A világítótorony

 

MUSIC CHALLENGE - L.L. Junior: Hazug világ

Én lennék a támasz,

Minden fájó kérdésedre válasz,

Ha elvesznél az éjben,

Leszek én az a fény

A világítótorony tetején,

Hogy haza találj…

 

 

 

 

– El sem hiszem, szerelmem, hogy ez a nap is elérkezett! – Egész éjjel alig aludtam a leküzdhetetlen izgalomtól. Csak hajnaltájt bóbiskoltam el kicsit, aztán fejvesztve pattantam ki az ágyból, mert azt hittem, már dél van, és el fogok késni a saját esküvőmről. – Képzeld, szörnyű rémálmom volt! Ott álltam az oltárnál, mögöttem a tanúk, előttem mindenki, aki számít, te viszont sehol nem voltál.

Még a gondolatba is beleborzongok, hogy lehet ilyen retteneteset álmodni ezen a csodás reggelen. Rád nézek, azt várom, hogy elnevesd magad ezt a képtelenséget hallva, de komoly tekinteted valami szokatlanról árulkodik. Elhessegetem a hirtelen támadt rossz érzést. Nyilván te is ideges vagy, azon szorongsz, minden tökéletes lesz-e, olyan, amilyennek már húsz évvel ezelőtt megálmodtad, amikor a Barbie babád századszor is hozzáment Kenhez. Közelebb lépek, két kezem közé fogom az arcod, hogy leheletfinom csókot hinthessek a homlokodra. Magamhoz húzlak, belélegzem a mindig belőled áradó vanília illatot, és végigsimítok enyhén hullámos hajadon. Csendesen hozzám bújsz, nem tudom, mi járhat most a fejedben, de én annyi mindent szeretnék mondani neked, ami szavakkal talán ki sem fejezhető. Túl sok érzelem kavarog bennem: hála, amiért kissé fura mivoltom ellenére belém szerettél, öröm, boldogság, melyekről pár éve azt véltem, nekem sosem fognak megadatni. Hihetetlen, hogy mostantól minden egyes reggelen az én ablakomon besütő napsugarak fognak téged cirógatni, hogy éjjelente hallhatom azt a sok csacskaságot, amiket álmodban szoktál összehordani.

– Egy pillanat! – kiáltom kissé rémülten, amint elengedlek, hogy a nappaliba futhassak ellenőrizni valamit. Megkönnyebbülve konstatálom, hogy a pendrive, amin a közös képeink vannak, ott van a helyén, ahova tegnap este raktam. Izzadó tenyeremet a nadrágomba törlöm, ki ne csússzon remegő ujjaim közül az aprócska tárgy. Gondolatban felidézem, hogy következnek egymás után a fotók, és hogy milyen szöveget tervezek mondani, amikor megjelennek a képernyőn. Éjszaka kényszeresen ezeket ismételgettem magamban. Igazából már napok óta ezeket vésem az eszembe, de még így is előfordulhat, hogy idegességemben összeakad majd a nyelvem, elkezdek dadogni vagy szimplán lefagyok, mert nem ugrik be egy szó, és képtelen leszek mással helyettesíteni. Azt akarom, hogy minden tökéletes legyen! A családom tudja, milyen kelekótya vagyok, de téged nem szeretnélek kellemetlen helyzetbe hozni a rokonaid előtt. Arra vágyom, hogy büszkén mondd: „Ez az én vőlegényem!”

Zsebemben az adathordozóval visszasietek a szobánkba. Te ugyanott állsz, ahol két perce hagytalak, mereven egy nem létező foltot fixírozva a padlón. Nem értem, miért nem kezdtél el készülődni, hiszen már csak három és fél óra választ el minket az egybekeléstől. Addig végezned kell a fodrásznál, kozmetikusnál, illetve fel kéne venned a menyasszonyi ruhádat, amiben már alig várom, hogy lássalak. Biztosan szebb leszel még a mesebeli hercegnőknél is, bár ha egy szál farmerben jönnél hozzám, engem az sem zavarna. Lehet, hogy meggondoltad magad? Nem akarsz csúcs frizurát, szuper sminket, hogy azt hirdethesd, nem ezek a legfontosabb dolgok egy esküvőn?

