Nyugi Doki - Első szívdobbanás

A szív útjai kifürkészhetetlenek

Néhány évvel korábban

– Hallasz engem? Nem halhatsz meg te is, nem! Nézz rám, nyisd ki a szemed! Neked még élned kell, még olyan fiatal vagy...

Tudtam, hogy haldoklom. Semmire nem emlékeztem, még a saját nevemre sem, de abban biztos voltam, hogy az én utam itt véget ér. Nem éreztem semmit, sem fájdalmat, sem félelmet, csak lebegtem öntudatlanul a sötétség peremén és arra vártam, hogy mikor fog magába szippantani. Nem láttam semmilyen fényességet, amit sokan mondanak, hogy a halálunk küszöbén felragyog előttünk, én csak a feneketlen semmit érzékeltem, ami megbéklyózta testem. Nem gondoltam semmire. Nem akartam élni, de meghalni sem, mivel azt sem tudtam abban a pillanatban, hogy ki vagyok.

Aztán egy mély, lágy hangot hallottam. Alig bírtam kivenni a szavakat, először csak szófoszlányok jutottak el tudatomig, amelyekből semmit sem értettem. Tetszett a hang dallamossága, megpróbáltam belekapaszkodni a gyengéd suttogásba. Lassan kezdtem felfogni a szavak értelmét, amiket valaki kétségbeesetten mormolt. Úgy éreztem, fontos vagyok neki, hogy aggódik értem, és nem akarja, hogy meghaljak.

Hirtelen mintha éreztem is volna valamit. A bal orcámon végigfolyt egy könnycsepp, de abban biztos voltam, hogy nem én sírok, hiszen lélegezni is alig bírtam. Ő sírt. Sírt, és könyörgött a Mindenhatónak, hogy tartson életben legalább engem. Továbbra sem gondoltam semmire, megpróbáltam minden szörnyűséget kizárni a tudatomból, egyedül arra koncentráltam, hogy milyen jó érzés biztonságban lenni. Megéreztem erős karját, ami testem köré fonódott, és azt kívántam, bárcsak mindig így vigyázna rám. Fogalmam sem volt arról, hogy ki ez az ember. A bátyám lehet, netán a nővérem vőlegénye? Van egyáltalán testvérem? Csak azt tudtam, hogy valami összekapcsol minket, és hogy életünk végéig fontosak leszünk egymásnak.

Szirénák fülsiketítő vijjogását hallottam, sok ember beszélt egyszerre, de én nem törődtem velük. Csak az ő hangját hallottam, csak ő létezett számomra. Lassan megpróbáltam a szememet is kinyitni, de fájdalmasan hasított belé a sok villódzó fény. Egy pillanatra megláttam vonásait, de tovább nem bírtam nyitva tartani pilláimat. Erőt vettem magamon, mert szerettem volna megismerni a hanghoz párosuló arcot. Amikor végre felnéztem, egy lenyűgöző szempár ejtett rabul, amiben megcsillantak az értem hullatott könnyek. A hó esni kezdett, a pelyhek beletapadtak szőke fürtjeibe, amiket idegesen söpört ki a homlokából.

– Hát élsz? Mégsem haltál meg! – Még erősebben szorított, könnyei versenyezni kezdtek a hópelyhek hullásával. – Bocsáss meg nekem! – Szavai elhaltak, az én szívem pedig erősen megsajdult vállai rázkódása láttán. Nem értettem. Miért kéne neki megbocsátanom? Amikor nincs más vágyam, mint hogy örökké mellettem maradjon.

Hiszen ő volt az… Ő volt az a fiú, akinek hónapok óta lestem minden mozdulatát, és aki rám sem nézett, hiába tepertem, mint egy eszelős egy csepp figyelméért. Elég szánalmas, hogy akkor vett tudomást a létezésemről, amikor már csak perceim voltak hátra. Milyen kár, hogy ez nem jutott előbb az eszembe. Eljátszhattam volna, hogy infarktust kaptam az egyik órán, és akkor nem vonta volna el a figyelmemet a testemet kínzó fájdalom, ami miatt nem tudtam rendesen kiélvezni az érintését. Ott volt egyáltalán? Vagy végig csak egy angyal volt, akit azért küldtek le a földre, hogy vigyázza lépteim? Abban a pillanatban nem gondoltam a családomra, a barátaimra, vagy arra, hogy mennyire szerettem élni. Csak azt kívántam, hogy az ölelése soha ne érjen véget. Nem számított a gyötrelem, ami a végtagjaimat marcangolta, mert a szívem végre megnyugvásra lelt mellette. Egyre biztosabbá vált számomra, hogy ő az őrangyalom, és mivel ez alkalommal nem tudta megakadályozni, hogy balesetet szenvedjek, magával fog vinni egy sokkal jobb, sokkal szebb helyre, ahol örökre együtt lehetünk. Feladtam az életben maradásért folytatott harcomat, és hagytam, hogy a semmibe zuhanjak, hogy aztán mindent magam mögött hagyva kezdhessem újra „az életem”.

***

– Ébresztő álomszuszék! Mitől aludtál be ilyen mélyen? Még az óra csörgését sem hallottad meg. – Kábultan pislogok fel, de amint realizálom Jongdae mondanivalójának jelentését, úgy pattanok ki az ágyból, mintha gyengéd szavak helyett jéghideg vízzel öntött volna nyakon.

