Nyugi Doki - Tizedik szívdobbanás

Félbe tépett szív

Egy teljes hónap telt el azóta, hogy Kim doki megtudta, ki vagyok. Egy teljes hónapja kerül, aminek tulajdonképpen örülnöm kéne, mert így nem kell menekülnöm, nem kell elköltöznöm, de öröm helyett színtiszta szomorúság húz a mélybe. Eleinte naponta többször felhívtam, de egyszer sem vette fel a telefont. Üzenetekkel bombáztam, amikre nem válaszolt, teát hagytam az asztalán, mert a büfébe természetesen nem jött le. Talán a tea is a vécében végezte, de szeretném azt hinni, hogy amikor belekortyolt, eszébe jutottak a közös emlékeink, és ha kitartó leszek, előbb-utóbb újra tudomást fog venni a létezésemről. Gyakran kötöttem ki a galérián, hogy legalább onnan láthassam, és végig azon rimánkodtam, hogy nézzen fel rám. Mert akkor biztos meggyőzte volna az a töménytelen bűntudat, ami a tekintetemben rejlik, és nem hezitált volna tovább azon, hogy megbocsásson-e. De egyetlen alkalommal sem szánt meg. Mivel ismer, tudja, hogy nem adom fel, és azzal, hogy egy pillantásra sem méltat, tovább akarja tetézni a kínomat. A klubba nem mertem visszamenni, azzal még nagyobb bajba sodortam volna magam. Sehunt sem kérdezhettem meg arról, hogy viselkedik a doki a fellépések során, mert egyből felhánytorgatta volna a csókot, ami valójában nem is volt az, így hát Luhan hyungot kezdtem el zaklatni. Persze úgy tettem, mintha az egész produkció érdekelne, mintha annyira lenyűgözött volna, amit láttam, hogy ez újabb és újabb kérdések feltevésére sarkall, és közben lélegzet visszafojtva vártam azt a csekély mennyiségű infót, amit Kairól osztott meg velem. Kimondhatatlanul utálom ezt a nevet, a hideg ráz, akárhányszor meghallom, mert olyan kemény a csengése, hogy egyáltalán nem való hozzá.

– Miért haragszik rád Kim doki? – kérdezi Sarang a testvére ágyának szélén ülve. Az ikreken kívül csak egy náluk két-három évvel idősebb fiú tartózkodik a teremben, aki unottan nyomkodja a telefonját, és valami éktelen ricsaj hallatszódik a fülhallgatóján át. Legszívesebben odamennék hozzá, és közölném vele, hogy ha így folytatja, nem csak a szívével lesznek gondjai, a fülészetet is sűrűn kell majd látogatnia, de szó nélkül hagyom, mert így nem fogja hallani, amit a lányoknak akarok mondani. Végre elbeszélgethetek velük a tettükről. Azért az meglep, hogy Mina nincs itt, ráadásul hiányzik is, amitől még bánatosabb leszek. Elegem van a hiányérzetből. Nem elég, hogy eddig a doki társaságát kellett nélkülöznöm, most a kis tündéremmel sem találkozhatok. – Az a baj, hogy rosszul csókolsz? – faggat tovább a kislány, de én köpni-nyelni nem tudok a kérdése hallatán, nemhogy válaszolni. Tizenkét évesek csupán, nem járhat ilyesmin az eszük! Én az ő korukban naphosszat a gép előtt nyomtam a mindenféle játékokat, és konkrétan hányingerem támadt, amikor egy filmben a csókjelenettel fárasztottak. Kicselezem őket, és egy olyan válasszal rukkolok elő, ami remélhetőleg elfeledteti velük az eredeti témát.

– De hát ti vagytok a feleségeim. Titeket foglak megcsókolni, ha nagyobbak lesztek.

– Tudatnunk kell veled, hogy több mint egy hónapja benyújtottuk a válópert, mert észrevettük, hogy más iránt érdeklődsz – közli Sera egy ártatlan mosoly kíséretében. Ez nehezebb lesz, mint amire számítottam! Ennyire lerítt rólam, hogy a bohóckodás közben néha lopva az ajtó irányába sandítottam, abban a reményben, hátha betoppan rajta? Hogy felért egy pofonnal, amikor szándékosan tovább maradtam, de ő még fél 12-kor sem jelent meg? Biztos figyelt valahonnan, és amikor látta, hogy elhagyom a terepet, akkor merészkedett be a kórterembe. De ma érkezett el a feladás napja. Reggel nem vittem neki teát, nem leskelődtem utána, és pontban 10:55-kor le fogok lépni. – Tudnod kell, hogy nem csak te vagy szomorú. Kim doki mindig kedves volt velünk, de nem igazán mosolygott, mielőtt a kórházba jöttél. Amíg jóban voltatok, olyan vidám volt, amilyennek sosem láttuk, de most megint olyan, mint azelőtt. Vagyis rosszabb lett annál. – Ettől az információtól nem fogom jobban érezni magam. Inkább szenvedjek én kettőnk helyett, de ő legyen boldog, mert annak tudatában, hogy miattam gyötrődik, a lelkiismeret-furdalás még nagyobb méreteket ölt bennem.

– Lányok, nem tudom, mi jár a fejetekben, de a doki meg én csak barátok vagyunk. – Illetve voltunk, de ha a múlt időt használnám, itt helyben hasadna meg a szívem. Nem mutatkozhatok sebezhetőnek az ikrek előtt, hogy még több kombinálásra adjak nekik okot. – Szerintem túl sok yaoival foglalkoztok, pedig kicsik vagytok hozzá. Babázzatok, nézzetek rajzfilmet, játszatok sokat a szabadban, és ne hagyjátok, hogy ilyen fiatalon megfertőzzenek a nagyobb lányok az iskolában.

– Te ismered a yaoi fogalmát? – csillan fel Sera szeme. Ennyit fogott fel az egész magyarázatomból? Egyébként azt hiszem, egy ilyen témájú anime ébresztett rá arra, hogy a pasikhoz vonzódom. Egy unalmas estén váltogattam a csatornák közt, és tök véletlenül belefutottam egy jelenetbe, amiben két srác nagy átéléssel falta egymás ajkát. A korhatáros anime címére már nem is emlékszem, és először szabályosan megbotránkoztatott az, amit elém vetítettek, ezért gyorsan tovább kapcsoltam. A képsorok mégsem hagytak nyugodni, és másnap szándékosan ültem le a tévé elé abban az időpontban, hátha elkapok egy hasonló részt. Nem okoztak csalódást, sőt, többet is csináltak szimpla csóknál, amitől pipacspiros lett az arcom, de hiába éreztem cikinek, nem tudtam levenni a szemem a képernyőről. Soha többet nem néztem azt az animét, de arra jó volt, hogy beindítsa a fantáziámat, és egyre mocskosabb dolgokat ültetett a fejembe önkielégítéseim során. Egy héttel később áthívtam Kyungsoo-t, és mutattam neki egy hasonló jelenetet, amire egy akkora tockossal válaszolt, aminek a helye napokig sajgott. Azt mondta, nem zavarja, ha egy másik pasival jövök össze, de ha még egyszer ilyesmit mutatok neki, olyat kapok, hogy a szex gondolatától is elmegy a kedvem.

– Elárulom neked, hogy belekezdtünk egy fanfiction írásába rólatok – jegyzi meg Sarang tárgyilagosan a lábát lóbálva. Le kell ülnöm, mert ez túl sok nekem. – Elmondhatnád, hogy mivel dühítetted fel a dokit, mert sokkal izgibb lenne a valóságot megírni. Persze a rajongóinknak nem mondanánk el, hogy igaz történeten alapszik, ez hármunk közt maradna.

