Nyugi Doki - Tizenegyedik szívdobbanás

Szívek szállodája

– Hát ezt nem hiszem el! Július 17-én Hongkongba kell utaznom üzleti ügyek miatt. Szívesen magammal vinnélek, de felesleges lenne, mert napközben egy perc szabad időm sem lesz, estére meg ki fogok dőlni. Lehet, hogy nekem is ott kéne hagynom azt a szar helyet – morog Jongdae fel-alá járkálva a lakásban. Eddig nem mertem megkérdezni tőle, hogy mit szólna egy bizonyos dologhoz, de itt az idő, most vagy soha. Felállok, hogy mögé lopakodva hátulról a vállába temethessem az arcom, mert annyira még nem sikerült összeszednem magam, hogy a szemébe nézve tegyem fel a kérdést. Ahogy megérzi a közelségem, ellazul, és fogadni mernék, hogy már imádott mosolya is visszakerült a helyére.

– Lesz egy három napos konferencia Tokióban, amire Kim doki is hivatalos. Yixing volt a másik kiválasztott, de mivel lebetegedett a nagymamája, passzolta az utat. A repjegy, a szállás, minden ingyen van, és a doki felajánlotta, hogy nekem adja a megüresedett helyet. Nem akartam elfogadni, de ha úgysem leszel itthon… Téged nem zavarna, ha elmennék? Elvileg 9-től 3-ig lesz elfoglalt, de utána ráér, hogy megmutassa a várost, amit jól ismer.

– Miért zavarna? Sosem jártál még Japánban, és apám szerint használj ki mindent, amiért nem kell fizetni. – Ezért voltam úgy betojva? Ha nem jelentette volna be, hogy el kell utaznia, nem is hozakodtam volna elő a témával. És most, hogy megtettem, rögtön visszakoznék, mert sokkal ésszerűbb lenne itthon, a seggemen ülve várni a kedvesemre ahelyett, hogy egy másik országba látogatok egy másik pasival. Egy nem akármilyen pasival. De miután bejelentem a dokinak, hogy elkísérem, már nincs mit tenni a csomagoláson és a napok számlálásán kívül.

Azért Yixinget sajnálom, mert mostanában nagyon meg vannak vele elégedve a kórházban, és látszólag ő is teljes mértékben meg van elégedve az újabb és újabb lehetőségekkel, amiket kap. Erre szegény nagymamája pont akkor betegedik le, amikor ilyen fontos tanulmányi úton vehetne részt. Nem mondom, hogy ő meg én puszipajtások lettünk, mert valamiért ragaszkodom a távolságtartáshoz, ha róla van szó, de a barátaimat nem egy este erejére vette le a lábáról. A szülinapom óta kis csapatunk oszlopos tagjává vált a HeartBeatben, amikor szabad a szombat estéje, amit eleinte igen nehezen viseltem. Inkább azzal kötöttem le magam, hogy fotókat küldtem a helyről Kim dokinak, aki általában a műtőben tartózkodott ez idő alatt. Válaszul egy nyitott koponyával vagy egy szilánkosra tört lábszárcsonttal örvendeztetett meg, ami véget nem érő üzenetek váltásába torkollott minden alkalommal. E mellett Yixing viselkedése a kórházon belül is megváltozott. Kezdetben külön ült a többiektől, és magányosan szürcsölgette a kávéját, de ez nem tartott sokáig, mert a doki megsajnálta, és odahívta magunkhoz. Ezen totál kiakadtam. Úgy tűnt, Zhang Yixingbe botlok lépten-nyomon, és olyan szívesen beszóltam volna neki, mert bennem még éltek a régi sérelmek, de vissza kellett fognom magam. Megkérdeztem a dokit, hogy felejthetett el mindent egyik napról a másikra, mire azt felelte, hogy először ő is bunkó volt velem, amit meg én felejtettem el. És ezzel el volt intézve. Lassan talán hozzászokom Yixing jelenlétéhez, de azért remélem, hogy az ágyamban nem fogok rábukkanni, mert az már tényleg sok lenne. Pont elég az a tudat, hogy Sehunéban volt Jeju-n, amíg én a csillagfényben „romantikáztam”.

És hogy miként alakultak a szívügyeim az elmúlt két hónapban? Meglepően jól. Amint teljes munkaidőben a doki kórházában kezdtem dolgozni, nem maradt időm arra, hogy hiányoljam őt. Ha ráért, találkoztunk reggel, és néha kicsit tovább maradtam, hogy láthassam műtét közben, de ezt nem vittem túlzásba; csak akkor engedtem meg magamnak, amikor Jongdae túlórázott. Továbbá azokon a péntekeken, amikor a párom az anyukájánál volt, lementem a klubba, hogy hyung oldalán élvezhessem a Muskétások show-ját. Nem kerülhette el a figyelmemet, hogy tánc közben a doki más dimenzióba lépett, ami többek közt abban nyilvánult meg, hogy olyan tüzes tekintettel vizslatott, mint az első alkalommal. De soha többé nem hívott fel a színpadra, és amint a függöny legördült, a tűz is kihunyt a szemében. A műsor után általában egy-két órát végigbeszélgettünk, aztán Sehun vitt haza, aki egész idő alatt szúrós pillantásokat vetett rám. Azt nem tudtam eldönteni, hogy azért lett olyan morcos, mert nem tetszik neki a doki és köztem kialakult szoros barátság, vagy azért, mert a jelenlétemben kénytelen volt távol tartania magát Luhantól.

Ezenkívül pedig rengeteget SMS-eztem Kim dokival. Volt, hogy éjfél után írt nekem, amikor Jongdae már rég aludt, ahogy én is, de amint megéreztem a telefonom rezgését, azon nyomban kipattant a szemem, hogy elolvashassam nekem szánt sorait. Ha az éjszaka közepén volt fél óra szünete, addig írogattunk egymásnak, amíg nem szólította a kötelesség. Ha Sehun tudott volna erről, biztosan azzal jött volna, hogy elkobozza a mobilomat, hogy megmutathassa a benne található üzeneteket Jongdae-nak. De azokban nem volt egyetlen pajzán mondat sem; a csevegéseink ártatlanabbak voltak a mai tíz évesek chatelésénél. Persze tudom, hogy az nem teljesen normális, hogy amíg a barátom mellettem alszik, én inkább holt fáradtan megyek másnap munkába, csak hogy újdonsült hobbimnak hódolhassak.

– Aztán ne halljak rád panaszt! – súgja Jongdae incselkedőn a kocsiból kiszállva. Mivel az ő gépe holnap indul, kihozott a reptérre, hogy méltóképp búcsúzhasson el tőlem. Szenvedélyes csókot kezdeményez, nem törődve azzal, hogy megannyi szempár tapad ránk; mint később kiderül, Kim dokié is. Akkora hévvel csókolok vissza, amit nyílt utcán sosem engedek meg magamnak, de hát több mint négy napot fogunk külön tölteni, amire nem volt precedens, mióta együtt élünk. Hiányozni fog. Valószínűleg az elkövetkezendő időszakban az ő telefonját fogom folyamatosan SMS-ekkel bombázni, mert ő ugyanolyan fontos számomra, mint Kim doki. Illetve miket beszélek, fontosabb. Amikor elszakadunk egymástól, találkozik a tekintetem a dokiéval, amitől kivételesen nem jövök zavarba. Teljesen természetes, hogy így búcsúzom el a pasimtól, mielőtt felszállnék egy gépre vele, aki nem több mint jó barát. Az, aki mosolyt csal az arcomra, amikor reggel fáradtan támolygok be a kórházba, aki lenyűgöz a táncával, és akinek sosem fogom megunni az üzenet áradatát. Aki egyszer sem nézett rám ferde szemmel, amiért nem egy lányt csókolgatok, pedig az továbbra sem derült ki számomra, hogy meleg vagy sem. Nem beszél a magánéletéről, amit tiszteletben tartok, meg szerintem nincs is olyanban része. Azt gyanítom, a kórház a mindene, a betegei, a munkája, tehát tök mindegy a beállítottsága, úgysincs ideje randizni. Ezért örülök annyira annak, hogy engem a bizalmába fogadott. Mindenkinek szüksége van legalább egy személyre, akit bármikor felhívhat, akinek mindent elmondhat gátlások nélkül. És neki én vagyok az az egy. Ez nagy felelősséggel jár, de nem fogom őt cserbenhagyni, lesz, ami lesz.

