Nyugi Doki - Tizenkettedik szívdobbanás

Érzed már a szív szavát?

A hét második felére szabit kaptam, ami több okból is kedvező. A mai napot arra áldozom, hogy beszerzek mindent, amire egy kölyök cicának szüksége van, és az sem árt, ha a kezdeti időszakot nem kell egyedül töltenie egy lakásba zárva. Ezen kívül izgatottan várom az estét, mert végre újra együtt lehetek Jongdae-val. Jót tett ez a kis távolság, mert megtapasztalhattam, mennyire hiányzik, ha messze vagyunk egymástól. Talán több ilyen szünetet kéne beiktatni az életünkbe, mert jobb gyógymódnak bizonyul számomra, mint amikor együtt ruccantunk ki. Oké, voltak kínos szituk a dokival, de azokat kezdem megszokni. Ha lenne valakije, könnyebben el tudnám engedni, szóval meg kéne kérnem az ikreket, hogy ha annyira szeretnek kerítőnőt játszani, számára keressék meg az igazit.

– Megjöttem! – érkezik a hang az előszoba felöl, amit olyan rég hallottam. Basszus! Elterveztem, hogy kimegyek elé a reptérre, de én hülye annyira belefeledkeztem a dokival való chatelésbe, hogy még arra sem vettem a fáradtságot, hogy csekkoljam az időt. Kész szerencse, hogy nem szóltam előre Jongdae-nak az ötletemről, így legalább nem fog csalódni. Meglepetést akartam neki okozni, de remélem, kárpótolhatom azzal, ami itthon fogadja. – Édesem, mondd, hogy kiöntöttél valamit, és nem pisibe léptem! – Ó, hogy az a… Annyira lefoglaltam magam, hogy azt sem vettem észre, hogy a cicus még nem tanulta meg az alom használatát. Eddig elég rosszul haladok a megfelelő fogadtatással! A nélkül csapom le a telefonom, hogy elköszönnék a dokitól, és a párom segítségére sietek. – Jézusom, ugye nem patkányok rohangálnak a lakásunkban? Hozzám ért valami szőrös izé! – Nevetésben török ki, és felkapcsolom a villanyt. Jongdae mániája, hogy sötétben botorkál be a szobáig, pedig a lámpa fényében megkímélhetné magát a hasonló kellemetlenségektől. Hevesen magamhoz ölelem, és addig csókolózunk, amíg a nyelvem zsibbadni nem kezd. – Ez lenne a tökéletes pillanat, ha nem tocsogna pisitől a zoknim. Vagy érezzem megtiszteltetve magam, amiért nem másba léptem? – Lehajolok, hogy levegyem róla a zokniját, majd a fürdőbe szaladok a felmosó botért. Amikor visszaérek, már a karjában tartja a cicát, aki láthatóan nem félős, mindenkivel megtalálja a közös hangot. A harag nyomait keresem Jongdae arcán, de kedves mosolyán kívül nem találok mást. Gyorsan körbesuvickolom őket, aztán csatlakozom hozzájuk.

– Ő itt Rose. Tokióban többször összefutottam vele, és azt kérte tőlem, hogy hozzam haza.

– De miért Rose-nak nevezted, amikor ez egy kandúr? – Felemeli az apróságot, hogy bebizonyítsa igazát, én meg bocsánatot kérek a cicustól, amiért lánynevet adtam neki.

– Akkor legyen Jack! – javaslom lelkesen, mire Jongdae egy szemforgatással reagál.

– Nem hagyhatom, hogy egy olyan fickóról kapja a nevét, aki vízbe fagyott. Rossz ómen.

– Igazad van, nagy a valószínűsége annak, hogy felkerekedik egy hajóútra, aminek tragikus vége lesz. Akkor legyen Rómeó! – Erre még a macsek is egy felháborodott nyávogással fejezi ki nem tetszését. – Most mi van? Nehogy azt mondd nekem, hogy az sem lenne szerencsés. Én soha nem tiltanám el egyetlen cicalánytól sem, úgyhogy nem lenne oka arra, hogy kéz a kézben haljon meg a szerelmével.

– Majd én választok neki nevet. Legyen Mars.

– Mars? Mint Bruno vagy mint a csoki?

– Mint a bolygó, ahova száműzöm, amint szétszedi csodás bútorainkat. – Szerintem a Mars sem egy tipikus macskanév, de beleegyezem, mert úgy tartom fairnek, hogy ha én hoztam haza, ő keresztelje el.

A romantikus vacsorát, amit Jongdae hazaérkezése alkalmából ütöttem össze, Mars hamar bojkottálja. Felmászik az asztalra, úgyhogy inkább elfújuk a gyertyákat, nehogy megsérüljön. A kajánkra pályázik, és akárhányszor leteszem a tálkája mellé, percekig mutogatva neki, hogy ott a sajátja, újra a tányérjaink mellett terem, amint visszaülök. Adok neki egy kicsit a részemből, bár nem akarom, hogy rászokjon az általunk fogyasztott ételre, mert a végén teljes mértékben mellőzni fogja a macskaeledelt. Abban reménykedem, hogy miután tele tömi a pocakját, lenyugszik, de bánatunkra úgy felpörög, mintha Speed lett volna a vacsiba csempészve. Futkározik, mindenre felmászik, és lelöki azt a porcelán figurát, amit Jongdae az anyukájától kapott, ami természetesen darabokra törik. Pillanatragasztóért sietek, hogy mentsem a menthetőt, de Jongdae kiveszi a kezemből a részecskéket, és a kukába hajítja őket. Aztán maga felé fordítja szégyenkező arcom, hogy birtokba vehesse a számat.

– Sajnálom… Nem gondoltam bele, hogy mivel jár egy kölyök tartása – mormolom a vállába.

– Egy kisgyerek is rombol, úgyhogy Mars csak felkészít arra az időre, amikor jó sokat fogunk vigyázni Soo-ék porontyára. – Felnézek a szemébe, amiben nem látok mást csak mérhetetlen szeretetet. Eddig rá sosem használtam az angyal jelzőt, de minél tovább tart fogva lebilincselő tekintetével, annál biztosabb leszek abban, hogy őt rendelte nekem a sors. Az a baj, hogy túl jól ismerem magam, ezért tudom, hogy ha most Kim doki pillantásában vesznék el, ugyanígy éreznék. Nem gondolhatok erre, most nem. Vele akarok lenni minden porcikámmal, és ezt a vágyat az sem olthatná ki bennem, ha a doki felhívna, hogy sürgősen találkozzunk. Ugye nem? Szerencsére nem tudom sokáig törni a fejem, mert Jongdae csókjai felszabadítanak a zord valóság fojtogató fogságából, és régmúlt álmaink szigetére repítenek.

– Az a macska engem bámul. Nem tudok szexelni, amíg ilyen szemeket mereszt rám.

