Nyugi Doki - Harmadik szívdobbanás

Szívem csücskei

El sem hiszem, hogy végre szombat este van! Régen nem vártam ennyire a hétvégéket, de ez a meló valamiért kivesz belőlem minden energiát. Egy hete ilyenkor ki se dugtam az orrom a paplan alól, mert képtelennek tartottam magam arra, hogy öt percnél tovább meg tudjak maradni egy szórakozóhelyen. Kaptam is ezért Sehuntól, aki mindenféle jelzővel betalált a vén pappertől kezdve az életképtelen oroszlánkölyökig, mondjuk, örülnöm kéne neki, hogy legalább nem egy patkányhoz hasonlított. Azelőtt minden szombaton összejöttünk, úgyhogy nyilván meglepetésként érte, amikor nem jelentünk meg a lakásában, hogy elkezdjük az alapozást az esti bulizásra. De ő könnyen beszél, mert még egyetemre jár, vagyis elég sok szabadidővel rendelkezik, és azt általában nem a tanulásra fordítja, szóval nincs miben kifáradnia. Én teljes mértékben megelégedtem azzal, hogy az egész hétvégét ágyban való lustálkodással töltöttük, és hogy Jongdae még a reggelit meg a vacsorát is oda szervírozta nekem. Azért néha kényelmetlenül érint, hogy amíg ő a világon mindennel elhalmoz engem, én csak meresztem a seggem, és szinte már el is várom, hogy kiszolgáljon. Piszok szerencsém van, hogy nem ábrándult ki belőlem, mert az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy mit szeret bennem. Én az ő helyében úgy fél év elteltével szakítottam volna magammal.

De azért, hogy ez véletlenül se történhessen meg, erőt vettem magamon, és olyan délután kettő fele kimásztam az ágyból, hogy elfogadható külsőt varázsoljak magamnak. Ezzel megleptem őt, mert azt hitte, ma is mozi maratont fogunk tartani, de inkább hallgatom Sehun agymenését, minthogy ezredjére megnézzem a Garfieldot. Jongdae ugyanis nem hajlandó új filmeket nézni, a kedvenceit viszont többször is szívesen levetíti egymás után, mondván, hogy mivel azokat ismeri, nem fognak neki csalódást okozni. Végig kívülről fújja a szöveget, és hangosan nevet azokon a poénokon, amiken én már csak sírni tudok, mert annyiszor láttam, hogy ha anno még viccesnek is tartottam, mostanra teljesen megcsömörlöttem. Mellesleg tudom, hogy Jongdae szeret kimozdulni, úgyhogy nem tehetem azt vele, hogy az új munkám miatt többet ki se lépünk a lakásból. És készülődés közben ráébredek, hogy igazából nekem is hiányzott a nyüzsgés. Két hete nem látok mást csak gyerekeket, akiket imádok, de egy húszas évei közepén járó pasinál nem egészséges, ha semmi mással nem foglalkozik a munkáját kivéve. Nyilván azért olyan besavanyodott Kim doki is, mert nincs élete a kórházon kívül… De miért is kellett most pont neki az eszembe jutnia? Holnapután ismét hétfő, de ezúttal nem fogok pánikba esni, amikor bemegyek a kórházába. Amióta meghoztam a döntésemet, sokkal jobban érzem magam. És ez csak fokozódni fog, ha ma a barátaimmal ugyanazt csináljuk, mint eddig, és vidám emberekkel leszek körülvéve egy teljesen sterilmentes és élettel teli helyen.

Miután túl vagyunk a Sehunnál megrendezett videojáték partin, amiben kivételesen hagytam, hogy nyerjen, mivel múlthéten nélkülöznie kellett a társaságunkat, felkerekedünk, hogy bevessük magunkat a törzshelyünkre. Amikor elfoglaljuk szokásos asztalunkat a HeartBeatben, megérkezik kis csapatunk negyedik tagja, Kyungsoo is, aki mosolyogva von egy szoros ölelésbe. Ő a legrégebbi barátom, még az általános suliban ismertem meg.

Gyakran láttam, hogy egyedül játszik, amíg én bandában nyomultam, de egy nap hirtelen ötlettől vezérelve otthagytam a többieket, és megkérdeztem tőle, hogy játszhatok-e vele. Tartottam a visszautasítástól, mert anyukám azt mondta, vannak olyan gyerekek, akik jobban szeretnek egyedül lenni, amiért nem szabad őket bántani. De amikor megláttam félénk mosolyát, tudtam, hogy ő nem ebbe a kategóriába tartozik. Attól kezdve hiába hívtak a többiek, nem mozdultam mellőle, és bár fizikailag már nem tudunk minden nap együtt lenni, a kötelék ugyanolyan szoros maradt köztünk, mint kiskorunkban volt. Egyébként ő az egyetlen hetero közöttünk, mi több, neki van a világon a legcsodásabb menyasszonya. Gyönyörű, kedves, vicces, pedig nem sok jó humorral rendelkező lánnyal találkoztam eddig, és támogatja Kyungsoo-t, amikor arra van szüksége. Alig várom, hogy ott lehessek az esküvőjükön, hiszen közülünk csak nekik lehet ilyen kegyben részük. Nem mintha nagy jelentőséget tulajdonítanék egy szertartásnak, amire elmegy egy csomó pénz, a menyasszonyi ruha egy vagyon, pedig jó esetben csak egyszer veszi fel az illető, olyan embereket is meg kell hívnod, akikkel egyébként nem is tartod a kapcsolatot, de a szüleid ragaszkodnak hozzá, és olyan dolgokat kapsz nászajándékba, amiket legszívesebben ott helyben hajítanál a kukába a kedves megjelentek szeme láttára. De tudom, hogy Kyungsoo-nak ez fontos, úgyhogy végig az oldalán leszek barátként és tanúként egyaránt.