A repülő út végig azzal telik, hogy lelkesen lapozgatok egy rohadt nehéz könyvet, és mutogatom a dokinak, hogy mit szeretnék mindenképpen megnézni. Egy részét áthúzza az általam bekarikázott helyeknek, mert azt állítja, nem érdemes azokra pazarolni az időt, és mást ajánl. Kicsit vitatkozunk a nevezetességek fontosságát illetően, de elhatározom, hogy nem fog mindenről lebeszélni; amíg ő az agytágításon csücsül, majd én elmegyek oda, amit leszavazott. Amikor felharsan a hangosbemondóban, hogy elérkezett a leszállás ideje, még a könyv felénél sem tartunk, ami azt jelenti, hogy három nap semmire sem lesz elég.

A hotelben egymás mellett foglalnak helyet a szobáink, és mivel beesteledett, mire a szállásra értünk, úgy döntök, egy zuhannyal indítok. Délután keltünk útra, úgyhogy ma már úgysem lesz másra időnk. Kimehetnénk az éjszakába, de az első estén hagyom, hogy a doki kipihenje magát a nagy hajtás után, aztán holnaptól belecsapunk a lecsóba. És nekem sem árt egy kis lazítás, mert ez a munkamániás engem is rendesen megdolgoztat, mióta náluk vagyok.

Húsz percen keresztül folyatom magamra a forró vizet, kiélvezve, hogy nem otthon vagyok, egy szállodában annyit pazarolhatok, amennyit a kedvem tartja. Nem mintha egyébként visszafognám magam, ha fürdésről van szó, de mégiscsak felszabadítóbb érzés, ha más számláján dorbézolhatok. Hagyom, hogy a cseppek a hajamra és a testemre hulljanak, csukott szemmel adom át magam a kényeztetésnek. Akaratlanul is eszembe jut, hogy ki van a másik szobában, és ha arra gondolok, hogy ő szintén a zuhany alatt áll, bizsergés fut át a testemen. Elképzelem, hogy valamilyen mondva csinált indokkal megjelenik a fürdőszobám ajtajában, és amint meglát, nem tudja tovább visszafogni magát. Lassú léptekkel a kabin felé indul, annál is lassabban húzza szét az átlátszó üvegajtót, és közben egy pillanatra sem veszi le rólam a tekintetét. Megkérdezi, hogy megmoshatja-e a hátam, de a tusfürdőtől csúszós keze időnként elkalandozik az eredeti helyről. Miután lemossa rólam a habot, az ajkával fedezi fel azokat a területeket, ahol korábban a keze járt. Amikor nem bírom tovább, felhúzom magamhoz, hogy végre megkaphassam azt a csókot, amire ezer éve vágyom. A szája éhes, követelőző, amivel újabb gyönyöröket hív életre bennem. A nevét suttogom, a nevét, amit egyszer-kétszer mondtam ki eddig, pedig imádom kiejteni, és ő is imádja, amikor úgy hívom.

Arra leszek figyelmes, hogy nemcsak a fejemben ismételgetem a nevét, és a zihálásom is olyan hangos, hogy alig nyomja el a csobogó víz. Muszáj csinálnom valamit, mert ha nem nyugtatom le a hormonjaimat, a következő napokban nem fogok bírni velük. Ágaskodó férfiasságomra fonom ujjaim, miközben minden erőmmel azon vagyok, hogy Jongdae-ra gondoljak. Utálom magam azért, amiért ezt kell tennem, és valójában nem is esik jól, amikor magamnak csinálom. Főleg azok után, hogy éveken át egy csodás férfi érintése halmozott el élvezettel. Vele kellett volna mennem. Nem érdekel, hogy alig láttuk volna egymást abban a pár napban, este úgysem tudott volna ellenállni nekem. Egy ideje olyan jól haladtak a dolgok, erre megint csapdában vergődöm. Sosem fantáziáltam még ilyen intenzíven a dokiról, maximum egy ártatlan csókjelenet játszódott le az agyamban, de a tudat, hogy milyen közel van, és a körülöttem tomboló forróság ismét elveszi az eszem. Hiába gondolok Jongdae-ra, amíg a kezem monoton mozgását tűröm magamon, a csúcsra érve a Jongin név hagyja el remegő ajkaim. Amikor a lélegzetem lelassul, és felszáll az elmémet fogva tartó káros köd, mocskosabbnak érzem magam, mint valaha, pedig igen hosszú időt töltöttem a zuhany alatt. Papíron nem csináltam semmi rosszat, mégsem tudok tükörbe nézni, amikor leakasztom mellőle a törölközőt. Amikor elmúlik a bódulat, minden olyan más. Legszívesebben rohannék a reptérre, hogy fogjak egy Hongkongba tartó járatot, és dacolva az elveimmel akár meg is kérném Jongdae kezét.

Kilépve a fürdőből a dokival találom szemben magam, ami először mindkettőnket lesokkol. Hát eljött? Azért van itt, mert nem tudta leküzdeni a késztetést magában, és épp azon mesterkedett, hogy valóra váltsa a képzelgésemet? Vagy annyit mondogattam a nevét, hogy valami mágia szerűség idevezette? Idegesen toporog, az arca sosem látott pírt ölt magára, és a tekintetét rövid legeltetés után zavartan elkapja a testemről. Egy derekamra csavart törölközőn kívül semmi más nem biztosítja a takarásom, ez válthatta ki belőle a szégyenlőséget. Nagyot nyel, mintha valami kedvére valót látott volna, pedig rajtam aztán semmi érdekes nincsen.

– Valószínűleg elfelejtettek törölközőt tenni a szobámba… Tőled akartam kölcsönkérni…

– Ez megfelel? – Megrángatom a körém tekert anyag szélét, és úgy teszek, mintha azon lennék, hogy a padlóra ejtve szabaduljak meg tőle, mire halkan felszisszen.

– Ha nincs másik, akkor kérek a recepción… – A tekintetét továbbra sem emeli rám, alsóajkát harapdálva kémleli a puha szőnyeget, mintha a világ legszebb festménye lenne rámázolva.

– Van még egy. Szolgáld ki magad, ott találod – bökök a fürdő irányába. Tétován elindul, én pedig gonosz módon elvetődöm az ágyon, hogy visszafelé még nagyobb zavarba hozzam. Hamar megjelenik kezében a megszerzendő zsákmánnyal, és amint észreveszi az ágyon pózoló alakomat, olyan gyorsan húzza el a csíkot a szobámból, mintha ott sem lett volna.

Nem tudok elaludni. Össze-vissza forgolódom, egyik oldalamról a másikra vetődöm, és hiába vagyok fáradt, nem jön a megváltó álom. Folyton azon agyalok, hogy miért vágott olyan fejet a doki, amikor félmeztelenül látott. Hogy minden pasi látványára így reagált volna, vagy én ezen a téren is kivételt képezek. Mi van, ha akar engem, de mivel tudomása van Jongdae-ról, tiszteletben tartja a kapcsolatunkat. Miért nem lehet egy kicsit olyan, mint Sehun? Jaj ne! Így sincs könnyű dolgom, de százszor nehezebb lenne, ha még nyomulna is. Úgy átmennék hozzá… Nem akarnék rámászni, a hormon háztartásom egy időre rendbe lett téve, csak nézném, ahogy alszik, mint a szülinapom éjszakáján. Lábujjhegyen a szobájához osonok, mert tök mindegy, hogy az ágyamban fetrengve szenvedek, vagy a folyosón ácsorgok, és belesek a résnyire nyitva hagyott ajtón. Sajnos körvonalakon kívül nem igazán látok mást, de ennyivel is megelégszem. Nem mehetek közelebb, innen fogom figyelni, amíg el nem álmosodom. A falnak döntöm a fejem, ami azt eredményezi, hogy kábé negyed óra múlva állva alszom el, de ez nem tart sokáig, mert a fülemet nyöszörgés és hánykolódás csapja meg.

