Nyugi Doki - Ötödik szívdobbanás

Megperzselt szívek

Nem kéne itt lennem! A munkaidőm már rég lejárt, ettől függetlenül örülök, hogy segíthettem Yongguknak. De utána szépen le kellett volna lépnem, ahelyett, hogy beültem kávézgatni Kim dokival. Mert akkor most nem szemeznék a lángokkal, amik megbénítanak, és a földhöz láncolnak. Ez a büntetésem azért, mert a pasim tudta nélkül egy másikkal „randiztam”? Vagy mi lenne a helyes szó arra, amit csináltunk? Egy baráti csevejnek indult, igen, ez a tökéletes jelző, csak megzavarták idilli társalgásunkat. Akkor díjaztam, hogy megszólalt a riasztó berendezés, mert így a doki nem hallhatta azt a butaságot, ami kicsúszott a számon, de jelenleg azt kívánom, bárcsak hallotta volna. Valahogy kimagyaráztam volna, és akkor nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Lehet, hogy igaza van, és én vonzom a bajt? Vajon milyen rendszerességgel gyullad ki valami a kórházban? Marhára nincs itt az ideje annak, hogy ezen elmélkedjek, hiszen ha nem cselekszem sürgősen, nagyobb tragédia is bekövetkezhet.

Kim doki a karjában cipel két kislányt, és további gyerkőcök csimpaszkodnak a ruhájába, már nincs szabad felület, amibe kapaszkodni lehetne. Mina azonban reményvesztetten vergődik az ágyán, és nem úgy tűnik, mint aki saját akaratából kifutna a kórteremből, aminek a hátulja lángokban áll. A tűz elég gyorsan terjed, ő pedig sokkot kaphatott, mert rendületlenül hisztizik, és nem hajlandó felém jönni a hívásom ellenére sem. Nincs más választásom, be kell mennem érte. Nem nézhetem végig, ahogy bent ég, a sors talán szándékosan rendezte úgy, hogy ma sokáig itt maradjak. Ha nem lettem volna a közelben, ki tudja, mi történt volna ezzel a kis tündérrel.

Gyerünk Baekhyun, menni fog! Nagyon félek, de nem értem, miért. Nincsenek rossz emlékeim gyerekkoromból, sosem rekedtem bent egy égő házban… Olyan mintha a lábamat a földbe betonozták volna, hiába küldi azt a parancsot neki az agyam, hogy emelkedjen fel, és lépjen előre, nem tud engedelmeskedni. Eszembe jut apa, és az, hogy bármit megtennék, ha visszaforgathatnám az idő kerekét, hogy megmentsem őt. Sajnos ez lehetetlen, de azért az ártatlan kislányért igenis harcolhatok. Kikapcsolom az agyam, mély lélegzetet veszek, és berohanok a terembe. Egy lángoló gerenda pont Mina ágya mellett landol, amitől a frász kerülget, mert rá vagy rám is eshetett volna. Tényleg nem tökölhetek tovább, mert nyilván nem ez a deszka volt az egyetlen, ami bemondja az unalmast, úgyhogy felnyalábolom a gyereket, és meg sem állok a szabadulást jelentő utcáig. Le szeretném rakni Minát, hogy egy kicsit kifújjam magam, de görcsösen markolássza a pólóm, és a kiborulása sem akar csillapodni, pedig már kint vagyunk. Szememmel Kim dokit keresem, hogy megkérdezzem tőle, mi ilyenkor a teendő, nehogy pont ebben a helyzetben ájuljon el a gyerek, de helyette Yixinget pillantom meg. A kezét kisebb égési sérülés csúfítja, ami az arckifejezéséből ítélve eléggé fájhat, amiért megsajnálom. Nem néztem ki belőle, hogy részt vesz a mentési akcióban, olyan gyáva patkány típusnak tartottam, ami gondolkodás nélkül elmenekül, amint a hajó süllyedni kezd. Oda szeretnék menni hozzá, hogy megkérdezzem, jól van-e, de Mina egy pillanatra sem ereszt el.

– Miattam volt – suttogja bűnbánattal a hangjában. Hegyeznem kell a fülem, mert amikor folytatja, akkor sem emel a hangerején, körülöttünk pedig nagy a zaj a nyüzsgés miatt. – Én okoztam a tüzet, mert azt reméltem, akkor tovább fogsz velem maradni… De nem akartam rosszat… – Szóval tényleg miattam volt! Tanácstalanul nézek rá, és közben sebesen kutatok a megfelelő szavak után, amik csúnyán cserbenhagynak. Kim doki biztosan tudná, mit kell ebben a helyzetben mondani, de nem árulhatom el neki, mit tett Mina, mert akkor a kicsi még jobban bepánikolna. Ez arra is magyarázatot ad, miért rázta meg jobban a dolog, mint a többieket. Megpuszilom a fejét, és a lehető legkedvesebben, mégis komolyan szólok hozzá:

– Ígérd meg nekem, hogy soha többet nem csinálsz ilyet! Mi lett volna, ha valaki súlyosan megsérül, vagy esetleg meghal? – Könnyei még gyorsabban hullanak alá, ezek szerint nem sikerült elég kedvesnek lennem. De meg kell értenie, hogy nem játszhat a tűzzel, mert ha elsőre nem is, előbb-utóbb meg fogja égetni magát. Okosabbat nem tudok mondani neki, amúgy is zsong a fejem a zsibongó tömegtől, ami egyre csak nő.

