Nyugi Doki - Kilencedik szívdobbanás

Szívrablók

A Han folyó partján üldögélve várom Kyungsoo-t. Kicsit megijesztett, amikor felhívott, hogy kettesben akar velem beszélni; mindenféle rémképek jelentek meg előttem egymás után az esetleges rossz híreket bemutatva. Annyi szép emlék fűz ehhez a helyhez, hogy remélem, azok erőt fognak adni, amikor rám zúdítja a nagy bajt. Másrészt viszont örülök annak, hogy külön tölthetek egy kis időt vele, mert elég rég volt erre példa. Amikor összegyűlünk a törzshelyünkön, nincs lehetőségünk a meghitt beszélgetésekre, amire mostanában nagy szükségem lenne. Bár attól félek, ha hangosan is kimondom az engem ostromló gondolatokat, amiket még magam előtt is titkolni próbálok, valósággá fognak válni.

Jongdae és én minden évfordulónkat itt ünnepeltük eddig. Mivel az első randinkon rögtön az ágyában kötöttem ki, ragaszkodott hozzá, hogy egy évvel később valami olyat csináljunk, amit egy normális első randi alkalmával szoktak az emberek. Kijöttünk hát a folyóhoz, és úgy tettem, mintha rendkívül lenyűgözne az éppen lemenő nap látványa, ami aranyos sugaraival cirógatott minket. Sokkal inkább Jongdae-t néztem volna, élvezve az ő cirógatását, de nem lehettem ünneprontó; gondoltam, elég lesz, ha karácsonykor kiengedem magamból a bennem lakozó Grincset. December eleje lévén majdnem megfagytam; a jobb kezemet kesztyű melegítette, de a balom sokkal szerencsésebb volt, mert Jongdae zsebében pihenhetett az övével egymásba fonódó ujjakkal.

A második és a harmadik évben megismételtük a sétát a téli naplementében, de az idő múlása nem oldotta bennem a feszültséget, amit az ilyen romantikus nyavalyák okoztak. Némán sétáltam mellette, és azt kívántam, minél előbb érjen véget, mert nem tudtam, mit mondhatnék, mit tehetnék ilyenkor. Mérges voltam magamra, amiért engem nem bűvölt el a fodrozódó habok látványa, és sebezhetővé váltam, amikor számomra nem megszokott helyzetbe kerültem. Attól féltem, egyszer rájön, hogy egy érzéketlen tahó vagyok, és magamra hagy a parton, ahol örök időkig bolyonghatok a megbocsátására várva.

Tavaly máshogy telt az évfordulónk; talán Jongdae észrevette a defektességemet a romantikával kapcsolatban, és valami újjal próbálkozott. Bár a Han folyótól nem tudott elszakadni, kibérelt egy fantasztikus hajót, aminek csak a látványától izgalomba jöttem. Gondoltam, nem kell szótlanul a partot járva fagyoskodni, nem kell a természet csodáiban gyönyörködni; cseverészünk, vacsorázunk, a hajós szexről nem is beszélve, ami mindig a bakancslistám élén állt. De épphogy leültünk, amikor nem várt látogatók toppantak be.

– Halihó! Mi vagyunk a sztárvendégek. Soo majd énekel nektek, én meg… előkóstolom a vacsitokat. Tudjátok, olyan rendes vagyok, hogy feláldozom magam, nehogy ti egyetek először egy olyan ételből, ami esetleg gyomorrontást okoz – közölte Sehun nemes egyszerűséggel, és már az asztalnál is termett, hogy belepiszkáljon a mi kajánkba. Túl késő volt már kidobni, mert olyan jól időzítettek, hogy pont az érkezésük után indult el a mi évfordulónk ünneplésére szánt hajó, amin sajnos nem csak mi voltunk rajta. Megkérdeztem Jongdae-t, hogy direkt hívta-e oda a barátainkat, de azt mondta, csak említést tett nekik a meglepetésről. Úgy látszik Sehun előtt nincsenek akadályok, ha evési és ivási lehetőségről van szó. Na meg más téren sem nagyon ismeri a lehetetlen fogalmát, de mi meg nem hagytuk, hogy zavartalanul dorbézolhasson a rovásunkra. Úgy voltam vele, hogy nyugodtan egye csak a kajámat, én jobb dolgokat is falhatok annál, például Jongdae száját, amit köztudott, hogy nagyon utál végignézni. Nem is szoktunk előtte nagy csókcsatákat vívni, már egy aprócska puszitól kiborul, de kivételesen mindent beleadtunk, hogy minél előbb kiakasszuk.

– Mit szólnál, Sehunnie, ha az ingyen pia mellé, amiért jöttél, ajándékba kapnál ingyen pornót is? – kérdeztem, miközben szemét eltakarva, a tányért félresöpörve borult az asztalra.

– Nekem jobb ötletem van ennél! Ez egy különleges alkalom, szóval különlegesen kéne megünnepelnünk. Nem akarsz velünk egy kis édes hármast? Baekhyun biztos említette már az extra különleges képességeimet. – Jongdae hipnotikus pillantást vetett Sehunra, és lassú léptekkel egyre közelebb osont hozzá. Sehun felkapta a fejét, amikor a háta mögé ért, és kirúgva maga alól a széket a fedélzetre sietett. Elkapta a korlátot, és úgy tett, mintha bármelyik pillanatban a hullámok közé akarná vetni magát, hogy ezzel megszabadulhasson tőlünk.

– Előbb fojtanám magam vízbe, minthogy még egyszer meztelenül lássam Baekhyunt.

– Mi van? Mi bajod a testemmel? Előbb foglak én vízbe fojtani téged, mint te magad!

