Nyugi Doki - Hetedik szívdobbanás

A szíveddel láss

Hogy mit keresek egy edzőterem bejáratánál? Passz. Senkinek sem mondtam el, hogy mire vetemedtem, mert a végén még körberöhögtek volna. Természetesen szívesebben terpeszkednék a kanapén otthon egy nagy tál popcornba lógó jobb kézzel, amíg a balban egy hideg virgin Mojitót tartanék, nagyokat nevetve a kedvenc kora esti talk show-mon. De az csak úgy lenne jó, ha közben Jongdae folyton azon ügyeskedne, hogy a kukorica helyett sokkal finomabb dolgokat tegyen a számba, ő viszont későn ér haza, mert az apja megint végeláthatatlan papírmunkával halmozta el. Éppen azon gondolkoztam, mivel kéne elütnöm az időt, amikor a busz ablakán kibámulva egy neon felirat verte ki a szemem, ami hivalkodóan a nemrég megnyitott edzőterembe csábítja az embereket. Normál esetben az első reakcióm az lett volna, hogy inkább a vele szemközti fagyizóba térek be, hogy néhány gombóc fagylalt elfogyasztásával indítsak ellentámadást, szembemenve a kidolgozott testekkel, de a lábaim maguktól idehoztak, miután hirtelen ötlettől vezérelve leszálltam a buszról. Sosem értettem azokat a férfiakat, akik a szabadidejüket arra pazarolják, hogy kiizzadják a lelküket, kiköpjék a tüdejüket, és mindezt úgy, hogy semmi élvezeti faktor nincs a műveletben. Ha sport, akkor legyen valamilyen csapatjáték, ahol motivál a győzelem, és a társaiddal egymást támogatva harcoltok, hogy a végén együtt ünnepeljétek meg a sikert, vagy egymás vállán sirassátok el a vesztes csatát. Nem mintha valaha bármilyen csapat része lettem volna, de akkor is több értelme van annál, amit most készülök csinálni.

Az öltözőt rögtön megtalálom, és hálát adok az égnek, amiért már normális öltözékben feszítek, mert a föld alá süllyednék szégyenemben, ha ezek a görög félistenek a bohóc cuccban látnának. Elég ciki az is, hogy a nyeszlett testemet kell a szemük elé tárnom, de valószínűleg úgysem érdekli őket, mert túlnyomó többségük hetero. Bár azért még megbámulhatnak, hogy jót nevessenek rajtam, úgyhogy az egyik szekrény takarásában bujkálva kapkodom magamra a pólót meg a rövidnadrágot, amit a recepción kölcsönöztem. Hát… szerintem nem rám méretezték ezeket, mert úgy lógnak rajtam, mintha egy fogpiszkálóra húztak volna rá egy kotont. Szerencsére egy tükör sincs a közelben, úgyhogy nem kell hazáig futnom attól, amit abban látnék, így egyenesen a tett színhelye felé veszem az irányt. Célravezetőbb lenne, ha megkérnék egy személyi edzőt, hogy adjon instrukciókat, és azok alapján valahogy ellavíroznék, de az is elég megalázó lesz számomra, hogy a többiek látni fogják, amit csinálok, nem kell, hogy még egy szakértő is szemtanúja legyen az égésemnek. A gépek nagy részének, amiket megpillantok, a nevét sem tudom, ezért a futópadokhoz igyekszem, mert azok létezéséről legalább már hallottam.

– Hyung, ezer éve! – kiáltom felvidulva, amikor az egyik szörnyetegen észreveszem Minseok hyungot, aki jókedvűen szökell oda hozzám, amint meghallja a hangom. Csurom víz, de nem zavar; erősen szorítom magamhoz, mert már rég találkoztunk. Isteni illat árad belőle, pedig azt gyanítom, több mint egy órája nyomja. Én még alap esetben sem szoktam így illatozni! Meg sem lepődöm azon, hogy itt találom őt, hiszen méltán híres a mesés hasfaláról, amin az ő esetében nem is kockák rajzolódnak ki, sokkal inkább hasonlítanám egy sajtreszelőhöz. Zárójelben jegyezném meg, hogy szerintem ő a legjobb pasi, akivel volt szerencsém találkozni életem során, ennek ellenére mégsem gondoltam rá soha másképp, mint egy csodás barátra. Tudja magáról, hogy iszonyat jól néz ki, mégsem él ezzel vissza. Fiatalabb korában sem a féktelen bulik, és az egy éjszakás kalandok jellemezték, pedig jelentkező akadt bőven, de ő kivárta az igazi megérkezését.

– Baekhyun-ah! Mégis minek köszönhető, hogy itt kötöttél ki? Nehogy azt mondd nekem, hogy szakítottál Jongdae-val, és egyből idejöttél, hogy jó pasikon legeltesd a szemed?

– Dehogy! Gondoltam, feldobom mások unalmas edzését azzal, hogy tök ingyen végignézhetik az enyémet. – Kedvem lenne felajánlani hyungnak, hogy menjünk át abba a fagyizóba, és tárgyaljuk ki mindazt, ami az idő alatt történt, amíg nélkülöztük egymás társaságát, de neki más tervei vannak. Beállítja az egyik biciklit, ami a futópad mellett foglal helyet, majd visszapattan a helyére, és arra utasít, hogy tizenöt percen keresztül hajtsak megállás nélkül. Rendben, végül is, csak ülnöm kell, sokkal jobban jártam, mintha nekem is a futást adta volna parancsba. Azonban amint tekerni kezdek, a szemem kigúvad, és felnyüszítenék, ha nem akarnék egy kis tiszteletet kivívni magamnak hyung előtt. Hogy lehet ilyen kemény velem? Miért állította be ezt a szart első alkalommal hegy-völgy funkcióra? Valószínűleg attól is haldokolnék, ha a legegyszerűbb módra lenne beállítva, de ez felér a legrosszabb kínzások egyikével. Ha a középkorban feltalálták volna a spinning biciklit, ez lehetett volna az egyik legdurvább inkvizíciós eszköz. Nem tudtam, hogy hyung utál engem, de ezek után kétségem sincs e felől! Ehhez a hurrikánhoz képest a személyi edző egy lágy fuvallat lehet! Már a második percben úgy érzem, mintha késsel szurkálnák a combomat, és alig bírom lenyomni a pedált, ezért megpróbálom titokban könnyebb fokozatra állítani. Hyung annyira bele van merülve a történetbe, amit mesél, hogy biztos nem fogja észrevenni… Az ujjaim már a gombon, de arra nincs lehetőségem, hogy megnyomjam, mert tettetett dühvel a kezemre csap, és folytatásra utasít. Az izzadtságon kívül, ami a homlokán gyöngyözik, és amitől még szexibb, ha ez lehetséges egyáltalán, nem látok rajta semmi arra utaló jelet, hogy megerőltetné magát. Cseverészik, mosolyog, még a levegőt sem kapkodja, és néha gyorsabb tempót diktál magának, ami szintén meg sem kottyan neki. Szerintem egy másik bolygóról csöppenhetett közénk, vagy olyan alkatrészekből rakták össze, amik a legjobb robotok közé emelik őt. Vagy esetleg engem faragtak túl rothadt fából? – Mi újság Luhan hyunggal? – kérdezem lihegve, de nem csodálkoznék azon, hogy ha nem értené a nyekergésemet.