– Hogy tetszik az új munka? – kérdezi, miközben a telefonjára pillant, mintha máris a kedvesétől várna üzenetet, pedig csak nemrég váltak el. Pont azért kellett nekem ez az este, hogy még gondolati szinten se jelenjen meg a meló fogalma, úgyhogy remélem, gyorsan túlléphetünk ezen a témakörön. Sehun nézése rosszat sejtet, tehát felesleges reménykednem.

– Nem rossz. Egészen belejöttem a szerepbe, és szeretem is csinálni. – Ennél klisésebb választ nem is adhattam volna, de nincs kedvem elmesélni, hogy miként döntöttem fel az első napomon a sokak által kedvelt, mások által kevésbé kedvelt szuperdokit, vagy amikor nem tudtam kijavítani a bakimat, inkább még tovább rontottam a helyzetemen. De miért rögtön ez jut eszembe, amikor még négy másik kórházban is dolgozom? Megpróbálom elterelni a szót, de jól feltételeztem, hogy Sehun nem fogja annyiban hagyni a dolgot.

– Jongdae-ya, nem ciki számodra, amikor megkérdezik tőled, hogy mivel foglalkozik a párod, miért ment el a cégtől, és neked azt kell válaszolnod, hogy bohóc lett belőle? Eleve hátrányos helyzetűek vagytok a szexuális beállítottságotok miatt, de ez még szerintem is vicces.

– Ha Baekhyun sztriptíz táncosnak akarna állni, én akkor is támogatnám. Na jó, akkor nem, mert csak én láthatom ruha nélkül, de érted, mire célzok… – Megszorítom Jongdae kezét az asztal alatt, aki olyan mosolyt villant rám, amitől a lányok hanyatt szoktak vágódni. Szerintem én is azt tenném, ha nem ülnék éppen, mert még mindig nagy hatást gyakorol rám.

– Sehun ezt nem értheti, mert még soha nem volt normális párkapcsolata – jegyzi meg Kyungsoo, mire lecsapom a feldobott labdát, hogy egyenesen Sehun csini pofijába vágjam.

– Sehunnak még normálatlan párkapcsolata sem volt.

– Mert Sehun nem is akart soha semmilyen kapcsolatot. De visszatérhetnénk Baekhyunra? Sokkal érdekesebbnek találom ezt a bohócosdit nálam. Szóval mikor láthatlak beöltözve?

– Amikor beteg gyerek leszel.

– A gyerek dolog stimmel, és köztudott, hogy Sehun nincs teljesen rendben agyilag, szóval…

– Hé, ne add alá a lovat! – bokszolok gyengéden párom vállába. Nem fogom a munkát a magánéletemmel keverni. Egy üzletember sem flangál öltönyben otthon, és még az orvosok is ledobják a köpenyt, amint kilépnek a kórházból, én sem vagyok hajlandó nevetség tárgyává tenni magam. Sehun biztos készítene rólam ezer képet, és kitenné az összes létező közösségi oldalra, hogy engem szívasson. Még Kyungsoo unokái is az én nyomoromon nevetnének! Sehun imád fotózni, de mindig a legkínosabb pillanatokat örökíti meg. Van egy képe a tárcájában hármunkról, de állítása szerint nem azért tartja ott, mert annyira szeret minket, hogy emlékeket őrizzen rólunk, hanem azért, hogy ha rosszkedve van, felvidítsa magát a gáz fejünkkel, mert akkoriban, amikor készült, elég ciki stílus volt ránk jellemző.

– Még én sem nézhetlek meg? Pedig már fantáziáltam arról, hogy én egy cirkuszban üldögélő apuka vagyok, aki kötelességtudóan elviszi a gyerekét az előadásra. Aztán megjelenik a bohóc, én meg totálisan elvesztem az eszem, és a műsor után megkeresem őt a színfalak mögött… – suttogja a fülembe Jongdae, és Sehun arckifejezéséből lerí, hogy mindent hallott.

– Látod, ezért nem lesz nekünk soha gyerekünk – csapok a kezére megjátszott felháborodással, de nem tudom visszafojtani feltörő nevetésemet. Nyomok egy puszit Jongdae arcára, mert nem akarok túlságosan polgárpukkasztó lenni, de Sehunnak ez is szúrja a szemét.

– Aláírt szerződésünk van arról, hogy előttem nem nyaljátok-faljátok egymást, amit ha megszegtek, súlyos összeget kell kicsengetnetek. –Rendkívül felnőttesen ránk ölti a nyelvét, én meg még felnőttesebben elvinnyogok valami „bibibiiiii, csak az a bajod, hogy nem téged puszilgatlak” féleséget, mire Sehun felemeli a poharát, készen arra, hogy közelebbről megismertesse vele a fejemet. Azzal mindig ki tudom hozni a sodrából, ha eszébe juttatom azt a pár órát, amikor ő élvezhette a csókjaimat a testén.