Megkértük a kapitányt, hogy forduljon vissza, végül is, nem jártunk még olyan messze, és Sehun önként leszállt, magával cipelve szegény Kyungsoo-t, aki ismét csak azt a kérdést tudta feltenni magának, hogy mit keres köztünk. Nevetve tértünk vissza Jongdae-val a félig kihűlt vacsorához, és én személy szerint nem is bántam ezt a kis közjátékot, mert ez által a stressz legutolsó darabkája is eltűnt belőlem. Két perc alatt elpusztítottam mindent, ami az asztalkán volt, hogy a figyelmemet végre a barátomnak szentelhessem, aki négy éve életem legfontosabb szereplője. A hajó iránti rajongásom egy-kettőre semmivé foszlott; fel sem tudom idézni, hogyan volt kidekorálva, vagy hogy milyen látvány nyílt a víztükörre az ablakból. Arra viszont pontosan emlékszem, milyen forróak voltak Jongdae csókjai, és hogy milyen boldoggá tett minden alkalommal, amikor együtt voltunk, ünneplés ide vagy oda.

Vajon mi változott azóta? Fél év sem telt el, mégis a Jongdae-val közös emlékeinket hamarosan felváltja az a gondolat, hogy egyszer Kim dokinak is meg kéne mutatnom a folyót. Ez egy baromság, hiszen nyilván járt már itt nem egyszer, és vele még kényelmetlenebbül érezném magam, úgyhogy gyorsan száműzöm a hirtelen jött ötletet. Valami kézzel foghatóra kell gondolnom, hogy ne kalandozzak el, úgyhogy felkapok egy kavicsot a lábam mellől, és a vízbe hajítom. Úgy teszek, mintha a világ legérdekesebb dolga az lenne, amint a kő a felszín alá merül, és szerencsére a jelenet felidéz bennem egy történetet a gyerekkorunkból, ami végképp leköti a figyelmem.

Kyungsoo és én sokat lógtunk erre, főleg nyáron, és néha azt játszottuk unalmunkban, hogy a folyóba dobott kövekről azt képzeltük, hogy arannyá válnak. Abban egyeztünk meg, hogy ha már megfelelő mennyiségű kavics pihen a víz védelmező leple alatt, visszajövünk egy nagy ládaszerűséggel, és az összes kincset belerakjuk, majd osztozunk rajta. Kyungsoo álma az volt, hogy miután az aranyat pénzre váltja, házat fog venni, amiben a feleségével és a gyerekeivel lakhat, meg autót, amivel a feleségét meg a gyerekeit furikázhatja. Az én gondolkodásom azonban már akkoriban eltért az átlagtól. Én visszadobtam volna az aranyat az eredeti helyére, hogy később megmutathassam a szerelmemnek, milyen gyönyörű az, amikor a lemenő nap fénye és a víz alól feltörő ragyogás keresztezi egymást. Pfff… Belegondolva ez igen nyálasan hangzik! Hogy örült volna Jongdae, ha az egyik sétánk alkalmával előrukkoltam volna ezzel a butasággal. Amint hazaérek, meg kell osztanom vele!

– Hé, jól vagy? – hallom meg Kyungsoo aggodalmas hangját. A kavicsok sosem váltak arannyá, Kyungsoo albérletben lakik a menyasszonyával, és kocsijuk sincsen. Én meg akkora lúzer vagyok, hogy még ha meg nem is mutathattam, el sem meséltem a szerelmemnek egy számomra fontos kiskori élményt, és most nem a felszín alatt rejtőző arany miatt csillog az előttem elterülő víztömeg, hanem a könnyeim hullásától. A könnyeim meg azért hullanak, mert érthetetlen módon már valaki másnak akarom megmutatni a nem létező kincseket…

– Nem az a kérdés, hogy én jól vagyok-e, hanem hogy veled mi van? Csak aggódtam érted, ennyi – bököm ki a féligazságot, és lehúzom magam mellé Soo-t, aki rögtön átkarolja a vállam. Egy darabig némán mered a semmibe, amitől úgy érzem, szétvet az ideg. Ha nem szólal meg egy percen belül, én esküszöm, belelököm a folyóba, hogy teszteljem, még mindig olyan jó úszó-e, mint régen volt. Felfedezem, hogy ábrándos mosoly szökik az arcára, mintha elképzelne valamit, ami ártatlan boldogságot ébreszt benne. De addig nem nyugodhatok meg, amíg szavakkal nem támasztja alá, hogy minden rendben van.

– Nagybácsi leszel, Baekhyun-ah.

– He? A bátyám felcsinálta az egyik nőjét a sok közül? És te erről honnan tudsz?

– Apa leszek. Te meg nagybácsi, keresztapa, vagy kettő az egyben, ahogy tetszik.

– Mi? De ugye Hyerin az anya? Mármint… úristen… ki más lenne? Ez most komoly? Tényleg kisbabánk lesz? Ezt nem hiszem el, tényleg lesz egy kisbabánk! – Olyan hevesen ölelgetem Kyungsoo-t, hogy ha valaki erre járna, még félreértené a helyzetet. Ha nagyobb és erősebb lennék, fel is kapnám, hogy megpörgessem, de kénytelen vagyok beérni a cuppanós puszikkal, amikkel akaratán kívül halmozom el őt.

– Lassan a testtel! Nem akarom, hogy Hyerin pont most dobjon ki, mert azt hiszi, megcsalom veled. Amúgy szerintem még nálam is jobban örülsz, úgyhogy lehet, hogy neked kéne feleségül venned őt. Mondta is, hogy videózzam le a reakciódat, de ha látná ezt a nagy boldogságot, tutira lecserélne rád, szóval legalább előtte vegyél majd vissza, jó?

– Jaj már! Tudom, hogy te ugyanolyan boldog vagy, mint én, csak te belül durrantasz pezsgőt. Te jó ég! Alig várom, hogy elmondhassam a többieknek!

– Tudom. Ezért akartam először külön veled találkozni, hogy te kürtölhesd világgá.

