Nyugi Doki - Tizenharmadik szívdobbanás

Merre húz a szívem?

– Hogy van a kedvenc betegem?

– Most, hogy megérkezett a kedvenc orvosa, remekül. – Kim doki elvigyorodik, és leül az ágyam szélére. Amióta bent vagyok, szinte minden idejét velem tölti, amit imádok, de nem akarom, hogy ez a munkája rovására menjen. Óvatosan átölel, nehogy véletlenül fájdalmat okozzon, és nem kerülheti el a figyelmemet, hogy tekintetével az ajkamat fixírozza. Sokszor eljátszottuk már ezt, de soha nem hajlandó a következő szintre lépni, pedig előttem nem tudja leplezni a szemében csillogó vágyat. Eldöntöttem, hogy ma jött el annak a napja, amikor a mennybe fogom repíteni, hogy utána együtt bűnhődhessünk a pokol fenekén az idők végezetéig. Izgatottan vártam, hogy a gyerekek megvizsgálása után (mert azt sosem hagyja ki) meglátogasson, és most, hogy itt van, nem fogom elengedni, amíg végre nem hajtom a tervem. A nyakába csimpaszkodva húzom le magamhoz, nem törődve a kellemetlenséggel, ami még mindig kínoz a hirtelen mozdulatoktól. Tudja, hogy mire készülök, de érzem, hogy ezúttal nem fog ellenkezni. Mohón tapadok az ajkára mindenféle bevezetés nélkül, és amikor a nyelve a számba csusszan, leírhatatlan örömmámor járja át a lényem. Ha tudtam volna, hogy egy baleset kell ahhoz, hogy megkapjam azt, amire ezer éve vágyom, rég kreáltam volna egyet. Nem bírja visszafogni magát; fölém mászik, hogy rám ereszthesse egész súlyát. Nem mondom, hogy nem fáj, de kit érdekel, amikor végre az enyém! Alig várom, hogy elmesélhessem Sehunnak, hogy mit műveltünk egy kórházi ágyon, mert lefogadom, hogy ilyet még ő sem csinált.

– Édesem, el kell mondanom valamit. – Aggodalmas arckifejezéssel húzódik el tőlem, aminek nagyon nem örülök. Mi lehet fontosabb annál, hogy engem csókoljon? – Mialatt lábadoztál, több vizsgálatot elvégeztünk rajtad. Meg akartam bizonyosodni arról, hogy makkegészséges vagy, de sajnos az egyik esetben rossz eredményt kaptunk. – Most azt fogja közölni velem, hogy már csak két hónapom van hátra? Nem baj. Ha annak a két hónapnak minden napján így fog csókolni, megérte élnem. – Beteg volt a szíved. Nem foglak orvosi szakszavakkal fárasztani, de az a lényeg, hogy ha egy perccel tovább vártunk volna, meghalsz. Szerencsére érkezett egy friss szív, amit azonnal beültettünk neked. – Tessék? Szívműtétem volt a tudtom nélkül? De akkor nem kéne fájdalmat éreznem azon a területen is? – És hát… erősnek kell lenned, Baekhyun… Nem sokkal korábban Jongdae autóbalesetet szenvedett. Nem tudtuk megmenteni az életét. Viszont neki köszönhetően te tovább élhetsz.

– Arra célzol, hogy ti Jongdae szívét adtátok nekem? – suttogom halálra váltan. A doki bólint, és vigasztalón át szeretne ölelni, de eltaszítom magamtól. Hogy szerethetném őt Jongdae szívével? Hogy élhetnék tovább azzal a tudattal, hogy az én Jongdae-m biztos azért karambolozott, mert rájött arra, hogy mi folyik a doki és köztem? Ujjaimat a bőrömbe vájva próbálom kitépni a helyéről a nem oda illő szervet, mert képtelen vagyok elviselni a dobogását. Ezzel nem megyek sokra, úgyhogy kirontok a kórteremből, hogy szerezzek egy szikét, az majd megoldja a problémát. Egyik helyiségből a másikba bolyongok, mert sehol nem találom a megfelelő eszközt, és az utolsóba érve földbe gyökerezik a lábam. Jongdae ott fekszik kiterítve, az egész testét zúzódások borítják, a mellkasa felnyitva tátong, de a legrosszabb vádló tekintete, ami arról árulkodik, hogy én kergettem a halálba.

– Neeeeeeeeeeeeeeeee!!!

– Kicsim, nyugodj meg, nincs semmi baj! Nézz rám, nyisd ki a szemed! Rosszat álmodtál, de már vége, oké? – Jongdae hangját hallom, de akkora sokkot kaptam, hogy először azt hiszem, hogy a szelleme beszél hozzám. Nem bírom abbahagyni az ordítást, tehetetlenül vergődöm, és a könnyeim hullása simán kenterbe verhetné bármelyik záporesőt. Szakad rólam a víz, olyan, mintha átment volna rajtam egy úthenger, ráadásul az a pohár víz, amit Jongdae az arcomba locsol, tovább tetézi szenvedésem. Mindenesetre helyesen cselekedett, mert a hirtelen ért hideg lassacskán észhez térít. Abbahagyom a hánykolódást meg a kiabálást, csak a sírást nem tudom berekeszteni. Olyan valóságos volt az az átkozott álom! Kim doki tényleg állandó látogatóm volt kórházi tartózkodásom ideje alatt, de sosem csókolóztunk, és két hete annak, hogy kiengedtek. Ami pedig a legfontosabb, hogy Jongdae él. Szorosan magamhoz ölelem, és az arcomat a vállába temetve folytatom a pityergést. Nagyon megijedtem, de szegény Marsra is ráhoztam a frászt, aki rémülten cikázó tekintettel gubbaszt az ágyunk lábánál. Arra az időre elengedem Jongdae-t, amíg megnyugtatom a cicát, aztán újra neki szentelem a figyelmem.

– Ne ülj ma autóba, kérlek! Menj taxival, és holnap is, meg holnapután… Vagy inkább furikázlak én. Nem szeretek vezetni, de nem akarom, hogy bajod essen.

– Csak egy rossz álom volt. Ne tulajdoníts neki ekkora jelentőséget. – Megcsókol, egyrészt nyugtatásképpen, másrészt azért, mert szeret. Ahogy én is őt. Az álmom bebizonyította, hogy nem tudnék nélküle élni. Igen, csak egy borzalmas vízió volt, ami nem fog valóra válni, de ettől függetlenül egy jelnek tekintem. Az univerzum azt üzeni, hogy vele kell maradnom, és én meg fogom fogadni a tanácsát.

***

– Beszélhetnénk? Szerencsére egy gyerek sincs a balesetin, úgyhogy van két szabad órád. Jongin dolgozik, vele sem tudsz lógni, ezért arra gondoltam, hogy meghívnálak reggelizni. – Először is, reggel vagyok a legnyűgösebb. Semmilyen napszakban nem kultiválom Yixing társaságát, de ilyenkor konkrétan felfordul tőle a gyomrom. Másodszor, miért hívja Kim dokit Jonginnak? Úgy csak én szólíthatom! Harmadszor, sokkal inkább lennék sérült gyerekek közt, minthogy vele töltsem az időmet. Negyedszer, mi a fenéről akarhat velem beszélni? Pont velem. Ötödször… – Szóval jössz? – Keskeny vonallá préselt ajkakkal bólintok, kizárólag azért, mert ki akarom fosztani a pénztárcáját. Egy csomó kaját fogok rendelni, a legdrágább fajtából, és akkor majd kétszer is meggondolja, hogy még egyszer cseverészni támad-e kedve. – Jól vagy? – kérdezi, amint leülünk a közeli étteremben. Nem vágom, miben mesterkedik, de elég furcsa, hogy nem volt számára megfelelő a kórház kajáldája. És mik ezek a felesleges körök? Elhiszem, hogy udvariasnak akarja tettetni magát, de ki kell ábrándítanom, mert tehet bármit, nem fogom jobban kedvelni. Legszívesebben azt felelném, hogy mivel látlak, rosszul, de megpróbálok egy viszonylag normálisnak mondható választ kicsikarni magamból.