Sehunt a gimi utáni időszakban ismertem meg, amikor csaposként dolgoztam. Egyik este betért a helyre, és közölte, hogy adjak neki piát, én meg jó alkalmazotthoz híven elkértem a személyijét, bár anélkül is ordított róla, hogy még nincs tizennyolc. Odahajolt hozzám, és érzékien a fülembe búgta, hogy nem mindennapi fizetségben fog részesíteni, ha kiszolgálom. Mivel akkoriban lázadó korszakomat éltem, ahogy Sehun is, csak az a különbség köztünk, hogy ő soha nem fog kinőni belőle, beadtam a derekamat. Nem izgatott, hogy ha kiderül, hogy alkoholt adtam egy kiskorúnak, és aztán le is léptem vele, kirúghatnak, mert nem volt álmaim melója. Bejött nekem a nagyra nőtt srác, akinek az arcvonásai mégis gyerekesek voltak, főleg amikor összevont szemöldökkel szürcsölte a koktélját, miközben engem nézett. Nem adtam neki túl ütős piát, amit részben azért tettem, mert nem akartam, hogy annyira elázzon, hogy ne legyen képes beváltani az ígéretét. Tetszett, hogy egy percre se vette le rólam a szemét, amíg a műszakom nem járt le, sőt, még a taxiban is úgy bámult, mintha képzeletben már ruha nélkül látna. Addig csak olyan fazonok tértek be a pubba, akik a nőjük miatt siránkoztak, vagy azért, mert nincs nőjük, úgyhogy kicsit sem számítottam arra, hogy egyszer úgy járhatok, mint a kolléganőim. Sehun azt mondta, hogy a szülei elutaztak, miénk a kégli, és mindenféle bevezetés nélkül elkezdett vetkőztetni. Megijedtem, mert addig a csókolózáson meg a kézimunkán kívül senkivel sem jutottam tovább, de a szemében szikrázó tűzből láttam, hogy vele tovább fogok. Végül is, akartam, ezért hamar túllendültem a kezdeti aggodalmaimon, és hagytam, hogy azt csinálja velem, amit akar. mindketten elsők voltunk a másik számára, de nem ezért volt felejthetős az éjszaka. Nem volt meg köztünk a kémia, csak az ismeretlen iránti vágy hajtott minket egymás karjaiba, úgyhogy számot se cseréltünk.

Nem bántam meg, hogy így alakult, és nem is vártam, hogy pár héttel később felbukkanjon a pubban. Kellemetlenül éreztem magam, mert azt hittem, mégis folytatást akar, de azt mondta, csak beszélgetni szeretne. Ismét türelmesen kivárta, amíg végeztem, és aztán hihetetlenül jót dumáltunk. Kiderült, hogy több közös van bennünk, mint képzeltük volna, és hogy talán párként nem funkcionálunk, de barátként még sokra vihetjük. Annak ellenére, hogy Sehunt jóval később ismertem meg, mint Kyungsoo-t, ráadásul ők ketten tűz és víz, mégis ugyanúgy szeretem őket. Persze ezt Sehunnak nem hangoztatom, mert túl buzisnak találná, de tudom, hogy az érzés kölcsönös, csak szereti a mogorva nagymenőt játszani. Ők hárman a szívem csücskei, akikért gondolkodás nélkül visszarohannék, ha egy égő házban rekednének, annak ellenére, hogy úgy félek a tűztől, hogy még egy gyertyát sem merek meggyújtani.

– Sehunnak egy pohár tejet hozz, légyszi, mert túl fiatal még az alkoholizáláshoz – mondja Kyungsoo az asztalunkhoz érkező pincérnek, aki belemegy kedvenc szájhősünk kikészítésébe.

– Van mellettünk egy baba-mama kávézó. Azt mondják, az anyatej sokkal egészségesebb, mint a sima, és az oda betérő anyukák néhány won ellenében szívesen fejnek egy pohárkával.

– Látod, milyen kár, Sehun-ah, hogy nem a cicire buksz? Olyan kis cuki vagy, hogy az egyik anyuka biztosan megengedné, hogy a tej eredeti származási helyéről igyál. De sajnos te mást szeretsz bekapni – röhögök egyre vörösödő fejét látva.

– Mintha te nem ugyanazt szeretnéd a szádba venni, mint én – szűri a fogai közül.

– De én legalább nem mindig másét veszem a számba – közlöm vele ugyanolyan kényszeres vigyorral, amit az ő arca tükröz. A pincér szemmel láthatóan jót mulat rajtunk, szerintem ő is szívesen megismerné közelebbről Sehun hírhedt ajkait. Szegény Kyungsoo viszont a fejét fogja, mert túl sokszor hallott már ehhez hasonló párbeszédeket tőlünk.

– Nem velük vagyok, én csak véletlenül keveredtem ide – motyogja, ami felesleges, mivel évek óta ide járunk minden szombaton. Végül Sehun rendeli a legerősebb piát, csakhogy fitogtassa a férfiasságát, de amíg nem kapja kézhez, folyamatosan panaszkodik.

