Nyugi Doki - Hatodik szívdobbanás

Szívek szárnyán

Ez a negyedik hétfő, amikor együtt reggelizünk Kim dokival a kórház földszintjén kialakított büfé részlegen. Ilyenkor korábban kell eljönnöm otthonról, aminek a miértjét el kellett magyaráznom Jongdae-nak. Nem hazudtam azt, hogy előbb kezdődik a műszakom, sem azt, hogy az egyik nővérkével kávézgatok, szépen elmeséltem neki, hogy a doki meg én jó barátok lettünk (legalábbis remélem, ő is így gondolja). Nem fakadt ki féltékenyen, sőt, kérdezgetni kezdett újdonsült cimborám felöl, és azt mondta, egyszer szívesen megismerné. Minden az őszinteségen múlik; ha beszámolok neki arról, hogy mit csinálok, nem lesz oka a kombinálásra. Ráadásul tudja, hogy milyen könnyedén kezdeményezek kapcsolatokat, úgyhogy szerencsére feladta az aggódást, és olyanok lettünk, mintha most élnénk a mézes heteinket.

– Csupa csokis csoda. Ugye ezzel nem állsz hadilábon? – pakolom ki Kim doki elé a muffinokat, amiket tegnap sütöttem. Riadtan veszem észre, hogy véletlenül egy szívecske alakút helyeztem a szalvétájára, pedig elvileg csak sztenderd formájút hoztam. Azt hittem, Jongdae felfalta az összes szíveset, de ezek szerint egy valahogy ide keveredett, ami miatt elég kínosan érzem magam. Ez olyan… lányos… buzis… vagy felhívás keringőre, bár köztudott, hogy én utálok keringőzni. Szerintem megint én gondolom túl a dolgokat, mert nem úgy tűnik, hogy a doki azon morfondírozna, melyik lehet igaz rám a fenti opciók közül. Sietősen megszabadítja a sütit a kissé rátapadó papírtól, és érdeklődve mélyeszti bele reklámokba illő fogsorát. Nem tudtam, hajlandó lesz-e megkóstolni, mert simán mondhatta volna, hogy ilyeneket sem eszik, de az arca olyan földöntúli örömöket tükröz, mint amikor a csirkét lapátolta magába, úgyhogy biztos ízlik neki. Szeretem nézni, amikor eszik, mert olyan mintha egy másik dimenzióba kerülne, és gyanítom, ez azért van, mert nem gyakran fordítja az idejét olyan felesleges dolgokra, mint a táplálkozás.

– Nem is tudtam, hogy egy konyhatündért is tisztelhetünk a személyedben.

– Csak ezt az egyet tudom elkészíteni, de ezt istenien – jegyzem meg büszkén, és én is nekilátok saját adagom elpusztításának. Más területen tényleg botrányos vagyok, de muffint könnyű csinálni, ugyanakkor finom, és sok variáció van az ízesítésére. Jongdae imádja az illatát, ezért amikor sütök, soha nem engedi, hogy kinyissuk az ablakot, mert szereti, ha átjárja a lakást a tömény süti illat. Olyan édes, amikor magasba emelt orral szimatol, mint egy kölyökkutya, vagy amikor mélyen magába szívja a terjengő szagokat, mintha az lenne az éltető, friss levegő. Persze arra a kis időre sem hagyott magamra, amíg a négy féle csokit tartalmazó masszát a kapszlikba töltöttem; folyamatosan elvonta a figyelmemet a hátulról jövő támadásaival, úgyhogy dupla ideig tartott a művelet. A keverék néha a konyhapulton végezte, szóval utána még takarítani is kellett, de azt bevállalta, mert tudta, hogy ő tehet róla. Amikor betettem a tepsit a sütőbe, nem bírt tovább magával és elhatározta, befejezi, amit elkezdett. Ennek az lett a következménye, hogy meztelenül, álló farokkal kellett a konyhába rohannom, amikor megcsapta az orrunkat az égett szag. Ezúttal kénytelenek voltunk szélesre tárni az ablakokat, mert az orrfacsaró bűz hamar beette magát a falak közé. Az első adag tropára ment, de a másodiknál már rutinosabb voltam. Leküldtem Jongdae-t a boltba, hogy vegyen valami finom likőrt a süti mellé, és amíg távol volt, gyorsan megcsináltam mindent. 

– Ugye nem azért adtad ezt nekem, mert méreg van benne?

– Nem, az a teádban lesz. Ne tudd meg, hogy örült neki kedvenc felszolgáló kisasszonyunk, amikor megígértem neki, hogy azt csinál a hulláddal, amit akar. – Kim doki hangosan felnevet, ami szemet szúr a körülöttünk hemzsegő hiénáknak. Házi készítésű süteményt majszolunk, nevetünk, amíg ők majdnem belefulladnak a saját mérgükbe. Felállok, hogy az asztalunkhoz szervírozzam forró italainkat, mert mióta együtt lógok a dokival, még a pincér csaj is elkerüli őt, úgyhogy kénytelen vagyok kiszolgálni magunkat, ha nem akarom, hogy szomjan haljunk. Kész szerencse, hogy az elkészítésére hajlandó, de hát gondolom, azt csak azért a pár wonért cserébe csinálja, amit kap értük. Yixing kihasználja az alkalmat, és amikor a tálcára helyezem a bögréket, odasomfordál hozzám, hogy halkan megszólítson.

– Tudod, kire emlékeztetsz? Az új srácra, aki iskolaváltás után új suliba kerül, és választania kell. Ülhetne a menők asztalához az ebédlőben, de dönthet a stréber társasága mellett is, akit mindenki utál. Te jó fejnek tűnsz, miért választottad mégis a sötét oldalt?

– Tudod, te kire emlékeztetsz engem? Egy önbizalom hiányos emberre, aki tele van komplexusokkal, és ahelyett, hogy szembe nézne a gyengeségeivel, olyanokra fröcsög, akik jobbak nála. Te is lehetnél jó, ha a munkába fektetnéd az energiádat, nem az áskálódásba.