– Ó, minden a legnagyobb rendben. Tudod, ti vagytok Jongdae-val a példaképeink. Képzeld, másodállásban táncolni kezdett egy klubban két másik fiúval együtt, amit nagyon szeret csinálni. Ne gondolj rosszra, művészi táncról van szó, nincs semmi vetkőzés a műsorukban.

– Tényleg? És téged ez nem zavar? Kicsit sem vagy rá féltékeny?

– Szinte minden előadásán ott vagyok, úgyhogy látnám, ha rosszalkodna. A színpadon szokott flörtölni, és nem kétséges, hogy tetszenek neki azok a srácok, mert nekem is tetszenek. De amíg nekem mondja azt, hogy szeretlek, és az én karjaimban alszik el, nem számít, kire mosolygott előtte. – Á, hyung nagyon bölcs. Olyan szép ez a gondolat, hogy ki kéne függesztenem a falra, hogy amikor elbizonytalanodom, ezzel találjam szemben magam. Néha azon rágódom, nem lépem-e át a barátság és az annál kicsit több között húzódó vékony, szinte láthatatlan határvonalat Kim dokival, de hyung szavai megnyugtatnak. Nem az a lényeg, hogy mi történik a kórház falain belül, amikor este alig várom, hogy viszontlássam a páromat. Ha ő már nem lenne fontos számomra, nem akarnék minél hamarabb együtt lenni vele, nem igaz?

– Egyszer vigyél el a fellépésére. Szerintem jobban élvezném ennél… – nyafogok az edzésre utalva. Hyung felnevet, és megkegyelmez nekem nyolc és fél percnél, amire én marha büszke vagyok, mert tőlem ez világrekordnak számít. Nem vagyok egy matek zseni, de azt még én is ki tudom számolni, hogy ez kerek egy perccel több a hyung által megadott idő felénél, ami az én esetemben csodaszámba megy. Átirányít az evezőgépre, amin a nem létező hasizmaimat kéne megdolgoznom, de csak ímmel-ámmal húzogatom rajta a kart, amíg őt hallgatom.

– A jövő hónapban tervezem megkérni a kezét az Eiffel-torony tetején. Szerinted ez nem túl giccses?

– Szerintem Luhan hyung oda meg vissza lesz az örömtől. – A saját véleményemet inkább nem osztom meg, mert ha Jongdae ilyennel hozakodna elő, én a képébe röhögnék az igen elrebegése helyett. Nem igazán tudok mit kezdeni a túlzottan romantikus, már-már nyáladzásba forduló gesztusokkal. Elég egyszerűen működök: nincs szükségem meghitt andalgásra a Louvre-ban, én beérem a jól ismert szöuli utcákkal, a vérem pedig nem egy ujjamra húzott karikától pezsdül fel, hanem csókoktól, és a folytatásra tökéletesen megfelel a saját ágyam egy luxus lakosztály helyett a Hiltonban. De hyungék kapcsolata tündérmese szerűen indult, úgyhogy hozzájuk ez a vonal passzol a továbbiakban is.

Minseok hyung a rendőrségen dolgozik, és három éve belefutott egy ügybe, amit nem éppen úgy kezelt, ahogy azt a munkája megkívánta volna. Volt egy srác, aki elég nagy összegeket lopott el, bár sosem az öreg és kiszolgáltatott néniket szemelte ki áldozatul, a pénzes csávókra ment, akiknek meg sem kottyant egy kis veszteség. Ettől függetlenül le kellett volna tartóztatni, de Minseok hyung szíve megesett rajta, amikor megtudta, hogy a fiú húga súlyos beteg, és az ő gyógyítása érdekében vált tolvajjá. Hyung eltusolta az ügyet, sőt, kifizette a lány későbbi kezeléseit, és mialatt látogatásokat tett a kis betegnél, egyre közelebb és közelebb került a bátyához. A lány meggyógyult, Luhan hyung nem került börtönbe, mi több, szerelembe esett a megmentőjével, aki nemsokára meg fogja kérni a kezét Párizsban. Abszolút siker sztori!

De Minseok hyung nemcsak a párja életét mentette meg, hanem az enyémet is. Pontosan emlékszem arra a sötét éjszakára, amikor megismertem őt. A kinézetem és a lelki állapotom merőben eltért attól, amihez most van szerencsém. A legrosszabb időszakomban talált rám, de a mai napig hálás vagyok neki a támogatásért, amit akkor kaptam tőle, és hogy azóta sem unta meg a fejem. Hiába van egy bátyám, Minseok hyungot sokkal inkább a véremnek tekintem, mert többet tett értem ismeretségünk pár éve alatt, mint a saját testvérem születésem óta.

Miután apa meghalt, kettős életet éltem, miközben magamat is halottnak éreztem. Nappal a szobámba gubózva vártam az idő múlását, de éjszaka mindenki tudta nélkül az utcákat jártam apám gyilkosát keresve. A családom azt hitte, fél éven keresztül nem mozdultam ki a házból, de nem beszélhettem nekik az ámokfutásomról, mert anyának a nélkül is elég nehéz volt túltenni magát a történteken, nem akartam, hogy értem is aggódjon. Amikor megbizonyosodtam róla, hogy alszik, lábujjhegyen kiosontam a szabadba, és meg sem álltam a környékig, ahol a baleset történt. Először mellbe vágott a látvány, ami fogadott, mert a terület teljesen más arcát mutatta az éjszaka leple alatt, mint napközben. Be kell vallanom, féltem, vissza akartam fordulni, és bebújni anya mellé az ágyába, hogy egymást átölelve feledkezzünk meg arról, ami történt, de az elhatározásom erősebbnek bizonyult a félelemnél.