– Térj a lényegre, mert gyorsan eszem. És ha már csak az üres asztal lesz előttem, semmi sem fog megakadályozni abban, hogy ne hagyjalak itt. – Talán mégsem sikerült kellően emberi reakciót produkálnom, de nem tehetek arról, hogy ezt váltja ki belőlem. A pincér sorra halmozza az általam kért ételeket a tálcámra, mert olyan sok van belőlük, hogy egyszerre nem tudta volna kihozni. Yixing előtt csupán egy narancslé árválkodik, de egyelőre azt is érintetlenül hagyja. Gondterhelten mered az étlapra, de nem azt keresi, mivel lakhatna jól, azért mélyed bele, hogy minél tovább húzhassa az időt és az idegeimet. Bár miután falatozni kezdek, az utolsó csepp érdeklődésem is köddé válik. Felőlem csendben maradhat egész nap, úgysem vagyok kíváncsi a mondandójára, és legalább zavartalanul villás reggelizhetek a kontójára.

– Szerelmes vagyok – szólal meg a semmiből. Hm, ez egy roppant izgalmas téma, de nem értem, miért velem kell megosztania. Jó, hogy azt nem jelenti be, amikor pisilni megy. Nem mintha a két dolog ugyanolyan fajsúllyal bírna, de számomra a szerelmi élete egy fokkal sem érdekfeszítőbb, mint a mosdóban tett látogatásai. Várjunk csak… Belém lett szerelmes! Kiderült, hogy meleg vagyok, és mivel ő is az, úgy gondolta, nincs értelme tovább rejtegetni az érzelmeit előttem. Hogy lehetek ilyen népszerű? Annak ellenére, hogy nem rajongok Yixingért, nem szeretném, ha még egy szerencsétlen szív törne darabokra az én jóvoltamból.

– Ez igazán hízelgő, de csalódást kell okoznom neked. Annyi helyes pasi szaladgál a világban. Talán valahol létezik egy hasonmásom, aki őrülten beléd fog zúgni.

– Ne röhögtess! Te most komolyan azt hiszed, hogy beléd estem? Ez még viccnek is rossz lenne. – Yixing a térdét csapkodja a nevetéstől, majd elcsór egy tósztot előlem, hogy jókedvűen a szájába tömhesse. Azért kicsit sérti az egómat, hogy így reagált a feltételezésemre, de nem időzhetek sokat az önsajnálatomban, mivel további lehetséges személyek kutatásába kezdek. Hogy én mekkora hülye vagyok! Sehun az! Ki más lenne? Szegény srác velem még mindig jobban járt volna, de ő tudja. Ha az olyan pasikra bukik, akik folyamatosan megalázzák, úgy kell neki.

– Nem akarlak elkeseríteni, de Sehun nem neked való. Sehun senkinek sem való, csak magának. Megértem, hogy megbabonázott, de azt ajánlanám, keress mást helyette.

– Tessék? Mégis miből gondolod, hogy tetszik nekem Sehun? – Yixing arcáról egy-kettőre tovaszáll előbbi vidámsága. Úgy látszik, betalált nála, amit mondtam. De fel kell világosítanom őt, mert biztos azért akart beszélgetni velem, hogy kikérje a véleményemet.

– Azok után, ami Jeju-n történt, nyilvánvaló, hogy teljesen odavagy érte.

– Mi történt Jeju-n? – Úgy néz rám, mintha kínaiul magyaráznék neki. Illetve pont az a baj, hogy nem az anyanyelvén szólok hozzá, és lehet, hogy nem érti, mire célozgatok éppen.

– Te + Sehun = szex. – Úgy mutogatok neki, mint egy két évesnek, aki még nem érti meg teljes mértékben a szavak jelentését. Yixing elsápad, és a szája elé kapja a kezét, mintha most rántottam volna le a leplet egy titokról, amibe nem avatták be. De hát csak tud arról, hogy mit művelt vele. Hiszen a nagy Oh Sehunt soha, senki nem felejtheti el.

– Honnan veszed ezt? – kérdezi alig hallhatóan. Komolyan, kezdek érte aggódni. Ha közelebb állna hozzám, az evést is felfüggeszteném, de ott még nem tartunk.

– Ő maga kürtölte világgá. Meg hogy azóta hívogatod, azt szeretnéd, ha járna veled, de hát ő nem az a fajta…

– Hazudott! Én sosem feküdtem le Sehunnal! Ő talán az egyetlen ember, aki rosszabb nálad.

– Ezt bóknak veszem – közlöm csámcsogva. Két dolgot sem értek. Egy: Sehun miért vert át? Kettő: Yixing miért akadt ki ennyire? Oké, nem volt szép Hunnie-tól, de nem az anyja előtt feketítette be, vagy ilyesmi.

– Felhívom, hogy meggyőződhess róla – morogja, és már keresi is a számát. Nem tudom, mi szükség van erre, de annyira fel van dúlva, hogy jobbnak látom nem közbeszólni. Hallom, amint a telefon kicsöng, mivel kihangosította, majd négy csörgés után Sehun álomittasan belehallózik. – Miért hazudtad azt mindenkinek, hogy lefeküdtünk?

– Ki vagy? Ja… Yixing… Az egyetlen, akiről hazudnom kellett. Ezért keltettél fel ilyen korán? Megbántad, hogy elutasítottál? Figyelj, cukipofa, még ágyban vagyok, amiben van elég hely számodra is. Megadom a címem, és akkor bepótolhatjuk azt, amiről anno lemondtál.

– Válaszolnál a kérdésemre? – erősködik Yixing, bár a lényeget már úgyis tudom.

– Mert Oh Sehunt senki sem utasíthatja vissza. Ha bevallottam volna a barátaimnak, hogy kikosaraztál, nagyot estem volna a szemükben. Na, gyere ide, és egy csapásra igazsággá változtatjuk a kis füllentésemet. – Yixing dühösen bontja a vonalat, és kissé hevesen az asztalra csapja a mobilját. Mekkora idióta ez a Sehun. Tényleg azt hiszi, hogy mi az alapján szeretjük, hogy hány pasit dönt meg? Azt elfogadom, hogy a pornós múltját eltitkolta, mivel szégyellte, de azon semmi szégyellni való nincsen, ha tíz pasiból csak kilencet dug meg.

– Jongdae is azt hiszi, hogy… – harapja el a mondat végét, mintha azzal, hogy nem ejti ki a szavakat, meg nem történté tudná tenni. Színtiszta szomorúság árad a szeméből, amit nem tudok mire vélni. Miért olyan fontos számára, hogy mit gondolunk róla? Nem azt terjesztették el, hogy embert ölt, mondjuk, az sem nyomna sokat a latban, ha utána kiderülne, hogy kamu volt.

– Fura vagy, Zhang. Ciki bevallani, de jobban áll neked, ha mosolyogsz. – Olyan letargiába esett, hogy talán nem is hallotta a megjegyzésemet. De az is lehet, hogy csak figyelmen kívül hagyja, mert annak az ádáz fickónak vagyok a barátja, aki rossz színben tűntette fel. Mivel időközben megüresedett előttem az asztal, úgy döntök, itt az ideje távozni. Hátra tolom a székem, ami hangos csikorgással adja Yixing tudtára, hogy mire készülök, egyébként észre sem vette volna, annyira belemerült a gondolataiba. Felállok, a tekintetünk találkozik, és végre kiböki azt, amiért idehívott.

– Szeretem Jongdae-t.

– Megyek, mert így, hogy kiesett a baleseti, több időt tölthetek a szívbetegeknél.

– Hallottad, amit mondtam?

– Ja, valami Jongdae-t szeretsz. És nekem ehhez mi közöm?

– Jaj, Baekhyun! Te leérettségiztél egyáltalán? Vagy a szüleid lefizették a tanárokat, hogy engedjenek át? Beleszerettem a barátodba, érted? Vagy azt akarod, hogy én is elmutogassam? – Olyan nagy hévvel rogyok vissza a székre, hogy majdnem összecsuklik alattam. Én tényleg naivan azt hittem, hogy van egy ismerőse, akit ugyanúgy hívnak, mint a páromat. Bár ha eszembe jut az a kép… Fogamat az alsóajkamba vájva ízlelgetem a hallottakat. Nem tudom, mit mondhatnék erre. Baromira feldühített, de képtelen vagyok szavakba önteni, amit érzek. Nemrég Sehunt szándékoztam megölni, amiért becsapott, de gyilkos hangulatom hirtelen irányt vált, hogy teljes egészében Yixingre zúduljon. – Elmesélem, hogy kezdődött…

– Tudod, kinek mesélj, te! Mi történt köztetek a hotelben? – vicsorgok rá. Átnyúlok az asztal felett, és megragadom a csuklóját, hogy jól megropogtassam a csontjait. A nyakát kéne megszorongatnom, de az túl feltűnő lenne nyilvános helyen. El akarja rántani a kezét, minek hatására felborítjuk az egyik poharat, ami nem elégszik meg annyival, hogy kifolyik a tartalma, ráadásképp csörömpölve landol a földön. A pincér azonnal mellettünk terem, és bocsánat kérések közepette belefog a szilánkok eltakarításába, mintha az étterem dolgozói tehetnének az incidensről. Pókerarcot vágva várom, hogy elmenjen, mert akkor végre megtudhatom a választ, amit azóta keresek, amióta a szemem elé tárult az a kicseszett fotó.

