Nyugi Doki - Nyolcadik szívdobbanás

Szívpróba

Hétfőn reggel a buszon ülve kapok egy SMS-t Kim dokitól, hogy beosztották egy sürgős esethez, úgyhogy nem tud velem kávézni. Ha ezt előbb tudom meg, legalább még fél órát az ágyban tölthettem volna, de most már mindegy. Egyedül viszont semmi kedvem lemenni a büfébe, mert még inkább ki lennék szolgáltatva a többiek rosszindulatának, ezért a lehető leglassabban öltözök át, de még így is van egy kis időm a kezdésig. Hirtelen ötlettől vezérelve felmerészkedek a galériára, ahonnan az orvos tanoncok figyelemmel szokták kísérni a műtéteket, melyeken nem vehetnek részt, hogy addig is nézés útján tanuljanak. Nekem nincs itt keresnivalóm, de amíg nem szólnak rám, maradok, úgyis csak pár percről lenne szó.

Egy hete Kim dokival ültem ezen a helyen, mert pár óra erejéig sem volt hajlandó elszakadni a kórháztól. Elhívtam magammal egy közeli étterembe, de egy alkalmat sem hagyhat ki a tanulásból, úgyhogy ragaszkodott a maradáshoz. Azt mondta, társulhatnék hozzá, és hogy a büfés szendvics is megteszi, így megtartottuk első közös piknikünket. Ennél százszor jobb helyeket ismerek az ilyesfajta szórakozás lebonyolítására, de mit csináljak, hogy ha őt egyszerűen nem lehet innen kirobbantani? A szendvics kicsi volt, száraz, és cseppet sem csillapította az étvágyamat. Az előttem játszódó jelenet meg nem tudta lekötni a figyelmemet, mert túl sok vér volt benne, viszont egy George Clooney hasonmás sem vonult fel, akit kedvemre mustrálhattam volna. Úgyhogy jobb híján őt néztem. Illetve ha bármilyen érdekfeszítő esemény történt volna a műtőben, akkor is őt néztem volna. Jó, ha kettőt harapott a szendvicséből, a továbbiakban nagy izgalmában csak a kezében szorongatta. Szerintem észre sem vette, hogy őt figyelem, annyira belemerült az eseményekbe, mintha ő is a gyógyítók közt lett volna. Szabad kezével olyan mozdulatokat tett, mintha ő tartotta volna a szikét, az arca pedig teljesen átszellemült, annyira koncentrált. Bolond módon azt hittem, hogy majd beszélgetni fogunk, megvitatjuk a nap történéseit, ahogy kávézás közben szoktuk, de nem akartam kizökkenteni abból az állapotból, amibe került. Igazából nem unatkoztam, mert percenként más reakciókat produkált, amit érdekes volt végigkövetni. Amikor az operáció a tetőpontjához ért, vakon a kezem után nyúlt, és olyan erősen megszorította, hogy elrántottam volna, ha nem esett volna olyan jól az érintése. Tudat alatt cselekedhetett, nem is gondolt bele, hogy mit csinál, nekem mégis sokat jelentett az a pár perc, amit kéz a kézben töltöttünk. Amikor visszahúzódott a saját térfelére, nem láttam zavartságot rajta, mintha magától értetődő lenne, hogy a közelségemre volt szüksége egy ilyen felfokozott idegállapotban. A kezem fázott az övé nélkül, és sajnáltam, hogy nem tartott tovább a krízis, mert akkor hosszabb ideig érezhettem volna a melegét. A végén sokáig szabadkozott, amiért ezzel az egésszel fárasztott engem, és megígérte, hogy egyszer tényleg eljön velem valami kórházmentes környezetbe. Húztam egy kicsit, mivel szeretem kiakasztani, de valójában bármikor megismételném ezt a furcsa és nem mindennapi időtöltést, ha velem van. Sőt, ahogy a mellékelt ábra mutatja, már nélküle is itt kötöttem ki, bár ezúttal meg az motivált, hogy megleshetem munka közben.

Sokan vannak a műtőben, idősebbek, fiatalabbak egyaránt, és az arcukon ülő gondterheltségből leolvasható, hogy komoly esettel állnak szemben. A beteg talán a harmincas évei közepén járhat, férfi, de ennél többet nem tudok megállapítani. Vajon mi történhetett vele? Lehet, hogy néhány órája még a feleségével szeretkezett, vagy a gyerekének olvasott esti mesét, most meg ott fekszik, mint egy darab hús, akinek az életéért idegenek küzdenek. Nem fél attól, hogy elrontanak valamit? Tudja egyáltalán, hogy mi folyik körülötte? És elbúcsúzott tőle a családja arra az esetre, ha nem jön ki onnan élve?

Ezek a gondolatok nyomasztanak, és amikor a beteg hirtelen sok vért kezd veszíteni, megfordul velem a világ. Hogy lehetek ennyire nyomi, hogy egy csepp vér látványától el tudnék ájulni, pedig már nem vagyok óvodás… Tekintetem megállapodik Kim dokin, mert tulajdonképpen miatta vagyok itt. Meg akartam lesni munka közben, és ha őt nézem, a körülmények nem fognak zavarni. Homlokát ráncolva, szemöldökét összevonva erősen koncentrál, az arca sosem látott aggodalmat tükröz. De ennek ellenére sem hagyja el az erő és az akarat. Tudom, hogy amikor mások azt mondanák, ne küzdjünk tovább, mert nincs értelme, ő a végsőkig fog harcolni. Összerezzenek, amikor valaki hátba vág, és vidámságot színlelő hangja felcsendülése után arra is fény derül, szerencsétlenségemre ki foglal helyet a balomon.

– Mit keresel itt, bohóc srác? – Direkt elkerültem a kajáldát, nehogy összefussak vele, erre itt sem lehet nyugodalmam? Mit vétettem ellene, amiért folyton engem zaklat?

– Kíváncsi voltam, milyen műtétről maradtál le már megint. És te mit csinálsz errefelé? Tudtommal ez a hely a tanulni vágyók részére jött létre, de azt gyanítom, te csak akkor jelensz meg, amikor Kim doki tartózkodik a műtőben, hogy negatív energiákat küldj neki. Örülnél, ha valaki meghalna a keze alatt, ugye? Nem sajnálnád a beteget, boldogság járna át, amiért hibázni láttad. De tudod mit? Ő sosem hibázik. És ha egyszer eljön az a nap, hogy mégis, az sem lesz baj, hiszen mi, emberek elkövetünk hibákat, egyikünk sem született tökéletesnek.

– Szeretsz engem analizálgatni, mi? Szerintem te meg azért vagy itt, hogy őt nézhesd. A fehér köpeny szépen kiemeli a kreolos bőrét, igaz? Elképzelted, hogy te fekszel a műtőasztalon, és miután megmenti az életedet, mennyei örömökben részesít? Mindenki a kinézete miatt imádja őt, pedig ez nem egy modellügynökség. De csalódást kell neked okoznom, Baekhyun, mert ő azt szereti, ha futnak utána, de sosem megy tovább, ha arra kerülne a sor.