A parkokat friss hó borította, de a képen jócskán rontott, hogy tele voltak dobálva szeméttel, a csövesek pedig egymás hegyén-hátán fetrengtek. Már attól rám jött a viszketés, hogy körbenéztem azon a lepratelepen. A hely nem volt messze az orvosi egyetemtől, és hiába kutattam az emlékeim között, nem találtam olyan képet, ami hasonló látványt tárt volna elém, pedig nap, mint nap elhaladtam mellette. Lehet, hogy a hajléktalanok estig valahol a közelben koldultak, és csak akkor jöttek vissza, amikor nyugovóra akartak térni. Lányokéra hajazó sikoly hagyta el a számat, amikor egy fickó ujjai a bokámra fonódtak, de maradt annyi lélekjelenlétem, hogy kitépve magamat a szorításából tovább rohanjak. Nem gondoltam, hogy bántani akar, pénz, cigi vagy drog kellhetett neki, de mivel egyikkel sem szolgálhattam, felesleges időpocsékolás lett volna megállni.

És hogy mind ezek ellenére miért jártam minden áldott éjjel a környező utcákat, mint egy szellem, ami nem tűnik el addig, amíg megnyugvásra nem lel? Bizonyítékokat akartam szerezni a sofőr ellen, aki az autónkba száguldott, majd köddé vált. A sokkhatás miatt nem emlékeztem a kocsi márkájára, színére, úgyhogy velem semmire se mentek a rendőrök a kihallgatás során. Azt reméltem, legalább egy tanú van, aki látta az esetet, és aki tudna mondani egy rendszámot, vagy valami nyomot, amivel közelebb kerülhetnék ahhoz a szemétládához, aki cserbenhagyta az apámat. Nem tűnhetett el az az autó és a vezetője úgy, mintha soha nem is léteztek volna.

Megkérdeztem mindenkit, aki élt és mozgott, a helyszínen várakoztam időtlen időkig annak ellenére, hogy teljes lényemmel gyűlöltem ott lenni, mert abban reménykedtem újra fel fog bukkanni, újabb hibát fog elkövetni, és én első kézből akartam lecsapni rá. De nem történt semmi, csak az őrület határához sodródtam egyre közelebb, ami egyre inkább lefárasztott. Egy nap valaki adott egy ötletet arra, hogy miként tudnám éneklésre bírni a szótlan madárkákat. Azt állította, hazudnak, tudnak valamit, csak szükségük van egy kis ösztönzésre. Így váltam egyik napról a másikra drog dílerré. A megtakarított pénzemet kábszer vásárlására fordítottam, hogy aztán tovább tudjam adni a lehetséges segítőimnek. Hányni tudtam volna attól a pici zacskótól, ami elfért a tenyeremben, és amitől mocskosabbnak éreztem magam, mint egy hét nem fürdés után. Ahányszor megszabadultam tőle, hazaérve percekig sikáltam a kezem, mert a tudatát sem bírtam elviselni annak, hogy ilyen szarokhoz van közöm. Egyre jobban belekeveredtem az üzletbe, aminek nem volt értelme, mert továbbra sem árultak el semmit arról, ami miatt belevágtam az életem totális elcseszésébe. Egy idő után úgy osztogattam a drogot, mint mások a cukrot szokták a gyerekeknek, és nem kértem cserébe pénzt sem. Rájöttem, hogy vannak, akik már olyan szintre süllyedtek, hogy nincs más, amivel szebbé lehetne tenni az életüket, de mindenkinek jár egy kis boldogság, nem igaz? Mérhetetlenül sajnáltam őket, és úgy döntöttem, én leszek az, aki megadja nekik, amire szükségük van. Apa nyilván istenesen lebaszott volna, ha tudott volna a jó cselekedetemről, de apa meghalt, úgyhogy nem volt okom megálljt parancsolni magamnak. Azok az emberek attól voltak boldogok, hogy pár percre el tudták felejteni a nyomorukat, és a drog kábulatában olyan normálisnak érezhették magukat, mint amilyenek valószínűleg egykoron voltak. Hiszen senki sem születik drogosnak. Rossz voltam, amiért megkönnyebbülést hoztam számukra pár pillanat erejéig? De hát mi mást tehettem volna? Nem vihettem el őket az elvonóra, onnan úgyis megszöktek volna, én pedig egyikük rokonát sem ismertem, aki kezeskedhetett volna értük. Nem tudtam rajtuk segíteni. A hajléktalanokat is maximum pár száz wonnal dobhattam meg, nem vehettem nekik házat, kocsit, nem adhattam nekik munkát, pedig a valódi segítség az lett volna. A drogosoknak viszont meg tudtam adni azt, amire a legjobban vágytak, így mint egy modern Teréz anya gondoskodtam róluk.

De nem folytathattam sokáig a jótékonykodást, mert a pénzem fogyott, a kliensek étvágya viszont gyorsan nőtt. Ennek köszönhetően egy sötét éjszakán, amikor még a hold is elrejtette az arcát, hogy ne kelljen végignéznie a szenvedésemet, az egyik pártfogoltam kést rántott, aminek a pengéje vészes iramban közeledett felém. Abban a percben megbántam, hogy az első alkalommal nem rohantam vissza anyámhoz, hogy hónapok óta nem Sehunnal jártam bulizni éjszakánként, hogy meg sem tudtam mondani, mikor beszélgettem Kyungsoo-val utoljára… Olyan volt, mintha már annak a világnak a része lettem volna, egy voltam a szánalmas alakok közül.

Mielőtt a kés célt érhetett volna, erős karok ragadtak meg, hogy minél távolabb cipeljenek a helytől, ami majdnem a halálomat okozta. Minseok hyung mentett ki a fertőből, és utána folyamatosan a felügyelete alatt tartott, hogy vissza ne csábuljak oda. Tisztára mosta a nevem, és egy tollvonással megsemmisítette a sötét órákat, amiket csak a saját emlékeim közül nem tudott eltűntetni. Örök hálával tartozom neki, amiért felkarolt, lelket öntött belém, segített feldolgozni életemnek azt a szakaszát, amit még a legjobb barátaim előtt is titkoltam. Talpra állított, és bár az állást Jongdae apjának cégénél az igazi bátyám szerezte nekem, nélküle nem tudtam volna elmenni az első interjúra sem.