– A születésnapodon elvégeztem életem első műtétét, amire nagyon büszke voltam. – Szóval mégis vissza kell mennünk az időszámításunk előtti korszakba, hogy végighallgassak egy olyan mesét, aminek minden mondatát követően örökre el akarom némítani a narrátorát. – De rájöttem, hogy nincs senki, akinek elmondhatnám az örömömet. Azok, akikkel addig haverkodtam, a helyett, hogy gratuláltak volna, irigykedve a véremet kezdték szívni, ahogy én tettem azelőtt Kim dokival. Meguntam ezt a körforgást, ki akartam belőle lépni, igazi barátokra vágytam. Jongin velem örült korábbi viselkedésem ellenére, és szóba jött, hogy ti Jeju-n vagytok. Megnéztem a netre feltöltött képeket, és azt éreztem, hogy közétek szeretnék tartozni. Egy klassz csapatot láttam magam előtt, aminek klassz lett volna a tagjának lenni. Reméltem, hogy Jonginhoz hasonlóan te sem fogsz rám haragudni, de csalódnom kellett. A többiek viszont jó fejek voltak, főleg Jongdae. Pár percnyi beszélgetés után azt mondtam magamnak, hogy ezt a srácot nagyon nehéz lesz elengednem. Tudtam, hogy tiltott gyümölcs, de amikor leléptél éjszakára, nem bírtam megállni, és belopóztam hozzá. Nem Sehun ágyában kötöttem ki, Jongdae álmát vigyáztam, amíg te ki tudja, hol csavarogtál. Mondjuk, van egy tippem. A tokiói utat azért mondtam le, mert azt akartam, hogy te Jonginnal lehess, én meg vele, ezért kitaláltam, hogy a nagymamám beteg, így minden a terveim szerint alakult.

– Mesterien szövöd a szálakat. Korábban megbuheráltad a liftet azért, hogy elérd a célod, most pedig össze-vissza hazudoztál, hogy Jongdae a karjaidban végezze. Gratulálok!

– Vegyél vissza, Baekhyun! Ha magadba nézel, őszintén kijelentheted, hogy tiszta lelkiismerettel hagytad ott Japánt? Mert arról biztosíthatlak, hogy Jongdae sosem tett semmi olyat, ami miatt szégyenkeznie kéne. Legnagyobb sajnálatomra imád téged, pedig már rég nem érdemled meg. Engedd el őt, kérlek! Légy boldog Jonginnal, én pedig megpróbálom boldoggá tenni Jongdae-t.

– Szó sem lehet róla! Bárkivel belevághatna egy új kapcsolatba, kivéve téged.

– Azt hiszed, hogy én vagyok a rosszfiú a sztoriban, és nem veszed észre, hogy időközben átvetted a szerepem. Tény, hogy nem vagyok szent, de megbántam, amit a múltban tettem, és ha nem ragaszkodnál olyan makacsul a benned élő képhez, amit rólam őrzöl, belátnád, hogy megváltoztam. És attól, amit Jongdae-val művelsz, te válsz gonosszá.

– Honnan gondolod, hogy Jongdae beléd szeretne? Sosem tudna engem elfelejteni…

– Azért nem vagy te olyan nagy szám, Byun Baekhyun. Persze benne van a pakliban, hogy örökre barátként fog tekinteni rám, de meg fogom próbálni elhódítani tőled. Nincs szükségem az engedélyedre, csak azt akartam, hogy tudj a dologról. – Rá akarom borítani az asztalt. Most! Kezdettől fogva tudtam, hogy sántikál valamiben. A mézes-mázas szavak mögött az állt, hogy meg akarta kaparintani a pasim szívét. De azt sosem fogja megkapni. Esküszöm, ha másról lenne szó, nem lennék ennyire kritikus, de Yixing egy bárány bőrbe bújt farkas, aki játssza az ártatlant Jongdae előtt, de én ismerem a valódi arcát, ami a ragadozók osztályába sorolja őt. Ha kell, megtiltom Jongdae-nak, hogy találkozzon vele, szerzek egy bilincset, amivel magamhoz láncolhatom, és inkább nem mozdulok ki többé a lakásból, nehogy megkísértse az angyalnak álcázott ördög. Yixing kínaiul kezd magyarázni, miközben úgy gesztikulál, hogy majdnem lelök egy másik poharat. Eddig nyugalmat erőltetett magára, de most szabadjára engedheti a benne rejlő feszültséget, mert úgysem értem. Lehet, hogy ebben a pillanatban az anyukámat szidja, vagy melegebbnél melegebb éghajlatokra küld, és én nem védhetem meg magam, mert olyan aluliskolázott vagyok, hogy nem beszélek nyelveket. Nyeregben érezheti magát, amiért ezen a téren is jobb nálam, ami rohadt frusztráló. Annyira felbosszant ezzel az érthetetlen vartyogással, hogy odavágom neki az egyetlen csúnya szót, amit angolul ismerek:

– Fuck you! – Jól van, Baekhyun! Jövő héten irány az első utadba kerülő nyelvvizsga központ! Tudom, hogy gyerekesen viselkedem, és hogy minden egyes megnyilvánulásommal égetem magam, úgyhogy inkább elhúzom a csíkot, mert ebből a társalgásból úgysem lehet már semmi jót kihozni. Ha eddig nem bírtam Yixinget, akkor mostantól felkerült az ellenségeim listájára, amin tulajdonképpen egyedül ő foglal helyet, de a személye tíz másikkal is felér.

Ez a helyzet a gyerekkoromat juttatja az eszembe. Volt egy imádott plüss kutyám, amit addig nyúztam, amíg rongyos nem lett. Egy nap megláttam a suli közelében lévő bolt kirakatában egy sokkal menőbb példányt. Az a kutyus ugatott, szaltózott, csilli-villi bunda borította, és mindent megadtam volna azért, hogy a birtokomban állhasson. Nem került sokba, anya mégis azt mondta, hogy csak akkor veszi meg nekem, ha megválok régi, viseltes játékomtól. Utálta, mert tiszta kosz volt, ugyanis nem engedtem kimosni, hisz akkor biztosan semmivé foszlott volna. Vonzott a kirakatban pöffeszkedő kutyus, minden délután percekig szemeztem vele hazafelé menet, de nem tudtam lemondani a régiről. Szegény plüssöm napról napra egyre több végtagját vesztette el, és a végére nem maradt több belőle egy rongycsomónál. Készen álltam az új játék beszerzésére; izgatottan vártam a pillanatot, amikor elhozhatjuk a boltból, ám a kutyust már nem találtam ott, amikor aznap délután megálltam a kirakat előtt. Volt megannyi másik, de nekem csak az a bizonyos kellett volna. Így üres kézzel lelt rám az éj, a párnámon kívül nem tudtam mást magamhoz ölelni. Vajon ezúttal is hasonlóképp fogok járni?

