duettezünk, rá fog ébredni, hogy semmi esélye nincs a barátomnál.

Az eljegyzési partikat különösképpen szeretem, mert hiszek abban, hogy példával járhatunk a jegyespár előtt. És bizony kaptunk olyan visszajelzéseket, hogy miután hallották a dalainkat, még jobban egymásba szerettek, és általunk vált szilárdabbá az elhatározásuk. Az egyik menyasszony nem volt biztos abban, hogy férjhez akar-e menni, de miután megtapasztalta a szerelmünk hatalmát, nem volt többé egy szemernyi kétsége sem. Nem tudom, hogy ez a hatalom még mindig a birtokunkban áll-e. Mi van, ha bajt hozunk az ártatlan fiatalokra ezzel az elcseszett szerelmi háromszöggel? A zongoránál ülő kínai srác belezúgott az egyik vokalistába, aki a másikkal jár, viszont ő meg egy negyedik személyért van oda, aki hála az égnek nem tartózkodik a teremben, hogy a háromszöget egy tökéletes négyszöggé változtassa.

Egy hét telt el azóta, hogy Kim doki megcsókolt. Miután találkoztunk annak idején a klubban, sokáig került engem, de ezennel rajtam volt a sor, hogy ezt tegyem. Álmatlanul forgolódtam az ágyamban, szüntelenül rá gondolva, mégsem írtam neki, mert makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy Jongdae-val kell maradnom. Ő sem keresett, ezért azt feltételeztem, tényleg megbánta, amit csinált, amint „kijózanodott”. Egyszer véletlenül beszállt abba a liftbe, amiben tartózkodtam, de szerencsére ott volt egy másik orvos is, akivel kényszeredett beszélgetésbe fogott, hogy ne kelljen velem társalognia. Ugyanakkor éreztem, hogy Jongdae és köztem valami megváltozott. Esténként adtunk egymásnak egy-egy szájra puszit, de ennyiben kimerült az érintkezésünk, a beszélgetéseink pedig az időjárás elemzés szintjére süllyedtek. Mindketten arra vártunk, hogy a másik mondja ki azt, ami a szívét nyomja, de nem tudtunk túllépni a konok hallgatáson. Amikor Mars csinált valami vicceset, nevettünk, de az arcunkra erőltetett mosolyok csak halovány képmásai voltak egykori vidámságunknak. Belekerültünk egy mókuskerékbe, amiből nem mertünk kiszállni, pedig tisztában voltunk vele, hogy ez a kapcsolatunk halálához fog vezetni. Bár lehet, hogy egy ideje már eleve halott volt, csak nem akartuk észrevenni, ezért szemet hunytunk felette. Amikor első nap elment, hogy gyakoroljon Yixinggel az eljegyzési partira, amire meghívást kaptunk, nem szóltam semmit. De másnap vele mentem, mert nem bírtam elviselni annak a gondolatát, hogy amíg én otthon őrlődöm, ők ki tudja, mire használják azt a zongorát. Utáltam Yixing lakásának levegőjét a tüdőmbe szívni, sosem fogadtam el az italt, amivel megkínált, mert nem akartam idő előtt elhalálozni az esetleges méreg által, amit belekevert. Jongdae jókedvűnek tűnt Yixing társaságában, ami miatt még jobban megutáltam a kínait, mert azt az elvet vallottam, hogy ha én nem tudom megnevettetni a párom, akkor inkább legyen mindig búskomor, semhogy azzal a hülye gyerekkel szórakozzon. Egy ideje rájöttem, hogy rossz úton haladok, mégsem tudtam rátérni a helyesre. Nem voltam boldog, ahogy Jongdae sem, és abból a pár pillanatból, amennyire láttam, azt szűrtem le, hogy a doki sem volt az. De ha szakítanék Jongdae-val még nagyobb szenvedést okoznék neki… Én csak meg akarom óvni… Milyen nagylelkű vagyok, igaz?

– Hol késlekednek a fiúk? Remélem, a férjed nem azon mesterkedik éppen, hogy lebeszélje a fiatokat arról, hogy elvegyen – üti meg a fülem a menyasszony kissé idegesítő hangja.

– Ugyan már, drágaságom! A kisfiam sosem hallgat az apjára, úgyhogy egy percig se aggódj! – Az anyós jelölt a lányra nevet, aki zavartan csavargatja egyik elszabadult hajtincsét. Látom rajta az aggodalmat; nem győzték meg az idősebb nő bíztató szavai. Amikor a színpad felé néz, küldök neki egy nyugtató mosolyt, amivel azt szeretném üzenni, hogy minden rendben lesz. Hálásan visszamosolyog rám, mintha az én gesztusom nagyobb segítséget nyújtott volna számára az anyósa ígéreténél. Jó érzés, hogy a kisugárzásom ekkora erővel bír. Ez a lány gyönyörű és kedves, nem egy fennhéjázó plázacica, akitől égnek áll a hajam. Volt már rá példa, hogy annyira bosszantott a menyasszony lénye, hogy egész előadás alatt azért drukkoltam, hogy a végére dobja a vőlegény. De ez a lány határozottan nem tartozik ebbe a kategóriába. További percek elteltével a feszültség egyre nő mindenkiben. A vendégek türelmetlenül mocorognak, összesúgnak a mellettük ülővel, azt latolgatva, miért késhet ennyit a vőlegény. A menyasszony az alsóajkát rágcsálja, ezzel száműzi róla a rúzst, ami valószínűleg profi sminkesek hosszadalmas munkájának volt köszönhető. Engem kikészít, hogy Yixing folyamatosan Jongdae-t bámulja, és úgy érzem, ha nem kezdhetek el most rögtön énekelni, itt helyben felrobbanok. Egyedül az anyós látszik teljesen magabiztosnak. Békésen hátradőlve kortyolgatja a pezsgőjét, és nem mered fél percenként a bejárat irányába, ellentétben szegény lánnyal. Látatlanban utálni kezdem a vőlegényt, mert szörnyen bosszant, hogy ezt műveli egy ilyen bájos teremtéssel.

