Nyugi Doki - Tizennegyedik szívdobbanás

Szíved börtönébe zárva

Amikor az utcákon töltöttem az éjszakák nagy részét apa halála után, sokszor lenyűgözve figyeltem, ahogy néhány srác graffitivel borított el minden szabad felületet. Koszosak voltak, szakadt ruhát viseltek, ha megszólítottam őket, nem volt egy épkézláb mondatuk, a művészet által mégis ki tudták fejezni magukat. Az emberek firkálásként tekintenek a festményeikre, pedig összehasonlítva egy-egy neves festő által készített absztrakt művel, egyáltalán nem látok különbséget. Én sosem próbálkoztam meg vele, mivel a rajzolási képességeim elég gyatrák, de most leküzdhetetlen késztetést érzek arra, hogy megtegyem. Amikor azok a srácok belefogtak a pingálásba, úgy tűnt, mintha megfeledkeztek volna a külvilágról, és nekem pont erre van szükségem. Nem tudok visszamenni Kyungsoo-ékhoz, mert képtelen vagyok azt mutatni, hogy minden rendben van. Miután Yixing reggel felidegesített, túl tudtam lendülni a kiakadásomon, de amikor pár perccel ezelőtt Jongdae kilépett azon az ajtón, amit azóta abban a reményben szuggerálok, hátha visszajön, valami gyökeret vert bennem. A tudat, hogy ebben a pillanatban egy másik férfi mosolyog rá, felemészt, és eddig nem tapasztalt féltékenységgel ismertet meg. Korábban sosem voltam féltékeny, hiszen nem szolgáltatott rá okot, jelenleg pedig semmi jogom hozzá, de nem tudok tenni ellene. Haza sem akarok menni, mert nem bírnám elviselni azt, hogy egyedül fekszem az ágyban, arra várva, hogy mikor toppan be. Inkább azzal álltatom magam, hogy útközben megmondta Yixingnek, hogy nincs kedve vele tartani, és otthon vár rám, ahogy annak lennie kell.

A kórházzal szemközti épület falát választottam ki, miután beszereztem a graffitihez szükséges kellékeket. Ha Hyerin kinéz az ablakon, látni fogja a művem, és remélhetőleg örülni fog neki. Tényleg nyugtató hatással bírnak rám a mozdulatok, ennél csak az éneklés tudna jobban ellazítani, de az utca közepén mégsem fakadhatok dalra.

– Nem elég, hogy a testedet összefirkáltattad, a falakat sem hagyod békén? – Az ujjaim görcsösen markolásszák a flakont, és úgy folytatom a munkálkodást, mintha meg sem hallottam volna a hangját. Nem akarok megfordulni, nem akarok a szemébe nézni, mert a tekintetétől rögtön ellágyulnék, de nekem szenvednem kell. Egy ideig csendben áll a hátam mögött, és annak ellenére, hogy próbálom kizárni a jelenlétét, megnyugtat, hogy ott van. Biztos meglátott az ablakból, és megkeresett, hogy egy percig se érezzem magam egyedül. Nem tudok elmenekülni előle, de valószínűleg nem is akarok, hiszen szem előtt maradtam. – Ezek meg mi a csudák? – kérdezi leplezetlen jókedvvel hangjában a rajzomra mutatva.

– Az Hyerin, az a baba, az meg te vagy – sorolom fellelkesedve, bár az kissé sértő, hogy nem ismert magára.

– Igen nagy fantáziára vall, ha ilyeneket látsz bele egy piros, egy kék és egy zöld pacába – nevet fel hangosan, én pedig legszívesebben lefújnám, hogy ne csak a képen legyen kék. A kezébe adom az egyik sprayt, hogy kényelmesebben folytathassam a remekművet, és közben rendületlenül azt hallgatom, hogy a festészetbe ölt tehetségemet becsmérli. Amikor megjelent, el akartam küldeni, de magam előtt nem tagadhatom, hogy egyetlen szavával visszahúz a szakadék széléről, ahova egyébként miatta sodródtam. Ha nem vettem volna a fejembe azt az őrült ötletet, hogy bohóc doktorként fogok dolgozni, most otthon tévézhetnék Jongdae-val, mielőtt egymásnak szentelnénk minden figyelmünket. Mégsem tudok haragudni a sorsra, amiért összekuszálta életem szálait, mert Kim doki nélkül a filmem egy átlagos romantikus történet lenne; ő viszont akciót, kalandot, feszültséget és nem kis drámát csempészik bele. És olyan érzéseket kelt bennem, amiket a legszívfacsaróbb sztorik főszereplője sem él át.

– Uraim, lennének szívesek befáradni velem a rendőrkapitányságra? – szólal meg mögöttem egy zord hang. Hát igen, a filmünkből már csak egy bunkó rendőr hiányzott, aki egyszeriben kicsavarja a kezemből a sprayt, majd hátrafeszíti a karom, hogy össze tudja bilincselni a csuklóimat. A doki riadtan pislog, de ő sem ússza meg a csinos karkötőt, pedig ártatlan.

– Én nem csináltam semmit! A barátom a kezembe adta azt a flakont, de csak tartottam, ennyi. Itt dolgozom a kórházban. Nem lehet priuszom, rossz fényt vetne a munkahelyemre! – A zsarut nem hatják meg a szavai, betuszkol minket az autó hátsó ülésére, és nagy szirénázás közepette megindul az őrs felé. Mi az isten ez a felhajtás? Lefogadom, hogy azzal a fickóval jobban bántak, aki nemrég leszúrt. Elhiszem, hogy a graffitizés tilos, de nem ez lesz az a bűnöm, ami miatt kitoloncolnak a mennyországból. Engem nem igazán izgat, hogy bevisznek, legalább el leszek zárva a külvilágtól egy kis időre, de a doki teljesen pánikba esett. Szeretnék végigsimítani a karján, hogy megnyugtassam, de az a kibaszott bilincs nem teszi ezt lehetővé. Jobb eszköz híján a tekintetemmel szeretném azt sugallni, hogy minden rendben lesz, de nem néz rám, mintha engem hibáztatna a történtekért. Mellesleg jogosan. Meg akarom szólítani, de a rendőr olyan mogorva ábrázattal fordul hátra néha, hogy nem merem megkockáztatni a beszédet.

A helyszínre érkezve a férfi kirángat a kocsiból, és az előttünk hatalmasodó épület felé kezd taszigálni. Szeretném felvilágosítani arról, hogy ha nem lökdösne folyamatosan, akkor is betalálnánk, de muszáj megfékeznem a nyelvem. A férfi elmondja az irodában tartózkodó társainak, hogy mit tettünk, mire egyöntetűen azt a döntést hozzák, hogy egy éjszakát mindenképp bent kell töltenünk. Talán az óvadék szót is hallani vélem, de nem tudok a társalgásukra koncentrálni, mert a doki egyre sápadtabb arcát figyelem. Az ő kezéről leveszik a bilincset, az enyémen viszont rajta hagyják, mondván, hogy majd megtanulom, hogy ne használjam rongálásra. Csak annyi időre eresztenek szabadon, amíg kikötözöm a cipőmet, mert hogy a cipőfűzőt tilos magunknál tartani, nehogy nagy bánatunkban felakasszuk magunkat. Ostoba szabály, ráadásul, ha az utóbbi hónapok terhe alatt nem tettem kárt magamban, egy rohadt cella sem fog ilyesmire késztetni. Amilyen szerencsétlen vagyok, úgy össze van csomózva a fűzőm, hogy nem bírom kikötni. A zsaru hidegvérrel közli, hogy akkor vegyem le, és mikor ellenkezésbe kezdek, ő maga rántja le rólam, de úgy, hogy majdnem hanyatt esek durva mozdulatától.

– Jogunk van egy telefonhíváshoz! – érvelek azzal a mondattal, amit a filmekből jól ismerek.