– Gyere velem! Ellátogatok az árvaházba, ahol Mina él, mert megegyeztem vele, hogy ha egy héten kétszer elmegyek hozzá, nem fogja feleslegesen pánikba ejteni az ott dolgozókat a kamu rosszulléteivel. Te is hiányzol neki, úgyhogy nincs apelláta. – Mi van ma? Mindenki csak úgy odajön hozzám, hogy menjek vele ide meg oda. És ha nekem nincs kedvem? Alap esetben nagyon szívesen meglátogatnám Minát, hiszen nekem is hiányzik, de most inkább az összes létező embert elkerülném, és magamba fordulva fortyognék estig. Követem a dokit a kocsijához, de nem garantálhatok semmit. Az a baj, hogy amikor beüt nálam a krach, nem tudom megjátszva magam azt tettetni, hogy minden oké. Abban reménykedem, hogy amikor meglátom a tündérkém mosolyát, rendbe jövök, mert az nem lenne jó, ha a morcos képemet kéne néznie ott tartózkodásunk alatt. Előkapom a telefonom, és valami gagyi játékba kezdek, mert nem vagyok hajlandó megtörni a némaságom. Magamon érzem a doki kérdő pillantását, akit nyilván összezavar a viselkedésem, mivel még soha nem voltam ilyen kibírhatatlan előtte. Még a játék sem megy, pedig minden egyes zombi rusnya alakja helyett Yixing egy fokkal sem szebb arcát látom, de nem sikerül kivégeznem, hiába próbálkozok olyan nagyon. A pofámba röhög, és könnyű szerrel elmenekül, miközben gúnyos megjegyzései visszhangoznak a fejemben. A francba! Mi van, ha kihasználja az alkalmat, hogy leléptem, és felkeresi Jongdae-t? Azt nem hagyhatom, vissza kell mennem. De hát a kis Mina…

– Hívd fel Yixinget! Tudd meg, hogy mit csinál éppen – utasítom Kim dokit. Én nem hívhatom fel, de ő megteheti. Muszáj megbizonyosodnom arról, hogy a kórházban van, akkor talán megnyugszom egy időre. A doki értetlenkedik egy sort, de nem válaszolok feltett kérdéseire, egyre csak azt hajtogatom, hogy üsse már be a számát, és essünk túl rajta.

– Most fog bemenni a műtőbe. A beavatkozás minimum három órás, úgyhogy ott lesz egy darabig. Nem, nem hazudott, tényleg a kórházban van. A háttér zajok erről tanúskodtak. – Honnan tudta, hogy arra gyanakszom, csak úgy rávágta, hogy ott maradt, de valójában már az országúton száguldozik, hogy minél előbb Jongdae mellett lehessen? – Most pedig hagyd ezt abba, és figyelj végre rám! – Kikapja a mobilom a kezemből, és fél perc alatt elbánik a szörnyekkel, amikkel én negyed órája harcoltam. Önelégülten visszadobja az ölembe a készüléket, és arra vár, hogy megszólaljak. – Mesélj valamit!

– Nem tudok. Nem történt velem semmi említésre méltó. Mesélj te a barátnődről! – közlöm durcásan. Kedvem lenne belekezdeni egy újabb játékba, de úgyis bojkottálná, úgyhogy hagyom. Unottan az ablaknak támasztom a fejem, és véletlenül sem fordulok felé. A mellettünk elsuhanó tájat pásztázom, pedig általában minden adandó alkalmat kihasználok, hogy gyönyörködhessek benne.

– A barátnőm remekül van. Éppen az esküvőnket szervezi, amire úgy döntöttem, téged foglak felkérni tanúnak. Ki mást kérhetnék, amikor te vagy az egyetlen barátom?

– Haha, nagyon vicces vagy! Az elmúlt időben rohamos javulás állt be a humor érzékedet illetően. Nem akarod kipróbálni magad stand up-osként?

– Én csak téged akarlak felvidítani. Ha az árvaház vezetősége meglát ezzel a fejjel, azt fogják hinni, hogy egy sorozatgyilkost vittem magammal. – Sorozatgyilkos? Ez tetszik! De én például nem ártatlan egyetemistákat mészárolnék le, az egyetlen célpontom Yixing lenne, akit sorozatban többször a halálba küldenék egymás után. Egyébként mi van, ha Kim doki kivételesen nem szívat, és tényleg van barátnője? Csak azért hoztam fel, hogy húzzam a múltkori megjegyzése miatt, és arra számítottam, hogy kinevet, amiért bevettem a sztoriját. Vagy tovább folytatja a kiidegelésemet, vagy tényleg párkapcsolatban él. Amúgy nem is érdekel, mivel Jongdae és én együtt maradunk. Egyszer azért majd komolyan rákérdezek a dologra, de most nem bírnék elviselni egy újabb rossz hírt.
– Taníts meg vezetni! Mármint tudok vezetni, de ezer éve nem gyakoroltam, úgyhogy remélem, nem felejtettem el. Segíts felfrissíteni a tudásom! – rukkolok elő hirtelen jött ötletemmel. Egy eléggé kihalt környéken haladunk, alig látni autót a miénken kívül, szóval itt nyugodtabban próbálkoznék.

– Minek akarsz te vezetni?

– Csak! – Úgyis kiröhögne, ha előállnék az álmom részleteivel. Türelmetlenül nézek rá, amit hamar megelégel, és egy nagy sóhaj kíséretében, kiszáll, hogy átadhassa nekem a volán mögötti helyet. Lelkesen pattanok be, valamiért izgatottsággal tölt el, hogy újra vezethetek, pedig eddig a gondolatától is viszolyogtam.

– Ez itt a kormány, de erre talán emlékszel. Az meg ott a fék… Akkor kell használnod…

– Fogd be! Utálom, hogy mindenki egy agyatlan baromnak néz – csattanok fel ingerülten.

– Hé, nyugi már! Miért vagy ma ilyen harapós?

– Szeretnéd, ha téged harapnálak meg? – érdeklődöm kíváncsi szemeket meresztve rá. Közelebb hajolok hozzá, és célba veszem a nyakát, de még időben odakapja a kezét.

– Ehhez bezzeg mindig van eszed! Na, indíts, mert nem akarok elkésni. – A vezetés igen érdekesen működik. Kim doki a kormányon lévő kezemre helyezi az övét, ő kezeli a sebváltót, tehát gyakorlatilag ő irányítja az autót, amihez én csak asszisztálok. De nekem tetszik ez a felállás. Szabad kezével néha automatikusan végigsimít az alkaromon, és van, hogy olyan hosszan időzik a közvetlen közelemben, hogy érzem a leheletét az arcomon. Azt hiszem, fél perc után rám tört volna egy pánikroham, ha egyedül kéne ezt végigcsinálnom, de így összeköthetem a kellemest a hasznossal. Nem nagyon figyelek az előttem elterülő útra, inkább beleveszek az érzetekbe, amiket kivált belőlem. Hirtelen eltűnik a megszokott látvány, és átveszi a helyét egy kép, amit a vágy keltett életre. A doki annyi csókkal halmoz el, amennyi akadályt sikerül leküzdenem. Megcsókol, ha jókor fékezem, megcsókol, ha időben indulok el, amikor zöldre vált a lámpa, és így tovább.

– Nagyon jól esik a gondoskodásod, de vannak módszerek, amikkel jobban ösztönöznél.

– Gondolom, mire gondolsz, de ha azt csinálnánk, nem tudnál az útra koncentrálni.

– Bármikor lehúzódhatunk, és akkor senki életét nem fogjuk veszélyeztetni.

– Ha lehúzódnánk, az maximum azért lenne, mert kiszállnék, hogy hozzak neked valami kajaféleséget, amivel betömhetem a szádat. Tudom, most azt fogod mondani, hogy nincs szükség arra, hogy költsem a pénzt, mert más módon is be tudnám tömni…

– Eh, még ehhez hasonló gondolat sem jutott az eszembe, dokikám! Szóval most a saját vágyaidat tártad fel előttem. De én nem vagyok semmi rossznak az elrontója – vigyorgok rá kihívón. Kár volt megszólalnia, mert a következő képen, ami hívatlanul jelenik meg, már egyáltalán nem a csókolózáson van a hangsúly. A gondolatra nemcsak a pulzusom gyorsul fel, a lábamat is a gázpedálon felejtem, és addig nem térek magamhoz, amíg egy csattanás ki nem ránt képzelt világom fogságából. Riadtan állítom le a motort, és kiugrok a kocsiból, hogy leellenőrizzem, min hajtottam át. – Doki, elütöttem egy mókust! – toporzékolok az ablakát verve. Nem sok hajlandóságot mutat arra, hogy csatlakozzon hozzám, de unottan kimászik az anyósülésről, és lassú léptekkel felém indul. – Megöltem Alvint! Szörnyű vagyok, borzalmas!