– Szerintem… Kezdjék el a műsort… Talán a zene majd idecsalja a jegyesemet… – szólal meg remegő hangon a menyasszony. – Lehetne az I will always love you? – teszi hozzá a kérését. Van egy konkrét repertoárunk, de ha ismerjük a dal szövegét, amit hallani szeretnének, kivételt teszünk. Ez speciel nem szerepel a listánkon, de a lány kedvében akarok járni. Kelletlenül Yixing felé fordulok, aki egy bólintással megerősíti, hogy felőle is mehet, tehát minden készen áll a kezdéshez.

Jongdae hangja betölti a helyiséget, amikor felcsendül az első sor. Az eredeti felállást követve, Yixing gondolom, csak az első refrénnél fog becsatlakozni, így belefeledkezhetek a barátom páratlan előadásmódjába. Minden szavát egyenesen nekem intézi, amiket boldogan fogadok, és felkészülök arra, hogy néhány másodpercen belül viszonozzam őket. Egy percre sem veszi le rólam a tekintetét, én viszont nem bírom megállni, hogy ne kukkantsam meg Yixing ábrázatát, aki legnagyobb sajnálatomra pókerarcot vág. Jongdae közelebb lép hozzám, és a kezemre helyezi az övét, hogy még hangsúlyosabbá váljon az összetartozásunk. Sosem szoktunk a színpadon érintkezni, egy pillantás is elég ahhoz, hogy biztosítsuk a másikat arról, mit érzünk iránta, de az elmúlt hetek történései okot szolgáltatnak arra, hogy a lehető legtöbb módon kifejezzük az érzéseinket. Összefűzöm az ujjainkat, és hatalmas késztetést érzek arra, hogy megcsókoljam, de ennek a mai estének nem mi vagyunk a főszereplői. Egy gombóc szorítja össze a torkom, mert olyan előérzetem van, hogy most csókolhattam volna meg utoljára Jongdae-t, és én elszalasztottam a lehetőséget. Nyelek egy nagyot, hogy át tudjam venni a dalt a második verzétől. Basszus! Eddig bele sem gondoltam abba, hogy miről szól a szövege. Egyszer megtanultam, mert ez volt a divat, meg tetszett a melódiája, de nem akarok Jongdae szemébe olyan szavakat mondani, mint például a „goodbye”. Nem akarok elbúcsúzni tőle se most, se máskor. Megőrült az a lány, amikor ezt akarta hallani az eljegyzési partiján? Az egy dolog, hogy a címe azt jelenti, mindig szeretni foglak, de ettől függetlenül ez egy kibaszottul szomorú szám, ami akaratlanul a szívemig hatol. Az éneklés és a filozofálás közben arra leszek figyelmes, hogy Yixing melléüt a zongorán, pedig maximalista lévén sosem enged meg magának ehhez hasonló hibákat. Jongdae arcára kiül a rémület, amikor a nézőtér irányába pillant, én pedig nem értem, mi történik, hiszen eddig csak őt néztem. Minden porcikám azt sikoltja, hogy továbbra se forduljak meg, de mivel mazochista vagyok, megteszem.

A nélkül folytatom a dalt, hogy tudnám, jó szót mondok-e éppen. Nem hallom a kíséretet, nem látom a vendégsereget, a világ egyetlen ponttá zsugorodik össze előttem. Mereven figyelem a bejáratot, amin először egy idősebb férfi lép be. Az apa. Az apa, aki rohadt ismerős, akinek tudom a nevét, tudom, hol dolgozik, és hogy kinek az apja, de olyan jó pár pillanatig játszani a tudatlant. Aztán utolsó szalmaszál gyanánt abba a tévhitbe kapaszkodom, hogy biztos van egy másik fia, és ő fogja követni azon az átkozott ajtón át, de amint felbukkan az az arc, ami hónapok óta álmatlan éjszakákba kényszerít, áttérek a tagadás fázisából a megsemmisülésébe. Nem hallom magam. Fogalmam sincs arról, hogy tisztán éneklek-e, vagy a sokk hatására össze-vissza csúszkál-e a hangom, esetleg már csak némán tátogok. Lassított felvételként játszódik le előttem a jelenet, amin a kedves lány odaszalad a vőlegényéhez, és örömittasan átöleli, amíg a fent említett személy tudomást sem vesz róla, mivel bénultan engem bámul. A dal szavai életre kelnek a fejemben, és versenyre hívják egymást, ezzel totális zűrt okozva bennem. Nem tudom, kinek szánom a sorokat: a mellettem álló társamnak, akinek időközben elengedtem a kezét, vagy a döbbenten ácsorgó férfinak, akinek sosem látott bánat tükröződik a szemében. Abban biztos vagyok, hogy Jongdae nekem címezi a „mindig szeretni foglak” kifejezést, ami tovább tetézi a szenvedésemet. Én is örökké szeretni fogom őt, de nem úgy, mint régen, már nem adhatom meg neki azt, amit megérdemel. Jelenleg az sem zavarna, ha Yixinget ajándékozná meg a szeretetével, csak engem szabadítson meg tőle, mert megfulladok, ha nem veszi le rólam ezt a terhet. Az apa csalódottan csóválja a fejét, amint végigméri a feleségét és a menyasszonyt. Amikor felfogja, hogy én vagyok a buli felelős, felderül az arca, és reménykedve odasúg valamit a fiának. Nem bírom ezt folytatni. Vagy szokásomhoz híven elájulok a színpad közepén, vagy sürgősen elhúzok innen, hogy ott ájulhassak el, ahol senki se lát. Nem tudom, melyik lenne kínosabb, mindenesetre a második opció mellett teszem le a voksom, és miután kiejtem a kezemből a mikrofont, rohanni kezdek. Innen nincs visszaút. Nem jöhetek különböző kifogásokkal Jongdae-nak, ha lenyugszom. Amint kilépek azon az ajtón, el fogom őt veszíteni. Amint kilépek azon az ajtón, mindent el fogok veszíteni, de nem érdekel. Semmi sem érdekel… Vakon lépkedek előre, céltalanul, csak az a lényeg, hogy ne kelljen tovább néznem azt a horrort, ami nemrég kezdődött.