– Miért kell megint „leoltjuk Sehunt a rákba” estét tartanunk, amikor ilyenből volt már száz? Azt hittem, végre „jót röhögünk Baekhyunon, és ízekre szedjük őt” lesz a téma…

Csodálom Kyungsoo-t és Jongdae-t azért, hogy el bírnak minket viselni, hiszen ők hozzánk képest olyan normálisak, főleg Kyungsoo. Annak viszont örülök, hogy a szerelmem ilyen jól beintegrálódott a bandánkba. Mindkét fiú az én barátom, és én mondtam neki az elején, hogy nyugodtan hozza a sajátjait is, de közölte, hogy neki csak sznob haverjai vannak, akik egytől-egyig baromarcok, ezért duplán boldog, amiért találkozott velem, mert így a fiúkat is megismerhette. Kíváncsi lennék, hogy még mindig ezen a véleményen van-e, amikor ilyen szóváltásokat kell végighallgatnia. De valószínűleg ő élvezi ezt, mert a puccos iskolában, ahova járt, vagy a gyakran üresen kongó házukban soha nem érték ilyesfajta élmények. – Unlak titeket, úgyhogy eljött a vadászat ideje – jelenti ki nemes egyszerűséggel Sehun, és mielőtt bárki megszólalhatna, már el is tűnik. Mindig ez van: addig jók vagyunk neki, amíg van kivel játszania meg iszogatnia, de előbb-utóbb elérkezik az a pont, amikor elege lesz belőlünk, és akkor másik játszótárs után néz. Általában útnak indul az éjszakába, de úgy látszik, ma más tervei vannak, mert a kijárat helyett a közelünkben lévő asztalhoz sétál.

– Mégis mit csinál? Ez nem egy meleg bár, miből gondolja, hogy az a pasi egy kapura játszik vele? – teszi fel a költői kérdést Kyungsoo, és aggódó tekintettel követi az eseményeket.

– Sehun remek meleg radarral van megáldva. Egyszer fűzni kezdett egy fickót, akiről kiderült, hogy házas, és van két kicsi gyereke, de ez nem jelentette azt, hogy titokban nem a saját neméhez vonzódott. Egy szó nélkül megcsalta volna a feleségét vele, de Sehun nem akkora köcsög, mint amilyennek mutatja magát. Azt mondta, van elég szabad pasi a városban, és továbbállt – elevenítek fel egy közös emléket a sok közül, de nem tudom meggyőzni őket.

– Ötezer wont rakok arra, hogy az a srác nem meleg – kezdi Jongdae a fogadást.

– Én is erre teszek – csatlakozik hozzá Kyungsoo, aki látszólag nagyon biztos a dolgában.

– Tízezer, hogy úgy tüzel, mint a kóbor macskák a nyári estéken, amik nem hagynak aludni – vigyorgok magabiztosan. Hogy izgalmasabbá tegyem a várakozást, úgy kezdem közvetíteni a becserkészési folyamatot, mintha egy meccsen lennénk. Egyébként utálom a focit, de kiskorunkban sokat néztük Kyungsoo-val a labdát kergető társainkat, és mindig azzal szórakoztattam, hogy nagy beleéléssel ideiglenes kommentátori szerepbe álltam. – Sehun kapja a labdát. Kicselez egy védőt, kettőt, hármat! Már csak a kapussal áll szemben! A kapus a labdán tartja a szemét, de Sehun formás idomai hamar kizökkentik őt. Sehun kihasználja a helyzetet, a kapus megadja magát, Sehun lő, és a labda betalál! Micsoda gól hölgyeim és uraim! Ale, ale, a bajnok visszatért! Győzeleeeeeeem! – Elég sokat ittam, ennek köszönhető, hogy túlságosan hangos vagyok, ezenkívül magasba emelt kézzel hadonászok, és ugrálok ültömben, így magamra vonva az egész hely figyelmét. Nem baj, inkább engem nézzenek, mint azt, hogy Sehun nyilvánosan flörtöl egy másik férfival. Kis magánszámom közben megfogja a srác kezét, és az ajtó irányába kezdi húzni, felém pedig köszönetképpen küld egy cinkos mosolyt.

– Hogy én miért nem húztam el az előző incidensnél, amikor miattatok égtem… – morfondírozik Kyungsoo. Pedig azt hittem, tetszeni fog neki, ha felidézem a múltunkat.

– Virítsd a lóvét, tesó! – kiáltom neki, mire nagy sóhajtozások közepette odaadja.

– Ez nem ér! Ti együtt éltek, úgyhogy csak az én pénzem bánja!

Nem értem, miért iszok ilyen sokat. Nem szoktam ennyit, de most valahogy embertelenül jól esik. Azt se bánom, hogy Jongdae-nak úgy kell haza támogatnia, mint egy alkoholistát, pedig ha nem ittam volna el az eszem, elég kínosnak tartanám, hogy a barátom ilyen állapotban lát. Voltam már seggrészeg életemben, de előtte soha, és ezen a jó szokásomon nem is állt szándékomban változtatni. És még hánytam is előtte! És nem egy vödörbe vagy a vécébe, csak úgy simán az utca kövezetére… Holnap nagyon fogom utálni magam ezért. Úgy rémlik, egy farkassal is egyoldalú párbeszédbe elegyedtem, ami az erdőből rontott elénk. De errefelé nincs is erdő… Lehet, hogy csak egy kutya volt, vagy nem is volt ott semmi?