– Tapasztalatból beszélsz? Egyébként adok neked két jó pontot. Egyet azért, mert megjegyezted a nevem, és egyet azért, mert ilyen folyékonyan és összefüggően el tudtál mondani több mondatot egymás után kínai létedre. És nem hinném, hogy a rezidensek meg a szakorvosok külső alapján választanának maguk mellé gyakornokot. Ez egy kórház, ahol emberek tucatjaiért harcolnak naponta. Szerinted rajtad kívül van arra másnak ideje, hogy ilyen faszságokon agyaljon? Ő szívvel-lélekkel végzi a munkáját, amíg te minimum a kislábujjadat adod bele abba, amit csinálsz.

– Azt hiszed, vicces vagy, amikor a származásomon poénkodsz? Hidd el, már hozzászoktam. Mellesleg ha kapnék rá esélyt, megpróbálnám a többi lábujjamat is beleadni a melóba.

– Szerintem neked üldözési mániád van. Én sosem támadok, csak védekezem. Majd ha egyszer normálisan fogsz hozzám szólni, az én reakcióm is normális lesz. Addig viszont ne várd azt, hogy neked adjak igazat.

– Kivételesen nem is támadtalak le. Megkérdeztem, mit keresel itt, és hiszed vagy sem, nem rossz szándék vezérelt. Bezzeg neki akkor is igazat adnál, ha lehazudná a csillagokat az égről.

– Ugye nincs egy woodoo babád, amit szurkálni szoktál, amikor Jonginra gondolsz?

– Ki az a Jongin? – Végre sikerül teljes mértékben összezavarnom. Úgy tűnik, kibillentettem az utálkozó szerepből, legalábbis arra az időre, amíg nem unja meg a várakozást a válaszomra. De eszem ágában sincs elárulni, hogy Kim dokira céloztam, mert a végén még én leszek a felelős azért, ha valami kínai átkot szór rá, amiért jó tippet adtam neki. A feszültség oldódni kezd bennem, amikor arra gondolok, hogy lehetséges, hogy az egész kórházban csak én tudom Kim doki keresztnevét az apján kívül. Másnak ez egy semmiség lenne, de én ennek tudatában még közelebb érzem magam hozzá. – Figyelj, Baekhyun, én mindenkit bírtam ebben a kórházban kivéve egy személyt. Amióta megérkeztél, az általam nem kedvelt személyek száma kettőre nőtt, úgyhogy azt ajánlanám, húzd meg magad. Ja, és szeretnélek megkérni arra, hogy szólíts hyungnak! – Remek, eddig tartott a feszkómentes időszak: kábé fél percig. Ha tehetném, nem is beszélnék vele, és akkor nem lenne arra szükség, hogy hyungnak hívjam. Miért nem tud egyszerűen levegőnek nézni? Én nem kötnék bele, ha szembe sétálna velem a folyosón, vagy ha leülne mellém, szépen csendben folytatnám a dolgom. Ő járkál folyton lövésre kész pisztollyal, ezért kénytelen vagyok ellentámadásba lendülni.

Mielőtt elmennék, mert nem vagyok hajlandó tovább asszisztálni a játszmáihoz, lenézek, és pont találkozik a tekintetem Kim dokiéval. Látszólag nagy a fejetlenség a műtőben; mindenki kapkod, és bár nem hallom, de valószínűleg kétségbeesetten kiabálnak mindenféle segítségül szolgáló eszköz után. A doki elmosolyodik, amikor meglát engem, és az aggodalom helyét átveszi a higgadt elhatározás az arcán. Mond valamit a többieknek, és keze gyors tempóba kezd a beteg testén. Most csak ő dolgozik, mások a kellékeket adogatják oda neki, amire éppen szüksége van. Az ujjaim ökölbe szorulnak, és minden erőmmel azon drukkolok, hogy sikeres legyen a műtét kimenetele. Tudom, hogy ez milyen fontos számára, és valamilyen ostoba okból kifolyólag szeretném azt hinni, hogy az ruházta fel újult energiával, hogy engem meglátott. Yixing tovább magyaráz mellettem, de teljesen kizárom a mondandóját, és egy idegesítő légy zümmögésének konvertálom át a fejemben. Lassan mennem kéne, de nem tudok. A helyemhez szegez az izgalom, nem távozhatok úgy, hogy nem derül ki az eredmény.

Fogalmam sincs, mennyi idő telik el, lehet, hogy csak percek, amik óráknak tűnnek, mert teljesen belefeledkezem az esemény követésébe. Olyan mintha egy meccset néznék: nem tudhatom, hogy végül a halál győzedelmeskedik-e, vagy a szuperdokinak sikerül a lefújás előtt bevinnie a győztes gólt. Amikor végez, elismerően kezet fognak vele, hátba veregetik, az egyik nővér még magához is öleli, és mivel mindenki lelkesnek látszik, sikernek könyvelem el a befejezést. Érezhető a hangulatváltozás a helyiségben; mosolyognak, és lassanként kiszállingóznak a folyosóra, csak Kim doki marad, hogy megbizonyosodjon arról, jó munkát végzett-e. Engem is körülleng az élettel teli légkör, és olyan boldogság árad szét a testemben, mintha most estem volna túl életem legjobb randiján. Ha rám ilyen hatással van ez, mit érezhet a doki? Ki tudja, egy sikeres műtét talán egy orgazmussal is felér számára.

Újra felnéz, mintha arra számítana, még mindig ott vagyok, és örömmel konstatálja, hogy jól tippelt. Integetek neki, és az ujjaimmal egy V betűt formázok, amitől a mosolya kiszélesedik.

Leszaladok a büfébe, és veszek neki egy teát, de az irodája elé érve megtorpanok. Ha az asztalán hagyom a bögrét, akkor egyrészt ki fog hűlni a tea, mert ki tudja, mikor fog idejönni, másrészt félek Yixingtől. Mi van, ha ide is követett, és csak a megfelelő pillanatra vár, hogy mérget csempésszen Kim doki italába? Lehet, hogy én is paranoiás vagyok, de egyszerűen nem merem itt hagyni a bögrét, inkább tétován a műtőhöz osonok, amit az előbb fentről néztem. Nem illene átlépnem a küszöbét, semmi közöm ehhez a területhez, és valószínűleg a doki ugyanezen a véleményen lesz. Az egy dolog, hogy a büfében, a kórtermekben vagy az irodájában szívesen lát, de a műtő szent helynek számít, nem akarom a jelenlétemmel lehúzni a nagyságát. Mialatt azon tépelődöm, mi tévő legyek, kinyílik az ajtó, és a doki egy szó nélkül beránt, hogy gyorsan eltűntessen a külvilág szeme elől. Bár a galériáról ugyanúgy láthatnának, de jelenleg nem tartózkodik ott senki, mivel a műtét befejeződött. A nagy hévben kicsit kilöttyen a tea, de nem zavar, hogy ragacsos lett a kezem, mert olyan jóízűen hajtja fel a bögre tartalmát. Mondjuk, nem értem, mit élvez azon a borzadályon, mert amikor egyszer megkóstoltam, csak az akadályozott meg abban, hogy visszaköpjem azt a keserű löttyöt, hogy nem az én poharamról volt szó. Konkrétan olyan voltam, mint egy ostoba tini lány, aki a mennyekben érzi magát, miután a szája olyan felülettel érintkezik, amihez korábban az imádottja ajkai értek. És még én szólom le a csajokat a viselkedésük miatt, pedig néha túl is szárnyalom őket.