– De azért haragszom rád, mert azt hittem, valami gond van. Erre nem is számítottam! Menjünk, hadd vegyem meg én az első óriás plüss maciját! Vagy az még felesleges lenne ilyen korán, ugye? Akkor mi lenne a legfontosabb? Babakocsi, kiságy, rugdalózó… Mindent megadok a kicsikénknek! Valami baj van? Miért vágsz ilyen gondterhelt arcot? Ugye egészséges, nincs semmi rendellenesség a fejlődésében? – Nem bírok egyhelyben maradni az izgalomtól, úgyhogy kis köröket téve járkálok előtte; annyi erőt érzek magamban, hogy akár a maratont is le tudnám futni. Talán nem normális, de teljesen úgy élem meg ezt az egészet, mintha a Soo menyasszonyának pocakjában növekvő magzat az én babám lenne. Imádom a gyerekeket, mégsem kacérkodom az örökbefogadás ötletével, és nem azért, mert olyan begyepesedett elveket vallok, hogy egy család az apából, anyából és az utódaikból áll. Tudom, hogy ha Jongdae-val szülővé válnánk, mindent megadnánk a kicsinek, és otthon, a négy fal közt minden rendben lenne. De nem lehetek olyan önző, hogy csak a saját örömömet tartom szem előtt, nem törődve a következményekkel. Mert hiába szeretnénk jobban, mintha a vérszerinti szülei lennénk, hiába tudnánk remek anyagi hátteret teremteni a neveléséhez, nem akarom kitenni a gúnyolásnak, amit az osztálytársai részéről kapna, sem a bámészkodók hadának, akik körénk gyűlnének a parkban. Ezért megegyeztünk Soo-val, hogy ha lesz egy gyereke, én lehetek a második apja. Az az apró lélek még nem is tudja, hogy ő lesz a világ legszerencsésebb kissráca vagy kislánya, mert szanaszét lesz kényeztetve. Bár Sehunnal szemben ki kell majd adnunk egy távolsági végzést, mert ha egészségesen is születik a kicsi, mellette hamar el fog szállni az agya. Azt pedig nem engedhetjük meg, hogy amit mi keserves munkával belefektetünk a fejlesztésébe, Sehun egy pillanat alatt lerombolja. Na jó, szigorú felügyelet alatt esetleg hagyom, hogy babusgassa.

– Hyerin szülei elég konzervatívak, és az esküvő csak öt hónap múlva lesz, a baba meg már útban… Szegény fél elmondani nekik, ráadásul az esküvőn már jól látható lesz a pocakja, szóval a vendégek véleményétől is tart.

– Ne menjek el veletek? Majd én beszélek a szüleivel…

– Ne! Igazán ne fáraszd magad. De rendes tőled, hogy felajánlottad…

– Most megsértettél! Azt hiszed, hogy leégetnélek? Kérdezd meg Kim dokit, hogy milyen jó a meggyőzőképességem! Két betegét nagyon fontos műtétre vettem rá.

– Ki az a Kim doki? Mármint nyilvánvalóan egy orvos az egyik kórházból, ahol dolgozol, de amikor a nevét említetted, felcsillant a szemed. – Mégiscsak Kyungsoo ismer a legrégebben. Ide s tova húsz éve. Hazudhatnék neki, de egyrészt megkönnyebbülést jelentene kiönteni a szívem valakinek, másrészt úgyis kiszagolná, ha nem mondanék igazat. Csak az a baj, hogy magam sem tudom, mit akarok mondani, hogy mit érzek valójában vele kapcsolatban. A téma kicsit visszavesz a lendületemből, úgyhogy visszaülök mellé, és a kavicsokra szegezve a tekintetem, a nélkül kezdek mesélni, hogy átgondolnám mondanivalóm tartalmát.

– Emlékszel, hogy volt egy srác az egyetemen, akibe fülig bele voltam zúgva?

– Aki megmentette az életedet, amikor a balesetnél kihúzott az autó roncsai alól? Igen.

– Ő Kim doki… Kezdetben olyan rideg volt, de ahogy jobban megismertem, rájöttem, hogy az csak egy álca a külvilág felé. És valamiért egy idő után előttem levetkőzte a páncélját, amivel védte magát. És én… nem tudom… Vonzódom hozzá. De ez már nem az a semmitmondó, gyerekes vonzalom, mint azelőtt, megismertem őt. Nem a külseje tesz rám mély benyomást, hanem minden… A tulajdonságai, a reakciói, a közös kalandjaink…

– Neked közös kalandjaid vannak egy másik pasival? Kezdek aggódni, Baekhyun! Nehogy azt mondd nekem, hogy amikor Jongdae-val vagy, róla szoktál fantáziálni!

– Micsoda? Te egy utolsó, erkölcstelen féregnek tartasz? Szeretem Jongdae-t, és amikor együtt vagyunk, csak ő létezik számomra. De ott vannak azok az átkozott hétfők, amik teljesen összezavarnak, és olyan érzéseket hoznak bennem felszínre, amiket nem szabadna éreznem.

– Több mint négy év alatt rá se néztél másokra, nemhogy tetszett volna valaki neked.

– Ez a rohadt hétfők miatt van! Utálom a hétfőket!

– Pont az a baj, hogy nem utálod őket, Baek. És ő hogy viszonyul hozzád? Jongdae létezéséről tud egyáltalán?

– Nemrég ismerkedtek össze. De arról fogalmam sincs, hogy ő mit érez irántam. Néha olyan, mintha bejönnék neki, máskor meg úgy viselkedik, mintha nem tartana többnek egy szimpla barátnál. Sőt, mióta tudomást szerzett Jongdae-ról, megnyugvást fedeztem fel rajta. Talán az, hogy tudja, párkapcsolatban élek, jó ürügy arra, hogy távolságot tartson tőlem, és e mögé rejtőzve próbálja palástolni valódi érzelmeit.

– Remélem, a párkapcsolatod ténye számodra is elég jó ürügy lesz.

– Szerinted fel kéne mondanom abban a kórházban? Soha többé nem kéne vele találkoznom? Szüksége van rám, Soo! Én vagyok az egyetlen barátja, nem hagyhatom cserben. Meghalt a nővére, a kollégái utálják… Még ha nehéz is lesz, mellette maradok. El akartam utazni Jongdae-val, hátha egy kis kettesben töltött idő helyre rak, de ez sajnos várat magára, mert rengeteg melója van. De tudod mit? Menjünk vásárolni, mert amíg a babára gondolok, legalább nem rágódom ezen. – Szem forgatva néz rám, de nem szól semmit, némán követi gyors lépteim. Újra olyan lelkes akarok lenni, mint amikor megtudtam a legcsodásabb hírt, amit valaha hallottam. Akármikor tépelődhetek, amennyit csak akarok, de most a pici jövevényé a főszerep, ezért nem engedhetem meg, hogy bármi beárnyékolja azt a reggelt, amikor tudomást szereztem az érkezéséről.