– Nem te ölted meg. A tetem ki van hűlve, pár órája történhetett a baleset. Ott van mellette egy üveg, biztos az okozta azt a hangot. Szerencséd, hogy műanyag, mert nem tudom, mit csináltam volna, ha kilyukasztja a kerekemet. – Már megint a hülye autója miatt aggódik, amikor ott fekszik előttünk kivasalva egy szerencsétlen kis állat, amit csak „tetemként” emleget. Eszembe jut, hogy Mars is járhatna így, és ettől a ténytől bekönnyezem.

– Van egy ásó a csomagtartódban? – kérdezem lehajtott fejjel.

– Persze. Ott van a balta meg a láncfűrész mellett. De azok csak a te tiszteletedre vannak odakészítve. Arra az esetre, hogy amikor végleg feladják az idegeim a szolgálatot miattad, nyom nélkül eltűntethesselek. – Annyira megrendültem, hogy nem tudok reagálni gonosz megnyilvánulására. Tudom, hogy ki fog akadni, de nem hagyhatom ott az út közepén a mókuskát, hogy további autók hajtsanak át rajta, ezzel totálisan megalázva egykori lényét.

– Neki is volt anyukája, testvérei, akik biztosan örülnének, ha méltón eltemetné valaki.

– Szerintem még virágot is vinnének a sírjára – morog kelletlenül. De amikor ráemelem könny áztatta arcom, ellágyulnak a vonásai, bár az álláspontommal továbbra sem ért egyet. Felkapom a holttestet, és megindulok a mellettünk húzódó erdő felé. Talán lesz egy gödör, amibe beletehetem. Az ágak reccsenéséből hallom, hogy Kim doki a hátam mögött van, de egy ideig szótlanul tűri céltalan botorkálásom. – Baekhyun, kerek nyolc perce mászkálsz egy döglött állattal a kezedben. Ha két percen belül nem szabadulsz meg tőle, beszerzem az előbb említett eszközöket, és pompás temetésben fogom részesíteni, sőt, téged is mellé teszlek, hogy legyen társasága a túlvilágon. – Eddig tartott a nyugalmam. Kerek nyolc percig. Szerencsére rábukkanok egy kisebb mélyedésre, amibe óvatosan belehelyezem a mókust, és jobb híján levelekkel meg ágakkal fedem be. Éneklek neki egy szép búcsúztatót, amit a doki folytonos ciccegése zavar meg. Amikor felegyenesedem, körbenézek, hogy közöljem vele, ennyi volt, mehetünk, de sehol sem látom. Viszont fura motoszkálást hallok a bozótból, amitől eléggé megijedek. Ide-oda kapkodom a fejem, hátha feltűnik a doki valamelyik irányból, de még a nyomát se látni. Egy fájdalmas kiáltás éri el a fülem, ami megfagyasztja a vért az ereimben.

– Merre vagy, doki? – kiáltom reszketeg hangon. Annál már csak a lábam remeg jobban.

– Egy medve, egy medve! Menekülj, legalább te éld túl! – Odarohanok az autóhoz, de nem azért, hogy elmeneküljek, segítséget akarok hívni. Belehalok, ha az én hülyeségem miatt a doki… Valaki kissé hevesen belök az utas ülésre, ő maga pedig bevágódik a kormány mögé. Most meg elrabolnak! Ezt nem tehetik, így nem tudom megmenteni az én dokim életét! – Ne haragudj, de ha nem vetettem volna be ezt a cselt, holnapig énekelted volna a gyászdalokat.

– Tisztában vagy vele, hogy mekkora sokkot kaptam? Azt hittem, hogy… azt hittem, hogy… Nincs is abban az erdőben medve, ugye? Kihasználtad, hogy egy tudatlan marha vagyok, aki mindent benyal… – A piroshoz érve aggódva felém fordul, de nem látok mást a szemében, mint megbánást és rajongást. Nem űz gúnyt belőlem, hiába feltételezem ezt róla.

– Meg ne halljam még egyszer, hogy tudatlannak nevezed magad! Amióta a kórházban vagy, neked köszönhetően jobban működik. Ezért akartam, hogy egész héten ott dolgozz… legalábbis részben ezért. Azok, akiket nem hat meg egy állat halála, lehúzhatják a diplomájukat a vécén, mert nem az számít. Csak az a szeretet a fontos, ami innen jön, és abból neked olyan sok van, ami felér tíz diplomával. – A szívemre helyezi a kezét, és a tekintete annyira mélyre hatol bennem, hogy úgy érzem, teljesen lecsupaszodom előtte. Ha most nem csókol meg, akkor soha. A filmbe illő pillanatnak hangos dudálás vet véget, ami a mögöttünk álló autóktól származik. – Legyen áldott minden zöldre váltó lámpa! – nevet fel zavartan, és leplezve idegességét a hajába túr. Lehet, hogy kicsi az önbizalmam, de hát ezt ő is elmondhatja magáról. Én azt gondolom, hogy hülye vagyok, ő meg azt, hogy nem méltó mások szeretetére. Melyik a jobb?

Az árvaház előtt találkozunk Kyungsoo-val és a feleségével, mert amikor Hyerin megtudta, hogy terhes, mindenféle babaruhát felvásárolt, de mivel kiderült, hogy fiuk lesz, a lány holmikra nincs szükségük. Úgy gondolta, a legjobb az lesz, ha jótékony célra fordítja, ezért felhívtam őt, amikor a doki bejelentette, hogy idejövünk. Bemutatom őket Kim dokinak, aztán mindkettőjüket megölelem, bár Hyerinnek már akkora a pocakja, hogy alig férek hozzá. Tulajdonképpen egész apró termetét egy nagy has teszi ki.

– Baeeeeeeeeek! – csapódik belém Mina, amint belépünk a kapun. Úgy cipelteti magát, mint egy bébi, de nem bánom, mert legalább közel tudhatom magamhoz. Viszont az, ami a nevelőotthonban fogad, elszomorít. A beteg gyerekek csak ideiglenesen kerülnek be a kórházba (jobb esetben), ők azonban itt nőnek fel, amíg el nem érik a nagykorúságot. Vannak, akiket örökbe fogadnak, de sokkal inkább a csecsemőket viszik, mint a nagyobbakat, pedig akad belőlük bőven. Nem való nekem ez a hely. Olyan gondolatokat ébreszt bennem, hogy milyen jó lenne, ha egy hatalmas házban laknék, mert akkor odavinném az összes lurkót egytől egyig. És pluszban befogadnám az összes otthontalan állatot.

– Mesélt neked Mina rólam? – kérdezi egy kisfiú, amikor az említett személy elmegy, hogy hozzon nekem sütit. Basszus, ez az a srác lehet, aki szerelmes belé! Nem akarok Sehun meg Yixing nyomdokaiba lépni, és hazugságokkal álltatni őt, de hát még csak gyerek…

– Tudod, Mina… Azt hiszem, nem áll készen…

– Az elköteleződésre? – Elköteleződés… Ja, pont ezt a szót kerestem, már itt volt a nyelvem hegyén. Ezek a mai kölykök egy szótárral a fejükben születnek, vagy mi?

– Doki, el kell játszanunk, hogy járunk! Múltkor Mina elárulta nekem, hogy beléd van esve, de van egy srác, aki meg belé, és azt akarom, hogy végleg kiverjen a fejéből téged. Ne akadj ki, nem halálosan szeret, csak olyan… plátóian, mint ahogy a sztárokat szokták. Mint ahogy te szeretted Michael Jacksont ebben a korban.

– Én nem voltam belezúgva Jacko-ba! Szerettem és tiszteltem azért, amit elért, de nem kéne magadból kiindulnod, ha rólam beszélsz.

– Persze-persze, hogy is feltételezhettem ilyet az érzéketlenek koronázatlan királyáról? – Nem engedem reflektálni, megragadom a karját, hogy egy kényelmesnek tűnő hintaágyhoz rángassam. Az volt a tervem, hogy amíg mi egymás kezét szorongatva ücsörgünk, Mina szintén ezt teszi Taewoo-val, de a kislány Kim doki ölébe telepszik, amíg a srác csüggedten figyeli minden mozdulatát előttünk gubbasztva a fűben. – Hé, Mina, azt beszéltük meg, hogy ez egy dupla randi. Menj szépen oda a lovagod mellé, én meg elfoglalom a helyem. – Felkapom a kislányt, és miután a földre rakom, befészkelődöm oda, ahol ő volt az előbb: Kim doki ölébe.