– Honnan tudtad, hogy az ajtó előtt ácsorogtam?

– Mert ismerlek. – Hmm, milyen egyszerű válasz, és mégis mekkora hatással bír rám. De hogy állíthatja, hogy ismer, amikor még azt sem tudja, mi rejtőzik a festék meg a paróka alatt? Nem tud a magánéletem részleteiről, ahogy én sem vagyok tisztában egy csomó dologgal vele kapcsolatban. Ettől függetlenül én is úgy érzem, hogy ismerem őt. Jobban, mint Yixing, jobban, mint bárki más ezen a helyen. – Köszönöm, hogy velem voltál. Te adtál ma erőt.

– Azért ehhez ne szokj hozzá, mert nem lehetek mindig melletted. – Ez részben igaz, részben meg poénnak szántam, ami elkomoruló arcából ítélve nem ért célba. Komolyan azt szeretné, ha mindig együtt lennénk? Á, ez baromság! Nyilván kimerült a műtét miatt, és másra sem vágyik, mint egy pihentető alvásra, de arra várhat még egy jó darabig. Észreveszem, hogy a férfi, akinek megmentette az életét, már nincs a helyiségben; biztos átszállították az egyik kórterembe, hogy nyugodt körülmények közt térhessen magához. Ez azt jelenti, hogy csupán ketten vagyunk a műtőben, amitől egyre kényelmetlenebbül érzem magam. Pedig a lift sokkal szűkösebb volt, de akkoriban nem álltunk olyan közel egymáshoz, mint most.

– Amúgy jó, hogy találkoztunk, mert lenne egy kérdésem. Emlékszel az ikrekre? Fellépnek egy iskolai darabban, amiben van néhány megerőltető mozdulat, amit orvosi felügyelettel Sera is megcsinálhat. A próbákon egy kirendelt kollégám volt mellette, de ő nem ér rá az előadás napján, ezért elmegyek helyette. Nincs kedved kicsit bohóckodni a műsorszámok között? A gyerekek biztosan örülnének, és szerintem az igazgatónak is tetszene.

– Ott leszek, csak add meg a címet és az időpontot. – Szóval lesz egy újabb alkalom, amikor a kórházon kívül találkozhatok Kim dokival. Valószínűleg nem tesz jót nekem, ha egyre többet vagyok a közelében, de ott legalább nem leszünk egyedül, és a munka majd eltereli a figyelmemet. Megszólal a csipogója, jelezve, hogy sürgősen várják egy másik helyen. Ez egy égi jel lehetett, mert véget vetett a kínos szituációnak. Fellélegzem, amikor kilépünk a folyosóra, és mosolyogva integetek a távolodó doki alakjának, mintha azzal, hogy kiszabadultam a teremből, az engem fojtogató érzelmek egy-kettőre köddé váltak volna.

***

Izgatottan sétálok be a robosztus épületbe, ahol azon nyomban megrohamoznak az emlékek. Sokszor visszavágyom a felhőtlen gyerekkor gondtalan mindennapjaiba, főleg mostanában. Kölyökként mindig helyet akarunk cserélni a felnőttekkel, alig várjuk, hogy betöltsük a bűvös tizennyolcat, és azt hisszük, a világ végét jelenti egy ritka szarul megírt dolgozat, vagy az, hogy tiltja a szabályzat a hajfestést. Manapság jól végzem a munkám, nincs rám panasz, a hajam pedig pár havonta más színben pompázik, mégsem érzem azt, hogy bármit megtehetek csak azért, mert felnőttem. Sőt, kissrácként talán bátrabban viselkedtem volna bizonyos helyzetekben. Megint megcsap a megfutamodás szele, pedig régebben imádtam színpadon szerepelni. A mai előadásra nem gyakoroltam semmit, de félek, itt nem lesz elég az improvizáció, és utálom annak a gondolatát, hogy ezúttal a gyerekek szülei meg a tanárok is látni fognak. Amikor Kim doki felém sétál, megnyugvással tölt el a jelenléte, és elhatározom, hogy őt fogom nézni a közönség soraiban, az majd erőt ad a folytatáshoz. Felajánlotta, hogy elhoz kocsival, de balga módon ragaszkodtam a hőn szeretett tömegközlekedési formához. Nem arról van szó, hogy imádok több mint fél órát zötykölődni a buszon, de nem akartam, hogy megtudja, hol lakom, ahogy azt sem, hogy jelmez nélkül lásson. Előbb jöttem a megbeszélt időpontnál, hogy kényelmesen átöltözhessek, és jófiú módjára bemutatkoztam az igazgatónak, aki nyájasság mögé próbálta rejteni valódi véleményét.

Te jó ég, milyen jól néz ki az orvosi köpeny nélkül! Az egyetemen általában hétköznapi viseletben jelent meg, de attól már elszoktam. Sötétkék farmer emeli ki formás idomait, amit néhol enyhe szaggatások tarkítanak, és egy világosabb árnyalatú kék inget választott hozzá, aminek a legfelső két gombját hanyagul kigombolva hagyta. Na jó, csak nyaktól felfelé nézhetem, mert szabadon maradt kulcscsontja láttán összefut a nyál a számban. A kezemet meg le kell kötnöm, mert legszívesebben nagyobb szakadásokat hozna létre a nadrágján, hogy a szemem örömére tegyen azzal, hogy minél több szabad felület látszódjon a bőréből. Most még kínosabban érzem magam a jelmezem miatt, bár a nélkül sem érhetnék a doki nyomába.

– Baj van. Sarang eltűnt, az előadás meg két percen belül kezdődik. – Ennyit a megnyugvásomról! A kislány megkeresésére eredek nyomomban a dokival és Serával, aki képtelen fellépni a testvére nélkül. – Te hova bújnál, ha egy tizenkét éves kislány lennél?

– Egy olyan szobába, ami padlótól-plafonig idolok posztereivel lenne kitapétázva, és egy C.N.BLUE-s párnát ölelgetve énekelném az I’m sorryt. – Azt nem kell tudnia a dokinak, hogy huszonöt éves pasi létemre ugyanezt csinálnám, így is szem forgatva mered rám.

– Szerintem szimplán bezárkózott a lány vécébe, csak az a kérdés, hogy melyikbe. – Ésszerűbben hangzik, amit mond, de ha lenne egy idolok képeivel kidekorált terem az iskolában, biztosan azt választotta volna. Sera és a doki az emeleten maradnak, én meg az egy szinttel feljebb található mosdót célzom meg. Magamban azért fohászkodom, nehogy arra tévedjen egy anyuka, amikor belépek. Szipogásra leszek figyelmes, ami azt támasztja alá, hogy az utolsó fülkében kuporog, és hála a magabiztos meggyőzőképességemnek, kis kérlelés után kinyitja az ajtót, és kimerészkedik, hogy óvó karjaim közt találjon vigaszt.