– Néhány gyerekért eljött a szülője, de négyen ránk maradtak. Elviszem őket valahova, amíg nem áll helyre a rend, de te nyugodtan haza mehetsz. Már így is sokat teljesítettél ma.

– Ne is reméld, hogy magadra hagylak a kölykökkel. Vigyük el őket fagyizni, az kiverheti a fejükből a történteket. – Kim doki furcsán néz rám, gondolom azért, mert este fél 10-kor akarok fagyit adni a kicsiknek, ráadásul még tavasz van, és az idő elég hűvös ilyen késői órán. Közlöm vele, hogy a Mekibe betérhetünk melegedni, és ott az év bármelyik szakaszában kapható fagyi, mire csak egy szemforgatást kapok. Oké, nem egy luxus étterem, amihez hozzá van szokva, de nem hinném, hogy azt élveznék a kicsik, nem beszélve a pénztárcámról.

Szinte hallom, hogy az állam koppan a betonon, amikor meglátom a verdáját. Ha Jongdae-é egy méregdrága példány, akkor erre mit mondjak! Az ilyen kocsikat általában a széltől is óvják, ő mégsem bánja, hogy a kicsik beszuszakolódnak hátulra, közben itt-ott belerúgva ebbe a gyönyörűségbe. Bekapcsolom a rádiót halkra állítva a hangerőt, amit egyébként elnyom a gyerekek csacsogása, úgyhogy olyan mintha nem is szólna. Nem bánom, hogy ilyen hangosak, mert van egy pár kérdésem a dokihoz, amit jobb, ha nem hallgatnak végig.

– Mesélj egy kicsit Mináról! Miért látom többet a kórházban, mint a többieket?

– Mina egy árvaházban él. A szüleiről nem tudni semmit, mondjuk, ez általában így szokott lenni az elhagyott gyerekek esetében. Szívritmuszavara van, amit igazság szerint gyógyszerekkel lehetne kezelni, mert szerencsére nem a legrosszabb változatát fogta ki a betegségnek. De rohamokat produkál, amitől a gondozók megijednek, és mivel ők nem tudják felállítani a diagnózist, rögtön behozzák a kórházba. A második alkalom után rájöttem, hogy csak megjátssza, de nem szóltam senkinek, mert ő a kórházban érzi jól magát. Tudom, ez hülyén hangzik, de az árvaházban gúnyolják őt a többiek, amiért nem mászik fára, nem fogócskázik velük, a kórházban viszont olyan gyerekekkel van körülvéve, akik olyanok, mint ő. Hozzám kezdetektől fogva ragaszkodik, de úgy látom, amióta megérkeztél, kiestem a pikszisből. – Csendben hallgatom, és amikor a végére ér, nem árulom el, hogy Mina miatt támadt ez a felfordulás. Egy árva gyerek sokkal problémásabb, mint egy olyan, aki családban nőtt fel, ennek érthető okai vannak. Nincs, akire felnézne, akinek szót fogadna, mert nem kötődik senkihez. Legalábbis rajtam meg a dokin kívül, de mi meg nem lehetünk egyfolytában vele.

Vidáman tömöm magamba a hamburgert, miközben az apróságokon tartom a szemem. Mina tekintetéből eltűntek a lelkiismeret-furdalás nyomai, felhőtlenül kanalazza a fagyit a többiekkel együtt. Remélem, nem okozott benne maradandó kárt a tette, de arra jó volt az ijedtség, hogy legközelebb ilyen eszébe se jusson. Megpróbálom memorizálni az egyetlen kisfiúról és az ikerlányokról hallottakat, amit a kocsiban tudtam meg a doki jóvoltából.

Manse egy hete esett át egy műtéten, ami nagyon jól sikerült, és ennek köszönhetően többet semmi baja nem lesz a szívének. Pár napig még megfigyelés alatt kell tartani, de utána a gondtalan gyerekek élete vár rá. Az ikrek közül csak Serának van szív problémája, de annyira össze van nőve a testvérével, hogy amikor kórházi ellátásra szorul, Sarang mindig elkíséri őt.

– Te miért nem eszel? – kérdezem teli szájjal Kim dokit, bár igazából tudom a választ.

– Én nem eszem ilyen vackokat! – közli felháborodottan, és olyan fejet vág, mint aki mindjárt leköpi csodás burgeremet az undortól. A képébe tolom a kaját, hátha az illata elcsábítja.

– Egyél egy harit, és többet nem fogsz tudni ellenállni! – Hiába minden próbálkozásom, fintorogva ellöki a kezem, pedig esküszöm, hallom, ahogy korog a gyomra. Félbehagyva az evést felállok, és elnézéskérések közepette kiosonok a helyiségből. Szerintem azt hiszi, csak a mosdóba megyek, de utam kicsit távolabbra vezet. Amikor idejöttünk, felfedeztem egy éttermet, ami biztos nem tartozik a legolcsóbb kategóriába, de nem fogom hagyni, hogy éhezzen. Mint kiderül, még plusz pénzt is ott kell hagynom, mert csak a helyben fogyasztás lenne lehetséges, de én csomagolva kérem. Fürge lábaimnak – vagy annak köszönhetően, hogy minél előbb jól lakva akarom látni – gyorsan megjárom az egyébként nem kis távot, és mosolyogva elé helyezem a szerzeményemet. Értetlenkedve pislog fel rám, és mivel nem hajlandó hozzáfogni az evéshez, kénytelen vagyok én kicsomagolni helyette, de azért remélem, az elfogyasztása már magától is menni fog neki. Körülnéz, majd aggódva fordul vissza hozzám:

– Itt nem szabadna máshol vett ételt fogyasztani. Megint mindenki minket bámul.