Este Jongdae az anyukájával vacsorázik, amire ezúttal nem vagyok hivatalos. Ez nem azt jelenti, hogy közösen nem szoktuk őt meglátogatni, de havonta egyszer-kétszer tart a kedvesemmel egy anya-fia találkozót, ami után Jongdae nála is alszik, amiért csak irigylem őket. Meg sem tudom mondani az idejét annak, mikor kerestem fel utoljára az anyámat. Ez nem ellene irányul, abban a házban nem bírok megmaradni, ahol felnőttem.

Mivel nem akartam otthon unatkozni, felhívtam Minseok hyungot, hogy nincs-e kedve edzeni, de felvilágosított arról, hogy ma van Luhanék táncos estje, így hát oda kísértem el, és titkon örültem neki, hogy nem az edzőteremben kell elütnöm az időt. A fellépés mindjárt kezdődik, de Luhan az utolsó percig velünk, illetve az ő nyuszikájával marad. Kicsit rosszul érint, hogy amíg ők mellettem enyelegnek, nekem úgy kell tennem, mintha ott sem lennék, ugyanakkor irtó aranyosnak találom őket. Mellesleg én is így bújnék Jongdae-hoz, ha itt lenne. Eléggé hiányzik, főleg amikor felesleges gyertyatartóként árválkodom.

Hirtelen kihunynak a fények, csak a hangulatvilágítás marad meg, ami a színpadra irányul. Izgatottság hullámzik át a közönségen, ami elég vegyes. Vannak lányok, fiúk, fiatalok, idősebbek, szinglik és párban érkezők; nem lehet általánosítani. Azt nem tudom, hogy mind a Három Muskétás produkciójára gyűlt-e össze, vagy egy részük az utánuk következő chippendale fiúk miatt jött, mindenesetre a várakozás okozta kíváncsiság lassan engem is a hatalmába kerít. A tömeg mocorogni kezd, amikor két perc elteltével továbbra sem lehet mást látni a sejtelmesen felvillanó fényeken kívül, de ez egy bevált fogás lehet, amivel kellőképp kiéheztetik a népet. Unalmamban a telefonom nyomkodásával kötöm le magam, és írok egy üzenetet Jongdae-nak arról, hogy mennyivel jobban szórakoznék, ha ő is itt lenne. Nem akarok lelkiismeret-furdalást kelteni benne, csak tudatni akarom vele, hogy nélküle semmi nem az igazi. Éppen az „elküld” gombra kattintok, amikor fülsüketítő sikítás harsogja túl a lágyan szóló zenét. Először árnyakon kívül nem látok mást, aztán lassanként kirajzolódik mindhármuk sziluettje, végül teljes egészében megjelennek.

A muskétások a műsor elejétől kezdve a végéig nem engedik szabadon a tekintetem. Mindannyiuk arcát sötét fátyol fedi, ami lezseren a vállukra hullik, a felsőtestüket pedig csupán megszámlálhatatlan mennyiségű lánc takarja. Egyforma fekete nadrágot öltöttek, ami észveszejtően feszül rájuk ott, ahol kell. Én meg nem tudnám mondani, hogy melyikük Luhan hyung, de feltételezem, a jobb oldali, mert Minseok hyung le se veszi a szemét róla. De nemcsak a kinézetük lenyűgöző, a tökéletes szinkronban végzett mozdulataikat képtelenség szavakba önteni. Egy táncstílusba sem lehet beskatulyázni, amit csinálnak, több helyről beemelt elemeket ötvöznek, amely lélegzetelállító elegyet alkot. 
A bal szélső srác a legrámenősebb; folyamatosan kacérkodik a közönséggel, és nem mehetek el a mellett, hogy Luhan hyunggal is. A középső csak a mozdulataira koncentrál. Nem keresi a kapcsolódási pontokat a nézőkkel, nem visz az előadásába közös jeleneteket a másik kettővel, látszik rajta, hogy ő nem a pénz vagy a siker miatt van itt. A tánc által kiváltott öröm vezérli, és ettől profibbnak tűnik a többieknél. Ők néha kizökkennek, amikor felveszik a kontaktust egymással vagy a közönséggel, de a középső esetében olyan, mintha az egész világ megszűnt volna számára létezni. Hasonlít Kim dokira, mert ő pont ugyanígy szokott viselkedni a műtőben.