A doki rosszat álmodhat, ami egyhamar nem akar véget érni. Egy darabig tétlen maradok, de amikor nem tudom tovább nézni hosszúra nyúlt szenvedését, az ágyához sietek. Leülök mellé, és finoman rázogatni kezdem. Vakon utánam kap, és úgy szorít magához, mint egy kisgyermek, aki anyja karjaiban lel oltalomra. Illetve ez egy rossz példának bizonyul, mert a következő pillanatban mohó ajkak érintését érzem az államon, amik nem sokáig tévelyegnek, kétségbeesetten a számat veszik célba. Tudom, hogy alszik, hogy tudat alatt cselekszik, mégis minimum bokáig érő pocsolyává olvadok, amikor azok az ajkak mozogni kezdenek az enyéimen. Egyik karját átpréseli a nyakam alatt, másik keze végigsiklik az oldalamon, majd a hajamban telepszik meg. Már én is fekszem, köszönhetően annak, hogy ellenkezést nem tűrve lehúzott magához, ráadásul a lábát is átvetette az enyémen, hogy a lehető legközelebb kerülhessen hozzám. Saját végtagjaim tehetetlenül lógnak mellettem; nem vagyok hajlandó megmozdítani őket, mert azzal álltatom magam, hogy akkor semmit sem számít ez az egész, ha én nem érek hozzá. Persze csak saját magam nyugtatására hajtogatom azt, hogy nincs jelentősége annak, amit velem csinál, mivel alszik. Abban az esetben cselekednék helyesen, ha lelökném magamról, de akkora hévvel, hogy a földön landoljon. Aztán a lehető leghangosabban rácsapnám az ajtót, majd a szobámét kulcsra zárnám, hogy ha akarna, se tudjon utánam jönni. De nem csinálok semmit. Át sem ölelem, pedig arra vágyom a legjobban. Szeretném magamhoz szorítani, hogy ha csak tudat alatt is, de érezze lelkes viszonzásom. Vajon álmában engem csókol? Vagy valaki mást, és csak én értem félre a felém irányuló gesztusait? Nem mélyíti el a csókot, nem furakszik a nyelvével a számba, de a cuppogás, ami szétváló majd újra egymásra találó szánknak köszönhetően visszhangzik a szobában, újabb fennforgást kelt a gatyámban. Amikor megszívja az alsóajkam, előre löki az ágyékát, ezzel tudatomra adva, hogy egy cipőben jár velem.

– Jongin… – lehelem a szájára, mert totál kikészít folyamatos csípőmozgatásával. Neve hallatán megmerevedik, és mint egy varázsütésre az ágy legtávolabbi pontjára húzódik tőlem.

– Mi… mi történt? Baekhyun? Mit keresel te itt? – Amikor kinyitja a szemét, eleinte zavaros a tekintete, de amint kitisztul, nem látok mást benne a tömény fájdalmon kívül. A kis lámpa fényében, amit időközben felkapcsolt, nem rejtheti el előlem, hogy mi játszódik le benne.

– Én… Nem tudtam aludni… Le akartam menni az udvarra, hogy kicsit kiszellőztessem a fejem, de a szobád előtt elhaladva hallottam, hogy valami baj van. Rémálmod lehetett…

– Mondtam valamit?

– Igen, de nem értettem, mert össze-vissza motyogtál. Aztán bejöttem, hogy felébresszelek, és… És felébredtél, nem igaz? – dadogom elvörösödve, ami a sötétség miatt szerencsére nem lehet feltűnő. Érthetetlen arckifejezéséből lerí, hogy fogalma sincs arról, mit művelt, illetve műveltünk nem sokkal ezelőtt. Egy pillanatra eljátszom azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha pontosan tudta volna, hogy az ajtóból figyelem őt, és a rémálom csupán egy színjáték részét képezi, aminek következtében rám vethette magát. Így nem kellene elszámolnia a lelkiismeretével Jongdae felé, mivel azt hiteti el velem, hogy nincs tisztában azzal, hogy mi történt. De amikor meghallom megtört hangját, ráébredek, hogy ő túl tiszta az ilyesmihez.

– Van egy visszatérő rémálmom. A nővérem ott fekszik előttem a műtőasztalon, és arra kér, hogy mentsem meg az életét, de nem tudom… Nem tudom megmenteni, és a szemem láttára hal meg… – A mondat végére elhalkul a hangja, alig értem, mit mond. Lehunyja a szemét, de csukott pillái alól legördül egy könnycsepp, ami lassan folyik végig gyönyörű arcán.

– Hé, nehogy sírni merészelj, mert akkor én is rákezdek. És én nem olyan diszkréten sírok ám. Úgy bömbölök, mint egy oroszlán. De gondolom, nem akarod felverni a hotel vendégeit. A végén még kiraknának minket! – Szomorú mosolyra húzódik a szája, az a száj, ami végül elkerülhetetlenül találkozott az enyémmel. Meghasad a szívem, ha arra gondolok, min megy keresztül, de talán az még jobban fáj, hogy normálisan sosem csókolhat meg. Csak azért tartom magam, hogy lelket öntsek belé, különben tényleg zokogásban törnék ki. Miért ilyen nehéz ez az egész? Hetekig, hónapokig olyan, mintha minden rendben lenne: boldog vagyok Jongdae oldalán, és boldoggá tesz a barátság, ami a doki és köztem van. Aztán jön egy ilyen este, és minden újra a feje tetejére áll. Meddig leszek képes ezt folytatni? De arra sem állok készen, hogy szakítsak Jongdae-val, abba belehalnék. Hogy lehetek ekkora lúzer? Ha simán elmúlt volna a szerelem, amit Jongdae iránt érzek, tovább léphetnék, és ennyi. De nekem két férfit kell szeretnem egyszerre. Igen, szeretem Jongint, nem tagadhatom többé. Szeretem benne a dokit, aki mindent megtesz azért, hogy a legjobb teljesítményt nyújtsa. Szeretem a táncost, aki csak azzal törődik, hogy teljes lényével átadja magát annak, amit szívből csinál. Szeretem, amikor olyan dolgokat mond, amikkel nagy meglepetéseket okoz. Szeretem, hogy annyira szerette a nővérét, amennyire én sosem fogom a bátyámat. Szeretem, amikor kiakad a bolondságaimon, és azt is, ahogy visszavág. És szeretem, hogy úgy néz rám, mintha szeretne. Mintha nagyon szeretne.

– Énekelnél nekem? – kérdezi közelebb húzódva hozzám. Átölelem, és a fejét automatikusan a mellkasomra hajtja. Simogatni kezdem a haját, valami olyan dalt énekelve, aminek nem is tudom, hogy honnan ismerem a szövegét. Nem hallgatja sokáig, pár percen belül felhangzó ütemes szuszogása csendre int. Amikor viszont elhallgatok, nyöszörögni kezd, úgyhogy folytatom. Lassan kifogyok azokból a dalokból, amiknek kívülről fújom a szövegét, ezért a hangom dúdolássá szelídül. Ennyit a kiadós alvásomról! Rosszabb, mint egy csecsemő. De attól a ténytől még jobban szeretem, hogy a hangom nélkül nem tud rendesen aludni. Azt hiszem, adni fogok neki egy CD-t, amire annyi dalt éneklek fel, amennyi ráfér, hogy akkor is jól tudjon aludni, amikor nem vagyok mellette. Egyszer le fogok szédülni arról az érzelmi hullámvasútról, amire a találkozásunkkor ültetett. Egyik pillanatban szűzies kisfiúnak tűnik, aki még egy félmeztelen testtől is zavarba jön, aztán rám szabadítja féltve őrizgetett szenvedélyét, végül úgy szunyókál a karjaimban, mintha máshol képtelen lenne békét találni.