– Te csak maradj a bohóckodásnál, nem áll jól neked a pszichológus szerep.

– Neked sem áll jól a „királynak érzem magam, de közben csak egy bunkó vagyok” szerep. – Yixing visszavágásra nyitja a száját, de ez a fél perc is sok volt belőle, máris untat ez a semmiről nem szóló párbeszéd. Eddig csak lefitymáló pillantásukat kellett elviselnünk, amivel én sosem foglalkoztam, a dokinak meg egyre jobban megy a kizárásuk. Azt hittem, elkerülhetjük a konfrontációt, de úgy tűnik, igaz a mondás, hogy minden csoda három napig tart. Amikor visszaülök a helyemre, Kim doki csendbe burkolózva mélyed a bögréjébe, pedig mostanság nem szokták szünetek megszakítani a társalgásunkat. Akkor sem tudok semmit kiolvasni a tekintetéből, amikor végre felnéz, de legalább szavakba önti a gondolatait:

– Figyelj, velük is barátkozhatsz. Egyik héten ülhetnél az ő asztalukhoz, a másikon meg ide.

– Ezen az ostobaságon törted ennyit a fejed? Miért akarnék én velük bandázni? Amúgy meg olyannak ismersz, aki nem viszi véghez azt, amit akar? Hidd el, ha az ő társaságukra vágynék, odamennék hozzájuk, nem kell engem noszogatni. – Most rajtam a sor, hogy sértődöttségemben a csészémbe meredjek. Hát nem érti, hogy ha én kötődni kezdek valakihez, az egy életre szól? Régebben Kyungsoo is mondogatta nekem, hogy nyugodtan menjek, és játsszak a többiekkel, nem kell mindig vele lennem, és nála is sok időt kellett fordítanom arra, hogy beleverjem a fejecskéjébe, hogy én csak vele akarok lenni. Aztán leköcsögöztek minket, amiért sülve-főve együtt láttak, és hát az én esetemben nem is tévedtek olyan nagyot.

Az incidens óta valahogy megváltozott a légkör, és akárhogy próbálkozom, nem tudom visszahozni a doki jókedvét. Felállok, hogy a kukába söpörjem a szemetet, mire mellettem terem Yixing egyik okos tojás medikus pajtása, és egy laza mozdulattal a tálcát tartó kezemre löttyinti forró kávéját. Úgy tesz, mintha véletlenül jött volna nekem, és sűrűn a bocsánatomat kéri, de én csak szánni tudok egy ilyen embert. Az óvodában sem folyamodtam e féle béna módszerekhez, ő meg azt állítja magáról, hogy egy érett orvostanhallgató? Gratulálok! Kicsit kellemetlenül érintett az égető folyadék, de pár másodperc után már nem is érzem, és legalább a ruhám sem lett dzsuvás. Biztos ez is Yixing műve volt. Neki csak a szája nagy, de a piszkos munkát a bérenceivel végezteti el. Ahhoz persze nem volt mersze, hogy Kim dokit célozza meg, pedig nyilvánvaló, hogy a valódi támadás neki szólt. Egy elbűvölő mosolyt varázsolva az arcomra térek vissza a székemhez, hogy összeszedjem a cuccomat a távozáshoz. Belemerülök a táskám tartalmának rendezgetésébe, amikor vérfagyasztó sziszegésre leszek figyelmes. Felkapom a fejem, és még pont láthatom, ahogy a doki rámarkol a mellette elhaladó fickó csuklójára, és a nyakába önti azt a fura színű löttyöt, amit ő teának nevez. A srác ki akarja magát rántani a szorításból, de Kim doki olyan erősen tartja, hogy esélye sincs a menekülésre.

– Ó, ne haragudjon, még sosem fordult velem elő olyan, hogy a kezem nem engedelmeskedett nekem. Tudja, a műtőben sosem hibázok, nem értem, most mi történhetett. De azért vigyázzon… Nehogy egyszer egészen véletlenül balesetet szenvedjen, és nekem kelljen megműtenem, mert lehet, hogy az lesz az első alkalom, amikor a kezem rosszalkodni fog operálás közben. – Kim doki olyan undorral taszítja el magától a tagot, mint egy erőtől duzzadó oroszlán, aki rájött, hogy inkább jobb zsákmány után néz. Ezt most azért csinálta, hogy megvédjen engem? De miért, amikor magát sosem szokta. Azt hittem, szüksége van a támaszomra, hogy ő szorul az én védelmemre… Magáért nem állt ki, inkább az irodájában bujdosott magányosan, hogy elkerülje ezeket a helyzeteket. Egy félénk fiúnak gondoltam, aki nem mer szembe szállni az ellenséggel, ezért marad fedezékben, de megmutatta, hogy ki az úr a házban, és nem arra célzok, hogy az apjáé a kórház. Ezek azt gondolják, minden joguk megvan ahhoz, hogy tönkretegyék az életét, csak azért, mert ő jó helyre született. Tehet arról bárki, hogy milyen családi háttérrel rendelkezik? Ha az ő apjuké lenne a főorvosi státusz, százszor rosszabbak lennének Kim dokinál. Kezdetben én is egy nagyképű, megjátszós kölyöknek könyveltem el, de amint megismertem, kiderült, hogy csak azt a látszatot akarja fenntartani, amit a sok hülye ráaggatott. Ha vennék a fáradtságot arra, hogy megismerjék, ők is rájönnének, hogy valójában teljesen az ellentéte annak a hamis képnek, amit róla festettek. De ha háborút akarnak, akkor sajnos a vesztes oldalon vertek tábort.

