Nyugi Doki - Negyedik szívdobbanás

A szív érthetetlen melódiája

Amikor benyitok a kórterembe, a gyerekek azonnal rajtra készen futnának oda hozzám, de szerencsére időben észreveszik a mögöttem megbúvó dokit, és van annyi eszük, hogy az ágyban maradjanak. Kivéve Minát, aki magasról tesz a szabályokra, és a nyakamba veti magát. Túlságosan emlékeztet gyerekkori önmagamra, mert a helyében én is ezt tettem volna.

– Annyira hiányoztál! – kiáltja örömtől ragyogó arccal. Úgy elérzékenyülök, hogy ha éppen nem a hős férfi szerepében tetszelegnék Kim doki előtt, menten elbőgném magam.

– Hogyhogy ketten jöttetek? – kérdezi az egyik kisfiú, akinek nem emlékszem a nevére. Igazából csak Mináét jegyeztem meg, ráadásul a többi gyerek igen gyakran cserélődik, őt viszont minden alkalommal itt látom. A pöttöm lány egy pillanatra sem ereszti el a kezem, odahúz az ágyához, leültet rá, és az ölembe fészkeli magát.

– Képzeljétek, Dr. Kim meg én bent ragadtunk a liftben. – Ahogy vártam, a gyerekek tudni akarnak minden részletet, mert ők ezt egy izgalmas kalandként fogják fel. Kiszínezem egy kicsit a történetet, és azt mondom, hogy egyszer csak teljes sötétség lett a liftben, és ijesztő hangokat kezdtünk hallani, melyek gazdái a vérünkre szomjaztak. A fiúk totálisan beleélik magukat, és a szavaimon csüngnek, de Mina a mellkasomba fúrja a fejét, az ő tetszését annyira nem nyeri el a rémtörténet. – És akkor az egyik szellem testet öltött, és elkapta a nyakam. Aztán Kim doki azt mondta, hogy tűnj el innen, különben itt helyben fogom felnyitni a mellkasodat, és kitépem a szívedet… És a szellem úgy megijedt, hogy újra áttetsző lett, majd köddé vált. – A gyerekek egy emberként kiabálják, hogy Kim doki egy hős, aki mindenkit megment, és belelkesedve tapsolnak mellé. A doki szégyenlősen elmosolyodik, látszik rajta, hogy zavarban van, de az volt a célom, hogy érezze, vannak, akik felnéznek rá, nemcsak olyanok léteznek, akik lépten-nyomon keresztbe akarnak neki tenni.

Ezután mesélek az apróságoknak, de szokásomhoz híven nem könyvből olvasok fel, és nem is az agyon csépelt Disney sztorikkal fárasztom őket. A saját gyerekkorom pillanataiból szemezgetek, itt-ott megfűszerezve a történteket. Közben óhatatlanul néha a dokira sandítok, aki ugyanolyan érdeklődéssel figyel, mint a kicsik. Azt hittem, unatkozni fog, mert a semmittevés nem az ő asztala, de látszólag tényleg élvezi a kényszer pihit.

– Kim doki is énekeljen nekünk! – kéri Mina, és áthelyezkedik a fiú ölébe. Előbb toltam el nekik egy bugyuta gyereknótát, amit velem énekeltek, kivéve a doktor urat, ami ezek szerint szemet szúrt a kislánynak. Megint pozitív csalódásként ér, amikor nem azt mondja, hogy az orvosok nem énekelnek, vagy hogy nincs jó hangom, és ezzel kimászik a feladat elvégzése alól, hanem halkan énekelni kezd egy általam ismeretlen dalt. Az én hangom kétségtelenül sokkal jobb, de annyira meghat, hogy egy orvosi köpenyben feszítő, rendkívül fontos munkát végző ember „lealacsonyodik” arra a szintre, hogy felvállalva azt, hogy nem egy Pavarotti, gyerekeknek dalolásszon. Most a fiúkon a sor, hogy egy kicsit unatkozzanak, a lányok viszont le sem tudják venni a szemüket a dokiról, és hát ki lehet találni, hogy én is az utóbbi csapatot erősítem. A könnyek újra utat akarnak törni maguknak, de hősiesen állom a kihívásokat.

Amikor az egyik kisfiú türelme végképp elfogy, odanyargal a dokihoz, és csiklandozni kezdi. A többiek lelkesen követik a példáját, én pedig hálával tartozom nekik, mert a fiú száját egy újabb nevetés hagyja el, és ezúttal tovább tart, mint a liftben. Szerintem a gyerekek ki akarják használni ezt az alkalmat, mert úgy vélik, többet nem fogják ilyen engedékenynek látni őt, de attól félek, hogy addig fogják feszíteni a húrt, amíg el nem szakad. Bevillan előttem egy kép, amin átveszem a gyerkőcök helyét, és én csikizem halálra, rám nevet, nekem könyörög kegyelemért, és azt mondja, bármit megtesz, amit kérek, csak hagyjam abba…

– Nem akarjátok egy kicsit Baek bohócot nyúzni? – érdeklődik levegő után kapkodva, és a gyerekek a következő pillanatban már az én bordáimat bökdösik. Vele ellentétben én nem tartom olyan jól magam, hamarosan a földön fetrengek, amíg a kicsik rám telepedve ellepik az egész testem. Én nem merem megcsikizni őket, mert attól is felgyorsulhat a szívverésük, úgyhogy fura hangokat hallatva várom, hogy mikor lesz vége. Azt hiszem, búcsút mondhatok a hősies férfi imidzsnek, de igazából nem is volt létjogosultsága annak, hogy azzal álcázzam magam. Kim doki úgy figyel minket, ahogy én néztem őt az előbb. Vajon ő is arra gondol, hogy milyen lenne, ha mi ketten esnénk egymásnak játékosan? Kizárt. Bár ma egyre több meglepetést okoz, de biztos vagyok benne, hogy van egy határ, amit sosem lépne át.