– A francba! Nem késhetek el az első napomon! Te tehetsz róla, mert teljesen lefárasztottál éjjel – vinnyogom riadtan, de Jongdae arca diadalittasan ragyog, ahelyett, hogy bűnbánatot tanúsítana. Muszáj elkezdenem készülődni, mert ha visszaheveredem, nem fogok tudni ellenállni a csábító alvásnak, meg annak a pihe-puha takarónak, ami alatt olyan jó lenne összegömbölyödve végiglustálkodni a napot. Célirányosan a fürdőbe sprintelek, és magamra zárom az ajtót, mert ha nem tenném meg, Jongdae egy percen belül mellettem teremne.

– Hé, engedj be! Hadd mossam meg a hátadat, bébi! – kiabálja, miközben kitartóan dörömböl.

– Te is tudod, hogy annak mi lenne a vége, ha együtt zuhiznánk, úgyhogy hűtsd le magad. – Hallom, ahogy tovább morgolódik, de elnyomja a hangját a víz csobogása. Imádom percekig folyatni magamra a forró vizet, de jelenleg nincs időm a pancsolásra, ráadásul kénytelen vagyok a csapot a hideg irányba fordítani, mert abban reménykedem, hogy attól majd felébredek. Lemosom magamról Jongdae illatát, ami hiányozni fog, mert ha már ő nem lehet majd velem napközben, legalább valami emlékeztethetne rá. De hát nem maradhatok izzadt meg csapzott, hiszen az első benyomás sokat számít. Eszembe jut, hogy mit műveltünk három és fél órával ezelőtt, amiért mérgesnek kéne lennem, mivel amiatt tudtam ilyen keveset aludni, de a testem természetesen elárul, és legszívesebben szélesre tárnám az ajtót Jongdae előtt, hogy megismételjük az emlékké fakult pillanatokat. Koncentrálj már, Baekhyun! Nem vagy már egy tizenhét éves hülye gyerek, akinek semmi nem fontosabb az élvezetnél.

– Hú, ez nagyon jól néz ki, de nincs időm, kicsim. – Sóvárogva nézem a roskadozó tálcát, amit Jongdae telepakolt finomabbnál finomabb ételekkel. Piszok mázlista vagyok, mert a barátom úgy elkényeztet, mintha én lennék a brit trónörökös, de ezúttal nem falatozhatunk együtt, mint eddig minden reggel. Fizikai fájdalmat okoz a pirítós orromba kúszó illata, meg a frissen facsart narancslé hívogató íze, de csak a gőzölgő kávét iszom meg egy hajtásra. Nem hűlt még ki eléggé, úgyhogy szerencsésen leforrázom a nyelvem, de kivételesen nem játszom el a dráma királynőt, pedig bármihez nagyobb kedvem lenne az indulásnál. Jongdae mögém lép, és még egyszer gondosan megtörli a hajam.

– Meg kellett volna szárítanod! Nem akarom, hogy megfázz. – Na persze, a kis figyelmes! Valójában csak azért lopózott a hátam mögé, hogy a nyakamba csókolhasson. Biztos, hogy jó ötlet ez az új munka? Nem lehet panaszom a régire, ráadásul ott folyton együtt voltunk ezzel a bolonddal. Bemegyek a nappaliba a táskámért, mielőtt meggondolhatnám magam, és közben végigfuttatom a tekintetem a lakásunkon. Annyira szeretem minden szegletét, és annyira nehéz elvánszorognom az ajtóig. Nem értem, mi van velem. Olyan érzés kerít a hatalmába, mintha azzal, hogy kilépek az utcára, valami megváltozna. Lehet, hogy most tekintek erre a lakásra utoljára otthonomként… Ááááá, mégis mi bajom van? Attól még nincs itt a világ vége, mert pár órát Jongdae nélkül fogok tölteni. Amikor este hazajövök, ugyanazok a falak fognak köszönteni, amiket mi festettünk le.

Emlékszem, milyen meleg volt aznap, és hogy le akartam beszélni Jongdae-t a festés ötletéről, de nem lehetett eltántorítani. Kitártuk az ablakokat, hogy minél több levegőhöz jussunk, és teli torokból énekeltük a rádióban felcsendülő dalokat. A szomszédoknak rögtön elegük lett belőlünk, pedig akkor még nem tudták, hogy más helyzetben is elég hangosak vagyunk. Nem végeztünk valami hamar, mert folyton fel kellett függesztenünk a nagy munkát, hogy néhány csókkal feldobjuk az egyébként unalmas tevékenységet. Nem nyújthattam szexi látványt talpig festékesen és a melegtől csatakosan, de Jongdae folyton azt hangoztatta, hogy engem minden helyzetben szépnek lát, és hát én sem voltam ezzel másképp. Újra és újra beleszerettem, amikor a létrán egyensúlyozott – zárójelben jegyezném meg, hogy egyszer majdnem le is esett –, ahogy egyre nagyobb mosoly terült el az arcán, minél közelebb kerültünk a végkifejlethez, és ahogy szerelmes pillantásokat vetett rám. Azt hiszem, akkor voltam először igazán boldog életem során. Amikor kinéztem az ablakon a vakító napsütésbe, tudtam, hogy ezután minden reggel ez a látvány fogad majd, mert attól kezdve nem Jongdae lakásáról volt szó, amit az apjától kapott, és ahol néha eltöltöttem egy éjszakát, hanem a mi közös otthonunkról. Teljesen bele tudtam magam élni a Love is in the air  című dal szövegébe, mert szerelmet véltem felfedezni a madarak csicsergésében, a szellő lágy simogatásában, egyszóval  mindenhonnan az áradt felém.  