– Megőrültél? Ha az igazgató meglát, ki leszünk innen tiltva! És ne mocorogj már! – sziszegi a fülembe. Meg kell őt leckéztetnem az erdős csapdája miatt, úgyhogy fittyet hányva a kérésére folytatom a jobbra-balra való ringatózást. Megszorítja a csípőmet, abban a hitben, hogy ezzel majd megállásra bír, de egy szemérmetlen fenék dörgölőzést kap az ágyéka cserébe.

– Én annyira boldog vagyok, hogy ti ketten együtt vagytok! – lelkendezik Mina. – Ez jobb hír annál, mint amikor megtudtuk, hogy kivisznek minket egy BTS koncertre, pedig ők a kedvenc bandám! – Hosszasan ecseteli nagy örömét, miközben a doki azon dolgozik, hogy eltávolítson magáról. Hátrahajtom a fejem, és élvezem a lágy szellő cirógatását, ami keveredik a sóhajaival. Úgy dönt, hogy védekezés helyett ellentámadásba lendül, és kezével a pólóm alá merészkedik, hogy őrjítően lassan végighúzza az ujjait a hasfalamon. Az agyam tovább akarja folytatni a kínzását, de a testem elárul, úgyhogy mielőtt látható jeleket produkálhatna, leszállok róla, és égő fejjel meghúzom magam mellette. Hasonló színt vett fel az ő arca is, mint az enyém, és a kezét görcsösen maga elé kapva próbálja takargatni magát. Kellett neki tapiznia! Ha az ölében maradtam volna, nagyszerű takarást biztosíthattam volna neki.

– Van egy ötletem! Soroljuk fel, hogy ki, mit szeret a másikban. Én kezdem! Én azt szeretem Kim dokiban, hogy utálja az állatokat, többnyire olyan kajákat eszik, amiktől hánynom kell, a munka mindent megelőz az életében, és úgy tesz, mintha rémálma lenne, hogy megcsókolhasson. – A doki elborzadva mered rám. Feltételezem, hogy az utolsó mondatommal vertem ki nála a biztosítékot. Zavart arckifejezése viszont arról árulkodik, hogy fogalma sincs arról, hogy miről beszélek.

– Én sosem csókoltalak meg! – mondja olyan halkan, hogy a gyerekek ne hallják meg.

– Dehogyisnem! Sajnálhatod, hogy nem emlékszel rá, mert garantálom, hogy az volt életed legfantasztikusabb csókja.

– Na jó… Tudjátok, én mit szeretek Baekben? Azt, hogy a nap minden egyes percében az agyamra megy. Ez nagy dicsőség, mert rajta kívül senki más nem képes engem kihozni a béketűrésemből. Ezen kívül imádom a száját, mert annyira… sok baromság jön ki rajta.

– Azt hiszem, én inkább nem akarok szerelmes lenni – nyöszörög Taewoo. A kis kutya-macska harcunk miatt majdnem megfeledkeztem a célról, amihez sürgősen vissza kell térnem.

– Ó, mi csak viccelődtünk, ugye nyusziii? – Összekócolom a doki haját, és hozzábújva nyomok egy puszit az állára. – Te jössz, bajnok! Mit szeretsz Minában?

– Hogy szép, okos, harcias… Kiáll magáért és a barátaiért – vallja be elpiruló orcákkal.

– Milyen szerencsés vagy, te lány! – Mina felé fordulok, de a szavak a torkomra fagynak. Neki nem tetszik Taewoo, úgyhogy nincs mit mondania. Szegény kissrác rosszul fog kijönni ebből az egészből, pedig én csak segíteni akartam… De persze az sem utolsó szempont, hogy a színjáték kedvéért úgy lóghatok Kim dokin, ahogy a kedvem tartja.

– Én azt szeretem Taewoo-ban, hogy mindennek ellenére szeret engem. Ezért kap tőlem egy esélyt. – Éljenezve lepacsizok a fiúval, Minának pedig adok egy jól megérdemelt puszit.

– Nos, a következő lépés az első randi. Nyuszikám, meséld el, hogy milyen volt a miénk!

– Arra gondolsz, amikor elvittelek moziba, de annyira megijedtél, hogy rám borítottad az egész tál popcornt meg a hozzá járó kólát? Aztán elcsúsztál, és a mellettünk ülő magas, kopasz pasi ölében kötöttél ki, aki ennek hatására olyan vérszomjassá vált, mint a főszereplő.

– Nem, nyuszi, te kevered a dátumokat! Az első randinkon étterembe mentünk, ahol az egyik vendég torkán megakadt egy szálka. És te a helyett, hogy engem halmoztál volna el a figyelmeddel, hőst játszva a segítségére siettél, mert sosem tudod magadban kikapcsolni az orvost. Így hát egyedül maradtam, ráadásul a pincér srác nem azért fogdosott az est végén, hogy megvigasztaljon, csak a tárcámat akarta lenyúlni. Még egy taxit sem tudtam hívni!

– Öhm… Szerintem két férfinak nem szabadna járnia! – bukik ki Taewoo-ból.

– Igazából nem vagyunk együtt. Ez csak egy színjáték, ami azért kellett, hogy Mina beadja neked a derekát – csap le a doki a kissrác bölcs megállapítására.

– Ne higgyetek neki, hazudik! Sajnos nem vállalja fel a kapcsolatunkat. Letagadja, pedig én a csillagokat is a lába elé helyezném – szipogom színpadiasan, mire Mina rögtön a védelmemre kel.

– Ez nagyon csúnya dolog! Kérj tőle bocsánatot, Kim doki!

– Igen, nyuszi, kérj tőlem bocsánatot! – teszek rá még egy lapáttal nyafogó hangszínemmel.

– Ha még egyszer így nevezel, belőled fogok nyuszit csinálni. Olyat, amit Húsvétkor vesznek a gyerekeknek, és ami két-három hét múlva már nem is olyan érdekes számukra. Ekkor jön apuci, és levágja szegényt, hogy a mit sem sejtő kölykök szépen megegyék vacsorára. – Úgy duruzsolja a fülembe a szörnyű mondatokat, mintha egy szép mesét osztana meg velem, és rendületlenül mosolyog mellé. A kicsik nem hallják, mert Mina épp arról okítja Taewoo-t, hogy a két férfi közti szerelem egy fokkal sem értéktelenebb annál, mint amikor egy férfi egy nőt szeret.

– Te még egy ártatlan tapsifülest is képes lennél felfalni? Szörnyeteg! Sosem fogom hagyni, hogy megcsókolj, érted? Nem turkálhatsz nyuszi ízű nyelvvel a számban! – Felháborodva az ölébe hajtom a fejem, csak hogy egy percre se kelljen nélkülöznie az érintésem. A tekintetünk találkozik, és egy rövid időre felhagyunk egymás piszkálásával, hogy belemerülhessünk a pillanat varázsába. Bárcsak lenne egy távirányító a zsebemben, aminek a közreműködésével kimerevíthetném a képernyőt, hogy órákon át ezt a jelenetet bámulhassam. A vezetés, a gyerekekkel való mókázás teljesen kikapcsolt, és semmi kedvem visszatérni a valóságba.

– Az első randi után jöhet az első csók. Mutassátok meg, hogy kell azt! – kiáltja Mina.

– Szó sem lehet róla! Ahhoz még nagyon kicsik vagytok – kezdi a doki a tiltakozást. – Baekhyunnak különben is van egy hatalmas afta a szájában…

– Te meg nem mostál fogat, és nyuszi ízű a szád! Meg cigi szagú a leheleted! Nyuszit eszik, és dohányzik orvos létére. Semmiképp ne kövessétek a példáját! – hadonászok magamból kikelve. – De a csukott szájjal való csókot megmutatjuk nektek. A másikra úgyis csak minimum tíz év múlva kerülhet sor köztetek, rendben? Az annál is többre meg húsz év múlva. De az nem olyan nagy szám, sokan rosszul csinálják. Nem is képzelnétek, Kim doki milyen pocsék az annál is több terén. – A doki nem tudja eldönteni, hogy haragos pillantásokat lövelljen felém, vagy inkább szabadjára engedje eddig visszatartott nevetését. Amíg ezen vacillál, összekulcsolom a kezem a tarkóján, és lehúzom magamhoz. – Szóval be kell csuknotok a szemeteket, mert nyitott szemmel olyan illúzióromboló. Aztán szépen az arcára simítotok, majd egy pillanatra megálltok, hogy magatokba szívhassátok az illatát. Az utolsó másodperc az, ami mindkettőtöket megőrjít. Szeretnétek átlendülni rajta, ugyanakkor tovább húznátok még a várakozás varázsa miatt. És végül… – Nem tudom befejezni a gondolatot, mert a doki ajka megakadályoz ebben. Nem számítottam rá, mivel be volt csukva a szemem magyarázás közben, úgyhogy a meglepettségtől tisztára lefagyok.