– Nyugi doki, ehhez már hozzászokhattál volna. Különben meg szerintem nem a kaja miatt néznek, hanem az öltözékünk miatt – világítok rá arra a tényre, hogy ide nem gyakran szokott betévedni egy orvos és egy bohóc. Még jó, hogy mellettem van, mert ezzel sikeresen távol tudjuk tartani az idegen gyerekeket, akiknek felcsillan a szemük, amint meglátnak engem, de nem mernek megközelíteni, amikor észreveszik az oldalamon helyet foglaló doktor bácsit.

– De honnan tudtad, hogy ez a kedvencem? – érdeklődik, miközben végre a szájába teszi az első falatot. Nem áll szándékomban bevallani neki, hogy mindig figyeltem, mit fogyaszt ebédre a suli melletti lepukkant kajáldában. Nem volt egy nagy szám hely, de azért többféle fogás volt megtalálható az étlapon, ő mégis minden alkalommal csirkét kért, maximum a köreten változtatott. Vigyorogva valami olyasmit válaszolok neki, hogy ez egy bohóc trükk, és senki nem rója fel nekem, hogy trükköket csak a bűvészek tudnak csinálni. Örömmel követem a tekintetemmel, ahogy gyors egymás utánban tűnik el a finomság a szájában. Ez a hús finomabb lehet, mint a menzás kaja, ezt igazolja néha lecsukódó szeme, és az arcára kiülő elégedettség. Basszus, hogy ehet valaki ilyen szexin? Én általában zabálni szoktam, és mire végzek, az egész étlap tartalma megtalálható rajtam.

– Csupa szósz az arcod. Rosszabb vagy, mint a gyerekek! – Ugye, mondtam én. Arra viszont legmerészebb álmomban sem számítottam, hogy egy laza mozdulattal letörli a szám szélén éktelenkedő foltot. Nem használ szalvétát, az ujja segítségével távolítja el rólam a nem oda illő dolgokat. A bőröm bizsereg érintése nyomán, nem beszélve arról, amikor meglátom, hogy egy ártatlan mosoly kíséretében kidugja a nyelvét, és lenyalja az ujjáról a szószt… Jaj, a szívem! – Most mi van? Te akartad, hogy megkóstoljam, hát megtettem. – Aha… Majd ha visszatértem a földre, felfogom, mit mondott, de jelenleg nem vagyok beszámítható állapotban.

– Baek Bohóc, neked van feleséged? – Hála Serának, hogy a kérdésével visszarángatott a valóságba! De lehet, hogy Sarang érdeklődött az iránt, hogy foglalt vagyok-e? Mindegy.

– Igen. Ti hárman mindannyian a feleségeim vagytok! – Felkapom az egyik ikret, és egy cuppanós puszit nyomok a pofijára, mire a testvére is a figyelmemet követeli.

– Akkor gyorsan válj el a többiektől, mert én nem osztozkodom! – jelenti ki Mina, és ellökve a másik két lányt az ölembe mászik. Jólesik, hogy ennyire szeret, de azért remélem, viccből tett kijelentésem miatt nem fogja holnap kitépni az ikrek haját bosszúból. Testőrt kéne állítani melléjük! Ha már most ilyen birtokló ez a pöttöm lány, elképzelem, milyen lesz nagy korában. Nem lennék szegény jövendőbelije helyében!

– Manse, mi szeretnél lenni, ha nagy leszel? – fordulok a kisfiúhoz, nehogy úgy érezze, a lányokat előnyben részesítem.

– Olyan orvos akarok lenni, aki az orvosokat gyógyítja. Mert ha Kim doki megbetegszik, akkor nincs, aki segítsen neki, de majd én gondoskodom róla.

– Hallod, még legalább húsz évig nem betegedhetsz meg – bököm oldalba a dokit, aki jóízűen felnevet. Az ikrek kézen fogva megindulnak a mosdó felé, Manse pedig azzal a figurával játszik, amit a menüje mellé kapott. Csak Mina ücsörög csendesen hozzám simulva, ami cseppet sem zavar. Túlságosan tetszik ez az egész helyzet, de ezt még magamnak sem vallhatom be. Megfeledkezek a fáradtságról, meg arról, hogy rég otthon kéne lennem. Ha a cégnél kellett túlórázni, a hátam közepére kívántam a főnököt, mert rühelltem, hogy még több számot és még több szöveget kellet látnom. Az maga volt a kínszenvedés, itt viszont egész munkaidő alatt úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki végig mulatja a napot. A nagyokosok azt mondanák, ez nem is munka, semmi megerőltető nincs abban, hogy kicsit bohóckodom, aztán rábeszélek valakit, hogy jó döntést hozzon, aztán elviszem kajálni a gyerekeket… Valóban semmiségnek tűnik, de ha ma nem tartózkodtam volna a kórházban, több dolognak más lehetett volna a kimenetele. Amikor a számítógép előtt görnyedeztem, nem gondoltam azt, hogy nekem köszönhetően jobbá változhat a világ, most viszont egoista módon azt képzelem, hogy a személyemben új szuperhős született. Csettintek egyet, és a virágok kinyílnak, a madarak legszebb énekükkel árasztanak el minket, és rózsaszín vattacukrok hullanak az égből, amiből az összes gyereknek jut. El tudnám viselni, ha a műszakom lejárta után minden hétfőn itt zárnánk a napot hirtelenjében összecsapódott kis társaságunkkal. Ha gyakrabban érezhetném Mina testének melegét, ami pótolja a soha meg nem született gyerekem hiányát, és a doki illatát, amit másokon nem bírnék elviselni, de neki túl jól áll.

