Nyugi Doki - Második szívdobbanás

Dr. Szívtelen

Sokakkal ellentétben régebben rajongtam a hétfőkért. Amíg az osztálytársaim álomittasan kóvályogtak a folyosón, és a hétvége elillanó emlékfoszlányaiba kapaszkodva próbálták meg túlélni a napot, én energiával telve vetettem magam bele egy új hét kezdetébe, amihez a legtöbb erőt az adta, hogy tudtam, az egész délutánt apával tölthetem. A halála után minden napom pocsék volt, de a hétfő különösképpen kiemelkedett közülük, hiszen akkor veszítettem el őt. Sokszor nem realizáltam rögtön a valóságot, amikor felébredtem, és percekig azt tervezgettem, milyen helyre üljünk be este, hogy milyen programot találjak ki, amiben még nem volt részünk. Odamentem a szekrényemhez, és elkezdtem ruha után kutakodni, miközben végigpörgettem az agyamban, hogy milyen óráim lesznek. Felöltöztem, az asztalomhoz ballagtam, hogy bepakoljam a könyveket, amikre szükségem lehet, de egyet sem találtam. Lassan kezdtek összeállni a puzzle darabkák: a könyvek lapjait egyenként téptem ki, hogy utána még kisebb cafatokra szaggathassam azokat… Az egyetemnek jó ideje búcsút mondtam, tehát nem volt hova bemenni, és végre az is eljutott a tudatomig, hogy sem apámmal, sem mással nem fogok este boldogan nevetgélni. Letéptem magamról az utcai öltözetet, visszahajigáltam a szekrénybe, és a fájdalom még hatalmasabb sziklaként nehezedett rám. Nem tudom, hogy hívhatják ezt a betegséget, de az biztos, hogy nem nevezhető normálisnak, hogy ezt minden áldott hétfőn eljátszottam. Amióta megismertem Jongdae-t, nincs olyan nap, ami nagyobb jelentőséggel bírna, mint a többi, mert ő bearanyozza életem összes percét. Lehet, hogy ez nyálasan hangzik, de a kapcsolatunk tényleg tökéletesnek mondható, veszekedésmentes, és ha nincs velem, nem találom a helyem a világban.

A hétfő azonban új értelmet nyert, mióta bohóc doktorként debütáltam. Minden nap más kórházakba kell ellátogatnom, amivel nincs bajom, mert örülök, hogy minél több emberrel találkozhatok, így végképp nem laposodik el a munka. A hét első napján azonban azon a bizonyos kórházon van a sor, ahova nagyon nincs kedvem visszatérni. Nem a gyerekek miatt, hiszen azok mindenhol egyformán cukik, viszont szó szerint rettegek attól, hogy újra összefuthatok a hírhedt Kim dokival. Ha őszinte akarok lenni, eszembe se jutott, amíg ma reggel fel nem riadtam az ébresztőm vijjogására. Azóta viszont tiszta görcsben van a gyomrom, és az a legaggasztóbb, hogy ennek nem tudom a valódi okát.

Odasomfordálok Jongdae mögé, aki ritka morcosan bámulja a laptopja képernyőjét, és megszorítom a vállát. Amint felnéz rám, rögtön eltűnik az arcáról az unottsággal keveredett frusztráció, amit az váltott ki belőle, hogy hajnalok hajnalán fel kellett függesztenie az alvást egy határidős meló miatt. A közös reggelinek ismét lőttek, de legalább elmosolyodik, amikor odahajolok hozzá egy csókért. Én csak egy aprócska, futócsókra gondoltam, de keresztülhúzza a számításaimat, amikor hirtelen az ölébe ránt, és hevesen közelebb préselődik hozzám.

– Borzalmas napom lesz – bök fejével a képernyő irányába, amin végeláthatatlan sorok kígyóznak, gúnyosan a szeme elé tárva, hogy nem fog könnyen megszabadulni tőlük.

– Remélem, este azért marad egy kis időd a talpmasszázsomra – búgom incselkedve, és gyengéden a fülcimpájába harapok. Kihasználva a helyzetet, ő a nyakamat támadja be, de szerencsére még elég józan vagyok ahhoz, hogy nagy nehezen álló helyzetbe tornázzam magam, mert ha ezt így folytatjuk, megint el fogok késni, ő meg sosem fog végezni.

– Arra mindig jut idő, meg arra is, ami utána következik – kacsint rám, és szemérmetlenül lassan végignyal az alsóajkán. Amióta kénytelen vagyok a lábamat nap, mint nap beleszuszakolni abba a borzalmas bohóc cipőbe, alig bírok haza támolyogni, annyira kikészíti a talpamat estére. Jongdae tényleg elnyerhetné a világ legfigyelmesebb pasijának járó díjat, mert nem elég, hogy ellát kajával, forró fürdőt készít nekem, ami után legalább tizenöt percnyi masszázsban részesít. Van, amikor több ideig képes kordában tartani a hormonjait, de amikor a keze egyre gyakrabban kalandozik el a fent említett területen kívülre, könnyen beadom neki a derekam, mivel ennyi törődés után ő is megérdemel egy kis kényeztetést, na meg addigra már engem sem a lábam állapota foglalkoztat.