Felkapom a cuccomat a kanapéról, amiről egy új emlék férkőzik a tudatomba. Jongdae a tizennyolcadik születésnapjára kapta ezt a lakást az apjától, aki mellesleg rohadt gazdag. Az ő fajtájára szokták azt mondani, hogy még a bőre alatt is pénz van, így nem okozott neki különösebben nagy veszteséget ez a csekély ajándék. Persze nem egy üresen tátongó lyukkal lepte meg a kisfiát, full extrás felszereléssel és luxus bútorokkal látta el a helyet. Jongdae-t nem igazán érdekelte, hogy mi van körülötte, de amikor arra az elhatározásra jutottunk, hogy ideköltözök, kicsúszott a számon egy olyan megjegyzés, hogy ez a lakás olyan rideg és személytelen. Miután kifestettük a saját ízlésünknek megfelelően világoskékre, teljes átalakításra került a sor, mert Jongdae mindig adott a szavamra. Őt kicsit sem érdekelte, hogy milyen ülő alkalmatosságra teszi le a hátsóját, ha én foglaltam mellette helyet, de mivel boldognak akart látni engem, úgy leste a kívánságaimat, mint a lámpa fogságából kiszabadult dzsinn. A luxuscikkeket elvittük egy árvaházba adományként. Isteni szerencse, hogy Jongdae apja nem látta, amikor a megvadult gyerekek cipőstül rontottak a valódi bőrrel bevont heverőre, vagy amikor olyan nagy hévvel nyomkodták az óriás plazma tévé távirányítóját, hogy az öt percen belül bemondta az unalmast. Jongdae sosem viselkedett úgy, mint a gazdag kölykök, akik apuci pici fiaként tengették az életüket, és bár kiskora óta elkényeztették, nem kívánta azt az életformát folytatni. Mosolyogva nézte végig a kicsik rongálását, és megígérte, hogy fogunk hozni mást is, ha a szállítmányunk végleg felmondja a szolgálatot. Ezután együtt mentünk el kiválasztani, hogy milyen bútorokkal rendezzük be a lakásunkat. Mondanom sem kell, hogy nem telt bele sok idő, az eladók a fejüket fogták kis műsorunkat látva, ugyanis Jongdae hanyatt döntött az egyik kanapén, és igen érdekes pózokban tesztelte a heverő bíróképességét. A végén felajánlottak nekünk 10% kedvezményt a teljes árból, csak hogy végre hagyjuk már abba a nép kedélyeinek borzolását. Tévéből egy jóval kisebbet vettünk a réginél, mert Jongdae közölte, hogy úgysem fogunk gyakran a képernyőre tapadni, hiszen ő sokkal jobban el tud szórakoztatni, mint bármelyik ostoba film. A lakás nem volt túl nagy, és az általunk beszerzett cuccokkal rendkívül barátságossá és otthonossá varázsoltuk.

– Ezt elviszem, és majd útközben bekapom – vágtatok vissza a konyhába, és két szelet pirítóst a táskámba hajítok. Jongdae feláll az asztaltól, és közel húz magához egy forró csók erejéig.

– Jobban örülnék, ha mást kapnál be, de legalább gondolj rám, amikor megeszed – búgja érzékien a fülembe, aminek hatására megint rám tör, hogy sokkal inkább itthon maradnék.

– Én mindig rád gondolok – nyomok még egy apró csókot a szájára, és már ott sem vagyok.

Amint felszállok a tömött buszra, az élettől is elmegy a kedvem. Túlságosan hozzászoktam már ahhoz, hogy Jongdae autóval furikázza a seggem, mert az volt az egyetlen ajándék, amit megtartott az apjától. Felajánlotta, hogy elvisz engem, mielőtt bemegy a céghez, de visszautasítottam, mert az teljesen kerülő út lenne neki. Egyébként is, azért mondtam fel náluk, mert új kihívásokra van szükségem, és úgy tűnik, ebbe a buszozás is beletartozik.

A tömegből áradó bűz és a folyamatosan hozzám préselődő testek által kiváltott undor miatt hamar átértékelem a döntésemet. Mennyivel jobb lenne Jongdae Mercijének anyósülésén feszíteni, miközben a lehúzott tetőablaknak köszönhetően nemcsak friss levegő jutna a tüdőmbe, de a szél szexisen kócosra borzolhatná a hajam. Jongdae keze gyakran a combomra tévedne, meg hát néha… krm… feljebb is annál, és egy félreeső, forgalomtól mentes utcában leállítaná a motort, hogy pár percet még egymásba feledkezve tölthessünk a nagy hajtás előtt. Igen, határozottan jobb lenne vele harsogni a kedvenc dalainkat ahelyett, hogy az MP3 lejátszóm fülhallgatója kényelmetlenül nyomja a fülem, ráadásul vissza kell nyelnem a számon kikívánkozó dallamokat. Amint felszabadul egy hely, levágódom rá, és figyelmen kívül hagyom, hogy az idősebbek meg tudnának ölni egyetlen pillantásukkal. Az üléshez is hozzászoktam, úgyhogy tíz perc állás után leszakad a lábam, nem tehetek róla. És nem is rövid út áll előttem, úgyhogy teszek rá, akármilyen bunkónak tart a nagyközönség.