– Olyan perverz, mint a gazdája – kacsintok Jongdae-ra, aki tényleg komolyan gondolja a kijelentését. Addig nem hajlandó folytatni, amíg Mars el nem alszik, pedig azt hittem, ha ő egyszer beindul, nincs, ami határt szabna az étvágyának. Kiröhögöm azért, amiért egy macska „kukkolása” ilyen zavarba hozza, és már majdnem bealszom, amikor végre visszamászik mellém, és nagy boldogan mutogat a kosarában szunyókáló állatra. Nem kell sok ahhoz, hogy megint tűzbe jöjjek, és olyan gyorsan kapkodjuk le egymásról a ruhákat, mintha minél gyorsabban végezni akarnánk, nehogy valaki rajta kapjon minket. Másrészről annyira ki vagyunk éhezve, hogy ha akarnánk, se tudnánk sokáig nyújtani az élvezetes pillanatokat, most a minél előbbi kielégülés a cél. Egy darabig megpróbálok csendben maradni, nehogy felébresszem Marsot, de Jongdae tökéletesen ismeri a gyenge pontjaimat, minek hatására nem tudok uralkodni magamon, és egy hangos nyögés hagyja el a számat. Észreveszem, hogy a cica kinyitotta a szemét, ezért lehúzom magamhoz Jongdae-t, hogy egy vad csókkal magamhoz szegezve akadályozzam meg esetleges bámészkodását. Eszembe jut az a kép, amin Yixinggel pózolt, ezért keményebb tempóra sarkallom. El akarom érni, hogy én legyek az egyetlen a számára. Hogy véletlenül se jusson eszébe, hogy másnál keresi azt, amit én szívesen megadok neki. Mars azonban nem tudja hova tenni, amit csinálunk, és rémülten kiugrik a kosarából. Lehet, hogy azt hiszi, Jongdae bánt engem, és hősiesen a megmentésemre igyekszik. Fél szemmel követem óvatos lépteit, amik egyre közelebb vezetnek az ágyhoz, miközben azon vagyok, hogy Jongdae minden mozdulatát gondtalanul kiélvezhessem. Amikor a cica megjelenik mellettünk, panaszosan elnyávogja magát, hogy véletlenül se lehessen figyelmen kívül hagyni. Jongdae megmerevedik, mire könyörgőn nézek a szemébe.

– Kérlek! – suttogom az ajkára. Mérlegeli a helyzetet, de némi tétovázás után, a mellett dönt, hogy befejezi, amit elkezdtünk, történjék bármi. Elég bizarr a helyzet, mert egyik kezemmel nyugtatóan simogatom Marsot, a másikkal meg erősen tartom Jongdae-t, biztosítva arról, hogy mennyire vágyom rá.

Amikor vége, Jongdae kimerülten rám borul, Mars pedig a hátára mászva nyúlik el. Olyan sokáig nevetünk, hogy az erő utolsó cseppje is kiszáll belőlünk, és egymás hegyén-hátán alszunk el. Félálomban arra gondolok, hogy lehet, hogy a macskakosár felesleges pénz kidobás volt, mert valószínűleg a cicánk minden éjjel közénk óhajtja majd fészkelni magát. Boldog vagyok. Nagyon boldog. De azért egy könnycsepp végigfut az arcomon, amikor eszembe jut, hogy a doki ebben a pillanatban talán a rémálmaival harcol, és én nem vagyok ott, hogy megvigasztaljam. Vigyázva a mobilom után nyúlok, hogy egyiküket se ébresszem fel, és elküldök egy hangfájlt a dokinak, amit az alatt rögzítettem, amikor a vacsora előkészületeit végeztem. Válaszul egy mosolygós smileyt kapok, ami az arcomon tükröződik. Ez kellett ahhoz, hogy nyugodtan tudjak aludni, a szemeim le is csukódnak, amint megnézem.

***

A szeptember rohamléptekben támadta meg a várost, hogy messzire űzze a nyár utolsó kellemes fuvallatát. Szerencsére az idő továbbra is melegnek mondható, és a színes köntösbe bújó táj páratlan látványt nyújt, de az ősz számomra mindig az elmúlást jelképezte. Bárcsak tudnám, hogy idén minek fogok búcsút inteni a tél beköszöntével: annak a kapcsolatnak, aminek az ötödik évfordulójának megünneplésére akkor kerülne sor, vagy a reménytelen sóvárgásnak, amitől ha megszabadulhatnék legalább egy napra, nagy megkönnyebbülést jelentene. Amikor az osztályfőnököm azt kérte tőlem sulis éveim alatt, hogy jellemezzem magam, a magabiztosságot és a határozottságot büszkén írtam fel a fő erényeimet tartalmazó oszlopba. Szomorú, hogy olyan szintre jutottam, ahol képtelen vagyok döntéseket hozni, amiben az a legrosszabb, hogy magamon kívül másoknak is ártok. Nincs jogom ahhoz, hogy az ártatlannak induló, olykor mégis légszomjhoz vezető flörtölések során olyan lehetséges jövőképet tárjak Kim doki elé, ami sosem válhat valóra. Talán Jongdae érzékel a legkevesebbet a bennem dúló folyamatos harcból, de csak idő kérdése, mikor fedezi fel, hogy mostanában nem azért töltök hosszú perceket a zuhany alatt, hogy kényelmesen ellazuljak, hanem mert arra a csekély időre szabadjára engedhetem a könnyeimet, hogy mire bemászok mellé az ágyunkba, látszólag minden rendben legyen.

A hétvégén volt Kyungsoo esküvője, amit legálisan végigbőghettem, mert mindenki úgy vélte, a boldogság ríkatott meg, ami részben igaz volt. Az egyetlen, aki a szívem mélyére látott, az újdonsült férj volt, akinek a várandós feleségével kellett volna foglalkoznia, a helyett, hogy S.O.S lelki segélynyújtást tartson nekem. Megint ostorozhattam magam azért, amiért elcseszem a legjobb barátom életének egyik legfontosabb pillanatát, és többek közt e miatt egyre lejjebb csúsztam a képzeletbeli lejtőn, aminek rejtély, hogy mi vár az alján. Régebben én voltam a társaságunk középpontja, és azért lettem bohóc, hogy örömet csempésszek mások nehéz pillanataiba, de mára halovány árnyéka lettem önmagamnak. Úgy érzem, megkeserítem a körülöttem élők mindennapjait, és legszívesebben remeteként elvonulnék egy hegy legmagasabb pontján található viskóba, és addig maradnék ott, amíg meg nem születne bennem a végső döntés, amit megbánás nélkül hozhatok napvilágra.

Az újabb hét kezdetén jobban rám tör a „hétfő reggel szindróma”, mint valaha. Nem akarok felkelni, a takarót a fejemre húzva szeretnék megfeledkezni mindenről, de attól a tervtől, mi szerint beteget jelentve itthon maradok, hogy Mars társaságában a semmittevésbe meneküljek, a telefonom lelkes pittyegése térít el. Nyűgösen meredek a képernyőre, és nem ismerem fel az üzenet írójának számát. Az aláírásból kiderül, hogy Yixing az, és a helyett, hogy a szöveg akasztana ki, azon pufogok, hogy honnan tudja az elérhetőségemet. Én nem adtam meg neki, az biztos! Még egyszer átfutom a sorokat, és amint realizálom a mondanivalója értelmét, magamra kapok valami utcán viselhető ruhát meg a cipőmet, és már az ajtó túl oldalán vagyok. A lépcsőkön rohanva azonban eszembe jut, hogy kaja nélkül hagytam a cicát, ezért visszamegyek, mert nem akarom, hogy estig éhezzen.

– Hol van? – rontok Yixingnek, amint megpillantom aggodalmas arckifejezését. Ilyen jó színész lenne, vagy tényleg törődik azzal, hogy mi történt Kim dokival? Hónapok óta nem tett semmi rosszat, mégsem tudok barátként tekinteni rá. Egyfolytában olyan érzésem van, mintha tervezne valamit, mintha csak azért adná a jó fiút, hogy elterelje a figyelmet arról, amiben mesterkedik.

– Nem tudom. Feldúlta valami… Szinte rá sem ismertem, annyira kifordult önmagából, aztán meg eltűnt. Segíteni akartam neki, de sehol nem találom. Az biztos, hogy nem hagyta el a kórház területét, de egyszerűen felszívódott. – Egy szó nélkül haladok tovább, mert nincs időm arra, hogy a felesleges locsogását hallgassam. Ha nem tud információkkal ellátni, akkor csak feltart, amit nem engedhetünk meg magunknak ebben a helyzetben. De mi a franc történhetett? Kiderült, hogy az apja beteg? Be kell zárni a kórházat, mert valamilyen okból kifolyólag elfogyott az összes pénz?