– Vigyétek a kocsimat! – Nem érzékeltem, hogy bárki lenne körülöttem, de a kijelentése szerint rajta kívül még valaki van itt, hiszen többes számot használt. Yixing a kezembe nyomja a slusszkulcsát, de a helyett, hogy hálát rebegve megköszönném, a földre dobom, és rávetem magam.

– Azért, hogy amíg távol vagyok, rámászhass Jongdae-ra? Tessék, a tiéd lehet, neked adom! – ordítom, miközben teljes erőmből behúzok neki egyet. Vér fröccsen az arcomba, amitől undorodnom kéne, de jelen esetben elégedettséggel tölt el, ahogy az orrából származó reccsenés is. Bárcsak eltörtem volna! Add Uram, hogy ne forrjanak benne össze jól a csontok, és örök életére defektes maradjon! Valószínűleg több ütést is mérnék rá, ha nem fogna le hátulról valaki, és nem tuszkolna be abba az autóba, amit Yixing felajánlott. Hisztérikusan dörömbölök az ajtón, mert nem vagyok hajlandó egy olyan kocsiban ülni, ami Yixing tulajdonában áll, de a sofőr olyan gyorsan hajt, hogy ha most kiugranék, tutira feldobnám a talpam. Na és? A halál remek cél elbaszott életem helyrehozására. Ha meghalok, nem lesz bűntudat, fájdalom, csalódottság, szomorúság… Ez a tökéletes megoldás minden gondomra!

– Megőrültél? – kérdezi Kim doki halálra váltan, amikor lefejti görcsös ujjaimat az ajtó nyitásához szolgáló kallantyúról. Hangos csikorgással fékez le, mialatt magához szorít, nehogy véletlenül még egyszer rossz helyre tévedjen a kezem. De kár, hogy nem mentünk bele valamibe, mert olyan jó lenne egy óriási horpadást hagyni Yixing kocsiján! Mielőtt kiszállnék, bele fogok rúgni, kiszúrom a kerekeit, betöröm az összes ablakát…

– Meg vagy lepve, amiért megőrültem? Miért tetted ezt velem? Miért, miért, miért? – püfölöm a mellkasát, így nyomatékosítva a mondanivalóm súlyát. Miért nem hozta szóba soha ezt a lányt? Elvétve utalt rá, és még poénkodni is merészelt az esküvővel, meg hogy én leszek a tanúja… De én ezt soha nem vettem komolyan. Miért csókolt meg, amikor otthon várta valaki? Ő tisztában volt Jongdae létezésével, bár ha őszinte akarok lenni magamhoz, nem tudom, hogy meséltem volna-e a dokinak róla, ha véletlenül nem találkoztak volna aznap.

– Bocsáss meg, és hadd magyarázzam el! – Nem kell a magyarázata, és nem akarok semmit megbocsátani neki. Csak azt akarom, hogy szeressen, hogy az enyém legyen… – Gőzöm sem volt arról, hogy te leszel a meghívott énekes. Krystal valami Chent és a társait említette…

– Jongdae művészneve Chen… De ezzel semmit sem magyaráztál meg! Kurvára nem vagyok kíváncsi a megismerkedésetek részleteire, de ha már így alakult, tisztán akarok látni. Miért jegyezted el, ha nem vagy belé szerelmes? Mert úgysem hinném el, hogy szereted, hiába állítanád azt. – Egy éktelen mennydörgés töri meg a közénk beállt csendet. Az égboltot kettészelő villám fényt vet Kim doki arcára, ami ki nem mondott titkoktól torzul fájdalmas grimaszba. Az esőcseppek hangosan dobolnak az autó tetején, és várakozás közben azon gondolkozom, vajon a könnyeim gyorsabban hullanak-e. Olyan mintha a bennem tomboló vihart kivetítettem volna a természetre, hogy ne csak én egyedül szenvedjek, tartson ő is velem a féktelen pusztításban.