– Baekhyuuuuuuun! – A boldogság ránk ereszkedő fátylán keresztül Hyerin kétségbeesett hangja hatol át. Meglátott minket! Meglátta, ahogy egy másik férfit csókolok. Szétrebbenünk, és zavartan pislogok a hang forrása után, de nem látom sehol. Mina ragyogó mosolyával, és Taewoo elborzadt képével találom szemben magam, aki gondosan a szemére tapasztja a kezét. Szegény gyerek! Lehet, hogy elintéztük, hogy az elkövetkezendő hónapokban egy pszichológus állandó páciense legyen.

– Siessetek! Hyerinnek elfolyt a magzatvize, és azt állítja, itt helyben fog megszülni! – kezd a megfelelő irányba lökdösni Kyungsoo. Szóval nem azért kiáltotta a nevem, mert rajtakapott, „csak” a szülés indult be nála.

– Doki, segítsen nekem! Szedje ki belőlem azt a vasgyúrót, mert már nem bírom tovább – lihegi Hyerin két összehúzódás között. Jelenleg egy padon ül, de alig bírja függőlegesen tartani a felsőtestét. Kyungsoo rögtön mellette terem, hogy megszorítsa a kezét, de ez sajnos nem enyhít a fájdalmain, amiket a babánk érkezése vált ki belőle.

– Én nem vagyok szülész, se nőgyógyász…

– Kérem, már itt dörömböl! – Hogy bebizonyítsa az állítását, Hyerin száját egy nem mindennapi sikoly hagyja el, ami a dokit cselekvésre sarkallja.

– Oké, vigyük be! Hozzatok törölközőket, fertőtlenítőt, ollót… – A kellékek beszerzésére indulok, mert képtelen vagyok végignézni ezt a szenvedést. Mire visszaérek, felfedezem, hogy a doki felhívta az egyik szakértő kollégáját, hogy a vonal túl oldaláról végig vezényelje, mi a teendője. Nem akar hibázni. Sosem akar, de azt hiszem, ez a baba fontosabb neki bármelyiknél, mivel nekem az. Minél tovább nézem az események zajlását, annál inkább összefolyik a kép előttem, a hangok pedig megfejthetetlen katyvaszként kavarognak a fejemben. Az egyetlen, amit meg tudok állapítani, hogy Kyungsoo ugyanolyan rosszul van, mint én, úgyhogy versenyezhetnénk, hogy ki fog elájulni előbb. Jaj ne! Asszem, nyertem!

– Úgy látom, ez lett a kedvenc helyed – mosolyog rám Kim doki, amikor magamhoz térek a kórház egyik kórtermében. Valószínűleg ugyanabban, amiben a balesetem után voltam. – Kábé Öt perccel az után, hogy összeestél, Kyungsoo is követte a példád, úgyhogy a baba világra jöttét követően hívtunk két mentőt, amiből az egyik a ti szállításotokra kellett.

– Jól van a baba? És Hyerin? – Az utolsó csepp erőmmel azon küzdöttem, nehogy elveszítsem az eszméletem, mert attól féltem, akkor rám fog koncentrálni a doki, és az aggodalom miatt elhibáz valamit.

– Mindenki remekül van. Alig várták, hogy végre meglátogasd őket. – Vajon hány órát voltam kiütve? Mindegy. Most olyan frissnek és üdének érzem magam. Megpróbálok felállni, hogy minél hamarabb velük lehessek, de a fájdalom ismét rám köszönt, mintha sosem hagyott volna el.

– Hadd segítsek! Az esés következtében megüthetted magad, csak annak az utóhatásait érzed. – Mankóként használom szegény dokit, mialatt átbotorkálok a másik osztályra. Az ajtón benyitva Sehun az első, aki rám vigyorog, amit nem tudok szó nélkül hagyni. Kiábrándító, hogy előbb látta a babát nálam!

– Őt miért engedtétek be? Neki nem számít, mennyi idős a fiatok, az a lényeg, hogy lóg valami a lába között. El a kezekkel a kicsikémtől!

– Mi van, Csipkerózsika, felébredtél? Tán a herceged csókja keltett fel? Milyen férfiak vagytok ti? Bezzeg ha én ott lettem volna! Nem csak segítettem volna Hyerinnek, meg is szültem volna helyette a babát!

– Fogjátok már be! Inkább nézd meg a keresztfiadat! – rivall rám Hyerin. Nem gyakran lehet kihozni a sodrából, de amikor dühbe gurul, kő kövön nem marad, úgyhogy jobban tesszük, ha hallgatunk rá. – Vedd fel! – mondja pár fokkal lágyabb hangon, amikor odaérek az ágyukhoz.

– Nem, én… Amilyen béna vagyok, tutira leejteném. De használd ki az időt, mert amint nagyobb lesz, ki sem fogom adni a kezemből. – Olyan óvatosan simogatom meg, hogy szinte alig érek hozzá. Teljesen elbűvöl az az aprócska lény, aki az anyukája hasára fektetve piheg. Hihetetlen, hogy pár órája még odabent volt, most meg hallhatjuk a lélegzetvételét, aminél szebb muzsikát jelenleg nem tudnék elképzelni.

– Ne ácsorogjon ott, doki! Jöjjön ide! – adja ki az újabb parancsot Hyerin, ezúttal az ajtóban álldogáló Kim dokinak. Szégyenlősen mellém lép, de nem meri megérinteni a picit, ezért az én kezemre helyezi a sajátját. – Jonghyun lett a neve az orvosa és a keresztapja után. Na jól van, ne pityeregjetek itt nekem! Ez egy boldog pillanat. Gyerünk, csináljunk egy fotót! – töri meg a csendet Hyerin egy idő után. Én még úgy ott maradtam volna abban a meghitt helyzetben, de az asszony szava parancs. Sehun beállítja a gépet automatikus fotózásra, majd Kyungsoo bal oldalára térdel, hogy ő lehessen a legközelebb a „szent” családhoz. Mi Kim dokival a hátuk mögé magasodunk, és átölelem a vállát, mert nem állhatunk úgy egy képen, mint aki karót nyelt. Mindenki mosolya őszinte, amikor villan a vaku, kivéve Jongdae-ét, aki pont akkor érkezik meg. Ott hagyom a többieket, és kirohanok a folyosóra, hogy üdvözölhessem. Szoros ölelésemet nem viszonozza, ami megrémít, mert sosem történt még ilyen ezelőtt.

– De jó, hogy megjöttél! Már csak te hiányoztál. Olyan gyönyörű a baba! És képzeld, Kim doki segítette a világra. Mindenki nagyon izgatott, és…

– Add oda neki. Vissza kell mennem az irodába. Azért jöttem, hogy ezt elhozzam. – közli ridegen, és azon nyomban sarkon fordul. Még egy csókot sem adott, csak a kezembe nyomott egy kis csomagot… Dermedten figyelem távolodó lépteit, miközben hallgatom a szívem zakatolását, hátha megértem, mit akar a tudtomra adni. Fogalmam sincs, merre húz a szívem. Visszamennék Soo-ékhoz, ezzel egy időben pedig szeretnék Jongdae után futni. De mivel nem vagyok szuperhős, nem lehetek egyszerre két helyen, úgyhogy választanom kell. Halkan a párom után osonok, mert nem akarom, hogy észrevegye, hogy követem. Hogy ennek mi értelme van? Azt nem tudom. Ha nem rohanok utána, hogy csókokkal borítsam el, mégis minek eredtem a nyomába?