– Ez a hülye előadás Sera álma, én nem akarok ott lenni. Lámpalázas vagyok, utálom, ha bámulnak, az egész műsor körüli felhajtást utálom. De Serának itt is szüksége van rám, ahogy a kórházban is, ezért mellette kell lennem. Muszáj. A kórház nem zavar, legalább addig sem kell suliban lennem, de nem tudok csak miatta színpadra állni. Próbáltam, de nem megy.

– Lányok, hova szeretnétek menni? – kérdezem hátrafordulva az anyósülésen. Miután vázoltam Sarang problémáját a testvére előtt, konkrétan megszöktünk, mert közölte, hogy annyira őt sem érdekli a dolog, inkább a mi társaságunk mellett döntött a színpad helyett. Kim doki idegesen indította be a motort, mindenképpen szólni akart a szülőknek, meg a fellépés is aggasztotta. Mondtam neki, hogy a szülőket nem vonhatjuk be ebbe, mert ők biztos visszarángatnák az ikreket, és szereplésre kényszerítenék őket. Hagytunk nekik egy üzenetet, hogy ne ijedjenek meg túlságosan, bár tisztában vagyok vele, hogy a tűzzel játszunk az ilyen akciók során. Azzal kapcsolatban is próbáltam nyugalomra inteni a dokit, hogy az előadás nem fog fuccsba menni a lányok távolléte miatt, sőt, a beugróknak szerzünk egy jó napot azzal, hogy rájuk kerülhet a sor. Az én hiányomnak meg az igazgató fog a legjobban örülni, mert legalább fáraszthatja az unalmas monológjaival a nagyérdeműt a szünetekben.

– A Rémálmok házába! – jön az egyöntetű válasz. Speciel én még életemben nem hallottam a helyről, mondjuk, már csak a neve alapján kiráz a hideg. Kim doki is rosszallóan csóválja a fejét, de úgy tűnik, egy gyerek kérésének ő sem tud ellenállni, mert engedelmeskedik a lányok navigálásának, aminek köszönhetően negyed órán belül a kétes kinézetű épület előtt vagyunk.

– Üdvözöllek titeket a Rémálmok házában – kezdi egy vámpírra hajazó pasi, akinek a társaságában nem érzem magam olyan nyomorultul a bohóc maskarát viselve. – A hölgyeknek az alsó szintet ajánlanám, mert ott gyerekekre szabott játékok találhatók, ahol felkészült személyzet figyeli minden lépésüket, és rögtön cselekednek, ha baj van, de eddig sosem volt erre precedens. Ti pedig megismerkedhetnétek a felső szinttel, ahol öt szimulációs szoba található, és ha mindet végigcsináljátok, nyerhettek két millió wont. Öt percet kell tartózkodnotok mindegyikben, ha nem bírjátok, csak nyomjátok meg az ajtó mellett található piros gombot, és a játék azonnal véget ér. Viszont akkor a nyereménynek is lőttek. Négy szobában a mi általunk betáplált program szerint működik a gépezet, de az utolsóban a saját legnagyobb rémálmotokat kell a gép tudtára adnotok, mert az igazi kihívás annak a legyőzése lesz. – Az ikrek visongva ugrálnak, és azért rimánkodnak, hadd mehessenek be minél előbb a szellem labirintusba. A szüleik mellett nyilván nem lenne lehetőségük ilyesfajta kalandok átélésére, és nem kizárt, hogy hibát követünk el, amikor rábólintunk a játék kezdetére. Kim doki számot ad Sera szívproblémájáról, és azt kéri, hogy ha lehetséges, a leglájtosabb rémképeket tárják az ikrek szeme elé. Miután a lányok eltűnnek a sötétségben, kicsit ott maradunk az ajtó előtt, de amikor riadt sikolyok helyett csak felszabadult kacagás hallatszódik ki, mindketten kifújjuk a bent tartott levegőt. – Akkor… Bevállaljátok az emeletet? Ez egy megismételhetetlen élmény, és jelenleg ez az egyetlen hely a világon, ahol ilyen életszerűen tapasztalhatjátok meg a bőrötökön a történéseket. Ráadásul fizetnetek sem kell érte, mert még tesztelés alatt van a rendszer, annyira új, és ha sikeresen végighaladtok rajta, nyerhettek is.

– A koraszülött osztályon szükség lenne néhány új eszközre, amik használatával nagyobb esély van a babák túlélésére. – Ezzel azt akarja mondani, hogy részéről benne van a játékban? Teljes békességben ácsorogtam a gyerekekre várva, mert meg sem fordult a fejemben, hogy igent mondana a vámpír felvetésére. Én egy beszari alak vagyok; olyan, aki a saját árnyékát látva kiénekli a magas C-t ijedtében. A bohóckodáshoz sem volt kedvem, de ha tudtam volna, hogy itt kötünk ki, inkább rádumáltam volna Sarangot a szereplésre. De hát nemes célról van szó. Pici, védtelen, ártatlan babákról, akiknek másképp nem tudnék segíteni.

Így kerültünk az első ajtó elé, amin a „Titanic” felirat szerepelt. Egy elsüllyedt hajóban mi lehet a félelmetes? Túlzott magabiztossággal nyomom le a kilincset, mert azzal álltatom magam, hogy annál rosszabb nem lehet, hogy rám tör a sírógörcs a doki előtt a film végére gondolva. Kár, hogy nem tömködtem tele a zsebem zsepikkel, mert nem akarom az orromat jobb híján a ruhám ujjába törölni. Anyám, hány D-s ez a cucc, 20? Amint becsukódik mögöttünk az ajtó, nem úgy tűnik, mintha egy szobába léptünk volna, totál élethűen elevenedik meg előttünk a hajó, aminek sajnos nem a fedélzetén landolunk koktélt szürcsölgetve. Egy szekrényszerűségen egyensúlyozva próbálom a víz felett tartani magam, ami teljes mértékben nem sikerül, de a görcsös kapaszkodást nem adom fel, mert utolsó mentsváramként tekintek a bútordarabra. Oldalra pillantva észreveszem, hogy a dokinak még annyi száraz felület sem jutott, mint nekem, és úgy vacog, hogy hallom a fogai összekoccanását. A picsába, Rose lehet, hogy hagyta, hogy a szerelme a vízbe fagyjon, de én nem fogom. Nem mintha Kim doki a szerelmem lenne, de akkor sem bírom végignézni a szenvedését. Megpróbálom feljebb rángatni, de ezzel csak annyit érek el, hogy én is lejjebb csúszom, ráadásul az ujjaim annyira el vannak gémberedve, hogy képtelenség visszatornáznom magam előző pozíciómba. Ilyen csontig hatoló hideget még életemben nem tapasztaltam. Az első két percben rohadtul fáj a kislábujjamtól kezdve a folyamatosan összekoccanó fogamig mindenem, pluszba szerencsésen ráharapok a nyelvemre, úgyhogy még a vér fémes íze is gondoskodik a hangulatom fokozásáról. A fennmaradó időben viszont nem érzek semmit, ami még jobban megrémít. Hogy lehet valami ennyire valóságos, amikor nem történik más, minthogy egymás mellett ülünk egy kurvára fagyos szobában?