Unalmamban a mellettünk elsuhanó tájat pásztázom, és hirtelen átveszi a gondolataim felett az irányítást az álmom, ami már olyan régen nem kísértett, a múlt éjszakán mégis újra visszatért. Egy arc élesedik ki előttem, amit nem tudok elűzni akkor sem, ha becsukom a szemem, és akkor sem, ha erősen valami másra fókuszálok. A mai napig nem tudtam eldönteni, hogy ő vajon egy létező személy-e, vagy tényleg a képzeletem szüleménye. Az egyetemen láttam meg az első napomon, de nem mertem megszólítani. Túl szép volt, túl titokzatos ahhoz, hogy érdekelje egy olyan semmirekellő srác, mint én. Azt sem tudtam, mit keresek az orvosin, egy idő után már csak azért jártam be, hogy őt lássam. Ha máshol volt óránk, simán kihagytam az enyémet, csak azért, hogy egy légtérben lehessek vele. Hogy hívták? Nem tudom. Mit szeretett csinálni szabadidejében, milyen a családja, van-e háziállata…? Fogalmam sincs róla. Azt viszont az eszembe véstem, hogy milyen szögben döntötte meg a tollat, amikor írt, hogy keddenként és csütörtökönként mindig ugyanaz a csíkos felső volt rajta, hogy senki más nem tudott mosolyt csalni az arcára, csak Choi professzor, aki olyan öreg volt, hogy inkább lett volna szüksége orvosi ellátásra, minthogy a tudománynak ezt az ágát oktassa. Arra sosem vetemedtem, hogy az iskolán kívül is a nyomába eredjek, megpróbáltam kiélni beteges rajongásomat az órák alatt. Hogy ő érzékelt-e bármit is abból, amit csináltam, szintén nem tudhatom, de soha nem emelte rám gyönyörű tekintetét, ami egyrészt fájt, másrészt megkönnyebbüléssel töltött el, mert tutira szívrohamot kaptam volna ott helyben, így diákból pácienssé avanzsáltam volna. Úgy láttam, másokkal sem tartja a kapcsolatot, őt valóban a tudomány iránti vágy vezette erre a helyre, nem pedig a csoporttársakkal való bulizás, vagy az, hogy addig se kell dolgoznia, amíg tanulást imitál. Nagyon komolyan állt a dolgokhoz, ezt annyira tiszteltem benne. Azok a fiúk, akik olyan külsővel rendelkeznek, mint ő, két kanállal falják az életet, elmennek modellnek vagy idolt faragnak belőlük, de ő a tökéletességével együtt orvos akart lenni. Én viszont… Nem volt elég, hogy sorra megbuktam a vizsgáimon, egy nap kiderült, hogy marhára nincs semmi keresnivalóm azon a karon. Amikor az előadások már nem csak arról szóltak, hogy szépen végig kellett hallgatni a tanárok monológjait, hanem a gyakorlatra is sor került, az első néhány vércsepp látványától krumpliszsákként vágódtam el. A kudarcok ellenére mégis bejártam, mert látnom kellett őt. Tudtam, hogy nem sokáig játszhatom ezt el, mert hamarosan ki fognak csapni, de addig akartam húzni a dolgot, amíg lehetséges. Aztán eljött a baleset napja, és…

Hirtelen ötlettől vezérelve leszállok a buszról, pedig még elég messze vagyok az eredeti céltól. Talán nem okoz nagy kiesést, ha munka előtt meglátogatom apát, hiszen pár percnél többet úgysem töltenék nála. A hétfő mindig a mi napunk volt kiskoromtól kezdve, és ezen az sem változtathatott, hogy évek óta már csak egy oldalú párbeszédeket folytatok vele.

– Szia apa! Mit szólsz az új munkámhoz? Én egyre jobban beparázok, minél közelebb kerülök a kezdéshez. – Tudom, hogy nem hall, nem vagyok őrült. De a lelkemet megnyugtatja, ha elmondhatom neki az életem alakulását. Elképzelem, hogy mit válaszolna; csak az a baj, hogy így mindig arra biztat, amit én szeretnék, pedig valójában lehet, hogy más véleményen lenne.

Világéletemben nagyon apás voltam. Kezdetben irigykedve figyeltem, hogy anya és a bátyám milyen jól megértik egymást, ami miatt kirekesztve éreztem magam. De akkor odajött hozzám apa, és mindent megtett annak érdekében, hogy felvidítson. Eleinte nem igazán ment, az anyukámat akartam, ezzel nagy fejtörést okozva neki. Egy napon ő jött értem az iskolába, de utunk nem hazavezetett, hanem a cirkuszba. Nem tudhatta, hogy a nevetés helyett, amit végre ki akart csikarni belőlem, krokodilkönnyeket fogok hullatni, amint meglátom a bohócot. Lövésem sincs róla, hogy miért, de halálra rémültem attól a borzalmas lénytől, és hazáig nem hagytam abba az ordítást. Ezek után az álmomban is gyilkos bohócok kísértettek, úgyhogy az őrületbe kezdtem kergetni a családomat a folytonos hisztizéssel. Apa megelégelte a dolgot, és bohócnak öltözött, amitől majdnem kiszaladtam a világból. De a kitartó próbálkozásainak az lett a vége, hogy egy-két óra múltán végre kacagásban törtem ki, és hirtelen semmivé foszlott a félelmem. Átestem a ló túl oldalára, és minden nap azt követeltem apától, hogy öltözzön bohócnak, aki szó nélkül teljesítette a kérésemet.