Idegesen futkorászok a kórház folyosóin; a gyorsaságom egy mérgezett egér is megirigyelhetné. Minden terembe benyitok, nem érdekel, hogy néhány orvos úgy néz rám, mint a véres húsra. Folyamatosan hívogatom, aminek semmi értelme, mert ki van kapcsolva. Miután végzek, elölről kezdem az egészet. Bemegyek az irodájába, és annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, hogy nem lesz ott, megcélzom az asztalát, hátha találok valamit, ami megmagyarázza a viselkedését. Semmi. Az újabb kudarc felér egy leforrázással. Muszáj megtalálnom, mert a szívem azt súgja, szüksége van rám. Hogy csak én tudom megvigasztalni. Tehetetlenségemben ököllel az asztalra csapok, miközben egy lemondó kiáltás hagyja el a számat. Felállok, hogy ismét belefogjak az emeletek feltérképezésébe, de mielőtt kimennék, észreveszem, hogy a szemben lévő nagy szekrény ajtaja résnyire tárul. Odaszaladok, és egy megkönnyebbült sóhaj kíséretében ki akarom rángatni a dokit, de nem hagyja magát, így kénytelen vagyok bemászni mellé. Bent vaksötét fogad, ráadásul ez a helyzet több szempontból is kényelmetlen. Nem tudok egy normális pózt találni, amiben ne fájna valamelyik testrészem, a zavaromat pedig tetézi túlzott közelsége.

– Mit keresel a szekrényedben gubbasztva? Még Yixing is aggódik érted… Mi a baj?

– Valaki meghalt. – Jaj ne! Hírt kapott az egyik családtagja haláláról, aki közel állt hozzá, és nehezen tudja feldolgozni az elvesztését. A karjaim automatikusan mozdulnak, és meg sem állnak addig, amíg olyan közel nem húzzák, amennyire csak lehetséges. A vállamra hajtja a fejét, és az egész testét rázó zokogásba én is beleremegek. Mindennek Jongin illata van: az árad a szekrénybe akasztott köpenyekből, és az ivódik a bőrömbe, mikor rajtam hagyja a nyomát szoros ölelésünk következtében. – Ez volt az első alkalom, hogy valaki meghalt, miközben a műtőben tartózkodtam. Az első beteg, aki a kezem alatt halt meg… – Tessék? Szóval nem egy közeli rokona távozott el az élők sorából, hanem egy szimpla páciense? És ez ennyire felzaklatta? Összefacsarodik a szívem arra a gondolatra, hogy mennyi törődésre lenne szüksége, amit senki sem ad meg neki. Az apja kemény kézzel bánhatott vele, hiszen kiskora óta orvosnak nevelte. Az anyjáról még egy szót sem hallottam, a nővére, az egyetlen, aki foglalkozott vele, de ő feladta a harcot a betegségével szemben, és én sem lehetek mellette úgy, ahogy megérdemelné. – Nem vagyok jó orvos…

–Miket beszélsz? Hallod magad? Te vagy az én szuperdokim. Nem lehetsz Isten, de isteni annál inkább… – Be kell fognom, mielőtt még több marhaság hagyná el a szám. Kisöpröm a haját a szeméből, és az ajkam óvatosan gyöngyöző homlokára helyezem. Senki sem gondolná a mindig megfontolt és megtörhetetlennek tűnő fiúról, hogy így magába zuhan egy sikertelen beavatkozást követően. Talán nem is szabadna ezen a pályán tevékenykednie, ha ilyen hatást gyakorol rá. Nemrég kezdte a szakmát, és a következő években számtalan hasonló helyzettel kell majd szembe néznie. Hogy fogja túl vészelni azokat?

– Gyerekként mindig a szekrénybe bújtam, amikor a szüleim veszekedtek. Egyszer elaludtam, és órákkal később arra ébredtem, hogy kétségbeesetten szólongatnak. Örültem annak, hogy rájuk hoztam a frászt, mert abban a hitben éltem, hogy észre se vennék, ha eltűnnék egy napon. Nem jöttem elő. Szomjas voltam, majdnem bepisiltem, de azt akartam, hogy szenvedjenek, mert addig legalább rám koncentráltak. Aztán apának be kellett mennie a kórházba, és abban a szekrényben volt a kabátja, amiben rejtőzködtem. Akkor pofozott meg először és utoljára, de nem bántam, mert többet jelentett számomra az összes puszinál, amit tőle kaptam. Az a pofon arról árulkodott, hogy nagyon megijedt, és ez boldoggá tett.

– Ezzel arra akarsz célozni, hogy tőlem is kérsz egy pofont? Mert tudnod kell, hogy engem is rohadtul megijesztettél. – Halkan felkuncog, és reszkető ujjakkal végigsimít az arcomon.

– Bocsáss meg! Senkivel nem akartam beszélni, csak veled. De nem lehetek folyton a terhedre. – Megpuszilom a feje búbját; remélhetőleg egy báty gondoskodásaként fogja fel a dolgot. Hah, jó vicc! Nem lehetek annál szánalmasabb, hogy az esendőségét kihasználva szeretnék közelebb férkőzni hozzá. Most annyira elveszett, hogy ha semmit sem érezne irántam, akkor is viszonozná a csókom. Hirtelen elfogy a levegőm, menten megfulladok ebben a lyukban, ha nem juthatok ki innen. Azt hiszi, a terhemre van, ami bizonyos értelemben igaz, hiszen miatta gyötör légszomj, miatta élek át egyre több álmatlan éjszakát, ugyanakkor ez egy olyan teher, amitől soha nem akarok megválni. Fel kéne keresnem az anonim mazochisták klubját, ha egyáltalán létezik ilyen, hátha ajánlanának rá gyógymódot.

– Tudtad, hogy a Chae ikrek írnak rólunk egy történetet? – Hogy ezt mi a fenéért hoztam fel? Magam sem tudom. El akartam valamivel terelni a figyelmemet arról, hogy a lehelete borzongatóan éri a nyakam, és meg akartam törni a csendet, ami akkora méreteket öltött, hogy konkrétan hallani vélem a szívünk dobogását. Néha olyan jó lenne elhallgattatni a szívem, hogy pár pillanatra megóvjam magam alattomos suttogásától. A számra tapaszthatom a kezem, ha túl sokat beszélek, és még a gondolataimat is képes vagyok irányítani, ha nagyon összpontosítok, de a szív szavát egyedül a halál némíthatja el.

– Tényleg? Küldd át a linkjét, mert kíváncsi vagyok rá, Baekhyun hogy reagál arra, amikor a doki szerelmet vall neki. – Rágni kezdem a körmöm, ami régebben rossz szokásom volt, de sikerült elhagynom, amikor sínre került az életem. Nem cigizek, az osztálytársaim kitartó próbálkozása ellenére sem szívtam el egyetlen szálat se, de most rohadtul rágyújtanék.

– Ne olvasd el. Kevés az időd, és amikor végre felszabadulsz, pihenned kell, nem erőltetheted tovább a szemed. Amúgy meg el tudom neked mondani, hogy reagál Baekhyun… Egyszerre boldog és szomorú. Örül annak, hogy a doki viszonozza az érzéseit, de beleroppan, amiért vissza kell utasítania. Nem tud választani. Mert két embert szeret egyszerre… – Sosem fogom megérteni a sors csúnya játékait. Vannak olyanok, akik úgy halnak meg, hogy nem tapasztalhatták meg az igazi szerelmet. Éveket töltenek valaki mellett, aki nem teszi őket boldoggá, de inkább vele maradnak, mert félnek az egyedülléttől. Vagy ágyról ágyra járnak, mint Sehun, mert abban reménykednek, hogy egyszer összefutnak azzal, akinek az ágyát örök életre kibérelnék maguknak. Tudom, hogy Sehun nem azért vág bele az egy éjszakás kalandokba, mert büszke arra, hogy minél több trófeát szerez meg, csak nem találja azt az egyet, akinek a kedvéért kihajítaná az addig bezsebelt „díjakat”, hogy attól kezdve minden figyelmét neki szentelhesse. És itt vagyok én, a kivétel, aki rövid élete alatt két csodálatos srácot is megismert, pedig meg sem érdemelné őket. Átok vagy áldás, hogy nekem nem kell majd azon sajnálkoznom hatvan év múlva, hogy senki nem ért el a szívemig? – Szerinted mit hoznának ki a lányok ebből a szekrényes jelenetből? – Egy újabb olyan kérdés, amit nem kellett volna feltennem. Egy pszichológus vajon segítene rajtam? Á, amilyen szerencsétlen vagyok, ő lenne a harmadik, akibe beleesnék, és neki még fizetnem is kéne a szolgáltatásaiért.