– Nagyon szeret téged – jegyzi meg Kim doki a majdnem alvó Minára mutatva.

– Bármelyik bohócot szeretné. A lényeg, hogy valaki foglalkozzon vele.

– Ez nem igaz. Te különleges vagy, miért nem hiszed el? Még engem is elvarázsoltál a bájoddal. – Oké, Baekhyun megint elhagyta a földet. Jobb lett volna, ha morci, kiállhatatlan, zsémbes orvos maradt volna, mert ha így folytatja, én is a betege leszek. Mi lehet bennem? Másokkal nem beszél, nekem meg néhány alkalom után ilyeneket mond. – Mina, meséld el Baek bohócnak, hogy mennyire utáltad az elődjét.

– Nagyon-nagyon utáltam azt a másik bohócot! Unalmas volt és buta. Azt akartam, hogy menjen el, és többé ne jöjjön vissza. Beleültem az ölébe, aminek örült, mert azt hitte, végre megszerettem. És akkor lepisiltem…

– Na menj csak innen! Én nem akarok még egyszer pisis lenni. – Leteszem a földre, de nem tudom visszatartani a nevetést, ha arra gondolok, hogy reagálhatott szegény fickó. Ez a kiscsaj tényleg hasonlít rám! Gyerekként én is mindent megtettem annak érdekében, hogy elérjem a célom. Meg kell hagyni, van benne spiritusz, ha ilyen dolgokra vetemedik.

– Manse, az mi a kezedben? – kérdezi a doki, amikor megcsillan a fény egy pazar ékszeren, ami öt perce még nem volt a kissrácnál.

– Attól a nénitől vettem el – bök a fejével a fent említett hölgy irányába.

– A fenébe! Arról megfeledkeztem, hogy Manse kleptomániás! – csap a homlokára Kim doki, én pedig képtelen vagyok abbahagyni a nevetést riadt képét látva. Micsoda sátánfajzatok ezek a kölykök! Az egyik gyújtogat, a másik lop, én meg azt hittem, a legrosszabbak közé tartoztam kiskoromban. De vajon hogy kobozta el úgy azt a karkötőt, hogy a tulajdonosa nem vette észre? A végén még belőle lesz bűvész! A kis mocsok kedvesen felajánlotta, hogy kidobja a szemetet, meg is jegyeztem magamban, hogy micsoda rendes kisfiú, még a lányok is lustábbak nála, erre egy ilyen zsákmánnyal tér vissza. Ki kéne akadnom, de olyan ügyesnek tartom, amiért ilyen szépen felépítette az akciót, hogy inkább dicsérően hátba veregetném.

– Akkor futás, mielőtt még lebukunk! – Felkapom a Szikrahercegnőt meg Aladdin kisöccsét, az ikreket pedig a dokira hagyom, aki egy pillanatig hezitálva néz utánunk, majd pár hosszú lépéssel beér minket. Amíg a kocsihoz nem érünk, végig kacagok, ami ragadós, mert hamarosan ő is belefog, a gyerekekről nem is beszélve.

– Manse, add szépen oda azt a karkötőt, és én visszaviszem a néninek – mondja Kim doki, amikor kijózanodik az első piros lámpánál. A kisfiú elgondolkozik, és már nyújtaná felé az ékszert, de én leintem.

– Manse, mikor van anyukád születésnapja?

– A jövő hónapban lesz.

– Akkor add ezt oda neki. Biztosan nagyon fog örülni.

– Baekhyun, az egy briliáns! Mivel fogja megmagyarázni az anyukájának, hogy ilyen drága ajándékot vett neki?

– Hidd el, amint meglátja, nem fog ilyeneken agyalni. Ha egy nőt le akarsz venni a lábáról, adj neki gyémántot, és egy életre befogod a száját.

– Micsoda szakértő vagy, te háremtartó! Ne mondj ilyeneket a feleségeid előtt, mert hamar eladósodsz, ha mind ilyet fog tőled követelni. – A combomra csap, és a gázba tapos, mielőtt újra rátörne a visszakozás. Helytelen, amit tettünk? Persze. De ennek hála az apróságok elfelejtették a tűz okozta pánikot, Kim doki meg részt vehetett minden bizonnyal első szabályszegésében. Nem akarom arra tanítani a következő generációt, hogy lopjon, csaljon és hazudjon, de ki az, aki egyszer sem nyúlt le egy csokit a boltból kiskorában? Ha ezt a kérdést hangosan tettem volna fel, a doki biztosan bőszen jelentkezne, ráadásul ebben az esetben nem egy néhány wonos édesség a bűn tárgya. Ezentúl akárhányszor meg fogok látni egy rendőrt, rögtön az fog eszembe jutni, hogy mi van, ha lebuktunk, és értünk jöttek. Mondjuk egy cellában lenni huszonnégy órán keresztül Kim dokival, ahonnan nem szabadulnánk ki olyan hamar, mint a liftből… Jót barkóbázhatnánk, mielőtt valaki még rosszra gondolna…

– Nekem nem kell karkötő, de a fagyival totálisan meghódítottál! – Vigyázz a szádra, Sera, nehogy holnap arra ébredj, hogy Mina tűzlabdákat hajigál hozzád.