Miután végre lecsillapodnak a kedélyek, kipakolom az álarcokat, amiket magammal hoztam. Lassan megtelik a terem kalózokkal, dinókkal, hercegnőkkel, akikről nem győzök elég fotót készíteni. Azért szereztem be a jelmezeket, mert azt akartam, hogy a gyerekek ne csak úgy érezzék, mintha normális közegben lennének, hanem villoghassanak is a barátaik előtt. Az osztálytársaik talán el sem hiszik nekik, hogy milyen jókat szoktunk hétfőnként szórakozni, de ha meglátják a bizonyítékul szolgáló képeket, el fogja őket a sárga irigység. A múlt havi fizetésem fele ráment ezekre a csoda maskarákra, de a boldogságuk oltárán bármit feláldoznék. Egyetlen jelmez lapul a táska mélyén, de nem tudom sokáig rejtegetni.

– Kim doki is öltözzön be! – lelkendezik az egyik kissrác, és kiüríti a táska tartalmát. Elvörösödök, amikor a magasba tart egy szamár álarcot, mert az igazán nem lenne méltó hozzá. De a gyerekek elhappolták az összes menő jelmezt, úgyhogy csak ez maradt.

– Kim doki csak azért jött, hogy…

– Felveszem. – A kisfiú odaadja neki a nevetséges álarcot. Érzem rajta, hogy kényelmetlen neki ez az egész, de azért megteszi a tőle telhetőt. Nem ad ki magából állathangokat, nem éli bele magát a szerepbe, nem mászkál négykézláb a padlón, pedig én ezt tenném, ha nekem jutott volna, hogy állatnak öltözzek. De hagyja, hogy vele is lefotózzam a gyerkőcöket, sőt, Mina ragaszkodik ahhoz, hogy hadd csináljon egy képet kettőnkről. Feszengve állok oda a doki mellé, de eszem ágában sincs a vállát átkarolva pózolni, mert véleményem szerint az már túl lenne az általa meghúzott határvonalon. Amikor oldalra pillantok, látom, hogy ő már mosolyog, úgyhogy nem ártana nekem is a kamera felé fordulnom, de Mina nem vár, türelmetlen ujjacskája idő előtt nyomja meg a gombot. Borzalmasan festünk egymás mellett, mégis azt hiszem, ez a fénykép lesz az egyik legféltettebb kincsem. Egy fülig érő szájú csacsi látható rajta, és egy bohóc, aki ahelyett, hogy a lencsébe fókuszálna, áhítattal a szemében őt nézi. Senkinek sem fogom megmutatni, mert Sehunnal ellentétben én nem akarok beégetni másokat, de nekem szép emlék lesz azokra a napokra, amikor visszaváltozik morci dokivá.

– Baek bohóc szívét is hallgasd meg! – parancsol rá az egyik kislány a dokira. Ez butaság. Ő nem szeret felesleges munkát végezni, és ez nagyon is felesleges, mert az én szívemnek nincs semmi baja. Végzett az összes gyerek megvizsgálásával, és már éppen szedelőzködtünk volna, amikor elhangzik az újabb ötlet. Épp el akarnám magyarázni, hogy mennünk kell, mert mindkettőnknek más dolga van, amikor közelebb jön, és megkér, hogy húzzam fel a pólóm. Szóval elhatározta, hogy bármit kérjenek tőle a gyerekek, a mai nap folyamán mindent teljesít. De miért pont nekem kell eljátszanom az áldozatot? Mármint az, hogy a szívemre helyezi a sztetoszkópot, nem fáj, de szörnyű kisebbségi komplexus fog el, amikor arra gondolok, hogy a sok lustulás helyett az edzőtermeket kellett volna járnom. Akkor szépen kidolgozott kockákkal szemezhetett volna, amíg túlesünk ezen az álvizsgálaton. De amikor hűvös ujjai a bőrömet súrolják, elfelejtem, hogy mi miatt aggódtam fél perccel ezelőtt. – Hű, nagyon gyorsan ver a szíved! – kiáltja a kislány megdöbbent arckifejezéssel. A többiek is körém gyűlnek, és addig nem nyugszanak, amíg mindannyian meg nem hallgathatják legendásan gyorsan verő szívemet. – Az ő szíve is beteg, igaz? Azért dobog olyan gyorsan. Akkor viszont neki is itt kell maradnia a kórházban. Baek bohóc egész nap velünk lesz! – A kicsik üdvrivalgásban törnek ki, de Kim doki egy-kettőre véget vet a nagy ünneplésnek.