Amikor az utolsó kórterembe érkezem, lelomboz a látvány, ami fogad. Egy kisfiú egyedül tartózkodik abban a nagy helyiségben, és az alapján, amit olvastam róla, nincs valami jó állapotban. Autóbalesete volt, aminek következtében ideiglenesen nem tudja mozgatni a lábait. Rosszabbul is járhatott volna, de hogyan magyarázod el a miérteket egy élettel teli gyereknek, aki tegnap még futóversenyeket nyert? És az a leglehangolóbb számára, hogy nincs egy „szobatársa” sem, aki kis időre elterelhetné a gondolatait. Az én jelenlétem felvidítja, de amikor majd elmegyek, még magányosabban fogja érezni magát, mint azelőtt.

– Azt hallottam, nem akarsz együttműködni a gyógytornászoddal, pedig ha hagynád, hogy segítsen neked, hamarabb szabadulhatnál innen. – simítok végig a hozzám közelebb eső lábán.

– De fáj, amit csinál – nyafogja, én pedig megpróbálok túljárni az eszén. Lehúzom róla a takarót, és egyik kezemmel csiklandozni kezdem, amíg a másikkal óvatosan megemelem a lábát. A konduktor mutatott egy-két mozdulatsort, amit nem végzek olyan szakszerűen, mint ő, de hátha okoz egy kis előrelépést. Ahogy sejtettem, Jaesung figyelmét elvonja az, hogy eltávolítsa kitartó ujjaimat a hasa környékéről, így tudomást sem vesz az esetleges fájdalomról. Kíváncsi vagyok, hogy ha szakember csinálná ugyanezt, akkor is így reagálna-e.

– Kérj tőlem bármit, én idehozom neked, hogy ne unatkozz annyira.

– A papagájaimat szeretném! Ők olyan viccesek, és tudnak válaszolni is, ha kérdezem őket, nem úgy, mint egy játék. – Na Baekhyun, most mit csinálsz? Ígéretet tettél, amit általában be szoktál tartani… A gyerekek döntő többsége megelégedett volna egy laptoppal, amin játszhat, és mesét nézhet, de ő élő madarakra vágyik. Nem olvastam a kórház házirendjét, de a nélkül is tisztában vagyok azzal, hogy állatok behozatalát tiltja a szabályzat. De hát minek különítették el ezt az édes gyereket, amikor nem is fertőző beteg? Nem hagyhatom magára!

Jaesung megadja az anyukája telefonszámát, akivel fél órán belül találkozom a parkolóban. Átadja a ketrecet, amit beletuszkolunk egy óriási táskába, hogy senki se lássa meg, mit szállítok az egyik kórterembe. A hölgy már tovább is áll, mert sietnie kell vissza a kisebbik gyerekéhez, én meg végig azon imádkozom, hogy ne az idő alatt támadjon kedvük kinyitni a csőrüket a madaraknak, amíg el nem érem a célomat. Fellélegzem, amikor becsapom magam mögött az ajtót, és kicsomagolom az ajándékokat, amit Jaesungnak hoztam.

– Te vagy a legkirályabb! – kiáltja, és elragadtatva nézi a ketrecben tollászkodó tollasokat. Olyan ártatlan szemekkel vizslatják kis gazdájukat, hogy menten megesik rajtuk a szívem, ami abban nyilvánul meg, hogy kitárom a ketrec ajtaját, hadd röppenjenek oda hozzá.

– Piru, mondd szépen, hogy utálom a dokikat, a bohócok klasszak! – Először felnevetek a mondaton, amit Jaesung meg akar tanítani kis kedvencének, aztán komolyságot erőltetve magamra közlöm vele, hogy valami szépet oktasson neki. A papagáj okosabbnak bizonyul, mint gondoltam, mert Sungie-nak meg sem kell ismételnie a szöveget, Piru teljesen érthetően visszaadja, amit hallott. Nagyon megható látványt nyújtanak, ahogy a papagáj rátelepszik a kisfiú mellkasára, és a tenyerébe hajtja a fejét, aki rendületlenül cirógatja narancsos, lilás és pirosas tollait. A másikat Coco-nak hívják, ő távolságtartóbb, visszahúzódva követi az eseményeket az éjjeliszekrénykén gubbasztva. Coco is szivárványszínben pompázik, de nála inkább a kék és a zöld különböző árnyalatai dominálnak. Mindkettő gyönyörű példány, meg kell hagyni, és látszik rajtuk a kölcsönös rajongás. Nekem sosem engedték a szüleim, hogy háziállatom legyen, pedig világéletemben vonzódtam hozzájuk. Jongdae-vel már beszéltünk róla, hogy lehetne egy kisebb méretű kutyánk vagy egy cicánk, de a terv megvalósítására még nem került sor.

Egy ideig minden zökkenőmentesen megy: nem jön be egy orvos sem a kórterembe, a papagájok szépen elvannak Jaesunggal, amiket a kérésére néha én is megsimogatok. De az az igazság, hogy „a baj nem jár egyedül” közmondást át kéne írni „a baj Baekhyunnal együtt érkezik”-re, mert hamarosan elszabadul a pokol. Az utóbbi három hétben nem tudom, mi lehetett, hogy nem keveredtem semmilyen balhéba, illetve hogy én magam nem csináltam zűrt. Egyszer csak arra eszmélek, hogy Piru valamilyen indíttatásból felemelkedik pár szárnycsapást követően, és homlokegyenest nekirobog az ablaknak. Majd ájultan vagy holtan, tudom is én, a padlóra hanyatlik, miközben Jaesung kétségbeesetten bömböl, és Coco szintén kétségbeesetten köröz a társa felett.

– Nálunk mindig nyitva van az ablak, és ki szokott rajta repülni, aztán visszajön hozzám – sír panaszosan Sungie, amíg azon töröm a fejem, kivel kéne foglalkoznom. Vigasztaljam meg a gyereket, akinek bár először örömet okoztam, mégis nekem köszönhetően borult ki, vagy ápolgassam Coco lelkét, aki végignézte, hogyan csapódott Piru teljes erejével az üvegnek, esetleg a sérült igényeit helyezzem előnybe? Jelenleg az utolsót tartom a legfontosabbnak, úgyhogy újra felhívom Jaesung anyukáját, hogy sürgősen szállítsa haza a másik papagájt, meg jó lenne, ha a gyerekkel is törődne egy kicsit, aztán felnyalábolom az eszméletlen állatot, hogy az egyetlen ember elé vigyem, aki tutira mérges lesz, de rajta kívül senki más nem segíthet.