– Erik… – Nagy levegőt veszel… Nagyobbat az indokoltnál. Lassan emeled fel a tekintetedet a földről, de aztán határozottan fordulsz felém. Könnyek csillognak a szemedben, melyeket az öröm is szülhetett volna, ha nem uralná ekkora bánat a vonásaidat. Megijedek. Először kúszik félelem a bőröm alá, mióta együtt vagyunk. Melletted kezdetektől fogva biztonságban éreztem magam. Mások társaságában feszengtem, azon aggódtam, ki fognak nevetni, kivéve persze néhány havert, de te voltál az egyetlen nő, akihez közeledni mertem, akinek az oldalán egészen normálisnak tűntem. – Erik, én elmegyek…

– Igen, tudom, a fodrászhoz, meg a sminkeshez. Aztán a barátnőid rád segítik a gyönyörű ruhádat, és végül találkozunk a te… te… templomban… – Jaj ne! Nem térhet vissza pont ma a dadogásom! Kiskorom óta beszédhibával küzdöttem, de amióta veled vagyok, még az is elmúlt. Mintha egy tündér lennél, aki a puszta jelenlétével meggyógyított. Miért jött rám megint ez a szar? Nem hagyhatlak szégyenben az esküvőnk napján! A fenébe már, ezt jól elcsesztem! Feliratokat kellett volna gyártanom a képek mellé, és akkor nem kéne beszélnem, mert a sorok elmondanának mindent helyettem. Miért nem jutott ez korábban eszembe?

– Erik, nem akarlak megbántani, de… te és én ma nem fogunk összeházasodni…

– Nem? Közbejött valami halaszthatatlan? Oké, nekem jó a holnap is, vagy egy hónap múlva! Szó… szó… szólok a vendégeknek! – Nem elég, hogy dadogok, de kontrollálhatatlanul kiabálok is. Hallom, hogy túl hangosan és kétségbeesetten beszélek, mégsem tudom irányítani a hangomat. Idegesen megrángatom a hajam, hátha az lenyugtat egy kicsit, de ahogy felfedezem a pillantásodban bujkáló szánalmat, képtelen vagyok többé uralkodni magamon. Ujjaim folyamatosan a fürtjeimet tépkedik, és hiába tudom, hogy abba kéne hagynom, a kezem nem engedelmeskedik nekem.

– Szerelmes lettem, érted? Beleszerettem egy másik fiúba… Annyira sajnálom…

– Sajnálod? És mióta tart? – A francba a rohadt kezeimmel! Kényszerítem őket, hogy a zsebemben maradjanak, hogy ne láss engem ilyen állapotban, de ahhoz az kell, hogy magamban folyamatosan azt mantrázzam: meg ne moccanjatok, meg ne moccanjatok!

– Két hónapja ismertem meg…

– Te… tessék? K… K… két hónap miatt felrúgnál egy több éves kapcsolatot? – Meg ne moccanjatok! Nem tudom, jobb lenne-e, ha azt mondtad volna, két éve csalsz meg, de mit adhatott ő neked ilyen kevés idő alatt, amit nekem nem sikerült? A tenyeremen hordoztalak, nem veszekedtünk, közös hobbijaink voltak… – Az a bajod, hogy fura vagyok, igaz?

– Nem! Én csak beleszerettem, és kész. Erre nincsen magyarázat. Vannak szerelmek, amik nem tartanak örökké…

– Ez nem igaz! A szerelem örökké tart, ha mindkét fél akarja. És miben jobb ő nálam? Figyelj, én megváltozom! Elmegyek terapeutához, kezeltetem magam, bármire hajlandó vagyok, csakhogy mellettem maradj! – Remek, sikerült dadogás nélkül kinyögnöm pár értelmes mondatot, viszont elkezdtem tikkelni. A fejem akaratlanul rándul balra néhány másodpercenként, és ilyen idegállapotban még a mantra sem segít.

– Fejezd be, kérlek! Fogadd el, hogy ez nem fog működni.

– És ezt miért most kellett rám zúdítanod? Miért nem egy hónapja, vagy legalább tegnap? Az emberek többsége így is rossz véleménnyel van rólam… Belegondoltál, mit fogok átélni nemsokára? – Elképzelek egy rózsaszín virágokkal borított fát, és arra koncentrálok, hogy csak azt nézzem, így úrrá tudok lenni a fejem mozgásán, most azonban a lábam kezd topogni, úgyhogy ezek szerint valamely testrészem mindig cserbenhagy, akárhogy is próbálkozom.

– Azt reméltem, hogy melletted tudok maradni… Hidd el, nem akartalak megbántani…

– Szóval van még egy cseppnyi remény? – derül fel az arcom hirtelen. Miközben mélyet lélegzem, elhatározom, hogy stratégiát váltok. Elég volt a rakás szerencsétlenségből, akit persze, hogy minden nő elhagyna, elő kell hoznom magamból azt az énem, akibe anno beleszerettél. Magabiztosan megölellek, olyan szorosan, hogy gondolkozni se legyen erőd. A szavak nem vittek előre, ezért cselekedetekkel kell bebizonyítanom, mennyire fontos vagy nekem. Oké, jött egy fellángolás az életedben, tetszett az új, az ismeretlen, de most már itt az ideje, hogy azzal legyél, aki mindent megtenne érted.