– Krystal tizenöt éves volt, amikor a szülei meghaltak egy repülőgép szerencsétlenségben. A nővérem egy iskolába járt vele, és a korkülönbség ellenére nagyon megszerette. Azt hiszem, mivel Krystal is szívbeteg, és teljesen magára maradt, kötelességének érezte felkarolni őt. Egyre többet hozta haza, egyre többször hagyott vele kettesben, amit én nem tudtam mire vélni. Gyerek voltam még, akit sosem érdekeltek a lányok, a táncon kívül tulajdonképpen semmi nem kötött le akkoriban. A nővérem megígértette velem, hogy mindig vigyázni fogok Krystalra, és hogy elveszem feleségül. Ezt kívánta tőlem a halálos ágyán, érted? Mivel biztos voltam benne, hogy soha nem leszek szerelmes, fogadalmat tettem neki. Miután meghalt, anyám végleg a házunkba költöztette Krystalt. Szó szerint belebolondult a lánya elvesztésébe, és a hiányát Krystal jelenlétével pótolta. Kijelentette, hogy járunk, amire rábólintottam, mert a tanulás mellett úgysem maradt sok időm arra, hogy vele legyek. Krystal a kezdetektől fogva rajongott értem, és nekem nem volt lelkiismeret-furdalásom amiatt, hogy álmokat sző a mesebeli hercegről, akit velem azonosít. Nem bántam rosszul vele, de egy rideg és közönyös randi partnernél nem tudtam több lenni számára. Nekem megfelelt ez a státusz, mert minden szenvedélyemet a munkámba öltem, és nem éreztem szükségét egy szerelem beteljesülésének. Aztán jöttél te, és mindent fenekestül felforgattál az életemben. – Amíg a Krystallal kapcsolatos előzményeket mesélte, unottan bámult ki az ablakon, de amint én a képbe jövök, elmosolyodik, és tűnő boldogság csillan a szemében a felidézett emlékek okán. Haragudnom kéne rá. Nem szabadna ellágyulnom semmitől, amit ezután csinál, de nem tudok parancsolni magamnak. A könnyeim varázsütés szerűen elapadnak, mintha a mosolya jelentené a napot, ami melegével felszárít minden nedvességet. – Olyan voltál, mint egy forgószél, ami az érkezésével nagy port kavar az egyébként halál unalmas kisvárosban. Az első találkozásunkkor valóban irritált a felelőtlenséged, de a másodiknál szórakoztatónak találtam az ügyetlenséged. A liftben rájöttem, hogy hiába küzdök olyan nagyon, neked nem fogok tudni ellenállni. Direkt kerültem az embereket, nem akartam semmiféle kapcsolatot kialakítani, mert apám nyomdokaiba lépve a legjobb orvossá akartam válni. És egy tökéletes orvos nem érezhet, mert az elvonja a figyelmét a munkájáról. De te buldózerként tetted semmissé az évek alatt gondosan felépített falaim, és olyan élet reményét kínáltad fel, amit titkon mindig is élni szerettem volna. Napról napra egyre inkább a bűvkörödbe vontál, de amikor megtudtam, hogy van barátod, megnyugodtam. Azt feltételeztem, nem fogsz elfordulni tőle, hiszen annyira nagy volt az összhang közöttetek, és ez által én a legjobb barát szerepben maradhattam volna. Aztán a klubban… Baek, én tudtam, hogy te vagy az. Annak ellenére, hogy nem volt rajtad a szokásos festék, a szemed, a nézésed, a szád, a kezed, amivel idegességedben mindig a hajadba túrsz, összetéveszthetetlenek voltak számomra. Azért hívtalak fel a színpadra, mert úgy gondoltam, ha többet nem kaphatok belőled, legalább egy este erejéig hadd tegyek úgy, mintha minden lehetséges lenne. Sehun beszólása pont kapóra jött, mert így eljátszhattam a sértődöttet, és eltávolodhattam tőled egy időre. Az volt a tervem, hogy az az idő örökre szól majd; te megtalálod a neked való helyet Jongdae oldalán, én pedig úgy teszek, mintha tényleg viszonoznám Krystal érzéseit. De mint kiderült, pocsék színész vagyok, és a szülinapodon feladtam annak a reményét, hogy kibírom nélküled. Miután múlthéten csókolóztunk… megkértem Krystal kezét. Ne keresd benne a logikát, egyszerűen annyira összezavarodtam, hogy vettem egy gyűrűt, és az ujjára húztam. Gyűlöltem a bennem lakozó gyáva alakot közben, ahogy azóta minden áldott nap, de nem éreztem magam elég erősnek a szerelemhez. Megrémisztett, amit kihoztál belőlem, azt gondoltam, ha ezt így folytatjuk, végleg el fogok bukni, mint orvos. Anyám majd’ kiugrott a bőréből örömében, és rögtön szervezkedni kezdett. Addig soha nem foglalkozott velem, neki a nővérem volt az imádottja, még a halála után is, de a bejelentésem óta minden nap felhív, és ez hülye módon gyermeki boldogsággal tölt el, pedig általában csak az iránt érdeklődik, hogy milyen virágok legyenek a partin, meg ilyesmi…

– És mégis meddig akartad folytatni? Ha ma nem lettem volna itt, pár nap múlva esetleg megint berángattál volna az egyik kórterembe? – szakítom félbe indulattal a hangomban.

– Nem tudom. Egyfolytában azon tépelődöm, hogyan tudnék véget vetni annak, ami köztünk van.

– Akkor jobb lenne, ha azon agyalnál, hogy bontod fel a jegyességedet – közlöm határozottan, és egy mozdulattal magamhoz rántom. Meglepetten pislog, mintha nem számított volna erre a fordulatra, mintha azt remélte volna, hogy végig fogom sírni a monológját, aztán beletörődve faképnél hagyom, és visszarohanok Jongdae biztonságot ígérő karjaiba. Hát abból nem eszik! A csókunk ismét olyan vadra sikeredik, mint az első. El sem tudom képzelni, hogy bírtam ki egy teljes hetet mézédes ajkai nélkül, és nem akarok tudomást venni arról a tényről, hogy talán most érezhetem utoljára ilyen közel magamhoz. Nem, ebbe nem fogok belenyugodni! Eddig olyan sok téren megváltoztattam őt, hinnem kell abban, hogy ezúttal sem lesz másképp.

– Baekhyun… Vissza kell mennem… Én… – Nem hagyom, hogy befejezze a mondatot, újra és újra birtokba veszem a száját. Nem vagyunk a legkényelmesebb pózban, de megpróbálom a legtöbbet kihozni a dologból, hogy meggyőzzem őt. Többször el akar húzódni, nem adja olyan könnyen magát, mint múltkor, de egy centit sem engedek a szorításomon. – Tartozom neked valamivel. – Igen, több ezernyi csókkal, és élete hátralévő napjaival, amit mind velem kell leélnie. – Ez a kulcs téged illet… Tiéd a szívem, Baekhyun, de ettől függetlenül el kell vennem Krystalt… – suttogja, mialatt az ő szemében is megjelennek az első könnycseppek. Megfogja a kezem, de csak azért, hogy a tenyerembe csúsztassa a nyakláncán lógó lakathoz tartozó kulcsot, amit én azzal a lendülettel a kocsi padlójára hajítok idegességemben.