Kedden, szerdán és pénteken Jongdae nagy tiltakozásom ellenére is bevitt dolgozni, de most nincs rá lehetőség a meló miatt, amit minél hamarabb be kell fejeznie. De miért pont ma? Úgy érzem, nagyobb szükségem lenne a támogatására, mint valaha. Megint elfog az a különös érzés, ami azt sugallja, hogy nem kéne többé betennem a lábam abba a kórházba. Megmondhatnám, hogy küldjenek helyettem mást oda, és engem jelöljenek ki egy olyan kórházba, ami jó messze van attól. De mitől is parázok? Egyetlen nap után nem adhatom fel, ez nem az én stílusom. Ráadásul nem is volt annyira gáz. Találkoztam azzal a fiúval, akibe egykor halálosan bele voltam zúgva, de mint a mellékelt ábra is mutatja, jól félreismertem. A megnyerő külső mögött csak egy rideg és kemény személyiség lakozik, aki tutira nem fogott volna meg, ha nemcsak távolról epekedtem volna utána. Milyen felszínes voltam! De jobb is, hogy kiderült, milyen ember valójában, mert legalább nem fogok többet arra gondolni, hogy a dolgok másképp is történhettek volna. Abszolút igazságtalan a világ legfigyelmesebb pasijával szemben, aki ráadásul az enyém, hogy sokszor méláztam el azon, hogy mi lett volna ha nem viselkedek úgy, mint egy gyáva kutya, és szóba elegyedek vele… De ezen teljesen felesleges agyalni, mert egyfelől úgysem találnék jobbat Jongdae-nál, másfelől ha találnék is, biztos, hogy nem ezt a jégherceget, akiből sikerült pár perc alatt végleg kiábrándulnom.

Azelőtt többször elképzeltem buszozás közben, hogy mit tennék, ha felszállna a következő megállónál. Azon töprengtem, vajon milyen lehet. A barátnője arcát cirógató fiatal, aki alig várja, hogy pár hónap múlva megkérje a lány kezét, vagy a csajok fejét elcsavaró Don Juan, akinek a felbukkanásakor hanyatt esnek a nők, de nem azért, mert hirtelen nagyot fékez a busz. Vadabb ábrándjaimban leült a velem szemben lévő ülésre, és egy idő elteltével felnézett a könyvből, amit olvasott, és tekintetét az enyémbe fúrta. Rám mosolygott, és én nem voltam olyan gyáva, hogy ismét veszni hagytam volna. Volt, amikor elhitettem magammal, hogy ő a baltás gyilkos, és én is egy leszek az áldozatai közül, vagy hogy az a hobbija, hogy kiscicákat fojt vízbe, de semmivel sem tudtam elérni, hogy kiverjem a fejemből. Amikor a busz megállt, óhatatlanul végigpásztáztam minden ajtaját abban a reményben, hogy meglátom az arcát a felszálló emberek rengetegében. Igazából nem érdekelt, hogy van-e barátnője vagy lapul-e balta a táskája mélyén, én csak a közelemben akartam tudni. De minden megállónál belém mart a csalódás hívatlan mérge, amit újabb és újabb adag követett, amint a következő állomásokhoz értünk. Általában nem is mentem konkrétan sehová, csak céltalanul buszozgattam egyik végállomástól a másikig, hátha megpillantom. Egy nap kigyulladt az a jármű, amin éppen ültem. Nem lett semmi bajom, ahogy a többi utasnak sem, de ezt egy égi jelnek könyveltem el, és felhagytam a kényszeres baromságaimmal.

Miért van az, hogy a többi kórházban nem fogott el a rosszullét, amint átléptem a küszöbüket? A szédülés, hányinger ugyanúgy úrrá lesz rajtam, mint az előző alkalommal, csak ezúttal szerencsére sokkal előbb magamhoz térek. megcélzom a férfi mosdót (igen, kétszer is ellenőrzöm, nehogy véletlenül megint a nőiben kössek ki), pár perc, és kész a nagy mű. Mivel most senki nem zavar meg, pillantásom a tükörképemre függesztem, de bárcsak ne tettem volna! Borzalmasan nézek ki, apán ez a hacuka sokkal jobban állt. Nevetséges, szánalmas, semmi férfias nincs benne, nem mintha férfiasnak kéne kinéznem egy rakás gyerek előtt. Miért ostromolja annyira az egómat az, hogy semmi szexinek mondható nincs a kinézetemben? Eddig teljesen meg voltam elégedve a külsőmmel, főleg amikor bulizni mentem, vagy amikor öltönyben feszítettem Jongdae mellett egy-egy fontosabb esemény alkalmával. Istenem, Jongdae soha a büdös életben nem láthat meg így, mert rémálmai lennének! Na jó… Ő nem láthat meg, de más véleménye rohadtul nem izgat, úgyhogy most szépen fogom magam, és emelt fővel indulok utamra. Könnyű azt mondani, mégis amikor a kilincsre téved a kezem, legalább fél percbe telik, mire lenyomom azt, és még további hosszú másodperceket vesz igénybe, amíg kimerészkedek a „normális” emberek közé.