– Hogy tetszik? – hajol oda hozzám hyung, de a nélkül vetem oda neki, hogy „nagyon”, hogy felé fordulnék. Már én sem tudom levenni a szemem a muskétásokról, illetve ha igazán őszinte akarok lenni, akkor konkrétan a középső táncosról. Talán túl feltűnően szuggeráltam őt, mert az előadás vége előtt odaint nekem, hogy menjek fel a színpadra. A gyomrom görcsbe rándul, és a hatodik érzékem a székemhez szegez, de hyung arra bíztat, hogy induljak el. Ha ő indulásra ösztönöz, akkor mi baj történhetne? Amikor felállok, a lábam is inkább visszafelé menne, mint előre, de összeszedem magam, és leküzdöm azt a pár lépést, ami elválaszt a színpadtól. A középső táncos közelebb húz magához, a keze a csípőmet markolássza, ami csak azért nem zavar, mert ha elájulnék, legalább megtartana. Úgy érzékelem a másik kettő a színfalak mögé vonult, így magamra maradtam egy félistennel több száz ember szeme láttára. A lábam remeg, a szívem a torkomban dobog, és fogalmam sincs arról, hogy mit kéne csinálnom. A fiú eltávolodva tőlem tesz néhány tánclépést, mire fellélegzem, de ez csak arra szolgált, hogy félrevezessen. Mögém kerülve simul a hátamhoz, és esküdni mernék arra, hogy valami kemény dolog feszül a fenekemnek… 
Egy váratlan mozdulattal maga felé fordít, és a számra tapasztja az övét. Oké, az a fátyol nem hagyja, hogy érezzem az ajkait, és az egész egy tűnő pillanat tört része alatt történik, mégis olyan intenzíven hat rám, amit rég nem éreztem. Nem látom a szemét, de a tekintete perzseli a bőröm. Kezével erőszakosan tolja a tarkómat az arca irányába, hogy még közelebb tudhasson magához. A mellkasát borító fémek hidege kijózanítana, de az illata újabb kábulatba ejt. Olyan ismerős ez az illat, de annyira nem vagyok észnél, hogy nem tudom beazonosítani. 
A közönség tombol, a hangok érthetetlen katyvaszként keringenek a fejemben. Aztán semmi mást nem hallok; a száját elhagyó halk sóhaj az egyetlen, ami mantraként visszhangzik bennem. Az ajkai a nyakamra vándorolnak, de az a rohadt fátyol továbbra sem engedi olyan közel hozzám, amennyire szeretném. Másrészt viszont attól még jobban beindulok, ahogy a foga lágyan karcolja a bőröm az anyagon keresztül. Nem veszíthetem el a kontrollt, mert hyung ott van valahol a közönség soraiban, és nem akarom, hogy lássa, amint alárendelem magam egy vadidegennek. De egy pillanatra beleveszek az érintésébe. Mindent kizárok a tudatomból, mintha csak mi ketten léteznénk. Olyan elsöprő vágy lesz rajtam úrrá, amilyet még a doki társaságában sem éreztem. Ott helyben képes lennék odaadni magam neki, és minél tovább húzódik a pillanat, annál inkább kezdek megfeledkezni hyung árgus tekintetéről. Totálisan elvesztettem az irányítást, de az a szerencsém, hogy a sors mindig a segítségemre siet, ha szarban vagyok.

– Szép volt fiúk! – kiáltja egy ismeretlen fickó, és diszkréten letessékel minket a színpadról. Feltételezem, ő a konferanszié, és figyelmeztetnie kellett a muskétásokat, hogy kicsúsztak az időből. Szédülten botorkálok, mintha több pohárnyi alkohol lenne bennem, pedig egyet sem ittam. Követem a srácot, aki az öltözők irányába tart, ahelyett, hogy visszaülnék hyung mellé.

Luhanról már lekerült a fátyol, és időközben egy pólót is magára kapott, de nem sokáig figyelek rá, mert a vér is megfagy az ereimben, amikor lehull a lepel a másik kettőről. Kapkodom a tekintetem köztük, és nem tudom eldönteni, hogy azon akadjak ki jobban, hogy Sehun az egyik, vagy azon, hogy Kim doki a másik. Természetesen azt mondanom sem kell, hogy nem Sehun volt az, aki teljesen megbabonázott. Én meg hülye fejjel azt hittem, hogy van egy srác, aki még a dokinál is nagyobb hatást gyakorol rám…

– Nem iszol meg velem valamit? – kérdezi, miközben gondosan összehajtja a fátylat. Bólintok, mert többre nem vagyok képes. Ha eddig össze voltam zavarodva, most olyan sokkot kaptam, amit egyhamar nem fogok kiheverni. Semmit sem értek, de hagyom magam sodródni az árral, mert nincs erőm szembemenni vele. Sehun feltűnően csendes, nem értem, miért nem rohan le, és csak remélni tudom, hogy ennek nem ahhoz van köze, hogy Luhant akarja lerohanni, de őt más indítatásból, mint engem. A doki egymás után dobja a földre a vastag ezüstláncokat, amiknek a csörgését hallom, de nem nézek oda, mert nem akarom látni félmeztelenül. Kisvártatva egy V nyakú, fekete pólóban és egy piros, ismétlem, piros térdig érő lazább fazonú nadrágban jelenik meg előttem, melyek láttán tovább nő a meglepettségem.

Egy másik terembe vezet, ami az előzőből nyílik, és ahol sokkal nyugisabb körülmények uralkodnak. Leülünk egymással szemben, és rendelünk, bár személy szerint nekem egy korty sem fog lemenni a torkomon, de nem akarok kilógni az iszogatók sorából.

– Nem hittem volna, hogy újra fogunk találkozni a baleset után… – Na várjunk csak! Kim doki még sosem látott a több réteg festék, a paróka meg a színes göncök nélkül. Gyakorlatilag nincs tisztában azzal, hogy a baleset óta elég sokszor találkoztunk már, mi több, barátok lettünk. Rajtam a sor, hogy felvilágosítsam erről… Vagy játszhatnék Hamupipőkét. Csak egy estéről lenne szó, egy-két óráról, és aztán minden visszakerülne a régi kerékvágásba. A doki úgysem fog többet találkozni a balesetes sráccal, nem lenne rá oka. Véletlenül összefutott vele ezen a helyen, váltanak néhány szót egy pohár bor mellett, aztán az egész egy kellemes emlékké fakul számukra. Azt akarom, hogy a doki azt a fiút lássa bennem, akit a színpadra csábított, aki érezhetően lángra lobbantotta, ne pedig a félnótás bohócot, akinek ráadásul pasija is van. Igen… Van pasim, és nem fogok semmi rosszat csinálni. De egy kicsit hadd fürdőzzek a varázslatban. Hadd érezzem azt, hogy megállt az idő, hogy még mindig húsz éves vagyok, és egy fárasztó egyetemi nap után végre felfigyelt rám az a diák, akit eddig csak távolról csodálhattam.

– Én sem gondoltam volna – mosolygok halványan. A hitelesség kedvéért kicsit elmélyítem a hangom, nehogy az buktasson le, és belefogok az isteni színjátékba. – Orvos lettél végül?