– Először is, a fanfictionnek pont az a lényege, hogy olyan dolgokat tartalmaz, ami csupán az író fejében létezik. Másodszor, mi nem is vagyunk híresek, mégis kit érdekel egy történet, ami rólunk szól? Harmadszor, gyorsan fejezzétek be, mert különben elmondom a mamátoknak, hogy miket csináltok, és egy életre megfoszt titeket a telefonotoktól meg az internet elérhetőségtől.

– Kim doki a leghíresebb orvos, és te vagy a leghíresebb bohóc. De ne aggódj, álnéven szerepeltek benne. Mondjuk, aki ismer titeket, rögtön levágja, hogy rólatok van szó. Jia az elsőszámú rajongónk, és igazán nem volt szép tőled, hogy letagadtad előtte az érzéseid, amikor rákérdezett. Na szóval, elmondod végre, hogy mi történt? Különben kénytelenek leszünk azt írni, hogy olyan pocsékul csókolsz, hogy a doki csalódottságában inkább egy szellemmel smárolt a Rémálmok házában, hogy minél gyorsabban túltegye magát a megrázó élményen. – Egy pillanatra elmosolyodom, de gyorsan visszarendezem a vonásaim szigorúba, mert nem engedhetem, hogy ezek a csitrik szórakozzanak velem. Bár azon el kell gondolkodnom, hogy normális dolog-e, hogy amint hazaérek, rá akarok keresni az irományukra. Nem, nem normális, mégis meg fogom tenni, mert érthetetlen örömmel tölt el, hogy legalább egy kitalált sztoriban együtt lehetünk. Miért vagyok én ennyire szánalmas?

– Hazudtam neki, ezért haragszik rám. Meglátott bohóc jelmez nélkül, és… Ez hosszú.

– Lehet, hogy olyan csúnya vagy, hogy ezért ábrándult ki belőled, amint meglátott?

– Ne búsulj, manapság sok mindent lehet tenni a rondaság ellen. Majd mi segítünk!

– Hé, lányok! Elég lesz! Valaki mást szeretek, értitek? Úgyhogy le lehet rólam szállni!

– Én is szeretem az anyukámat, az apukámat, Serát, a barátaimat, de a szerelem más tészta.

– Szerelmi háromszög? Ez tetszik! Meg fogja színesíteni a történetünket. Amúgy e miatt sem kell aggódnod. Fantasztikus kerítőnők vagyunk ám! A bátyánk egy kocka, egy uncsi stréber, akit mi is nehezen viselünk el, pont ezért kerestünk neki valakit, hogy ne minket fárasszon. És ha őt sikerült összehoznunk egy csajjal, akkor az exednek is megtaláljuk a tökéletes párt.

– Jongdae nem az exem!

– Jongdae-nak hívják? De szép név! Mutatsz róla képet? Vagy várj! Futólag láttuk őt a suliban, emlékszel, Sera? Ő nagyon cukiiiiii! Ez a feladat gyerekjáték lesz számunkra.

– A szüleitek sosem gondolkoztak még el azon, hogy örökbe adjanak titeket?

– Hé, Baek, ez gonosz volt! Vagy talán te szeretnél minket örökbe fogadni, hogy napi huszonnégyben boldogítsunk? – Sera a karomra csap; egy csepp tisztelet sem szorult ezekbe a bestiákba. Ráadásul egymást múlják felül a bolondabbnál bolondabb megjegyzéseikkel, amik annyira összezavartak, hogy már azt sem tudom, mikor, melyikük beszél. A gimibe járt egy ikerpár, akik az osztálytársaim voltak, de ők szöges ellentétben álltak egymással. Az egyik nagyszájú volt, a másik csendes, az egyik hűséges, a másik egy ribanc. Sera és Sarang azonban tökéletes hasonmások, az agyuk egy rugóra jár, és legnagyobb sajnálatomra az agyukban sok káros gondolat kavarog.

– Tehát akkor ti ketten még nem csókolóztatok. Nem baj, majd mi megírjuk a világ legromantikusabb, legszenvedélyesebb csókjelenetét, és amint közzétesszük, valóra fog válni. Azt még nem mondtuk, hogy a blogunk varázserővel bír. Amint kiposztoljuk, meg fog történni az életben is az, amit leírtunk. A bátyánkkal is így volt, komolyan. Megírtuk, hogy milyen a személyisége, hogy egy vele egykorú lány fogja elszakítani a cyber világtól, és másnap megjelent a csaj. – Sarang olyan ártatlan beleéléssel állítja az igazát, hogy rájövök, ők valóban hisznek a csodákban meg a varázslatokban. Ez megnyugtat, mert akkor mégiscsak maradt még bennük valami, ami a gyerekkorra jellemző. Valószínűleg a bátyjukkal kapcsolatos dolgokat egy olyan lány olvasta, aki már régóta odavolt érte, és az ikrek sorai felbátorították őt.

– Figyelj, hugi! Most az a legfontosabb, hogy Baek meg a doki kibéküljenek, a többivel ráérünk utána foglalkozni. Te feküdj le a földre! – bök rám Sera. Felháborodva az ajtó felé veszem az irányt, mert nem tudom, mire készülhetnek, de őszintén szólva nem is érdekel. – Baek, ki akarsz vele békülni vagy sem? Ha igen, akkor kövesd az utasításainkat, kérlek!

– Miért nem írjátok le egyszerűen a blogra, hogy kibékültünk, és akkor valóra válik, nem? – játszom az ártatlant, de Sarang már nyom le a padlóra, és olyan elszántnak tűnik, hogy attól tartok, ha nem engedelmeskedem, egy baseball ütővel fognak a földre küldeni.

– Látod, doki, ott fekszik! Szegény elesett, miközben játszottunk, és Sarang még fejbe is rúgta véletlenül. Komolyan mondom, majdnem meghalt! Szerencsére magához tért, viszont elvesztette az emlékezetét. Szegénykém semmire sem emlékszik! – Sera színészi alakítása lenyűgöző. Ha fele ennyire jól ír, páratlan tehetség lehet belőle. Ettől függetlenül már megint irtó gáz szituba keveredtem. Vagy öt percet töltöttem a földön fekve, amit a kamaszsrác is végignézett, mert pont akkor kellett kinyitnia a szemét, azt meg nem részletezném, a doki milyen mérgesen mered rám. Nem vált be a terv, de azért egy próbálkozás erejéig én is belehelyezkedem a szerepembe, hátha mégis meggyőzöm. Annyira szeretnék kibékülni vele!

– Ki vagy te? Nem emlékszem rád. – Kim doki idegesen kifújja a levegőt, és a hajába túr.

– Egy újabb hazugsággal akarod helyrehozni az előzőt? – Igaza van, de én már annyitól boldog vagyok, hogy a szemembe néz. Hogy érezhetem az illatát és a kezét az enyémben. Még akkor is, ha csak azért fogta meg, hogy durván talpra rántson. Ekkora hibát követtem el?

– De arra az estére tényleg nem emlékszem. Kitöröltem az agyamból, úgyhogy senkinek sem tudom elfecsegni, amit ott láttam. Sosem ártanék neked, doki. Kezdjük tiszta lappal, kérlek!

– Én is hazudtam neked, Kim doki! – furakszik közénk Sera. – Azt mondtad, egy héten egyszer ehetek csokit, de én… én kétszer ettem, és amikor rákérdeztél, én azt hazudtam, hogy egy kockát sem ettem. Megígérem, hogy életem hátralévő részét csoki nélkül fogom leélni, csak bocsáss meg neki, jó? – Ebben a gyerekben tényleg elveszett egy színésznő. Nem tudom eldönteni, hogy a krokodilkönnyek, amiket hullat, a színjáték részét képezik-e, vagy valóban ennyire szeretné, hogy minden rendbe jöjjön közöttünk.