– Nekem nem elég a szíved! Mindened kell… rád van szükségem! Add inkább Krystalnak ezt a nyavalyás kulcsot, de mellettem aludj el esténként, és mellettem ébredj fel, amikor eljön a reggel. Nem csinálhatsz ekkora baromságot, Jongin! Mit érzel, amikor hozzád ér az a nő? Lefogadom, hogy szoborrá dermedve feszengsz. Senki sem képes úgy felgyorsítani a szíved, mint én… – Egyik kezemet a fent említett helyre teszem, hogy megbizonyosodjak arról, most is éppen olyan sebesen ver, mint mindig, amikor a közelemben van. – Senki sem képes lángra lobbantani a tested rajtam kívül… – Másik kezemmel enyhén megszorítom a dudort a nadrágja elején, ami akaratlanul arról árulkodik, hogy egyetlen csókom életre kelti a vágyát. Végigcsókolom az álla vonalát, az ádámcsutkáját, és végezetül megszívom a kulcscsontja felett található bőrt. Tudom, hogy bunkó vagyok, de örüljenek neki, hogy nem láthatóbb helyen hagyok rajta nyomokat. Azt akarom, hogy amikor az a lány meglátja rajta a foltot, tudatosuljon benne, hogy a doki más valakit szeret, és ha annyira nyámnyila lenne, hogy magától nem lép, Krystal hagyja ott. Borzalmas vagyok, hiszen nemrég sajnáltam a szegény menyasszonyt, aki szomorú tekintettel várakozott a vőlegényére. Az a lány nem tehet semmiről, nem szabadna az ő szívét is megfájdítanom. De muszáj kompenzálnom, mivel az enyém úgy fáj, mintha egy kalapáccsal estek volna neki. – Ne tedd ezt, édes!

– Baek, Krystal szívbeteg… Nem lennék képes azzal a tudattal tovább élni, hogy azért lett rosszabbul, mert szakítottam vele…

– Ahh, értem! És azzal a tudattal tovább tudnál élni, hogy leugranék az első hídról, ami szembejön velem? Esetleg azzal, hogy amint hazaérek, szépen felvagdosnám az ereimet? Gondolkozz, doki! Nem kívánsz Krystalnak egy boldog életet? Nem kívánod azt, hogy úgy szeresse valaki, ahogy te szeretsz engem? Ne gondolj rám, ne gondolj magadra, de legalább az ő érdekeit tartsd szem előtt! Ne legyél olyan, mint Ennis del Mar, könyörgöm! Nem akarok a szeretőd lenni. Nem akarok néhány kósza napot az elillanó évekből. A végén úgysem bírnád tovább, és mellettem kötnél ki. Egy nap arra ébrednél, hogy gyűlölöd a feleséged, és gyűlölöd a gyerekeid, mert miattuk nem lehetsz boldog. Amikor kimondják az első szavukat, rám fogsz gondolni. Amikor megteszik az első lépéseiket, nem tudsz majd dagadó mellkassal feszíteni a büszkeségtől, mert azon fogsz rágódni, hogy abban a pillanatban csupa izzadtan egymás karjában liheghetnénk. És amikor eleged lesz a nejed vádló pillantásaiból, és a kölykeid visításából, akiket nem is akartál, csak azért születtek meg, hogy Krystal magához láncoljon velük, eljössz hozzám. Elválsz, a gyerekeid egy csonka család részei lesznek, és olyan évek fognak kárba veszni, amik csodásak is lehettek volna. Hagyd ott azt a lányt, amíg nem késő! Szakítani fogok Jongdae-val. Tudod, hogy milyen kibaszottul fáj ez nekem? De meg fogom tenni, akkor is, ha te elveszed a csajt. El kell engednem, hogy boldog lehessen. Nem most, majd valamikor. És ha én fel tudok adni egy olyan szerelmet, ami mindenki álma, akkor neked hezitálás nélkül engem kéne választanod. Válassz engem, kérlek! – Ezúttal ő von magához egy őrjítően lassú csókért. Tudom, mi jár a fejében: szépen eltervezte, hogy ez a búcsúcsókunk, amit felidézhet, amikor a nászéjszakáján nem tud teljesíteni, mert a jövendő felesége teste egy fikarcnyit sem hozza lázba. Jól van, Kim Jongin! Gondolj azt, amit akarsz! De bolond vagy, ha azt reméled, némán ki fogok sétálni az életedből. Bolond vagy, ha azt feltételezed, hagyom, hogy élve temesd el magad. Ha szerinte ez egy búcsú, szerintem egy új kezdet. Sajnos szükségem volt egy ekkora seggbe rúgásra ahhoz, hogy kérdőjelek nélkül dönteni tudjak. Minden éremnek két oldala van, minden rosszban van valami jó. A jelenlegi helyzet mindenkinek szörnyen rossz, de hinnem kell, hogy jönnek még szép holnapok. – Mikor lesz az esküvő? – puszilgatom az arcát, amíg a válaszára várok.

– December 2-án. – Újra az ajkam után kap, mintha minden percet ki akarna használni, mielőtt visszamenne a darázsfészekbe. Ez akkor sem búcsú! A pillanatokat, amiket emlékként akar őrizgetni, bele fogom építeni a napi rutinjába. El fogom érni, hogy a függőmmé váljon. Sosem voltam szenvedélybeteg, sőt, sajnáltam azokat, akik olyan szintre jutottak, hogy nem tudnak létezni pia, cigi vagy drog nélkül. Én Kim doki személyében tisztelhetem azt, aki örök fogollyá tett egy olyan börtönben, ahonnan nem akarok szabadulni. És eljön az a nap, amikor örömmel fog besétálni a zárkába, hogy önként váljon a rabja rabjává.