Amikor nagyobb lettem, nem tartottam igényt az ilyesfajta szolgálatokra, de nagyon szoros kötelék fűzött hozzá, és gyakran szívesebben ütöttem el az időt az ő társaságában, minthogy a haverokkal lógtam volna. Az egyetlen gond az volt, hogy nem tudtam, mit kezdjek a jövőmmel. A bátyám tervrajzokat készített, egyfolytában mérőszalaggal a kezében flangált, és állítása szerint már tizenkét évesen tudta, hogy belőle építészmérnök lesz. A szüleink iszonyat büszkék voltak rá, mert ő volt az első a családban, aki egyetemre kezdett járni, és persze nekem is ilyen utat szántak. Magával a továbbtanulással nem volt bajom, igazából a gimiben végig az él tanulók között lavíroztam, de ha már egyetemről volt szó, olyan helyre akartam menni, ami tényleg tetszett, és szívből csináltam volna. Leérettségiztem, de továbbra sem világosodtam meg az ügyet illetően, úgyhogy két évig csak lézengtem a világban. Vagy Sehunnal buliztam végig az éjszakát, vagy Kyungsoo-val folytattam véget nem érő filozofálást az élet nagy dolgairól. Először egy gyorsétteremben szolgáltam fel, majd csaposnak álltam, és szinte csak aludni jártam haza, bár arra mindig más napszakban került sor. Hogy végül miért pont az orvosira jelentkeztem? Passz. Valószínűleg túl sok időt töltöttem aznap Sehunnal, aki annyira leszívta a maradék agysejtjeimet, hogy azt sem tudtam, mibe vágok bele. Mindenesetre melegség járta át a szívem a szüleim mosolyát látva, úgyhogy eldöntöttem, hogy keményen fogok tanulni, hogy megfeleljek az elvárásaiknak. Hát ez kábé egy hónapig működött, mert rá kellett ébrednem, hogy ez a pálya sem nekem való.

A baleset is egy hétfői napon történt… Apa kijelentette, hogy munkába menet bevisz a suliba, mert délután nem lett volna időnk megejteni a közös kis összeröffenésünket. Én nem vezettem, mert túlságosan szétszórtnak tartottam magam ahhoz, hogy szegény autósokra szabadítsam magam, de apának soha nem volt egy koccanása sem. Az út jeges volt, néha megcsúsztunk, de mindig uralma alatt tudta tartani a járművet. Emlékszem, hogy lelkesen arról mesélt, hogy lefoglalt egy utazást Mallorcára, és hogy mennyire izgatott amiatt, hogy anya mit fog szólni hozzá. A szüleim több mint húsz év elteltével is úgy szerették egymást, mint az első napon, és annyira lenyűgöztek azok a pillantások, amiket egymásra vetettek, hogy egész nap el tudtam volna nézni őket. Én tizenöt évesen álltam a szüleim elé azzal a hírrel, hogy meleg vagyok, amit meglepetésemre egyáltalán nem fogadtak olyan tragikusan, ahogy vártam. Ettől függetlenül nem igazán volt normális kapcsolatom, pedig vágytam rá. Egy-két hónapnál tovább nem bírtam ki egy srác mellett sem, mindegyikből hiányzott valami.

Amikor megismertem azt a fiút az egyetemen, úgy éreztem, vele minden más lenne. Valószínűleg ezzel csak magamat ámítottam, hiszen nem lehettem szerelmes egy olyan emberbe, akit nem is ismertem. Oké, megfogott a kinézete, meg az, hogy velem ellentétben pontosan tudja, mit akar csinálni, és mindent megtesz azért, hogy jól végezze a dolgát. De nem tudtam, hogy ha valójában ismerném, akkor is odalennék-e érte. Mert mi van akkor, ha neki három kutyája van, amíg én inkább a macskákat preferálom? Vagy ha ki akarnánk kapcsolódni én a tengerpartot választanám lazításképpen, de lehet, hogy ő inkább a hegyekbe vágyna. Vagy ő az akció dús thrillereket kedveli, amiktől én a falra mászok, viszont ő meg a romantikus-vígjátékoktól akadna ki, amik az én ízlésemnek megfelelőek.

Ezeken a kérdéseken rágódtam, és közben apa elragadtatott mosolyát csodáltam a visszapillantó tükörben, amikor a legrosszabb rémálmom megelevenedett. Egy hatalmas csattanás, aztán se kép, se hang… Visszagondolva még ma sem tudom felidézni, hogy mi okozta az ütközést. Tényleg nem láttam semmit, olyan volt, mint amikor a filmekben hirtelen jelenetet váltanak egy éles vágással. Utána már csak arra emlékszem, hogy a hideg földön fekszem, leírhatatlan fájdalom hatol a csontjaimba, és Ő próbál meg visszahozni az életbe. Annyira ki voltam ütve, hogy percekre kiesett a baleset ténye a fejemből, és csak az én hősömre koncentráltam. Mire a mentők kiértek, ő felszívódott, így rajtam kívül senki sem látta, de természetesen lehurrogtak, amikor azt motyogtam, hogy egy angyal mentett meg. Azt mondták, ha az a fiú nem húzott volna ki a kocsi roncsai alól, én is meghaltam volna. Akkor még nem értettem, mit jelent az, hogy én is… Miután a kórházban stabilizálódott az állapotom, a bátyám közölte velem a borzalmas hírt, amitől napokra sokkot kaptam. Már azt hitték, nem fogok többé megszólalni, és tisztában voltam vele, hogy ezzel a viselkedéssel anyának még nagyobb fájdalmat okozok, de nem tudtam tenni ellene. Magamat hibáztattam mindenért, hiszen ha apa aznap nem vitt volna el, még ma is élne. Eszembe jutottak a fiú szavai, aki azt ismételgette, hogy bocsássak meg neki. Ő arra tette fel az életét, hogy más emberekét megmentse, és mivel apán már nem tudott segíteni, ő is magát hibáztatta.