– De nem egyenként. Csak egyetlen személyt hívhatnak fel, úgyhogy gyorsan válasszanak! – Ez hülyeség! Attól, mert együtt hoztak be minket, külön egyének vagyunk, és mindkettőnk családja megérdemli azt, hogy értesüljön a történtekről. Kim doki lepasszolja a hívás lehetőségét, amit eleinte nem akarok elfogadni, de ha sokáig tökölünk, a végén egyikünk sem élhet vele.

– Szia kicsim! Az történt, hogy… A fogdában kell éjszakáznom, mert behoztak falfirkálás miatt. Csak azért szóltam, hogy ne aggódj értem. – Jongdae kezdetben rideg hangja ellágyul, és idegesen kérdezgeti, hogy vagyok, nem bántottak-e… Amikor a háttérben felhangzik Yixing nevetése, a telefon majdnem kiesik a kezemből. Hirtelen meg is feledkeztem róla, hogy vele van. És az a vadbarom biztos azon szórakozik, hogy ismét pórul jártam, amit nyilván ki is fog használni. Jongdae aggodalmában kicsit sokat fog inni, Yixing jó barátként a vigasztalásába kezd, de arra nem vagyok hajlandó gondolni, hogy mi lesz a végkimenetele. Reszkető kézzel teszem a kagylót a helyére, és elindulok a számunkra kijelölt cella felé. Kinéztem volna ebből a bagázsból, hogy átszállítanak a valódi börtönbe, és bevágnak a gyilkosok közé, csak hogy fitogtassák, hogy az ő szavuk áll minden felett, de szerencsére megelégednek azzal, hogy a fogda egyik helyiségében helyeznek el. Azért a rácsot ránk csapják, mielőtt gondosan bezárnák, de még azon sem lepődnék meg, ha több őrt állítanának elé, nehogy megkíséreljük a szökést. A doki kezéről eltávolították a bilincset, aminek örülök. Amikor megbizonyosodtak róla, hogy tényleg az, akinek mondja magát, biztos úgy gondolták, hogy nem kéne túl sokat packázniuk vele, mert egyszer a kezei közé kerülhetnek egy műtét során.

– Haragszol? – kérdezem halkan, miközben körbehordozom a tekintetem a lyukban. A plafonról egy csupasz villanykörte lóg, bár a fénye csak annyira elég, hogy félhomályba vonja a helyet. Az egyik fal mentén egy matrac húzódik, vele szemben egy padot állítottak fel, és ennyi. Olyan kicsi az egész, hogy két ember nem férhet el benne kényelmesen. Nem mintha a dutyit arra találták volna fel, hogy egy Hawaii hotellel vetekedjen felszereltségét illetően. Azt ki sem szúrtam, hogy egy óra is pöffeszkedik a falon, de bosszantó ketyegése hamar rávilágít a létezésére. Hogy én mennyire gyűlölöm az ilyen vackokat! A digitális óra tökéletesen megfelel az idő jelzésére. Miért nem semmisítették meg az összes kis meg nagymutatóval ellátott példányt? Otthon sem bírtam hallgatni a nappalinkat elárasztó tiktakolást, ami ebben a némaságban úgy felerősödik, mintha kalapáccsal csapdosnák az épület falát.

– Nem – motyogja az orra alatt, és lehorgasztott fejjel a padra telepszik.

– Akkor beszélgetünk? – ülök mellé reménykedve. Muszáj elterelnem a figyelmemet arról, hogy amíg itt rohadok, Yixing épp a pasimra csorgatja a nyálát. Muszáj valami jónak származnia abból, hogy be lettem zárva a dokival egy apró helyre. Muszáj elnyomni az óra zakatolását, mert ha így folytatja, a földhöz vágom, ami tovább növelné a bűnlajstromomat.

– Nem – közli ugyanolyan unottan, ahogy az imént tette.

– Szeretsz? – Valami olyat kell kérdeznem tőle, amire nem tud nemleges választ adni, mert hülyét kapok attól, hogy egyfolytában ez az egy szó hagyja el a száját.

– Pár órával ezelőtt még igent mondtam volna, de ezt bebuktad. – Végre egy kerek mondatba foglalta a gondolatait. Ez jó, még akkor is, ha fáj, amit mondott. Nem szabadna a közelében lennem, mert minden alkalommal, amikor együtt vagyunk, bajt hozok rá. Vannak kivételek, de azok elenyésző kisebbségben árválkodnak a hibáim mellett. Csüggedten lógatom a fejem, és felkészülök életem leghosszabb és legnyomorúságosabb éjszakájára. Megszámolom, hány folt borítja a padlót, és megpróbálom kitalálni, hogy vajon mi által kerülhettek oda. Amikor századjára pásztázom végig a ferdén lerakott kövezetet, észreveszek egy kövér patkányt, ami céltudatosan egyre közelebb merészkedik hozzánk. A számra tapasztom a kezem, mert nem akarom, hogy lányokat meghazudtoló sikoly szökjön ki belőle, és becsukom a szemem, abba a tévhitbe ringatva magam, hogy ha nem látom, akkor nem csinálhat semmi rosszat. Egy éles visítás térít magamhoz, amitől összerezzenek, és a szám helyett a fülemet fogom be, hogy ne halljam. Amikor nagy nehezen ki merem nyitni a szemem, az a látvány fogad, hogy Kim doki éppen felegyenesedik, és visszacsúsztatja a tokjába a szikét, amit konkrétan az állatba döfött.

– Velem még a cipőmet is levetették, téged pedig meg sem motoztak? És hogy mászkálhatsz egy szikével a zsebedben? Megijesztesz! Szikés gyilkosról még nem hallottam, de ha kiderül, hogy te vagy az, és reggelre holtan végzem, egész életedet rácsok mögött töltheted, ugye tisztában vagy ezzel? Kinyírtál egy szerencsétlen kis állatot…

– Akinek volt anyukája, testvérei, tudom. És aki olyat harapott volna beléd, hogy reggelre az általa okozott fertőzésbe haltál volna bele. Könyörgöm, ne fárassz! Most nem vagyok erre vevő. Amúgy holnap elcsomagolhatjuk, és hazaviheted Marsnak reggelire. Addig is, megtennéd, hogy a sarokba rugdosod, mert nem akarom bemocskolni vele a cipőmet. – Arra ugyan várhat, hogy én a zoknis talpammal a döghöz érjek! Ez az éjszaka még a borzalmasnál is borzalmasabb lesz. A cella közepén bűzölög egy patkány teteme, ami körül szüntelenül hömpölyög a vér. Miért kell nekem mindig ilyen lehetetlen szitukba keverednem? A tenyerembe temetem az arcom, és eldöntöm, hogy ebben a pózban fogok maradni, bármi történjen. Egy fokkal jobb lenne kiterülni a matracon, de az odavezető út elég undorító, úgyhogy be kell érnem ennyivel.

– Mi bajod van? – bök oldalba Kim doki kábé negyed órával később. – Csendben vagy, nem feleselsz, és olyan képet vágsz, mint akinek a fogát húzzák. Tudtad, hogy az összes orvos közül egyedül a fogorvostól rettegek a mai napig? Amikor kicsi voltam, akárhányszor a fogászatra került a sor, lekenyereztem a doktornőt, aki odavolt apámért. Nem férfiként szerette, bálványozta őt a miatt, amit elért a munkájában. Ezért mindig azt mondtam, hogy megszervezek egy vacsorát apával, ha nem vizsgálja meg a fogaim, és azt mondja neki, hogy minden rendben van. Egy-két év múlva a nő szülési szabadságra ment, és egy mogorva öregúr került a helyére. Mondanom sem kell, hogy nála semmi esélyem nem volt. Kiderült, hogy hat lyukas fogam van, és szépen tűrnöm kellett, amíg az összeset meg nem javította.

– Van egy ajánlatom. Szívesen feltérképezem a nyelvemmel a fogaid állapotát, és akkor megkíméllek a felesleges stressztől.