– Őket ismerve semmi jóra nem számítok. Mármint… Biztos vagyok benne, hogy amit megírnának, az lenne a legjobb dolog a világon. Azt hiszem, Baekhyun nagyon félne a sötétben, attól rettegne, hogy egerek tanyáznak a szekrényben, amik bármelyik pillanatban felszaladhatnak a lábán. A doki meg gonoszul végigfuttatná az ujjait a sípcsontján, ezzel még nagyobb pánikot keltve benne. Aztán Baekhyun közelebb húzódna a dokihoz, hogy menedéket keressen nála, és akkor az ajkuk egy véget nem érő csókban forrna össze… – Miközben mesél, végig imitálja, amit mond. Kivéve azt, ami a végét illeti, bár olyan közel hajolt, hogy a szája az enyémet súrolja.

– Mutasd meg! Nem vagyok vizuális típus, szóval el kell játszanunk a csókjelenetet, hogy el tudjam képzelni. Csak egy színpadi csók lenne… ahogy a színészek csinálják. Nekik sem jelent semmit, a munkájuk része… – A tarkójára simítok, hogy megszüntessem az utolsó centiket is, amik elválasztanak tőle, és közben olyan szaporán veszem a levegőt, hogy ha ezt így folytatjuk, tutira el fogok ájulni. Az ajka érintése áramütésként éri a testem. Végighullámzik minden porcikámon, és bár még soha nem drogoztam, biztosra veszem, hogy ilyen érzés az, amikor valaki önkívületben lebeg az extázis hatására.

– Baekhyun… Mérges leszel, amiért nem engedem, hogy tovább menj, de ha nem akadályoználak meg benne, még mérgesebb lennél, hidd el. – Zihálva elhúzódik, így ezúttal sem merülhetek el a bűnös élvezetben. Nem baj. Ha egyszer úgy igazán megcsókolna, azt úgysem élném túl, szóval kedves tőle, hogy helyettem is vigyáz nyomorúságos életemre.

– Én is kíváncsi lennék valamire… Mit tenne a doki, ha Baekhyun… szakítana a barátjával? – Az utolsó szavakat alig hallhatóan ejtem ki, mert még kimondani is borzalmas. Az ezt követő csend rosszabb bárminél. Nevessen ki, üssön meg, de ez a hallgatás felőrli maradék idegszálaimat is. Hogy megóvjam magam a totális megőrüléstől, elképzelem, hogy a szekrény hátuljában rejtőzik egy titkos ajtó, amin átlépve egy olyan világba kerülhetünk, ahol örök boldogság vár minket egymás oldalán. Azon a mesés helyen mindenről megfeledkeznék, elveszíteném korábbi emlékeimet, mert csak azok nélkül kezdhetnék új életet. Tehetetlenül tapogatom végig a szekrény összes oldalát, hogy megbizonyosodjak arról, nem rendelkezik semmilyen átjáróval, és közben konstatálom, hogy nincs mit tenni, tényleg megbolondultam.

– Követelné Baekhyuntól, hogy ha kell, térdre esve könyörögjön, hogy a barátja fogadja vissza, mert vele kell maradnia. Én… a doki nem érdemes arra, hogy szeresse. – Ellököm magamtól, és átlépve rajta, kivágom a szekrény ajtaját. Nem jutok messzire, muszáj megtámaszkodnom az asztalán, hogy vegyek pár mély lélegzetet, különben felrobbannék. Egy valamit utálok benne, hogy utálja önmagát. Legszívesebben addig püfölném, amíg ki nem verem belőle ezeket a káros gondolatokat, és utána addig csókolnám, amíg fel nem fogná, hogy bárki szerelmére érdemes. De az sem érdekelne, ha így folytatná, mert én kettőnk helyett is szeretném. Százak helyett is szeretném, ha engedné. Mégis miből gondolja azt, hogy én jobb vagyok nála? Már megint nem vettem észre, hogy sírok, csak akkor, amikor gyengéd mozdulatokkal száműzi könnyeimet az arcomról. Eltaszítom a kezét, mert felesleges ezt csinálnia. Egyhamar nem fogom abbahagyni, így folyamatosan törölgethetné őket, de jelenleg nem akarom, hogy még egyszer hozzám érjen. – Ne haragudj! Nézd, nekem van barátnőm, neked meg ott van Jongdae, és ez jól van így. Nem akarlak elveszíteni, te vagy a legjobb barátom… – Na persze! Még hogy van barátnője. Csak azért mondja, hogy ezzel lerázzon. Azt hiszi, akkor könnyebb lesz elengednem őt, ha mindenféle álbarátnőket talál ki magának? Ettől függetlenül nem tudok rá haragudni. Sajnos nem létezik olyan dolog, amitől kiábrándulnék belőle.

– Menjünk le a büfébe! Kell egy extra erős kávé. – Igazából az extránál is extra erősebb vodka kéne, de bánatomra azt nem tartanak a kórházban. Mialatt megkerülöm, vállon veregetem, mint ahogy a gyerekkori cimborák szokták egymást, ezzel szeretném biztosítani arról, hogy minden rendben van. Legalábbis felé ezt mutatom, arról nem kell tudnia, mi játszódik le bennem.

– Jól van, lekísérlek, de én nem iszom semmit.

– Elmegyek neked shake-ért. Negyed óra múlva lent találkozunk – villantok rá egy halvány mosolyt. Jót fog tenni egy kis séta, rám fér, hogy kiszellőztessem a fejem. Emlékszem, hogy fintorgott a doki, amikor a tokiói utazásunk során először kóstolta meg a shake-et. Az undora nem tartott sokáig, sőt, annyira rákapott, hogy azóta minden reggel azt issza a förtelmes teája helyett. Én szoktam neki hozni, mert otthonról épp útba esik, de mivel ma kicsit másképp indult a nap, teljesen megfeledkeztem róla. Mondanom sem kell, hogy engem hibáztat, amiért „megfertőztem” az új ízekkel, melynek következtében elpártolt az egészséges életmódtól. Én viszont büszke vagyok magamra, mert ha képes volt lemondani egy berögzült tevékenységről, más téren is rá tudnám venni a változásra. Ha akarnám, hezitálás nélkül a karjaimban kötne ki, de amíg magam sem tudom, hogy mit akarok igazán, nem állíthatom válaszút elé.

A büfé bejáratából kiszúrom, hogy Kim doki már ott ül szokásos asztalunknál, nem más, mint Yixing társaságában. Nagy léptekkel közeledem hozzájuk, és kész vagyok a nyakába borítani a hideg folyadékot, mert nyilvánvaló, hogy azért jött, hogy inzultálja a kollégáját.

– Húzz el a helyemről! – vicsorgok rá, és taszítok egyet a csípőmmel a vállán.

– Van itt még hely – közli Kim doki, és lehúz a másik oldalán elhelyezkedő székre.

– De én nem akarom, hogy itt legyen. Nem veszed észre, hogy gúnyolódik rajtad? Egész életében azt a pillanatot várta, amikor elbuksz. Rohadt boldog vagy, amiért rosszul végződött a műtéte, igaz?