– Továbbra sincs semmilyen infód, hyung? – Minseok nemcsak az életem helyreállításában játszott nagy szerepet, amikor megtudtam, hogy a rendőrségen dolgozik, megígérte nekem, hogy mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy megtalálja a gyilkost. Sajnos nem halad túl jól az üggyel, de hát el van havazva a saját munkájával, és nem várhatom el tőle, hogy minden szabad percét az én megszállottságomra áldozza. Havonta beszélünk telefonon, ilyenkor számot ad a fejleményekről, de azért más témák is szóba szoktak jönni. Belegondolva, amióta a kórházakban dolgozom, nem hívtam őt, és egyre kevesebbet foglalkoztam ezzel a témával.

– Tudod, hogy rögtön szólnék, ha fény derülne valamire. De Baekhyun-ah… Kérlek, lépj túl ezen! Csodás párkapcsolatban élsz, szereted a munkádat, mialatt ezekről sokan csak álmodozhatnak. Amíg nem űzöd ki magadból teljesen a bosszúvágyat, nem élhetsz felhőtlenül boldog életet. – Igaza van, mint mindig, de nem állok készen a tovább lépésre. Talán egyszer sor fog kerülni rá, de nem tudom előre megmondani, mikor jön el az a nap. Olyan vagyok, mint egy büszkén meredező, pompásan rügyező ágakkal rendelkező fa, amit az összes madár és erdei állatka szeret. A fának örülnie kéne, hogy ennyien elhalmozzák a szeretetükkel, de van egy szú a törzsében, amiről nem tud megfeledkezni. A féreg kicsi, szabad szemmel alig látható, de a fa tudja, hogy ott van, és hogy lassanként el fogja emészteni, ha nem tesz ellene, mégis képtelen cselekedni. Engedi, hogy tovább élősködjön rajta, pedig ez az életébe is kerülhet.

***

Muszáj a liftet választanom, ha fel akarok jutni az emeletre, mert olyan kemény izomláz gyötör, hogy örülök, hogy a buszra fel tudtam szállni. Tulajdonképpen tetszett a közös edzés hyunggal, legalábbis próbálom bebeszélni magamnak, hogy jól esett, ezért abban egyeztünk meg, hogy jövő héten megismételjük. Lehet, hogy el fogom magam átkozni, amiért belementem, de abban reménykedem, hogy néhány alkalom után már csak félholtnak fogom érezni magam.

Nyílik a lift ajtó, és újfent Kim dokival találom szemben magam. Ezúttal eszem ágában sincs elmenekülni, örülök, hogy legalább itt összefutottunk, mert elmaradt a reggeli kávézásunk egy korai beavatkozás miatt. Fáradtnak tűnik, de megnyugszom, amikor elmondja, hogy van pár szabad órája, mialatt hazamehet, és azt az időt pihenésre fogja fordítani.

– Lenne számodra egy újabb feladatom. Nem okoz gondot, ha ma is túlóráznod kell?

– Jól van. De nem lehetséges, hogy csak azért adsz nekem plusz munkát, hogy amíg elvégzem, gyönyörködhess a csinos hátsómban?

– Nem lehetséges, hogy azért mész bele ilyen könnyen a plusz munka elvégzésébe, hogy te gyönyörködhess az enyémben? – Mi most flörtölünk? Nem vagyok gyakorlott az ilyesmiben, mert én általában rögtön a tárgyra térek, ráadásul nem hinném, hogy a doki ilyesmire vetemedne. De ha esetleg ez még is flört volt, az sem baj, hisz hyung megmondta, hogy az a lényeg, ami otthon történik, az előtte lezajló események csupán egy olyan játéknak a részei, ami feldobja a napot.

Hamar eljön a délután öt óra, mert a gyerekekkel mindig sebes szárnyakon repül az idő. Jelenleg nem bánom, mert végig azon gondolkoztam, hogy vajon milyen esettel lesz ma dolgom. A múltkori teljesen felvillanyozott, főleg az után, hogy láttam, Yongguk jól fogadta az életében beállt változást, és ügyesen bánt a protézissel, amit kapott. Remélem, azért nem lesz túl véres a mostani sem, mert azzal a piros löttyel valahogy még a mai napig nem sikerült megbarátkoznom. Már vagy tíz perce ücsörgök a doki irodájában rá várva, de nem akarom sürgetni, mert lehet, hogy egy fontos meló közepén van. Nézelődni kezdek, és felfedezek egy képet az asztala sarkában, amit eddig nem vettem észre. Egy tündöklően sugárzó lány van mellette, és ő is olyan gondtalannak tűnik, amilyet élőben még nem sikerült produkálnia előttem. Legbelül az elejétől fogva tudtam, hogy barátnője van, mégis egy pillanatra összeszorul a szívem, amikor a kezembe veszem gyanúm bizonyítékát. Nem lehetek ilyen önző. Örülnöm kell annak, hogy nincs egyedül, hogy ha a munkahelyén nem is olyan közkedvelt, legalább otthon várja valaki, aki elfeledteti vele a szörnyű baleseteket, amelyeknek szemtanúja volt, és a kollégái viselkedését. Csak azt nem értem, miért nem mesélt nekem a lányról, amikor mostanában mindenfélét megosztottunk egymással. Nem mintha én említést tettem volna Jongdae-ról, de magammal szemben mindig elnézőbb vagyok, mint másokkal.

– Ő a nővérem… – Összerezzenek, amikor megérzem a kezét a vállamon. Nem is hallottam, amikor bejött, annyira belemerültem a gondolataimba. – Négy éve annak, hogy meghalt… – Amikor tüzetesebben szemügyre veszem a fotót, feltűnik, hogy évekkel fiatalabb rajta, és hogy nagyon hasonlítanak egymásra a lánnyal. – Kiskora óta szívelégtelenségben szenvedett.

– Ezért akartál szívsebész lenni? – Megfordulva látom, ahogy bólint egy aprót, és a tekintetében megbúvó fájdalom sem kerülheti el a figyelmemet. Azért kezdett az orvosin tanulni, hogy egyszer meggyógyíthassa a nővérét, de a lány nem tudta kivárni, amíg befejezi a tanulmányait. Azt kívánom, bárcsak a barátnője lenne ezen a képen, akivel békében és harmóniában él együtt, és akivel nincs annál nagyobb problémája, hogy milyen márkájú mosógépet vegyenek. Valami sajnálom féleséget motyogok, és végigsimítok a kezén, ami már nem a vállamon pihen, hanem céltalanul lóg a teste mellett. Csúnyán hangzik, de ha az én bátyám halt volna meg, nem rázott volna meg különösebbképpen a dolog. Egy utolsó szemétládának éreztem magam, akárhányszor azt kívántam, apa helyett bárcsak őt vesztettük volna el.