– Látom, még sincs akkora bajod – csap a kezemre, és elneveti magát. Dehogy nincs! Amikor azonban látom ragyogó mosolyát, nem törődök a szívem sajgásával. Végre ellazult egy kicsit a körülmények ellenére, és ettől én is jobban érzem magam. Legalábbis lelkileg, mert fizikailag újabb és újabb gondjaim támadnak. Viszket a karom, amit nem tudok megvakarni, így a falhoz dörgölve próbálom meg csillapítani az égő érzést, de a doki rögvest megakadályoz a műveletben. – Hé, tudod, milyen mocskos az a fal? Ha ezt csinálod, még több szart fogsz összeszedni. Ez egy csípés… Nem szabad vakarni, mert rosszabb lesz. – Párszor végighúzza az ujjait az alkaromon keletkezett dudoron, ami alap esetben jól esne, de most nem sikerül rá összpontosítanom.

– Pisilnem kell! – nyafogom a következő problémámat, amint búcsút intek az előzőnek.

– Rosszabb vagy, mint egy csecsemő. Azok legalább aranyosak.

– Azt állítod, hogy nem vagyok aranyos? Ez fájt! – Sértődötten pattanok fel, és nagy indulatomban sikerül akkorát rúgnom a patkányba, hogy a szemközti sarokban végezze. Undorodva átlépem a vértócsát, és megállok a rács előtt, ahol kiabálásba kezdek. Sokat ittam ma; nem tehetek arról, hogy nem tudok csomót kötni a farkamra, mint egyesek. Mondjuk, simán odapisilhetnék a patkány mellé, nem oszt, nem szoroz semmit a helyzet állásán.

– Megtenné, hogy eloldozza a kezem? Vagy esetleg maga szeretné tartani a péniszemet vizelés közben? – köpöm oda az őrnek, aki kárörvendő vigyor kíséretében lökdösött el a mosdóig. A megjegyzésemmel sikerül megváltoztatnom gunyoros ábrázatát, és kelletlenül leveszi rólam a bilincset. – Ezt becsukom! Nem tudom úgy elvégezni a dolgom, ha bámulnak közben – közlöm, és megragadom az ajtó kilincsét. Fellélegzem, bár a mosdó cseppet sem örvend jobb állapotnak, mint a cella. De jól esik a hideg víz, amit az arcomba fröcskölök, melynek segítségével a festéktől is megszabadulhatok. A parókát ott hagytam, ahol a cipőmet, a bőrömet viszont eddig nem tudtam megtisztítani. Szerintem részben azért szívattak annyit, mert egy bohócnak sehol sincs tekintélye, pláne nem a zsaruk előtt, akik azt hiszik, hogy miattuk forog a föld. Bele sem merek gondolni, hogy fog reggelre kinézni a zoknim, de a lényeg, hogy visszatérve a cellába kicsit komfortosabban érzem magam. Az őr valamiért nem adta vissza rám a bilincset, aminek úgy tudok örülni, mint kiskoromban a Mikulás eljövetelének.

– Mivel vágódtál be az őrnél, hogy ekkora engedményt adott? – érdeklődik Kim doki. Időközben leheveredett a matracra; onnan néz fel rám fáradtnak tűnő szemeivel.

– Megvannak a módszereim. Éveken át emlékezni fog erre az estére!

– Akkor már értem, miért maradtál el ilyen sokáig – megy bele a játékba. – Nekem is tennem kéne egy próbát. Hátha meggyőzőbb lennék nálad, és ajándékba adna például egy plazma tévét, hogy ne unatkozzunk.

– Győzz meg inkább engem! És ajándékba adom magamat. Ennél jobbról nem is álmodhatnál.

– A tévét választom, mert az egyedülálló. Ha hozzáérek a távirányítójához, nem okozok vele senkinek sem fájdalmat. – Ámen! Olyan ünneprontó. Ki akartam egy kicsit kapcsolódni a húzásával, el akartam feledtetni vele, hogy hol van, de neki muszáj minden egyes percben emlékeztetnie arra, hogy nem csinálhatom azt, amit szeretnék. Leülök a matrac legszélére, és hátat fordítva neki duzzogok magamban. Úgysem valószínű, hogy el tudnék aludni, úgyhogy jó nekem a tőle lehető legtávolabbi ponton való kuporgás. Kis idő elteltével azonban vacogni kezdek. Olyan hideg van itt, én meg nem öltöztem be túlságosan, mert mostanság éljük a „vénasszonyok nyarát”. De a kinti melegből semmi sem szivárog át a kopár falakon, sőt, azon sem lepődnék meg, ha direkt küldenék ránk a hideget valami speckó berendezés segítségével.

– Te reszketsz! – hallom meg Kim doki aggódó hangját. Hátulról átölel, és gyengéden maga mellé húz. A homlokomra helyezi a kezét, és megkönnyebbülve sóhajt fel, amikor nem érez lázasnak. Karjait körém fonva tartja, hogy ezzel melegítsen fel, és ütemesen dörzsölgeti a hátamat. A mellkasába fúrom a fejem, mert ha beszívom finom illatát, eltörpülnek mellette a kellemetlen szagok.

– Nem játszhatnánk azt, hogy éppen a mézes heteinket töltjük Ibizán, és most nem a börtön ócska matracán fekszünk, hanem a tengerpart puha homokjában?

– Játsszuk! Ott fekszünk a pihe-puha homokban, és te hagysz aludni, mert lefárasztott az egész napos szörfözés. – Mmmm… Kim doki egy szörfdeszkán? Az maga a megtestesült álom! Korábban örültem volna annak, hogy megint a karjaiban fog tartani egy egész éjszakán át, de a mai nap semmi nem tud boldoggá tenni. Illetve egy darabig az voltam, amíg a baba mellett lehettem, de a sors úgy vélekedett, hogy pár perc boldogságnál nem érdemlek többet. És ezzel sajnos egyet kell értenem. Nem siránkozom a fentieket szidva, amiért nem jut sok nekem az élet napos oldalából; elfogadom, amit rám mérnek, hiszen mindent magamnak köszönhetek.

– Ha létezne egy párhuzamos univerzum… Tudom, hogy nem hiszel az ilyesmiben, de tegyük fel, hogy egy másik világban most éppen…

– Egy másik világban már öt perce alszom… – motyogja a doki félálomban. Jól van, nem erőltetem a társalgást, mert holnap dolgoznia kell. Számára nem állhat meg az élet egy kis incidens miatt. Nem vehet ki csak úgy hasra ütés szerűen egy nap szabit, mivel egy bejegyzett műtétet nem tehetnek át a következőre, arra hivatkozva, hogy pihenni szeretne. Eszembe jut a tokiói szállodában töltött éjszakánk, amikor még olyan gondtalan voltam. Aggódtam, amiért rosszat álmodott, de megnyugtatott, amint a mellkasomra hajtotta a fejét. Most fordított pozícióban helyezkedünk el, mert én vagyok a vállára dőlve, mégsem lelek békét óvón ölelő karjai közt. Nem a helyszín zavar, felőlem aztán egy útszéli kocsmában is lehetnénk; Jongdae gondolata nem hagy aludni. Talán az az egy jó származhat ebből a faramuci helyzetből, hogy Jongdae úgy megijedt, hogy elment a kedve mindentől, ami Yixinggel kapcsolatos. Legalább egyetlen átkozott éjszaka erejéig. A doki hamar elszenderedik. Velem ellentétben ő jókat tud szunyálni mellettem. Még valami gondoskodik arról, hogy egyre közelebb sodródjak az őrület határához: a kicseszett óra rohadt kattogása. Csak azért nem állok fel, hogy megsemmisítsem, mert akkor megzavarnám a doki álmát. A másodpercek elteltének jelzése arra figyelmeztet, hogy nem sok időm van hátra. Meg vannak számlálva a perceim addig, amíg a közelemben érezhetem Kim dokit, ahogy addig is, amíg Jongdae szerelmét a magaménak tudhatom.