– Igen. Meglephet, hogy itt látsz, de találnom kellett valamit, amivel levezethetem a stresszt. A színpadon elfelejtem a vért, a haláleseteket, a síró gyerekeket… Csupán fél órát kapok egész héten, de az egyet jelent a mennyországgal. A munkám meg ez szöges ellentétben állnak egymással, de egyik nélkül sem tudnék élni. Ugyanakkor nem hiszem, hogy díjaznák a kórházban, ha kitudódna, mit csinálok péntek esténként, ezért terveztem olyanra az előadást, hogy végig inkognitóban maradjunk. És tulajdonképpen ez még jobban felcsigázza a közönséget. De mondj te is valamit magadról, ne csak én beszéljek. Te mivel foglalkozol?

– Hát… én… szórakoztatok másokat. De elég unalmas az életem, úgyhogy visszatérhetünk rád. Mesélj még a táncról. Mikor döntöttél úgy, hogy kipróbálnád magad ezen a területen?

– Kiskoromban a nővéremnek volt egy zenedoboza, aminek a közepén egy balerina pörgött, amikor felhúzta. Akkor azt hittem, a fiúk nem táncolhatnak, ezért vicces, de évekig azt kívántam, bárcsak lány lehetnék. Azt sem bántam volna, ha valamilyen mágia által helyet cserélhettem volna a dobozban lévő bábuval, és ő élte volna tovább az én életemet, amíg én kedvemre foroghattam volna a szép zenére. Egy nap a nővérem kivette a kezemből a dobozt, amit órákon át tudtam bámulni, és elvitt az első táncórámra. – A nővére, aki halott, aki szívbeteg volt, aki miatt orvos lett… A sírás fojtogat; félre kell néznem, hogy rendezzem a vonásaimat. Ebben a szerelésben nem úgy néz ki, mint egy gazdag ficsúr, aki a méregdrága dzsekije után siránkozik, a mindig komoly és szigorú doktorral meg köszönőviszonyban sincs. A tánc jelentős mértékben lelazította, mert volt már szerencsém a bolondos dokihoz, de ilyen békésnek és kiegyensúlyozottnak még nem láttam őt. Hány arca lehet összesen? Mindegyiket meg szeretném ismerni… Nem, ez nagyon rossz ötlet! Több archoz több száj párosul, de abból nekem egy bőven elég. Így is félő, hogy egyszer az fogja a vesztemet okozni.

– Én azt hittem kiskoromban, hogy a kavicsok, amiket a folyóba dobunk a barátommal, arannyá válnak. És képzeld, ma tudtam meg, hogy a barátom apa lesz!

– Akkor igyunk a baba egészségére! – Elmondtam neki a gyerekkorom óta őrizgetett történetem, és ő volt az első, akinek elújságoltam Kyungsoo babáját. Személyesen akartam közölni Jongdae-val meg Sehunnal, de a párom az anyukájához ment rögtön munka után, Sehun meg lerázott, hogy nem ér rá velem lógni, most már értem, hogy miért. – Tudod, hasonlítasz egy jó barátomra. Nemrég kezdett a kórházban dolgozni bohóc doktorként, és egyszerűen fantasztikus, amit csinál. Ő maga fantasztikus. Sokat segít nekem, de nem csak a munka terén, hanem a magánéletben is. – Enyhén a nyelvembe kell harapnom, hogy ne mondjam ki a bennem rejtőző szavakat. Hogy én is egy fantasztikus embernek tartom őt, és hogy nélküle nem lenne ugyanaz az életem.

– Vissza kéne jönnöd velem – tornyosodik fölém Minseok hyung, aki minden bizonnyal azért indult a keresésemre, mert úgy vélte, túl sok időt töltök egy idegen férfi társaságában. Igaza van, bár Kim doki nekem nem egy idegen, de pont ez okoz bennem bűntudatot. Ez a megközelítőleg egy óra tényleg úgy telt, mintha egy álom közepébe csöppentem volna. Mindenről megfeledkeztem, és olyan élethűen alakítottam a szerepem, hogy még én is elhittem, hogy az vagyok, akinek képzelem magam. Volt, amikor megállás nélkül fecsegtünk, volt, hogy csend telepedett közénk, ami nem ért kínosan, mint általában; vele még a hallgatás is jólesik.

Visszaérve a fő helyiségbe olyan látvány fogad, ami nagyon nincs ínyemre. Sehun keze Luhan fenekén, a szája meg a nyakán; még szerencse, hogy hyung lemaradt mögöttem. Ezt nem tűrhetem szótlanul, nem hagyhatom, hogy Sehun ostoba szeszélyei véget vessenek a tündérmesének, melynek hyungék a részesei. Odarontok hozzájuk, és lerángatom Sehunt Luhanról, aki kétségbeesetten kap a karom után, hogy a könyörgésével hallgatásra bírjon.

– Baekhyun-ah, ne mondd el ezt Minnie-nek, kérlek! Tudod, hogy szeretem őt… – Nincs jogom ahhoz, hogy árulkodjak, amikor mások számára valószínűleg én sem tűnök túl hűségesnek. De Sehunnal el kell beszélgetnem, mert ha így folytatja, nem leszünk jóban. Ha ő szívrablót akar játszani, majd én feljelentem hyungnál, ő úgyis a rendőrségen dolgozik. Sajnos rá kell eszmélnem, hogy én mindenkinél rosszabb vagyok. Az én szívemet el sem kéne rabolni, gondosan becsomagolva, rózsaszín szalaggal átkötve aranytálcán nyújtanám át egy bizonyos személynek. Jelenleg az akadályoz meg ebben, hogy se csomagolópapírom, se szalagom, se aranytálcám nincsen.

– Hé, Kai! Nem is tudtam, hogy orvos vagy – sziszegi Sehun, miután tisztes távolságba helyezem Luhantól. Az az érzésem, hogy valami rosszban sántikál, úgyhogy a doki közeléből is el akarom cipelni, de kitépi magát a szorításomból, és szemtől szembe áll vele. – Mesélnél nekem arról, hogy milyen Baek bohócként? Képzeld, annyira önző, hogy nem engedi, hogy megnézzük abban a felszerelésben, pedig igazán kíváncsi vagyok rá. – Hát ez remek! Nem gondoltam volna, hogy az én kábé egy órás időtartamú tündérmesémben Sehun lesz az elvetemült mostohanővér, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy elválasszon egy estére szóló hercegemtől. Így torolja meg a kis szemét, hogy eltiltottam Luhantól.