– Most megvizsgálom Johnnyt. – Ennyi a reakciója, és már ott is van a fiú ágya mellett, akiről eddig fel sem tűnt, hogy nem koreai. Annak ellenére, hogy nem mondta ki, nyilván arra célzott, hogy mire végez a srác vizsgálatával, nem akar a teremben látni. Nem hatották meg Sera könnyei, sem a kétségbeesettségtől remegő hangom; vége van, ennyi volt.

– Ne félj, happy endet fogunk nektek írni – suttogja Sarang, és vigasztalón megsimogatja az arcom. A lányok kedves gesztusaitól meg a doki elutasító magatartásától sírni támad kedvem, de nem fogom megadni neki azt az örömet. Emelt fővel hagyom el a kórtermet, és elterelve a figyelmemet a hétvégére gondolok. Jongdae-val végre elutazok a szülinapom megünneplése végett, amit már alig várok. Jó lett volna, ha a szülinapomra kibékülünk a dokival, de… Nem gondolhatsz rá! Ettől kezdve a múlt árnyai közé száműzöm őt, ahol eredetileg lenne a helye.

***

Reggel egy órán át beszéltem anyával telefonon, talán ennek is köszönhető nagyfokú jókedvem. Még munka előtt bedobáltam a bőröndömbe azt a néhány cuccot, amire szükségem lehet, úgyhogy a műszakom lejártát követően Jongdae értem jött, és utunk egyenesen a reptérre vezetett. A cél Jeju szigete, ahol ő már többször megfordult, de én még egyszer sem. Azért választottuk a repülőt, mert azzal egy órán belül odaérünk, és minél előbb a lefoglalt apartmanban szeretnénk lenni. Sajnos a kiruccanás csak vasárnap estig tart, de Jongdae megígérte, hogy ezentúl több rövidebb távú utazgatásban lesz részünk.

Az agyam eldobom, amikor a kis házba lépve felharsan a „meglepetééééés” szócska, amit nem igazán preferálok. Jobban szeretem, ha előre tudom, mi fog történni velem, arról nem beszélve, hogy végre kettesben akartam lenni a barátommal. Fejcsóválva fordulok felé, de ő csak rám nevet, és apró puszikat nyom a számra gyors egymás utánban, hogy megnyugtasson.

– A szülinapi bulidon a barátaidnak is ott a helye. És néhányuknak szintén születésnapja volt nemrég, meg ott van a baba, ami egy újabb ok az ünneplésre, úgyhogy nem hagyhattam otthon őket. Ez lesz a mi szobánk, az Soo-éké, az hyungéké, abban meg Sehun lesz egyedül. Vagyis Sehun sosincs egyedül, tutira szerezni fog valakit, akivel megoszthatja az ágyát – mutatja körbe a szobák elhelyezkedését. Nagyon remélem, hogy az a valaki nem Luhan lesz, akit Sehun átcsábít magához, miután altatót kever hyung italába, hogy kedvére szórakozhasson a pasijával. Hagyom, hogy mindenki végigölelgessen, aztán kimegyünk a kertbe, mert Kyungsoo már összerittyentett valami pöpec vacsit, ami csak arra vár, hogy elfogyasszuk. Beszélgetünk, nevetgélünk, az este csendesen telik, amit egyáltalán nem bánok.

– Jaj édes, minek vettél ajándékot? Ez az utazás, a szállás egy vagyonba került neked, nem kellett volna más… – motyogom, miközben zavartan tépkedem a csomagolópapírt Jongdae ajándékáról. Szeretném sérülésmentesen leszedni róla a szép csomagolást, de szokásomhoz híven képtelen vagyok rá, úgyhogy hamarosan kis cafatok gyülekeznek körülöttem. Egy tűzpiros mikrofont érint a kezem, amibe egy szív van gravírozva a monogramunkkal. – Ez gyönyörű! – sóhajtom, amit komolyan is gondolok. Ezentúl nem kell agyonhasznált, működésképtelen mikrofonokkal bajlódnom, amiket a rendezvényeken adnak kölcsön, ahol fellépünk. Lerakom a mögöttem lévő asztalkára a szépséges darabot, és hanyatt döntöm Jongdae-t a szőnyegen, hogy méltóképpen köszönjem meg neki mindazt, amit értem tesz.

– Hé, ezzel még várhatunk. Nem szeretnéd kipróbálni az ajándékodat?

– De Sehun hülyét kapna, ha alvás vagy bármilyen más tevékenység végzése közben a kornyikálásommal zavarnám. – Jongdae felnevet, és kézen fogva kivezet a házból. Jó érzés a holdfényes éjszakában sétálgatni vele; valahogy most nem vagyok olyan antiromantikus, amilyen otthon szoktam lenni. Lehet, hogy ez a hely varázsának köszönhető, akkor viszont érdemes lenne ideköltöznünk. Az egyik kezemben tartom a mikrofont, a másikkal meg Jongdae-ét fogom, és nekem ennyi elég, mert velem van életem két nagy szerelme: a zene és ő. Egy karaoke bárt bérelt ki kettőnk számára, de nem vesszük igénybe a gépet, a nélkül éneklek mindenfélét, ami az eszembe jut. Kivételesen nem csatlakozik hozzám, csak megbabonázva figyel, amit kicsit bánok, mert imádom őt hallgatni. Ugyanakkor jót tesz nekem, hogy a dalok segítségével mindent kiadhatok magamból. Egy ideje nem kaptunk meghívást egy helyre sem, és most eszmélek rá, hogy mennyire hiányzott az éneklés. Az egyik szívbe markoló ballada közben felsejlik előttem egy arc, aminek nincs joga ahhoz, hogy megzavarja ezt a meghitt pillanatot, mégsem tudom száműzni az elmémből. Mindenki itt van, aki fontos nekem, kivéve őt, ezért elhatározom, hogy megengedem magamnak, hogy legalább gondolati szinten velem legyen egy darabig. Elképzelem, hogy kinyílik a bár ajtaja, amin mosolyogva besétál, leül velem szemben, hogy ezt a dalt csak neki énekeljem. Nagy levegőt veszek, és elfordulok, hogy az, aki igazán szeret, ne lássa azt az egyetlen kósza könnycseppet, ami érzelmek sokaságát hordozza magában. Reménykedem, és minden erőmmel azon vagyok, hogy ez legyen az utolsó könnycsepp, az utolsó dal, és ha véget ér, vele együtt a fájdalom is távozzon belőlem. Egy vidámabb nótára váltva abba a tévhitbe ringatom magam, hogy minden megoldódott. A mosolyom a régi, szemtelen flörtölésbe fogok a pasimmal, de sosem tudhatom, mikor veszi át felettem a hatalmat az az oldalam, amelyik nem képes feladni a sóvárgást. Az a helyzet, hogy az alapozóval meg a korrektorral elfedheted a hibáid, de egyszer úgyis le kell mosnod magadról őket, és a tükörbe kell nézned. De én rettegek a tükörképemtől. Letakarom a tükröt, csak hogy ne kelljen szembenéznem az igazsággal, és ha valaki leveszi a gondosan elé helyezett takarókat, inkább darabokra zúzom az átkozottat.