– Maradj még, bébi! Azt csinálhatsz velem, amit akarsz… – mormolom félálomban Jongdae fülébe, amikor érzem, hogy fel akar kelni mellőlem. Végigcsókolom a nyakát, azt tervezve, hogy egyre lejjebb és lejjebb haladva fogom az ágyhoz szegezni. Kinyitom a szemem, hogy láthassam az elégedettséget az arcán, és… A rohadt életbe! Ez nem Jongdae! – Én… izé… azt hittem, hogy… hogy otthon vagyok… – A doki először furcsán méreget, de béna magyarázkodásomat hallva elmosolyodik. Uram atyám! Ráadásul merevedésem van. Már megint. Vágyfokozó helyett valami olyan cuccot kéne szednem, ami örökös lankadásra bírja telhetetlen farkam. Úgy látszik, egy idő után mégiscsak elnyomott az álom, és nagy örömömre végre a barátom uralta a tudatomat, viszont ez azt eredményezte, hogy összekevertem a dokival. És sajnos ezúttal nem aludt, túlságosan is felfogta, hogy mit csináltam. Hasra fordulok a takaró alatt, hogy véletlenül se szúrja ki a nadrágomban végbemenő bulit, de hogy fogok innen kijutni? Követem a pillantásommal, ahogy megáll a szekrény előtt, ahonnan kiveszi a ruhát, amit ma viselni fog. Kibújik a felsőjéből, feltárva előttem izmos hátát, de amikor a nadrágjához ér, a párnába fúrom a fejem. Nehezére esett volna bemenni a fürdőszobába? Vagy ez a büntetésem azért, amiért rámásztam? Cöh, ha tudná, hogy ő sokkal durvább dolgokat művelt este… Akkor nem lenne ilyen szemtelen, az biztos!

– Nyugodtan itt maradhatsz, nem kell visszamenned a szobádba. Aludj csak, amíg én a konferencián vagyok – tanácsolja, és mielőtt válaszolhatnék, hűlt helyét találom. Nem kell kétszer mondani, hogy aludjak, mert olyan álmos vagyok, mintha fejbe kólintottak volna. És attól még könnyebben leragadnak a szemeim, ha mélyen magamba szívom itt hagyott illatát.

Pontban háromra érek az épület elé, amiben a doki tartózkodik. Jó, hogy időben elindultam, mert fél óra azzal ment el, hogy a környéken bolyongva keresgéltem a megadott címet. Azt mondanom sem kell, hogy a délelőttöt úgy, ahogy volt, átaludtam, így lőttek megtervezett kis kirándulásomnak. Viszont beszereztem két nagy shake-t meg egy óriás pizzát, hogy ezekkel lepjem meg, bár attól tartok, egyiknek sem fog örülni, de azért próbálkozni lehet. Lábujjhegyre állva kémlelem az elém táruló tömeget, ami méhrajként rajzik az utcára, de amilyen ügyes vagyok, nem fedezem fel a dokit, aki a hátam mögé kerülve úgy megijeszt, hogy majdnem minden kirepül a kezemből. Fújtatva adom a tudtára, hogy a közeli parkba fogunk menni, aminek az ötlete elsőre nem tetszik neki, de nem hagyom, hogy lebeszéljen róla, és helyette a hotel falai közt dekkoljunk ilyen jó időben.

– Most komolyan egy padon fogunk enni, mint a csövesek? És miért pont pizzát vettél?

– Van csirkehús a feltétek közt, ne legyél már ilyen válogatós! Egyébként nézz körül! Innen mesés kilátás nyílik az éppen most virágzó verbénákra. Ott meg van egy kis patak, mi kell még? – mutogatok, miközben megszerzi a dobozt a táskámból, hogy a száját húzva nekilásson a falatozásnak. Tutira ízlik neki, csak azért játssza az agyát, hogy engem idegesítsen, de ez nem fog összejönni. Csicseregnek a madarak, melegen süt ránk a nap, lehetetlenség elrontani ezt az idillt. Őt nem hatja meg a gyönyörű táj, egyszer sem hordozza körbe a tekintetét a parkban, inkább végig engem néz. Pedig a színes szirmok körül keringő tarka pillangók annyira szépek! Bezzeg, ha a szemben lévő padon egy olyan műtétet hajtanának végre, amit már százszor látott… Javíthatatlan! Egy szelet pizza elfogyasztása után, mélyen a zsebébe nyúl, hogy egy cigarettás dobozt és egy öngyújtót emeljen a magasba. Na ne! Hogy lehet valaki ennyire ünneprontó? – Te cigizel? Hogy csinálhatsz ilyet? Mások életét megmented, a sajátodat meg károsítod! Mellesleg az enyémet is, ha itt szívod mellettem azt a szart. Azt hallottam, a passzív dohányzás még ártalmasabb. Azt akarod, hogy idő előtt haljak meg? Mit szólnának a betegeid, ha tudnának erről? Bort iszol, és vizet prédikálsz, szép, mondhatom!

– Befejezted? Ha nem tudnád, szeretnélek felvilágosítani arról, hogy orvosként elég stresszes napjaim vannak. Kell valami, amivel levezetem a felgyülemlett feszültséget.

– Ez semmit sem old meg. És igazán használhatnád jobb dolgokra is a szád.

– Mint például? – Kihívóan néz a szemembe, de a helyett, hogy zavartan elkapnám a tekintetem, hősiesen állom érdeklődő pillantását. Úgysem fogom azt mondani, amire gondol!

– Például az evésre. Gyerünk, még csak egy nyamvadt szeletet ettél, amíg én hármat.

– De nekem nem áll szándékomban elhízni – vigyorog rám gúnyosan. Ezzel most arra céloz, hogy kövérnek tart? Hah, nem érdekel. Normál esetben rá se néznék többet a pizzára, de jelenleg dacolok a nézőpontjaival, és úgy döntök, inkább a túlsúlyosság által bekövetkezett halálnemet választom a tüdőrák helyett. Egy cseppet sem hagyok a pohár fenekén, ami szintén megdobja a napi kalória adagomat, sőt, belekezdenék a nekiszánt shake felhajtásába is, azt azonban kikapja a kezemből. Olyan óvatosan kortyol bele, mintha benzinnel kínáltam volna meg, de hamar eléri a pohár felét, ebből úgy ítélem, hogy nem találhatja olyan szörnyűnek. – Nem rossz, de van néhány ötletem, amivel jobbá lehetne tenni.

– Mint például? – kérdezek ugyanolyan kacéran, ahogy ő tette nemrég. Valami ahhoz hasonló felvetésre várok, hogy a csokis ízesítés mellé gyümölcsöset is keverne, ezért teljesen meghökkent a válasza. Még jó, hogy már nem iszom, mert félő, hogy félrenyeltem volna!

– Például ha ráönteném valaki testére, és onnan nyalnám le. Szépen lassan… – Na jó, azért mindennek van határa! Ezúttal nem sikerül állnom a tekintetét, pedig ő továbbra is szimpla tényekként, halálos nyugalommal közli ezeket a szívdobogás fokozó megjegyzéseket. Felugrom, hogy kidobjam megüresedett poharamat, és direkt a legmesszebb elhelyezkedő kukát veszem célba, hátha elmúlik az arcom égése, mire visszaérek. Miért szívat engem? Ezután nélkülöznöm kell a kedvenc shake-emet, mert az ivása közben folyton az a kép villanna az elmémbe, amint a doki élvezettel locsolja rám az italt, hogy aztán… Úgy utálom!

– Csalódtam benned. Cigizel, és mocskos gondolataid vannak. Azt hittem, hogy szent vagy.

– Csak azért csinálom ezeket, hogy kiábrándulj belőlem. Amúgy meg örülhetsz, hogy nem vagy gondolatolvasó, mert ha látnád, mi játszódik le a fejemben, el kéne menned gyónni. – Gyónás? Milyen jó ötlet! Az nagyon rám férne. De amilyen szerencsétlen vagyok, az én imáimat nem egy angyal, hanem egy démon hallgatná meg, amivel egy apokalipszist szabadítanék a világra. De most komolyan, miért mond nekem ilyeneket? Vajon ha szingli lennék, rám startolna? Vagy csak a szája nagy, és a szikén kívül nem is tud mással bánni. Anyám, mennyire ki lehet éhezve annyi önmegtartóztatás után. Ha egyszer elkap valakit, a szex után lehetséges, hogy a műtőben fog kikötni az „áldozat”. Azt meg úgyis értékelné, mert két számára kedvező tevékenységet végezhetne el ugyanazon az emberen.