– Baekhyun, hagyd abba! – rivall rám a doki, majd zavartalanul belekortyol az italába. Yixing arcán megbántottság suhan át, de semmivel sem tud meghatni. Duzzogva dobolok az ujjaimmal a giccses terítőn, amit a doki hamar megelégel, és a kezemet az ölébe húzva bír nyugalomra. Beszélgetni kezdenek, amiből én egy büdös szót sem értek, mert tele van szakkifejezésekkel, amelyeket nem lennék képes kimondani, a jelentésüket meg végképp nem ismerem. Úgy érzem magam, mint egy szamár a csodálatos versenyparipák közt. Buta vagyok, tudatlan, a nyomoromat csak az tetézné, ha a bohóc jelmezemben ülnék mellettük. Nem illek ide, a gyerekekkel sokkal komfortosabb, mert a társaságukban soha nem tartom magam egy nullának. Fel akarok állni, de amikor a doki megérzi a mocorgásomat, a kezemre szorít, és hüvelykujjával kis köröket rajzol a tenyerembe, mintha ezzel szeretne megnyugtatni. De hát nemrég neki volt szüksége a vigasztalásra, hogy fordulhatott a kocka ilyen hirtelen? Nevetgél Yixinggel, ami újabb düh hullámokat idéz elő bennem, és úgy a képébe vágnám, hogy ha ennyire jól szórakoznak, akkor miért kellek én is, amikor hozzá sem tudok szólni a témához. De rájövök, hogy az, hogy foghatja a kezem, ugyanolyan jótékony hatással van a regenerálódására, mint az Yixinggel folytatott fesztelen csevej. Az mondjuk roppant furcsa, hogy anno le sem merészkedett a büfébe a bámészkodók miatt, most meg így mutatkozik mindenki előtt. Nem mondható normálisnak, hogy kéz a kézben ücsörgünk, Yixing mégis olyan ragyogó mosollyal követi a doki felém irányuló gyengéd gesztusait, mintha ez az ő érdekeit is szolgálná.

Miután megvitatták az orvosi léttel kapcsolatos összes témát, végre távozunk a helyiségből. Elbúcsúzom tőlük (illetve kizárólag Kim dokitól köszönök el Yixinget figyelmen kívül hagyva), és elindulok az emeletre, hogy megkezdhessem a napi munkát. Nem jutok túl messzire, ugyanis megakad a szemem egy veszekedő páron. A hatodik érzékem azt súgja, nem hagyhatom magára a nővérkét, aki egyébként a legkedvesebb mind közül, ezért határozottan feléjük veszem az irányt. A lány szemében félelem villan, amint meglát, holott a saját életét kéne féltenie. Múltkor ütés nyomait fedeztem fel rajta, miközben öltözött, de azt hazudta, hogy elesett, annak köszönhető a megannyi folt, ami a testét borítja. Nem akartam megbámulni, de én is ott vettem fel a jelmezem, ugyanis amióta nyílt titok, hogy meleg vagyok, az ápolónőket nem zavarja, ha egy légtérben öltözöm velük. Gondoltam, hogy nem mond igazat, de nem tettem semmit. Itt az ideje, hogy valaki leállítsa azt a vadállatot, aki a barátjának mondja magát. Szemmel láthatóan inzultálja őt a munkahelyén, mégsem mozdul egyetlen kolléga se, hogy a segítségére legyen. Legszívesebben egyenként húznék be az összes tétlenkedőnek, de pillanatnyilag a szemétládával kell leszámolnom. Magabiztosan ragadom meg a lány karját, hogy arrébb taszítsam, és nem látom meg időben a kést, amit a barátnőjébe szándékozott szúrni, de mivel közéjük pofátlankodtam, engem ér a döfés. Tehát a sors mindig utoléri az embert. Minseok hyung egyszer megmentett egy megkéseléstől, de ezúttal nem jártam szerencsével.

Szinte rögtön a földre esem, és minden olyan zavarosan jelenik meg előttem. Távoli visszhangként jut el a tudatomig, hogy Kim doki ordibál a fickóval, talán meg is adja neki azt, amit én nem tudtam. Aztán mások hangját hallom, akik vissza akarják fogni, ami elég nehezen sikerül nekik. A következő pillanatban térdre rogy mellettem, és nem törődve azzal, hogy többek közt az apja is a köreinkben tartózkodik, a karjába vesz.

– Meg kell műtened őt, fiam. Folyamatosan sok vért veszít, úgy tűnik a kés életfontosságú szervet ért. Nem várhatunk sokáig, menj, és mosakodj be!

– Nem tudom megműteni… Ma nem… őt nem… – A fene vinne el! Nemrég ugyanilyen zaklatott volt, és amikor kezdett visszatérni belé az élet, miattam megint kiborul. Alig bírom nyitva tartani a szemem, de muszáj őt néznem, hogy biztosíthassam arról, nem lesz semmi baj. Nem tud uralkodni magán; patakokban folynak a könnyek az arcán, remeg a keze, ami nem lenne szerencsés a műtét közben, de össze kell szednie magát.

– Te kellesz nekem, érted? Legalább az orvosom legyél, ha már több nem lehetsz… Nem engedem, hogy más nyisson fel. Csak benned bízom… – Nem mintha nagy beleszólásom lenne a dologba, ugyanis miután nagy nehezen elsuttogom a szavakat, elájulok.

– Jongdae… hol vagy? Kicsim, gyere ide, kérlek!

– Shhh, már értesítettük őt a balesetedről, de nem lett volna értelme itt idegeskednie a műtét alatt. Biztos megérkezik hamarosan. Kicsit kótyagosnak fogod magad érezni, amíg kimegy az altató hatása, de én nem megyek el, úgyhogy szólj, ha bármire szükséged van.

– Doki… te műtöttél meg? Az intenzíven vagyok?

– Igen, én műtöttelek meg, de hál’ istennek nem az intenzíven vagy, mert annyira nem súlyos az állapotod. Néhány nap, és olyan jól leszel, mint azelőtt. – Kinyitom a szemem, de hányingerem támad a zavaros képtől, ami elém vetül, úgyhogy inkább visszacsukom. Annyit láttam, hogy a doki az ágyam melletti széken ül, de nem gyönyörködhettem benne sokáig, mert szédítően hullámozni kezdett az alakja. Az illata elnyomja azt a tipikus kórházi szagot, amit utálok, de nekem ennyi nem elég, több kell belőle.

– Fáj… – nyöszörgöm, és felé nyújtom a kezem, ami rongyként hullik alá, mielőtt célt érhetne. – Simizz! – nyafogom, mert az biztos tompítana a kellemetlen érzeteken.

– Nem vagyok a személyi csicskásod – közli tettetett unottsággal, az állítása ellenére mégis simogatni kezdi a kezem. Mellettem van, és percek múlva sem mozdul, pedig biztos temérdek tennivalója lenne. Azt hiszem, hetente meg kéne sérülnöm, és akkor legálisan lehetnénk együtt. De vajon az apja nem furcsállja azt, hogy miattam kiesik imádott munkájából? Kit érdekel! Engem választott a meló helyett, aminél meghatóbbat el sem tudnék képzelni.

– Ugye tudod, hogy olyan dolgot tettél ma, amit még soha senki nem tett velem? Többekkel smároltam, satöbbi, de te vagy az egyetlen, aki megoperált. Mivel hálálhatnám ezt meg? Fogadok, hogy egyik pácienseddel sem csókolóztál. Hadd legyek én az első! – Ülő helyzetbe szeretném tornászni magam, de a testembe nyilalló fájdalom az ágyhoz szegez.

– Ne erőlködj, mert felszakadhat a sebed! Különben is, amikor magadhoz tértél, Jongdae-t kerested, és ez így helyes.