Amikor visszaérünk a kórházba, már nagyjából rendeződtek a dolgok, de a gyerekeket ideiglenesen egy másik szárnyban tudjuk elhelyezni. Egyesével betakargatom őket, de annyira felpörögtek az események miatt, hogy nem fognak egy könnyen elaludni. Valahogy nem akarom a nővérkék gondjára bízni őket, úgyhogy addig maradok, amíg meg nem bizonyosodom arról, hogy az utolsó „angyalka” is mély álomba merült. Legszívesebben leheverednék az egyik üresen árválkodó ágyra, mert a nap súlya egyre nagyobb teherként nehezedik a vállamra. Visszagondolva élveztem, főleg, hogy a végén minden jól alakult, de azért voltak benne rizikós részek. Amikor kiosonok a folyosóra kicsit tartok attól, hogy rendőrökkel fogom szemben találni magam, akik a karkötő holléte felől érdeklődnek, de fellélegezhetek, mert nem történik semmi rendellenes. Tudom, hogy nem fair, hogy megtartottuk az ékszert, de valójában nem azért csináltam, mert akartam egy felejthetetlen ajándékot szolgáltatni Manse anyukájának. Az a cél vezérelt, hogy Kim doki olyan zűrökbe keveredjen, amit eddig nem tapasztalt. Hogy őt is járja át az adrenalin löket, és élete kalandjának élje meg a menekülést, mintha fegyveres gengszterek szegődtek volna a nyomunkba. Hogy a nyelve hegyén érezze a szabadság édes ízét, amikor a szél rakoncátlanul a kabátunkba kapott. A napjai másról sem szólnak, mint a stresszről, arról, hogy nem hibázhat, mert az mások életébe kerülhet, hogy a társai a fejükbe vették, bármit tesz, utálni fogják; olyan hosszú a lista, hogy nem is sorolom végig a tartalmát. Meg akartam neki mutatni az élet naposabb oldalát, és ha rajtam múlik, ezentúl mindig csempészni fogok valami izgalmat a hétfőibe.

– Jó csapatot alkottunk – mondja felfelé görbülő szájjal, amint a közelébe érek. Azt hittem, ő már elindult, de kiderül, hogy legalább egy fél órát még itt kell tartózkodnia. Szívesen vele maradnék, de ma már tényleg nem vagyok másra képes, mint az alvásra, úgyhogy elbúcsúzom tőle, és egy taxi felkutatására vetemedem. Mennyivel jobb lett volna az ő szuper járgányában haza száguldani, de nem lehetek telhetetlen, egyszer talán arra is sor kerül. Mielőtt elváltunk, megállapította, hogy mi ketten jó csapat vagyunk, amiben osztom a véleményét. Jó úton haladunk a felé, hogy barátok legyünk, és melegséggel tölt el, ha arra gondolok, én lehetek az első igazi barátja. Én mindenre kapható vagyok: tetszik a barátság ötlete, és az, hogy csapattá kovácsolódtunk, én leszek az, aki megvédi, ha bántanák, aki vigaszt nyújt neki, ha szüksége van rá… Egyetlen státusz létezik, amit nem tölthetünk be egymás életében…

***

Otthon vaksötét fogad, ami eléggé meglep. Oké, rohadt késő van, de létezik az, hogy Jongdae nem várta meg, amíg hazaérek? Olyan fáradt vagyok, hogy hirtelen azt sem tudom, hol van a falon a villanykapcsoló, amit csak fél perces tapogatás után találok meg. További értékes időt vesz el a hunyorgás, amíg a szemem hozzászokik az éles fényhez, és nagy erőfeszítésembe kerül végigpásztázni a lakást. De akárhogy próbálkozom, nem látom őt sehol. Azért nem olyan nagy ez a lakás, úgyhogy viszonylag hamar kiderül, hogy nincs itthon. Elmúlt éjfél, mégis hol a fenében lehet? Idegesen bányászom elő a telefonomat, amin legalább tizenöt nem fogadott hívás hirdeti, hogy semmibe vettem, amikor keresett. Nem, van ez a duplája is… Felhívom, de most meg ő nem veszi fel, amiért egyre nagyobb aggodalom fog el. Hogy lehettem ennyire hülye, hogy egész idő alatt nem szóltam neki arról, hogy hol vagyok, és hogy nincs semmi bajom? Biztos halálra izgulta magát, és most az éjszakai utcákat járva keres engem attól rettegve, hogy egy sikátor mélyén fog rám találni vérbe fagyva.

Betámolygok a fürdőszobába, és megszabadulok a nevetséges bohóc öltözettől. A parókát a lehető legtávolabbi pontra hajítom, mert már olyan érzésem volt, mintha egerek költöztek volna alá, amik órák óta tépték a fejbőrömet. Az arcomról alig bírom lemosni a festéket, jelenleg ez okozza a legnagyobb kihívást. Olyan mintha az a szar megkötött volna az orcáimon, amiért túl sokáig hagytam rajtuk. Kicsit örülök, hogy Jongdae nem nézi végig a szenvedésemet, mert eddig sikerült megúsznom, hogy így lásson. A kórház mosdójában mindig átöltöztem, mielőtt kiléptem volna az utcára, de most nem akartam még ezzel is húzni az időt. A taxis persze megbámult, és biztosan azt hitte, jópofa, amikor megjegyezte, hogy ma nincs se Farsang, se Halloween. Annyira jó lenne tele engedni a kádat forró vízzel, és belemerülve legalább egy napot aludni, de hogy pihenhetnék azzal a tudattal, hogy nincs itt?

A telefonom csörgésére visszarohanok a nappaliba, az sem érdekel, ha nem végeztem tökéletes munkát magamon. Már el is felejtettem, hova raktam le pár perccel ezelőtt a mobilom, úgyhogy még jó, hogy csöng, mert a hang alapján találom meg.