– Szóval… – Mély levegőt vesz, rendezi a vonásait, és elhúzza a kezét, amit azóta cirógattam. Most olyan távolságtartónak tűnik, mint amilyen eleinte volt; fáj őt így látnom. Mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy sikeresen végződjön az a feladat, amit rám bíz, talán azzal visszahozhatom a jókedvét. – Egy tizenhat éves vak lányról lenne szó, aki állítása szerint orvosi műhiba következtében vesztette el a látását négy évesen. Pár évvel ezelőtt sajnos szívbetegséget is diagnosztizáltak nála, ami odáig fajult, hogy egy másik szívre lenne szüksége. Végre van donor, de a rossz tapasztalat miatt nagyon fél. – Tehát meg kell győznöm egy kislányt, hogy fogadja el az új szívet… Ez gyerekjáték lesz, hiszen ha egy meglett férfira hatni tudtam, egy gyerekkel sokkal könnyebb dolgom lesz. Legalábbis ebben a hitben élek egészen addig, amíg át nem lépjük a kórterem küszöbét, ahol fekszik.

– Ki van itt? Magát megismerem, doki, az illatáról, de kit hozott magával?

– Baekhyun bohóc doktorként szórakoztatja a gyerekeket a kórházban. Azért jött, hogy beszélgessen veled egy kicsit.

– Én aztán nem állok szóba egy bohóccal. Örüljön neki, hogy magával hajlandó vagyok beszélni. De arra jó lesz, hogy egy frissen facsart narancslevet hozzon nekem. – A kiscsaj haja hidrogén szőke, és úgy be van állítva, mintha nem egy kórházi ágyon feküdne, hanem a kifutóra készülne éppen. Profin ki van sminkelve, és a ruhája is olyan, mintha most lépett volna elő egy divat magazin címlapjáról. Nyilván az anyja műve, mert magának nem tudta volna megcsinálni. Legszívesebben közölném vele, hogy e helyett az undorító vörös rúzs helyett valami halvány rózsaszín szájfény sokkal előnyösebben állna neki. De egy pofacsinálás kíséretében elhagyom a helyiséget, hogy üdítőt szervírozzak a kisasszonynak. – Ez nem igazi narancsból van! Világosan fogalmaztam, nem? Talán értelmi fogyatékos vagy?

– Jia, itt nincs igazi narancs – érvel Kim doki, de ez nem igazán hatja meg Szörnyellát.

– Akkor menjen el a boltba, és vegyen! – Ha most én ráöntöm a pohár tartalmát egy vak és szívbeteg kislányra, attól még bebocsátást nyerek a mennyországba, aminek a létezésében egyébként nem hiszek? Azt gondoltam, a beteg gyerekek mind aranyosak, de rá kell jönnöm, hogy a két dolog teljesen független egymástól. Ez a lány egy méhkirálynő típus, az a fajta, aki végigvonul az udvartartásával a folyosón, és megalázza azokat, akik nem egy kasztba tartoznak vele. Az ilyenektől áll égnek a nem létező szőr a hátamon. Teljesen mindegy, hogy lát vagy sem, a szíve beteg vagy sem, a stílusát nem tudja levetkőzni magáról. De majd én kezelésbe veszem a kis hölgyet. Fogadjunk, hogy fél óra múlva kezes bárányként fog a tenyeremből enni. Legalábbis nyert ügyem van, ha a viselkedése nem más, mint álca, mert attól könnyedén meg fogom szabadítani. Viszont ha valóban ribi vér csörgedezik az ereiben, az ellen én sem tehetek semmit.

– Én meginnám a helyedben, mert előtted G-Dragon ivott ebből a pohárból, és olyan hanyag a személyzet, hogy nem mosták el. – Mivel Jia csuklóján egy Big Bang-es karkötő virít, azt a tagot hozom fel, akit szerintem a legjobban bírhat. Persze van még minimum két tag, aki a kedvence lehetne a statisztikák alapján, és az is benne van a pakliban, hogy azt a tábort erősíti, akik a kevésbé népszerűeket éltetik, de ezek szerint lottóznom kéne. Ragyogó mosollyal issza ki a narancslé utolsó cseppjét is, én pedig tovább gombolyítom az elkapott fonalat. – Tudtad, hogy őt is Kim doki meg a csapata műtötte meg? Ilyesmiről nem cikkeznek, de elárulom neked, hogy hozzád hasonló gondokkal küszködött, és remek munkát végeztek rajta. Mellesleg Kim doki nagyon jóképű. Nem akarod, hogy egy helyes orvos műtsön meg, aki hírességeket is meggyógyított? Tudod, a hozzá hasonló pasiktól szokott benedvesedni a lányok…

– Baekhyun-ssi, Jia még kiskorú! – könyököl az oldalamba a doki figyelmeztetésképpen.

– … szeme. Rossz az, aki rosszra gondol, dokikám! – csapok a vállára játékosan.

– És mi van, ha hazudsz? Szerintem nem is olyan helyes, mint amilyennek beállítod.

– Gyere, és győződj meg róla magad. – Közelebb húzom Kim dokit az ágyhoz, a lány kezét pedig az arcára vezetem. A doki teljesen megmerevedik, látszik rajta, hogy nincs hozzászokva az érintéshez, vagy utálja, ha hozzáérnek. Hátrálni akar, de a derekán tartom a tenyerem, és ahányszor megtesz egy lépést hátrafele, én visszatolom az eredeti helyére.

– Még jó, hogy nem arra bíztatod, hogy máshol fogdosson – sziszegi a fülembe.

– Ha Kim doki megcsókolna, belemennél a műtétbe? – kérdezem a lányt, aki még mindig az arca feltérképezésével van elfoglalva. A doki csúnyán néz rám, és ezúttal határozottan hátralép, sőt, meg sem áll, amíg két méteres távolságba nem kerül Jiától. Imádom őt húzni, olyan szórakoztató, amikor felkapja a vizet. Bár ha a kiscsaj igent mond, nem tudom, mit találjak ki, mert az biztos, hogy inkább rossz szívvel hagyja őt, minthogy megcsókolja.