– Mit tennél… ha tudnád… hogy pár percen belül meg fogsz halni? – kérdezem a dokitól, bár nem csodálkoznék azon, ha nem értené, amit mondok. Becsukja a szemét, de nem tudom eldönteni, hogy azért mert valami szépre gondol, vagy, mert már nem tudja nyitva tartani.

– Megcsókolnám azt, akit egyébként nem merek… – Annyira lilák az ajkai, mint egy átkozott padlizsán, én pedig kényszert érzek arra, hogy felmelegítsem őket. Nem vezérel semmilyen mögöttes szándék, á, dehogy, csak a túlélés reményében kezdem dörzsölgetni az ujjammal. Más módszerek is vannak a felmelegítésükre, de annyira még nem vette el az eszem a hideg, hogy olyasmihez folyamodjak. Ugyanakkor nem tudok nem gondolni arra, hogy mennyire szeretnék annak a mázlistának a helyében lenni, akinek az utolsó csókját ajándékozná.

Hirtelen semmivé foszlik a jégtáblákkal telített víz, és minden egyéb, amit körénk varázsoltak. Egy szürke, üres szoba padlóján fekszem szorosan a dokihoz simulva, az ujjam még mindig gyönyörű, telt ajkain pihen, mintha odafagyott volna. Gyorsan elkapom a kezem, mert ami a szimuláció alatt természetesnek tűnt, a valóságban a legnagyobb bűnnek számít. A szobában maxra állították a fűtést, hogy minél hamarabb átmelegedjünk, de beletelik egy kis időbe, mire tovább tudunk menni; még jó, hogy a szünetek hosszúságát nem szabták meg. Viszont egy csepp nedvesség sincs a ruhánkon, pedig a történtek alapján csavarni lehetne belőlük a vizet. Mikre nem képes ez a XXI. század!

„Szellem kastély” olvasható a második ajtón, szóval itt már a megnevezés sem kecsegtető. A bejárat túloldalán vaksötét fogad, ami ijesztőbb annál, mintha félkarú zombikat és falakon átsétáló kísérteteket látnék. Nem az lenne a lényeg, hogy mindenféle elénk vetített rondasággal kergessenek az őrületbe? Halálos csönd uralkodik, ami szintén nem tetszik, ezért a doki keze után nyúlok, aki nem húzódik el, de felkuncog a reakciómon. Arra legalább jó ez a hely, hogy legyen nyomós indokom a keze szorongatására, na. A félelmetes hang és a bokám köré fonódó csontos ujjak olyan hirtelen érkeznek a semmiből, hogy a némaságba intézett ordításom tripla erősséggel visszhangzik a helyiségben. Arrébb ugrok, remélve, hogy kiszabadítom a lábam a fogságból, mire átesek valamin, amiből orrfacsaró bűz terjeng, és ami elkapja a csuklómat. Éktelen üvöltésem nem csillapodik, mert a menekülő utamat meg nem szűnő akadályok borítják, és az egész sokkal rosszabb így, hogy nem tudok felkészülni a következőre a látáshiányból adódóan. Mondjuk, ha látnám is őket, valószínűleg még hangosabban kiabálnék. Amikor valami olyan erősen ránt meg, hogy ráesek, hisztérikussá válok, és vergődve, rúgkapálva próbálok szabadulni, de egy kéz betapasztja a számat.

– Ne ilyen hangosan, az ikrek nem a szellemektől, hanem az ordibálásodtól fognak frászt kapni. – A tenyerét továbbra sem veszi el a számról, és közben érzem, hogy jár a hasa alattam a leplezni próbált kacagástól. Hogy lehet ennyire szemét? Tudja, hogy egy hajszál választ el attól, hogy a nadrágomba pisiljek, mint amikor kiskoromban rosszat álmodtam, erre csatlakozik az idegeimen táncolók népes hadához. Rácsapok a mellkasára, és elrugaszkodom, hogy minél messzebb kerüljek tőle sértődöttségemben, amikor egy fölöttem repkedő izé újra a testéhez présel. A denevér imitátor utánam kap, és egy pillanatra belefészkelődik a parókámba, ami egy újabb sikolyt csal ki belőlem. Kivételesen örülök neki, hogy az a szar a fejemen van, így legalább nem a saját hajamat bassza össze. A doki erősen tart az egyik karjával, a másikkal pedig száműzi a közelemből az idegesítő lényt, majd simogatni kezdi a helyét. Vajon a félelemtől ver ilyen gyors tempóban a szívem, vagy attól, hogy konkrétan a karjaiban fekszem, rajta, miközben az ujjai éppen a tarkómon barangolnak?

– Valami csöpög rám! Ez vér, ez biztosan vér! – Pánikom közepette megint hadonászni kezdek, de egy mozdulattal a hátam mögé csavarja a kezeim, hogy összekulcsolva ott tartsa őket. Nem fáj, gyengéden, ugyanakkor magabiztosan gondoskodik a mozdulatlanságomról. Felcserélődtek a szerepek, amit egy kicsit nehezen viselek. Eddig én intettem őt nyugalomra, ha necces szituba keveredtünk, de most én szorulok folyamatos vigasztalásra.

– Nyugi, ne törődj a körülményekkel. Képzeld azt, hogy a büfében vagyunk, és zárd ki a zavaró tényezőket, ahogy a bosszantó kollégákat szoktuk. Rám koncentrálj, csak mi ketten vagyunk – duruzsolja a fülembe. Csak mi ketten? Az sem jó, mert akkor olyan dolgokat szeretnék csinálni vele, amit mások előtt nem lehet. Valami éles dolog érinti a talpam, de már meg sem akarom fejteni, mi lehet az. A remegésem alábbhagy, és a szívem ritmusa is rendeződik, csak az a baj, hogy folyamatosan olyan parancsokat ad utasításba, amelyeknek nem engedelmeskedhetek. Nem elég, hogy harcolnom kell a ránk zúdított elemekkel, még a szívem is megleckéztet; de mit is várhatnék ettől a tiszteletlen, bajkeverő szervtől?

A második szobát is kipipálhatjuk, így következhet a „Lakatlan sziget” elnevezésű. Első ránézésre túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: aranysárga homokkal fedett part, aminek a puhaságát érzem a talpam alatt, kristálytiszta víz, aminek lágyan fodrozódó hullámai a lábujjhegyemet nyaldossák, szikrázó napsütés, képeslapokról iderepített pálmafák, szóval mondhatni tökéletes ez a szoba. De nyilván lesz bökkenő, nem is reménykedem abban, hogy a nem létező közös nyaralásunkat élhetjük át. Mindjárt megjelennek a zakkant majmok, amik kókuszdiót fognak a fejünkhöz hajigálni, vagy egy bennszülött csorda, akik friss hús gyanánt le akarnak vadászni. Elvetődöm a homokban, hogy minden egyes másodpercet kiélvezzek az elkerülhetetlen támadásig. Jaj, hogy én mennyire megnézném a dokit fürdőgatyában! Nem lehetne élethűbb ez a szimuláció? Elég hülyén nézünk ki beöltözve a tengernél, adhattak volna hozzáillő felszerelést is. Meg például egy flakon naptejet, hogy bekenhessem vele a hátát. Ó, baszki, nagyon meleg van itt. Mindjárt visszamegyek az első szobába, hogy egy kicsit lehűtsem magam. Rám vetül az árnyéka, majd lehuppan mellém, hogy a nap tovább barníthassa amúgy is bronzszínű bőrét. Azt hiszem, nem fogom megbánni, hogy belementünk ebbe a játékba, mert legalább olyan dolgokat élhetünk át együtt, amire egyébként nem kerülhetne sor. Felpattanok, amikor meglátok közeledni egy cicát, és gügyögve felé szaladok.