Rácsörgök Kim dokira, aki előbb ér az irodájába nálam. Megnyugtat, amikor azt mondja, nincs most semmi dolga, mégis félve húzom ki az elernyedt testet a táskámból. A doki kábé olyan fejet vághat, mint amilyen az enyém volt, amikor a műkézzel cseszegetett. Mondanám, hogy akkor legalább kvittek vagyunk, de nem egy bajban lévő lény kárán akarom ezt elérni.

– Baekhyun-ssi, mit csináltál? – Ó-ó, ha a hivatalos megszólításhoz folyamodik, nagy pácban vagyok! Milyen rég láttam már ilyen dühösnek, és mennyire elszoktam tőle…

– Az úgy volt, hogy… én csak jót akartam! Van egy kisfiú a balesetin, aki egyes egyedül tengeti a bent töltött napjait, amin változtatni akartam. Az anyjával behozattam a papagájt, ami először tök jól elvolt, aztán világot járni támadt kedve, de pechére be volt csukva az ablak… De vizsgáld már meg! Nem akarom, hogy itt meghaljon nekem! – kiáltom pánikba esve, és odatartom elé az állatot, ami jelenleg úgy néz ki, mintha csak az egykori vidám papagáj teteme volna. A doki arcán undor fut át, a kezét a háta mögé rejti, mint valami durcás kisgyerek, aki nem hajlandó megfogni a felmosó botot, hogy kitakarítsa a szobáját.

– Én nem értek az állatokhoz. Mellesleg a szárnyasokat csak forrón, sült krumpli vagy rizs társaságában szeretem. – Hát ez szép! A madarak is élő, lélegző lények, hogy beszélhet így róluk? Mintha az anyukájuk nem nevelgetné őket, amíg szükségük van rá, hanem tojás helyett a mikróból kelnének ki. Farkasszemet nézek vele, és mikor rájön, hogy úgyis addig fogom piszkálni, amíg nem csinál valamit, sóhajt egy nagyot, és közelebb merészkedik hozzánk. Olyan óvatosan ér a papagájhoz, mintha attól félne, hogy bármelyik pillanatban „feltámadhat”, hogy vérre szomjazva kaparja ki a szemét. – Lélegzik, és ver a szíve, de elég gyengén. – közli egyszerűen a tényeket. Ennyi? Bezzeg ha egy emberről lenne szó, rohanna vele a műtőbe. Oké, a két dolog teljesen más, nem várhatom el, hogy ugyanazzal a technikával visszahozza szegény Pirut az élők sorába, de azért egy kis együttérzést tanúsíthatna. Nem szeretem, ha valaki úgy gondolkozik, hogy az ember az úr, aki minden más felett áll. Én minden élőlényt egyenrangúnak tartok, nem érzem magam különbnek náluk.

– Akkor legalább vigyél el az állatorvoshoz. Mire busszal odaérnék, talán már késő lenne… – Egy újabb hatalmas sóhajt követően szó nélkül megindul, és én csak remélni tudom, hogy a kocsija felé veszi az irányt, nem pedig az igazgatóság felé, hogy kidobasson.

Ha nem tartanám a kezemben a tollas jószágot, lefotóznám lenyűgöző ezüstmetál Lexusát, és átküldeném Sehunnak azzal az üzenettel, hogy „látod, ilyened nem lesz soha”. Ehelyett felmarkolom az anyósülésen hagyott dzsekit, és beleburkolom Pirut, nehogy kihűljön a teste. Amikor a doki észreveszi, hogy milyen takarót találtam, meg tudna ölni a szemével, és az is elképzelhető, hogy többet fel sem fogja venni a kabátot. Nagy energiákat kell mozgósítanom, ha le akarom lazítani ezt a két lábon járó kényszerességet, aki a megszokások rabja, és aki minden újtól viszolyog. Gyengéden az ölembe fektetem a papagájt, és most, hogy a kezem felszabadult, gyors kutatásba kezdek. Az első állatorvos, akit kidob a Google, nincs is olyan messze innen, úgyhogy bediktálom a címet, a doki pedig kedvetlenül beindítja a motort.

– Na, ne legyél már ilyen morci! Szerinted tényleg nem olyanok, mint mi? – teszem fel az egy millió dolláros kérdést a percek óta elhúzódó csendben, amivel még jobban felbosszantom.

– Miért, te például le szoktad szarni az utcán parkoló autók szélvédőjét? – Wow, mégiscsak káromkodik! Akkor talán nem olyan reménytelen a helyzet, mint amilyennek képzeltem.

– Nekem a galambokkal sincs semmi bajom, de ez egy szuper okos papagáj. Tud beszélni, szereti a gazdáját meg a társát, és nézd meg, milyen gyönyörűséges tollazattal rendelkezik. – Megkérdezném tőle, hogy látta-e a Rio-t, mert szerintem az a világ legcukibb animációs filmje, de pontosan tudom, hogy nemleges választ adna, ezért feleslegesen nem koptatom a számat.

– Azért tetszik neked, mert olyan színes, mint te vagy, és alap esetben az ő csőre is naphosszat jár. – Persze, az én agyam már csak ilyen egyszerűen működik! Felemelem a szabad kezét, amivel nem fogja a kormányt, és végighúzom Piru selymes tollain, mire úgy elrántja, mintha egy méhkasba dugtam volna. Madár fóbiája lehet? Kiskorában a fenekébe csípett egy nagy sas, onnan ez az utálat? Mindenesetre engem szórakoztat, hogy az egyébként összeszedett, és mindig tökéletességre törekedő uraságot így ki lehet billenteni az egyensúlyából egy ártatlan kis papagájjal.