– Az ő szívének nincs semmi baja. Csak azért olyan gyors a tempója, mert izgult a vizsgálat miatt. – Izgultam én, de nem a vizsgálat miatt, hanem a miatt, aki elvégzi. Vajon ezt a dumát csak az apróságoknak szánja, de belül tudja, hogy tőle szökik magasba a pulzusom száma, vagy semmit nem vesz észre a zavaromból? Most már én szeretnék minél előbb a másik osztályra menni, pedig abban a hitben éltem, hogy az ő idegei fogják előbb felmondani a szolgálatot. Olyan hevesen pattanok fel, hogy a szék eldől, de a bénaságom senkit sem lep meg. Mielőtt végre elbúcsúzhatnék, Mina a kezembe nyomja a sztetoszkópot, és így szól:

– Most te hallgasd meg Kim doki szívét! – Jaj, ne már! Ennek sose lesz vége? A gyerekek tényleg leszívják az ember összes energiáját. Odaadod nekik a kisujjad, de ők az egész karodat akarják. Én is ilyen önző voltam kiskoromban, hogy mindig csak azt néztem, hogy nekem legyen a legjobb? Hah, jó vicc, én még most is ezen felfogás szerint élek!

– Oké, akkor lássuk, hogy ver egy szuperdoki szíve. – Egyre nyűgösebb vagyok, pedig még dél sincs, úgyhogy sürgősen össze kéne kapnom magam. Nem tudom, hogy a megvizsgált vagy a vizsgálatot végző személy szerepe okoz-e nagyobb kihívást számomra, de kezdek olyan tüneteket produkálni, mint a doki a liftben. Csak fél szemmel követem, ahogy lassan kigombolja a köpenyét, de olyan sokat bámultam annak idején a kezét, hogy a legapróbb anyajegy is az agyamba vésődött. Felfedezem, hogy van rajta egy viszonylag friss seb, amit talán az egyik műtéte alatt szerzett. Hihetetlen, hogy amíg ő ilyen sokra vitte, én úgy érzem, mintha még mindig nem tettem volna le semmit az asztalra.

Lehet, hogy Parkinson-kóros vagyok, mert mostanában egyre többet remeg a kezem. Alig bírom megtartani azt a nyavalyás műszert, nemhogy odahelyezni, ahova kéne. Sutaságom láttán segítő szándékkal megfogja a csuklóm, de ettől csak fokozódik bennem a zavartság érzete. A szemébe nézek… Igen, mert bár ez is rohadt frusztráló, még mindig jobb annál, ha lejjebb csúszna a tekintetem. Megpróbálom úgy tartani azt a szart, hogy véletlenül se érjek hozzá a csupasz mellkasához, és közben mélyen koncentráló fejet vágok, hogy hiteles legyek.

– Ajaj, én nem hallok semmit! Lehetséges, hogy Kim dokinak nincs is szíve? – A gyerekek hüledezve merednek rám, de engem a doki fájdalomba forduló tekintete ejt foglyul. Most miért nem haragtól villogó szemekkel néz rám, mint kezdetekben? A fene vinne el amiatt a nagy pofám miatt, de én csak oldani akartam a feszültséget magamban, erre ezzel sikerült őt megbántanom. A határok, Baekhyun, a határok! – Csak vicceltem – súgom oda neki, amíg a gyerekek kikapják a kezemből a sztetoszkópot, hogy leellenőrizzék, igazat mondtam-e. – Tudja, azért, hogy kvittek legyünk. Na jó, beismerem, az én poénjaim is szarok, csak kérem, higgye el, hogy nem gondoltam komolyan… – Valójában olyan hevesen dobogott a szíve, mint az enyém, de túlságosan ki vagyok merülve ahhoz, hogy ennek a miértjén rágódjak. Bárcsak értenék a szív nyelvén, mert akkor tudnám, mit jelentett az az ütemes melódia, ami még mindig a fülemben cseng. A lényeg, hogy végre elmosolyodik, de nagy valószínűséggel az nem nekem szól, hanem Minának, aki épp hozzám vágja a párnáját, amiért ilyen csúnyán becsaptam őket.

– Baekhyun-ssi! – Szoborrá dermedek, amikor meghallom a nevemet a szájából. Honnan tudja, hogy hívnak? Mondjuk, az apja vett fel, úgyhogy valamilyen nyilvántartásban szerepelnem kell, amihez ő bármikor hozzáférhet. Szerencse, hogy még nem értem el a lépcsőig, mert amilyen ügyes vagyok, lebukfenceztem volna rajta nagy csodálkozásomban. – Köszönöm, hogy nem hagyta, hogy az irodámban ússzak az önsajnálatban. Be kell vallanom, jó móka volt.

– Bármikor számíthat rám. Vagyis… ha törékeny vagy pótolhatatlan dologról van szó, azt gondolja meg, de egyébként szívesen jövök, ha szól. – Megajándékoz még egy utolsó halvány mosollyal, majd elindul, hogy belevágjon az igazi munkába. Nekem kell pár másodperc, amíg nézhetem távolodó alakját, és amíg felvértezem magam a nap folytatására. 

Soha nem vártam az öt órát annyira, mint ma. Olyan sok dolog történt reggel óta, ami normális esetben két-három nap leforgása alatt szokott lejátszódni, és rá kell ébrednem, hogy még nincs vége. Mielőtt kiléphetnék a friss őszi levegőre, Yixing száguld felém, és elállva az utamat megakadályozza, hogy magam mögött hagyhassam a kórházat.

– Bohóc srác! Ne haragudj, hogy feltartalak, a nevem Yixing, és arra szeretnélek kérni…

– Tudom, hogy hívnak, mert én nem szoktam elfelejteni mások nevét, miután bemutatkoznak.