Többet az egyetem közelébe se mentem, hiszen ott történt a baleset, mondjuk ettől függetlenül is otthagytam volna előbb-utóbb. Hónapokig nem dugtam ki az orrom a szobám rejtekéből, és még jobban a megmentőm megszállottjává váltam. Rajzokat készítettem róla, pedig sosem voltam jó a művészet ezen részén, pont ezért nem voltam megelégedve egyik darabbal sem. Mindig angyalszárnyakkal a hátán ábrázoltam őt, mert szilárd meggyőződésem volt, hogy csak azért tévedt a földre, hogy rajtam segítsen. Amint befejeztem egy művet, összegyűrtem, és a lapok szerteszét végezték a szobámban. Egy idő után bokáig gázoltam a papír tengerben, de ahhoz sem volt erőm, hogy kivigyem őket a kukába. Fél év elteltével a testvérem megelégelte, amit műveltem, és egy két órán át tartó fejmosást követően kijelentette, hogy szerzett nekem munkát, és ha nem megyek el, akkor ki fogja tenni a szűrömet a házból. Gyűlöltem őt, ahogy mindenkit magamat is beleértve, de tovább kellett lépnem, ha nem akartam, hogy anya is apa után menjen. És jól tettem, hogy aznap nulla életkedvvel, és kimondhatatlanul nagy halálvággyal megjelentem a cégnél, mert az első, akivel megismerkedtem, Jongdae volt. A munka jó hatással volt rám, a segítségével könnyebben másztam ki a depresszió vájta gödörből. De leginkább Jongdae pozitív kisugárzása jelentett számomra gyógyírt. Nem lehetett nem kedvelni őt, mert meg sem kellett szólalnia, olyan aura lengte körül, amitől jobban éreztem magam. Rengeteget segített, amíg beletanultam a dolgokba, és arra lettem figyelmes, hogy gyakran játszom el, hogy nem értek valamit, csak hogy tovább lehessen mellettem, és hosszasan merülhessek el kellemes hangjában. Finom borzongás futott végig a testemen, amikor a kezemre simítva irányította az egeret, és néha percekig bámultam őt a monitor felett. A mosolya, optimista személyisége, a dolgokhoz való viszonyulása egy új élet ígéretével kecsegtetett. Én nem mondtam sokat magamról, az ő szája viszont be sem állt, amit nem bántam. Szerettem hallgatni őt, és örültem annak, hogy nem faggatózik. Más a helyében már a második napon feladta volna a harcot, és jobb társaság után nézett volna, de ő kitartó volt, ennek köszönhetően nagyon lassan olvadni kezdett a szívemet birtokló jégpáncél. Egyre kevesebbszer gondoltam a megmentőmre, bár sajnos az álmaimból a mai napig nem voltam képes száműzni.

Egyik nap estig maradtam bent, mert a főnök egy csomó plusz munkát sózott a nyakamba. Jongdae valamikor fél öt körül lelépett, nem is értettem, minek jött vissza nyolc tájban.

– Te még mindig itt vagy? – kérdezte meghökkenve, és ledobta magát a szemben lévő székre.

– Ja, határidős meló. Ráadásul az apád nem is fizet a túlórákért – tettem hozzá keserűen. Jongdae szemében furcsa fény csillogott, és némi hallgatás után szavakba öntötte gondolatait.

– Mit szólnál, ha elhívnálak egy randira? Remélem, azzal kárpótolhatlak.

– De legalább még fél órám van hátra, és ennek holnapra meg kell lennie.

– Reggel majd korábban bejövök, és megcsinálom én helyetted, csak mondj igent.

Vacsora, koktélok, halk zene, felszabadult nevetés, és Jongdae ágya… Biztos vagyok benne, hogy más nem lett volna képes ennyi idő alatt lerombolni a falaimat, de ő megmagyarázhatatlan erővel bírt rám. Mintha az este elején meglengette volna a varázspálcáját, aminek eredményeként egy életre a bűvkörébe kerültem volna. Reggel persze nem ment be korábban a céghez, amiért az apja jól lecseszett, és én már arra vártam, mikor fog kirúgni, de nem tette meg. A tempónkból eléggé visszavett, hogy fél óránként estünk egymásnak az iroda kellős közepén, de a csókcsatáink után új erővel felvértezve vetettük bele magunkat a tennivalókba. Egyszer ránk nyitott az egyik kollégánk, amitől halálra rémültünk, mert azt hittük, a főnök kapott minket rajta. Jongdae egy köteg pénzt nyomott a fickó kezébe, aki hallgatott, de idővel az apja valahonnan tudomást szerzett a kapcsolatunkról. Ismét nem rúgott ki, és különösképpen azt sem bánta, hogy a fia egy másik férfival osztja meg a tőle kapott lakást, de külön irodába helyezett minket, mert azt nem tűrte volna, ha a munka rovására ment volna a románcunk. Jongdae azért megtalálta a kiskapukat, és néha átszökött hozzám, de megpróbáltuk kibírni a műszakunk lejártát, és otthon folytatni.

Majdnem négy évet töltöttem a cégnél, és igazából szerettem ott lenni, bár nem a meló, hanem leginkább Jongdae miatt, de úgy éreztem, változásra van szükségem. Nem párkapcsolati téren, mert ott mindenben passzoltunk egymáshoz, és imádtam vele lenni, de valami olyanba akartam belevágni, amit szívből csinálhatok. Jóval kevesebb pénzt fogok kapni, mint Jongdae apjától, de remélhetőleg érdekesebb lesz a napi tevékenység.

@funkychen: Már most nagyon hiányzol. Mi lesz velem estig? Megetted a pirítóst?

@baconee: Te is hiányzol, sietni fogok! Megettem, és nagyon finom volt, mint mindig.