Körülbelül másfél óra után úgy érzem, több hang nem fog kijönni a torkomon, akárhogy erőltetném, úgyhogy odamegyek Jongdae-hoz, és az ölébe mászok. Nem ittam, mégis fel vagyok pörögve. Örülök, hogy a barátaim velem vannak, hogy a pasim keze illetlen helyeken barangol a testemen, és nem akarom, hogy ez az érzés elmúljon. Nem pukkadhat ki az a buborék, ami tökéletes burokba vonva minket megóvja a boldogságom a külvilágtól.

– Boldog szülinapot! – puszil a hajamba. Felnézek az órára, ami pont éjfélt mutat. Kigombolom az ingjét, mert egy percet sem vagyok hajlandó tovább várni. – A bár egész éjszakára a miénk – zihálja, mialatt csókokkal borítom, ahol érem. Az remek. Akkor legalább nem kell Sehun dörömbölését és nyavalygását hallgatnom, amiért túl hangosak vagyunk.  

Másnap délelőtt kábán pislogok rögtönzött activitynk közben. Nem aludtam sokat, de Sehun firkálását meg Luhan fura mutogatását akkor sem találnám ki, ha friss és üde lennék. Miért pont ebbe a csapatba kerültem? Nem kérdés, hogy mi veszítünk, és a büntetésünk nem más, minthogy ruhástul kell a medencébe csobbannunk. Nem szép dolog a szülinapost szívatni, ezért makacskodva arrébb vonulok kihúzva magam a feladat teljesítése alól. Amikor azonban ráeszmélek, hogy Lu és Sehun túl közel vannak egymáshoz egy medence kellős közepén, kamikazeként csapódom közéjük. Mindkettőt telibe fröcskölöm, amiért kapok egy kis anyázást, de a legfiatalabb többet is érdemelne, úgyhogy nem kímélem gondosan belőtt séróját. Nem is kell nekem gyerek, mert itt van Sehun, akit halálom napjáig nevelhetek.

– Látod azt a ragyogó karikát, amin megcsillan a nap fénye? Minseok az Eiffel-torony tetején kérte meg a kezét a múlthéten. Te versenybe sem szállhatsz vele ilyen téren – sziszegem a fülébe, amíg Luhan berántja a jegyesét a vízbe, hogy ő se maradjon ki a jóból.

– Más téren viszont bárkinél jobb vagyok. Valld be, cica, hogy csak akkor tudsz igazán beindulni, amikor rám gondolsz, mert a közös éjszakánk volt a legjobb dolog, ami valaha történhetett veled. – Lenyomom a víz alá, hogy legalább fél percig ne halljam a hangját, mire Jongdae mellénk vetődik, hogy eljátssza a hősies életmentő szerepét.

– Gyerünk, Soo! Légy férfi, és csatlakozz! – kiált ki a barátom az egyetlennek a bandából, aki még tetőtől talpig száraz. Nem mellesleg abban az értelemben is egyetlennek számít, ami a férfiasságot illeti, legalábbis a sok homofób barom szerint. Ráadásul a férfiasságát már azzal is bizonyította, hogy csinált nekünk egy babát. Hyerin a világ legjobb fej csaja, amikor Soo hosszas rinyálását megelégelve a medencébe löki a párját. Szerencse, hogy helyettünk cselekedett, mert ha mi dobjuk be, később kaptunk volna rendesen, de a menyasszonyát csak egy félig haragos pillantással jutalmazza meg.

– Te kis perverz! Ne tagadd, hogy e miatt akartál Jeju-ra jönni – játszom a szűz kislányt a szememet eltakarva, amikor a sziget következő állomásához érkezünk. Jongdae ellenkezve megrázza a fejét, és pillantásával Sehunt követi, aki úgy érzi magát ezen a helyen, mint Tarzan a majmok közt: tökéletesen ideillik. A Love Land tulajdonképpen egy szex park, ahol többek közt megannyi szoborral próbálják szemléltetni a különböző szex pózokat. A kezemen kezdem számolni, hogy mennyit ismerek ezek közül, és beleszédülök a kicsavart testhelyzetek látványába. Néhánynál azt sem tudom, hol végződik a csaj teste, és hol kezdődik a fiúé. – Ha valamelyiket ki akarod próbálni este, fotózd le, mert nem fogok rá emlékezni. – Bár nem szívesen nyomorgatnám se a lábam, se más végtagomat, úgyhogy remélem, beéri a nézésükkel. Szerintem nem attól lesz változatos a szex, ha minél nyakatekertebb pózokat próbálunk ki. Ugye nem célzás értékkel hozott ide, amiért ő már unalmasnak találja, amit csinálunk? Sehun odapattog közénk, és a kezembe nyom valamit, aminek elég egyértelmű az alakja. Leszedi róla a papírt, és a számba nyomja, hogy megörökíthesse a gyönyörű pillanatot.

– Úgysem vettem neked semmit ajándékba, mert én magam vagyok a legtökéletesebb ajándék, de egye fene, kapsz egy csoki fütyit. De ne kapd be egybe, élvezettel szopogasd. Képzeld azt, hogy az enyém… – Hát ez több mint undorító! Kettéharapva a csokit felfedezem, hogy olyan krémmel töltötték meg a belsejét, ami szintén kísértetiesen hasonlít egy bizonyos dologra. Sehun úgy röhögtet, hogy kiköpöm az egyik falatot, ami a pólóján landol. – Jaj, Baek! Legalább a pasid előtt türtőztesd magad! Látjátok? Már attól elmegy, hogy ránézek. – Kyungsoo végre kezelésbe veszi a gyereket, és ad neki egy jókora taslit, amivel kerek egy percre sikerül elhallgattatnia. A parkban bámészkodó machók undorral teli pillantásokat vetnek ránk, amiért a szeméremdombok tanulmányozása helyett a hímvesszők erdejét részesítjük előnyben. De Sehun nem csak a mi társaságunkban pimasz, hidegvérrel közli mindegyikkel, hogy ha egyszer lefeküdnének vele, többé egy nőre sem néznének rá. Nem tudom, hogy az ő szövegelése vagy az emberek reakciója szórakoztat-e jobban, de nagyszerűen elvagyunk, az fix. Remekül jellemzi szerénynek nem mondható társaságunk színvonalát, hogy annak ellenére itt töltjük a délutánt, hogy rengeteg látnivaló van a szigeten. Merem remélni, hogy legalább a tengerpartig eljutunk holnap, mert kiborulok, ha nem terülhetek el bársonyos homokján.

– Ez a park nem is a valóságot tükrözi. Mégis kinek van ekkora farka? – méltatlankodik Minseok hyung a körülöttünk elhelyezkedő szobrokra mutatva.

– Már elnézést, de a magad nevében beszélj! Az enyém kenterbe veri ezeket. Szeretnétek, hogy megmutassam? – Sehun többes számot használ, de közben egyenesen Luhan szemébe mered, aki félrenéz, és menedéket keresve rejtőzik hyung háta mögé.

–Nehogy egyszer úgy ébredj fel reggel, hogy már nincs a helyén – morgom Sehunnak, és nyiszáló mozdulatokat imitálok az ujjaimmal. Az a baj, hogy sosem veszi komolyan a fenyegetésemet. Azt hiszi, mindent megtehet, csak azért, mert csini pofival meg dögös testtel lett megáldva, és rajtam kívül senki nem világosította fel arról, hogy léteznek határok, amiket illik tiszteletben tartani. Néha tényleg az az érzésem, hogy egy őserdőben nőtt fel.

– Baekhyun! Felismered, mi az? – bök Sehun egy kőből faragott női nemi szervre. – Legutóbb akkor láttál ilyet, amikor anyukád a világra hozott, nem? – Miért mindig engem fáraszt? Egyébként sajnos helytelen a következtetése. A coming out-om után a bátyám leültetett a szobájába, és egy fél napon keresztül mutogatta nekem a rohadt sok példányszámból álló Playboy magazinjait, azt ecsetelve, hogy mik a női test előnyei, stb. Azt hitte, ezzel majd megtérít, de csak azt érte el, hogy egy életre megelégeltem a pucér lányok látványát.