Megcsókollak. Nem tudom, mi lenne a célravezető, ezért gyengéden kezdem, aztán beleadom az összes bennem rejlő szenvedélyt. Abban reménykedem, te is látod magad előtt azt a mesés vízesést, ahol igent mondtál. Hogy te is hallod a közös dalunk melódiáit, melyek akárhányszor felcsendültek, torkunk szakadtából énekeltünk, még nyilvános helyen is, és nem érdekelt, hogy úgy megbámultak minket, mintha bolondok lennénk. Hogy te is érzed a gőzölgő forró csoki illatát, amit egy bögréből ittunk, hogy kevesebbet kelljen mosogatni. Nem fogok szóban könyörögni, tettekkel bizonyítom be, hogy neked ugyanannyira szükséged van rám, mint nekem rád. A szívem erőteljesen dörömböl a mellkasomban; ezt a vallomást meg kell értened. Úgy csókollak, mint először, és ahogy utoljára akarlak, mielőtt végleg lehunynám a szemem. Úgy csókollak, hogy meghalld a jövőbeni gyerekeink elragadó kacaját, lásd a kis nyaralót a Velencei-tónál, ahol az augusztusainkat fogjuk tölteni. Úgy csókollak, hogy elfeledd azt a másikat, hogy felemelkedjen az a rózsaszín köd, melyet ő eresztett rád, mint egy rossz varázslatot.

– Istenem… – suttogod könnybe lábadt szemekkel. Nem szoktam imádkozni. Ha van Isten, az sokkal rosszabb, mintha nem létezne, mivel szó nélkül és büntetlenül hagyja, hogy egyesek a pokolba taszítsanak másokat. Most mégis némán azért fohászkodom, hogy ne hagyj el. Fel akarok ébredni ebből a rémálomból, mert nem bírok magam előtt látni egy olyan életet, aminek te nem vagy a része. – Fogalmam sincs, mi ütött belém… Igazad van… Két hónap az semmi! Az a srác azt sem tudja, hogy csak és kizárólag pisztáciás forró csokit vagyok hajlandó inni. Nincs közös  dalunk, tulajdonképpen egy olyan téma sincs, amiben egyezne a véleményünk. Elvakított a nagymenő viselkedésével, meg azzal, hogy iszonyat jól dobol, de ennyi. Jesszusom, majdnem eldobtam magamtól az együtt felépített dolgainkat egy ostoba ábránd miatt. Majdnem a karjaiba rohantam, hogy szöktessen meg, mint egy idióta tinifilmben. Majdnem egy múlandó álmot választottam a valódi élet csodája helyett. Bocsáss meg nekem, kérlek! Bár az az igazság, hogy nem érdemlem meg. Akkor cselekednél helyesen, ha elküldenél a fenébe…

Beléd fojtom a szót egy újabb csókkal. Lehet, hogy tízből tizenegyen nekem ítélnék a világ legszánalmasabb vőlegénye díjat, de ez perpillanat baromira nem érdekel. Bele se merek gondolni, mi lenne velem, ha nem így döntöttél volna. Felkaplak, mámorosan körbe-körbe forgatlak, te pedig olyan vadul nevetsz, hogy még az én testem is belerázkódik. Nem törődve a fodrásszal, sminkessel csókolózunk, amíg az ajkaink el nem zsibbadnak. Imádom, ahogy a mosolyod messzire űzi a fejem felett gyülekező sötét fellegeket. Nem hazudok, a vallomásod mindig is apró, eltávolíthatatlan tüskeként fogja szúrni a szívemet, de megtanulok vele együtt élni, és talán napról napra egyre kevésbé fogom érezni a jelenlétét.

– Menjünk, és házasodjunk össze! – húzódik mosolyra a szád az enyém alatt. Nehezemre esik elengedni téged. Éppen most kaptalak vissza, és máris szét kell válnunk. De vigasztal a tudat, hogy ez nem búcsú, csupán teszünk néhány lépést egymás nélkül, hogy közelebb kerüljünk a közös életünk elkezdéséhez. Jól vagyok. Mit jól, csodásan. Kitapintom a zsebemben nyugvó pendrive-ot, és most először nem görcsölök azon, hogy a szóról szóra bemagolt szöveget kívülről fújjam. Azt fogom mondani, ami éppen akkor, ott megfogalmazódik bennem, az újonnan jött érzéseimet fogom feltárni előtted, mert akármilyen különösen is hangzik, jobban szeretlek, mint valaha.

 

***

 

 

 

 

– Bakker! Már csak az hiányzik, hogy boldogan éltek, míg meg nem haltak… Mi a fene ez a befejezés? Az eredeti kéziratnak nem így lett vége – néz rám szemrehányóan Zorka, miután a vállam felett beleolvasott a nagy remekműbe. Hát igen, az eredeti kézirat a cudar valóságot tükrözte, miszerint az a nő, akiért az életemet is odaadtam volna, ellökött magától a csók után, amibe minden iránta táplált érzésemet beleadtam, és vissza se nézve kisétált a közös lakásunk ajtaján, én meg a padlóra rogyva zokogtam magzatpózban, amíg a velem szemben ülő lány össze nem kapart.