– Akkor te hajolj ide! Ha nem jössz, akkor kénytelen leszek megint a felüléssel próbálkozni, úgyhogy a te lelkeden fog száradni, ha nagyobb bajom lesz. Csókolj meg! Az boldogság hormonokat szabadítana fel bennem, ez által gyorsabban gyógyulnék.

– Ha még egyszer kimondod azt a szót, hogy csók, én esküszöm…

– Beindítja a fantáziádat, mi? Nehéz napod volt, doki. Gyere, velem lazíthatsz egy kicsit! Fájdalomcsillapítóra van szükségem.

– Azzal szolgálhatok.

– De nem gyógyszerre gondoltam! Vagy felőlem azt is adhatsz, ha a nyelveddel juttatod a számba.

– Ha nem hagyod abba, hívom Yixinget, hogy ő felügyeljen rád helyettem.

– Undok vagy! Különben sem kell rám felügyelni! Nem vagyok csecsemő.

– Te meg egy hisztérika.

– Valld be, hogy imádod, amikor hisztizek, mert felizgat.

– Na jó, te akartad. Szólok Yixingnek.

– Neeeeeee! Akkor inkább azt a szexi Kang dokit küldd ide! Ő biztos nem utasítana vissza.

– Dr. Kang nem is szexi. Amint meggyógyulsz, beutallak egy szemészhez.

– Féltékeny vagy? Tudod, hogy nincs miért. De veled szörnyen nehéz. Egyszer le foglak itatni. Bár a csókomnál úgysem részegítene meg jobban semmi.

– És miután leitatsz, megerőszakolsz?

– Ha azt szeretnéd…

– Szerintem te betéptél az altatótól. – Valószínűleg igaza van, mert amikor újra megpróbálom kinyitni a szemem, rózsaszín pingvineket látok a háttérben táncolni. Még a zenét is hallani vélem, amire tipegnek, és annyira bejön a koreográfia, hogy legszívesebben én is táncra perdülnék.

– Nem gondoltál arra, hogy a Három Muskétás mögött pingvinek vonulhatnának fel?

– Először fogsz a szemészetre menni, aztán meg dilidokihoz. És ne ficeregj már, mert kikötözlek!

– A szado-mazóra buksz? Tele vagy meglepetésekkel, dokikám! De ha így kaphatlak meg, hát legyen! Amúgy nem hallod a zenét? Tök jó fejek, amiért a kedvenc számomat rakták be.

– Elvileg az agyad nem károsodhatott egy hasadba fúródó késtől, de kezdek aggódni. Hányat mutatok?

– Ötöt… Nem, hatot… Hetet!

– Ettől nem lettem okosabb, mert lehet, hogy szimplán nem tudsz számolni. Milyen nap van?

– Elég szar, mert leszúrt egy vadbarom.

– Úgy értem, hányadika?

– Mit tudom én! Nem szoktam a naptárt bújni. Szeptember… 18… Jézusom, nemsokára itt van Jongdae szülinapja! Vennem kell neki valamit! Ugye addigra hazaengedsz? – Hasztalan vergődésbe kezdek, de Kim doki erősen tart, hogy ne tegyek további károkat magamban. Tényleg szükségem van felügyeletre, mert képes lennék infúzióstul kibotorkálni az épületből, hogy hasonlóan csodás ajándékkal lephessem meg a barátomat, mint amit tőle kaptam. Hol lehet? Miért nincs itt? Hiányzik… Reggel óta folyton olyan hatások értek, minek következtében megfeledkeztem róla, de ahogy kezd kitisztulni a szervezetem az altató okozta kábulatból, azt szeretném, hogy ő vegye át Kim doki helyét. Illetve leginkább arra vágyom, hogy bal oldalamon üljön az egyik, a jobbomon meg a másik, mindketten fogják a kezem, mindketten csókokkal halmozzanak el… Na akkor lenne igazán boldog az életem. Közös témájuk is akadna bőven szerény személyemben, amit ki tudnának vesézni, amíg alszom. Igen, minden bizonnyal tényleg fel kéne keresnem egy agytúrkászt!

Azt hiszem, időközben sikerült bealudnom, vagy a doki szedált le, hogy ne kelljen tovább hallgatnia a hülyeségeimet. Amikor újra felébredek, nem ő terpeszkedik mellettem, de nem is Jongdae, hanem Sehun, ami elsőre kicsit meglep, aminek hangot is adok.

– Mit keresel te itt?

– Most megsértettél! Nem látogathatom meg a legjobb barátomat, lelkem másik felét?

– Nem szeretnék a te bűnös lelkeden osztozni, köszönöm szépen. Hol van Kim doki?

– Már levegőt sem tudsz venni nélküle? Majd visszajön, nyugodj meg. Egyébként mit játszod a hős lovagot, amikor rád maximum a zsarnok királylány szerepét osztanák?

–Nem vagyok zsarnok! Te most komolyan az én kajámat eszed? Felzabálod előlem azt a csekély napi egy adagot, amit kapok? Hogy lehetsz ekkora éhenkórász? Csak ezért jöttél, mi?

– A te szerelmetes Kim dokid annyit hoz neked, amennyit csak akarsz. Amúgy légy hálás, amiért megszabadítalak ettől a vacaktól. A végén még egy gyomorrontást is benyalnál.

– Képzelem, milyen szar lehet, amikor két perc alatt betoltad.

– Most mit sajnálod tőlem? Csóró vagyok, és ha nem akarod, hogy megint a pornó iparban kössek ki, ezentúl hívj gyakrabban vendégségbe, hogy néha napján jól lakhassak.

– Javasolnám, hogy azoknál egyél, akiket megdugsz. Ne lépj le rögtön szex után, foszd ki a hűtőt, és akkor két legyet ütsz egy csapásra. Jut eszembe… Mi a helyzet Yixinggel?

– Mi lenne?

– Azt mondtad, lefeküdtetek Jeju-n. Nem akarod esetleg folytatni vele?

– Viccelsz? Nem tervezem feladni az elveim, miszerint mindenki csak egyszer élvezheti felülmúlhatatlan társaságom. Yixing odavan értem, ahogy mindenki, aki egyszer bebocsátást nyert általam az Édenbe. Naponta üzenetekkel bombáz, újra találkozni akar… randizni… Azt sem tudom, mit jelent ez a szó! Vajon ha belém eresztenének egy golyót, Kim doki is felfigyelne rám?

– Nem, szerintem elkérné a pisztolyt, hogy az egész tárat beléd ereszthesse.

– Azt reméltem, egy kórházi ágyon fekve kedvesebb leszel, de nem okozol csalódást. Pedig én, veled ellentétben próbálok jobb ember lenni. Idejövet azt mondtam egy kislánynak, akinek eltört a lába, hogy szép, pedig bűn ronda volt.

– Szorgalmazni fogom, hogy szentté avassanak.

– Ez jó ötlet! Frankón hangzana, ha a pasik azt nyögnék alattam, hogy Oh Szent Sehun… Egyébként vannak meleg szentek? Egy szent szexelhet egyáltalán? Mert ha nem, akkor passzolom a titulust.

– Mivel csak halálod után avathatnának szentté, nem hinném, hogy abban az állapotban képes lennél szexelni, mondjuk, belőled bármit kinézek.

– Mi ez a nagy szakértelem? Nem tiszta a lelkiismereted, ezért elkezdted tanulmányozni a Bibliát? Csak a templomba be ne tedd a lábad, mert a papok még nálam is perverzebbek.

– Tapasztalatból beszélsz? Azért lettél ilyen ütődött, mert kiskorodban molesztáltak? Sehun! Nehogy már a vizemet is megidd! Akkora köcsög vagy!

– Csak egy kortyot ittam belőle, ne rinyálj annyit!

– Nekem nem kell az, amibe belekerült a nyálad.