– Baekhyun, ne érj hozzá! Ez egy csapda, ne sétálj bele ész nélkül. A valóságban is rosszul jártál, amikor megharapott az a kutya, szerinted ebből mi lesz? – Nem hallgatok rá. Miért is tenném, amikor nekem még a szívem sem parancsolhat? Végighúzom a kezem a cica selymes bundáján, aztán hátraugrom, mert egyre nagyobb és nagyobb lesz, míg végül egy oroszlán méreteit nem ölti magára, és úgy vicsorog rám, mintha megtalálta volna aznapi vacsoráját. Kim doki megragadja a kezem, hogy belegázolva a tengerbe magunk mögé utasítsuk a vadállatot. Mélyebbre úszunk, de néha megállunk, hogy egy nagy adag vizet játékosan a másik arcába fröcsköljünk. Amikor elfáradok, a víz tetejére fekszem, és nevetve nézem, ahogy a doki delfin módjára úszkál körülöttem.

– Mit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre? És tilos a sztetoszkópot vagy a szikét mondani.

– Miért? Mi van, ha találkoznék egy hajótörést szenvedett gyönyörű lánnyal, aki megsérült, és aki arra várt, hogy valaki megmentse? Na mindegy. Akkor… téged vinnélek magammal.

– Komolyan kérdeztem. Nem kéne mindenből viccet csinálni, doki!

– Komolyan mondtam. Ezen a rémunalmas helyen kellenél, hogy szórakoztathass.

– Arra megfelel egy jó könyv is. Ha gondolod, szívesen ajánlok párat.

– De egy könyv lapjának nincs ilyen finom tapintása. – Az arcomra simít, fölém hajol, én pedig biztosra veszem, hogy ezek a szemek előbb fogják a halálomat okozni bármelyik vérszomjas lénynél, amit ránk küldenek. Olyan mintha az idő megállt volna, mert nem létezik, hogy még nem telt le az öt perc. Mi van, ha a földszinten összegyűlt a személyzet, és most annak drukkolnak, hogy csókoljuk meg egymást? Ha műsoroznánk nekik egy kicsit, talán még a „gázsinkat” is megemelnék. Itt a vissza nem térő alkalom, meg kell csókolnom. Fel kéne emelnem a kezem, a tarkójára csúsztatnom, és olyan közel kéne húznom magamhoz, amilyen közel lehetséges. Látom rajta, hogy ő is akarja; a tekintetében bujkáló vágy nem a szimuláció része. Megteszem, és amikor kimegyünk innen, elfelejtjük az egészet. Nem lesz valós, ahogy a szellemek sem, és ha végre megkapom, talán le fogok nyugodni. Igen, mert ha beteljesítek egy vágyat, amit olyan rég hajkurásztam, nem lesz érdekes a továbbiakban. Vagy annyira jó lesz, hogy minél többre és többre fogok vágyni, és nem tudok majd egyel megelégedni. – Az ott egy cápa! – Tessék? Ez valami szleng? Ezzel azt akarja mondani, hogy „mire vársz, csókolj már meg végre”? Kirángat álmodozó pózomból, és sebes tempózásba kezd, engem maga után húzva. Hátrasandítva látom, hogy tényleg egy kibaszottul igazinak tűnő cápa követ minket, úgyhogy kiszabadítom magam a doki szorításának fogságából, hogy ne hátráltassam őt, és a példáján felbuzdulva a tőlem telhető leggyorsabb üzemmódba kapcsolok. A parthoz érve azonban ott vár minket az oroszlán, tehát megrekedtünk a nagyon rossz és a szintén nagyon rossz közt. Most el kéne döntenem, hogy melyik halálmód a tetszetősebb? Marcangoljon szét egy oroszlán, vagy az által vérezzek el, hogy egy cápa letépte a lábam? Mellesleg ha meghalunk a szimuláció alatt, az a valóságban is megtörténik?

– Hála a magasságosnak! – fújtatok, amikor a vérengző fenevadakból csupán elmosódott körvonalak maradnak. A romantikázásnak köszönhetően nem jutott sok idő a véres jelenetekre. A negyedik szoba elnevezése nem is lenne rossz, de miért szerepel egy kérdőjel a „vidámpark” után? Nem baj, ha az előzőket megcsináltuk, ez sem állhat az utunkba.

Beleveszek a játékok forgatagába, mert kiskoromban imádtam ezt a helyet, mondjuk, én beértem az óriáskerékkel meg a körhintákkal, a doki viszont egyre merészebb cuccokra csal fel. A hullámvasút még oké, bár én nem tapsikolnék meg integetnék nagy bátran, inkább görcsösen kapaszkodok, amibe lehet. Széles mosolya kisfiús vonásokat kölcsönöz neki, amitől még jobban beleillik a környezetbe. Ki tudja, lehet, hogy most jár életében először vidámparkban, akkor meg érthető a nagyfokú lelkesedése. Végül is, nem rossz befektetés ez a játék. Fél órán belül eljuthatsz a Karibi-szigetekre, aztán Disneylandbe csöppensz hirtelenjében, mindezt ingyen, illetve még fizetnek is, ha végigcsinálod. Hülyék lettünk volna kihagyni egy ilyen páratlan alkalmat! Azért fejjel lefelé lógva átértékelem előző gondolatmenetemet, nem értem, a doki mit élvez ezen. De ő ebben a pózban is úgy vigyorog, mintha az arcára tetoválták volna azt a boldogságot tükröző görbületet. Ha ezek után telihányom a szobát, ugye nem kell itt maradnom kitakarítani? Arra számítok, hogy a dodzsemek heves egymásba ütközése fogja a veszélyt jelenteni, de nem adják olyan könnyen a győzelmet. Egyszer csak arra eszmélek, hogy egy két méteres Mickey egér kikapja a velem szemben lévő kocsiból a dokit, és a szemem láttára ütlegelni kezdi. Nem hallat fájdalmas nyögéseket, de eltorzult arcvonásaiból látom, hogy nagy a baj. Főleg amikor Mickey segítségül hívja kedves barátait Donald és Goofy személyében. Ezt nem bírom sokáig nézni. Az ujjam már a piros gombon van, hogy leállítsam ezt a beteg játszmát, de a doki nemet int a fejével. Persze, nem hiszem el, hogy ő nyugodtan végignézné, ahogy engem péppé vernek, miért várja el tőlem, hogy én ezt tegyem? Hátulról behúzok egy jókorát Mickeynek, aki felém fordul, és megtorlásul engem vesz üldözőbe. Bassza meg! A fene se gondolta volna, hogy ez a patkány ilyen nagyokat tud ütni. Ha kiveri az egyik fogam, a pótlását is fizetni fogják? Az erős ökölcsapások mellé egyfolytában röhög azon az idegesítő hangján, amit alapból is utálok. Rohadjak meg, ha ezek után Walt Disney filmet fogok nézni! És hogy megkoronázzuk ezt az abnormális mesét, megjelenik Mulan egy pisztollyal a kezében, amit pontosan rám szegez. Még jó, hogy nem Csipkerózsikára bízták ezt a nemes feladatot, ő túl ártatlan lett volna a szerephez. A helyzet kezd egyre bizarrabbá válni, és azon gondolkozom, mi vezethetett oda, hogy tudatmódosító szerekhez nyúljak. Mert azt képtelen vagyok elhinni, hogy tiszta az elmém. Az az őrült ribanc kibiztosítja a fegyvert, én meg magamban elbúcsúzom azoktól, akiktől élőben nem tudtam. Gyönyörű halál lesz, mondhatom; nem lepne meg, ha a pap felröhögne a temetésemen a földi pályafutásomat taglalva.