– Csináltassunk egy tetoválást! – kiáltok fel egy szalon elé érve. Alig fogtunk bele a városnéző túránkba, máris leragadok az első kirakat előtt, ami szembe jön velünk. – Csináljunk valami őrültséget! Egy olyan dolgot, amit otthon talán meg sem tennénk.

– Az ejtőernyőzés meg a bungee jumping őrültség, de egy tetkó… És honnan tudod, hogy Jongdae-nak tetszene, ha összefirkálnák a testedet?

– Jongdae-nak minden tetszik, ami a testemen található – mondom a tőlem telhető legfátyolosabb hangon. Bingó! Ez alkalommal ő nem bírja egy másodpercnél tovább tartani velem a szemkontaktust. Neki is megvan az Achilles-sarka, ami jelen esetben az én testem. Pontosan fel tudom idézni, milyen zavarba jött, amikor meglátott egy szál törölközőben. Nem törődve azzal, hogy követ vagy sem, belépek a szalonba, és magabiztosan közelítem meg az egyik fickót, aki munka nélkül ácsorog. Az az első kérdése, hogy milyen mintát szeretnék, de mivel most pattant ki az ötlet a fejemből, fogalmam sincs. Miközben nézegetni kezdek egy ábrákkal teli, hatalmas könyvet, hallom, hogy a srác a dokit kezdi faggatni. Tehát nem hagyott faképnél. Végül arra jutok, hogy Jongdae monogramját fogom magamra tetováltatni, és nincs más teendőm, minthogy a kedvemnek megfelelő betűtípust kiválasszam hozzá.

– Mondtam, hogy fájni fog – vigyorog rám a doki, amikor csukott szemmel, és ökölbe szoruló kézzel próbálom túlélni a lehetetlent. Kész szerencse, hogy férfi bőrben élhetek, mert az biztos, hogy én nem élném túl a szülést. Szegény Hyerin! Hirtelen megérzem az ujjait a hajamban, amit játékosan összekócol, ezzel kicsit kibillentve engem nagy önsajnálatomból. – Szolidaritásból én is csináltatok egyet – súgja a fülembe, majd eltűnik, pedig olyan nyugtató volt a jelenléte. Szeretnék utána kiabálni, hogy ne csinálja, de olyan szintű fájdalom hatol belém, ami a torkomra forrasztja a szavakat. Legszívesebben felpattannék, és futva menekülnék a helyről, de a félbehagyott munka nagyon rosszul nézne ki, ezért tűrnöm kell.

– A barátod meg a te monogramodat fogja magára varratni? – érdeklődik a rajtam ügyködő srác. Már egy vadidegen is azt hiszi, hogy ő meg én járunk? Végképp ki akarnak akasztani!

– Más valaki kezdőbetűin dolgozol éppen – szűröm összeszorított fogaim közül.

– Á, tényleg? És ezt szó nélkül hagyja a pasid? Látod, ezért bírom én a melegeket, olyan szabadon élnek, nyitott kapcsolatban akár. Engem kiherélne a csajom, ha egy másik neve díszelegne rajtam. – De kár, hogy beszéli a nyelvünket. Ha csak japánul tudna, nem kéne hallgatnom a folyamatos szövegelését. Meg sem próbálok magyarázkodni, higgyen azt, amit akar. Viszont a folyamat olyan hosszúra nyúlik, hogy elérkezik a záróra, amiért kivételesen elrebegek egy hálaimát, mert úgy érzem, egy perccel sem bírtam volna tovább. A lapockámon még csak a KJ betűk ékeskednek, de bármikor kiegészíthetik az odaillő D-vel.

– Menjünk, és igyunk valamit! – nyöszörgök a szalonból kiérve, bár igazság szerint így is úgy támolygok, mintha az egész délután a piálással ment volna el.

– Nem lehet alkoholt inni tetkókészítés után. – Miért, attól elpárologna? Utálom az ilyen mondva csinált szabályokat, de nincs kedvem megszegni, mert ha mégis igaz, akkor hiába szenvedtem órákon át. Azon meg sem lepődöm, hogy a doki arca egy icipici fájdalmat sem tükröz, sőt, felajánlja, hogy támogat, mert tényleg botrányos, ahogy közlekedem.

– Ott egy cica! – Lerázom magamról segítő kezét, és odabaktatok egy fehér bundás tüneményhez, hogy miután leguggolok hozzá, jól megdögönyözzem. Csakhogy a hátam fájdalmasan megsajdul, ahogy a bőr megfeszül rajta, és ezzel a kelleténél több időre kényszerít jelenlegi pozíciómba. A cica hálás dörgölőzése valamennyire kárpótol, de nem tudom zavartalanul kiélvezni a pillanatokat, mert a doki bosszant folyamatos morgásával. 

– Azt hiszed, egy kis simogatás jót tesz neki? Ha itt hagyod, sokkal szomorúbb lesz, mintha figyelemre se méltattad volna. – Talán igaza van, de én nem tudok úgy élni, hogy minden mozdulatomat alaposan megfontolom, mielőtt végrehajtanám. A spontán cselekvés néha gondokat okoz, néha viszont csodás emlékekhez vezet, ha egyszer visszagondolunk rájuk.

– Felsegítenél? Én… asszem, nem vagyok képes felállni… – Annak ellenére, hogy mérges, a lehető leggyengédebben húz egyenesbe, hogy aztán közvetlen közelről hallgathassam tovább a fejmosását. Visszanézek a cicára, aki bánatosan mered utánam, de nem követ. Bárcsak utánam eredne, mert akkor legalább munkálna benne a remény, így viszont olyan elveszettnek tűnik. Remélem, minél előbb találkozik valakivel, aki befogadja, és jó gazdája lesz.

Bárhogy helyezkedem az ágyon, kényelmetlen. Most meg a fájdalom miatt nem fogok tudni aludni; ezt jól megcsináltam magamnak. Forgolódásom közepette halk kopogtatásra leszek figyelmes, de az is nehezemre esik, hogy eljussak az ajtóig. A doki kérdés nélkül lép a szobámba, és az ágyamra dobál pár dolgot, amiket nem értem, hogy miért hozott ide.

– A tetoválás egy felületi sebnek számít, amit kezelni kell, úgyhogy szépen el fogom látni. – Na, megszólalt az orvos. Az utasítására a fürdőbe vonszolom magam, de a pólómtól nem vagyok hajlandó megszabadulni, csak addig hajtom fel, amíg szükséges. Először leveszi róla a védő fóliát, majd langyos vizet fröcsköl rá, végül valamilyen fertőtlenítő szerűséggel bekeni. Amikor arra kerül a sor, nem bírom tovább, és olyan igazi felnőtt férfi módjára felnyüszítek. Alap esetben örülnék annak, hogy az ujjai a hátamat érintik, de valószínűleg ez a büntetésem azért, amiért még ebben a helyzetben is elkalandoznak a gondolataim. Valamilyen krémből is ken a „sebre”, befejezésképpen pedig egy steril fóliával fedi le.

– Megcsinálom neked – ajánlom fel a segítségem, mialatt a helyére szenvedem a felsőmet.

– Nem kell, elérem. Figyelmen kívül hagyva a tiltakozását, megkerülöm, mert annyit láttam, hogy ő is a hátán lévő felületet választotta, és felrántom a pólóját. Úgy dönt, nem ellenkezik tovább, és ezt azzal adja a tudtomra, hogy teljes egészében ledobja magáról a textilt. Eleinte nem bírok ellenállni az elém táruló látványnak, így a tükörben kezdem tanulmányozni szoborszerű felsőtestét. De nem állhatok itt túl sokáig, mert az feltűnő lenne. Áttérek a háta stírölésére, és szépen kirajzolódó izmai miatt, egy darabig észre sem veszem a tetkóját. Amikor azonban rátalál a tekintetem, lefagyok, annyira megdöbbent. Az én hátamat borító kezdőbetűk elég nagyok, cirádásak, rögtön felhívják magukra a figyelmet, ellentétben az övével. A kisméretű számok, amik a derekán futnak keresztbe, egy dátumot alkotnak: 2012. 02. 18. A balesetem időpontja. Azé a napé, amikor megmentette az életem.