– Nem kell a csókja, mert ahogy sejtettem, nem is olyan jóképű – közli fölényesen a lány. A doki megkönnyebbülten sóhajt fel, pedig épp most szólták le a kinézetét. Mit tegyek? Hozassam ide GD-t? Jia rá biztosan hallgatna, de se pénzem, se kapcsolataim nincsenek, amivel el tudnám őt érni. Egyetlen reményem maradt, ami beválhat, ahogy Yongguknál is.

– Tetszik neked valaki az osztályodból? – Egy tini lánynak még nincs gyereke, aki hathatna rá, a szülei ellen valószínűleg lázad, a testvéreit meg utálja, mert ők egészségesek, amíg neki több baja is van. Egyedül egy fiú lehet a megoldás kulcsa.

– Nem. – Akkor ennyi volt. Mással nem lehet kinyitni azt a lakatot, ami az új szívhez vezet. – Junhee nem az osztálytársam, egy évvel fölöttem jár. De semmi esélyem nála, mert kinek kéne egy olyan nyomorék, mint én? Egy könnycsepp gördül le az arcán, és biztos vagyok benne, hogy ha lemosnánk róla ezt a borzalmas mázat, a haja pedig sötétebb szőkére lenne festve, ő lenne a suli legdögösebb csaja. Egy csapásra felpörget az elmémben kirajzolódó terv, és egy szó nélkül magára hagyom a dokit a lánnyal, hogy belekezdjek a megvalósításába.

A folyosón belefutok Jia két barátnőjébe, úgyhogy nem is vesz el sok időt a nyomozgatás. Az egyikük ismeri Junhee legjobb haverját, aki megadja a fiú számát, amikor felhívom. Minden a kezemre játszik, mert kiderül, hogy Junhee-nak tetszik Jia, csak nem merte megközelíteni, mivel mindenkivel lekezelő stílusban viselkedett. Valószínűleg azért tette ezt, mert meg akarta óvni magát az esetleges csalódásoktól. A fejébe vette, hogy őt nem szerethetik a mássága miatt, és mindenkivel bunkózott, hogy így a saját kis világában ragadva tengődjön, ahol nem érheti baj.

– Minek hozol ide virágokat, nem is látom őket! A lufik meg öt éveseknek valók!

– De az illatukat érezheted, ahogy a lufikon kidomborodó csillagokat is. Fogd csak meg, azért hoztam őket, hogy a csillagos égboltot varázsoljam ebbe a sivár terembe. Most pedig eltűntetem rólad ezt az undormányt, és diszkréten foglak kifesteni. – Jia folyamatosan nyafog, mert nem érti, mi ez a felhajtás, és becsmérli a sminkelési képességeimet. Kim doki furcsán méreget, amiért precíz mozdulatokkal használom a szemceruzát, meg amikor percekig válogatok a szájfények között, hogy vajon melyik szín illene legjobban Jiához.

Pislákoló gyertyák és halk zene biztosítják a romantikus hangulatot a félhomályban. Ahhoz képest, hogy én hányok az ilyesmitől, szép munkát végeztem, és büszkén figyelem a sarokba húzódva, hogy mi kerekedik ki a félénk kis madárkák közt. Kim doki mellettem ácsorog, pedig megtehetné, hogy fontosabb ügyekre koncentrál, egyedül is le tudom bonyolítani Jia első randiját. De hazudnék, ha azt mondanám, nem örülök annak, hogy inkább velem maradt.

– Gondolom, te voltál a bálkirály minden bulin, és minden lány veled akart táncolni.

– Tudod, mit csináltam én egy bulin? Azt lestem, mikor ájul el egy lány a gyönyörűségtől, hogy felkérte őt álmai pasija, és rohantam, hogy felállítsam a diagnózist. Egyszer megerőltettem magam, és táncba hívtam egy lányt, de ő meg tőlem ájult el, úgyhogy inkább hagytam az egészet.

– Én meg fizetett kerítő voltam. A fiúk utáltak táncolni, ezért adtak egy kis zsebpénzt azért cserébe, hogy végezzem el én a „piszkos munkát”, és közben tűntessem fel jó színben őket a csajok előtt, hogy a végén ők arathassák le a babérokat. – Ami a smacizásban meg a tapizásban nyilvánult meg, szóval én bőven beértem a táncikálós résszel, és azt is csak a zsozsó miatt vállaltam be. Amikor felpillantok, pont elkapom, amint Junhee óvatosan lesegíti Jiát az ágyról, és lassú táncba fognak, amitől melegség árad szét az ereimben. Hirtelenjében vissza akarok utazni az időben, és megadni Kim dokinak meg magamnak azt az élményt, amiben egyikünknek sem lehetett része az iskolai évek alatt. – Táncoljunk! – Elé állva a derekamra helyezem a kezét, a sajátomat pedig a nyaka köré kulcsolom, és ringatózni kezdek. Meghökkenés csillan a szemében, mégsem húzódik el, pedig arra számítottam, hogy a büféig fog menekülni előlem, és inkább ráfanyalodik a felszolgálócsajra, csak hogy lekoptasson. Amikor Jia hozzáért, úgy viszolygott, mintha egy mérges kígyót szabadítottam volna rá, ami bármelyik pillanatban megmarhatja, az én játszmámba viszont szó nélkül belemegy. Ha tudná, hogy meleg vagyok, nem engedne ilyen közel magához, és félek, ha egyszer fény derül a kis titkomra, az fogja a barátságunk végét okozni. Egy hete még azt mondtam volna, hogy nem helyes az, hogy egy másik férfi illatát szívom magamba, egy másik férfi tekintetébe mélyedek, de Minseok hyung megnyugtatott azzal, hogy Luhan hyung ilyesmit szokott csinálni az előadása alatt, sőt, szerintem még különbeket is ennél. Ennek a táncnak nem kell nagy jelentőséget tulajdonítani, az időutazáson kívül az a célom vele, hogy elfeledtessem a dokival a nővére miatt érzett fájdalmat, és hogy folytassam azt az akciót, ami a komfort zónájából való kirángatására irányul. Vajon Jongdae olyan higgadtan szemlélné, hogy valaki más tart a karjaiban, mint hyung? Kétlem. És vajon én mit tennék, ha Jongdae-t látnám egy idegenbe gabalyodva? Azon filóznék, hogy melyikük szemét kaparjam ki előbb. Önző vagyok, egoista… Nincs elég szinonima a megnevezésemre! Mielőtt teljesen megőrjíteném magam, régi jó barátomat, a beszédet hívom segítségül. – A kutyákat vagy a macskákat szereted jobban?