– Nini, a bohóc srác! Sokkal cukibb vagy civilben, de ne aggódj, az orvosi köpeny sem nagy szám. – Dehogyisnem, főleg ha bizonyos személyeken látom… – A nevem Yixing, múltkor nem tudtam bemutatkozni neked. Ma korábban érkeztél, lenne kedved meginni velem egy kávét?

– Én Baekhyun vagyok, de múlthét óta hallgatok a Baek bohóc megnevezésre is. A kávé jó ötlet, mert mostanában úgy érzem, sosem elég belőle. – Egy hete annyira le voltam sokkolva, hogy fel sem tudtam mérni a srácot, aki útba igazított. Amíg a büfé felé haladunk, folyamatosan magyaráz, ami lehet, hogy más szituációban idegesítene, főleg mert néha nem találja a megfelelő szavakat, és valami kínai hablattyal helyettesíti azokat, de jelenleg minél több időt töltök a társaságában, annál inkább kiszáll belőlem a lelkemet fogva tartó félelem.

– Hallottam, hogy megtörtént az első nagy találkozás Kim dokival. Mi a véleményed róla?

– Hát… Talán az ijesztő szó jut eszembe először vele kapcsolatban. – Ajaj, kiderül, hogy Yixing egy pletyka bomba, ami csak arra várt, hogy elvágjam a zsinórt, és amint ezt megtettem azzal, hogy kifejeztem az ellenszenvemet az iránt, akit ő enyhén szólva utál, örömmel robban az arcomba, hogy elpusztítsa az utolsó reménysugarakat is a fiút illetően.

– Tudod, egyszerre végeztem vele. Egyszerre kerültünk medikusként ebbe a kórházba, és együtt áhítoztunk az után, hogy minél hamarabb műtő közelébe kerülhessünk. Nem tudták sokáig titkolni, hogy Kim úrfi apukája a főorvos, de a kivételezés egy idő után mindenkinek szemet szúrt. Aztán eljött az a nap, amikor őfelsége egyedül maradt a műtőben, és megmentette egy ember életét. Nem műthetett volna szakorvos vagy a rezidensünk jelenléte nélkül, de mivel egy tömegbaleset miatt mindenki le volt foglalva, kockáztatott, és győzött. Le merem fogadni, hogy ha én vagy akárki más szegte volna meg a szabályt, páros lábbal rúgták volna ki, őt bezzeg piedesztálra emelték, és attól kezdve egyenes út vezetett a képzeletbeli trónig. Olyan lett, mint egy ünnepelt sztár, akit egymás után hívnak interjúkra, fellépni, csak neki éppenséggel a műtő jelentette a színpadot. Egy kibaszott zseninek tartják, de tudod mit? Én is meg tudtam volna csinálni azt a nyavalyás műtétet! Három évvel fiatalabb nálam, és mégis olyan, mintha már száz éve a szakmában lenne. Amíg nekünk, földi halandóknak a varratok szedését és a labor eredmények kiosztását sózzák folyamatosan a nyakunkba, ő jobbnál jobb beavatkozásokon vehet részt. Amíg ő megment egy életet, én közölhetem a hozzátartozókkal, hogy a szerettük meghalt… – Yixing folytatja a monológot, ami nem áll másból, minthogy Kim dokit szidja. Furcsa, a keresztnevét még mindig nem tudom, pedig ha úgy vesszük, hosszú évek óta ismerem. Mindenesetre jobban tetszett, amikor arról mesélt, hogy melyik nővérke mozdult rá a menő rezidensekre, eléggé kellemetlenül érzem magam, amiért leragadtunk ennél a témánál. Azt meg sem említem, hogy a föld alá szeretnék süllyedni, akárhányszor végigmér egy jól fésült orvos, de nem tudom, min csodálkozom. Ha a helyükben lennék, én is lefitymálóan szemlélnék egy bohócot, aki nem a porondon szaltózik, hanem egy olyan hely levegőjét rontja, ahol ők embereket gyógyítanak.

– Zhang! Irány a 212-es, eleget jártatta a száját mára, vagy inkább egész hétre! – Yixing elfintorodik, és dühösen csapja le a poharát az asztalra, még jó, hogy nem törik ketté.