– A kiadónak nem tetszett, hogy nem happy enddel zárul a történet. Kovács azt mondta, senki sem kíváncsi egy lúzer pasira meg egy csalfa nőre. Szerinte egyszerűen nem tehetem meg azt az olvasókkal, hogy több száz oldalon keresztül együtt lélegeznek, együtt élnek a főhősökkel, aztán boldogság helyett tragédia várja őket. Ez olyan, mintha ők szívnának, és az emberek eleget szívnak a valóságban, legalább a regényekben hadd tapasztalják meg az örök szerelem varázsát – hadarom el egy szuszra, amit a főnökömtől hallottam. Zorka úgy bámul rám, mint egy agymosottra, de az a helyzet, hogy ha ellenkeznék a feletteseim gondolatmenetével, nem adnák ki a könyvemet, pedig csak az írás maradt meg nekem. Nem akarom a munkámat is elveszíteni, ezért muszáj behódolnom, ráadásul valahol egyet is értek ezekkel a nézetekkel. Tudom, hogy a követőim csalódnának, ha az én igazi történetemet osztanám meg velük.

– Csak el ne hányjam magam szerkesztés közben! – morog Zorka a fejét csóválva. – Semmi kedvem arról olvasgatni, hogy megy mennybe az a ribanc, aki összetörte a szíved.

– Hé, nyugi már! Hiszen ez csak egy regény – legyintek lazán, holott mindketten tudjuk, hogy cseppet sem erről van szó. Ez a könyv egyfajta terápiának indult. Nem tudtam magam túltenni azon, amit Roxi velem művelt, ezért belefogtam az egyetlen dologba, ami vigaszt nyújthatott. Megszállottként írtam le szerelmünk először szép, majd jól elcseszett részeit. Kezdetben nagyon fájt az emlékezés, és legfőképp a meghitt jeleneteknél, mert tisztában voltam azzal, hogy ezeket már sosem élhetem át. A regény előrehaladtával azonban megtanultam elengedni a múltat, elhatároztam, hogy a régi érzéseimet bezárom a lapok közé, és amint a végére érek, felszabadítom a szívem az ostoba fogságból, ami még mindig a volt menyasszonyomhoz köt. De amiatt, hogy a főnök más befejezést követelt, az a hülye ketyegőm nem megfelelően reagált. Szó szerint dühös voltam a főszereplőnőmre, amiért ő helyesen cselekedett. És még jobban utáltam magamat, mivel én nem tudtam elérni, hogy Roxi engem válasszon, ellentétben a főhősömmel. Mostanra elértem arra a pontra, hogy nem csak az életemet, de az irományomat is ki nem állhatom.

– Ismerlek. Most azon bánkódsz, hogy a ti sztoritok miért nem úgy végződött, ahogy ezekben a sorokban. – Legszívesebben elsüllyednék Zorka szánakozó pillantását látva. Igazából már három éve így néz rám, amiből kezd elegem lenni. Ugyanakkor tudom, hogy nem tehet róla, hiszen én viselkedem sajnálatra méltó módon. Az exem három évvel ezelőtt hagyott faképnél az esküvőnk napján, de én ennyi idő múltán sem vagyok képes továbblépni. Melyik férfi csinál ilyet? A legtöbben pár hónap után összeszedtek volna valami jó kis bigét egy éjszakára, néhányan már egy újabb komoly kapcsolatban élnének, vagy egyéjszakás bigéket szednének fel az újabb komoly kapcsolatuk mellett. És itt vagyok én, mint egy bolond hűséges kutya, aki még az után is szereti a gazdáját, hogy jókorát rúgott belé. Aki farok csóválva arra vár, hogy az imádott személy legalább egy megveszekedett lerágott csontot dobjon neki, mert őt még az is boldoggá tenné.

– Tegnap megnéztem az Instáját… – motyogom lehajtott fejjel. Nem merek a szemébe nézni. Nem bírnék el több lefitymáló tekintetet, holott teljesen jogosan kapnám. – Egy hete megszületett a lányuk…

– És akkor mi van? Ez az élet rendje. Azok ketten szeretik egymást, összeházasodtak, és két embernek, akik szerelmesek meg házasok, előbb-utóbb gyerekük születik. Az sokkal gázabb, hogy te még mindig azt nézed, mi történik vele. Tényleg ennyire mazochista vagy? Ráadásul jössz nekem egy tízessel! Megegyeztünk, hogy akárhányszor rámész az oldalára, csengeted nekem a lóvét. – Óvatosan rá pislogok, és az a látvány fogad, amire számítottam. Indulatosan gesztikulál, a tincsei repkednek feje mozgásától, arca kellően kipirult, száját makacs vonallá préseli, sőt még a ráncok is ott virítanak a homlokán, melyek csak akkor jelennek meg, ha nagyon ki van akadva. A kezemet alig érezhetően az övére helyezem, amitől bennem is alább hagy a feszültség. Zorka mindig meg tud nyugtatni, még akkor is, ha közben leordítja a hajamat.