Gépiesen végzem a mozdulatokat, amiket tőle láttam, és közben nem tudom levenni a szemem a dátumról. Ennyire fontos számára, hogy aznap nem haltam meg? Ujjaim szinte simogatják, nem a feladat elvégzésére összpontosítanak. Szeretnék térdre esni, hogy egyenként csókolhassam végig azokat a számokat, és aztán a szám bebarangolhatná egész testét. Szeretnék szabad utat adni reszkető kezemnek, amit néha erőszakkal kell visszatartanom attól, hogy véletlenül se csússzon lejjebb feszes fenekére… Amikor felnézek, a tekintetünk találkozik a tükörben: az enyém zavaros, az övé komor. El akarta előlem rejteni, amit érez, én meg rákényszerítettem arra, hogy mutassa meg. Beszélnünk kéne. Megoldást találni. Egymásnak esve búcsút mondani a kételyeknek. De egyikünk sem mer kibújni a csigaház oltalmul szolgáló védelméből. Visszaveszi a pólóját, rácsavarom a kupakot a kenőcsre, és már ott sincs, mintha az egészet álmodtam volna.

@funkychen: Milyen napod volt?

@baconee: De jó, hogy írsz! Annyira hiányzol! Csináltattam tetkót, ami rohadtul fáj:-P

@funkychen: Wow, alig várom, hogy láthassam! Na és hova? Valami izgi helyre?:D

@baconee: Amennyiben a lapockám annak számít.

@funkychen: Rajtad minden szexi, drágám!^^ Nem fogok tudni aludni nélküled:-(

@baconee: Már csak három nap. És Hongkong milyen? Sok a szexi kínai?XD

@funkychen: Nem tudom, mert folyton te jársz a fejemben, amikor találkozom valakivel. Így elég nehéz másokról véleményt alkotnom. Viszont képzeld, Yixing is ebben a hotelben szállt meg. – Kicsit várok, mielőtt bepötyögném az üzenetem, mert valamiért eléggé mellbe vágott ez a hír. Azt hittem, Yixing nagymamája Szöulban él. Oké, azt még elfogadom, hogy Kínában lakik, de akkor Yixing mit keres egy szállodában? Ha beteg a nagymamája, ott kéne lennie vele az otthonában, és ha annyira rosszul van, hogy kórházba kellett szállítani, szintén letáborozhatott volna a nagyi házában. Teljesen logikátlan, hogy szállásra költi a pénzét. Ráadásul egy csomó lehetőség van abban a nagy városban, de neki egészen véletlenül pont arra a hotelre esett a választása, amiben a barátom tartózkodik. Ez felettébb gyanús!

@baconee: Egyedül vagy? – Bravó! Ezen aztán tényleg percekig kellett gondolkozni.

@funkychen: Nem, éppen Lady Gaga szórakoztat:-P

@baconee: Haha! Szerencséd, hogy meleg vagy, mert borzalmas az ízlésed nők terén.

@funkychen: Miért, tök jó hangja van. Szívesen duetteznék egyet vele:-)

@baconee: Kim Jongdae! Te kizárólag velem duettezhetsz, senki mással! Világos?

@funkychen: Te féltékeny vagy?:O Többször kéne üzleti útra mennem:D Amúgy rendben, csak veled fogok duettezni, de trióban nyomhatom másokkal?XDD – Tényleg hiányzik. Ő mindig jókedvre tud deríteni, még akkor is, amikor úgy érzem, hogy vas karmokkal kaparásszák a hátam. Egy idő után nem válaszol az üzeneteimre, amit annak könyvelek el, hogy bealudt. De mi van, ha Yixing bement hozzá, és most… Kedves Baekhyun, jó lenne, ha nem magadból indulnál ki! Féltékeny vagyok. Mert a mellett, hogy cefetül vágyom a dokira, Jongdae-t sem tudnám elengedni. Ez egy ördögi kör, aminek nem tudom, hogyan vethetnék véget. Egyrészt mardos a féltékenység, és a barátom hiánya, másrészt át szeretnék menni a dokihoz, hogy biztosíthassam az álmát énekemmel, és pluszban még a hátam is kínoz. Megérdemled, Baekhyun! Minden bajt megérdemelsz, ami le fog rád sújtani a jövőben.

A kedd délelőttöm ugyanúgy telik, mint a hétfői: alvással. Ebben a napszakban sikerül bepótolnom az éjszaka elpazarolt órákat, így frissen és üdén várhatom a dokit a képzés után. Ismét egy parkban telepedünk le, csak egy másikban, és pad helyett pokrócokon nyújtózunk el, ami eszembe juttatja a szülinapomat. Ismét valami olyat eszünk, ami szerinte szemét, mégis egy-kettőre elpusztítja a doboz tartalmát. Felnézek a fölénk magasodó cseresznyefára, aminek következtében egy elég furcsa gondolat kezd motoszkálni a fejemben. Ha a következő életünkben a doki egy fa lenne, amin én lennék az egyik cseresznye, sosem kéne elválnunk. Tudom, hogy a sok gyümölcse közül engem szeretne a legjobban, és hogy egy tomboló hurrikán sem szakíthatna el tőle, olyan görcsösen kapaszkodnék fenséges ágába.

– Egy kaszinó? És még te akadtál ki, amikor betértem a tetkó szalonba – hüledezek, meglátva a vakítóan sárga feliratot. Ismét nem néztünk meg semmilyen nevezetességet, mert a parkban való hosszas lustálkodás után a doki kiszúrt egy játékbarlangot, és közölte, hogy be fogunk menni oda. Csupa olyan dolgot csinálunk, amit otthon is tudnánk, de ezt szó nélkül hagyom, mert ha ő velem tartott tegnap, akkor én sem hagyhatom magára, főleg egy ilyen fura helyen.

– Abban a szimulációs házban nem nyertünk, gondoltam, itt változtathatunk ezen. – Kétlem, hogy ez jó ötlet, de csendben követem őt a rulett asztalhoz, ahol az emberek épp megteszik tétjeiket. Ne már! Szerencsejáték? Ha tudna pókerezni, és ismerne olyan fortélyokat, amivel padlóra küldhetjük a megfáradt ötveneseket, lenne esélyünk, de a rulett abszolút a szerencsén múlik. És mint tudjuk, a szerencse meg én köszönőviszonyban sem vagyunk egymással, úgyhogy jobb lesz, ha nem tartózkodom a doki közelében, amíg játszik. Kiszemelve a legtávolabbi sarkot, elindulok, de elkapja a csuklóm, és maga mellé parancsol. Kérdőn néz rám, és beletelik egy kis időbe, mire rájövök, hogy arra vár, hogy mondjak egy tippet. Több mindenre lehetne rakni, de én csak annyit mondok, hogy „piros”, és a doki már pakolja is rá az erre szánt összeget, ahogy kiejtem a számon. Amikor a pörgetés után a gép mellett álló pasi az általam választott színt kiabálja, bizsergetőn száguld végig az eufória a véremben. A következő körben szintén jó tippet adok, ahogy az azutániban is. Az agyam hátsó zugába száműzöm a józanság hangját, ami egyre csak megállásra ösztökél. A körülöttünk lévő férfiak hosszú combú szőkék mellét fogdossák annak reményében, hogy akkor majd Fortuna lemosolyog rájuk, de úgy látszik, a szerencse istennője ma a dokinak kedvez, pedig ő csak az én vállamat szorongatja. Minden nyertes kör után a nyakába ugrok, és ő nevetve ölel magához, mintha egy betanult koreográfiát gyakorolnánk el újra meg újra. Az a baj, hogy a játék olyan, mint Kim doki csókja: függővé tesz, egyre többet akarsz belőle, még akkor is, ha tisztában vagy vele, hogy bele sem kellett volna vágnod. Nem tudok leállni, ő sem állít le, ami hasonlóképp történne, ha egyszer egy valóságos csókban forrna össze az ajkunk. Ahol nem lennének közénk ékelődő fátylak, egyikünk sem aludna, csak ő és én léteznénk.