– Tényleg, múltkor együtt kávéztunk! Jövő héten megismételhetnénk. De most megtennéd nekem, hogy ezt felviszed Kim dokinak? – Meglóbál előttem egy fekete zacskót, és mielőtt bármit is mondhatnék, a kezembe nyomja. Fogalmam sincs, mi lehet benne, de elég furcsa alakja van. Szörnyen idegesít a viselkedése, nem csodálom, hogy a doki sem bírja a képét.

– Miért én vigyem fel neki? Itt mindenki azt hiszi, hogy szolgának vettek fel?

– Azért, mert engem ki nem állhat. Azt hittem, téged sem kedvel, de azt csicseregték a madarak, hogy eléggé összemelegedtetek, amíg a liftben vártátok a szabadulást. – Valóban? Kénytelen leszek beszerezni egy puskát, amivel kiirthatom azokat a csicsergő madarakat. Csak én vagyok olyan naiv, hogy azt feltételeztem, egy kórházban mindenki a munkájára koncentrál, és nincs arra idejük, hogy a pletykálással foglalkozzanak? És még ők mernek rosszat mondani Kim dokira, az egyetlenre, aki a feladatára összpontosít.

– Nézd Zhang, semmi jogod a célozgatásra, amikor az a lift miattad hibásodott meg. Ajánlom figyelmedbe a férfi mosdót, ott van egy szép, nagy tükör, nézz bele, és számolj el a lelkiismereteddel. Remélem, legalább a műtét jól sikerült. – Már azzal kihúztam a gyufát, hogy a vezetéknevét vetettem oda neki, de amikor rávilágítok a többi dologra, elkerekednek a szemei, és most először nem tud semmi frappánssal előrukkolni. Biztos megleptem azzal, hogy nekem is csicseregtek a madarak. Nehogy azt higgye, ő a legokosabb közülünk.

Kim dokit nem találom a helyén, úgyhogy körbe kell járnom érte a kórházat, mire rábukkanok az egyik kórteremből kilépve. Nem örülök annak, hogy a keresgéléssel még több időm kárba vész, de úgy éreztem, ezt a csomagot nem hagyhatom csak úgy az asztalán, személyesen kell átadnom neki. Összevont szemöldökkel méregeti a zacskót, majd int a fejével, hogy kövessem. De miért? Megtettem, amire Yixing kért, minek kell visszamennem vele az irodájába? Nekem ez bűzlik, mit forgathat már megint a fejében?

– Pár napja Bang Yongguk szörnyű balesetet szenvedett, melynek következményeként leszakadt a bal karja. Keményen hangzik, de örülhet neki, hogy ennyivel megúszta, mert szerencsére se az agyát, se a létfontosságú szerveit nem érte maradandó károsodás. – Álmos vagyok, de ennél szebb esti mesére vágytam volna. Nem értem, miért van arra szükség, hogy ilyen információkat osszon meg velem, és miért pont erről az alakról? Gondolom, naponta több ehhez hasonló eset is történik, de ezt az egyet kötötte az orromra. Legalábbis nagyon remélem, hogy ezentúl nem fog ilyen rémtörténetekkel fárasztani. Eléggé empatikus típus vagyok, úgyhogy teljesen bele tudom élni magam szegény fickó helyzetébe. Ó, bassza meg! Le kellett volna ülnöm, mert mindjárt a padlón fogom végezni. Ez hányadik alkalom lesz? – Ez egy kéz. – Tényleg? Azt hittem, hogy egy békésen szunyókáló kiscicát nyújtogat éppen felém. És én ezt cipeltem magammal emeleteken keresztül. De az még egy dolog, hogy a zacskót megfogtam, arról viszont ne is álmodjon, hogy hozzáérek ahhoz az izéhez. Örülök, ha nem okádom telibe az asztalát. – Most mi a baja? A csirkelábtól is ilyen rosszul szokott lenni? – Mivel ledermedve állok, és a számat se merem kinyitni, mert attól tartok, hogy akkor a hangon kívül más is kijönne belőle, úgy dönt, ő fog cselekedni helyettem. Felemeli az izét, megpaskolja vele a vállam, majd végigsimít vele a karomon. Hogy rohadna meg! Ha a saját kezével nem akar hozzám érni, engem aztán ne fogdosson máséval!

– Hagyja abba! Mondtam már, hogy ne viccelődjön, mert nagy fejlődésre szorul ezen a téren – sipákolok, és addig hátrálok, amíg a falnak nem ütközök. A doki remekül szórakozik rajtam, de kivételesen kedvem lenne letörölni azt az önelégült vigyort az arcáról. – Tudom, mi a célja! Azt akarja, hogy szívrohamot kapjak. Mivel ma nem műthetett, áldozatot csinál belőlem, mert nem tudna nyugodtan aludni, ha úgy telne el egy nap, hogy nem operált.