– Szóval van még másfél hónap addig. Adok neked időt, doki. Nem kérem azt, hogy amint visszatérünk a parti helyszínére, kézen fogva vezess a vendégek elé, és jelentsd be, hogy lecserélted Krystalt rám. Van hat heted a döntés meghozatalára. Minden egyes nap, amit nélküled kell eltöltenem, maga lesz a pokol, de nem fogom rád erőszakolni magam. Kiéheztetlek, és november végére annyira fogsz hiányolni, hogy nálam fogod megtartani a legénybúcsúdat. – Saját magamat is meglepem azzal, hogy milyen magabiztosan cseng a hangom, amikor belül rettegek attól, hogy a mese nem úgy fog végződni, ahogy azt én elképzelem. Egy mély lélegzetet követően beindítja a motort, hogy visszainduljunk rémálmaim helyszínére. Nem szólunk semmit a rövid út alatt, csak az ablaktörlő fáradhatatlan járását hallgatjuk. Attól tartok, amint kiszállok, tovaillan ez a nagy önbizalom, és a szeme láttára fogok összeomlani, de ezt nem engedhetem meg magamnak. Erősnek kell mutatnom magam, hogy erőt tudjon meríteni belőlem. Ha elveszítem a jövőbe vetett hitem, bele fog törődni abba, hogy neki nem jár jobb annál, amit a családja kijelölt számára. Az utolsó pillanatban engedem el a kezét, és hosszú másodperceken keresztül az ajkán felejtem az enyémet, így adva neki energiát a folytatáshoz, magamnak pedig türelmet addig, amíg fel nem keres a jó hírrel. Felettébb optimista vagyok az ügyet illetően, pedig magamat ismerve kétségbeesetten kéne térden csúszva esedeznem a lábai előtt. De reményt ad az a szerelem, ami belőle árad, és nem tartom kérdésesnek a dolog kimenetelét, csak azt, hogy hány napot kell bizonytalanságban töltenem. Rohadtul utálok várakozni, de ha esetemben türelem Kim dokit terem, akkor izgatottan fogom húzgálni a strigulákat a naptáramban.

Azzal azonban nem számoltam, hogy kiszállva az autóból Jongdae megtört alakjába fogok botlani. Egyszerre eljut a tudatomig a tény, hogy soha többé nem csókolhatom meg, soha többé nem bújhatok óvó karjaiba, ami a döntésem ellenére jókora csapásként döngöl a földbe. Amikor a szemébe nézek, tudom, hogy tudja, és hogy nincs szüksége a magyarázataimra. Elrebeghetném, hogy sajnálom, hogy bárcsak másképp történt volna, hogy életem eddigi legszebb időszakát éltem át az oldalán, de ezek csak még jobban elkeserítenék. Ha valakinek összetöröd a szívét, ott a szavak csak rontanak a helyzeten, én mégsem tudok csendben maradni. Nem kérek tőle engedélyt, szorosan magamhoz ölelem, hogy még egyszer érezhessem az illatát, a testéből áradó melegséget. Szerencsére viszonozza az ölelésem, mert belehalnék, ha a karját élettelenül lógatná, vagy ami még rosszabb, eltaszítana magától.

– Szeretlek! – zokogom a vállába az egyetlen szót, amit őszintén ki tudok ejteni. Lehet, hogy ezt rosszabb hallani számára bármelyik kifejezésnél, de ha nem adom tudtára, amit érzek, meg fogok fulladni. Annyira szeretném, ha barátként mellettem maradna, mert nélküle nem tudom elképzelni a jövőmet. Egy Jongdae nélküli világban nem lehetek felhőtlenül boldog, ha nem hallhatom többé csilingelő kacaját, nem lesz értelme semminek, amiért küzdeni akartam. De neki is időt kell adnom. A rám váró napok pokoliak lesznek, mert életem két legfontosabb szereplőjét nélkülözve kell felkelnem, léteznem, és elaludnom mindegyiken. A legjobb forgatókönyv szerint végül enyém lesz a doki szerelme, Jongdae pedig megbocsát, és úgy tudunk majd együtt nevetni, mint azelőtt; bár ez annyira idillinek tűnik, hogy szinte lehetetlen, hogy megtörténjen. A legrosszabb verzió alapján egyiket sem fogom visszakapni, de ezt nem szabad számításba vennem, nehogy a gondolat ereje váltsa valóra. Amikor elengedem Jongdae-t, végignézem, ahogy lassan elindul az egyik irányba, amíg a doki épp akkor száll ki a kocsiból, és a másik irányt célozza meg. Mindkettőt szeretném követni, de egyhelyben kell maradnom, vagy egy másik utat választanom, amit egy darabig magányosan kell megtennem. Csak abban reménykedhetek, hogy minél hamarabb megszerzem álmaim útitársát, aki végig fog kísérni a szerelem ösvényén, akármennyi buktató és akadály övezi azt.
_______________________________________________

Amikor Jongdae meglátja a doktort, úgy érzi, tudtán kívül egy rossz reality show részesévé vált. Az, hogy a doki el van jegyezve, megoldást jelenthetne a problémájukra Baekhyunnal, de a dolgok sajnos nem az ő gondolkodása szerint működnek. Az utóbbi egy hét kínlódással telt, mégsem vesztette el a reményt a végső pillanatig. A végső pillanat azonban most jött el. Amikor Baekhyun tébolyodottan elhagyja a színpadot, nincs több kétsége a felől, hogy az útjaik a mai napon fognak szerteágazni. Megsemmisülve ácsorog a színpadon, tekintetével Yixinget keresi, mivel mostanában ő lett a nyugalma forrása, de érthetetlen módon ő is felszívódott. Sosem érezte még ennyire elhagyatottnak és kiszolgáltatottnak magát. A vendégek hol szerencsétlen menyasszonyt, hol őt fürkészik, olyan mintha mindent tudó pillantásaikkal teljesen lecsupaszítanák őket. Nem ismeri azt a lányt, de szeretne odamenni hozzá, és megvigasztalni őt, mert ilyen bánásmódot senki sem érdemel. Bajtársaként tekint rá, de csak a tekintetével üzeni azt, hogy megérti, min megy keresztül. Borzalmas az a csend, ami körülveszi; ha profi lenne, zenei aláfestés nélkül folytatná az éneklést. Bár darabokra szakított szívvel valószínűleg a vérbeli profik sem tudják produkálni magukat. A doki anyja gyorsan kapcsol, és mindenféle kitalált történetekkel kezdi traktálni a vendégeket, de Jongdae figyelmen kívül hagyja hamis magyarázatát, és elindul a kijárat felé. Esze ágában sincs elkérni a gázsit a családtól, nincs szüksége arra a pár ezer wonra, amit ezeken az alkalmakon keresnek meg, hiszen a nélkül is dúskál a pénzben. De mit ér a gazdagság, ha ezután nem lesz kivel megosztania a vagyonát? Mit ér az egész, ha nem Baekhyunnal oszthatja meg?