Visszacsúsztatom a telefont a zsebembe, mielőtt a kórházba lépnék. Amint megérzem azt a jellegzetes fertőtlenítő szagot, és szemem elé tárulnak a fehérre meszelt falak, fordulnék vissza, hogy minél messzebb kerülhessek ettől a helytől. Mégis mi ütött belém, amikor jó ötletnek tartottam, hogy egy kórházban fogok dolgozni? Az emlékek rögtön megrohamoznak, nem bírok szabadulni tőlük, a földhöz szegeznek. Apa meghalt, és én rettenetes sérülésekkel töltöttem egy csomó időt ezen a helyen. Vagyis nem pontosan ebben a kórházban lábadoztam, de ez a tény kicsit sem segít rajtam. Mély lélegzeteket veszek, hátha az lecsillapítja a szívem dübörgését, és elmulasztja a rám törő szédülést meg a fojtogató hányingert. Nem tudom megcsinálni… Nem… tudom… megcsinálni… Basszus, ha így folytatom, páciensként fogok itt kikötni, úgyhogy sürgősen lépnem kell. Vagy összeszedem magam, és megcélzom a liftet, vagy hátraarcot vágok, és felveszem a nyúlcipőt. Nem tehetek róla, egy beszari, gyáva alak vagyok, úgyhogy az utóbbi lehetőség sokkal jobban vonz, így a kijárat felé indulok.

– Te vagy az új srác? Akkor jó lenne, ha összekapnád magad, mert Kim doki utálja, ha valaki miatt hátráltatva van a munkában. Elvileg két órát kéne itt lenned, de mivel húsz percet késtél, kevesebb időd lesz. Pontban 10:55-kor hagyd el a kórtermet, mert Kim doki 11-re megy megvizsgálni a kölyköket, és nem lesz boldog, ha ott talál. – Szóval nemcsak gyáva vagyok, hanem lassú is, fasza! Most hazudjam azt, hogy nem én vagyok az új srác? Felvillannak előttem a gyerekek képei, akik úgy várnak rám, mint a tini lányok Justin Bieberre – legalábbis azok, akiknek nincs zenei ízlésük –, és erőt veszek magamon.

– Hol tudok átöltözni? – kérdezem elfúló hangon, de amikor felpillantok, észreveszem, hogy a fontoskodó fiú már köddé is vált. Remek, akkor nem maradt más, mint a férfimosdó. Amilyen hülye vagyok, természetesen a nőibe nyitok be, de ez már csak akkor tudatosul bennem, amikor a hátsó fülkéből kitipeg egy lány, aki úgy néz rám, mint egy ufóra. Valljuk be, nem áll messze az igazságtól. Nem elég, hogy egy férfi pofátlankodott be a női mosdóba, még bohócnak is van öltözve. Lehetnék ennél szánalmasabb? Egyértelmű, hogy nem!

– Ez az új divat? – vigyorog rám szélesen, és csak azért nem küldöm el különféle éghajlatokra, mert a gyengébbik nemet képviseli. Megszégyenülve trappolok ki a folyosóra, és másban már nem tudok reménykedni, minthogy legalább a gyerekek értékelni fogják a külsőm.

Két hete akadtam az interneten egy felhívásra, miszerint bohóc doktort keresnek. Felrémlett előttem, hogy mennyire szerettem, amikor apa öltözött be bohócnak, ráadásul itt beteg gyerekekről van szó, akiknek abból áll a napjuk, hogy a nagy részét unatkozva, a négy falat bámulva töltik. Azt olvastam, hogy a nevetés terápia többet segít, mint a gyógyszerek. Persze nem lehet kiváltani vele az orvosi kezelést, de mindenképp szebbé lehet varázsolni a kicsik bent létét. Lassan kirajzolódott előttem, hogy ez az, amit csinálnom kell. Nincs szükség hozzá képzettségre, ugyanakkor mégsem egy alantas meló, hiszen jó célt szolgál. Továbbá nem kell az egész napomat gép előtt ülve töltenem, és amúgy is szeretem a gyerekeket. Boldoggá akarom őket tenni, még ha csak arra a tűnő időre is, amíg itt vagyok. A cirkuszi bohócokat továbbra sem kedvelem, mert annak nem látom sok értelmét, hogy hülyét csinálnak magukból, ráadásul nagyközönség előtt. Itt csak én leszek pár gyerkőccel családiasan, és nagyrészt improvizálni fogok.

Belépek a kórterembe, aminek a számát e-mailben kaptam meg, és felkészülök a látványra. Elég erős vagyok én ahhoz, hogy rákos gyerekek szenvedését nézzem úgy végig, hogy közben megállás nélkül poénkodok? Nem valószínű, de mivel először az életemben akarok igazán valamit, nem futamodhatok meg. Szerencsére kezdetnek nem a legsúlyosabb állapotban lévő gyerekekhez osztottak be, úgyhogy fellélegzem, amikor majdnem egészséges arcokkal találom szemben magam. A teremben három kislány és két kisfiú fekszik, akik izgatottan ülnek fel az ágyukban, amikor megpillantanak. Végigmérnek, elmosolyodnak, belőlem pedig egy-kettőre kiszáll a kétség utolsó szikrája is. Itt kell lennem… velük…

– Az én nevem Baek bohóc, hát titeket hogy hívnak? – Az elváltoztatott hangom furcsán cseng, talán mégsem ártott volna néhány próba otthon a tükör előtt, de most már mindegy.

– Engem Minának hívnak, és azért vagyok itt, mert a szívem ritmusa zavaros. De Kim doki meg fog gyógyítani, mert ő a legjobb! – Már megint ez a név… Komolyan, kezdek kíváncsi lenni! Nem tudom elképzelni, hogy milyen lehet, mert az a srác, aki először szóba hozta, úgy festette le, mint egy korosodó pacákot, aki az élő fába is beleköt, ennek a kislánynak viszont ragyognak a szemei, mikor róla beszél. Mindegy, most nem ez a lényeg!