– Ez diszkrimináció! Mi az, hogy meleg pornót nem vetítenek? – háborog Luhan hyung, amikor poénból beülünk abba a moziba, ahol nonstop szexfilmeket játszanak. Még jó, hogy nem vagyok hetero, mert a csaj nyivákolásától hamar megfájdul a fejem. Miért kell végigvisítania az aktust, a nélkül nem lehet élvezni? Brrr, és a hosszú műkörmeitől is kiráz a hideg. Ha ezt az én hátamba vájná, rögtön lelankadnék, az tuti. Amúgy remélem, a babánk mélyen alszik Hyerin pocakjában, mert nem akarom, hogy ilyen borzalmas hatások érjék.

– Ha velem lennél, nem akarnál pornót nézni – súgja Sehun Luhannak, de túl hangosan ahhoz, hogy ne halljam meg. Nem szabadott volna egymás mellé ülniük! – Kár, hogy az a pasi nem meleg, mert ráizgultam – céloz a képernyőn éppen nagy munkában lévő fickóra, és hogy bizonyítsa az állítását, az ölébe húzza a kezem. Soo túl messze ül tőle, úgyhogy jobb híján én legyintem meg. Csak nehogy Luhannak is meg akarja mutatni! E közben Jongdae a vállamra dőlve látványosan unatkozik, és hogy lekösse magát, azon dolgozik, hogy olyan állapotba hozzon, amilyenben Sehun van. Amikor viszont kiszúr valamit a képernyőn, abbahagyja a matatást, és olyan fejjel mered a mozivászonra, mintha az anyját fedezte volna fel a felnőttfilmben.

– Az ott nem Sehun? – kiáltja olyan hangosan, hogy mindenki biztos meghallja. Jesszus, az új jelenetben tényleg Sehun feszes popója villan fel, aki éppen elkap egy idősebb nőt. Mindannyian felröhögünk, de amikor szótlanul, falfehéren felugrik mellőlem, és a kijárat irányába rohan, utána megyek. Lekuporodik az egyik szobor tövében, ami elég bizarr, mert a farka pont a feje fölé lóg, de engem ez nem tarthat vissza; mellé ülök, és átkarolom a vállát. Nem gyakran mutatkozik ilyen elesettnek, és gyanítom, ezt is csak előttem engedi meg magának, de ilyenkor olyan aranyos. Ki gondolná, hogy neki is szüksége van a gondoskodásra, talán jobban, mint bármelyikünknek. Egy nagyra nőtt bébi, hiába próbálja másnak mutatni magát. De én mindig mellette leszek, akármilyen tapló megnyilvánulásai vannak néha.

– Amikor a szüleim megtudták, hogy meleg vagyok, nem adtak több pénzt, és akkor még csak tizenhat voltam. A legkönnyebb pénzszerzési lehetőségnek a pornó tűnt, ezért bevállaltam. De minden porcikámmal gyűlöltem, amikor anyám korabeli nők értek hozzám… Nem akartam, hogy megtudjátok, mert ti mind tiszták és példamutatóak vagytok…

– Apám halála után drogot árultam, és minden éjjel szörnyű környékeken tanyáztam. Egyszer majdnem meg is öltek. Szóval nehogy azt hidd, hogy csak neked vannak mocskos titkaid. – Meglep, hogy sosem beszélt a szülei elutasításáról, de nem kérdezek mást azzal az időszakkal kapcsolatban. Én is csak említés szintjén hoztam fel az enyémet, nem akarok órákig arról társalogni. Ezek szerint az egyetemi tanulmányait is magának finanszírozza, pedig azt hittem, mindent a szülei állnak. Azt tudom, hogy modellkedéssel szokott szert tenni némi költőpénzre, és ezek szerint nem keres olyan rosszul, ha saját zsebből csengeti ki a tandíjat.

– Jó, hogy nem öltek meg – szipogja, én pedig erősen magamhoz szorítom, tetszik neki vagy sem. – De ha valakinek elmondod, hogy Oh Sehun szemében könnyeket láttál, én öllek meg.

– Szia Baekhyun! Micsoda meglepetés! – Na ne! Kikérem magamnak, hogy a születésem napján, a kórházon kívül is Zhang Yixingbe botoljak! Ez lesz az új rémálmom. Amit Jongdae bejelentése koronáz meg, aminek az a lényege, hogy meghívta őt az apartmanba, mert hát miért ne ünnepelhetne velünk az én kedves kollégám? Így történt az, hogy miután vele kiegészülve megnéztük a maradék látnivalót a szex parkban, szépen hazajöttünk, mint egy nagy boldog család, aminek úgy látszik, Yixing az új tagja. Lehet, hogy a srác skizofrén, mert olyan derűsen mosolygott rám, és olyan természetes bájjal beszélt hozzám, mintha ezer éves cimborák lennénk. De ami ennél is sokkal jobban bosszant, hogy az én barátaim őt rajongják körül az én születésnapomon. Hogy romolhatott el ennyire ez az este?

– Baek, szeretnék tőled engedélyt kérni arra, hogy felszedhessem Dr. Cukipofát – sündörödik mellém Sehun. Félrevonultam a társaságtól, aminek Yixing lett a középpontja, mert nem akartam jelen lenni, amikor ciki sztorikat kezdett megosztani rólam. Magamat is le tudom égetni, ehhez nem kell segítség. Bár ha jobban fülelek, most meg a saját életével kapcsolatban árul el olyasmit, ami elég kínos, mégsem feszeng; kacagva adja a többiek tudtára a bénaságát alátámasztó infókat, akik vele nevetnek. Lehet, hogy ez a hely tényleg varázslatos, és mindenkiből a legjobb énjét hozza ki. Messziről kémlelve nem tűnik akkora seggfejnek, mint amilyen valójában, de akkor sincs kedvem közelebb merészkedni hozzá.

– Azt csinálsz Dr. Baromarccal, amit akarsz, de ő nem is meleg.

– Amikor találkoztunk, pont egy életnagyságú brokit fogdosott. Szerinted ez mit jelent?

– Jó, akkor hajrá! Legalább addig sem Luhan nyomában loholsz.

– Örömmel hallom, hogy Yixing nem tartozik a védenceid közé. Egyébként… miért nem hívtad meg Kait? Akkor talán jobb kedved lenne. Nem akarom, hogy szomorkodj. Tudom, a ritkánál is ritkábban mondok ilyet, de szeretlek Byun Baekhyun, és örülök, hogy az életed része lehetek!

– Tehetséges színész lennél, Hunnie, és nem csak a pornóban. – Tudom, hogy őszintén gondolta, amit mondott, de olyan nehéz vele komolyan beszélni. – Na, menj, és vesd ki a hálód a kínai gyerekre.

– Melyikre? Jó, jó, már itt sem vagyok! De tényleg szeretlek ám! – kiált vissza a válla fölött.