– Jé, téged el lehet érni? Hol az istenben voltál? Ha nem jelensz meg negyed órán belül a HeartBeatben, én esküszöm, kinyírlak! Jó ideje ápolgatom a szerelmed lelkét, nem is tudom, hogy lehetett hozzá ekkora türelmem. – Sehun úgy ordít, hogy el kell tartanom a fülemtől a készüléket. Kérdeznék tőle valamit, de amint a lecseszés végére ér, bontja a vonalat. Soha nem hallottam még ilyen mérgesnek, és az is rosszat sejtet, hogy nem Jongdae hívott.

Ma másodszor bosszant, hogy nem tudok vezetni. Buszra felesleges várnom ilyen későn, mert olyan ritkán közlekednek, ezért kénytelen vagyok újra leinteni egy taxit. Nem gyakran folyamodom ehhez az utazási formához, mert a sofőrök nagy része bunkó, és indokolatlanul nagy összeget kérnek a szállításért cserébe, de úgy látszik, ma folyamatosan olyan dolgok történnek, amiket normál esetben nem csinálok. Kifogok egy nagyszájú vezetőt, aki annak ellenére nyomja a sódert, hogy nem figyelek rá. Ha magamnál lennék, jó beszéd partnerre lelt volna a személyemben, de jelenleg örülök, ha élek. Imádom a HeartBeatet, de most minden porcikám tiltakozik az ellen, hogy betegyem oda a lábam. A kórházból hazafelé tartó úton arról álmodoztam, milyen jó lesz bedőlni Jongdae mellé az ágyba, és a karjaiban elaludni, erre megint egy taxi hátsó ülésén kuporgok, fázom, és még az is eszembe jut, hogy milyen jó lenne most visszautazva az időben gyereknek lenni, mert akkor anyukámhoz bújva kereshetnék vigaszt. Tényleg, milyen rég hívtam őt fel, és még annál is régebben látogattam meg…

A sofőr hangosan rám szól, hogy megérkeztünk; ezek szerint időközben feladtam a harcot az alvás ellen. Azt hiszem, több pénzt adok neki a kelleténél, de erre természetesen nem hívja fel a figyelmemet, a számoláshoz meg aztán végképp nincs erőm.

– Tudod, hány pasit szalasztottam el az idő alatt, amíg a tiédet pesztráltam? – esik nekem Sehun, amint meglát. Nincs kedvem a panaszáradatát hallgatni, főleg, hogy lesokkol a látvány, ami fogad. Először észre sem vettem őket, mert nem a szokásos helyünkön foglaltak helyet. Talán azért választotta Sehun a legeldugottabb sarkot, hogy minél kevesebben legyenek szemtanúi Jongdae lerészegedésének. Nem fest valami jól, és akkor szépen fogalmaztam. Múltkor azon aggódtam, hogy ő még nem látott engem berúgva, és ez fordítva is igaz, ezért letaglóz ez a fogadtatás. Mostantól ez lesz a trend? Egyik héten én iszom le magam, aztán meg ő? Miért történik ez velünk, hiszen minden rendben van, nem?

– Miért engedted neki, hogy ennyit piáljon? – förmedek Sehunra, aki túl józannak tűnik.

– Sehunnie, köszönöm, hogy vigyáztál a barátomra, amíg én ki tudja, merre csavarogtam. Igazán hálás vagyok neked, amiért nem hagytad magára, amikor kétségbeesetten keresett engem égen-földön. Nem gondolod, hogy inkább ezt kéne mondanod? Le kellett volna kötöznöm a kezét? Amióta iszik, legalább nem hívogatott percenként könnyes szemmel… – Oké, felfogtam, ezt elszúrtam. De meddig fognak még e miatt büntetni? Én csak haza akarom vinni Jongdae-t, és lezárni ezt a végtelenre nyúlt napot. Vagyis már másnap van, hiszen lassan háromnegyed egyet üt az óra. – Látod azt a fél isten pasit, akit egy perc múlva felszed az a másik? Ha legalább egy kicsit előbb jöttél volna, az én ágyamban töltené az éjszakát!

– Jól van, Sehun! Kösz, hogy itt voltál Jongdae-nak, amikor én nem lehettem, de most már haza mehetsz, vagy ahova akarsz. – Sehun dühösen mered rám, de örüljön neki, hogy csak haza küldtem, és nem a picsába. Sértődötten elvonul tőlünk, de nem tudom, hogy elhagyja-e a helyet, mert minden figyelmemet Jongdae-nak szentelem, aki valószínűleg fel sem fogja, hogy már itt vagyok. Leülök mellé, és elveszem tőle a félig teli poharat, ami előtte árválkodik, és egy hajtásra kiiszom a tartalmát. Hirtelen kedvem támad olyan állapotba kerülni, amilyenben ő van, és szarva mindenre nem foglalkozni azzal, hogy mondjuk, hogy megyünk haza. De muszáj tartanom magam. Ha minden jól alakul, már nem sok választ el attól, hogy tényleg az ágyunkban legyek. Megijedek, amikor artikulálatlanul odakiált a pincérnek, hogy hozzon még egy kört, és jelzek a srácnak, nehogy kimerészelje szolgálni őt. – Kicsim, nézz rám! Most szépen haza megyünk, jó? – A hangom irányába fordítja a fejét, de üveges tekintete arról árulkodik, hogy nem lát engem, pedig néhány centi választ el tőle.