– Soha nem gondoltál arra, hogy milyen jó lenne a széllel együtt szárnyalni, mint egy madár?

– Hogy aztán lelőjön egy vadász, vagy egy ragadozó karmai közé kerüljek, vagy mondjuk a te tányérodba? Köszönöm nem! Neked meg főleg nem ajánlom, hogy madár legyél, mert amilyen balszerencsés vagy, az első szárnypróbálgatás során, amikor kirepülnél a fészekből, rögtön egy kövér macska gyomrában végeznéd egy sajttól bűzlő egér társaságában.

– Hogy állhatsz mindenhez ilyen realistán? Az emberek meg autóbaleset áldozatává válhatnak, őket is lelőhetik, és egyes bennszülött törzseknél a mai napig fogyasztanak egymás húsából. – Nem vág vissza, mintha a balesetek felemlegetésével gyengepontjára tapintottam volna. Lehet, hogy egy rokonát is lelőtték, vagy az jutott eszébe, amikor a roncsok közül kihúzott engem. Mereven az útra összpontosít, és immár két kézzel markolássza a kormányt, mintha attól tartana, hogy mindjárt mi is balesetet fogunk szenvedni. Hogy oldjak a feszültségén, zenét akarok kapcsolni, de most nem a rádiót, mert abban lehet, hogy pont olyan szám megy, amit nem szeret. Néhány CD sorakozik egymásra halmozva a kesztyűtartóban, ahonnan találomra kihúzok egyet. – SHINee? – olvasom fel méltatlankodva az együttes nevét.

– Nem ismered őket?

– Dehogynem. Csak azt hittem, te Mozarttal kelsz, és Beethovennel fekszel.

– Persze, és egy gondosan leszögezett koporsóban várom, hogy lemenjen a nap. – Felnevetek, és elindítom a lemezt. Nem tudom visszafogni magam, úgyhogy énekelni kezdem azokat a trackeket, amiknek tudom a szövegét. Biztosan idegesíteni fogom ezzel, és mindjárt rám szól, hogy hagyjam abba, de addig is kiélvezem, mert már rég fakadtam dalra. Kis időbe telik, mire észreveszem, hogy a zene elhalkult, és már csak az én hangom tölti be a teret.

– Miért hallgattál el? Szép hangod van. Sokkal jobb, mint egyes sztárocskáknak. Miért nem ezzel foglalkozol? – Meglepetten pislogok rá, amikor a lecseszés helyett dicséretet kapok.

– Én és a… az egyik barátom eljárunk eljegyzésekre, esküvőkre, lánybúcsúkra, kisebb partykra fellépni. Ez nálam egy szerelem, ami nem lehetne az, hogy ha hivatásos énekes lennék. Nem akarnám azt csinálni, amit a kiadó mond, és hülyét kapnék a sok nyivákoló rajongótól. Nekem ez így pont megfelel. – Igazából Jongdae-val egy duót alkotva szoktunk megjelenni ezeken a rendezvényeken, de valamiért továbbra sem tartom elérkezettnek az időt arra, hogy színt valljak Kim dokinak a szexuális hovatartozásomat illetően. – Szerinted él még? – pillantok aggódva az ölemben elhelyezkedő csomagra. A fintor ismét megjelenik az arcán, amikor hozzáér, de már nem tűnik annyira lenézőnek, mint korábban volt. Amikor érzékeli az életjeleit, bólint, az én számat pedig egy megkönnyebbült sóhaj hagyja el. – Nagyon hiányozna Jaesungnak, és a párjának is. Kétségbeesetten körözött felette…

– Várjunk csak! Még egy papagáj volt a kórteremben? És még mindig ott van?

– Nyugi doki, már elvitettem a gyerek anyjával. – Hosszan kifújja a bent tartott levegőt, és fejcsóválva mered rám. Tudom, a két papagáj dupla szabályszegésnek minősül…

– Nem gondolod, hogy öngyilkos akart lenni? Elege volt az asszonyból, és így akart véget vetni a régóta folyó vitáknak.

– De Coco is fiú – közlöm ártatlanul, mire a doki értetlenül kérdő tekintettel néz rám. – Most mi van? Szerinted bűn az, ha két fiú szereti egymást? – csattanok fel kissé hevesen.

– Szerintem nem vagy normális, amiért tök komolyan beszélsz arról, hogy két madár szerelmes egymásba.

– Voltál már szerelmes?

– Ez most hogy jön ide?

– Csak felelj: igen, vagy nem. – A szívem érthetetlen módon felgyorsul válaszára várva. Nem tudom, miért örülnék jobban annak, ha nemet mondana. Egy kis idő múlva feladom, mert úgy vélem, nem hajlandó figyelembe venni a kérdésemet, és hogy tereljem a témát, elmagyarázom neki a különböző állatok kapcsolati szokásait. Köztudott, hogy például a farkas és a hattyú egy életre választ párt magának, szóval még az embereknél is hűségesebbek, kitartóbbak. Egy farkas sem fantáziálna arról, hogy mi lenne, ha az egyik piros lámpánál a volán mögött ülő szenvedélyes csókba vonná, amíg a társa keményen dolgozik szüntelenül rá gondolva. Nem is egyenrangúként kéne tekintenem ezekre az állatokra, hanem magasabb rendűekként.