– Hallottad ezt? Nekem csak így odavetik, hogy Zhang, mint egy utolsó parasztnak, hogy „mennyé má ganézni”. Bezzeg neki mézes-mázos hangon rebegnék el, hogy „Dr. Kim, megtenné, hogy felfárad a 212-es kórterembe, de ha most nem ér rá, akkor később is megfelel”. Utálom ezt a helyet! De örülök, hogy téged megismerhettelek, jó arc vagy. – Vajon ezt miből állapította meg, amikor a beszélgetés 95%-át ő uralta? Belemerülök a csészém tanulmányozásába, mert most, hogy egyedül maradtam, még kínosabb az itt tartózkodás. Fú, de szar ez a szitu! Olyan, mint amikor általános suliban ellógtam a tesi órákat, de ahelyett, hogy élveztem volna a szabadidőt, végig azon agonizáltam, hogy miként fogok észrevétlenül visszaosonni az osztályterembe. A büfében lézengő orvosok olyanok, mint az évfolyamtársaim, akik dögkeselyűként köröztek arra várva, mikor bújok elő a rejtekhelyemről, hogy lecsaphassanak, és a tornatanár elé cipelhessenek zsákmányként. És ki testesíti meg a rettegett tanár urat? Talán Kim doki? Ugyan már! Most, hogy tudom, fiatalabb nálam, nem fogom engedni, hogy szórakozzon velem.

– Hozza a szokásost az irodámba, késésben vagyok! – Ez mi volt? Biztos a fejembe szállt a kávé, de mintha az előbb idesasszézott volna hozzám Dr. Seggfej, megbökte volna a karomat, és arra utasított volna unott hangnemben, hogy szolgáljam ki… A válla fölött visszasandít rám, és abból a lekicsinylő pillantásból, amivel megajándékoz, tudom, hogy ez az egész mégsem annak tudható be, hogy még túl kómás vagyok. Valóban csicskáztat, úgy, hogy nem is ismer, nem mintha akkor lenne hozzá joga, ha ismerne. De mivel az apja nemcsak a kórház főorvosa, hanem a tulajdonosa is, nyilván úgy tartja, hogy neki mindent szabad. És mivel itt minden az apjáé, és ez által az övé is, simán kirúgathat, ha ahhoz szottyan kedve.

Felpattanok az asztaltól, és ott hagyom a félig teli bögrémet, mert attól félek, ha nem cselekszem rögtön, az is rossz pontokat fog jelenteni. Lehet, hogy van egy táblázata, amiben nyomon követi a kórház dolgozóinak viselkedését, és ha valaki visszautasítja például azt, hogy kávéval lássa el, azt feljegyzi, és öt strigula után ki tudja, mit tesz az áldozatával. Bele se merek gondolni, hogy Yixing neve mellett milyen sűrű vonalka tenger éktelenkedhet! Biztos azért nem engedik műtő közelébe, mert apuci kisfiának nem szimpi, és az ő szava szent.

– Esetleg tudod, hogy milyen kávét szokott inni Dr. Kim? –Az a ficsúr azt feltételezi, hogy gondolatolvasó vagyok? Mégis honnan kéne vágnom, hogy a Cappuccinót részesíti előnyben, vagy az Americanót, Lattét, Macchiatót, olyan széles a paletta! És azon belül is lehet vaníliás, karamellás, hadd ne soroljam fel azt a rengeteg ízt. Úgyhogy jobb híján megkérdezem a lányt, aki még mindig az ajtót bámulja, ami mögött pár másodperce eltűnt a szuperdoki alakja.

– Természetesen tudom. Ahogy azt is, hogy milyen színű alsónadrágot vett ma fel. Na jó, azt csak szeretném tudni, de nagyon… – Idegesen fújtatok a liba ábrándos arckifejezését látva. Szerintem a dokinak nagyobb elvárásai vannak nők terén, és ha fizetnének neki, sem állna össze egy ilyen agyon sminkelt, kurvás ruhákba bújt példánnyal, akiről messziről lerí, hogy mindegyik orvos ágyába bemászna annak reményében, hogy valamelyik felcsinálja, aztán kötelességből feleségül veszi, ő meg dicsekedhet a szintén nulla IQ-jú barátnőinek, hogy a férje egy orvos, akinek szórhatja a pénzét. Jelentőségteljesen a lányra meredek, hátha veszi az adást, aki sértődötten kezd dobolni méretes műkörmeivel maga előtt. – Dr. Kim nem kávézik, csak teát hajlandó fogyasztani. De nem kell fáradnod, majd én felviszem neki. – Ez rendkívül kecsegtető ajánlat, mert semmi kedvem újra látni a képét, de mint mondtam, én jó pontokat akarok szerezni, és kétlem, hogy azzal bevágódnék, ha rászabadítanám ezt a nőstényt.

– Készítsd el, de siess, ha kérhetem! – Elhúzza a száját, amikor nagy nehezen eljut a tudatáig, hogy én bizony nem mozdulok innen, amíg a kezembe nem nyomja a bögrét. Amíg a teát kotyvasztja, fél szemét végig rajtam tartja, és azt üzeni a tekintetével, hogy ha én lennék az utolsó pasi a földön, akkor sem hancúrozna velem. Jaj, mindjárt sírva fakadok, amiért egy nő nem indult be rám. Bár ebben a maskarában a férfiakat sem tudnám meghódítani, de nem is azért vagyok itt. Végre elkészül az ital, én meg indulnék is Kim doki irodájának keresésére, amikor a lány szúrósan megjegyzi, hogy nem ártana kifizetnem, amit vettem. Cöh, milyen élősködő ez a gyerek! Tele van pénzzel, és nem érzi rosszul magát attól, ha a hozzám hasonló bohócok vékony pénztárcája még vékonyabb lesz. Ezen is felül kell kerekednem, és vagyok olyan jó fej, hogy még borravalót is nyomok a lány markába, bár rohadtul nem érdemli meg.