– A picsába! – csapok az asztalra, miután mindent elvesztünk. Az ütésnek semmi értelme nem volt, mert a kezem is megfájdult pluszban, és attól nem fog visszajönni az a sok pénz, ami nemrég még a mi birtokunkban állt. A francba, mindent elrontok. Ha legalább nem a teljes összeget tettük volna fel, hanem csak egy részét, de a telhetetlenségem kikerülhetetlen csapdába vitt bele. Dühös vagyok, mert ha ismerném a mértékletesség fogalmát, a jövő héten egy új életmentő géppel bővült volna a koraszülött osztály. Mindenesetre azt levonhatom tanúságként, hogy nem szabad mohónak lennem, mert az nem vezet semmi jóra, és ez a megállapítás az élet egyéb területeire szintén vonatkozik.

– Ne búsulj már! Gondolj arra, hogy aki veszít a játékban, az szerencsés a szerelemben. – Hogy mekkora idióta volt az, aki kitalálta ezt a gagyi mondást. De az is lehet, hogy én vagyok az egyetlen, aki mindkét téren szív. Riadtan megpördülök, amikor erős kezek markolnak a vállamba, mert biztosra veszem, hogy a doki sosem érne ilyen durván hozzám. Egy közel két méteres, legalább harminc évvel idősebb pacák liheg az arcomba, akinek undorodom borgőzös leheletétől. Úgy néz rám, ahogy Sehun szokott a levadászandó prédára, ami megijeszt. Ez egy újabb bizonyíték arra, hogy rég le kellett volna lépnünk innen.

– Nincs kedved szerencsét hozni nekem, gyönyörűm? Ha jó tippekkel látsz el, én felejthetetlen élményekkel foglak ellátni téged. – Reszketek a férfi kemény keze alatt, ami egyre erősebb szorítással akarja kicsikarni belőlem a választ. A hátamnak préselődve további fájdalmat vált ki belőlem, amitől könnybe lábad a szemem. Nincs esélyem ezzel a fószerrel szemben. Ha kirángat innen, hogy egy sötét sikátorban kedvére megerőszakoljon, senkit se fog érdekelni, mert errefelé mindennapos az ilyesmi. Ezt is magamnak köszönhetem! Isten minimum hét csapással fog lesújtani rám, amiért nem vagyok hűséges Jongdae-hoz.

– Ő az én személyi kabalám. Másnak nem hoz szerencsét. – Hallom a doki hangját, bár morgásba forduló beszédét nehezen értem meg. Érzem, ahogy taszít egyet az idegenen, majd birtoklón fonja a derekam köré a karját, ami a túlzott hevességtől szintén kellemetlenül ér kezdetben, aztán lágy melegséggé szelídül. Odahajol hozzám, hogy tettekkel is nyomatékosítsa azt, hogy hozzátartozom, és úgy tesz, mintha gyengéd csókot lehelne a számra, de az ajkaink sajnos nem érnek össze pár milliméter híján. Ez az apró gesztus azonban mások számára a szenvedély kinyilvánításának bizonyulhat, ami mindenkit messzire űz a közelünkből, még az előbb engem taperoló fickót is. Pedig ha úgy tartotta volna kedve, simán leverhette volna a dokit, mert dupla akkora volt, mint ő, de ezek szerint elérte a megfelelő hatást rögtönzött színjátéka. Talán azt gondolta a csávó, hogy egy megszeppent fiúcskával könnyű szerrel elbánhat, de ha a párja áll mögötte, aki láthatóan imádja őt, kettejük szerelmével nem érdemes harcba szállni. Hiszen a szerelem mindent legyőz. – Ne haragudj a bentiek miatt. De azt feltételeztem, hogy nem örülnél neki, ha egy apám korabeli pasi fogdosna egész este – mosolyog rám lágyan, amikor kiérünk a finoman cirógató nyári szellőbe. Megrohamoznak az indulatok, aminek köszönhetően a keze után nyúlok, hogy azt fogva tegyem meg a hotelig vezető utat, de még időben észbe kapok, és visszahúzódom a saját térfelemre. Úgyis olyan közel sétálunk egymáshoz, hogy az ujjaink egy-egy lépésnél összeérnek, és olyankor gyermeki boldogság kerít a hatalmába.

– Ja, nem bírom az apád korabeli pasasokat. Bár apádat szívesen megismerném közelebbről. Főorvos a saját kórházában, sármos, szép a mosolya… Ah, miért nem vagyok szingli? – Vidáman felnevet színpadias sóhajom hallatán, ami jólesően súrolja a dobhártyámat. Örülök, hogy a megjegyzésem feloldotta a kaszinóban keltett feszültséget, elvégre azt nem vallhatom be neki, hogy az idősebb kori önmagát látom az apjában. Azt, aki ugyanolyan sikeres lesz, de simán megeshet, hogy túlszárnyalja az öregét. Azt, akivel az oldalamon boldogan ébrednék fel minden reggel, hogy egy kiadós csókcsata után együtt induljunk közös munkahelyünkre. És azt, akit huszonöt év múlva ugyanannyira tudnék szeretni, mint most, vagy sokkal jobban.

– Baekhyuuuuuuuuun! – Végre sikerült mélyen elaludnom, erre a doki kiáltása riaszt fel. A hangjából ítélve mérges, ugyanakkor egy csepp kétségbeesés is kicseng belőle. Ledobom magamról a takarót, és mielőtt átrohanhatnék az ő szobájába, a telefonom kijelzőjére pillantok, ami reggeli fél hetet mutat. Megint rémálma lehet? Elég magabiztosnak és ébernek tűnt, szóval nem hiszem. Beletúrok a hajamba, mert valamiért fontosnak tartom, hogy a lehető legjobb képet fessem magamról a korai időpont ellenére, és megigazgatom a laza felsőt, aminek a vállrésze majdnem a könyökömig csúszott le. Szeretnék átöltözni, hogy ne ebben a zilált pizsamaszerűségben lásson, de nem fecsérelhetem tovább az időt, mert mi van, ha tényleg nagy a baj. Belököm az ajtaját, és először reggel is elbűvölő arca kúszik a látóterembe. Annyira azért nem elbűvölő, mert haragos pillantásokat lövell felém, de sajnos az összes arcát szeretem. Rajongok a szemeiért, amivel itt helyben meg tudna ölni. Lejjebb siklik a tekintetem, hátha megtalálom a baj forrását, mert tényleg nem értem, min akadt ki ennyire. Amikor a lábához érek, elkerekedett szemekkel fedezem fel a fehér cicát, ami szinte beleolvad a vele egy színű ágyneműbe. – Azonnal távolítsd el rólam azt a dögöt! Tudtam, hogy ez lesz! Mondtam, hogy ne hülyítsd magadba, de neked tegnap is ajnároznod kellett.

– Cukorfalat, hát követtél? De miért pont ehhez a csúnya bácsihoz másztál be?

– Mert veled ellentétben én nyitott ablakkal alszom ebben a hőségben.

– Minek nyitnám ki, amikor ott van a légkondi? Akkor kárba menne a működése.

– Vedd már le rólam! Allergiás vagyok a macskaszőrre! Már a viszketés is rám jött.

– Te az életre vagy allergiás, dokikám. – Egy fejcsóválás kíséretében felemelem a cicát, és az ölembe helyezem. Hálás dorombolásba kezd, és nedves orrát az arcomnak nyomja. A kaszinóból hazajövet újra találkoztunk vele, és nem folytathattam az utam tudomást se véve róla. Ezek szerint ellentétben az első estével követett, és mivel az én ablakomat zárva találta, jobb híján a dokihoz lopakodott be. – Nézd, milyen boci szemeket mereszt rád.

– A bocikat sem szeretem, úgyhogy velem nagyon rosszul járt.

– Hogy lehet ekkora az állat fóbiád?

– Te meg hogy lehetsz ekkora állat bolond?