Belemerülök a telefonomba, és régebbi üzenetek olvasásával ütöm el az időt. Azokat szándékosan kihagyom, amiket a doki írt nekem, mondjuk, ha kitörölném őket, akkor is vissza tudnám idézni minden egyes sorát. Az ikrek is felköszöntöttek, és ki gondolta volna, a fanfictionjük linkjét küldték át ajándék gyanánt. Nem akarok rákattintani, de azt kérték, véleményezzem, és hogy beszélhetnék egy olyan történetről, amit el sem olvastam? Kizárólag miattuk vagyok hajlandó megnyitni a blogot, nincs rá más okom. A sztori címe A szerelem a legjobb orvosság lett, ami tetszik, ahogy az első öt fejezet is, amit egy szuszra ledarálok. Sera ír az én szemszögemből, Sarang a dokiéból, néha túlzásokba esnek, de korukhoz képest elég szépen fogalmaznak. Felnagyítják a bénaságomat, vagy tényleg ilyen nyomi lennék? Azt meg végképp kizártnak tartom, hogy Kim doki fejében olyan romantikus gondolatok kavarognának, amiket Sarang a szájába adott. Visszafojtott lélegzettel várom a csókjelenetet; annyira beleélem magam, mint amikor valóban csak pár centi választott el tőle. Amikor odaérek, mégsem olvasom el, inkább kilépek az oldalról, mert nem akarom felháborgatni félig-meddig lenyugodott lelkem. Épp rávenném magam, hogy csatlakozzak a többiekhez, amikor megrezzen a mobilom, és majdnem seggre esek a felvillanó név láttán.

Kim doki: Tudod, hogy hol van az O’Sulloc Múzeum?

Én: Igen.

Kim doki: Akkor gyere ide!

Semmi üdvözlés: „szia Baekhyun, hogy vagy, Baekhyun”, és semmi elköszönés, csupán egy parancs, ami hiába irritáló, az egyik lábam már ott is van a múzeumnál annyira sietek. De hogy tűnhetnék el nyomtalanul? Körülnézve felmérem a terepet, és megállapítom, hogy Jongdae nincs a többiekkel. Minseok hyung felvilágosít arról, hogy kicsit sokat ivott, és kidőlt, úgyhogy a szobánkban találom. Udvariasan elköszönök tőlük; azt hazudom, hogy kimerültem, ezért én is lefekszem, de nagyon nehéz higgadtságot erőltetnem magamra. Majd’ kiugrom a bőrömből örömömben, mert nemsokára újra láthatom. Miattam ideutazott, miattam búcsút intett a makacs haragtartásnak, miattam képes feladni az elveit…

Jongdae az orráig bebugyolálta magát, ezért egy kicsit félre kell húznom a takarót, hogy adhassak egy apró csókot a szájára. Felnyöszörög, és vakon utánam kap, de a következő pillanatban már alszik is tovább. Senki se higgye azt, hogy ez könnyű nekem. Kimondhatatlanul szörnyű érzés otthagynom őt, a szívem szakad bele, de az a büdös nagy helyzet, hogy ha maradnék, szintén megszakadna. Kimászok az ablakon, és nem nézek vissza. Nem gondolkozom azon, hogy mi fog történni, hogy ez a tettem milyen következményeket von maga után, csak futok. Futok, hogy minél hamarabb viszontláthassam őt, és futok a bánat elől, ami előbb-utóbb úgyis utol fog érni.

A múzeum közelében lelassítok, mert nem akarom, hogy tanúja legyen annak, mennyire kétségbeesetten vágyom a találkozásra. Nehezemre esik parancsolni a lábaimnak, de higgadtságot erőltetek magamra, hogy a lélegzetem is normálissá váljon, beletúrok a hajamba, amit megtépázott a szél, és akkor sem gyorsítom meg a lépteim, amikor észreveszem szikár alakját lazán a kerítésnek támaszkodva. A szívem dörömbölését sehogy sem sikerült megfékeznem, de a vonásaim remélhetőleg nem tükrözik azt az érzelmi kavalkádot, ami végbemegy bennem. Abban a pillanatban adom fel az érdektelenség színlelését, amikor rám mosolyog, és lerombolva a nyugodtság védelmező álcáját, lelkesedve ölelésre tárom a karom.

– Honnan tudtad, hogy itt vagyok? – mormolom a vállába, és még erősebben szorítom.

– Nem volt nehéz rád találni azok után, hogy Sehun többek közt egy hatalmas pénisz társaságában selcázott, amit előszeretettel töltött fel Twitterre. Amúgy… legalább finom volt az a csoki? – kérdezi hangjában bujkáló kuncogással. Na ne! Azt a képet is látta, amin a számban van a csoki kuki! Körül kell néznem, hátha találok a környéken egy gödröt, amiben jó mélyre temetkezhetek. Elrugaszkodom tőle, és szégyenkezve szegezem a tekintetem a cipőmre. – Na, eddig örültél csak nekem? – Hozzám lép, és megemeli az állam, hogy egyenesen a szemébe kelljen néznem. Nem tudom sokáig állni a pillantását, inkább úgy teszek, mintha felettébb érdekesnek találnám a múzeum oldalára kifüggesztett hirdető táblát.

– A fenébe! 6-ig volt nyitva! – háborgok, bár nem tudom, min vagyok meglepődve. Evidens, hogy éjjel fél 11-kor már zárva van. De mivel tea bolond, jó lett volna bemenni. – Másszunk be! Legalább a kertjét hadd lássam – mondom izgatottan, és tétovázás nélkül ragadom meg az egyik lécet, hogy annak segítségével megkezdhessem a mászást.

– Én már voltam bent. Nem egy nagy szám, főleg a kertje. Ne csinálj hülyeséget! Mi van, ha térfigyelő kamerák rögzítik a tettünket? Vagy ha megszólal egy riasztó, amint bent leszünk? Vagy ha házőrző kutyák bukkannak fel az épület takarásából, hogy megvédjék a területüket? Vagy ha… – Blablabla… Megint előtört a dokiból az „óvakodj a kalandoktól” énje. Engem az sem zavarna, ha lecsuknának, a kutyaharapást meg már túléltem egyszer. Ugyanannyi esély van arra, hogy nem fog baj történni, úgyhogy kockáztatok, mint általában. De őt hogy fogom rávenni arra, hogy kövessen? Nincs más választásom, drasztikus módszerekhez kell folyamodnom. Mielőtt sikeresen földet érhetnék a másik oldalon, elvétem a lépést, és hanyatt esve landolok. Nem mondom, hogy egy kicsit sem fáj, de a nagyra nőtt fű valamennyire felfogta az ütést, és nem is olyan magasról érkeztem. Mozdulatlanul fekszem az eszméletlent játszva, és arra várok, hogy bekapcsoljon az orvosi ösztön, ami legyőzi a törvénytisztelő polgárt.

– Baekhyun, jól vagy? – Ó, igen! Egy ugrással mellettem terem, és életjelek után kutatva kezdi taperolni a karom. Hogy ne a hűvös talajon kelljen feküdnöm, az ölelésébe von, és egyre csak ijedten szólongat. Gonosz vagyok, amiért így rászedtem őt, de a mellett, hogy sikerült a kertbe csalnom, még a teste melegét is érezhetem, úgyhogy nem bántam meg. Én vagyok a szülinapos, ennyi jár nekem. Ráadásul egy hónapig fosztott meg a társaságától, szóval azt is be kell hajtanom rajta. De hamar megsajnálom, nem hagyhatom, hogy tovább aggódjon, ezért kinyitom a szemem, és rávillantok egy bocsánatkérő mosolyt. – Ezzel ne szórakozz még egyszer! – sóhajt fel félig mérgesen, félig megkönnyebbülten.

– Mi van abban a nagy táskában? – bökök a lába mellett tanyázó darabra.