Némi bolyongás és kérdezősködés után megtalálom az irodát, aminek az ajtaján a Dr. Kim felirat díszeleg. Fogadjunk, hogy a medikusok közül csak ő rendelkezik saját bejáratú helyiséggel! Kissé hangosan kopogok be, mert olyan forró a tea, hogy már alig várom, hogy letehessem. Hallok valami morgásféleséget, ezért benyitok, és egyenesen az íróasztal mögött terpeszkedő alakhoz sietek. Buzgón elé helyezem a bögrét, majd morzsolgatni kezdem kipirosodott ujjaimat, amik kisebb égési sérülést szenvedtek, mire eljutottam idáig.

– Bravó, átment a teszten! – közli egykedvűen, miközben int, hogy üljek le a vele szemben lévő székre. Kis hezitálás után helyet foglalok, és kérdőn nézek rá, mert elképzelésem sincs arról, hogy milyen tesztről hadovál. – A legtöbben a saját ízlésüknek megfelelő kávéval szoktak beállítani, vagy figyelembe sem veszik a kérésemet, mert mélységesen felháborodnak azon, hogy ugráltatni merem őket. Mások olyan sokára érnek ide, hogy bár teát hoznak, de addigra kihűl, úgy meg nem szeretem. A legrosszabb, amikor bedőlnek annak a kedves kiszolgáló lánynak, aki még arra is képes, hogy leforrázza magát, csakhogy felhívja magára a figyelmemet. Őszintén szólva nem gondoltam, hogy pont egy bohóc fog jól teljesíteni. – A hangja végig monoton, az arca rezzenéstelen, de amikor a „bohóc” szóhoz ér, merő gúnyt vélek felfedezni a pillantásában. Amúgy most mit kéne mondanom? Sürgető vágy fog el a menekülésre. A gyerekek körében szeretnék lenni, mert ebben az irodában úgy érzem magam, mint egy egér, akinek a ravasz macska eltorlaszolta a lyuka kijáratát, így csapdába esve, levegőre szomjazva vergődik, és tisztában van azzal, hogy már nincs sok ideje hátra.

– Akkor… elmehetek? – préselem ki nagy nehezen magamból, de a hangom nem több egy krákogásnál, pedig általában magabiztosan és erősen cseng. Remek! Totálisan látszik rajtam, hogy a markában tart, holott elhatároztam, hogy nem fogok megfutamodni, ha újra találkozunk. Nem akarom, hogy azt higgye, beálltam abba a sorba, ahol azok gyülekeznek, akiknek megkeserítheti az ittlétét. Mégis a képzeletbeli sor elejére kerülök, amikor megsemmisülök haragos pillantásai kereszttüzében. Most meg mi rosszat mondtam?

– Megtiltom, hogy még egyszer azt játssza a gyerekeimmel, amit múltkor. Ők azért vannak azon az osztályon, mert szív problémáik vannak. Más-más betegséggel küszködnek, de az egytől-egyig vonatkozik mindegyikre, hogy nem csinálhatnak semmi megerőltetőt, hirtelen mozdulatokat, főleg amíg itt vannak. Ha bemegy hozzájuk, meséljen nekik, kő, papír, ollózzanak, vagy ilyesmi, de ha még egyszer meglátom, hogy az ágyból kikelve ugrálnak, maga repül innen. Megértette? – Nem, én olyan hülye vagyok, hogy az egyszerű szavakból nem értek, úgyhogy jó lenne, ha elmutogatná, esetleg le is rajzolná, hogy biztosan felfogjam.

– Megértettem – válaszolom halkan, és fészkelődni kezdek, mert úgy mennék már, de nem merek felállni. Igaza van, ezt nem vonhatom kétségbe. Felelőtlenség volt részemről, amikor szívbeteg gyerekeket túl sok mozgásra sarkalltam. Az, hogy náluk nem olyan látványosan jelennek meg a betegség tünetei, még nem jelenti azt, hogy nem súlyos az állapotuk. – Bocsánat – mormolom lehajtott fejjel, és bármit megadnék egy láthatatlanná tévő köpenyért.