– Inni akarok! Sehun azt mondta, egyszer nyolc pohár vodkát ivott meg, és én még csak az ötödiknél tartok! Meg kell döntenem a rekordját… – Az a kis rohadék ilyen mesékkel etette a pasimat, ahelyett, hogy visszatartotta volna? Átkarolom Jongdae vállát, de lerázza magáról a kezem. Árad belőle a pia szag, és alig tud megmaradni a széken, annyira dülöngél. Szerintem a vodka előtt mást is ivott. Mi lesz, ha feláll? – Hagyjál békén! Ma este bulit csinálok ebben a porfészekben… – Az asztalra támaszkodva feltápászkodik, és majdnem elájulok, amikor realizálom, hogy mire készül. Fel akar mászni a szék tetejére, vagyis mire észbe kapok, már fenn is van. Még jó, hogy nem az asztalt választotta, mert innen kisebbet eshet. Fogalmam sincs, hogy lehet ilyen fürge, amikor beszélni is alig tud, de nem hagyhatom, hogy összetörje magát. Megbillen a szék, én pedig kétségbeesve nézek körbe segítségért. Jongdae énekelni kezd, de nem ismerem fel a dalt, ami érthetetlenül tör fel a torkából. Gyönyörű hangja most inkább hasonlít egy pulykáéhoz, ami keservesen rikácsol, mielőtt vacsora formájában végezné egy Hálaadáskor megrendezett vacsorán valamelyik amerikai városkában.

Egy kétajtós szekrény méretű férfi keveredik mellénk, aki lekapja Jongdae-t a székről, és úgy cipeli magával, mint ha csak egy játék babát emelt volna fel. Szednem kell a lábam, ha utol akarom őket érni. A klub előtt talpra állítja a barátomat, akinek nem kis nehézséget okoz, hogy ne dőljön el valamelyik irányba. Megköszönöm a biztonsági őrnek, hogy kihozta a friss levegőre, és abban reménykedem, hogy az majd jót tesz neki. Reszket, ezért rá szeretném adni a kabátomat, de olyan hevesen lök el magától, hogy majdnem én esek el. Kicsit arrébb támolyog, és még időben veszem észre, hogy arra készül, hogy leheveredjen az utca közepén.

– Hagyjál már! Aludni akarok… Baekhyun eltűnt, nem tudom, hol van… – Erősen a teste köré fonom a karom, nem engedhetem, hogy tényleg lefeküdjön, mert akkor sose megyünk el innen. Ráadásul tök fagyos a föld, és így is rázza a hideg. Először hadakozik ellenem, aztán megadja magát, én meg alig bírom tartani, annyira rám nehezedik.

– Nincsen semmi baj, már itt vagyok! Sajnálom, hogy nem vettem fel a telefont, sajnálom, hogy nem hívtalak, többet nem fog ilyen előfordulni. – A vállamba fúrja a fejét, és most már nem a hideg, hanem a sírás miatt rázkódik a teste. Megszakad a szívem, hogy így kell látnom, az én mindig vidám, mindig pozitív, optimista és boldog Jongdae-mat. És mindez miattam van. Egyszer maga alatt volt, amikor az anyjánál súlyos betegséget diagnosztizáltak, de nem borult ki, mert azt a nézőpontot képviselte, hogy ha ő pozitívan áll a dologhoz, akkor energiával tudja felruházni az anyukáját. És láss csodát, az asszony meggyógyult, és azóta nagyobb egészségnek örvend, mint valaha. Vajon ezúttal mi váltotta ki ezt a reakciót belőle?

– Fogalmad sincs róla, mennyire féltem! Nem voltál otthon, amikor haza értem, eltelt egy óra, kettő, és még mindig semmi hír nem érkezett rólad. Mindenfélét gondoltam… Először azt, hogy összejöttél valamelyik orvossal, és vígan dugtok a kórház raktárában. Aztán azt, hogy halálra gázolt egy autó… Aztán azt, hogy miután megdugott az egyik orvos, halálra gázolt egy autó… – Miért hiszi azt Jongdae, hogy megcsalom őt? Lehet, hogy múltkor sem poénnak szánta a célozgatást. Négy év alatt egyszer sem gyanúsított meg, az elmúlt két hétben viszont ez a második alkalom. Ha majd mással akarok lenni, be fogom jelenteni, nem fogok gerinctelen módon a háta mögött mocskos viszonyt folytatni. Főleg vele nem tenném ezt meg, mert nyolc éves volt, amikor először rajta kapta az apját, amint egy másik nővel lépett félre. És azt követően számtalan hasonló esetnek volt szem és fültanúja, ami mély nyomokat hagyott benne. De ha olyan nagyon aggódott miattam, annyi esze nem volt, hogy felhívja a kórházat, és ott érdeklődjön utánam? Rögtön az alkoholhoz kellett nyúlnia, mintha az bármilyen problémát megoldana?