– Nem. – Fogalmam sincs, mire vonatkozik ez a szó, mert egy ideje abbahagytam a National Geographic narrátorait megszégyenítő kis előadásomat. – Nem voltam még szerelmes. – Ja, hogy most esett le neki, hogy száz éve feltettem egy kérdést, az én áruló szívem meg újra meglódul, mintha éppen most cseréltek volna benne elemet. Kivételesen nem jutok szóhoz. Kezdetben gyakran kukultam meg a társaságában, de a tűzeset óta minden megváltozott. A lángok elérték a köztünk húzódó falat, és addig nem hunytak ki, amíg porrá nem égették azt. Nevetve utasítottuk a talpunk alá a hamut, ami egykori ellenségeskedésünk végső bizonyítékát jelképezte, és nekiálltunk építkezni, de egy másik fal felhúzása helyett a barátság ledönthetetlen várának megalapozása volt a cél. Ő nyitottabb lett, én végre magamat adhattam, amikor együtt voltunk, nem kellett többet attól feszengenem, mit fog rólam gondolni. A közös reggelik, a napközben történő rövid találkozások gördülékenyen mentek, megfeledkeztünk a kezdeti kellemetlenségekről. Szokásomhoz híven néha felbosszantottam a hülyeségeimmel, én meg kiakadtam a rigolyáin, de pont ezek színesítették meg a kapcsolatunkat. Olyan felszabadult lettem mellette, mintha Sehunról vagy Kyungsoo-ról lenne szó, most mégis idegesen gyűrögetem a kabátja ujját, ami ontja magából a rá jellemző markáns illatot. Zavartan kutatok az emlékeim közt valami után, amivel folytathatnám a romantikával átitatott biosz órát, de semmi sem jut eszembe. Ki kéne valamit találnom mondjuk a zsiráfokról vagy a zebrákról…

– A zsiráf lányok a monogámiára törekednek, de a zsiráf pasik legszívesebben gruppenben nyomnák. Ezért ott hagyják a csajokat, és átpártolnak a zebrákhoz, mert az ő nőstényeik igen szabados elveket vallanak.

– Remélem, a gyerekeket nem szoktad ilyen mesékkel traktálni.

– Ó, nekik csak régi klasszikusokat bújtatok új köntösbe. Imádták azt az újragondolt verziót, amikor Hófehérke és Hamupipőke egymás vállán sírtak, amiért rajtakapták a hercegeiket együtt. Azt meg ne is akard tudni, hogy a hét törpe miért szeretett olyan sokáig a bányában maradni… – Tényleg olyan hülye vagyok, hogy már megint a fiú fiúval jön össze vonulattal fárasztom? Barátok vagyunk, de néha még Kyungsoo is nehezen viseli, amikor meleg poénokkal bombázzuk, pedig már egy jó ideje kemény edzés alatt áll. Éppen mentegetőzésre nyitnám a szám, amikor hangosan felnevet, amivel totálisan összezavar. Annyira nehéz kiigazodni rajta, mert van, hogy kiakad a megjegyzéseimen, máskor meg percekig hahotázik rajtuk, pedig nem is olyan viccesek.

– Utálom a dokikat, a bohócok klasszak. – Először megdermedek, ahogy meghallom a papagáj hangját, majd én sem bírom visszatartani a kacagást. Kim doki viszont már nem nevet, olyan mérgesen néz le Pirura, mintha az anyját szidta volna. A madár továbbra is mozdulatlanul fekszik, még a szemét sem nyitja ki, de leállíthatatlanul szajkózza az utoljára megtanult mondatot. Uralkodnom kéne magamon, de szörnyen vicces a doki egyre vörösödő feje, még az a szerencse, hogy én itt vagyok Pirunak, mert különben tutira leütné.

– Baekhyun-ssi! Mondd, hogy rosszul látok, és hogy a szaglásom is csal! Mondd, hogy az a szárnyas patkány nem most fosta össze a kedvenc dzsekimet! Az egy Valentino! – Hátra fordulok, mert abba a hitbe ringatom magam, hogy valamelyik sztár haverját hívják Valentino-nak, aki egy hasonlóan csodás járgánnyal követ minket, de gyilkos tekintetéből rájövök, hogy a kabátra célzott. A tenyerembe vájom a körmeimet, hátha attól az aprócska fájdalomtól bennem reked a nevetés, de csak nagy nehézségek árán tudom türtőztetni magam.

– Veszek neked egy másikat – mondom az ablak irányába fordulva. Nem merek rá nézni, mert akkor garantáltan kirobbanna belőlem a kacagás, ami a rekeszizmaimat nyomorgatja.

– Három havi fizetésed nem lenne rá elég! Amúgy tudtad, hogy a madár ürülék milyen szennyező? Ha e miatt megfertőződöm, és holnapra meghalok, akkor a te lelkeden szárad a legsikeresebb szívsebész gyakornok halála. Ráadásul ez a pörköltnek való szerintem csak szórakozik velünk, főleg velem. De ha most felkel, és elkezd röpködni, aminek következtében az én autóm ablakának is nekirepül, ezzel megrongálva az én kicsikémet, búcsút inthetsz a kis védencednek. Komolyan, fogom, és kihajítom az ablakon, és nem fog érdekelni, hogy a szerelme sír utána, vagy kitekerem azt a színes nyakát, és vacsorát készítek belőle, amin te leszel a díszvendég.

Az út nem is olyan rövid, főleg úgy, hogy az utolsó pár percben a doki morgolódását kell hallgatnom. Nem próbálom viccekkel visszahozni a jó hangulatát, inkább csendben kivárom, amíg elül a vihar. Én is sajnálnám, ha kár keletkezne pompás kocsijában, de nekem akkor is fontosabbak az élőlények, mint a csilli-villi tárgyak. És gondolom, simán tudna venni egy ugyanilyen kabátot, mert velem ellentétben neki a párnája alatt is pénz rejtőzhet. Amikor megérkezünk a parkolóba, kérdőn nézek rá, de ő egy fejrázással jelzi, hogy nem kíván bekísérni a rendelőbe. Kimászok a kocsiból, figyelve arra, nehogy összekoszoljam valahol a kabát tartalmával, és futólépésben közelítem meg a szépen dekorált épületet.