– Elmehet, de szeretném megkérni, hogy ezeket vigye fel a laborba. Tudom, hogy nem az a dolga, hogy teát hozzon nekem, meg hogy vizeletmintákat cipeljen, de vegye úgy, hogy ezzel jóváteheti a ballépését. – A mosolya kissé gúnyos, de legalább végre tükröz valamilyen érzelmet az arca. Fejével egy polc felé biccent, amin egy tálca helyezkedik el tele kis üvegcsékkel. Kivételesen nem zavar, hogy én leszek a pisi futár, mert így kiszabadulhatok a macskává avanzsált doki karmai közül, ahol már majdnem megfulladtam. Kiérve az irodából szó szerint fellélegzem, és gyors léptekkel indulok meg a megadott cél felé, hogy minél hamarabb rátérhessek a saját munkámra. De természetesen nem én lennék, ha nem akadnának össze a lábaim, és nem esnék hasra a labor közelében. Istenverte cipők, hogy én mennyire utálom őket! De nem az a legnagyobb baj, hogy ismét el vagyok terülve a padlón, sokkal nagyobb problémát jelent, hogy a tálca kirepült a kezemből, és a róla leszánkázó üvegcsék ripityára törtek. A tartalmuk meg szépen kifolyt a földre, sőt, egy részéből én is kaptam. Ennél csak az lenne rosszabb, ha nyakig ülnék a szarban. Bár ha belegondolok, hogy mi lesz akkor, ha ezt Kim doki megtudja, valószínűleg nem nyakig leszek benne, hanem maga alá fog temetni.

El kezdem összeszedegetni a szilánkokat, aminek persze kurvára nincsen értelme, hiszen attól még a vizelet, ami a lényeg lenne, nem kerül vissza a helyére. Ráadásul sikeresen összevagdalom a kezem, ami hirtelenjében olyan nagy fájdalmat okoz, mintha a konyhakést döftem volna bele. A rohadt életbe, most mit csináljak?! Először is, hívok egy takarítót, aki fejcsóválva veszi szemügyre a pusztításomat. Hiába szeretnék ez után a gyerekekhez menni, nem rémíthetem meg őket azzal, hogy véres kézzel állítok be hozzájuk. Bár ők lehet, hogy értékelnék, hiszen múltkor is imádták a zombis játékot, de egyrészt megígértem, hogy többet nem játszok velük olyat, másrészt el kell mondanom Kim dokinak, hogy mit tettem, mert az rosszabb lenne, ha mástól értesülne róla. Milyen egy mazochista egér vagyok! Önként sétálok vissza a cica ölelésébe, aki ez idő alatt még rémisztőbbre élesíthette a karmait. De nem. Most inkább úgy érzem magam, mintha a mennyország ajtaján kopogtatnék, és éppen arra várnék, hogy az, aki mögötte rejtőzik, döntsön a sorsom felett: tovább élhetek vagy utam itt véget ér.

– Dr. Kim… Én… én… Elszúrtam! Egy balek vagyok, aki nem tudta helyrehozni a ballépését, sőt, tovább is rontottam a helyzeten. Sa… sajnálom…

– Maga bűzlik! – Basszus, hogy jöhettem ide pisitől tocsogó ruhában? Arról meg is feledkeztem! Megfordulok, hogy szégyentől vöröslő fejjel kivonuljak az irodájából, de mielőtt köddé válhatnék, elkapja a karom, és lenyom arra a székre, ahol pár perce is ücsörögtem. Ha akkor kényelmetlenül éreztem magam, akkor a mostani állapotomat nem lehet szavakba foglalni! – Tudtam, hogy nem valami okos, de azért reméltem, annál több esze van, hogy szilánkok közt turkáljon. – jegyzi meg kelletlenül, miközben gondosan lefertőtleníti frissen szerzett sebeimet. A picsába, miért fáj ez ennyire? Ha Jongdae csinálná ezt, végignyafognám a műveletet, de most összeszorított fogakkal kell tűrnöm, hogy egy aprócska nyikkanás se hagyja el az ajkam. Seggfej doki éppen most hülyézett le, nem akarom, hogy még sírós kislánynak is tartson. Beköti a kezem, és közben olyan stílusban magyarázza, hogy éppen mit csinál, mintha ötéves lennék. Egy retardált, agyilag jóval a társai mögött lemaradt ötéves. A kis angyal, ami jobb vállamra röppenve próbál arról meggyőzni, hogy ez csak a munkájával járó ártalom, hiszen napi szinten több gyereket kell megvizsgálnia, veszít a balomat ostromló ördöggel szemben, aki hajthatatlanul azt ismételgeti, hogy más felnőttel nem beszélne ilyen lealacsonyítóan a doki. A fájdalom küszöböm valahol méterekkel a béka segge alatt van, úgyhogy valószínűleg ennek köszönhető, hogy kattan a zár a számat addig gondosan őrző lakaton, szabadjára engedve megállíthatatlanul záporozó sérelmeimet.

– Azt hiszi, hogy csak azért mert hosszú éveken át vért izzadt az egyetemen, többet ér nálam, aki pár hónapig sem bírta a megpróbáltatásokat? Egész nap keményen dolgozik, holt fáradt lehet estére, amíg én csak bohóckodom azoknak a kölyköknek, akiknek az életéért küzd. De én legalább saját erőmből vagyok itt, nem pedig azért, mert apuci által minden földi jó az ölembe hullott. – Szavaim hallatán szorosabbra húzza a kötést, de nem tudom eldönteni, hogy bosszúból, vagy csak elkalandozott a figyelme idegességében. Mindenesetre tényleg közel járok ahhoz, hogy felkiáltsak, sőt, a legjobb az lenne, ha az ő fejét ordíthatnám le. Végre beszóltam neki, de hatásosabb lenne, ha olyan hangosan tenném, hogy a falak is beleremegjenek. Eddig féltem tőle, de úgy látszik, hogy a fájdalom endorfint szabadított fel a szervezetemben, aminek köszönhetően nem vagyok képes megfékezni a nyelvemet.