– Jó reggelt, srácok! Azt nem kérdezem meg, hogy milyen éjszakátok volt, de ne féljetek, nem lesz több ilyenben részetek. – Az idősebb Dr. Kim olyan verőfényes mosolyt villant ránk, mintha lelopta volna az égről a napot, hogy a ragyogása ne vonja el a figyelmet róla. Megöleli a fiát, aki nem igazán örül ennek, és minél előbb szabadulni akar az apai oltalomból. Aztán kedvesen vállon vereget, pedig őszintén szólva két szónál nem váltottunk többet, mióta náluk dolgozom. Egy közeli kávézóba visz minket, hogy bőséges reggelivel kárpótoljon pocsék óráink miatt. Én személy szerint hiénaként vetődöm a kajára, amíg a doki csak turkál a finomabbnál finomabb falatok közt.

– Sajnálom, hogy szégyenbe hoztalak, apa. – szólal meg egy idő után lesütött tekintettel.

– Dr. Kim, ez az én hibám! Kérem, ne haragudjon Jonginra, engem nyugodtan kirúghat…

– Haragudni, kirúgni téged? Elment az eszetek? Te vagy a legjobb dolog Jongin életében… – Kész szerencse, hogy két orvos is ül a társaságomban, mert így kisebb az esélye annak, hogy megfulladok a félrenyelt ételtől. – Amióta összebarátkoztatok, a fiam kinyílt. Tudod, előtte nem igazán osztotta meg velem a dolgait, de azóta folyton rólad mesél…

– Apa! – kiált fel Kim doki elvörösödő arccal, de az öregét nem hatja meg a tiltakozása.

– Ha az anyja hallaná, amit mondani fogok, búcsút inthetnék a golyóimnak. Jobban örülök annak, hogy börtönben volt veled egy éjszakát, minthogy otthon kuksolt volna egyedül. Így kicsit tudott pihenni, mert egyébként hiába küldöm szabadságra, folyton a kórházban lábatlankodik. Ez is egyfajta kaland, amiben azelőtt Jonginnak sosem volt része. – Hát én imádom ezt az embert! A Kim család férfi tagjai nagy hatást gyakorolnak rám. Vajon az anyja is ilyen jó fej lehet? Dr. Kim és én azonnal megtaláljuk a közös hangot, csak az zavar, hogy a doki egyszer sem szól közbe, sőt, úgy néz az apjára, mintha utálná. Nem tudom megfejteni a viselkedése okát, de azon leszek, hogy a közeljövőben kiderítsem, és kibékítsem az apjával, mert nem lehet olyan ostoba, hogy egy életen át távol tartja magát tőle. Mit nem adnék, ha az én apám élhetne!

– Van számodra egy ajándékom – fordulok a doki felé, mielőtt kitenne a házunk előtt. Azt mondta, ma maradjak nyugodtan otthon, és pihenjek, így nem megyek be a kórházba.

– De hát nincs is szülinapom. Jut eszembe, Yixingnek viszont az van. Este összejövünk a kollégákkal, ugye te is eljössz?

– Még mit nem! Először is, ha én Yixingnek ajándékot adnék, az maximum egy repülőjegy lenne, egy olyan gépre, amin a felszállás előtt bombát helyeztem el. Másodszor, felejtsd el, hogy én azt a majmot fogom ünnepelni!

– De nélküled nem akarok elmenni… – Érzelmi zsarolás. Aminek nem szabadna bedőlnöm, mégis megteszem. Egy sor morgás után beleegyezek abba, hogy elkísérem, majd benyúlok a zsebembe, hogy átadhassam neki a pici dobozt, amit nem nyúltak le az őrsön, amíg náluk voltak a cuccaim. Ezért megérdemelnek egy szép, kövér piros pontot a sok fekete mellé.

– Ez egy nyaklánc, amin egy kis lakat lóg, de ezt úgyis látod. Van hozzá egy kulcs, amit annak kell adnod, akit szívből szeretsz, aki méltón őrizheti meg szíved lakatjának kulcsát. – Szemmel láthatóan ledöbben, először el sem veszi az ezüst láncot, de kis tétovázás után a markába zárja. Nincs semmiféle mögöttes szándékom, egyszerűen rá gondoltam, amikor az ékszer a kezembe akadt, miközben a bébinek keresgéltem valamit. Kim doki nem sok embernek tárja ki a szívét, ezért azt szeretném, ha megtalálja azt a mázlistát, akinek megengedi, hogy egy életre beleköltözzön, lepje meg ezzel a szimbolikus tárggyal. Nem pályázok a kulcs megszerzésére, komolyan nem!

Este egy fokkal sem kipihentebben állok Kim doki irodája előtt. Amikor hazamentem, már nem találtam ott Jongdae-t, ezért úgy gondoltam, hogy meglátogatom a munkahelyén. Gyorsan összedobtam egy tepsire való sütit, és a vonzó alvás helyett felkerekedtem. Olyan rég jártam már a cégnél, hogy szinte elfelejtettem, merre található Jongdae irodája, de azért ennyire még én sem vagyok béna. Halkan nyomtam le az ajtaja kilincsét, mert meglepetést akartam neki okozni, de engem csapott pofán a meglepettség, amikor megláttam, hogy éppen Yixinggel chatel. Munkaidőben! Jongdae szeret ott dolgozni, és eddig kizárólag miattam volt hajlandó félretenni pár percre a feladatát. Árulkodó óvodásként szerettem volna az apjához szaladni, hogy beköpjem, mit csinál, de visszafogtam magam. Újra sikerült megfékeznem az indulataimat, amiért lassan megérdemelnék egy kiadós tapsot. Szerettem volna a földre borítani a doboz tartalmát, és aztán angolosan távozni, de ezt sem vittem véghez. Minden rosszban van valami jó, mondtam magamnak. Abban, hogy chatelnek konkrétan az, hogy nem személyesen találkoznak. Hogy el akartam-e olvasni, hogy miről folyik a diskurzus? Nagyon! Jongdae azonban megérezhette, hogy ott ácsorgom, ezért lecsapta a laptopját, és megpördült, hogy elbűvölő mosolyával üdvözölhessen. Hozzábújtam, megcsókolt, és órákat a vállalatnál töltöttem, mert kiderült, hogy az apja nincs bent, így felelevenítettük régi jó szokásunkat, az asztalán való szexet.

– Köszönöm! – Yixing hangja ránt ki a merengésemből. Nem szabadott volna lecövekelnem a folyosón, mert akkor nem lett volna lehetősége a privát szférámba másznia. Már megint. – Tegnap láttam, hogy utánunk jöttél, de nem szóltál semmit, nem tettél semmit. Hálás vagyok érte!

– Miért zavartam volna meg a billiárdozásotokat? Nekem is vannak barátaim, neki is… Amúgy… kábé két órája szeretkeztem vele egy észveszejtőt az irodájában… – közlöm egy ártatlan mosoly kíséretében. Azt vártam, hogy Yixing arcán szomorúság fog megjelenni, e helyett szánalmat látok villanni a szemében. Nem hiszi el? Azt feltételezi, hogy csak azért találtam ki, hogy őt bosszantsam vele? Legközelebb rögzíteni fogom videó felvételként, és szépen továbbítom neki! Kim doki ebben a pillanatban nyitja ki az ajtót, és én csak reménykedhetek abban, hogy nem hallotta, amit imént mondtam. Neki semmi pénzért nem akarok fájdalmat okozni! Feldúltnak tűnik, de hamarosan rájövök, hogy nem én vagyok dühének kiváltója.