– Mióta lettél ilyen hipochonder? A Szexi doki tömi tele a fejed ennyi marhasággal? Majd én teszek róla, hogy újra a régi legyél. – Fölém hajol, és egy könnyed mozdulattal végignyal kiszáradt ajkaimon. Nem az ő csókjára áhítoztam egész nap, úgyhogy kikapom az üveget a kezéből, hogy jól fejbe vághassam vele. Szerencse, hogy kezdem visszanyerni az erőmet!

– Köszönöm ezt az élmény dús látogatást, de igazán nem akarlak feltartani. Menj, és csináld azt, amit minden este! – Mielőtt itt hagyna, nyom még egy nyálas puszit az arcomra, amit nagy fújozás közepette letörlök, miközben jót röhögök ezen a bolondon. A vidámságomat azonban gyorsan fel kell függesztenem, mert sajnos a nevetés is fáj. Óráknak tűnő percek telnek el, mialatt semmi nem történik. A kis éjjeli szekrény, amire a telefonomat helyezték, túl messze van, pedig azzal leköthetném magam ideiglenesen. Utálok unatkozni. Sosem szoktam egyhelyben heverészni, mindig csinálok valamit. Jobb híján aludnom kéne, de túl éber lettem. Hol van Jongdae? Egyszerűen nem tudok másra gondolni. Lehunyom a szemem, hátha megszán az álom manó egy idő után, de amint hallom az ajtó nyikorgását, a hang forrása felé fordulok.

– Ez nem is Baek bohóc! – hüppög Mina görcsösen Kim doki karjába kapaszkodva.

– Dehogynem! Csak eddig még nem láttad őt jelmez nélkül. Ijesztően fest így, igaz? – Mina megrázza a fejét, és lassú léptekkel megindul felém, miközben mérlegeli a hallottakat. Amikor már semmi kétsége nincs a felől, hogy én vagyok az, felugrik az ágyamra, ezzel nem kis szenvedést okozva nekem. – Hé, vigyáznod kell rá! Most ő a beteg, te meg az ügyes nagylány, aki meggyógyítja – áll mögé a doki, hogy hátrébb húzza, így biztosítva testi épségemet. – A kórházban vírusként terjed, hogy mi történt, és amikor Mina fülébe jutott, addig könyörgött, amíg bele nem egyeztem, hogy idehozom – magyarázza az ittléte miértjét. – Te megetted a levest? Ugye nem sértetted meg magad? Segíteni akartam, megvárhattál volna. – dorgál aggodalmasan, és újra a kezem cirógatásába kezd, mintha mi sem lenne természetesebb annál. Tök ciki bevallani, hogy nem én voltam olyan falánk, hanem a kedves barátom, aki látogatóba jött hozzám, de meg kell tennem, mert olyan éhes vagyok, mint egy farkas. Szégyennel teli motyogásom egy mindent tudó sóhaj szakítja félbe, amiből arra következtetek, hogy a doki a nélkül rájött, hogy Sehun a tettes, hogy meg kéne neveznem. Elsiet, hogy hozzon egy másik adagot, ami miatt megbánom, hogy nem hazudtam azt, hogy én ettem meg, mert akkor mellettem maradt volna. Alig vártam, hogy visszatérjen, erre megint csak a hűlt helyét bámulhatom.

– Nemrég megpuszilt egy csúnya bácsi, nem akarnád elfeledtetni velem ezt a szörnyű emléket, nehogy rémálmaim legyenek éjszaka? – fordulok Minához, aki örömmel teljesíti kérésem azzal, hogy cuppanós puszikkal halmozza el arcom egész felületét.

– Képzeld, van egy srác a nevelőotthonban, akinek tetszem – közli ártatlanul.

– Ez remek! – mondom erőltetett jókedvvel. Mina még olyan kicsi, hogy jöhetnek szóba ilyen dolgok az ő korában? Nem akarok túl látványosan kiakadni, mert azt biztos gáznak tartaná, de ha az én lányom lenne, tizennyolc éves koráig ki se tehetné a lábát a házból. Vagy inkább huszonöt, és akkor is csak szigorúan szülői felügyelettel. – És neked is tetszik?

– Sajnos nem. – Hála a magasságosnak, most megkönnyebbültem! – Nekem más jön be.

– Ááááá… ééértem… Ő is a nevelőotthonban lakik? Vagy esetleg a kórházból ismered?

– A kórházból. Ő a leghelyesebb, legcukibb, legfantasztikusabb… Kim doki! Attól kezdve szeretem, amikor először megláttam őt. – Tessék? Biztos rosszul hallottam. Bár a sok „leg” említésekor egyből ő jutott az eszembe. Kezet foghatnék vele, mert engem is már az első pillanatban levett a lábamról.

– Meg tudlak érteni, jó választás – paskolom meg a kézfejét elismerően.

– Nem vagyok hülye, Baek! Tudom, hogy semmi esélyem nála, hiszen majdnem húsz évvel idősebb, szóval ez egy örök plátói szerelem lesz számomra. Meg ő amúgy is a tiéd. Imádlak téged, ezért eszem ágában sincs elszeretni. – Atya ég! Mina csak hat éves. Ugye nem az ikrek tömték tele a fejét a badarságaikkal? Nem elég, hogy azzal sokkolt, hogy bele van zúgva Kim dokiba, azt is meg kell tudnom, hogy ő sem maradt ki abból a táborból, akik össze akarnak minket hozni. De hat évesen nem ismerheti a plátói szót. Valakivel biztos megvitatta már az érzéseit…

Egy ideig még rágódtam a hallottakon, de közben szemrebbenés nélkül folytattam a cseverészést Minával, amíg ki nem dőlt. Befészkelődött az oldalamhoz, és hozzám simulva aludt el. Az a tudat, hogy itt van velem, megnyugtat, és egy pillanatra eljátszom azzal a gondolattal, hogy ez minden nap lehetne így, de a doki érkezése megzavarja eszmefuttatásom.

– Nem akarom őt felkelteni, majd később megeszem – biccentek a gőzölgő leves irányába. Látom rajta, hogy nem tetszik neki, hogy visszautasítottam a kaját, de beletörődve a szekrénykére helyezi. – Fáradtnak tűnsz. Pihenned kéne.

– Semmiség. Én… inkább itt maradnék, ha nem bánod…

– Akkor feküdj ide! – ütögetem meg azt a kis területet, ami szabadon maradt az ágyból. Arrébb araszolok, mire Mina nyöszörög egy kicsit, mivel őt is odébb tolom, hogy nagyobb helyet csináljak a dokinak. Egy darabig tétován álldogál, majd megadja magát, és óvatosan mellém ereszkedik. A karját a tarkóm alá csúsztatja, az állát a fejem búbján pihenteti, másik kezével pedig szüntelenül simogat, amíg el nem nyomja az álom. Nem mondom, hogy kényelmes ez a póz, ráadásul tök melegem van attól, hogy két oldalról közrefognak. A Mina felöli kezem megnevezhetetlen szögben áll, ugyanis még benne van az infúzió, és a kislány miatt nem tudom normálisan magam mellé engedni. A lábam elzsibbad, éhen halok, ergo minden bajom van. Nem tudok elaludni ilyen körülmények között. Legalábbis egy ideig. Félek, hogy le fognak esni az ágyról, ezért a lehető legkisebbre húzom össze magam. De minden kellemetlenséget felülmúl, hogy ők bújnak hozzám. Szeretném, ha ez nem egy egyszeri alkalom lenne. Ha fizetnék Sehunnak, biztos péppé verne párszor, így mindketten jól járnánk. Neki lenne pénze, én meg elveszhetnék titkolt érzelmeim tengerében. A két oldalról jövő „támadás”, ami ütemes szuszogásuk formájában ér el hozzám, hamar magával sodor az álmok mezejére, ahol szintén az ő társaságukat élvezhetem.