– Piknikezéshez alkalmas dolgok. Mondjuk, arra nem számítottam, hogy ehhez birtokháborításra lesz szükség, de ha már itt vagyunk… Tartoztam neked egy normális piknikkel. – Vastag plédeket terít a földre, és miután leülök, rám teríti a következőt. Elém rak egy szépen feldíszített dobozt, amiben egy gyönyörű torta ékeskedik. – Kívánj valamit! – utasít, miután a zsebéből előhúzott öngyújtóval meggyújtja a középen ágaskodó gyertyát. Nem ehetek ennyi édességet, mert el fogok hízni! Az otthoniból is két és fél szeletet gyűrtem le; mi lesz így az alig látható izmaimmal, amik az edzéseknek köszönhetően lassacskán jól láthatóvá válhatnának? Na jó, ma van a születésnapom, de holnaptól szigorú diétába kezdek. Kívánni viszont biztos nem fogok. Az otthoni tortán szerencsére nem volt gyertya, mert amióta Jongdae-val járok, nincs szükségem kívánságokra, ezt vele is közöltem. Hosszú évek óta ez az első alkalom, amikor olyan dologra vágyom, ami nem lehet az enyém. Kérhetném, hogy teljesüljön, de miután megkapnám, úgyis azt kívánnám, bárcsak meg sem történt volna, akkor meg mi értelme az egésznek? Elfújom a gyertyát, és közben gondosan kiürítem az elmém, hogy még véletlenül se jelenjenek meg benne oda nem illő gondolatok.

– Te mit kívántál kiskorodban? – érdeklődöm, és vágok magamnak egy túl nagy szeletet.

– Hogy amikor felnövök, orvos lehessek.

– És mit szoktál kívánni mostanában?

– Hogy jó orvos legyek.

– Kiborítasz, doki! Inkább nem is fogok tőled semmit kérdezni, mert a válaszaid vérnyomás problémákhoz vezetnek. Na, idefigyelj! Ígérd meg nekem, hogy a következő alkalommal mást fogsz kívánni! – Rosszalló pillantást vet rám, és helyeslés helyett a falatozásba merül. – Ezt te csináltad? Isteni lett! Pedig féltem megkóstolni, de tényleg nagyon finom.

– Viccelsz? Ha én beszabadulnék a konyhába, több ember halálát okoznám, mint amennyit megmentettem. Az ikrek hozták be, és a lelkemre kötötték, hogy feltétlenül adjam át neked. Meg valami olyasmiről is hadováltak, hogy varázs pudingból készült, és azok, akik ebből esznek… Hogy is mondták? Örök életükre együtt maradnak.

– Ja, mint barátok, igen! Tudod, számomra nagyon fontos a barátság… – mosolygok rá halványan egy kisebb fuldoklási roham után, amit az ikrek szavai váltottak ki belőlem. Még szerencse, hogy nem másképp fogalmaztak! Hirtelen kedvem lenne abbahagyni az evést, sőt, kiadni magamból azt, amit eddig elfogyasztottam, mert mi van, ha a lányoknak igazuk van, és e miatt fogok sosem múló vonzalmat érezni a doki iránt? Á, én annyira hülye vagyok! Inkább nagyot kortyolok a meleg teából, amit termoszban csempészett ki nekem a múzeumból. Meghat, hogy miközben végigkóstolta a különböző ízeket, rám is gondolt. Sőt, tökéletesen eltalálta az ízlésemet, amikor egy kókuszos fehércsokoládé keverékre esett a választása, aminek matcha tea az alapja, és az ínyencek kedvéért még szarvasgombával is megbolondították, amitől kezdetben tartottam, de ez a kombó páratlan elegyet alkotva csúszik le a torkomon. Ez aztán tea a javából, nem az a keserű izé, amit reggelente iszik.

– Van számodra egy ajándékom. – Hanyatt fekve, az alkaromon támaszkodva próbálom kiheverni azt a cukor mennyiséget, amit ma vittem be a szervezetembe, amikor az ölembe dob egy borítékot. Azon nyomban ülőhelyzetbe tornázom magam, és izgatottan húzom ki belőle a papírt, amit elsőre nem merek széthajtogatni. Mi lehet benne? Talán egy szerelmes levél? Nem éppen a szavak embere, ezért úgy gondolhatta, könnyebb lesz az értésemre adni az érzéseit, ha írásba foglalja. De hogy reagáljak arra, ha szerelmet vall? Erre még nem készültem fel lelkileg, és lehet, hogy soha nem fogok. És neki nem lesz kényelmetlen, ha előtte olvasom el? Nem lett volna jobb, ha arra kért volna, csak akkor nyissam ki, amikor egyedül leszek? Na jó! Essünk túl rajta, mert a bizonytalanságba fogok beleőrülni! Remegő ujjakkal látok neki a papír szétnyitásának, ami elsőre nem is sikerül túlzott idegességem miatt. Amikor végre a szemem elé tárul teljes egészében csodás ajándéka, értetlenül pislogok fel rá. Ez meg mi a frász? – Azt mondtad, tiszta lappal akarsz kezdeni, hát tessék. – Mosolya egyszerre megszeppent, mintha attól tartana, hogy mindjárt a fejéhez vágok valamit, egyszerre gúnyos, amiért ennyivel letudta az ajándékozást. Hát… részemről azt kell, hogy mondjam, soha életemben nem örültem még ennyire egy üres papírnak. Azt is mondhatnám, ez a legszebb dolog, amit valaha adtak nekem, de azzal csodás meglepetéseket degradálnék le. Mindenesetre tőle nem kaphattam volna szebbet. Szem forgatva nézi, hogy gondosan összehajtom, majd a zsebembe csúsztatom a lapot, mert arra számíthatott, hogy az első kukában fogja végezni. De nagyot téved, mert kincsként fogom őrizni, akármilyen ostobaságnak tűnik. Visszakucorodom a pléd alá, és intek neki, hogy ő is takarózzon be.

– Köszönöm, hogy megbocsátottál – motyogom alig hallhatóan fejemet a karomra hajtva. Szemben fekszünk egymással, mindketten az oldalunkon, így az arca minden rezdülését láthatom. A keze az enyémhez ér a takaró alatt; nem fogja meg, de nekem pont elég, hogy meleg tenyere izgatottságtól kihűlt ujjaimhoz simulva adja tudtomra a jelenlétét.

– Nem állt még teljes mértékben helyre a béke köztünk, Baekhyun-ssi. Lenne egy kérésem, és ha teljesíted, akkor talán… – Meg sem próbálom fejteni, milyen kéréssel rukkolhat elő, úgysem találnám el. – Dolgozz a kórházunkban. Mármint csak ott dolgozz. Mindennap. A gyerekeken kívül néhány felnőttnek is jót tenne, ha beszélgetnél velük, és sosem fogyunk ki azokból, akiket rá kell beszélni a műtétre, úgyhogy lenne munka bőven. Ha meg becsúszna egy-két szabad óra, az alatt erőt adhatnál nekem a galériáról. Te lehetnél a kabalám. Akár dupla annyit is hajlandó vagyok fizetni, mint amennyit most keresel. – Erre aztán végképp nem számítottam! Az „igen” a torkomat kaparássza, de nem adhatom ilyen könnyen magam. Érveket és ellenérveket kell egymással szembe állítanom ahhoz, hogy meghozzam a végleges döntést. Az mindenképpen pozitívum, hogy az a kórház van a legközelebb az otthonomhoz. Nem szeretek kivételezni, de el kell ismernem, hogy az ottani gyerekek nőttek leginkább a szívemhez. A keddi helyen borzalmas a kávé, a szerdain borzalmas a főnök, a csütörtökiben borzalmas körülmények uralkodnak, a péntekiben nincs semmi borzalmas, vagy csak arról van szó, hogy addigra úgy lefáradok, hogy nem veszem észre. Tehát eddig az ajánlata felé billen a mérleg nyelve, és akkor még fel sem hoztam a legfontosabb indokot. De az, hogy heti öt napot lehetnék vele, az előnyök vagy a hátrányok kosarába kerüljön? Miért akarja egyáltalán, hogy egyfolytában ott legyek, ráadásul annyira, hogy dupla annyit fizetne érte? És én miért akarok rábólintani, amikor tudom, hogy ez a helytelen válasz?