– Ugye tudja, hogy ez egy műkéz? – Műkéz? És ettől jobban kéne éreznem magam? Ugyanolyan undorító, mint az igazi, ami leszakadt. Jó, ebből legalább nem lógnak véres húscafatok, de azt továbbra sem vágom, nekem mi közöm ehhez az egészhez. – Egyébként megmentettük a rendes karját, szeretné, hogy azt is megmutassam? – kérdezi, és közben nem tudja leplezni kuncogását. Azt szeretném, ha mást mutatna meg. Fasza, megint kezd agyamra menni ez a hely! – Segítsen nekem, Baekhyun-ssi! Ha Bang úr a protézist kapná, 100%-ban tudná használni azt. A sajátjánál viszont csak 25% esély van arra, hogy teljes mértékben úgy működjön, mint azelőtt. Az orvosok mindenképp a protézist javasolják, de Bang úr ragaszkodik a saját kezéhez. Győzze meg arról, hogy ez a jobb.

– Én? Ha az orvosok véleményére nem hallgat, az enyémre miért adna? Hívjanak egy pszichológust, az elmagyarázhatná neki, hogy sokkal jobban járna, ha ezt választaná.

– Ha maga a helyében lenne, inkább egy agytúrkász szövegelését hallgatná végig, vagy egy olyan ember álláspontját, aki egyenrangú magával? – De utálom, amikor valaki azzal jön, hogy én mit tennék mások helyében… Ez egy baromi nehéz élethelyzet, és bocsásson meg azért, mert nem gondolkodtam még el azon, hogy mit tennék, ha leszakadna a karom, és körülöttem minden nagyokos meg akarná nekem mondani a frankót. Magamat ismerve valószínűleg egyik opciót sem választanám, inkább lefizetném a nővérkét, hogy tegyen mérget a fájdalomcsillapítóimba. Általában harcolok azért, amit el szeretnék érni, de egy ilyen súlyos szituációba biztosan bele törne a bicskám. –  Hiszek magában. Senki másra nem bíznám ezt a feladatot ebben a kórházban. És megígérte, hogy hívhatom, ha baj van. Itt nincsenek törékeny dolgok, csak beszélnie kell, és tudtommal az jól megy magának. Adok pluszjuttatást is, amiért tovább kell bent maradnia. Különben is, tartozik nekem ennyivel a három baklövés miatt, amit elkövetett.

– Csak két baklövésem volt! A liftes esetet nem varrhatja a nyakamba.

– Kettő volt, de tudom, hogy lesz harmadik – vigyorog pimaszul. Na várjunk csak, jól hallottam, hogy azt mondta, hisz bennem? Még a végén meg kell köszönnöm Yixingnek amit művelt, mert különben biztos nem tenne ilyen kijelentéseket. Azt hiszem, megtalálta a tökéletes varázsszót, amivel levett a lábamról, és amitől új energiával töltődöm fel.

– Nyugi doki, tekintse elintézettnek! És nem kell a pluszjuttatás, vegyen belőle csokit a gyerekeknek. – Azért annyira még nem vagyok magabiztos, hogy beletegyem a kart a zacskóba, úgyhogy kérlelően nézek rá, hátha megszán.

– Érjen már hozzá! Hogy akar hiteles lenni, amikor a látványától is undorodik? – Olyan óvatosan és távolságtartóan nyúlok hozzá, mint az első szexuális együttlétem alatt a partnerem farkához. Ráadásul az Sehuné volt! A kurva életbe, megint hánynom kell…

Nem állok erre készen, és ez különben sem tartozik bele a munkaköri leírásomba. Az egy dolog, hogy a gyerekekkel jól meg tudom értetni magam, és hogy a barátaim társaságában ritka nagy pofám van, de mit kezdjek egy idegen férfival, aki élete talán legnehezebb döntése előtt van? Ha még csaj lenne, annak cukiskodnék valamit, de idegen férfiakkal maximum Jongdae előtt elegyedtem szóba, és akkor nagyon nem a leszakadt karjuk volt a téma.

– Öhm… én… Jó napot kívánok! – Lehet egyáltalán azt mondani egy sérült embernek, hogy legyen jó napja? A férfi kinyitja fáradt szemét, és alaposan végig mér, majd elmosolyodik. Hurrá, meg sem kell szólalnom, az öltözékem máris jobbkedvre derítette. De sajnos nem az a feladatom lényege, hogy felvidítsam, és még csak ez után fog következni a neheze.

– Milyen fantáziadúsak ezek az orvosok. Ezek szerint sosem fogynak ki az ötletekből. Arra nem számítottam, hogy egy bohócot fognak rám küldeni. – Olyan mély a hangja, hogy esküszöm, azt hinném róla, hogy most szabadult a hűvösről, mert pszichopata módon legyilkolt néhány ártatlan tinédzsert. Ha a körülmények nem szegeznék az ágyhoz, menekülőre fognám. És most rögtön csapjak a lovak közé, vagy előtte bájcsevegjek vele?

– Az én munkaidőm fél órája lejárt, és el sem tudja képzelni, hogy ez a hacuka milyen idegesítő. Legszívesebben már délben búcsút mondanék neki, de estig magamon kell tartanom. Úgyhogy térjünk a lényegre, hogy minél előbb levehessem, jó? Fogadja el a művégtagot!

– Ennyi? Semmi érv a mű mellett, és semmi ellen érv a sajátom ellen?

– Gondolom, abból már hallott eleget. Mondja el, miért ragaszkodik az igazihoz, amikor tisztában van vele, hogy azzal sokkal kevesebb a teljes gyógyulás esélye?

– Maga örülne neki, ha műkézzel kéne fogdosnia a felesége cickóit? – Nők… mellek… Tudtam, hogy nem nekem való ez a feladat! Erre mi lehet a megfelelő válasz?