– Egyiket sem.

– Vígjáték vagy romantikus-dráma?

– Egyszer el kezdtem nézni a Dr. House-t, mert érdekes esetek voltak benne, gondoltam, abból is tanulhatok, de idegesített a fickó stílusa, úgyhogy abbahagytam.

– Tengerpart vagy hegyvidék?

– Kórház.

– Ne már! Mi a ma esti programod?

– Lássuk csak! Lesz egy bypassunk, aztán egy vakbélműtét, de az gyerekjáték, és végezetül megnézek egy agyműtétet, aminek a nagy része alatt ébren lesz a páciens, mert így kevesebb a kockázata annak, hogy az operáció közben megsérül a mozgás vagy beszéd központja.

– Szörnyen uncsi életet élsz, doki!

– Sosem állítottam az ellenkezőjét. – Elmosolyodik, mire lejjebb vezetem a tekintetem, mert a mosolyától amúgy is kész vagyok, nemhogy ilyen közelségben. Ez a srác kórház függő. Totál kiakaszt, hogy még akkor sem megy haza, amikor lejár a műszakja, hanem megnéz egy következő műtétet, ahelyett, hogy beülne a moziba a legújabb kasszasiker várományos filmre.

– Szólj, ha lesz pár szabad órád, és szervezek neked egy pasis estét.

– Na, attól mentsen meg engem a jó Isten! Egy veled töltött este után ugyanitt kötnék ki, mert vagy te szenvednél balesetet, és el kéne látnom a sebeid, vagy engem sodornál bajba.

– Milyen gonosz vagy! Lehet, hogy elkövettem néhány hibát, de kompenzálom őket azzal, hogy ráveszem a betegeidet, hogy válasszák a műkezet vagy az új szívet.

– Igazad van. Mi, orvosok hiába műtünk, ha a páciens nem megy bele. Nélküled Jia elutasította volna azt a másik szívet, és körülbelül két héten belül meg halt volna.

– Még nem mondott rá igent.

– De meg fogja tenni neked köszönhetően. – Olyan gyengéd pillantást vet rám, hogy mindjárt én fogok a műtőasztalon kikötni. Miért néz rám úgy, mint egy hősre? Miért néz rám úgy, ahogy én néztem őt az egyetem alatt? Ez a tánc nem jelent semmit. Az sem, hogy a hüvelykujjával apró köröket rajzol a hátamra, és az sem, hogy a térdem megremeg a kedves gesztustól. – Miért húzod a lábad? Megint megsérültél, és nem szóltál róla?

– Ez csak izomláz. Pénteken edzeni voltam, és annak az utóhatását élvezem. – Ez részben igaz, de leginkább a rám törő érzelmek miatt csuklottam majdnem össze.

– Beengedtek egy edzőterembe? Csoda, hogy nem repültél le a futópadról, vagy hogy nem ejtetted a lábadra a súlyzót. – Felemelem a kezem, hogy a vállába bokszoljak, de útközben elkapja, és finoman visszahelyezi előző pozíciójába. – Ne üss meg, mert az neked jobban fájna; mondtam már, hogy vigyázz a kezedre. Mesélj inkább az első csókodról. Milyen volt?

– Borzalmas! Kyungsoo barátom és én voltunk az utolsók, akik még nem smároltak, mert az összes csaj kikosarazott minket, kivéve azt, aki a lányok közt volt az utolsó, aki még nem smárolt. Egy nyári napon kint voltunk a parton, és fogadtam Soo-val, hogy aki nyer úszásban, az fogja lekapni a lányt. Soo volt iskolánk úszóbajnoka, lehetetlenség volt legyőzni, de drága barátom jól megszívatott azzal, hogy élete legszarabb teljesítményét nyújtotta. A lány bikiniben még rondább volt, mint ruhában, ezért mindent megtettem, hogy kihúzzam magam az ígéretem alól. De a csaj tudomást szerzett róla, és addig kergetett, amíg a karmai közé nem kerültem. Berohantam a vízbe, ő utánam, aztán fuldokolni kezdett, én kétségbeesetten a karjaimba kaptam, és kivittem a partra, ahol szájon át akartam lélegeztetni, de kiderült, hogy csak megjátszotta a rosszullétet, a nyakamba csimpaszkodott, és megajándékozott életem első, egyben legsiralmasabb csókjával. – Ez egy valós történet, mert a gimi elején még nem igazán voltam tisztában azzal, hogy egy pasival sokkal élvezetesebb smárolni. Vajon Kim dokival milyen lehet? Nem, Baekhyun! A csókot nem sorolta hyung az elnézendő bűnök közé! Én nem vagyok teljesen normális, ha ezt eddig még nem tudtam volna. Örülök, hogy a doki látszólag tök laza, fesztelenül cseveg, mintha nem egy szépen feldíszített teremben préselődne egymáshoz a testünk, hanem a buszon a tömeg miatt. De magamat megint olyan szituációba kevertem, ami nem jó a szívemnek, nem jó a lelki állapotomnak, semmi értelme, kísértésbe visz, ami elől úgyis megfutamodom, mert annyira mindig észnél vagyok. De mi lesz, ha egyszer végleg cserbenhagy a józanság, ami eddig ott ólálkodott a hátam mögött, hogy a kellő pillanatban visszarántson a szakadék széléről? Ha simán egymás mellett állva beszélgettünk volna, amíg a fiatalok turbékolnak, nem érezném úgy, hogy bárcsak lefagyaszthatnám az időt, hogy legalább egy éjszaka erejéig vele maradhassak. Nem csinálnék semmi rosszat, csak úgy simulnék a karjába, mint most. Mintha egy tomboló viharban elázott kiscica lennék, aki oda bújt el, vagy egy újszülött, akinek mindegy, ki veszi fel, csak valaki  testének a melegére van szüksége, vagy egy eltévedt idegen, aki oly rég élte már át az ölelés örömét, vagy egy kóborló lélek, aki tudja, hogy muszáj hazatérnie, de előtte olyan erősen kell szorítania azt a másikat, hogy ne fájjon annyira az elvesztése, amikor majd elengedi. – És a te első csókod milyen volt? Nehogy azt mondd nekem, hogy abban sem volt részed.