Könnyek mardossák a szemem, amikor meglátom, hogy Yixingbe ütközik. Közéjük akarok rontani, beverni egyet a kínainak, elmondani Jongdae-nak, hogy akármi történt, őt szeretem. De nem tehetem. Egy perce olyan mérges volt, amit sosem tapasztaltam nála, Yixing viszont mosolyt csalt az arcára, és annak a mosolynak nem szabad elvesznie. Ha odamennék, messzire száműzném, de Jongdae-nak muszáj mosolyognia. Így hát végig nézem, ahogy együtt hagyják el az épületet, és magányosan, csendesen beleőrülök abba, hogy nem tartottam vissza.

_______________________________________________

Jongdae zaklatottan halad végig a folyosón. Egyszerűen nem érti, mi van vele. Miért lett ilyen érzelgős, miért borítja ki a legjelentéktelenebb ügy is. Nem tudja, hányadán áll Baekhyunnal, mivel nem mert rákérdezni az elmúlt idő alatt. Félt az esetleges válaszoktól, ezért inkább homokba dugta a fejét, és úgy volt vele, hogy amíg Baekhyun nem lép, ő sem fog, mert legalább addig mellette lehet. Nem játszotta a sértődöttet az ominózus eset után, másnap bement a kórházba, és úgy tett, mintha mi sem történt volna. Befeküdt Baekhyun mellé, ahogy előző este az orvos tette, és elégedettség töltötte el, amikor Dr. Kim meglátta őket. Az arca hasonló fájdalmat tükrözött, mint az övé, de cseppet sem tudta sajnálni e miatt. Baekhyun hozzá tartozik, úgyhogy a dokinak nincs joga szomorkodnia. Illetve hadd szomorkodjon, megérdemli!

Jongdae sosem csinált hasonlót, de egyik este átlapozta Baekhyun üzeneteit, amíg fürdött. Bizonyítékok után kutatott, de semmi kompromittálót nem talált, ráadásul, amikor együtt voltak, Baekhyun ugyanúgy viselkedett, mint mindig. Nem húzódott el tőle, amikor meg akarta csókolni, sőt, legalább annyiszor kezdeményezett, mint ő, és a szeretkezéseiket is élvezte. Ha már nem szeretné, nem nézne rá ragyogó szemekkel, nem kérne tőle nevetve még több csókot. Lehet, hogy az a ficsúr megzavarta egy kicsit, de a hirtelen jött fellángolások hamar véget érnek. Baekhyun nem hibás, egyedül a doktorocska tehet mindenről. Jongdae elhatározta, hogy nem fogja annyiban hagyni a dolgot. Nem nézheti ölbe tett kézzel, hogy egy senki elrabolja tőle élete szerelmét. Eldöntötte, hogy harcolni fog, és kiveri Baekhyun fejéből azt a fickót. Mindig elkényeztette a barátját, de mostanában dupla annyi szeretettel meg minden egyébbel halmozza el. Ezen kívül az a több mint négy év is az ő számlájára írandó, ami felhőtlen boldogságban telt. Négy és fél év nem versenyezhet pár vacak hónappal. És ott volt az a rémálom, ami szintén azt támasztotta alá, hogy Baekhyun nem szűnt meg szeretni őt.

– Jongdae! Láttad már a picit? – Megint nem tudja úgy elhagyni a kórházat, hogy Yixing ne kerülne az útjába. Hogy lehet az, hogy ez a srác mindenhol ott van, amerre jár?

– Túl sokan vannak nála. Majd később visszajövök – hazudja, de van egy olyan érzése, hogy Yixing átlát a szitán. Az dühítette fel, hogy drága Kim doki még a baba születésénél is ott volt, mi több, ő segítette a világra. Nem nagy kunszt lehet levezetni egy szülést, biztosan neki is ment volna, de az az idióta ismét jókor volt jó helyen. Ismét odapofátlankodott a helyére, és most ő az ünnepelt sztár a barátai körében.

– Nincs kedved billiárdozni egyet? Hagylak nyerni egyszer… vagy kétszer.

– Vagy minden menetben – mosolyodik el Jongdae a kedves emlékre. Amikor Hongkongban visszament a szállásra az első estén, Yixing ott állt a hotel lépcsőjén, és a lemenő napot nézte. Olyan volt, mint egy herceg, aki kilépett az egyik mesekönyv lapjai közül, hogy bájával lenyűgözze a földi halandókat. Sok lány vetett rá ábrándos pillantásokat, de egyiküket sem méltatta figyelemre. Mielőtt Jongdae ráköszönt volna, készített róla egy fotót, mert a háttérben alábukó nap, melynek utolsó sugarai lustán megpihentek az arcán, amin álmodozó mosoly terült el, egy festmény tökéletességét juttatta eszébe. Yixing mosolya kiszélesedett, amikor észrevette a közeledését. Addig olyan volt, mintha nem is érzékelné a külvilágot, Jongdae érkezése viszont kétségtelenül felvillanyozta. Leültek az egyik lépcsőfokra, és hosszas társalgásba kezdtek. A szállodába betérő vendégek furcsán méregették őket, ha egyszerre többen jöttek, még kerülgethették is elkényelmesedő alakjukat, de nem foglalkoztak velük. Valahogy azt a helyet tartották a legjobbnak, holott a hotel megannyi luxuscikkel rendelkezett. De ők a helyett, hogy a masszázs fotelt, a jakuzzit vagy a legrugalmasabb kanapét vették volna igénybe, megelégedtek egy szimpla lépcsővel, amit besötétedés után sem hagytak ott. Yixing a vállára dőlve aludt el, amit nem bánt, pedig ő is nagyon fáradt volt. Amikor már majd’ leragadtak a szemei, kelletlenül felébresztette, és mindenki ment a maga szobájába.

A következő estén Yixing tűkön ülve várt rá, mert el akarta vinni billiárdozni. Baekhyun mindig azt mondja, amikor együtt játszanak, hogy Jongdae csak a szerencsének köszönheti, hogy folyton megveri, nem a stratégiájának. Ebben van igazság, mert Baekhyun sokkal jobb játékos nála, de a szerencse valahogy folyton mellé szegődik. Amikor Yixinggel játszott, szintén zsinórban nyerte a meccseket, de Fortunának ehhez kivételesen semmi köze nem volt. Egyszerűen az történt, hogy Yixing hagyta őt nyerni, direkt elbénázta az ütéseket, hogy minél több győzelemittas kacajt csalhasson ki belőle.

A harmadik estén Jongdae annyira fáradt volt, hogy nem tartott elég erőt magában ahhoz, hogy kimozduljon a szobájából. Nyűgösen fetrengett, amikor halk kopogtatás ütötte meg a fülét. Yixing hatalmas zacskó nasikkal álldogált bebocsátásra várva, amit ellenvetés nélkül kapott meg. Leült az ágya legszélére, de Jongdae arra kérte, hogy nyugodtan helyezze kényelembe magát, így hamarosan ő is kiterült. Beindítottak egy filmet a laptopon, de egy momentumát sem jegyezték meg, mert inkább végigbeszélték azt a másfél órát. Aztán Jongdae olyan hirtelen aludt el, hogy ki sem tudta parancsolni Yixinget az ágyából, az álom az üres zacskó halmazok tetején érte utol. Ennek ellenére reggel egyedül ébredt, és a szemétkupac is eltűnt mellőle. Jó volt elalvás előtt Yixing arcát látni utoljára, és számára érthetetlen okokból kicsit elszontyolodott, amikor reggel nem őt láthatta meg először. Délután együtt szálltak repülőre, mert Yixing áttetette a jegyét, hogy egy gépen utazhassanak. Akkor viszont már nem tudott száz százalékosan rá koncentrálni, mert a gondolatai folyamatosan Baekhyun körül forogtak. Alig várta, hogy hazaérjen, ezért úgy rohant el a reptérről, hogy csupán egy „sziát” vetett oda a csalódott fiúnak.

– Csak abban az esetben megyek veled billiárdozni, ha fair play lesz – közli Jongdae egyetlen feltételét. Továbbra sem fogja feladni a harcot, ami Baekhyun szívéért folyik, de minden katonának szüksége van egy kis feltöltődésre, hogy utána újult erővel térjen vissza a csata színterére. És minden katonának szüksége van egy támaszra, akire bármikor számíthat, aki akár a saját életét is kockáztatná, ha a helyzet úgy kívánja, és neki Yixing lett az élő pajzsa.
– Megegyeztünk. De előtte szeretnék elmondani valamit. Sehun és köztem soha nem volt semmi, és soha nem is lesz. Mert engem más érdekel.