– Fogdossa a jobb kezével. – Yongguk felnevet, minek hatására sokkal kedvesebbek lesznek a vonásai, mint amilyennek elsőre tűntek. Szerencsére nyakig be van bugyolálva, úgyhogy nem kell a bal karja helyével szemeznem. Látszik rajta, hogy kialvatlan; a szeme alatt sötétlő karikák elárulják, hogy több időt töltött gondolkodással, mint alvással.

– Tudja, a nevem első fele azt jelenti, sárkány. Apám mindig azt mondta, hogy a sárkányok a legerősebbek a világon. Egy protézissel nem érezném magam a legerősebbnek.

– Attól erősnek érezné magát, ha visszakapná a rendes kezét, de az örök életére béna maradna? Nem igazán értem a logikáját. És hol van most az apja? Miért nincs itt?

– Szívbeteg volt, de nem engedte a szívbillentyű cserét, mert egy sertésé lett volna a legalkalmasabb, és aztán meghalt…

– Bravó! Úgy akar járni, mint az apja? Mert akkor jó úton halad… Van gyereke?

– Van egy fiam, akivel szeretnék kosarazni, meg kajakozni… és… Mégis honnan tudhatná Dr. Kim, hogy a protézis a jó választás, amikor ő a szívsebészetre van specializálódva?

– Az orvosok évekig általános sebészetet tanulnak, csak utána szakosodnak. Úgyhogy higgye el, hogy tudja, mit beszél. Ő a legjobb. De mi lenne, ha valaki olyat kérdeznénk meg, akit szeret? – Eléggé letaglóz, amikor ez a mély hangú, sárkány erejű férfi szemei könnybe lábadnak, és akkor tudatosul bennem, hogy egyedül kevés vagyok ehhez. Nem várom meg, hogy a beleegyezését adja, kirontok a kórteremből, így szegényt újra egyedül hagyom.

– Hívja fel Bang úr feleségét, és kérje meg, hogy hozza be a fiukat – töröm rá az ajtót Kim dokira kopogtatás nélkül. Dühösnek tűnik, de nem haragudhat azért, hogy egy ilyen helyzetben nem viselkedek illemszabályhoz méltóan.

– Bang úr nem akarja, hogy a fia tudja, hogy mi történt vele. Nem szegülhetünk ellen a beteg kérésének.

– Még akkor sem, ha azon múlhat a döntése? Kérem… azt mondta, hisz bennem. – Idegesen fújtat egyet, de keresni kezdi a nő számát. A percek szörnyen lassan vánszorognak, amíg megtalálja, én pedig alig bírok itt egy helyben tétlenkedni. Már nem az hajt előre, hogy minél előbb otthon legyek, és bedőlve az ágyamba aludjak egy jót, érdekel ennek a férfinak a sorsa, és jobbá akarom azt tenni. Ha kell, itt töltöm az egész éjszakát, de addig nem mozdulok innen, amíg rá nem bólint a helyes választásra. Talán ilyen görcsösen meg akarok felelni Kim doki elvárásainak? Az elején tényleg erről volt szó, ezért vállaltam el, de miután találkoztam Yonggukkal, másra helyeződött a hangsúly. Meg kell mentenem. Nem konkrétan az életét, bele sem merek gondolni, mit művelnék egy szikével, ha a kezembe kerülne, de ha a közbenjárásomnak köszönhetően jobb lehet az életminősége, akkor mindent meg fogok tenni az ügy érdekében.

A doki tárcsázni kezdi az adott számot, de amikor a telefon kicsöng, kikapom a kagylót a kezéből. Nem kevés időt vesz igénybe, mire sikerül meggyőznöm a nőt, hogy hozza be a gyereket, de a hívás végén diadalittas mosolyra húzódik a szám. Látszólag Kim doki nem hisz a dolog sikerességében, sőt, aggódik, hogy Yongguk miként fog reagálni arra, hogy megszegtük az általa felállított szabályokat, de én tudom, hogy a kisfia a kulcs, ezért nem osztozom az aggodalmában. A várakozás ideje viszont megint felőrli az idegeimet, és unalmamban szidni kezdem magam, amiért nem tudok vezetni. Akkor padlógázzal száguldottam volna értük, figyelmen kívül hagyva a piros lámpákat vagy az esetlegesen nyomomba szegődő rendőröket.

– Egy bohóóóóóóóóc! – csapódik belém egy kisfiú, akiről annak ellenére tudom, hogy Yongguk csemetéje, hogy nem ismerem. Szakasztott apja, benne is ott lakozik az őserő. Milyen jó, hogy észrevett engem, mert legalább nem rémült meg nagyon az orvosok látványától. Biztos furcsa neki, hogy egy bohóc sétál vele szemben egy kórházi folyosón, ugyanakkor nyugtató is számára a jelenlétem. Kim doki szerette volna bekísérni az apjához, de erről hallani sem akartam. Arról nem sikerült lebeszélnem, hogy a hátam mögött ne settenkedjen utánunk, de mivel nem én vagyok a főnök, örülök, hogy ennyibe belement. – Mi a baja az apukámnak? – pityeredik el a kisfiú, mire az apja tekintete elsötétül. Kicsit örülök neki, hogy nem tud felkelni, mert az egy dolog, hogy az egyik keze még nincs a helyén, de a másikkal tutira nagyot ütne. Ő is meghatódik, amiért viszontlátja a kicsit, de le lehet róla olvasni, hogy haragszik rám. Hadd haragudjon, vannak páran, akik utálnak, úgyhogy ezzel nem fog meghatni, és valószínűleg úgysem fogunk többet találkozni.