A többiek is bemutatkoznak, rávilágítva arra a tényre, hogy a szívükkel van valami probléma, ha már voltam olyan idióta, hogy nem néztem meg, hogy melyik osztályra jöttem. Kellemesen csalódom, mert felkészítettem magam a legrosszabbra, de ezek a gyerekek látszólag kicsattannak az egészségtől, és annyi energiájuk van, hogy nem elégednek meg azzal, ha mesélek nekik, vagy mozdulatlanul kell végignézniük, amíg bohóckodom. Kimásznak az ágyból, és megrohamoznak mondván, hogy ők vérszomjas zombik, akiknek a bohóc a kedvenc eledele. Belemegyek a játékba, és teljesen megfeledkezek az idő múlásáról, vagy arról, hogy néha nem ártana az órára pillantanom. Én is újra gyereknek érzem magam, amikor még semmi gondom nem volt, és amikor még apa élt. Amikor nem motoszkált alattomosan az agyam mélyén a bosszúvágy leküzdhetetlen gondolata. Egyetlen egy titkom van, amit senkinek nem mondtam el: nem nyugszom addig, amíg meg nem találom azt, aki felelős apám haláláért.

A gyerekek becsukott szemmel, eltorzult arccal tapogatóznak előre, és vontatott járással szegődnek a nyomomba. Közben túlvilági hangokat hallatnak, én meg színészeket megszégyenítő alakítást nyújtok, amikor kegyelemért rimánkodok. Az ajtó felé veszem az irányt, mert úgy tűnik, unják a falak közé kényszerített játékot, és engem cseppet sem zavar, ha nevetségessé fogok válni egy rakás orvos előtt. Ha őket ez teszi boldoggá, kergessenek végig a folyosókon, a lépcsőn, ameddig csak a kedvük tartja. Feltépem az ajtót, de mesteri menekülésem meghiúsul, amikor a lábaim összegabalyodnak azok miatt az otromba cipők miatt, amik a bohóc jelmez kellékei. De nincs olyan szerencsém, hogy simán pofára essek, á, miért is lenne? Lendületesen egy éppen befelé tartó testbe ütközök, aki elveszítve az egyensúlyát a földre zuhan engem magával rántva. Édes Istenem! És én még azt gondoltam a mosdós incidens után, hogy annál nem lehet rosszabb!

– Kim dokit is megeszik a zombik! – kiáltja el magát az egyik kisfiú, én pedig konkrétan úgy érzem, mintha megnyílna alattam a padló. Nem elég, hogy nem léptem le időben, még fel is borítottam, és ráestem! Könyörgöm, Minának legyen igaza, miszerint ez az orvos jó fej!

– Leszállna végre rólam? – mordul rám, és minden reményem tovaszáll a hangjából sugárzó ellenszenv hallatán. Feltápászkodom, és a kezemet nyújtom felé, talán azzal szerzek egy-két jó pontot, ha felsegítem. Eddig csak a mellkasát láttam, de amikor feljebb emelem a tekintetem, megfagy a vér az ereimben.

Tehát mégsem angyal volt! Aki elfogadja a kinyújtott kezem, és akit talpra húzok, hogy immár álló helyzetben szórjon rám villámokat a szemével, az a fiú, akiért úgy odavoltam az egyetemen, aki megmentette az életemet a baleset napján… Ő biztos nem ismer meg ebben a hacukában, hiszen a fejemen piros paróka díszeleg, az arcomat kifestettem, azt a hülye bohócorrot meg inkább meg sem említem. De nem is baj, hogy nem tudja, ki vagyok, egy ilyen belépő után. Végignézem, ahogy összeszedegeti a szanaszéjjel gurult eszközeit, és mire észbe kapok, hogy nem ártana segíteni, már végez. Nem tehetek arról, hogy nem bírom levenni róla a szemem. A suli idején szőkére volt festve a haja, és szikrázóan kék kontaktlencsét viselt, amitől még dögösebbnek, és legfőképpen elérhetetlennek tűnt. Most azonban szeme valódi színével és gesztenyebarna hajával sokkal inkább emlékeztet egy halandó emberre. Egy nagyon jóképű és ellenállhatatlan halandó emberre, amit az orvosi köpeny csak fokoz. Na jó… Be kéne mutatkoznom, nem? Hmmm, talán jobb lenne máskor, mert azzal még több gyufát húznék ki a skatulyából, ha most megszólalnék.

– Megtenné, hogy magamra hagy a pácienseimmel? – Hú, de komoly… És fagyos… Ha lenne itt egy hőmérő, bebizonyíthatná, hogy legalább három fokot esett a hőmérséklet, mióta belépett a kórterembe. És hogy hívhatja ezeket a cukiságokat ilyen hivatalosan páciensnek? Ezenkívül a cégnél mindenkivel tegeződtünk, pedig piacvezető vállalatról van ám szó, mégsem játszottuk meg az agyunkat ezzel a magázósdi szarsággal. Lenéz, ugye? Azért, mert ő egy egyetemet végzett, diplomás szuperdoki, semmibe vesz egy bohócot! Ezen csak én akadok ki, ugye? Tök természetes, hogy egy ilyen művelt és isteni pasi nem foglalkozik a magam fajtával. És mégis miért érdekel, hogy foglalkozik-e velem vagy sem? Lehet, hogy jól néz ki, és topon van a munka terén, de a modorán még lenne mit csiszolni. Szegény gyerekek is szoborrá dermedtek a fagyos pillantásaitól, mióta megzavart minket. De miért bámulom még mindig, amikor sokkal jobb lenne a friss levegőt szívni a borzalmas parfümje helyett? Érzem, hogy megrezzen a telefonom, és biztos vagyok benne, hogy Jongdae érdeklődik a hogylétem felöl. Mert ő egy kedves, odaadó, felszabadult ember, nem úgy, mint egyesek.

– Nyugi doki, már itt sem vagyok!