Az utcára kilépve észleli, hogy úgy szakad az eső, mintha dézsából öntenék, de nem kezd el azon aggódni, hogy nincs esernyője. Kiskorában imádta, ha esett, mindig mezítláb szaladgált fel-alá a kertjükben, amíg csupa sár nem lett. Az utóbbi időben inkább otthon maradtak, ha tehették az ilyen napokon, mert Baekhyun utálta, ha tönkretette a víz a haját meg a ruháit, pedig Jongdae odavolt azokért a filmjelenetekért, amikben az esőben csókolóztak a párok. Olyan romantikusnak találta. Baekhyun véleménye szerint az csak a meleg szobából nézve lehet romantikus, ha valóban átélnék, túl sok lenne a zavaró tényező. Jongdae a fejébe vette, hogy egyszer rá fogja beszélni, hogy a kedvéért menjen bele a dologba, de mostantól sem esőben, sem ragyogó napsütésben nem csókolhatja meg őt. Eszébe jut, hogy mi lapul a zsebében, ezért kiveszi belőle a kis karikát, ami szinte égeti az ujjait. Ostoba volt, amikor megvette, annak ellenére, hogy Baekhyun kifejezetten házasság ellenes. Ostoba volt, amikor azt hitte, annak ellenére, hogy egyre nagyobb mértékben romlott a kapcsolatuk, egy francos gyűrű mindent helyrehozhat. Ostoba volt, amikor az irodájában ülve azon ábrándozott, hogy fog örülni Baekhyun, amikor az ujjára húzza a mai parti után. Elképzelte, hogy felhagy az elveivel, és boldogan omlik a karjaiba, mert titkon mindig erről álmodozott, és neki is csak ennyi hiányzott ahhoz, hogy ráébredjen arra, ők ketten örökre összetartoznak.

– Meg fogsz fázni – dünnyögi Yixing közvetlenül a füle mellett. Jongdae nem akarja, hogy meglássa a gyűrűt, éppen elég az neki, hogy saját maga előtt vált nevetségessé. Mások nem szerezhetnek tudomást végtelen ostobaságáról, de a zsebébe sem akarja visszatenni, mert képtelen lenne úgy lélegezni ezután, hogy a testéhez simulva lapul naivságának bizonyítéka. Ezért hagyja, hogy a karika kicsússzon az ujjai közül, és a víz magával vigye, hogy az egyik csatornában végezze. Az lesz ám a méltó hely annak a tárgynak, ami a szerelmét hivatott képviselni.

– Szerinted most ez a legnagyobb problémám? – förmed rá magából kikelve, pedig tudja, hogy Yixinggel nem bánhat így. Ő volt az egyetlen, aki mindig mellette állt, amikor azt hitte, nincs tovább. Most valóban nincs tovább, ezért nagyobb szüksége van rá, mint valaha, mégsem tud vele törődni. El kell küldenie, még ha ezzel nagy szomorúságot is okoz neki. Amikor azonban felé fordul, hogy a szemébe mondja, hagyja őt békén, észreveszi, hogy fel van dagadva a fél arca, és az orra sem örvend valami szép látványnak. A vért többnyire lemosta róla az eső, de ez az ütés nem kicsit fájhatott. – Jézusom, ki tette ezt veled? Nagyon fáj? – Óvatosan megérinti arca ép felületét, és körkörös mozdulatokkal simogatni kezdi.

– Száz ütést is elviselnék, ha kell, csak a szívem ne fájna annyira… – Keserűen elmosolyodik, és elfordítja a fejét, talán azért, hogy Jongdae ne lássa meg a szemében gyülekező könnyeket.