– Átlagos. – Ennyivel el van intézve, és elsötétülő arcából ítélve nem is fog többet mondani. Pedig azt reméltem, egy jó sztorival kiűzi majd a démonokat a fejemből, de ezek szerint tovább kell harcolnom velük. Olyan érzésem van, mintha tényleg megállt volna az idő. Több dal lement már, szám szerint nem tudnám megmondani, hogy mennyi, de oldalra sandítva látom, hogy Jiáék nagyon jól érzik magukat. A doki nem ereszt el, én meg nem akarok visszakozni, ha már az én ötletem volt, de esküszöm, örülnék neki, ha ismét megszólalna a tűzriasztó, mert akkor végre kiszabadulhatnék innen. – Nehogy elhíreszteld, hogy mire vettél rá, mert kinyírlak. Jia nem lát, Junhee meg csak Jiát látja, úgyhogy szemtanúk nem lennének, a hullaházban meg van egy jó ismerősöm, aki téves adatokat írna a boncolási jegyzőkönyvbe.

– Nekem is van egy jó ismerősöm, aki a rendőrség oszlopos tagja, és nem hinné el, hogy egyik napról a másikra meghaltam teljesen egészségesen, és addig nyomozna, amíg meg nem találna. – Kim doki tekintetét megint sötét fellegek uralják, mint ahogy az első csók, vagy a nővére említésekor. Talán a testvérének, a rendőrségnek, és a csókolózásnak köze van egymáshoz, de az is lehet, hogy más dolgokra asszociál, amikor előtérbe kerül egy-egy téma, egyszerűen nem tudok kiigazodni a hangulat ingadozásain. Van, amiről azt hinném, sosem tenne meg, mégis ellenkezés nélkül belemegy, és van, amit egy ártatlan megjegyzésnek szánok, de olyan mintha bombát robbantottam volna hőn szeretett kórházában. – Nézd, milyen édes a mi saját kezűleg létrehozott JJ Projectünk – fordulok ábrándosan a páros felé, ezzel más vizekre evezve. Őket nézve ellágyulnak a vonásai, a karjait egyszeriben szorosabban fonja körém, ami arra késztet, hogy a mellkasára hajtsam a fejem. Becsukom a szemem, hagyom, hogy a pórusaimba férkőzzön az illata, és hamarosan nem hallok mást egyenletesen dobogó szívénél. Mennyivel jobb így hallgatni, mint a sztetoszkópon keresztül. Annyira elveszek az érzésben, hogy az is lehet, hogy percek óta egyhelyben állunk; meg nem tudnám mondani, hogy a lábaim mozdulatlanok-e vagy továbbra is lépkednek. Azon sem csodálkoznék, ha időközben elaludtam volna, de ha ez így van, azt kívánom, többé ne ébredjek fel.

Hirtelen sötét lesz, talán Junhee fújta el a gyertyákat, mielőtt megcsókolná Jiát. Csók? Olyan hevesen ugrok hátra, mintha áramütés ért volna, vagy mintha Kim doki vágott volna pofon. Mindkettő jobb lett volna annál a marcangoló érzésnél, hogy ha nem cselekszem időben, talán a legnagyobb hülyeséget követtem volna el itt tartózkodásom óta. Egy őrültséget, aminek köszönhetően elveszthettem volna a doki barátságát, Jongdae szerelmét, a barátaim megbecsülését, és a saját magamba vetett hitem. Most biztos bolondnak tart, amiért úgy ellöktem magamtól, de majd azt hazudom, hogy begörcsölt a talpam, és muszáj volt leülnöm, hogy megmasszírozzam. Le is vágódom egy székre, hogy elkezdjem a színjátékot, mielőtt visszajönne a fény. A Junhee által felkapcsolt lámpa megvilágítja Jia és az ő arcát, melyek felhőtlen boldogságról árulkodnak, a dokié pedig kis zavartságról. Abban csak reménykedhetek, hogy nekem sikerült jól begyakorolnom a pókerarcot, amit oly sokszor utánoztam le a képernyő előtt ülve a színészek példáját követve.

– Szóval, mi a döntésed? – kérdezem Jiát, amikor kettesben maradok vele. A virágok és a lufik a helyükön vannak továbbra is, de a meghitt hangulat tovaszállt, amikor a fiúk távoztak. Junhee másnap vissza fog jönni, és gyanítom, a rá következő napokon is, a dokit meg szólította a kötelesség, de a lelkemre kötötte, hogy faggassam ki a lányt az elhatározását illetően. – Ugye tudod, hogy ha szexelni akarsz a pasiddal, kell egy jó szív, ha nem akarsz a csúcson meghalni. – Még jó, hogy a doki nincs itt, mert el sem merem képzelni, mit kapnék.

– Mindent köszönök, Baekhyun! Tudod, világéletemben rossz lány akartam lenni, de ha valaki nem lát, korlátozva van abban, hogy őrültségeket kövessen el. Én mindig Sharpay akartam lenni, hogy egy filmes példával éljek, de Gabriellánál is szerencsétlenebb vagyok.

– Kislány, higgy nekem, Junhee sokkal helyesebb Zac Efronnál, és ő már a tiéd.

– Igen! Tudod, mindig attól féltem, hogy úgy fogok meghalni, hogy sosem csókolóztam, de ezek után bátran vállalom a műtétet, mert ha meg is halok, legalább boldog leszek közben.

– Hé, nem fogsz meghalni! A pasidnak szüksége van rád, és a tesóid orra alá kell dörgölnöd, hogy milyen dögös sráccal jársz, és bosszantanod kell a mamádat azzal, hogy felnőtt a kislánya.

– Te biztosan egy angyal vagy! De… még az angyalok is szoktak szerelmesek lenni, igaz? Mikor vallod be a dokinak, hogy mit érzel iránta? – Ha Jia látna, nem tudnám elrejteni kipirult arcomat, ami lángolva adja a világ tudtára, mennyire zavarba hozott ez a csitri.

– Ööö… jó ember ismerő vagy. Mármint tényleg meleg vagyok, de van barátom, aki nem Kim doki, és én belé vagyok szerelmes.

– Á, értem, ne haragudj, néha össze-vissza locsogok. – Jián nem látszik, hogy kellemetlenül érezné magát téves feltételezése miatt, épp ellenkezőleg. Mindentudó mosolyra húzódik a szája, mintha olyan titkok tudatában lenne, amiket még én sem ismerek…