– Bassza meg! BASSZA MEG! – Ha Kim doki száját ez a kifejezés hagyja el, ráadásul kétszer egymás után, és őrültekre hajazó hangszínnel, akkor nagy a baj. Én csak annyit fogok fel, hogy idegesen nyomkodja a mobilját, amit majdnem a földhöz vág, amikor nem jár sikerrel. A válla felett átkukucskálva szeretném leolvasni a kórlap adatait, amitől frászt kapott, de a sok ismeretlen szótól rögtön megfájdul a fejem, úgyhogy inkább megvárom, hogy ő maga mondja el, mi történik. – Végre kell hajtani egy szívkatéterezést. Nem az én feladatom lenne, de az a vadbarom, aki a srác orvosa, úgy leitta magát Yixing buliján, hogy teljesen beszámíthatatlan. Apa meg éppen egy agyban turkál, úgyhogy nincs más választásom… De kurvára félek! Nem nagy ördöngösség, de sosem voltam még teljesen egyedül a műtőben… Illetve ez nem is számít műtétnek, de… Mi lesz, ha elcseszek valamit? Mi lesz, ha rosszul diagnosztizálom, és miattam műtik meg, amikor nem lenne rá szükség? Vagy fordítva… – Yixing bulija fél órája kezdődhetett el. Marha jó lehet a hangulat, ha a fél brigád már részegen fetreng, ő maga meg nem is vesz részt a számára rendezett partin. Vagy az után jött el, hogy besokallt a hülyéktől. Ez a katéterezés vagy mi pont kapóra jön, mert így nem kell megjelennünk a rendezvényen.

– Én veled lehetek, ha ez segít. Szakmailag nem leszek hasznodra, de szívesen támogatnálak. – Meg fogom bánni a döntésemet, hiszen egy csepp vér levesz a lábamról, de nem hagyom, hogy a félelmei miatt hibázzon. Ki fogom bírni, ha a jelenlétemmel erőt adhatok neki. De az is lehet, hogy csak a terhére lennék, és mindjárt visszautasítja a felajánlásomat. Titkon azt remélem, hogy így lesz. De amikor hálásan magához ölel egy pillanatra, tudom, hogy jó döntést hoztam, még ha az számomra a poklot is fogja jelenteni.

Be kell mosakodnom, maszkot kell felvennem, pedig én semmit sem fogok csinálni. A filmeket nézve mindig azt gondoltam, hogy a bemosakodás néhány perc alatt lezajlik, de a valóság erre csúnyán rácáfol. Amikor végzünk, Kim doki egy sötét laborba vezet, ahol még sosem jártam. Az ápolók már előkészítették a beteget, aki az ágy szélét markolászva fogad minket. Nagyjából tizenhatra saccolom az életkorát, de az arcán tükröződő rémület kicsit idősebbnek mutatja. Nem tudom, hogy Kim doki idegesebb-e vagy a fiú, de azt hiszem, nemsokára versenybe fogok szállni velük. Eddig valami különleges izgalom fogott el, amiért bekukkanthatok a kulisszák mögé, de amikor a doki beadja a fiúnak az érzéstelenítőt, és közli vele, hogy nem fogja elaltatni, kissé megrökönyödöm. Az alkar verőerén keresztül vezeti be a katétert, ami a szívénél fog kikötni. Nem nézek oda, de mivel folyamatosan ecseteli a srácnak, hogy mit csinál, nem tudom kellő mértékben kivonni magam a figyelés alól, pedig hallgatni egy fokkal sem jobb, mint nézni. Egyszeriben a monitor éktelen csipogásba kezd, amire muszáj felkapnom a fejem. A fiú tágra nyílt szemei, és a gépek azt támasztják alá, hogy szörnyen meg van ijedve, ami nem túl bíztató a vizsgálat szempontjából.

– Segíts, Baekhyun! – kiált oda nekem a doki. Én? Mégis mit tehetnék? Észreveszem, hogy a doki keze megremeg, és ettől a ténytől olyan szívesen elterülnék a padlón. Az ájulással sok kellemetlenségtől megóvhatom magam, és általában a jól kitaposott utakat szeretem járni, az ismeretlen dolgok megfutamodásra késztetnek… De most én vagyok a doki egyetlen támasza. A baba születésénél is bepánikolt kezdetben, de amikor láttam, hogy kellőképp megerősödött, aggodalom nélkül vágtam magam hanyatt. Most nem menekülhetek el, hiszen ő sem tette, amikor meg kellett műtenie a késelés után. Bízik bennem, és ezzel a bizalommal nem élhetek vissza. – Nyugtasd meg őt! Beszélj hozzá! – A fiúra nézek, és arra gondolok, hogy ha én lennék a helyében, nekem is jól esne, ha valaki elterelné a figyelmem arról, hogy a testemben matatnak. Fogalmam sincs, mit mondok, amikor szólásra nyitom a számat. Össze-vissza magyarázok mindenféléről, és közben végig ott lebeg a cél a szemem előtt: meg kell nyugtatnom a srácot, Kim dokit, és igazság szerint magamat is. Ez nem egy könnyű feladat, úgyhogy irtó büszke vagyok magamra, amikor a monitor pittyegése visszavált normálisra.

– Törte már össze egy lány a szíved? – szólal meg váratlanul a fiú.

– Lány még nem – mosolyodom el kissé kényszeredetten. Magamban hozzáteszem, hogy a szívtörő poszt sokkal inkább az én tisztem, és kérdőn nézek rá, mert úgy érzem, ki szeretné önteni a lelkét valakinek.

– Az enyémet összetörte egy. Szerintem abba betegedett bele szerencsétlen szívem. Tudod, a szerelem az egyetlen betegség, amiből a legképzettebb dokik sem gyógyíthatnak ki.

– Nagyon fiatal vagy még. Biztos vagyok benne, hogy találkozol majd egy sokkal jobb, sokkal szebb lánnyal, aki beforrasztja a szíveden ejtett sebet. – Mialatt a fiúval beszélgetek, percenként lopva a dokira sandítok, aki mélyen bele van merülve a monitoron látható kép elemzésébe. A kontrasztanyagnak köszönhetően, amit a koszorúerekbe fecskendezett, szivárványszínben rajzolódnak ki az erek körvonalai, ami kivételesen nem hat rám ijesztően, inkább lenyűgöz a látvány. A képernyőn lüktető dobogás misztikus erővel bír, legszívesebben a saját szívemet is ilyen eljárás alá vetném, hátha meg tudnám állapítani hosszas tanulmányozás után, hogy mit szeretne valójában. A vizsgálat vége felé még egy mosolyt is sikerül kicsalnom a srácból, de ami a legfontosabb, hogy Kim doki elégedetten zárja le a jegyzeteit, miután eltávolította a vékony csövet.

Az utó gondozás szintén az ápolók feladata. Még szerencse, hogy ők nem voltak hivatalosak Yixing bulijára. Megszabadulunk a védő felszereléstől, és most először érzem azt, hogy van rosszabb a bohóc jelmeznél. Kim doki eszelősen felnevet, én meg úgy nézek rá, mintha tényleg megbolondult volna, mert nem értem, mire ez a nagy jókedv. Elkapja a csuklóm, és beránt az első utunkba eső kórterembe, ami szerencsére teljesen üres. Eleinte megijeszt az az ismeretlen csillogás, ami a szemében ragyog. Az őrült tudósok nézhetnek így, amikor hosszú évek keserves munkája után hirtelen megvilágosodnak, és feltalálnak egy olyan dolgot, ami meghatározó az egész emberiség számára. Lehetséges, hogy elment az esze? Akkor hívnom kéne egy szakértőt, hátha még sikerül időben visszatenni a helyére.