– Az apukádnak egy kis időt még itt kell töltenie, de nemsokára haza mehet. Képzeld, mi történt vele. Elvesztette a kezét. Annyira szégyellte magát emiatt, hogy azért füllentették azt neked, hogy üzleti úton van, mert nem merte neked elmondani. Mindig le szokott szidni, amiért elhagyod a tolladat meg a füzetedet, igaz? Hát ezentúl ha ilyenek miatt veszekedne veled, csak mondd neki azt, hogy te meg a kezedet hagytad el, apa. Nézz csak ide! Itt olyan ügyes doktor bácsik vannak, hogy tudnak adni apukádnak egy vadonatúj kezet. Tudod, milyen vagány lesz ezzel? Bármikor lecsatolhatja, és akkor te megmutathatod a barátaidnak, hogy milyen menő apukád van, mert senki más apukája nem tud ám ilyet csinálni. Meg ezzel ijesztgetheted is a többieket. Meg behúzhatsz vele nekik egyet, és mondhatod azt, hogy nem te voltál, hiszen nem a saját kezeddel ütöttél. – Biztos sok baromságot hordok össze, nem is figyelek arra, hogy mit mondok, csak a kisfiú arcát fürkészem, aki ámuldozva nézi a műkezet. Olyan hirtelen emeli fel, és csap le rám, hogy esélyem sincs a védekezésre, de ha lenne, akkor sem tenném. A szívemhez kapok, és olyan fejet vágok, mintha rohadtul fájna a tőle kapott ütés. Kicsit ünnepli magát, aztán megszabadul a végtagtól, és odarohan az apjához.

– Te leszel a legmenőbb, apa! De szólj a doktor bácsiknak, hogy gyorsan rakják rád ezt a kezet, mert már nagyon hiányzol. – Nem tudom, kinek kerül nagyobb erőfeszítésébe visszatartani a könnyeit: az apának, akinek az ágyára térdelt a kisfia, és puszikkal borítja be, a dokinak, aki a háttérben meghúzódva követi az eseményeket vagy nekem. Mindenesetre én adom fel elsőnek a harcot, de én nem vagyok se sárkány, se orvos zseni, úgyhogy kedvemre bőghetek.

– Legyen, doki. És minél előbb, hogy végre otthon lehessek a családommal – súgja Yongguk alig hallhatóan. Aztán rám néz, és ezúttal hálát vélek felfedezni a tekintetében düh helyett.

A kórterem előtt belebotlok az idegesen toporgó feleségbe, aki örömittasan a nyakamba ugrik, miután kiderül a férje döntése. Életemben nem örültem még annyira annak, hogy egy nő így ölelget. Helyet cserélek a fiával, és odalépek a tanácstalanul ácsorgó dokihoz.

– Ünnepeljük meg, hogy a történet happy enddel zárult – hadarom lelkesen. Nemrég majdnem bealudtam, de a történtek adrenalint pumpáltak a szervezetembe, melynek köszönhetően teljesen felpörögtem. Csodálatos érzés, amikor mosolyt varázsolok a gyerekek arcára a bohóckodásommal, de amit ma átéltem, új dimenziókat nyit meg előttem. Én kirángattam a dokit a depresszióból, amibe a munkatársai taszították, ő pedig cserébe megmutatta, hogy mi mindenre vagyok képes. Ma kölcsönösen ott voltunk egymás háta mögött, ami feltámasztja halott reményeimet. Egy hete azt mondtam, nincs szükségem jó kapcsolatokra a kórházon belül, és hogy csak a munkának fogok élni, amíg itt vagyok, de az élet néha felülírja azt, amit eltervezünk. Nekem talán nem lenne szükségem rá, de fordítva ez nem igaz, még ha ezt le is tagadná. Ő jó ember, és a jó emberek nem olyan bánásmódot érdemelnek, amiben ő részesül. Ahhoz kevés vagyok, hogy egy rakás orvos véleményét megváltoztassam róla, de remélem, kezdetnek beéri az én társaságommal, mert én nem fogom magára hagyni.

– Akkor hozzon egy teát az irodámba, magának meg amit szeretne.

– Szó se lehet róla! Lejön szépen a büfébe velem, és ott fogyasszuk el a rendelésünket.

– Nem azért kértem múltkor, hogy hozza a teát az irodámba, mert ugráltatni akartam. Nem szeretek emberek közt lenni… Vagyis nem akarom, hogy a kollégák megbámuljanak…

– Országunk legszuperebb dokija nem rejtőzhet örök időkre az irodájában. Ez egy ugyanolyan döntés, mint a kar kérdése. Itt maradhat, és nézheti ezeket az amúgy ocsmány falakat… Nem akarja, hogy egyszer kifessem? Nem. Oké. A másik lehetőség pedig az, hogy velem tart, és magasról tesz arra, hogy ki mit mond. Elég szánalmas, hogy olyan unalmas az életük, hogy máséval kell foglalkozniuk naphosszat. Most mi van? Előbb arattam sikert, ha elrontja a kedvem, nem állok többet szóba magával. De ennek örülne, ugye? Ha befognám… Csak még valamit hadd mondjak el, aztán kussolok. Magának barátokra van szüksége, doki.