Hazaérve leszenvedi rólam a ruháimat (még jó, hogy azokat nem hánytam össze, mert akkor szégyenemben besétáltam volna egy autó alá), és gondoskodón ágyba dug. Gondolom, szeretne elmenni zuhanyozni, majd belebújni valami kényelmesbe, de rám tör a szeretet éhség, ezért indaként csavarodom köré, hogy esélye se legyen egyedül hagyni. Már megint önző vagyok, hiszen miattam kell kényelmetlen pózban és utcai viseletben töltenie az elkövetkezendő pár órát, de most piszkosul szükségem van a közelségére. Kissé erőszakosan csókolom meg, érzem rajta, hogy meglepődik durva mozdulataim miatt, de nem húzódik el. Undorító vagyok! Nem mostam fogat, de még egy Orbittal sem próbáltam helyrehozni a szám pH-értékét. De valamiért égető szükségét érzem annak, hogy párom tudtára adjam, mennyire fontos nekem. Fogaink összekoccannak, a haját szinte tépem, amikor belemarkolok. A vágy remegés formájában hullámzik végig a testemen, görcsösen akarom, hogy a szerelmünk most rögtön beteljesedjen. Nem kell hozzá sok, hogy kőkemény legyek, csak az a baj, hogy az alkohol köde lassan teljesen beborít, és nem hagyja, hogy az alváson kívül bármi mást csinálhassak. Kezdeti lelkesedésem olyan gyorsan illan el, amilyen gyorsan jött, mert képtelen vagyok tovább nyitva tartani a szemem. Jongdae a mellkasára vonja a fejem, és gyengéd simogatásának köszönhetően néhány könnycseppet a pólóján hagyok. A rohadt piától lehetek ilyen érzelgős! Csak egy kiadós alvás kell, és holnap minden újra a legnagyobb rendben lesz.

– Szeretlek… – motyogom a nyakába, mielőtt magával vinne a leküzdhetetlen álom.

***

Újult erővel és feltűnően jó kedvvel vágok bele a hétbe. Kellett az a pasis este, hogy kiszabaduljak egy kicsit új munkahelyem fogságából, és hogy pár óra erejéig visszacsöppenjek a felhőtlen múltba. Ami tulajdonképpen jelen is lehet, mert simán megfér egymás mellett a régi és az új életmódom. És azért is nagyon büszke vagyok magamra, mert tegnap végre szerepet cseréltem Jongdae-val, és én kényeztettem őt egész nap. Egyedül a főzéssel nem próbálkoztam meg, mert azzal csak mindent elrontottam volna, de legalább tudom, hogy honnan kell rendelni a legfinomabb óriás hamburgert. Meg is kérdezte tőlem, hogy mi ez a nagy odafigyelés, talán megcsaltam, amivel eléggé megsértett, pedig csak ugratott. De abban igaza volt, hogy nem véletlen az igyekezetem, mert amiatt akartam kiengesztelni, hogy részegen látott. Tudom, hogy őt nem zavarja, de anyám például sosem látta ittasan apámat, ahogy én sem, és szeretném mindenben az ő példáját követni.

Általában lépcsőzni szoktam, mert utálom a lifteket. Egyszer bent ragadtam egyben a tesómmal elég hosszú ideig, és végig azt kellett hallgatnom, hogy ő milyen okos, milyen jó eredményeket tud felmutatni velem ellentétben. Sokszor megtalált ezzel, de normál esetben ahogy belekezdett, én leléptem, amire a liftben ugyebár nem volt lehetőségem.

Sietnem kell, hogy minden egyes percet ki tudjak használni a gyerkőcökkel, mert az a drága Dr. Kim múltkor arra vetemedett, hogy beállított egy órát 10:55-re, aminek a csörgésétől majdnem frászt kaptam. Azt hittem, tűzriadó van, vagy egy bomba bújt meg a padló deszkái alatt, és nekem kell kimenekítenem a gyerekeket, amihez nem éreztem magamban elég energiát. Azt feltételezi rólam, hogy nem ismerem az órát? És mégis mi történik akkor, ha egy kicsit tovább maradok? Nem élhet valaki úgy, hogy be van táblázva minden perce, és ha szembejön vele egy spontán dolog, attól el lesz cseszve az egész napja. Természetesen annyira felbosszantott, hogy csak azért sem mentem el, sőt, rávettem a kölyköket, hogy tegyenek úgy, mintha aludnának, mert akkor nem tudja őket megvizsgálni. A doki szúrósan végigmért, aztán halkan megjegyezte, hogy hozott csokit, mire az összes gyerek szeme kipattant, így lőttek a csodás tervemnek. A kicsik nem kaptak csokit, és a pisztoly csöve megint felém mutatott, pedig ő volt az eredeti célpont. A dicsőség ezúttal is őt illette, úgyhogy fülem-farkam behúzva kulloghattam át a másik osztályra.