Egy fülsüketítő dörrenés után arra várok, mikor esek össze, de a kemény padló helyett ismét a doki karjaiban találom magam. A lövés vajon miért nem fáj? A verésbe minden porcikám belesajdult, akkor ezt miért nem érzem? Észreveszem, hogy velem szemben Mulan fekszik holtan egy szívébe fúródott golyóval. A dokira meredek, aki egy másik pisztolyt tart a kezében, de a következő pillanatban minden köddé válik, mert lejár az idő. Tüzetesen megvizsgálom a dokit verés nyomai után kutatva, de azok is megszűntek, hiába fájtak olyan nagyon pár perce.

– Honnan volt fegyvered? – kérdezem, mert nem tudok szó nélkül elmenni a tény mellett.

– Nem tudom. Csak ott volt, és felkaptam, mert nem hagyhattam, hogy lelőjenek… – Oké, ez egy fikció, de jól értem, hogy a doki gyilkolt értem? Azért ölt meg valakit, hogy engem megmentsen, és ebben az esetben nem számít, hogy az csak egy kitalált figura volt. Vajon ha a valóságban ilyen helyzet állna fenn, akkor is gondolkodás nélkül meghúzná a ravaszt, vagy csak a játék bátorította fel? Az, hogy miattam gyilkos lett, egyszerre elborzaszt és felizgat. De azért remélem, sosem fog hasonlóra sor kerülni, mert nem akarnám a börtön rácsai mögött viszontlátni. Mondjuk, ha kérhetnénk házastársi látogatást, kiélhetné rajtam minden felgyülemlett frusztrációját. Jól van, Baekhyun, kivételesen megbocsátom neked az agyament gondolatokat, mert igazoltan őrjített meg az előző húsz perc.

Nem kérdés, hogy az „autóbaleset” szót pötyögöm be az utolsó szobához érve, mert annál nagyobb rémálmom nincs. Hazudhatnék, beírhatnék valami olyan dolgot, amitől cseppet sem félek, és miénk lenne a pénz, de kihívás elé akarom állítani magam. Eszembe jut Minseok hyung tanácsa, hogy lépjek tovább, amit szeretnék megfogadni, de magamtól nem fog menni, kell egy mentális seggbe rúgás ahhoz, hogy sikerrel járjak. A legdrasztikusabb terápiák szoktak a leghatásosabbak lenni, és ha összejön, egy ingyenes gyógyító kúrát is nyerek.

A doki nem akar beengedni a szobába. Azt mondja, hagyjuk a pénzt, menjünk le a gyerekekért, és lépjünk le, elég volt mára. De megpecsételem a sorsom, amikor benyitok az ajtón, és ő nem tehet mást, minthogy a kezemet szorongatva biztosít arról, hogy mellettem van, bármi történjen. Most nincs semmi lazulás, mint az előző két helyiségben, rögtön egy autó jellegzetes illata kúszik az orromba, hallom a motor felbődülését, és érzem, ahogy ijesztő száguldásba kezd. Különbözik az én balesetemtől, mert apa nem száguldozott, ettől függetlenül a zsigereimig hatol. Attól félek, el fogom törni a doki kezét, annyira szorítom, de ő némán tűri, és halk szavakat suttogva próbál a felszínen tartani. A kanyarok rémisztőbbek, mint a hullámvasúton tett utazás, a motor zúgása felülmúlja a kísértetek által kibocsátott hangok keltette félelmem, és az igazat megvallva, fél perc után fel akarom adni.

Az ütközés váratlanul ér, ahogy annak idején. Elvakít a másik autó fényszórója, belém hasít az az ismerős fájdalom, amit többet nem akartam érezni. Reméltem, hogy a szimuláció során újra láthatom apám arcát, ami egyre inkább megfakul az emlékeim közt, és akinek már csak képek segítségével tudom felidézni a vonásait, pedig nem gyerekként veszítettem el. Reméltem, hogy megpillantom a másik autó sofőrjét, hogy végre pontot tehessek az ügy végére, de semmi sem történik a fájdalmon és a csalódottságon kívül, ami olyan elkeseredetté tesz, hogy hisztérikus zokogásban török ki. A szellem kastélyban kialakuló pánikot nem lehet összehasonlítani ezzel; azt gyerekes dac vezérelte, amíg ezt mélyről gyökerező kín uralja. A doki nem sokat teketóriázik, megnyomja a piros gombot, és a roncsoktól meg vértől izzó országút egy csapásra sivár szobává változik.

A baleset kiváltotta fájdalom tovaszáll a képekkel, de a szívem sajgásán mit sem segít az a rohadt gomb. A doki az ölébe húz, és úgy ringat, mint egy gyereket, aki az elvesztett játéka után sír. A mellkasába fúrom a fejem, hogy a könnyeimmel eláztassam elegáns ingjét. Nem aggódik azon, hogy maszatos lesz, csakis engem félt, amiért örök hálával tartozom neki. Ugyanúgy vigyáz rám, mint a valódi balesetem után, és ettől a ténytől még több könny szökik a szemembe. Bárcsak tényleg angyal volna! Akkor nem lenne olyan nehéz elengednem, beletörődnék abba, hogy csak akkor láthatom, amikor élet-halál közt lebegek. De az, hogy hallom a szívverését, érzem, ahogy az arcát az enyémhez nyomja, hogy megossza velem értem hullatott könnyeit, jobban felkavar, mint az újra átélt baleset.

– Sajnálom, hogy miattam nem vehettek új gépeket a koraszülött osztályra.