– Kibaszott fárasztó napom volt! Kezdetnek bent ragadtam a liftben, és miután befejeztem a munkámat, megkértek egy plusz meló elvégzésére. Egy fickónak leszakadt a bal karja, érted? Halálra volt rémülve, és rossz döntést akart hozni, de sikerült jó útra terelnem. És végezetül tűz lett a gyerekek részlegén, ahonnan ki kellett őket menekíteni, aztán meg tartani bennük a lelket, mert ők is halálra voltak rémülve. És elismerem, egy barom vagyok, amiért nem jeleztem neked, hogy mi történt, de kiment a fejemből a sok rohangálás és aggódás miatt. – Ezúttal én lököm el magamtól, hogy a szemébe kiálthassam, hogy az én szemszögemből milyen volt a nap. Azt hiszi, neki volt a legrosszabb, hát tudja meg, hogy az enyém sem volt habos torta. Visszarántom magamhoz, mert képtelen vagyok elviselni ezt a helyzetet. Mi nem szoktunk veszekedni, nem kiabálunk egymással, nem kételkedünk a másik szerelmében…

– Sehun… Ne haragudj, de haza tudnál minket vinni? – Tanácstalanul álldogálok Jongdae kocsija mellett, amit ő egyértelműen nem fog vezetni, én meg akkor sem merek volán mögé ülni, amikor nincs semmi bajom, nemhogy most. A taxizásból elegem van, meg nem is hagynám szívesen magára ezt a gyönyörűséget ezen a környéken, úgyhogy megint ugrasztanom kell Sehunt, aki jogosan fog minket utálni ezek után. Meglepően higgadtan reagál, és nemsokára fel is bukkan a sötétségből. Ha Jongdae magánál lenne, hülyét kapna attól, hogy Sehun ült az ő Mercijének kormánya mögé. Próbálom átölelve tartani a hátsó ülésen, de folyton hárítja a közeledésemet. Ugye minden vihar után újra kisüt a nap? Amikor reggel felébredünk, ugyanúgy fog mosolyogni rám, mint azelőtt?

Otthon nem engedi, hogy átöltöztessem, ahogy ő tette velem, amikor hozzá hasonló állapotban voltam. Ő még részegen is olyan, mint egy nemes úrfi. Velem ellentétben nem hányt, nem társalgott állatokkal, amik talán nem is léteznek… Viszont a jelenlétemre sincs szüksége, mert amint nagy nehezen magára húzza a pizsamaként funkcionáló fekete pólót és bokszert, hátat fordít nekem, és már alszik is. Végre az ágyban vagyok, amit annyira vártam, mégis képtelen vagyok elaludni. Kavarognak bennem a nap eseményei, és a plafon bámulása közben próbálok rendet tenni feldúlt lelkemben. Ennek a napnak tényleg soha nem lesz vége?!

Reggel mindenféle finomsággal megpakolt tálcát helyezek Jongdae éjjeliszekrényére. Korán keltem, hogy össze tudjam állítani neki, és fáj, amikor tudomást sem vesz róla.

– Lassan készülődnöd kéne, mert el fogsz késni – jegyzem meg halkan.

– Ma nem megyek be – közli egykedvűen, és a párnába fúrja a fejét. Meg akarom kérdezni, hogy az apja nem lesz-e kiakadva emiatt, de inkább nem firtatom a dolgot. Kimegyek a konyhába, és felhívom a keddi kórházat, hogy beteget jelentsek. Sajnálom a lurkókat, de majd jövő héten kárpótolom őket a hiányomért. Visszafekszem Jongdae mellé, és folytatom a plafon fixírozását. Nem érek hozzá, megvárom, hogy ő lépjen elsőnek, bár egy idő után attól félek, erre nem fog sor kerülni többé.

– Tényleg gyerekeket mentettél ki egy lángoló épületből? De hát te rettegsz a tűztől… – A hangja még nem az igazi, mégis a legédesebb dallam a fülemnek, amikor hozzám szól. A jég megtörni látszik, amikor mesélni kezdek, és ő egyre többször mosolyodik el. Úgy megcsókolnám, de félek a reakciójától, azzal talán mindent elrontanék. – Te vagy a hősöm! – súgja, amikor a beszámolóm végére érek. Bocsánatot kér, pedig én igazából sosem haragudtam rá. Megcsókol, amitől olyan boldognak érzem magam, mint amikor első alkalommal tette. Óvatosan kóstolgat, mintha egyetlen mohó mozdulatától összetörhetne újonnan megszilárduló bizalmunk. Ez a gyengédség azonban még jobban feltüzel, mint amikor vadul esik nekem, úgyhogy az ártatlan csókok hamar feltárják előttem a szenvedély ezer arcát. Azelőtt spontán belevágtunk, amikor megkívántuk a másikat, de ez többről szól. Egész lényemmel azt szeretném sugallni, hogy frászt kaptam attól, hogy elveszíthetem őt, és mindent meg fogok tenni annak érdekében, hogy a dolgok visszaálljanak a régi kerékvágásba. Hozzá tudnék szokni, ha erről szólna a hét: egyik nap jó tanácsokkal látom el az embereket, amitől jobb lesz az életük, és megmentek pár csöppséget, aztán kipihenem a fáradalmakat a szerelmem oldalán, akivel nem szégyellünk huszonnégy órát az ágyban való lustálkodással és egymás kényeztetésével tölteni. Csak annyi időre hagyjuk el a fekhelyünket, amíg lezuhanyozunk, de még az alatt sem vagyunk képesek elszakadni egymástól. Néha felsejlik előttem megtört tekintete, amikor azon aggódott, mi történt velem, és magamban megfogadom, hogy soha többet nem engedem, hogy ehhez hasonlót éljen át. Legközelebb odahívom, hogy segítsen ő is, ha tűz támad, mert biztosra veszem, hogy szívesen jönne. Ő az életem, nem számít, hogy a múlt árnyai megelevenedtek. A kísértésnek, ami megkörnyékezett, ások egy jó mély gödröt, és eltemetem fel-fellángoló érzelmeimmel együtt. És csak reménykedni tudok benne, hogy ezzel sikerül elérnem, hogy örök időkre a felszín alatt maradjanak.