– És mégis ki akarna barátkozni apuci pici fiával, azzal, akivel mindenki kivételezik, stb.?

– Hát én! Engedje meg, hogy a barátja legyek. Ígérem, nem fogok csalódást okozni!

– Induljon már, nincs túl sok szünetem – rivall rám. Jókedvűen leszökkenek a lépcsőkön, mert én többet be nem teszem a lábam egyetlen liftbe sem. Nem mintha olyan rossz emlék lenne, de most ki akarom tárni a világot Kim doki előtt. Örülök, hogy engem kezd közel engedni magához, de nem akarom, hogy annyira antiszociális maradjon, hogy ne lépjen ki a „börtönéből”. El sem hiszem, hogy az én kedvemért merészkedett ki onnan. A mai teljesítményem miatt büszke vagyok magamra, és szeretném azt hinni, hogy apa is látott.

– Kim dokinak a szokásosat, nekem meg egy extra tejszínhabos karamellás lattét – adom le a rendelést, de nem várom meg, amíg elkészül. A lány szemei kistányér méretűre kerekednek, amikor végignézi, hogy lerángatom a velem szemben lévő székre a továbbra is hezitáló dokit. Nem akartam olyan erőszakos lenni, de mit csináljak, ha magától nem tud leülni? Árad belőle az idegesség, szinte lebénít, de nem hagyhatom, hogy átterjedjen rám, mert akkor mindketten elvesznénk.

– Sokkal több van magában egy bohócnál. Remélem, tisztában van ezzel. Mást is csinálhatna… – kezdi remegő hangon. Ha ketten lennénk, magabiztosabban lépne fel, de itt olyan, mint egy ártatlan kis állat, aki folytonos lesben állva figyeli a veszélyt.

– Először is, megegyeztünk abban, hogy barátok leszünk. Vagyis nem mondott rá semmit, de hallgatás, beleegyezés. A barátok pedig nem szokták kioktatni egymást, csak beszélgetnek.

– Tegeződhetnénk? Utálom a magázódást, de mivel itt pár szónál úgysem váltok többet senkivel, eddig nem érdekelt. – Ó, ha így haladunk, legközelebb a kezemet fogja megkérni. Uhh, még saját magamnak sem tetszenek a poénjaim, úgyhogy a gondolkodást is abba kéne hagynom. Felnézve látom, hogy a kiszolgáló csaj meghozta az italokat. Elém csak levágja a bögrét, a doki elé viszont még vörös szőnyeget is terítene, hogy azon vonulhasson be a büfébe, ha tehetné. Hosszúra nyúlt pillanatokig bíbelődik a szalvéta elhelyezésével, hogy közben odadörgölhesse magát a fiúhoz. Zavartan felkacag, hátradobja a haját, és elsüt valami ócska orvosos viccet, amin rajta kívül senki nem nevet. Az ilyen alkalmakkor esküszöm, nőgyűlölőnek érzem magam. Kivételt képez az anyám meg Kyungsoo menyasszonya, esetleg az előbb megismert feleség, de hogy ezeket az agyatlan Barbie babákat miért pottyantotta ki magából az anyjuk, azt nem tudom. Képtelen elhinni, hogy Kim doki itt ül ennél az asztalnál, ahelyett, hogy szokásához híven az irodájában ücsörögne egyedül. Az meg végképp kiveri nála a biztosítékot, hogy az én társaságomban látja. Sajnos az agyatlan Barbie-k nyelvén sem értek, úgyhogy nem tudom neki lefordítani a válaszokat fel nem tett kérdéseire. Amikor száz év múlva leesik neki, hogy hiába teper, ezen a napon sem mosolyog rá a szerencse meg Kim doki sem, haragtól eltorzult arccal felém fordul, és lecsapja elém a számlát. Újabb sokk éri, amikor a doki helyettem is kicsengeti az összeget, majd az útjára küldi a megdöbbent lányt. Remélem, azért megéli az estét. – Mindenki engem bámul – állapítja meg a doki a tényeket, amik egyértelműen tárulnak elénk.

– Akkor te nézz engem, így nem fogod észrevenni, hogy mások mit csinálnak. Amúgy meg hadd bámuljanak. Szép vagy… – Azt a kurva… ezt most tényleg hangosan kimondtam? És én még azt feltételeztem, hogy ő nem alkalmas egy értelmes társalgásra. De mégis mit vártam magamtól? Köztudott, hogy egyedül Sehunnál vagyok értelmesebb, úgyhogy semmin se kéne meglepődnöm. Lassan jut el a tudatomig a fülsüketítő vijjogás, ami olyan hangos, hogy a doki nem hallhatta előbbi megjegyzésemet. A számról sem olvashatta le, mert riadtan nézi, hogy mi folyik körülöttünk, úgyhogy az égiek mégiscsak szeretnek egy kicsit.

– Tűz ütött ki a D szárnyban! – visítja az egyik nő, aki elrobog mellettünk. Egyikünk sem vacillál, gyorsabbak vagyunk a puskagolyónál, amikor visszaszáguldunk az emeletre. A D szárnyban vannak a gyerekek, a mi gyerekeink! A fáradtság újult erővel tör rám, és elhinném, ha valaki azt állítaná, ennek a napnak sosem lesz vége...