– Megcsináltam! A feletteseim segítsége nélkül! Ugye tudod, hogy nélküled nem ment volna? Néha úgy érzem, hogy nélküled lélegezni sem tudnék… – Úristen ne! Rohadtul nem állok készen az ilyen vallomásokra. Egy ideje tudom, hogy az iránta táplált érzéseim nem viszonzatlanok, de így, hogy kimondta, sokkal rémisztőbb. Nem vagyok felkészülve a keze érintésére az arcomon, ami ezúttal nem gyengéden simít rajta végig, hanem birtoklón fogja közre. Csapdába kényszerít a tenyere, mint egy vergődő kismadarat, ami utoljára még repülni akar, mégsem megy sehová, mert jobban szereti a fogva tartóját a szabadságnál. A laborban azon aggódtam, hogy minden rendben menjen, most viszont szabályszerűen rettegek attól, hogy mi fog ez után történni. Akárhányszor közel kerültünk egymáshoz, a doki visszahátrált az utolsó előtti pillanatban, és azért imádkozom, hogy ez most se legyen másképp. Annyira jó lenne, ha a földet bámulhatnám, vagy a cipőmet, vagy bármi mást a szemein kívül, de nem engedi. Hipnotizálni akar! És amilyen gyenge a jellemem, a végén még arra is rá tudna venni, hogy nyuszit egyek vele. Bár kétlem, hogy ez a nézés a kajának szólna. Hacsaknem engem akar felfalni… – Köszönöm, hogy fél éve betoppantál azon az ajtón. Hogy mindennek ellenére kitartottál mellettem – súgja egy reszketeg sóhaj kíséretében. Na jó, be kell csuknom a szemem, mert annyi érzelem kavarog a tekintetében, hogy összeroppanok a terhük alatt. Mintha egyszerre szeretne testvéreként, barátjaként, szerelmeként, és ettől teljesen kikészülök. Mintha én jelenteném számára a mindenséget egy személyben. – Csókolózásnál be kell csuknotok a szemeteket, mert nyitott szemmel olyan illúzióromboló… – idéz egy nagy klasszikust, miközben körberajzolja az ajkaim vonalát az ujjával. Most tényleg meg fogja tenni! Meg fog csókolni, amitől nevetséges módon jobban rettegek, mint bármitől nyomorú életem során. Egy szájhősnek érzem magam, olyannak, aki telekürtöli a sulit azzal, hogy hány csajt húzott meg, de amikor elkapja őt egy igazi nő, fülét-farkát behúzva rohanna vissza anyuci szoknyája mögé. Hányszor kerített hatalmába a vágy, amikor ilyen közel volt a szája az enyémhez? És amíg nem volt tétje, jól szórakoztam, feszegettem a határait, erre amikor komolyabbra fordulnának a dolgok, bedobom a törölközőt a cél előtt pár méterrel. Illetve csak szeretném bedobni, de jelenleg ahhoz sincs erőm, hogy felemeljem a kisujjam. – Baekhyun… Eszeveszettül megcsókolnálak, de nem fogom megtenni, ha te nem akarod. – Miért kell az egyébként is kurva nehéz dolgomat tovább nehezítenie? Miért nem tud felesleges kérdések nélkül cselekedni? Egyesek biztos azt mondanák, hogy jaj, milyen kedves tőle, hogy a kezembe adja a döntés jogát, de én mérges leszek emiatt. Haragszom rá, amiért nem játssza a szende szüzet, mint eddig. Haragszom Yixingre úgy globálisan mindenért. De legjobban magamra haragszom, mert a helyett, hogy rikoltozva kirohannék a teremből, hogy „segítség, Kim doki megzavarodott, és meg akar erőszakolni”, megteszem az első lépést. Képtelen lennék kimondani, hogy „csókolj meg”, inkább a tetteimmel bizonyítom be, hogy ugyanúgy vágyom rá, mint ő rám. Eddig bénán lógó kezem a tarkójára vezetem, és egyetlen heves mozdulat elég, hogy megszűntessem a köztünk tátongó űrt. Nincs semmi finomkodás, nincsenek hosszasan egymáson pihenő ajkak; amint megérzi a száján az enyémet, gyorsan végignyal rajta, mire automatikusan résnyire kinyitom, ezzel szabad utat biztosítva neki. Nem tétovázik, nyelve követelőzőn nyomul a számba. Rá sem ismerek az én félénk, szégyenlős dokimra, de az a baj, hogy ez az énje ugyanannyira bejön. Lehet, hogy a klubot képzeli körénk, ahol táncolni szokott, mert ehhez hasonló szenvedélyt akkor tapasztaltam tőle, amikor ott voltunk.

A fenébe! Gondolhattam volna, hogy a nyelvével is képes táncolni… De még hogy! Fél perc után beleszédülök, de az a szerencsém, hogy lelök a hátunk mögött elhelyezkedő ágyra. Így legalább már nem fenyeget az a veszély, hogy a lábaim felmondják a szolgálatot neki köszönhetően. Amíg végigfektet a vékony takarón, és fölém tornyosul, egy pillanatra sem szakad el az ajkamtól. Hát baszki, minden álmom így teljesüljön! Viszont az álombéli csodás pillanat rémségesbe fordult át… Jézusom, mi van ha Jongdae éppen most karambolozik? Képzeletben fejbe vágom magam, hátha ennek hatására távoznak belőle az idióta gondolatok, és teljes mértékben a dokira koncentrálok. Lehet, hogy ez egy soha vissza nem térő alkalom, úgyhogy nem lehetek olyan hülye, hogy veszni hagyom. A sokkhatás miatt eleinte engedtem, hogy ő irányítson, de amint kezdek magamhoz térni, teljes testbedobással lépek az őrjítő játék mezejére. Megszívom az alsóajkát, mire felnyög. Megismétlem a folyamatot, mert nem tudok betelni azzal a hanggal, ami ilyenkor a torka mélyéről tör fel. Benyúlok a pólója alá, és végigfuttatom ujjaim a gerince mentén, enyhe libabőrt hagyva érintésem nyomán. Beletúrok a hajába, és kiélvezem, ahogy a tincsei hozzá hasonlóan birtokba vesznek azzal, hogy indaként csavarodnak az ujjaim köré. A fenekébe markolok, így még jobban préselődünk egymáshoz altájon, ami által benne reked a levegő. Az adrenalin, amit a sikeres beavatkozásnak köszönhető eufória keltett életre, vulkánként tombol mindkettőnkben. Szerintem, ha most rákötnének egy szívmonitorra, kiakadna, mert ilyen heves szívveréssel még nem volt dolga. Elképesztő, hogy a dokit nem pár pohár pia, vagy egy jóféle füves cigi spannolja fel, arra gerjed, ha testek belsejében matathat. Rendkívül perverzek ezek az orvosok!

– Emlékszel a Valentino dzsekimre? Most annak az árát hajtom be rajtad – mormolja az ajkamra a szavakat. Nem kockáztathatom meg, hogy abbahagyja az állítólagos törlesztésem után, úgyhogy ezúttal az én nyelvem indul felfedező körútra az ő szájában. És azzal nem végzek egyhamar, mert én nagyon alapos vagyok. Nem nyugszom addig, amíg fel nem térképezem annak az édes barlangnak minden egyes négyzetcentiméterét, és utána kezdem elölről, nehogy véletlenül figyelmen kívül hagyjak egy kis részletet.

– Abban a szimulációs játékban miattam nem nyertünk. Azzal is tartozom neked… – jegyzem meg, hogy még több csókot csikarjak ki belőle. Nem mintha úgy nézne ki, mint akinek nyomós érvekre van szüksége. – A kaszinóban meg miattam buktuk el a pénzt… – lehelem, amikor a szája a nyakamra vándorol. Basszus, arra végképp nem számítottam, hogy az ajkamon kívül más testrészemet is be fogja támadni, ráadásul cseppfolyóssá válok azoktól a harmatgyenge csókoktól, amiket a bőrömre hint. Azt hiszem, mégsem veszítette el teljesen az önuralmát, mert tudatosan nem akar foltokat hagyni rajtam. De nem bánom, mert ez százszor izgatóbb, mintha vámpír módjára akarna megbélyegezni. Amúgy sincs szükség arra, hogy nyomokat hagyjon a testemen, mert azok nélkül is kicseszettül az övé vagyok. Azt szokták mondani, hogy amikor valaki szerelmes, pillangók röpködnek a hasában. Szeretném leszögezni, hogy az én esetemben egy fészeknyi sas vert tábort bennem. Lejjebb húzom a ruhája tetejét, hogy én is hozzáférhessek a nyakához, és megmerevedek, amikor az ujjaim egy hideg fémet tapintanak ki. Könnyek fojtogatnak, amiért már fel is vette a nyakláncot, amit neki ajándékoztam. Vajon oda fogja adni a hozzátartozó kulcsot? Felesleges hangosan is feltennem a kérdést, mert minden válasz ott van a tekintetében. És a válasza a valaha megfogalmazott, illetve majdani kérdéseimre egyetlen egy szóból áll: „szeretlek”.