– Egy marha vagyok, vágd nyugodtan a képembe! De fura módon ez a gyerek hozta el számomra a lezárást. – Itt pontot is teszek a mondat végére. Nem árulom el, hogy három éven át abban reménykedtem, Roxi egy reggelen ráébred arra, mekkora hibát követett el; összepakolja az összes cuccát, és bocsánatért esedezve hozzám rohan. Amekkora balfék vagyok, természetesen rögtön visszafogadtam volna, feledve mindazt a szarságot, amit nekem okozott. Egy képzeletbeli radírral megsemmisítettem volna a hazugságait, eltöröltem volna azt a hamis képet, amit anno létrehozott… Amikor megláttam a rózsaszín takaróba bugyolált hajas babát, először arra gondoltam, hogy az én lányomnak kéne lennie. Át akartam ölelni, érezni az illatát, addig tartani a karomban, amíg minden tagom el nem zsibbad. Megint beszippantott az a fránya fantáziavilág, amiben Roxi velem alapít családod, és kibaszott boldogan élünk, mint a kibaszott könyvemben, de muszáj volt észhez térítenem magam. Párszor a falba fejeltem, összetörtem néhány lényegtelen holmit, bőgtem, ittam, aztán betettem a Love Is Gone-t, azt a dalt, amit legalább egymilliószor meghallgattam nagy csalódásom óta. Ezúttal viszont nem a kispárnáját szorongatva szomorkodtam végig, hanem követtem az egyik kedvenc idézetem tanácsát: táncolni kezdtem arra a zenére, melyre sírni szoktam. Szerencse, hogy senki nem látott, mert tutira diliházba utaltak volna, amiért John Travoltát megszégyenítve roptam a szívfacsaró dallamokra.

– Ez azt jelenti, hogy felhagysz a reménykedéssel, és végre elmész egy randira? – Őszinte törődést hallok kicsengeni Zorka hangjából, de mit is mondhatnék erre? Az egy dolog, hogy eldöntöttem, többé nem vonyítok Roxi után, de továbbra sem érzek magamban elég erőt ahhoz, hogy összejöjjek valakivel. Inkább egy új könyv írásába kezdek, ami el fog térni az eddigiektől stílusában. Búcsút intek a nyálas romantikának, helyette jöhet egy jó véres thriller, amiben sorra fogom lekaszabolni az ártatlannak tűnő szereplőket. Leginkább azokat, akik megcsalják a párjukat, és lelépnek az esküvőjükről mindenféle magyarázat nélkül.

– Nézd, a randizás még túl korai lenne nekem…

– Korai? Három éve siratod azt a… Mások a párjuk halálát kevesebb ideig gyászolják. – Ki kell találnom valami jó szöveget, amivel meggyőzöm őt, különben már ma estére randit szervez nekem. Nem egyszer próbálkozott vele az elmúlt hónapokban. A legjobb barátnője szívesen kávézott volna velem az Oktogonon, az unokatestvére munkatársa kirándulni hívott a Gellért-hegyre, az anyukája barátjának a lánya egyenesen a balatoni nyaralójukba invitált… Mintha én olyan jó fogás lennék, miközben csak egy unalmas, megkeseredett faszi vagyok, aki akár remeteként is leélné az elkövetkezendő életét.

– Tudod, hogy milyen magamnak való fickó lettem. Nem szeretnék most új arcokat megismerni…

– Ahogy fél év múlva meg jövőre sem. Ezért van egy ajánlatom. Gyere el velem randizni! – Zavartan kapom rá a tekintetem. Azt hittem, csak viccel, de elég komoly arckifejezéssel állja csodálkozó pillantásom. Úgy érzem, nem spontán csúszott ki a száján, mintha egy ideje arra készülne, hogy ezzel előrukkoljon. Idétlenül meredek magam elé, fogalmam sincs, hogy kéne reagálnom. Tutira csak sajnálatból akar velem lenni. Nem szeretné, hogy otthon búslakodjak a tévé előtt könyvek meg chipses zacskók társaságában, ezért még arra is hajlandó, hogy egy randi keretein belül viselje el a hülye fejemet. Szörnyű, hogy olyan reménytelen vesztessé váltam, akit szánalom-randira hív a kollégája.