Észreveszem, hogy Yixing éppen a lépcsők irányába tart, ezért gyorsan megnyomom a lifthívó gombot, mert nem akarom, hogy elrontsa a kedvem. Amikor azonban kinyílik a lift ajtaja, Kim doki komor ábrázatával találom szemben magam, aminek láttán rekordidő alatt futnék fel a lépcsőn, de az nagyon hülyén nézne ki, ha most hátat fordítanék neki. Nem vagyok már óvodás, ki fogok bírni fél percet vele egy légtérben. Beszállok, és magamban számolni kezdem a másodperceket, amíg fel nem érünk a harmadik emeletre. De a sors nyilván engem jelölt ki a következő idiótának, akit addig szívathat, amíg meg nem unja, és másik hülye után nem néz. Remélem, minél hamarabb talál egy nálam nagyobb balekot, de az a lényeg, hogy most még rajtam a sor. Ugyanis a lift megáll két emelet között, és nem úgy tűnik, mintha határos időn belül újra méltóztatna elindulni. Miért nem a gyalog utat választottam? Sokkal jobb lett volna pár percig hallgatni Yixing sirámait annál, hogy ki tudja, meddig kell itt rostokolnom kedvenc orvosom társaságában. Életemben talán háromszor használtam a liftet, és abból kétszer bent ragadtam, átkozott egy karmával rendelkezem!

– Most hozzám se fog szólni? – kérdezi hirtelen, én meg ijedtemben ugrok egyet csendbe hasító hangja hallatán. Mit kéne neki mondanom? Ha nem lenne itt, magamból kikelve szidnék mindenkit, aki csak az eszembe jutna, de előtte megmukkanni sem merek, hiszen nem tudhatom, mivel haragítanám megint magamra. Jobb a csendes békesség, ezért inkább figyelmen kívül hagyom a kérdését, és bőszen imádkozok magamban a korai kiszabadulásért. A francért nem tudok egyszer Jongdae-val bent rekedni egy liftben? Vele aztán el tudnám ütni az időt. Szinte hallom csilingelő kacaját, amint realizálja, milyen helyzetbe csöppentünk. Nem aggódik azon, hogy le fog késni egy fontos tárgyalást, inkább a pólóm alá csúsztatja a kezét, amitől elég hamar meg is szabadít. Látom a tüzet a szemében, és…

Na ne! Tényleg jobb lenne, ha most fejbe lőne valaki, mert az talán véget vetne a merevedésemnek, ami a fantáziálásom okán éledt fel. Most már biztos vagyok benne, hogy megátkoztak, mert ennél kínosabb szituációba másképp nem kerülhetnék. Felizgultam, amiért a pasimra gondoltam, miközben össze vagyok zárva azzal, akibe egykor bele voltam zúgva, és aki… Akibe egykor bele voltam zúgva, pont. Itt lezárhatjuk a gondolatmenetet. Még jó, hogy háttal állok neki, és hogy ez az öltözet mindenhol lóg rajtam, de akkor is irtó kényelmetlenül érzem magam. Próbálok minél véresebb és gusztustalanabb képeket az elmémbe hívni, hogy a gatyámban végre helyre álljon a rend, de nem ennek köszönhető, hogy a következő pillanatban kijózanodom. Riadtan kapom a fejem a doki irányába, amikor meghallom szaggatott lélegzetvételét. Nem fest túl jól; falfehér, szakad róla a víz, a keze görcsösen ökölbe szorul, de ami a legijesztőbb, hogy fuldokolva veszi a levegőt.

– Nyugi doki, lélegezzen mélyeket! Ki a rosszat, be a jót! Ez az, jól csinálja… Mi az istenért nem említette, hogy kausztofóbiás? – kérdezem pánikba esve, mert nem tudom, mit kéne tennem. Legyezni kezdek előtte, hátha attól több levegőhöz jut, de úgy dönt, inkább kioktat.