– Nem kell több pénz. Ha elfogadom, nem akarom, hogy azt hidd, hogy azért teszem.

– „Ha”? – Megpróbálja leplezni a csalódottságát, amit ez a rövidke szó okozott, de nem igazán megy neki. Ennyire biztos volt abban, hogy gondolkodás nélkül rá fogom vágni, hogy igen? Nem eszik olyan forrón azt a kását! Tudom, és talán tudat alatt ő is tisztában van vele, hogy úgyis bele fogok menni, de a saját magam megnyugtatására úgy kell tennem, mintha napokig azon vacillálnék, hogy döntsek. – Nézd, egy hullócsillag! Milyen mázlista vagy te, egy napon belül kétszer kívánhatsz! – Összerezzenek, amikor a hosszúra nyúlt csendet a doki lelkes mutogatása töri meg. Hullócsillag? Még mit nem! Látom, az univerzum is ellenem fordult, de az én eszemen senki sem járhat túl. Nem nézek oda, ezzel meg van oldva a kérdés. Felőlem aztán a varázspálcáját lengető Csingiilinget is rám küldhetik, akkor sem fogok kívánni! Mindenki arról álmodik, hogy egyszer váljon valóra a kívánsága, de én nem reménykedhetek ebben, és az a poén az egészben, hogy azelőtt nem is hittem az ilyen hülye babonákban. Most meg mindent megteszek annak érdekében, hogy elkerüljem ezeket a helyzeteket, nehogy véletlenül beigazolódjon, hogy csodák mégiscsak léteznek.

– Mit tennél, ha felhívnának a kórházból, hogy sürgősen szükségük van rád?

– Megmondanám nekik, hogy adják Yixingnek az esetet, hadd legyen még jobb a napja.

– De ő is a szigeten van. Teljesen kiakadtam, amikor megjelent a szex parkban. És az a legdurvább, hogy a többiek tisztára odavoltak érte. Még az apartmanunkba is meghívták!

– Reggel volt egy sikeres műtéte, ami miatt nagyon boldog lett. Gratuláltam neki, mert tehetségesnek tartom, és remélem, ezután több hasonló esethez lesz szerencséje. Gondolom, annyira örült, hogy ideutazott ünnepelni. – Kim doki nem Zhangként emlegette Yixinget, és olyan kedvesen beszél róla, mintha nem lennének ellenségek. Az egy dolog, hogy nekem megbocsátott, de neki nem szabadna. Oké, volt ma egy jó napja, de mi lesz, amikor újabb műtétmentes időszakok jönnek? Mellesleg sosem fogom megérteni egy orvos észjárását. Az alapján viselkednek barátságosan vagy kőbunkó módon, hogy operálhatnak vagy sem? Tehát hirtelenjében mindenki Zhang Yixing rajongó lett, már csak én erősítem az ellentábort. Oké!

– Sehun és Luhan… szóval… Láttad már őket félreérthetetlen helyzetben műsor után vagy előtt? Mert ami közben történik, az nem számít, az csak a show része. – Utóbbi kijelentésemmel azt akarom bizonygatni, hogy az sem volt lényeges, ami köztünk történt. Bár lehet, hogy a saját magam győzködésére sokkal nagyobb szükségem van, mint az övére. Nem hinném, hogy valaha szóba hozná, ami azon az estén történt. A tiszta lappal arra is fátylat borítottunk, amit nem áll szándékomban megbolygatni, mert nem tudom, mit találnék alatta.

– Ne aggódj, Luhan szerelmes a barátjába. Sehun próbálkozik, de a tapizásnál úgysem fog tovább jutni. Na és mi újság veled? Mióta vagytok együtt Jongdae-val?

– Négy és fél éve – adom meg a lényegre törő választ. Kérdőn néz rám, mintha arra várna, hogy olyan adatokat osszak meg vele, mi szerint hol ismerkedtünk meg, miért szerettem bele, milyen terveink vannak a jövőt illetően, amiről bárkinek szívesen mesélnék, kivéve neki. Megrémiszt, ha magam elé vetítem a jövőképünket, mert annyira zavaros, hogy ha akarnám, se tudnék kiigazodni rajta. Eddig olyan egyértelmű volt minden: nemsokára lesz valamilyen háziállatunk, házasság, gyerekek kilőve, de sokat fogunk vigyázni Kyungsoo-ék babájára, és gyűrű nélkül is boldogan élünk, amíg meg nem halunk. Együtt. És a szívem egyik fele még mindig ebben hisz, még mindig ezt akarja, de ott van a másik… A másik fele elromlott, meghibásodott, és nem kérhetem meg Kim dokit, hogy gyógyítsa meg, hiába tartom őt a legfantasztikusabb szívsebésznek, mert ő rontotta el.

Gyorsan kapkodom a levegőt, amikor felébredek. Azt sem tudom, hol vagyok, percekbe telik, mire rájövök, hogy nem Jongdae mellett fekszem a bérelt kis házban, hanem a tea múzeum kertjében a doki oldalán. Őt látom először, amikor kinyitom a szemem, ami sajnos túlságosan tetszik. Egy kósza pillanat erejéig eljátszom azzal a gondolattal, hogy mi lenne, ha minden reggel ez a látvány fogadna. A haja kócos, eddig nem is láttam ilyennek, a szája kissé szétnyílt, de nem csordogál nyálcsík az állán, a keze néha meg-megrándul, ami időközben rákulcsolódott az enyémre. Óvatosan kihúzom az ujjaim gyenge szorításából, és a telefonomon ellenőrzöm, hogy mennyi az idő. Néhány napsugár már előmerészkedett, hogy derengő ragyogásba vonja a doki arcát, melynek hatására megint egy angyalra emlékeztet. Mennem kell. Nem várhatok, amíg felébred, mert akkor még nehezebb lenne az indulás. Ezenkívül nem tehetem meg, hogy Jongdae ébredéskor ne találjon maga mellett. Majd egy-két óra múlva rácsörgök a dokira, hogy szedelőzködjön, ha még nem tette meg, nehogy túl sokáig maradjon, és nyitáskor elkapják. Egy utolsó pillantást vetek alvó alakjára, de ha több órán át nézném, akkor sem tudnék betelni vele. Legszívesebben lefotóznám, hogy amikor ahhoz van kedvem, addig bámulhassam, amíg izomlázas nem lesz a szemhéjam, de nem őrizgethetek ellenem szóló bizonyítékokat a mobilomon. Az emlékeimet úgysem veheti el tőlem senki. És abba még a szemem se fog belefájdulni, ha felidézem a róla szóló emlékképeket, mert csukott pillákkal is élethűen látom mindet.

Felállok… Egyik lábamat a másik elé teszem, aminél úgy érzem, jelenleg nem létezik nehezebb feladat. Mantraként ismételgetem magamnak, hogy „még egy lépést, még egy lépést előre”, amíg el nem jutok a kerítésig. Nincs bennem elég erő ahhoz, hogy átmásszak rajta, újra a mélybe akarok zuhanni, hátha azzal visszapörgethetném az időt pár órával korábbra… Kint vagyok, és rohadtul szeretnék megfordulni, de nem nézhetek vissza. Csak a kettétépett szívem egyik felét hagyhatom magam után, hogy a másik felével minél előbb ott lehessek, ahová tartozom.