– Shhhh, ne beszélj butaságokat! Én sajnálom, hogy belerángattalak ebbe a baromságba. – Az ajkai az államat súrolják, a lehelete a bőrömet csiklandozza, és akármilyen ramaty állapotban vagyok, nem tudom száműzni magamból a csókja utáni sóvárgást. Megmozdítom a fejem, hogy végre megszüntessem a közénk ékelődő távolságot, amikor lábak dobogása töri meg a varázst. Közeleg a felmentő sereg; nyilván jelzett nekik a rendszer, és attól tartanak, segítségre van szükségünk. Ingerülten tápászkodom fel, mert elegem van abból, hogy az univerzum folyton meggátol abban, amire mindennél jobban vágyom. Ugyanakkor hálásnak kell lennem, mert gyűlölném magam, miután megkóstolnám a tiltott gyümölcsöt, és önként jelentkeznék száműzetésre a Paradicsomból.

A visszafele úton Kim doki jobb keze megállíthatatlanul cirógatja az enyémet. Nem beszélgetünk, a lányok élménybeszámolójától hangos a kocsi, de ez a hallgatás nem kellemetlen. Becsukom a szemem, és fél füllel figyelemmel kísérem a doki telefonon folytatott társalgását, amiben éppen az ikrek szüleit nyugtatja azzal, hogy nemsokára visszakaphatják a csemetéiket.

– Szerinted bevált a terv? – kérdezi az egyik lány, hang alapján meg nem mondom, melyik.

– Ez egyértelmű. El sem engedik egymás kezét, annyira cukik! Jobbak vagyunk Lindsay Lohannél, Oscar díjat nekünk! – lelkendezik a másik. A doki nem hallhatja a diskurzust, mert továbbra sem tudja megszakítani a vonalat, az én tudatomig meg lassan jut el a szavak értelme. Terv… Terv? Cukik… Cukik? Kicsodák? Lehetséges lenne az, hogy az ikrek direkt játszották el, hogy nem akarnak fellépni, hogy ezzel csapdába csaljanak? Nem is voltak olyan kíváncsiak a Rémálmok házára, csak az hajtotta őket, hogy… hogy… összehozzanak minket? Én is láttam az Apád-anyád idejöjjön című filmet, de ők nem a mi gyerekeink, ráadásul nekünk közös múltunk sincsen. Jia annak ellenére, hogy nem lát, azt feltételezte, hogy odavagyok a dokiért, az ikrek meg terveket dolgoznak ki az összeboronálásunkra. Ennyire egyértelmű lenne az, amiről én nagyon nem akarom, hogy egyértelmű legyen?

Átadtuk a lányokat a szüleiknek, akik kezdetben csúnyán néztek ránk, de a gyerekek meggyőzték őket arról, hogy ők vittek bele minket a rosszba, és hogy esélyt sem adtak nekünk az ellenkezésre. Remélem, nem választanak ezek után Serának egy másik kórházat, mert egyszer el kell velük beszélgetnem arról, amit műveltek. Eleve nehéz kordában tartanom az érzéseimet, nem kell, hogy cserfes tini lányok tovább szítsák a fel-fellobbanó lángokat.

– Édesem! Mit keresel te itt? – Sors vs. Baekhyun 10-0, vagy 20-0, vagy még több! Én kérdezhetném Jongdae-tól, hogy mi a frászt keres itt, de magától megválaszolja fel nem tett kérdésemet. – Eljöttem megnézni az unokaöcsém előadását, mert a tesómék nem tudtak elszabadulni a melóhelyről, azt meg nem hagyhattam, hogy senki se képviselje a családot.

– Tényleg? Nem is tudtam, hogy ide jár. Én… bohóckodni jöttem, amint látod.

– Végre láthatlak beöltözve! Mondtam már, hogy a bohócok a gyengéim? – Közel hajol hozzám, és egy ártatlannak tűnő puszit nyom az arcomra, miközben cseppet sem ártatlan hangszínen búg a fülembe. Hát, jobb formában is láthatott volna, mert a sírógörcsömnek köszönhetően elmaszatolódott a festék, a szemeim vörösek és be vannak dagadva, arról nem beszélve, hogy nincs kedvem a flörtöléshez. Elhúzódom tőle, és már meg sem lepődöm azon, hogy a dokival találom szemben magam, aki érdeklődve méregeti az engem ölelgető alakot.

– Be sem mutatsz? – kérdezi egy torokköszörülést követően, de Jongdae megint megelőz.

– Kim Jongdae, avagy a világ legcsodásabb pasijának a pasija. – Némi tétovázás után a doki megrázza a felé nyújtott kezet, és egy kedves mosolyt is az arcára varázsol. Nem úgy néz ki, mintha kiakadt volna azon, hogy megtudta, meleg vagyok, sőt, felbosszant túlzott nyugodtsága. Miért nem rendez féltékenységi jelenetet? Vagy legalább vonulna el bevágva a durcát. De neeeeem, ő tök higgadtan és mézesmázosan csevegni kezd Jongdae-val. – Szóval te vagy a híres-neves Kim doki. Sokat hallottam már rólad. – Doki, könyörgöm, ne jegyezd meg, hogy te egy szót sem hallottál még róla! Az milyen fényt vet rám, hogy a barátomnak egy csomót meséltem a dokiról, de a barátomról egy szót sem ejtettem neki? Még hogy én vagyok a világ legcsodásabb pasija, na persze! A bemutatkozást követően mind a kettő rólam kezd áradozni, hogy én milyen jó munkaerő vagyok, milyen jó „háziasszony”, Baekhyun így, Baekhyun úgy, de ettől Baekhyun hamar besokall. Az ingerküszöböm kurva alacsonyan van ahhoz, hogy ezt tovább hallgassam; utálom, ha hazugságokat terjesztenek rólam. Pedig ezek hazugságok, hiszen én nem vagyok jó. Rossz vagyok, nagyon rossz, és nem tudom, hogy hozhatnám vissza azt a Baekhyunt, akit rendületlenül emlegetnek.

– Mehetnénk? Fáradt vagyok – rángatom meg Jongdae kabátjának ujját. Sebtében elköszön a dokitól, aki búcsúzóul rám mosolyog, amire egy szimpla biccentés a válaszom, még egy „szia” odavetésére sem nyitom ki a számat.

– jó fej ez a srác. Egyszer meghívhatnád a HeartBeatbe. – Meghívhatom, de azon az estén én nem megyek el, az tuti. Hogy lehet az, hogy fél órán belül két szuper pasi szuper járgányának anyósülésén terpeszkedhetek, mégsem vagyok boldog? Leszek még felhőtlenül boldog egyáltalán valaha? Nem érdemelném meg. Nem érdemlem meg Jongdae-t, a lakásunkat; meg kéne kérnem, hogy rakjon ki az egyik parknál, majd alszom az egyik padon, az méltó hozzám.

– Utazzunk el! – vetem fel a hirtelen jött ötletet. – Tök mindegy, hova, de csak veled akarok lenni valami távoli helyen. – Jongdae elmosolyodik, mert nem tudhatja, hogy az utazás ötletét nem romantikus szándék szülte, a menekülés sokkal nyomósabb érv. De az tagadhatatlan, hogy készen állok arra, hogy küzdjek a szerelmünkért. Menekülök, ha kell, más városba költözök, mindenkivel megszakítom a kapcsolatot, rajta kívül nincs másra szükségem. Csak ne okozna légszomjat és égető, szúró fájdalmat a mellkasom kellős közepében az a gondolat, hogy akkor nem láthatnám többet az én angyali dokimat…