– Zorka, én értékelem az erőfeszítésedet, de szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy nem vagyok jó parti. Nyilván ezért választott az ex csajom mást…

– Az ex csajod azért választott mást, mert egy ordas kurva. Tessék, kimondtam! Veled pedig csupán egy baj van, hogy állandóan erről az ordas kurváról beszélsz. Az esetek tíz százalékában, amikor másról vagy képes eszmét cserélni, baromi jó fej vagy, csak ezt nem hiszed el magadról, mert az az ordas kurva totálisan szétzúzta az önbecsülésedet. És bocsi, hogy három mondaton belül háromszor azt mondtam arra a nőre, hogy ordas kurva, de három éven keresztül vissza kellett fognom magam, és ez most rohadt jól esett!

Gőzöm sincs, mi ütött belém, egyszer csak valami átkattan bennem, és úgy elkezdek nevetni, hogy percekig nem bírom abbahagyni. Folynak a könnyeim, de kivételesen nem a szomorúságtól, köhögök, levegő után kapkodok, de mindez eszméletlenül jó érzés, mert az idejét sem tudom, mikor mulattam így utoljára. Zorka egy darabig úgy mereszti rám tengerzöld szemeit, mintha meghibbantam volna, aztán a világ legédesebb mosolya villan fel az arcán. Basszus, ha belegondolok, gimi óta ismerem, de annyit se tudtam, hogy milyen színű a szeme. Folyton csak egy nő alakja lebegett előttem, hiába beszélgettem, dolgoztam másokkal, még akkor is Roxi kacaját hallottam, az ő vörös hullámait láttam, amikor nem volt mellettem. Hirtelen olyan intenzíven kezdem magamba vésni Zorka vonásait, hogy rá nem jellemző módon zavarva jön, és a monitoron olvasható szöveghez menekül inkább.

– Milyen szép lettél… – suttogom lágyan, amikor abbahagyom a fékezhetetlen nevetőrohamot. Egy elszabadult hajtincset a füle mögé igazítok, amitől ismét elpirul, pedig megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy hosszasan simogassam a gesztenyebarna fürtöket. A gimiben is gyönyörű volt, minden fiú utána vágyakozott, de akkoriban szőkére festette a haját, és tonnányi sminkkel fedte el esetleges hibáit. Ha Amerikában éltünk volna, ő lett volna a suli királynője, a pompomlányok vezetője, aki a legsármosabb fiúval jár, természetesen a focisták csapatkapitányával. És ez hasonlóképpen is történt, csak pompomok meg labdák nélkül. És, hogy ki voltam én ebben a történetben? Az uncsi könyvmoly, fogszabályzóval, szemüveggel, pattanásokkal, és ha mindez nem lenne elég, még beszari habitussal is megáldott az ég.

Az egyetemen lekerült rólam a fogszabályzó, eltűntek a pattanások, a szemüvegemet pedig kifejezetten szexinek tartotta az a lány, akibe első látásra beleszerettem. Olyan volt, mint én: csendes, visszahúzódó, a nagy bulik helyett inkább a könyvtárban való olvasgatást preferálta, nem hordott kihívó ruhákat, de nem is kellett, mert egy garbóban is gyönyörűnek találtam. Azt hittem, olyan szerelem a miénk, amikről írni szoktam, sosem gondoltam volna, hogy megcsalhat, hisz az ártatlan, törékeny virágszálak általában nem basszák át az embert. Ráadásul szinte állandóan együtt voltunk, úgyhogy a mai napig nem tudom, hogyan és hol találkozott azzal a sráccal, akiért végül elhagyott.

– És mi lenne a terved a randinkkal kapcsolatban? – érdeklődöm kissé incselkedve, amivel jól meglepem Zorkát. Nyilván azt feltételezte, sokkal nehezebben fogom beadni a derekam, ha belemegyek egyáltalán, ezért most az alsóajkát rágcsálva töpreng a válaszon. Mekkora seggfej voltam! Róla bezzeg simán el tudtam volna képzelni, hogy félrelép, mert ha valakinek nagy a szája, szeret a társaság középpontjában lenni, mindig kimondja, ami a szívét nyomja, az egyenesen arányos azzal, hogy nem képes összezárva tartani a lábát.

– Elhívlak magamhoz, rendelünk pizzát, megnézünk egy filmet, szóval semmi extra. Viszont ezalatt a macskám végig az öledben lesz, ledorombolja a csillagokat is az égről, és annyira belehabarodsz, hogy soha többé nem akarod elengedni, ami csak úgy történhet meg, ha nálam maradsz. – Ismét felnevetek, és nem parancsolok megálljt a kezemnek, amikor az arcára téved. Egy kósza emlékkép villan az eszembe, az egyetlen alkalom, amikor ő és én beszélgettünk a suliban. Az udvaron bánkódtam egy padon, mire édes frézia illat lengett körül hirtelen. Zorka mellém ült, és azt mondta, hallotta, hogy meghalt a cicám. Kiderült, hogy nem csak én imádom a macsekokat, neki akkor éppen három is volt. Milyen kedvesen közeledett felém aznap, de én később messzire elkerültem, mert a sztereotip gondolkodásom nem hagyta, hogy elhiggyem, egy ilyen szép és nyitott lány barátkozhat egy magamfajtával.