– Látom, már mindent tud rólam. Ha Zhang nem engem szidna naphosszat, sokkal előrébb tartana. Azt képzeli, jobb helyzetbe fog kerülni, ha mindenki előtt rossz fényben tűntet fel. De ezzel csak azt éri el, hogy az orvosokat még jobban fogja taszítani a viselkedése, és három év múlva ugyanott fog tartani, ahol most. Térítse jobb észre, ha már olyan jó barátok lettek! – Minden szavát egyenesen a szemembe nézve intézi hozzám, de amint végez, lehajtja a fejét, hogy befejezze a kezem rendbe hozását. Erősen a feladatra koncentrál, és úgy tűnik, többet nem fog hozzám szólni a nap folyamán. Mondjuk lehet, hogy máskor sem. A fájdalom helyét lassacskán ujjai serény mozgásának érzete veszi át. Valamiért azt kívánom, hogy sokáig húzódjon el a folyamat, különben kénytelen leszek újra megsebezni magam, hogy még egyszer megérintsen… Mintha ő is direkt lassabban dolgozna, de szerintem ezzel csak én álltatom magam. Hiszen az minden vágya, hogy ne legyek a terhére, és visszatérhessen az igazán fontos dolgok elvégzéséhez. Rossz ötlet volt idejönni. Yixinget kellett volna megkeresnem, ő úgysem vesz részt életmentő műtétekben elmondása szerint. Mi van, ha amíg Kim doki az én jelentéktelen kezeimen ügyködik, valaki meghal, mert miattam nem tudott a segítségére sietni? Nem bírnám elviselni, ha apa halála mellett még egy emberé a lelkemen száradna! – Vegye fel ezeket! – utasít, én pedig megugrok ültömben, mert észre sem vettem, hogy eltűnt mellőlem. Annyira belemerültem az ostoba gondolataimba, hogy nem realizáltam a keze hiányát az enyémről, most viszont újabb fájdalomként hasít belém az a tudat, hogy talán most érezhettem utoljára finom bőrének tapintását. Értetlenül meredek a cipőre, és az ingre, amit előttem lobogtat, aztán lassan értük nyúlok, hogy ne könyveljen el véglegesen debilnek. Szándékosan úgy veszem el, hogy az ujjaink összeérjenek, muszáj kihasználnom minden adandó alkalmat. Olyan vagyok, mint egy tini lány, aki egy héten át nem tervez kezet mosni, mert megérinthette imádott bálványát. A különbség csak az, hogy az ilyen lányoknak általában nincs pasijuk, mert minden figyelmüket az elérhetetlennek szentelik, így elzárják magukat a lehetőségtől, hogy megéljenek egy normális kapcsolatot. Az én kapcsolatom nemhogy normális, sokan irigykednek ránk a tökéletessége miatt, szóval ideje visszatérnem a valóság mezejére. A mesék birodalmát meghagyom azoknak, akik inkább az álmaikba menekülnek.

– Nem vehetem fel ezeket – mondom halkan, bár tudom, hogy nem kéne visszautasítanom.

– Másodszor esett el a borzalmas cipői miatt. Nem engedhetem, hogy további veszélyeknek tegye ki a kórház személyzetét. Az ing meg… Most komolyan így akar bemenni a kicsikhez, aztán meg végigvonulna ebben az utcán? – Igaza van. Elég megalázó, hogy az egyik takarító meg ő ilyen állapotban látott, nem kéne másokat is ezzel sokkolnom. Valahogy felszerencsétlenkedem a lábamra a nyanya mamuszt, ami lehet, hogy kényelmes, de kinézetre százszor gázabb a bohóc lábbelinél. Még jó, hogy nincs rajta fűző, mert fél kézzel nem tudnám bekötni.

– Elfordulna? – kérdezem, és amikor szó nélkül hátat fordít nekem, felveszem az inget, ami egy fokkal jobban néz ki a tőle kapott cipőnél. Azért félek, hogy a gyerekek nem tudják majd hova tenni, hogy a színes gúnya helyett egy sima fehér ingben jelenek meg, de összehasonlítva a szék támláján bűzölgő darabbal, sokkal jobb választás, ami újonnan rám került. De azért további gondokba ütközöm, csak hogy ne higgyem azt, ennek a pokolian kellemetlen szituációnak egyszer még vége lehet. Elvileg egy inget be lehetne gombolni egy kézzel, az nem olyan bonyolult, mint mondjuk a cipőkötés kérdése. De mivel az a nyavalyás ép kezem is úgy remeg, mintha most nyúltam volna bele a 220-ba, nem sokra megyek vele.