– Ugyan, ne csináld már! Egy olyan fickó miatt fáj a szíved, akit alig ismersz pár hónapja… Szerinted én mit érzek? Fogalmad sincs arról, milyen az igazi fájdalom! – Jongdae túl hangosan beszél, tulajdonképpen kiabál. Nem vezetheti le a feszültségét Yixingen. Nem hiheti azt, hogy rajta kívül senki más nem szenvedhet. Ő nem ilyen. Még a legidegesítőbb gyakornokokkal is megérteti magát az irodában, pedig nem könnyű tizenéves kölyköket koordinálni, akik azt hiszik, hogy övék a világ. Miért pont Yixinget kell mindig megbántania? – Ne haragudj! Én vagyok a világ legrosszabb barátja… – Jongdae folytatni akarja a bocsánatkérést, de Yixing belé fojtja a szót. A helyett, hogy megsértődne, és faképnél hagyná, hogy hadd főjön a saját levében, közelebb lép hozzá, és egy nagy levegő után a szájára tapasztja az övét. Jongdae annyira meglepődik, hogy kezdetben fel sem fogja, mi történik. Nem érti, miért simogatják Yixing ajkai olyan finoman, hogy attól normál esetben totálisan elolvadna. Nem érti, miért néz úgy a rémülettől tágra nyílt szemeibe, mintha ő lenne az a férfi, aki Yixing szívfájdalmát okozta. Úgy összezavarodik, hogy hirtelen megváltozik a kép előtte, és Baekhyunt látja, aki olyan szerelmesen néz rá, mint régen. Szorosan köré fonja a karjait, és nyelve azon nyomban bebocsátásért könyörög. Végre megcsókolhatja Baekhyunt az esőben! Lehet, hogy ez lesz az utolsó csókjuk, és mindjárt feltűnik a doki, hogy magával vigye, de addig ki kell élveznie minden pillanatot. Baekhyun ajka hideg és nedves az esőtől, de ez csak még vonzóbbá teszi. Jongdae azon töpreng, hogy lehet meggy likőr íze a csókjának, amikor abból csak Yixing ivott, de hamar elhessegeti a gondolatot, hogy elmerülhessen a mámorban. Annyira szereti Baekhyunt, annyira szereti, ha így csókolja, hogy nem akarja elképzelni, mi lesz az után, ha szétválnak. Ezért olyan hosszasan öleli magához, hogy a karja zsibbadni kezd pár perc után. Amikor a hajába túr, feltűnik neki, hogy Baekhyunnak nem ilyen a frizurája, hogy ő alacsonyabb, hogy nem az a dzseki volt rajta, amit éppen markolászik, de annyira szeretné azt hinni, hogy a szerelmét kapta vissza, hogy teljesen a képzelgés fogságába esik. – Szeretlek! – suttogja, mielőtt elengedné.

– Én is téged – érkezik a válasz remegő hangon, csakhogy nem attól, akitől várta. Kipattan a szeme, és halálra váltan konstatálja, hogy Yixinggel csókolózott, Yixingnek mondta azt, hogy szereti, pedig nem neki szánta. A benne kavargó érzelmek olyan szinten összezavarják, hogy legszívesebben a falba verné a fejét, hogy meggátolja a gondolatai száguldását. Miért csókolta meg Yixing? Mondhatná azt, hogy azért, mert annyira elkeseredett a pasi miatt, aki folyamatosan elutasítja, és Jongdae-ban kereste azt, amit ő Yixingben: egy csókot azzal, aki nem lehet az övé, ezért mást képzelt a helyébe a folyamat alatt. De akkor miért mondta azt, hogy szereti? Vagy azt is a másik pasinak mondta, ahogy ő Baekhyunnak? – Jongdae… Nézz rám, kérlek! Tudom, hogy ez sok neked. Bocsáss meg, amiért rád zúdítom az érzelmeimet, életed legborzalmasabb napján. Sosem vallottam még szerelmet senkinek, jellemző, hogy első alkalommal rosszul időzítek. Tudnod kell, hogy nem akarlak siettetni. Várni fogok rád, ha kell egy hónapot, kettőt, fél évet… És ha végül arra a döntésre jutsz, hogy csak barátként tudsz rám tekinteni, azt is elfogadom. De ne felejtsd el, hogy bármi van, én itt vagyok neked. Ha sírni akarsz a vállamon Baekhyun miatt, hívj fel. Ha egy felejtős-berúgós estére vágysz, veled megyek. Nem akarom, hogy azért, mert elmondtam, szeretlek, ne keresd többé a társaságom. Most megyek, mert egy kis egyedüllétre van szükséged, de remélem, minél előbb rám fogsz csörögni. – Yixing búcsúzóul egy puha csókot lehel a homlokára, mintha a száját nem akarná többet a birtokába venni az engedélye nélkül. Jongdae úgy érzi, ezt az egészet csak álmodta. Az nem történhet meg vele, hogy a barátját is elveszíti. Mégis hogy sírhatna a vállán Baekhyun miatt azzal a tudattal, hogy szerelmes belé? Fokozná a fájdalmát, akárhányszor azt látná a szemében, hogy képtelen viszonozni az érzéseit, ezért nem találkozhat vele. De hogy lehet ilyen szerencsétlen? Pont most kellett ennek kiderülnie, hogy végleg egyedül maradjon. Hogy nem vette észre, hogy Yixing nem egy harmadik félről beszél, amikor a szerelem téma szóba jött köztük, hanem róla? Rengeteg kérdés kavarog a fejében, és szeretné összeilleszteni a puzzle darabkákat, de ahhoz több nap kell, hogy tisztán tudjon gondolkodni. Jelenleg nem tesz mást, csak hagyja, hogy az eső olyan sokáig áztassa, amíg reményei szerint megtisztul minden gyötrelemtől. Végighúzza az ujját az alsóajkán, amin még mindig érzi a meggyes ízt, amit Yixing hagyott rajta. Beleszédül, ha eszébe jut, milyen csókban volt része a srácnak köszönhetően. Talán megfelelő idő elteltével tudná szeretni, talán ő lehetne az egyetlen, aki be tudná gyógyítani a lelkét borító sebeket. De most még hiába gyakorolt rá nagy hatást, a mellkasát szorító fájdalom folyton visszarántja a mélybe, ahová a szerelme által ért veszteség taszította. És amikor Baekhyun a karjaiba borul, nemhogy Yixing csókjáról, de a létezéséről is megfeledkezik. Megpróbálja kívülről szemlélni a jelenetet, mintha a kedvenc doramájában játszódna le, aminek idegen emberek a főszereplői. De a sorozatokban a hős mindig ráébred arra, hogy az első szerelme az örök, és miután búcsút mond annak, aki egy kis időre elbizonytalanította, visszatér élete párjához. Jongdae még azt sem bánná, ha Baekhyun autóbalesetet szenvedett volna, melynek következtében elvesztette az emlékezetét, mert akkor nagyon messzire vihetné ettől az átkozott helytől, oda, ahol közösen kezdhetnének új életet. Amint beletörődik abba, hogy ez nem egy kitalált történet, illetve Baekhyun ép és egészséges, nagy nehezen eltávolodik tőle, hogy egyedül kezdhessen bele az új életébe. Nélküle.