 _________________________________________________________________________________

Jongdae földbe gyökerezett lábakkal álldogál a résnyire nyitott ajtó előtt. Nem hisz a szemének, azt mondogatja magának, hogy biztosan csak rosszat álmodik. Nem érti, mi borítja ki ennyire, de nem tud megálljt parancsolni az egyre nagyobb hullámokban érkező bánatnak. Amikor megtudta, hogy Baekhyun balesetet szenvedett, őrült módjára rohant volna a kórházba, de azt mondták neki, felesleges, mert úgysem veszik hasznát, amíg műtik, és utána órákba telik, mire magához tér. Így hát megpróbált a munkájára koncentrálni, ami rohadtul nem ment neki, hibákat vétett, amivel többet ártott, mint segített volna, úgyhogy inkább félbehagyta a feladatait, és hazament Marshoz, hogy ellássa, mielőtt a kórházba indulna. A keze remegett, amikor kikanalazta a macskának a konzerv tartalmát, a mellkasa közepében szokatlan szúrást érzett, az ide vezető úton pedig többször majdnem belehajtott az előtte haladó autókba. Soha nem rettegett még annyira, mint az utóbbi pár óra leforgása alatt.

A mostani érzés azonban össze sem hasonlítható a korábbival. Látni élete szerelmét egy másik férfi karjában… Oké, nem csókolózás vagy egyéb közben kapta őket rajta, de ez a jelenet talán jobban megrázza, mintha gyanúsabb pozícióban lennének. Alszanak, ennyi, a látvány mégis lyukat üt bivaly erős szívébe. Valaki más öleli át a barátját, valaki más bitorolja a helyét. Ez mind az ő hibája. Ha nem hagyta volna lebeszélni magát arról, hogy azonnal idesiessen, ha nem szolgálta volna ki a macskát, akit elsősorban Baekhyun miatt visel el, most ő szoríthatná magához. Elkésett. Nem volt mellette, amikor a legnagyobb szüksége lett volna rá. És ki az a kislány Baekhyunhoz bújva? Miért tükröz az arcuk valami leírhatatlan békességet? Baekhyunnak szenvednie kéne a fájdalmak miatt. Nem mintha azt akarná, hogy szenvedjen, de akkor sem érti, hogy lehet ilyen megkönnyebbült, amikor nemrég műtötték. És miért jutnak eszébe az „összetartozás” és a „család” szavak, amikor rájuk néz?

Oda kéne mennie az ágyhoz, és fel kéne rángatnia azt a gazembert a kedvese mellől. De akkor Baekhyun felébredne, amit nem hagyhat, hiszen sokat kell pihennie. Megfordul, és gyors léptekkel elhagyja a helyszínt, mert ha egy perccel tovább maradna a közelükben, olyat tenne, amit senki nem nézne ki belőle. Sosem kérdőjelezte meg azt a különleges barátságot, amit Baekhyun az orvos iránt érzett, még Tokióba is elengedte vele! De Baekhyun nem csalná meg. Ha már nem szereti, a szemébe mondaná, még ha azzal darabokra is törné.

– Á, elnézést, nem vettem észre! – szabadkozik Jongdae, amikor nagy siettében beleütközik valakibe, melynek következtében az illető által cipelt papírok szanaszét repülnek.

– Jongdae? – üti meg a fülét egy ismerős hang. Ha nem Yixinget sodorta volna el, bunkó módon tovább menne, és nem törődne azzal, hogy milyen benyomást kelt ezzel, így azonban a segítségére siet az iratok összeszedésében. Legalább Yixing nem fedezi fel a szemében bujkáló könnyeket, amíg a földön kotorászik. A kelleténél tovább marad lehajolva, mert nem tartja magát késznek arra, hogy mások előtt felszínre hozza az érzelmeit. Pedig Yixing jó barát, meghallgatná, ha kiöntené neki a szívét, de még nem képes szavakba foglalni azt a kavalkádot, ami a lelkében tombol. Abban bízik, hogy amikor felegyenesedik, Yixing nem fog rajta észrevenni semmi különöset, de érthetetlen okokból a fiú jobban ismeri, mint hinné.

– Valami baj van? Gyere, meghívlak egy kávéra.

– Nekem… sürgősen vissza kell mennem az irodába. Neked meg biztos lenne dolgod.

– Lenne, de az várhat. Te fontosabb vagy… – Yixing ellenkezést nem tűrve a büfébe vezeti őt, ahol kimerülten rogy le az első székre, amíg a fiú leadja a rendelést. Hogy mondhatta azt Yixing, hogy fontosabb neki a munkánál? Amikor azóta azért tepert, hogy jó helye legyen a kórházban, amióta az eszét tudja. Jongdae nem tudná elviselni, ha azért kapna büntetést, vagy azért fokoznák vissza, amiért őt pesztrálja. Amikor Yixing leül vele szemben, nem kérdez semmit, nem mond nagy bölcsességeket, pedig valószínűleg tud arról, ami Jongdae háta mögött zajlik. Csak az asztal tetején pihenő kezére helyezi finom ujjait, ami eleinte kicsit zavarja Jongdae-t, mert Baekhyunon kívül ezer éve nem érezte senki érintését a bőrén. Mindene, beleértve a kezét is Baekhyuné, ezért szeretné visszahúzni, mert nem tartja fairnek, hogy valaki más fogja. De akkor felvillan előtte a gyűlölt kép, amin a szerelme sokkal több ponton érintkezik azzal a ficsúrral, így nem mozdul.

Csendben vannak, pedig Hongkongban rengeteget beszélgettek. Jongdae egy darabig a csészéjét tanulmányozza, de amikor megérzi magán Yixing tekintetét, felkapja a fejét, hogy hosszasan meredhessenek egymás szemébe. Sosem értette, hogy Baekhyun miért olyan ellenséges ezzel a sráccal, mert ő a kezdetektől fogva a kedves, törődő arcát látta. Amikor megismerkedtek Jeju-n, olyan volt, mint egy kivert kóbor kutya, aki egyedül lézeng a világban, és mindennél jobban vágyik arra, hogy kötődhessen valakihez. És az ő falkájuk tökéletesen megfelelt erre a célra.

– Vissza kell menned. Nem akarom, hogy miattam kirúgjanak.

– Ha kirúgnának, jelentkeznék a cégetekhez aktakukacnak. Néha jót tesz az embernek, ha pályát vált, mellesleg mindenhol elkél két szakértő kéz. Gondolj bele, ha apád szívrohamot kap a számotokra nem kedvező kimutatások láttán, nem kéne arra várnia, amíg nagy nehezen kiér a mentő, mert ott lenne helyben a segítség. – Jongdae sosem képzelte, hogy egyszerre lehet nevetni és sírni. Miközben újabb könnycseppek csípik a szemét arra a gondolatra, hogy előbb-utóbb kénytelen lesz számon kérni Baekhyunon a történteket, elmosolyodik, mert az Yixingből áradó energiáknak képtelen ellenállni. Ebben a helyzetben senkit sem tűrne meg maga mellett, mogorván messzire kergetné legjobb barátait is, de Yixing különös erővel hat rá. Érzi, hogy egész lényével azon van, hogy ha csak néhány tűnő pillanatra is, de felvidítsa őt, és nem teheti meg, hogy ezt figyelmen kívül hagyja. Tisztában van vele, hogy amint kilép az épületből, összeomlik, hogy az egyetlen, ami eddig a felszínen tartotta, Yixing harca, amit kizárólag érte folytat. Ezért belekapaszkodik a felé nyújtott kézbe, amíg lehet, és belemegy a könnyed csacsogásba, megfeledkezve a gyötrelemről, ami a háta mögött ólálkodik arra várva, hogy egyedül maradjon, és újult erővel csaphasson le rá.