Mi más vethetne véget ennek a tökéletes pillanatnak, ha nem az én szuperdokim csipogójának idegesítő vijjogása. Annyira félek, hogy amikor elmúlik a bódulat hatása, kihuny a fény a szemében, de varázslatos mosolya még akkor is a helyén marad, amikor feltápászkodik, és megnézi, hova kell mennie. Képtelen vagyok álló helyzetbe tornászni magam; lehet, hogy csak akkor fogok távozni innen, miután jól kialudtam magam. De ahogy a doki egyre közelebb ér az ajtóhoz, újszerű rettegés kerít a hatalmába, ami kiugraszt az ágyból.

– Tudod, milyen kétbalkezes vagyok – kezdem zavartan, és belepirulok a szituba. – Biztosra veszem, hogy a jövőben okozok még egy-két anyagi veszteséget neked, szóval úgy gondoltam… hogy egyet mindenképp előre kéne törlesztenem – dadogom félénken, mert összetörne, ha most elutasítana. Úgy érzem magam, mint a szolgáló lány, aki még az után sem tudja elhinni, hogy a herceg őt szereti a puccos hölgyek helyett, hogy az bebizonyította neki.

– Mindenképp – szélesedik ki mosolya. Nem tudom, ő zár-e előbb a karjába, vagy én őt, talán teljesen egyszerre mozdulunk egymás felé. Lehajtja a fejét, és lágyan becézi az ajkam, én pedig kivételesen nem csukom be a szemem, mert az emlékezetembe akarom vésni azt a rajongást, amivel engem néz. Az előző vad csókokat egy gyengéd váltja fel, ami cseppet sem rosszabb azoknál. Igazából csinálhat bármit, mert szerintem én azt is élvezném, ha a bőrömbe nyomná égő cigarettáját. Vicces, hogy annyi szép helyen fordultunk meg együtt, mégis a kórházban csattant el az első, és megannyi azt követő csókunk. Találhattunk volna romantikusabb környezetet is, de itt találkoztunk először sok év után, itt kovácsolódtunk csapattá, és itt szeretett belém. Kétségbeesetten szorítom magamhoz, mert úgy érzem, ha kilép azon az ajtón, többet nem fog visszatalálni hozzám. Bárcsak tudnám, hol van a kulcsa, mert akkor bezárnám, és legalább arra az időre az egymáséi lehetnénk, amíg étlen-szomjan nem halnánk.

– Nem emlékszem arra a csókra, amit a gyerekeknél említettél, de ezeket sosem fogom elfelejteni – suttogja, és búcsúzásul nyom még egy utolsó futó csókot a szám sarkára.

Amint becsukódik mögötte az ajtó, a padlóra rogyok a fal mentén. A könnyeim olyan hirtelen törnek felszínre, hogy ha akarnám, se tudnám megállítani őket. Kiszakad belőlem két nap feszültsége, és úgy érzem, minimum egy hét alvásra lenne szükségem ahhoz, hogy rendbe jöjjek. Siratom azt a négy évet, ami alatt én voltam a világ legszerelmesebb férfija, siratom azt a hat hónapot, amikor szintén az voltam, azzal a különbséggel, hogy akkorra két jelöltem akadt. Siratom azt a kapcsolatot, aminek nem sokára vége, hiába próbálok foggal-körömmel harcolni ellene, és siratom azt a szerelmet, amiből lehet, hogy semmi nem lesz. Lehet, hogy amikor holnap reggel felébred a doki, rájön, hogy élete legnagyobb hibáját követte el, és nemhogy a párom, a barátom sem lesz többé. Nem tudom, min vagyok meglepődve, mert tudtam én, hogy ez lesz. Ha egyszer kinyitja nekem a mennyország kapuját, minden szürke, komor és hideg lesz, amint bezárja. Miután megismertette velem, hogy milyenek lehetnének a közös napjaink, nem találom a helyem a világban. Nem mehetek haza úgy, hogy az illata beleivódott a ruhámba, azt érzem kiszivárogni bőröm összes pórusából. Nem csókolhatom meg többé Jongdae-t azzal a szájjal, amit egy másik férfi csókolt hosszú perceken keresztül. Szörnyen mocskos vagyok, amit egyrészről szeretnék lesikálni magamról, hogy újra tiszta legyek; másrészről haza rohannék anyához, hogy elújságoljam neki, mi történt, és soha nem mosnám le magamról az este bizonyítékát. De amíg a felszíni „koszt” el lehet tűntetni, az emlékeket úgysem tudom kitörölni az elmémből. Nem is akarom. Keserédes mindegyik, de nélkülük nem lennék az, aki vagyok. A szülinapi kívánságok! – csapok a homlokomra. Eszembe jut, hogy ma van Yixing születésnapja. Az a szemét biztosan azt kívánta, hogy Kim doki karjában kössek ki, tehát ő tehet erről az egészről!

– Remélem, fontos, mert pont most fosztom ki egy pasi hűtőjét, ahogy tanácsoltad – morog bele Sehun a telefonba. Kyungsoo-t nem hívhattam fel, neki a családjával kell foglalkoznia, egyedül viszont becsavarodnék, úgyhogy gondoltam, teszek egy próbát.

– Értem tudnál jönni a kórházba?

– A hangod alapján elég nagy gáz van. Máris ott vagyok! – Hát igen, ez Sehun. Szeret seggfej szerepben tetszelegni, de ha a barátai bajban vannak, rögtön ugrik. Azon fohászkodom, hogy amíg a kijárathoz osonok, bele ne fussak Kim dokiba, de lehetőleg másba sem, mert senkivel sincs kedvem jópofizni. Mellesleg valószínűleg úgy nézek ki, mintha most léptem volna elő egy horrorfilmből, pedig nem áll szándékomban a népet riogatni körülöttem.

– Menjünk a HeartBeatbe! – mondom Sehunnak, ahogy beülök a kocsijába. Nem indítja be a motort, furcsán méreget, és vadászkutya módjára szimatol a levegőbe.

– Neked Kai szagod van! Mondd, hogy kölcsönadta a parfümjét! – Ideiglenesen visszatartott könnyeim újra útnak indulnak, Sehun pedig nem firtatja tovább a dolgot, mert levágja, hogy jelenleg válaszolni sem tudnék a bőgéstől. Miután leparkol a bár előtt, nem száll ki az autóból, mintha azt akarná, hogy inkább maradjunk ott. Én viszont az ivásra szavazok. Sok ivásra. Nem bírom a piát, és az ízét sem szeretem, így sosem szoktam azért inni, hogy jókedvem legyen. A nélkül is remekül tudok bulizni. Viszont a bánatomban való ivásban verhetetlen vagyok. Egy pohár, kettő, három, és máris jobban érzem magam.

– Nem akarsz nekem táncolni, Sehunnie? Fizetnék érte…

– Na jó! Nyilván azért hívtál, mert meg akarsz könnyebbülni, szóval bökd már ki, hogy mi van! – Feszülten dobol az asztalon, és nem iszik egy korty alkoholt sem, ami biztosan kész kínzás számára. Megfosztottam a jó vacsora meg a jó szex lehetőségétől, és akkor még a sirámaimat is hallgassa végig? Szegény Sehun! Ő is megérdemel pár könnycseppet, úgyhogy a következőket érte fogom hullatni.

– Kim doki és én… csókolóztunk… Éreztél már olyat, hogy úgy csókol valaki, hogy a föld is beleremeg?