Nem kell sokat várnom, csak egy nyuszi van előttünk, aminek az épségéért egy kislány nagyon aggódik a váróteremben. Amint meglát, felragyognak a szemei, én meg realizálom, hogy már megint bohóc öltözetben járom az utcát. Nincs kedvem hozzá, de szerepbe vágom magam, mert nem hagyhatom szó nélkül, hogy pityeregjen. Mire a nyusziját kihozzák, már tapsikolva nevet, és az öröme fokozódik, amikor kiderül, hogy minden rendben a kedvencével. Én sem töltök túl sok időt az orvosnál. Megállapítja, hogy a papagáj agyrázkódást kapott, de megnyugtat, amikor közli, hogy csak egy éjszakára tartják itt megfigyelésre, mert ennyi idő elegendő neki a regenerálódáshoz. A váróban felhívom Jaesung anyukáját, akivel ismertetem a fejleményeket, és megadom a rendelő címét, hogy holnaptól átvehesse tőlem az ügyet. Eszembe jut, hogy Kim doki kabátját Piru alatt hagytam, de nem megyek vissza érte, mert biztosra veszem, hogy többszöri mosás és fertőtlenítés ellenére se venné fel többet. Mielőtt elhagyhatnám a helyiséget, egy óriási kutya üget be. Szó szerint egy kisebb póninak nézem, amit a termetemből adódóan még én is simán meglovagolhatnék. Gyönyörű fehér bundáját barna és fekete foltok borítják, amik hívogatóan csalnak közelebb az ebhez. Olyan bárgyún néz, hogy nem számít a mérete, mert lerí róla, hogy képtelen lenne bántani az embereket. Simogatni kezdem, amit hálásan fogad, de amikor jobban szemügyre vesz, rémület villan a szemében, és egy isteneset a kezembe harap.

– Cujo egy cirkusz gondjára volt bízva egy ideig, ahol egy vadállat volt a bohóc. Biztos összekeverte magát azzal az alakkal – rikoltozza aggodalmasan az idősebb nő, aki a gazdája lehet. Cujo? Milyen kibaszottul találó név, és milyen kibaszottul fáj ez a harapás! Ez a kedves néni előbb is mondhatta volna, hogy ne érjek ehhez a vérebhez, azzal semmire nem megyek, hogy ezredjére kér bocsánatot. Persze nekem is lehetne annyi eszem, hogy felnőtt létemre nem megyek oda az összes utamba akadó döghöz, mint egy óvodás, de hát állatbuzi is vagyok, na. Hideg víz alá tartom a kezem, és szappannal jó alaposan megmosom az orvos tanácsára, aki utána ellát gézzel, amit sebtében a kezem köré csavarok.

– Te fázol? – érdeklődik Kim doki, amikor percek óta zsebre dugott mancsokkal kuporgok az ülésen. Épp ellenkezőleg, mindjárt megsülök, de nem akarom, hogy tudomást szerezzen a balesetemről. Megvolt a mai rossztettem, nem kell még ezt tetézni is. De az a baj, hogy még mindig sajog, e miatt nem tudok poénkodni, mert a figyelmem a fájdalom központjába tódul. – Vedd már le ezt a kabátot magadról, hát szakad rólad a víz!

– Le akar vetkőztetni, doki? – Azt hiszem, kezdi elvenni az eszem a fájdalom, mert olyan szemeket meresztek rá, és olyan érzékien suttogom közénk a szavakat, mintha flörtölnék vele. Hála az égnek figyelembe se veszi, amit művelek, csak lerángatja rólam a kabátot. A súrlódás okozta még hevesebb gyötrelemtől felnyüszítek, de a nélkül is kiszúrná, mi történt.

– Mit csináltál a kezeddel?

– Semmit.

– Baekhyun-ssi! – Félreáll, hogy miután kicsomagolta a kezem a gézből, nyugodtan szemügyre vehesse. Én közben két mondatban összefoglalom, mi történt, és nyomatékosan hozzáteszem, hogy a gazdája szerint minden oltást megkapott a kutya, úgyhogy elvileg nem lehet nagyobb bajom. – Rosszabbul is járhattál volna, de ez sem üdítő látvány. A seb elég mély, és szétnyílt, úgyhogy amint visszaértünk a kórházba, össze kell varrnom. Hány éves vagy te? – Mi van? Válaszolni sincs kedvem, otthon lennék már, hogy Jongdae ahelyett, hogy úgy nézne rám, mint egy tanár, amikor rosszat tettem, gyógy puszikat adjon a kezemre. Egyébként is egy nagy gyerek vagyok, de amikor megbetegszem, nyűgösebb tudok lenni a leghisztisebb kölyköknél. Olyankor törődésre van szükségem, nem arra, hogy megmondják nekem azt, amit úgy is tudok. Csak az elsősegélyről ne kezdjen el papolni!

– Huszonöt.

– Akkor gratulálnom kell neked, amiért megélted ezt a szép kort. Ha minden héten ennyi sérülést szereztél életed során, mint az utóbbiakban, felér egy csodával, hogy még élsz. És meddig tervezted földi pályafutásodat? Úgy harminc évig? Mert ha így folytatod, jó úton jársz.

– Miért fontos neked, hogy sokáig éljek? – kérdezem lefelé görbülő szájjal. Előbb izzadtam, most ráz a hideg, és az is nagy erőfeszítésembe kerül, hogy nyitva tartsam a szemem.