– Baekhyun? – leheli Kim doki, és tüzetesebben szemügyre vesz, mint bármikor az este folyamán. Enyhén megrázza a fejét, mintha meg akarná magát győzni arról, hogy ez csak egy rossz vicc, de amikor nem jár sikerrel, csalódottan a kijárat irányába siet.

– Doki, várj! – kiáltok utána, de mielőtt a nyomába eredhetnék, visszafordulok Sehunhoz, és erősen megmarkolom a csuklóját, hogy azzal adjak nyomatékot a szavaimnak, amiket magabiztosan vágok a fejéhez: – Ha nem tartod be a három méter távolságot Luhan hyung és közted, nem lesz többet mit használnod, amikor az ágyadba akarod csábítani, felfogtad?

Hűvös levegő csap az arcomba, amint az utcára érek. Eddig is fújt a szél, csak nem éreztem, vagy a bennünk tomboló indulatok keltették életre? A doki már éppen beszállna egy taxiba, de nem engedhetem el magyarázat nélkül. Mondjuk, fogalmam sincs arról, hogy mit mondhatnék neki. Annyira gyorsan el akar szabadulni innen, hogy észre sem veszi, amikor megjelenek a háta mögött. Összerezzen, amint megérintem a karját, de nem néz rám, a nélkül is tudja, ki vagyok. Sehun nagy szájának köszönhetően túlságosan jól tudja, hogy ki vagyok. Kinyitja a taxi ajtaját, jelezve, hogy magasról tesz a magyarázkodásomra, és készen áll arra, hogy belépjen a kocsiba. Hiába nézek rá könyörgőn, nem segít, hiszen felém sem fordul.

– Jongin… – suttogom alig hallhatóan. Furcsa kiejteni a nevét, hozzászoktam a dokizáshoz, de sikerül elérnem a célom, mert ez őt is annyira meglepi, hogy végre rám emeli a tekintetét. Mivel a sofőr morogni kezd, kiszáll, és hagyja, hogy helyette egy másik utast vegyen fel. Fázom, de nem akarok visszamenni a klubba; inkább vacogjak egy kicsit, minthogy a bent uralkodó körülmények megzavarjanak. – Őszinte leszek, nem tudom, mit mondjak neked, még egy frappáns hazugság sem jut az eszembe. Nem tudom, miért nem mondtam el neked az első találkozásunkkor a kórházban, hogy én vagyok az a fiú, akit évekkel ezelőtt megmentettél. Nem tartottam fontosnak. Arra viszont tényleg nincs mentségem, hogy ma eltitkoltam előled, hogy én vagyok az a kétbalkezes szerencsétlenség… a barátod… Ugye barátok vagyunk még? – A kezem megremeg, amikor az övé után nyúl, mert szavak nélkül is ki tudom olvasni a választ a tekintetéből.

– Mennem kell. Hívtak a kórházból, hogy visszavárnak egy sürgős eset miatt.

– Attól nem kell félned, hogy elárulom a munkahelyeden, hogy táncolsz… Ez a kettőnk titka.

– Baekhyun, engedd el a kezem… Most! – Fél percen belül leinti a következő taxit, és én már csak a távolodó autó lámpájának egyre kisebb ponttá zsugorodó fényét követhetem, míg végül azt is magába nyeli a koromsötét éjszaka. Miért nézett rám olyan megtörten? Miért rázta le úgy magáról a kezem, mintha fertőző beteg lennék? Nem szereti, ha hozzáérnek, de az én érintésemet elviselte eddig. Azon aggódhat, hogy beköpöm a kórházban; de könyörgöm, rajta kívül én sem szoktam ott mással beszélgetni. Vagy az a baja, hogy lebukott előttem azzal, hogy megcsókolt egy fiút, aki történetesen én voltam, de az a lényeg, hogy így kiderült számomra, hogy meleg. Az egyáltalán? Mi van, ha ez csak a show része volt. Különben is, köztünk volt az a rohadt fátyol, így még talán Kyungsoo is megcsókolna. Túl késő van ahhoz, hogy felhívjam őt, és megkérdezzem, csinálna-e ilyet egy műsorszám kedvéért, de holnap az lesz az első dolgom, hogy rácsörgök. De miért nem egy lányt szólított a színpadra? Nagy volt a felhozatal: szőkék, barnák, vörösek, kurvásak, szolidak, csak választania kellett volna közülük. Na és a pasik közül miért pont engem? Azt nem tudta, hogy én vagyok a bohóc barátja, de azt igen, hogy én vagyok az a fiú a múltból. Lehetséges lenne, hogy tetszettem neki anno? De hát az egyetemen a létezésemről sem tudott, a baleset alatt meg pár percig láthatott, és akkor is csupa vér meg zúzódás voltam. Azt gondolhatja, nem fog tudni többé a bohóc szemébe nézni, hiszen megcsókolta a balesetes srácot, akik egy és ugyanaz a személy. Ráadásul már tudja, hogy van barátom, szóval még a miatt is szégyellheti magát. És mit gondolhat rólam, hogy annak ellenére, hogy van barátom, másnak adtam ki magam, hogy egy kis időt vele lehessek? Elkeseredésemben már sírni sem tudok; akkora tehetetlenséget érzek magamban, aminek hatására képes lennék darabjaira törni egy egész házat. Akár fizetnék is azért, ha létezne olyan hely, ahol ajtókat téphetnék le a szekrényekről, hogy utána a falhoz csapdoshassam őket. Létre kéne hoznom valami ilyesmit, mert biztosan népszerű lenne az emberek körében, hiszen kinek nincs szüksége néha napján a feszültség levezetésére?