– Hadd segítsek! – fordul vissza, amikor megunja a percek óta tartó bénázásomat. Mielőtt ellenkezhetnék, ujjai az ing elejére siklanak, amik fürge mozdulattal haladnak egyre feljebb. Visszafojtott lélegzettel várom, hogy a végére érjen, és közben végig a szemben lévő falat bámulom. már csak ez hiányzott! Fel kellett öltöztetnie, mint egy tehetetlen csecsemőt, holott a vetkőztetésben sokkal inkább benne lettem volna… Na tessék! Már megint össze-vissza beszélek. Minél hamarabb el kell tűnnöm innen, mert nem vagyok önmagam a közelében. És még ha facér is lennék, hogy akarhatna engem, amikor először szó szerint levettem őt a lábáról, aztán kellemes parfüm helyett kicsit más illattal leptem meg, a betegei helyett az én sebeimet kellett ellátnia, segítenie kellett az átöltözésben, felelőtlen voltam a pácienseivel, és beszóltam neki, pedig lehet, hogy én tévedtem. Lehet, hogy Yixing is tévedett, hiszen esélyt sem adott neki arra, hogy megismerje. Az, hogy a doki komolyan veszi a munkáját, és nem viccelődik, amíg a kórház területén tartózkodik, nem jelenti azt, hogy más körülmények közt nem egy party arc. És mi van, ha mindig komoly és szigorú? Attól még lehet jó ember, nem kell rögtön kiakadni azon, mert máshogy viselkedik. Azt meg főleg nem szabadott volna a szemére vetnem, hogy azért tart ott, ahol van, mert az apjáé a kórház, hiszen Jongdae is az apja cégénél dolgozik, aki nemhogy kivételezik a fiával, több és nehezebb feladatokkal látja el őt, mint más dolgozókat, mert azt vallja, attól fog jobban fejlődni. Sokkal többet követel tőle, úgyhogy sosem szabad úgy ítélkezni, hogy valójában nem is tudod, mi áll a háttérben.

– Köszönök mindent. Ígérem, nem fogok többet gondot okozni.

– Ajánlom is. Nem akarom, hogy feltartson. A tea is rossz ötlet volt, de más feladatot főleg nem fogok magára bízni. Mindenki csinálja a saját dolgát. Reggel bejön, átöltözik, nem cseverészik a pletykafészkekkel, hanem egyenesen a gyerekekhez megy, és pontban 10:55-kor elhagyja a kórtermet. Világos? – Erőtlenül bólintok, mert a szavai felérnek egy nem várt pofonnal. Amíg itt tartózkodtam, végig pókerarcot vágott, a hangja keményen csengett, a mozdulatai mégis gyengédségről árulkodtak. Ennek ellenére azt mondja, hogy nem akarja, hogy még egyszer a szeme elé kerüljek, aminek tulajdonképpen örülnöm kéne, nem? Nekem csak jót fog tenni, ha nem leszek a közelében, mert annak ellenére, hogy egy jéghegy, iránta táplált egykori vonzalmam továbbra sem szűnt meg legnagyobb sajnálatomra. Ez így helyes. Ő gyógyít, én bohóckodom, ő magányosan fog meghalni, amíg én Jongdae karjaiban. A történtek felzaklattak, ez tény, de idővel túl fogok lépni ezen is. Ha apa halálát kihevertem, akkor ezt a rossz emléket nevetve fogom a hátam mögé utasítani.

– Nyugi doki, tudom, hol a helyem. Nem kell a dráma, meg a cirkusz sem.

Az ajtón kilépve a földre szegezem tekintetem, így haladok szinte futólépésben a célhelyre. Véletlenül sem nézek fel, nincs szükségem még több orvos lesajnáló pillantására. Hiába vezetik be egyre több kórházban a bohóc doktorok jelenlétét, a valódi dokik számára mi egyet jelentünk a szeméttel, amit kerülgetni kell, és ez még a jobbik eset, mert ha olyan kedvük van, simán kihajíthatnak minket a kukába. Sajnos a hangok elérnek a fülemig, azokat nem tudom kizárni a tudatomból, így meghallom Yixing harsány panaszkodását. Fennhangon szidalmazza azt, aki miatt újra le kell vennie a vizeletmintákat, és bár nem tudja, hogy rólam van szó, én magamra veszem bántó kifakadását. Azt hittem, vele jól ki fogok jönni, de az ő társaságára sincs szükségem. Fantasztikus barátaim vannak, és még annál is fantasztikusabb párom, akikkel mindig jól érzem magam. Régebben is sajnáltam azokat az embereket, akik csak azért járnak be dolgozni, hogy a munkahelyükön éljék az amúgy nem létező magánéletüket. A cégnél ott volt nekem Jongdae, ami sokat jelentett, de meg tudok állni a lábamon egyedül is. Nem kellenek barátok, kedves kollégák, megértő főnökök, ezentúl csak a feladatomra fogok koncentrálni munkaidő alatt.