– Azt úgy mondják, klausztrofóbiás, de nem vagyok az. – És most ezt higgyem el? A tünetek, amiket produkál az ellenkezőjét tanúsítják annak, amit mond. Lehetséges, hogy egy orvos önmagát nem tudja megfelelően diagnosztizálni? Lassan leereszkedik a lift oldalának mentén, és a térdét átölelve hajtja le a fejét. Jézusom, csak nehogy egy roham törjön rá, melynek során habzó szájjal és koordinálatlanul csapkodó végtagokkal fetrengene. – Két perce a műtőben kéne lennem. Erre a beavatkozásra készültem napok óta, és most lemaradok róla… Száz százalék, hogy Zhang keze van a dologban. Megbuherálta a liftet, hogy ne tudjak megjelenni a műtéten, és helyettem részt vehessen rajta. – Amikor felnéz rám, a tekintete mélységes szomorúságot tükröz. Tehát tényleg nem beteg, azért került ilyen állapotba, mert nem csinálhatja a dolgát. Jobban a munkája rabja, mint ahogy azt képzeltem. De egyébként azt nem tudom elhinni, amit Yixinggel kapcsolatban mond. Lehet, hogy nagy a szája, de ilyenre nem lenne képes. Elszorul a szívem, hogy így kell látnom őt. Picire összehúzza magát, és csalódottan mered a semmibe, beletörődve abba, hogy egy ideig még itt kell tétlenkednie. Eddig csak magabiztosnak, fölényesnek láttam, és a rá jellemző hűvös elegancia lengte körül, amit akkor nem találtam szimpatikusnak, de százszor inkább tűrném a szúrós pillantásait a megtörtek helyett. Hol van az a szuperdoki, aki mindenkit elhallgattat egy szóval, és aki ridegen közli a kész tényeket nem foglalkozva a következményekkel? Most veszem csak észre igazán, hogy mennyire fiatal, mert kuporgó alakja sokkal inkább emlékeztet egy fagyi után pityergő kisfiúra, mint egy életmentő műtéteken résztvevő orvosra. Segíteni akarok neki, de hogyan tudnék? Tanácstalanul álldogálok, de annyira hülyén jön ki, hogy amíg ő a földön ücsörög, én fölé magasodom, hogy inkább leülök vele szemben. Ugyanazt a pózt veszem fel, mint ő, és a cipőink orra összeér a hely szűkössége miatt. – Tetszik a tornacsukája. Látom, tanult a múltkoriból, és nem ragaszkodott ahhoz a borzalomhoz. – Hát igen. Nem valószínű, hogy még egyszer rám bízna valamit, de ha esetleg mégis megtörténne, nem akarok újabb kudarcot vallani. Tekintetemet a fent említett lábbelire szegezem, mert nem bírom túl sokáig állni a pillantását. Túl közel van, túl kicsi a lift, túl melegem van, túl kevés a levegő… Még a végén én fogok pánikrohamot kapni… Muszáj beszélnem. Kiskoromban is mindent a sok dumálással intéztem el. Ha untam az órát, meg kellett osztanom Kyungsoo-val, hogy mit csináltam előző este. Ha hirtelen eszembe jutott valami, azt is rögtön közölnöm kellett vele, mert óra végére elfelejtettem volna, így hát több időt töltöttem a sarokban, mint a padban ülve. Ha fekete pontot vagy később figyelmeztetőt kaptam, az soha nem azért volt, mert verekedésbe keveredtem, vagy ilyesmi, a folytonos pofázásnak köszönhetően volt tele az ellenőrzőm kedves kis üzenetekkel a szüleim számára. És akkor is beszéltem, amikor féltem valamitől. Például amikor ellátogattunk a szellem kastélyba, az osztálytársaim egy része megnémult a félelemtől, és szájra tapasztott kézzel osontak végig a házon, nehogy a kiabálással véletlenül felhívják magukra a figyelmet. Mások képtelenek voltak abbahagyni a sikoltozást, én azonban csak beszéltem. Rohadtul féltem, de úgy gondoltam, ha elmesélem a szellemeknek, hogy miket szoktam csinálni, azzal lekötöm őket, és nem fog eszükbe jutni, hogy meg kellene támadniuk. Úgyhogy gondolkodás nélkül belefogok egy emlék felidézésébe.

– Hat éves voltam, amikor ki akarták venni a mandulámat. Előtte nem hisztiztem, még a kórház falait látva sem fogott el a bömbölés, pedig kábé minden gyerek azt tette volna a helyemben. Tudtam, hogy úgysem lenne értelme, a szüleim nem vinnének haza, csak mert azt akarom, ezért más eszközökhöz kellett folyamodnom. Az orvosok el voltak ájulva attól, hogy ilyen rendes gyerekkel még életükben nem találkoztak, aki szó nélkül tűri az előkészületeket. Amikor anyáék mögött becsukódott a kórterem ajtaja, és egyedül maradtam a doktor nénivel, kedvesen megjegyezte, hogy mindjárt elaltat. De mielőtt megtehette volna, elkaptam a kezét, és teljes erőmből beleharaptam. Mivel az egyik tejfogam már mozgott, ott is maradt szegény nő kézfején, aki gyorsan átértékelte magában a rólam gondoltakat. Azt hittem, ha megharapom, nem lesz képes megműteni, de mint kiderült, elég nagyot tévedtem.

– Remélem, sose lesz a betegem – kuncog fel, nekem pedig félre kell néznem, mert a mosolyától még melegebb lesz, még nagyobb légszomj lesz rajtam úrrá. Ismét több perces csend áll be közénk, ami egyszerre megőrjít, egyszerre megnyugtat, mert vele még a beszélgetés sem megy olyan zökkenőmentesen, mint általában. A barátaim lepacsiznának vele, amiért ilyen hosszú időre sikerült elérnie nálam, hogy szótlan legyek. – Ha lehetne egy kérdése, mit szeretne tudni? – Már megint halálra rémülök, amikor hirtelen meghallom a hangját. Nem hittem volna, hogy mi valaha társalogni fogunk, de úgy tűnik, a szorult helyzet az ő nyelvét is megoldja valamennyire. Vagy csak el szeretné terelni a figyelmét arról a tényről, hogy ahelyett, hogy most egy fontos operáció közepén lenne, egy kétbalkezes bohóccal van egy helyre kényszerítve.

– Mi a keresztneve? – vágom rá azt, amit évek óta szeretnék tudni.

– Felajánlok magának egy ilyen vissza nem térő lehetőséget, és egy olyan piti dologra kíváncsi, mint a keresztnevem? Azt bárkitől megkérdezhette volna, de már nincs visszaút. Jonginnak hívnak. – Kim Jongin… Csupán pár karakternyi eltérés van a kedvesem és az ő neve közt. Azt nem tudom, hogy ezt miért jegyeztem meg, de inkább ezen morfondírozok, mint azon, hogy milyen szép a szeme. – Maga miatt ragadtunk ebben a liftben, ugye tudja?