– Nem jössz vissza? Nem akarom, hogy megfázz. – Sehun meg a gondoskodás… Aha… Valójában nem haragudhatok rá. Hogy gondolhattam azt, hogy a doki sosem fog rájönni a titkomra? Hiszen ha barátok maradnánk, nem rejthetném a valómat örökösen jelmezek mögé. Programokat akartam neki szervezni, ahol normális öltözetben kellett volna megjelennem, de ez a hajó már úgyis elúszott.

– Miért nem mondtad el, hogy itt táncolsz? Tudtommal én vagyok az egyik legjobb barátod.

– Le vagyok égve, és kellett egy kis plusz pénz. Szégyelltem, hogy másként nem tudom megkeresni. – Megadom magam, és visszamegyek vele, de nem messze az ajtótól megállok, mert leülni sincs kedvem. A színpadon jelenlévő fiúkat már alig takarja valami, persze Sehun tekintete rögtön rajtuk állapodik meg. Nem baj, felőlem az összeset sorban megdöntheti, csak Luhan hyungtól tartsa távol magát. Engem abszolút nem hoz lázba egyik sem, sőt, idegesít, hogy ezt kell néznem, úgyhogy inkább a közönséget kezdem pásztázni, hátha megtalálom hyungékat. Amikor Sehunra pillantok, felfedezem, hogy már ő sem a vetkőző showban gyönyörködik, epekedve meresztgeti a szemét Luhanra, aki Minseok hyung vállára hajtja a fejét, és zavartalanul nevetgélnek, ahogy ennek lennie kell a rend szerint.

– Jól táncolsz, nincs miért szégyellned magad. Azért viszont annál inkább kéne, hogy rámászol egy srácra, akinek van barátja. Azt hittem, tabu nálad az, aki párkapcsolatban él.

– De Lu túlságosan bejön. – Szépen vagyunk, már becézgeti is. Nem tetszik ez nekem!

– Sürgősen verd ki a fejedből Lu-t, mert különben kénytelen leszek én kiverni belőle.

– El sem tudod képzelni, mennyire kiverném. Bár az még jobb lenne, ha ő verné ki… – Kaján vigyorára egy szemforgatással válaszolok, miközben az aggodalmam nagyobb fokozatra kapcsol. Nem elég nekem a saját nyomorom, még ezen is idegeskedhetek. Sehun nem úgy néz Luhanra, mint egy megszerzendő zsákmányra, hanem mint egy fiúra, akivel járna, és ilyet még sosem tapasztaltam nála. De mit játszom én itt a jó Istent? Ha Luhan összeszűri a levet vele, akkor nem szereti igazán hyungot, és ha nem szereti őt igazán, akkor jobb is, ha ez minél előbb kiderül, és szakítanak. Ha viszont szerelmes belé, akkor Sehun akárhogy teperhet, nem fogja megkapni. – Szerintem te azért pörögtél rá annyira erre a témára, hogy eltereld a szót arról, ami közted és Kai közt folyik.

– Ki a franc az a Kai?

– Hát Dr. Szexi alias Kai, a Három Muskétás megálmodója. Biztos azért nem használja a saját nevét, nehogy az alapján megtalálják. Most már azt is értem, miért ragaszkodott a fátylakhoz.

– De azelőtt te sem tudtad, hogy orvos. Honnan jöttél rá, mire visszatértünk?

– Lu mondta el, de azt nem vágom, ő honnan tudja. Lehet, hogy szoktak néha dumálni. Azt meg, hogy egy helyen melóztok, abból feltételeztem, ahogy egymásra néztetek. Mondjuk én nem szoktam így nézni egy munkatársamra sem, kivéve, ha meg akarom szerezni, de ez mellékes.

– És ő… Minden alkalommal felhív valakit a színpadra?

– Nem, ez általában az én reszortom. Te vagy az első, akit felhívott, és akit megcsókolt. Ugye tudod, hogy erről be kell számolnom Jongdae-nak? Én mindkettőtökhöz lojális vagyok, hiába ismerlek téged régebb óta. És te még nekem papolsz, amikor ő imád téged.

– Befognád végre? Össze sem ért a szánk a fátyol miatt.

– A baj csak az, hogy láttam rajtad, hogy piszkosul szeretted volna megsemmisíteni azt a fátylat. Ha nem választott volna el titeket, azonnal ledugtad volna a nyelved a torkán. Szikrázott köztetek a kémia, ezt még a vak is látta, Baek. Ha egy kicsit tovább cicáztatok volna egymással, kigyulladt volna a klub.

– És akkor mi van? Jongdae-ba vagyok szerelmes, és nem csaltam meg, akármit állítasz! – Ha ezt fogom hajtogatni a halálom napjáig, vajon egyszer majd elhiszi nekem? Én elhiszem magamnak egyáltalán? Nem csaltam meg, pont. Szeretem őt, felkiáltójel. Kim dokit szeretem, kérdőjel, kérdőjel, kérdőjel.

– Tudod mit? Megveheted a hallgatásomat. Hozz össze Lu-val, vagy várj, mondok jobbat! Hozz össze a szexi dokival. Vagy mindkettővel, a sorrendet te döntheted el. – Na, most lett elegem az egész napból! Eddig magam előtt is rejtegettem Kim doki iránt táplált vonzalmamat, erre nem elég, hogy reggel bevallottam Soo-nak, most még Sehun is ezzel zsarolgat. Azt csinál, amit akar, engem nem érdekel. Elfáradtam, és másra se vágyom, csak az ágyam ölelésére. Kivételesen örülök annak, hogy Jongdae az anyukájánál alszik, mert magányra van szükségem. Általában nem szeretek egyedül lenni, de ez egy olyan este, ami nagyon erősíti a szabályt. Hallom, hogy Sehun kiabál utánam, de eszem ágában sincs megállni. Amikor a hamarosan világra jövő babára gondolok, békesség tölt el, úgyhogy nagy erőfeszítések árán próbálok rá koncentrálni, hogy legalább ne a taxi hátsó ülésén hulljak darabjaimra. Majd otthon földhöz vágok néhány kezem ügyébe kerülő dolgot, de azért arra figyelni fogok, hogy ne törékeny tárgyak essenek ámokfutásom áldozatául, hogy ne hagyjak nyomokat.