– Te aztán tudod, mivel fogj meg, igaz? Alig várom, hogy jól megdögönyözzem a macskádat. – Miután kimondom az ominózus szavakat, realizálom, hogy kicsit félreérthetően fogalmaztam, ezért megpróbálom fecsegősre fogni a továbbiakat: – Csak egy cicád van? Nekem sajnos nincsen, mert… – …mert Roxi allergiás bármilyen állatnak a szőrére. De ez nem csúszhat ki hangosan a számon, mivel már nekem is elegem van abból, hogy folyton róla beszélek. Miért is nem fogadtam örökbe egy elárvult cicust, miután egyedül maradtam? Talán enyhíthette volna a fájdalmamat. Á, természetesen azért nem, mivel mostanáig azt reméltem, Roxi visszatér hozzám…

– Figyelj, elengedem a  tartozásodat egy csókért cserébe.

– Te… te… tessék? – Ha az volt Zorka célja, hogy elterelje a figyelmemet, mesterien csinálja. Eddig a félreérthető megjegyzésem miatt voltam zavarban, meg azért, hogy már megint eszembe jutott az exem, most meg ettől a témától ver ki a víz. Sikeres író vált belőlem, és ha nem is vagyok egy Brad Pitt, de fényévekkel jobban nézek ki, mint a gimiben, mégis ugyanolyan nyuszi leszek Zorka közelében, mintha még mindig tizenéves lennék. Össze kéne kapnom magam, mielőtt megunja a tökölésem, és keres egy olyan pasit, akit nem kell noszogatni azért, hogy megcsókolja.

– Nézd, ha a te tempód szerint haladnánk, esetleg a negyvenötödik szülinapomon kapnék tőled egy szájra puszit, szóval gondoltam, kicsit átveszem az irányítást. – Mielőtt ellenkezhetnék, közel hajol, olyan közel, hogy az orrunk hegye összeér, a lehelete pedig a bőrömet csiklandozza. Tudom, hogy ünneprontó vagyok, tudom, hogy rajtam kívül minden pasi a falhoz szorítaná, és szó nélkül megadná neki azt, amire vágyik, de nekem muszáj előbb beszélnem. El akarom mondani a félelmeim, és, hogy mennyire különleges a számomra, mert más csajjal még idáig sem jutottam volna el.

– Bocsáss meg a bénaságomért… Úgy szeretném, ha jól éreznéd magad, de közben nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy te egy olyan fiút érdemelnél, akinek egy csomó haverja van, jó a dumája, edzeni jár, focit néz, és rengeteg tapasztalatot szerzett nők terén. Én egyetlen lányt csókoltam meg életem során, ami tök ciki, meg hát simán lehet, hogy azért dobott, mert iszonyat szarul csókolok…

Az egyik percben még hallom a saját magyarázásom, ahogy baromságokat szajkózok, a következőben viszont Zorka apró nyögései töltik be a teret, mikor a számra tapad. Az agyam végre kikapcsol, annyira még én sem vagyok szerencsétlen, hogy ne reagáljon a testem, amint egy elképesztő nő nyelve az enyémmel játszadozik. A kezem automatikusan a blúza alá csusszan, egy pillanat alatt elvesztve az önkontrolt markolok a mellébe, hogy az ujjaim még több csodás hangot csaljanak ki belőle. Az ölembe kapom, hogy úgy szoríthassam magamhoz, ahogy a regényeim szereplői szokták. De ez a csók felülmúlja az összes könyvbélit, felpezsdít, életre kelt, és boldoggá tesz.

– Azta! – lihegi kifulladva, mielőtt édesen a nyakamba kuncogna. – Egy szűzies csókra készültem, aminek a végén elmondunk pár Mi atyánkat, erre letapizol. Ha ezt előre tudom, a szebbik melltartómat veszem fel.

– Te most gúnyolódsz rajtam? Egyébként meg kicsit sem érdekel, milyen melltartót hordasz. – Egy mozdulattal kikapcsolom a fent említett fehérneműt, hogy a tenyeremet immár csupasz bőrére tapasszam. Körözni kezdek az ujjaimmal a mellbimbója körül, mire ívbe feszül a háta, lecsukódik a szeme, amit kihasználva újra megcsókolom. Az ajka megremeg az enyém alatt, ahogy a teste is, bennem meg akkora vágy tombol, hogy ennyitől is képes lennék elmenni. De nem akarok úgy bánni vele, mint azok a férfiak, akik focit néznek, jó a dumájuk és rengeteg tapasztalattal rendelkeznek, mert ő engem választott, ami azt jelenti, hogy elege van a nőcsábászokból.