– Nemrég még azt mondta, hogy Yixing hibája – közlöm felháborodva, mert nem értem, hogy lyukadhattunk itt ki, amikor előbb még a nevéről volt szó. 

– Ha felbukkan a közelemben, folyton valami baj történik. Mielőtt idejött, olyan nyugis életem volt. Na jól van, ne nézzen már így! Csak vicceltem.

– Akkor inkább ne tegye többet, mert szarok a poénjai – Küldök felé egy gúnyos mosolyt, de rögtön megbánom, amit mondtam, hiszen ő biztos nem szokott káromkodni. Nem mintha a „szar” szó olyan csúnya lenne, de esküdni mernék rá, hogy soha nem használta. Ráadásul megint beszóltam neki, pedig már kezdett megenyhülni a légkör. Szörnyű, hogy a pusztításon kívül máshoz nem értek, legalábbis ő nem látta még más oldalamat. Lelkiekben felkészülök a visszavágásra, és nagy önsajnálatom közepette alig hallom meg a nevetést, ami mélyről feltörve hagyja el száját. Tényleg sikerült őt megnevettetnem? Legszívesebben most én pacsiznék le saját magammal, mert azokkal, akikkel hónapok óta együtt dolgozik, pár szónál többet nem hajlandó váltani, én viszont ezt is elértem nála. Miután kiszórakozta magát, ismét egy kisebb szünet áll be a csevegésünkbe, amit végül ő szakít meg:

– Én is kérdezhetek valamit?

– Ha nemet mondanék, akkor nem tenné fel a kérdését? – Hozzá hasonlóan húzni akarom az agyát, de figyelmen kívül hagyja a megjegyzésemet. Megtámasztja az állát a tenyerében, és úgy vizslat, mintha hangosan kimondott szavak nélkül képes lenne a gondolataimban olvasni.

– Miért pont erre az állásra jelentkezett? – Reméltem, hogy ő is a nevem után fog érdeklődni, de olyan hülye csak én lehetek, hogy arra fecséreljek el egy kérdést. Elviccelhetném, de valamiért eluralkodik rajtam az őszinteség, ezért egymás után kezdem sorolni az érveket.

– Apám gyakran öltözött be bohócnak, amikor kicsi voltam, és reméltem, hogy a nyomdokaiba léphetek. Ez nem igazán megy, mert soha nem leszek olyan jó semmilyen tekintetben, mint ő volt. Meg hát untam az irodai melót, és ha már annyi eszem nincs, hogy orvosként dolgozzak egy kórházban, gondoltam, miért ne próbálhatnám ki ezt. De a legfontosabb ok, hogy nagyon szeretem a gyerekeket, és mivel nekem nem lehet…

– Miért nem lehet gyereke? – Ez a rossz az őszinteségi rohamokban, hogy utána meg kéne magyarázni a dolgok miértjét. Azt szeretném, ha a doki legalább egy kicsit kedvelne, de így is furcsán néz rám a bohóckodás miatt, hát még ha bevallanám, hogy egy meleg bohóc vagyok, lehet, hogy tényleg pánik rohamot kapna a tudattól, hogy egy ilyennel van egy légtérben. Vagy azt hinné, csak azért akarok a gyerekek mellett lenni, mert pedofil vagyok, és többet a közelükbe sem engedne. Hála az égnek a fentiek egyszer nekem is tudnak kedvezni, mert a lift komótosan megindul felfelé. Mindketten feltápászkodunk, és amikor kinyílik az ajtó, úgy vágódom ki rajta, mint akinek egy sündisznó családon kellett üldögélnie.

– Dr. Kim! A műtét már fél órája tart, és mivel nem volt ott a kezdésnél, Zhang mosakodott be maga helyett. De ne bánja, legalább lett egy kis szabadideje. – Kim doki szemében még nagyobb lesz a csalódottság halvány fénye, engem pedig szétvet a düh, amikor arra gondolok, hogy igaza volt. Yixing piszkosan játszik, de a sors majd megadja, ami jár neki. Legszívesebben berontanék a műtőbe, és kirángatnám onnan, hogy Kim doki elfoglalhassa az őt megillető helyet, de inkább lenyugszom, és mielőtt az irodájába menne, felé fordulok:

– Kísérjen el a gyerekekhez! Kössük egybe a kellemest a hasznossal; egyszerre játsszunk velük és vizsgáljuk meg őket. – Kétely fut végig az arcán, mintha azon tépelődne, hogy vajon bennem megbízhat-e, vagy én is hátba döföm majd, ha úgy tartja érdekem. Végül aprót bólint, aminek láttán kedvem lenne a levegőbe öklözni, és csatakiáltásokat zengve éljenezni.
Egymás mellett sétálunk végig a folyosón úgy, hogy az ujjaink majdnem összeérnek. Ahányszor láttam, mindig vonulva tette meg ezt a távot, mintha a kórház egy birodalom lenne, aminek ő az uralkodója, a többiek pedig alattvalóként loholtak a nyomában. Miért tesz velem kivételt? Nem kéne ilyeneket csinálnia, mert az a gond, hogy az én szívem túl nagy, és van még minimum egy szabad csücske, ami gazdára vár.