– Nem, ezt azok szokták érezni, akiket én csókolok meg. Viccet félretéve… Ez szívás, haver! – Ezzel aztán kurva sokat segített. Látszik rajta, hogy kényelmetlenül érzi magát, mert nem jártas abban, hogy tanácsokat adjon ilyen téren. Szűnni nem akaró zokogásom mégis meghatja, ezért esetlenül magához húz. A picsába, ez sem jó! Az, hogy kihozom Sehunból a gondoskodó énjét, azt jelenti, hogy tényleg nagy a baj.

– Eressz már el! Nem tudnád magadat adni? Ettől még jobban padlóra kerülök!

– De mi a konkrét probléma? – kérdezi, miután tisztes távolságba helyezkedik tőlem. – Ha szerelmes vagy a dokiba, miért nem szakítasz Jongdae-val? Túl fogja élni…

– Mert mindkettőt szeretem egyszerre! Az események egyre közelebb sodornak ahhoz, hogy feladjam a kapcsolatunkat, de olyan rohadtul nehéz elengednem őt!

– Baek… Sajnállak, de tényleg. Viszont irigyellek is. Most biztosan magadban idiótának nevezel, de szerencsés vagy, amiért két embert ennyire tudsz szeretni, és amiért téged így szeret két ember. Valószínűleg az én síromra csak te fogsz virágot hozni – mosolyodik el keserűen. Sehun megérdemel további tíz könnycseppet. Nem hiába a legjobb barátom. Olyan elcseszettek vagyunk, csak mindketten más okból. – Van egy zseniális ötletem! – villantja rám azt a vigyorát, amiből tudom, hogy valami baromsággal fog előrukkolni. – Felejtsd el őket! Hagyd a múltban a szexi dokit, meg az angyali Jongdae-t, és járj a felülmúlhatatlan Sehunnal, azaz velem! Adj egy esélyt, drága, és kiverem a fejedből még az emléküket is. És végre én sem maradok szerelem nélkül! Minél tovább nézlek, annál biztosabb vagyok abban, hogy minket egymásnak teremtettek! Most mi a baj? Te kérted azt, hogy adjam magam – háborog, amikor hisztérikus nevetésben török ki. Hálával tartozom neki, amiért egyben tart, mert nélküle nem tudom elképzelni, mit kezdtem volna magammal…
_______________________________________________

Jongdae kisírt szemekkel hallgatja Yixing monológját. Előbb hívta fel Sehun, aki közölte, hogy Baekhyun nála alszik. Állítólag Sehun ki van borulva valamiért, és Baek vigasztalgatja a kis lelkét. Sehun meg a kiborulás… Ennél jobb mesét is kitalálhattak volna! Sejti, hogy a barátjuk hazudik, és ezennel nemcsak Baekhyun által érzi elárulva magát, hanem Sehun által is. Érthető, hogy az ő pártját fogja, de ha sem a szerelmében, sem a barátjában nem bízhat, ki marad neki? A második éjszaka fekszik egyedül az ágyában, mivel az előzőt Baekhyun a fogdában töltötte. A második éjszakán értékeli igazán Mars társaságát, mert nélküle sokkal magányosabb lenne. Ahogy megszakította Sehun hívását, a mobilja újra csörögni kezdett. Yixing neve lassan gyakrabban jelenik meg a kijelzőjén, mint Baekhyuné. Egy darabig hagyta zenélni a számára beállított csengőhangot, mert nem tudta eldönteni, mi tévő legyen. Élvezte Yixing társaságát, ha vele volt, ki tudta kapcsolni az agya zakatolását, de a mai nap ismét összezavarta. Baekhyun bement hozzá, vitt neki sütit, szerelmeskedtek, ami olyan boldoggá tette, amilyen hetek óta nem volt. Erre most nincs itt, hogy ott folytassák, ahol az irodában abbahagyták. Arra sem volt képes, hogy ő maga közölje vele a hazugságát, Sehunnal üzenget, ami szintén azt bizonyítja, hogy nem ártatlan. Végül fogadta Yixing hívását, mert azt remélte, a hangja nyugtatóan fog rá hatni. Hagyta, hogy ő beszéljen, mert attól tartott, ha megszólalna, Yixing azon nyomban felfedezné, hogy sír, és nem akarta a gondjaival traktálni a szülinapján. Így is bűntudata volt amiatt, hogy nem ment el vele a számára rendezett buliba, mert Yixing annyira szerette volna. Ezek szerint nem tartózkodott sokáig a kollégái körében, inkább hazament, hogy vele beszélgethessen. Illetve, hogy hallgassa a nagy csendet a vonal túl oldalán. Jongdae rossz barát volt. Még egy ajándékot sem vett Yixingnek, annyira elbűvölték a Baekhyunnal töltött pillanatok. Elfelejtett köszöntő üzenetet küldeni neki Instán meg Twitteren, de még egy nyavalyás SMS-t sem írt. És mindezek ellenére Yixing olyan kedvesen fecsegett, mint mindig. Nem lehet ilyen önző. Talán Yixing boldognak mutatja magát, de mi van, ha belül ő is sír? Azt nem tudná elviselni.

– Miért nem vagy azzal a pasival, akiről azt mondtad, hogy érdekel? – kérdezi rekedten a sok pityergéstől. Kicsit meghökkent, amikor Yixing a semmiből közölte vele, hogy nincs semmi Sehun és közte. Azon nem lepődött meg, hogy Sehun kamuzott, de látta Yixingen, hogy odavan valakiért, és Oh uraság olyan kézenfekvő megoldás volt. Yixing nem árulta el a titokzatos személy nevét, ő pedig úgy meglepődött, hogy rá sem kérdezett.

– Sajnos nem volt kedve velem jönni – érkezik a csalódott válasz.

– Mekkora egy barom! Add meg a számát, és én majd jól helyre teszem. Elmondom neki, hogy nálad jobbat úgysem találna, úgyhogy kapja össze magát, mielőtt elveszítene.

– Nem szükséges – feleli halkan.

– Figyelj, nem akarlak ezzel fárasztani a szülinapodon, de kérhetek tőled valamit? Megtennéd, hogy távol tartod Baekhyunt Dr. Kimtől? Ne hagyd, hogy kettesben maradjanak, állj közéjük egy kitalált indokkal… És ha lelépnének a kórházból, hívj fel, és én követni fogom őket.

– Rendben. – Nem kellett volna megszólalnia! Ha hagyta volna, hogy Yixing tovább meséljen, még mindig vidám lenne, de sikeresen elszomorította. Nincs vele az a srác, aki tetszik neki, ő meg arra kéri, hogy az amúgy sem könnyű munkája mellett kémet játsszon. – Ne haragudj, de most megyek. Szeretnék még zongorázni egy kicsit elalvás előtt.

– Hallgathatnám? – teszi fel a kérdést Jongdae bátortalanul. Yixing egy cseppet vidámabb lesz, amikor beleegyezik a kérésbe, és kisvártatva belefog egy általa komponált dalba. A melódia szívet tépő bánatról tanúskodik, ami újabb könnyeket csal Jongdae szemébe. A billentyűk leütésével egy időben egy szöveg kezd kirajzolódni a fejében. Előkap egy papírt, hogy gyorsan lekörmölje, mielőtt elfelejtené, de félő, hogy a könnyei potyogása el fogja áztatni a papírt, ezért a laptopja után nyúl. A dallam és a szöveg kimondatlan fájdalmat hordoz magában, de Jongdae úgy érzi, valamennyire megkönnyebbül, amint kiírja magából. Vajon Yixingnek is könnyebb lesz a lelke, amikor végigsiklanak ujjai a hangszeren? Jongdae szerint ha, elénekelhetné, még jobban érezné magát. Szólni akar Yixingnek, hogy egy percre hagyja abba a játékot, és hallgassa meg, de elveti az ötletet. Köszönés nélkül bontja a vonalat, leteszi az ágyra az ölében doromboló macskát, és lerohan az autójához. Már nagyon késő van, lövése sincs arról, hol tudna valami értelmes ajándékot venni, vagy hogy Yixing minek örülne egyáltalán. De reméli, hogy meglepetés szerű érkezése, és a szöveg, amit a dalához írt, megteszi.