– Mert nélküled túl unalmas lenne. Ki táncolna akkor az idegeimen? Ki bosszantana fel úgy, hogy azt kívánjam, bárcsak fel sem keltem volna ma? – Szóval ennyit jelentek neki: egy bohócot, aki a kétbalkezességével megszínesíti a mindennapjait. Akin nevethet, mérgelődhet, de ha eltűnne, nem ő magát hiányolná, csak a kalandokat, amiket okozott. – Baekhyun, te sírsz? – Dehogy sírok! Menjen el szemészetre, ha ilyen rosszul lát… Én nem sírok, főleg mások előtt nem. Kiskoromban sem tudtam, még a saját anyám se lehetett tanúja a könnyeim hullásának, ha arra került a sor, elvonultam a külvilágtól, hogy nagy magányomban intézzem el. Ez nem arról szól, hogy a férfiak nem sírhatnak, mert ettől a mondástól hányok, egyszerűen addig nem indulnak be a könnycsatornáim, amíg egyedül nem maradok. Nem azért, mert szégyellem, az a testem reakciója, hogy ha valaki lát, nem enged sírni. Filmdrámákon vagy a kórházban lejátszódó megható jeleneteken el szoktam morzsolni néhány kósza könnycseppet mások előtt, de a vállamat rázó zokogást, amihez hüppögés is társul, mellőzöm. Valószínűleg még sincs szüksége szemészre, mert érzem a nedves cseppeket végigfolyni az arcomon, sőt, meleg ujjait is érzem, amivel száműzi azokat. Ennek nem szabadna megtörténnie; ő meg én egy kicsi, zárt helyen, miközben a mások előtt rejtegetett könnyeimet törölgeti, amitől hirtelen a szívem sokkal jobban fáj, mint a kezemet csúfító harapásnyom.

– Miért akartad eltitkolni előttem a történteket? – kérdezi az irodájában, mialatt serényen a seb ellátásával foglalatoskodik. Miután csillapodott a kiborulásom, visszaindultunk, de fél szemét egész úton rajtam tartotta. Sikerült hellyel-közzel megnyugodnom, bár ez nem jelenti azt, hogy egy következő harapás nem fog hasonló érzelmeket kiváltani belőlem.

– Nem akartam, hogy a munkád helyett már megint velem kelljen törődnöd.

– Hogy lehetsz ilyen? Azért a madárért bármire képes lettél volna, a saját épségedre meg magasról teszel. Többet ne csinálj ilyet, jó? Lehet, hogy magadnak nem számítasz, de nekem igen. Ha én is számítok neked, akkor miattam vigyázhatnál jobban magadra. Nézd meg! Olyan szép kezeid vannak, és folyton azon vagy, hogy kárt tegyél bennük. Ott volt az a szilánkos eset, most meg ez, és reggel még az a barom is leforrázott. – Mindenki azt mondja, hogy szépek a kezeim, de tőle olyan hallani, mint amikor a legnagyobb példaképed ismeri el, hogy jó vagy abban, amit csinálsz. De amúgy kit érdekelnek ezek a jelentéktelen végtagok? Az enyém fabatkát sem ér, míg az övé aranyat. Ha az ő kezével történne valami, az tényleg tragédia lenne, hiszen nem elég, hogy abból él, azzal teszi lehetővé, hogy mások élhessenek. Inkább ezen a kéz dolgon filozofálgatok még egy darabig, mert arra gondolni sem akarok, hogy azt mondta, számítok neki. Bár nem tudom, ettől miért kéne hasra esnem, hiszen a barátok számítanak egymásnak, nincs ebben semmi félreérthető. Sehunnak is számítok, bár ő elég furcsán szokta ezt kifejezni, de egyértelmű, hogy szüksége van rám. Az a gond, hogy amikor a doki ilyeneket mond, a szívem szárnyra kap. Ez nem normális, mivel egy szívnek nincsenek szárnyai, de lehet, hogy én ezzel a plusszal születtem, mint a táltosok, akik kibújt foggal jönnek a világra. És a szívem széttárja a szárnyait, amikor közelebb akar repülni hozzá. Végül is, ez a probléma könnyen orvosolható. Szépen levágom a szárnyakat, és kidobom őket a kukába. Nem méltó hely ilyen nemes részek számára, de én csak csökevényekként tekintek rájuk, amiktől minél előbb meg kell szabadulni. Odaajándékozhatnám valakinek, hátha hasznukat venné, de mi van, ha olyan embernek adnám, akire szintén bajt hoznának?

Miközben ezt szépen megvitatom magammal, a doki befejezi az imént végzett műveletet, és a kezembe nyom egy pohár vizet meg egy fájdalomcsillapítót, hogy lehetőleg annak is minél hamarabb vége legyen. De a fájdalom teljesen csak Jongdae puszijaitól múlhat el, úgyhogy egy gyors búcsúzkodás után már útra is kelek. Mindjárt hat óra, ezért küldök neki egy SMS-t, hogy ne aggódjon, amiért késni fogok egy kicsit. Nagyvonalakban felvázolom, hogy mi történt, nehogy akkor kapjon szívrohamot, amikor meglátja, de a helyzeten nem segít az, hogy üzenetben akartam felkészíteni. Szinte amint az elküldés gombra kattintok, csörög a telefonom, és a vonal végén egy halálra rémült Jongdae köszönt. Amíg a buszon zötykölődöm, nyugtatgatom, és meg kell győznöm arról, hogy ne rohanjon elém, nem lesz semmi bajom ez alatt a pár megálló alatt. Ha csak nem száll fel egy másik kutya, amit újabb lelkes simogatásban részesítek, hogy a másik kezemre is kapjak egy csinos tetkót a szimmetria végett. Milyen jó nekem, hogy ilyen sokan aggódnak értem…

Hagyom, hogy az ehhez hasonló gondolatok édes hullámaiba merülve elnyomjon az álom, és már csak arra riadok fel, hogy a végállomáson egy rosszarcú fószer a vállamat rázogatja. Királyság! A csövesek szintjére süllyedtem azzal, hogy pihengetés céljából fenn maradtam a buszon. Negyed órája le kellett volna szállnom, és öt perce otthon kéne lennem, ami azt jelenti, hogy Jongdae pontosan huszonöt másodperc múlva fel fog hívni, hogy merre járok.

Huszonhárom, huszonnégy, huszonöt… Bingó! A mobilom megcsörren, én lekászálódom a járműről, és beleegyezem, hogy a kedvesem értem jöjjön, mert nem merem megkockáztatni a visszautat. Ki tudja, hol kötnék ki a végén!