–Még mindig jobb, mint az, hogy mindentől viszolyogsz, ami nem egy fajba tartozik veled. – Azt hiszem, totálisan a cicus rabjává váltam. Két első mancsát a mellkasomra helyezi, hogy közelebb férkőzhessen az arcomhoz, a nézésétől meg konkrétan elolvadok. Miből van a doki szíve, hogy őt nem tudja meghatni? Haza kell vinnem!

– Fúj, ne puszilgasd már! Ez egy kóbor macska, ki tudja, milyen fertőzéseket szedett össze.

– Azt szeretnéd, ha téged puszilgatnálak helyette? – érdeklődöm incselkedve, és lerakom magam mellé a szőrpamacsot, hogy akadálytalanul támadhassam be a doki bacilusoktól mentes arcbőrét. Nem fog belehalni egy kis piszokba. Hangosan cuppanó puszit nyomok bal orcájára, és csak azt sajnálom, hogy nincs nálam a telefonom, mert meg kéne örökítenem az utókor számára azt a fejet, amit vág. Lefogadom, hogy egyébként imádná a puszijaimat, szóval nem azzal borítottam ki. Mennyi önuralomra lehet szüksége ahhoz, hogy ne rohanjon a fürdőszobába, ahol hosszú percek keserves munkájával elűzhetné a kórokozókat, amiket tőlem kapott. Felbátorodva megcélzom az arca másik felét is, de mostanra kiélesedtek a reflexei, úgyhogy ellök magától, miközben magasba tartja a középső ujját. – Hé, azért ott még nem tartunk. Azt ki kell érdemelned. – Jelentőségteljesen végighordozom a tekintetem a testén, aztán, mint aki jól végezte dolgát, visszatérek a  cicához, aki türelmetlenül bökdösi a hátam. A doki morog valamit az orra alatt, amit nem értek, de biztos előbbi megjegyzésemet kommentálja. – Hazaviszem. Amíg te az utolsó óráidon leszel, beszerzek mindent, ami ahhoz kell, hogy velünk repülhessen.

– Meg sem kérdezed Jongdae-t, hogy mi a véleménye? És ha nem örülne neki? – Egyfolytában azzal van elfoglalva, hogy mit szólna Jongdae különböző dolgokhoz. Nem fogja zavarni a tetkó? Akar macskát? És nyilván akkor is az jár a fejében, hogy Jongdae mit fog érezni, amikor egy hajszál választja el attól, hogy megcsókoljon. Elég szomorú, hogy lassan többet foglalkozik a pasim érzelmi világával, mint én magam. De ettől még jobban szeretem.

– Simogasd meg a kedvemért! Csak egy kicsit, naaa! – Megfogom a kezét, de nem tudom eltántorítani erős elhatározásától. Olyasmit magyaráz, hogy esetleg ha be lenne oltva, viselne nyakörvet, kapna féreghajtót, blablablabla. Rossz lehet úgy élni, hogy folyton azon agyal, mennyi bacival akad dolga egy nap. Lehet, hogy éber állapotban és fátylak nélkül meg sem csókolna, vagy ha nagy nehezen rávenné magát, egész idő alatt azon görcsölne, hogy mi játszódhat le egy nyálcsere alkalmával.

– Inkább téged simogatnálak. – Mindketten megmerevedünk kijelentése hallatán. Én azért, mert lesokkol, amit mond, őt meg valószínűleg megrémíti, hogy hangot adott a gondolatainak. Gyorsan kapcsol, és összeborzolja a hajamat, mintha erre célzott volna a simogatás említésekor. Zavarában még a cica selymes bundáján is végighúzza a kezét, amit szerintem észre sem vesz. Visszafekszik az oldalára, és hosszasan nézi, ahogy a csöppséggel játszom. Álmosan elmosolyodik, látszik rajta, hogy aludna még, ha nem húztuk volna keresztbe a számításait. Szabadon lévő kezem becsúsztatom a takarója alá, és masszírozni kezdem a talpát. Először e miatt is nyavalyog, mert állítólag csikis, de a megfelelő idő elteltével félig lehunyt pillákkal élvezi a kényeztetést. Többször kéne ilyet csinálnom. Annyira feszült, merev, hogy tetőtől talpig át kéne gyúrnom a testét, csak az a baj, hogy az túl nagy kísértést jelentene számomra, és a dolgok állása alapján számára is.

– Aludhattam volna még másfél órát, ehelyett titeket kell bámulnom.

– Csodálatos látvány, nem igaz? – Kitartó próbálkozása ellenére sem tudja leplezni gyengéd mosolyát. Mit nem adnék azért, ha kihagyná a mai tanulási lehetőséget, és az utolsó percig nyújthatnánk ezt a varázslatos pillanatot. De az idő nem ismer könyörületet, és könnyűszerrel cserbenhagy. Gyorsabban szárnyal, mint a legfürgébb madár, vagy a hamarosan induló gépünk.

Idegesen toporgok a Haneda reptéren kezemben a hordozóval, amiből a cica keserves panaszkodása hallatszik. Mindent megvettem, útra készen állunk, de újdonsült kis kedvencem rettegése engem sem hagy nyugodni. Kellett neki pluszba venni egy repülőjegyet, és a doki ragaszkodott hozzá, hogy ő állja. Kellemetlenül érintett, hogy helyettem fizet, nem vagyok én egy földönfutó, ráadásul ez az egész utazás semmibe sem került nekem. Azt is elintézte, hogy az utastérben szállíthassuk a macskát, pedig kevesebb energiát őrölt volna fel, ha a poggyászok közt maradt volna. Amint elhagyjuk a földet, felkeresem a mosdót, mert a túlzott aggódás rám hozta a pisilést. Visszaérve szívet melengető látvány fogad, ugyanis a doki az ölébe vette a hordozót, amit ideiglenesen a padlóra helyeztem, és nyugtató szavakat mormol a rémült állatnak. Még az egyik ujját is bedugja a rácsok között, hogy ezzel biztosítsa közelségét. Rose – mert így neveztem el a rózsaszín tappancsai meg nyelvecskéje miatt – a közös cicánk is lehetne… Átveszem tőle a ketrecet, és megkönnyebbülve konstatálom, hogy vagy a dokinak köszönhetően aludt el, vagy azért, mert belefáradt a nagy erőlködésbe.

Mivel Kim doki figyelmét látszólag leköti a gépen vetített film, előveszem a mobilom, hogy írjak Jongdae-nak. Megnyitva az Instagramot, majdnem kiesik a készülék a kezemből, annyira ledöbbenek az első kép láttán, amiről a barátom Yixing oldalán villant rám egy ezer wattos mosolyt. #selca #hongkong #beautifulday olvasható a kép mellett. Még hogy gyönyörű nap! Így viselkedik egy aggódó fiú, aki lemondott egy karrierje szempontjából fontos utat, hogy a segítségre szoruló nagymamájához siessen? És így néz ki egy szerelmes srác, aki állítólag minden szabad percét arra szánja, hogy megüzenje nekem, hogy mennyire hiányzom neki? Nagy erőfeszítésembe kerül, hogy ne írjak rá valami szépet a képre, vagy hogy ne hajítsam ki a repülő ablakán a mobilom. Miért pont itt kellett ezt meglátnom? Ha otthon lennénk, rögtön elmennék az edzőterembe, amit utálok, de a feszültség levezetésére tökéletesen alkalmas. A dokit utánozva úgy teszek, mintha marhára érdekelne a film, így a gondolatainkba merülve némán ücsörögjük végig az utat. Az ő fejében talán velem kapcsolatos dolgok járnak, engem viszont nem hagy nyugodni az az átkozott kép. Azzal, hogy kiléptem az oldalról, sőt, még ki is kapcsoltam a telefonom, nem tudom kitörölni az emlékeim közül. Az, ami a doki és köztem történt, a hotel falain belül maradt. Vicces, hogy rajtam kívül senki nem tud róla, még ő sem. Nem lenne jogom ahhoz, hogy gyanúsítgassam Jongdae-t, hiszen százhúsz százalék, hogy ő nem lépte át azt a bizonyos határvonalat, aminek a létezéséről én már többször megfeledkeztem.