– Szerintem a billentyűzeted fülig beléd van esve – suttogja mámorosan, mintha a csókjaim megrészegítették volna. Én is hasonlóképpen érzem magam; elvesztettem a józan eszem, bár egyetlen alkohol nem képes olyan állapotba hozni, mint ez a lány. – Féltékeny vagyok rá.

– Még mindig a billentyűzetemről beszélsz? – Asszem, elvesztettem a fonalat. Zorka egy darabig nem tud válaszolni, mert a hasán barangoló kezem belé fojtja a szót, elégedett mosolya azonban mindent elárul.

– Az ujjaidnak többet kéne ezt csinálni, és kevesebbet pötyögni. – Szinte megijedek attól, mennyire felizgat kacér nézésével. A szakításom óta néhány alkalommal jártam mindenféle helyeken a haveroknak hála, de egyik ölemben vonagló nő sem keltette fel az érdeklődésemet. Ilyenkor persze jól bedurciztak a majdnem meztelen táncoslányok, és hol azzal vádoltak, hogy biztos buzi vagyok, hol impotensnek neveztek. Hajnalban mindig szomorúan kullogtam haza, és elátkoztam Roxit, amiért nem csak a szívemet tette tönkre, hanem a férfiasságomat is.

– Ti meg mit műveltek itt? – Azonnal szétrebbenünk, ahogy a főnök az irodába lép. A régi énem most eszméletlen kínosan érezné magát, főleg a padlón heverő melltartó miatt, de az új Olivér büszkén kihúzza magát, és magabiztosan Kovács szemébe néz.

– Ne haragudj, hogy munka időben nem a munkával foglalkozunk, de Zorka ráébresztett, hogy más befejezés kell a könyvnek. Tudom, hogy ma van a határidő… Ha adsz egy kis haladékot, holnapra tényleg meglesz a tökéletes vég. És kérlek, most menj ki, mert ihletet kell gyüjtenem ahhoz a tökéletes véghez. – A főnök vigyorogva becsukja maga mögött az ajtót. Amint újra kettesben vagyunk, Zorka szája után kapok, mert félő, hogy elfelejtek lélegezni a csókja nélkül. Most lassabb tempóra váltunk, de ez a lágyság ugyanolyan őrjítő, mint amikor eszünk vesztve faltuk egymást. El sem tudom mondani, mennyire felszabadító érzés, hogy hosszú percekig nem jutott eszembe Roxi. És most sem borulok ki, ahogy rá gondolok, csak örömmel telve konstatálom, hogy végre nincs szükségem az ő testére, az ő arcára, semmire, ami eddig hozzá láncolt.

– Újra át akarod írni a könyv végét? Mégis mire fogod változtatni? – kíváncsiskodik, miközben az ajka a fülcimpámat súrolja. Hihetetlen, hogy azokon a helyeken érinthetem meg, amelyekről még fantáziálni sem mertem. Az iskolában ő volt az, akivel minden lány barátkozni akart, és az összes fiú bele volt zúgva. Én inkább az általam felépített világokban ragadtam abban az időben, később pedig vakon léteztem egy szerintem valóságos szerelemben. A sors úgy csavarta a szálakat, hogy Zorkával egy kiadóhoz kerüljünk; én íróként, ő szerkesztőként dolgozott sok sikerlistás regényen. Barátok lettünk. Megbíztam benne. Oly annyira fontos személlyé vált az életemben, hogy neki árultam el elsőként könnyek közt, hogy nem lesz esküvőm. Segített elmondani a vendégeknek, hosszú időn át támaszt nyújtott nekem, nem tántorította el még a borzalmas viselkedésem sem. A régi Olivér azt vallaná, ez a szuper csaj sokkal jobbat érdemel nála, de az új mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy tökéletes pár legyen számára.

– Végre nem kell kitalált, hamis happy endhez folyamodnom. Csakis az igazat fogom leírni. Eriket a csodaszép kolléganője rángatja ki a melankóliából. Elhívja randizni, Erik teljesen odalesz a macskáért, és a kedves kis állat miatt mindennap meglátogatja a lányt. Aztán egy nap nem megy többé haza. – Zorka, aki mindig viccelődik, most nem találja a szavakat. Esetlenül csavargatja az egyik hajfürtjét, aztán feláll, és a jelenléte máris rohadtul hiányzik. – Ugye nincs baj? – kérdezem riadtan, mert nem tudok nem gondolni arra, hogy már megint elcsesztem valamit. Talán egyszer vissza fogom nyerni az önbizalmamat, de ahhoz az kell, hogy Zorka még ezerszer megcsókoljon.

– Azt is írd bele, hogy az a lány régóta oda van Erikért, és most legalább három méterrel a föld felett lebeg – jegyzi meg csendesen. Nagyon meglep a visszafogottsága, így először el sem jutnak hozzám világforgató szavai. Beletelik legalább fél percbe, mire leesik a tantusz, de addigra rendezi vonásait, és ugyanolyan magabiztosan tartja velem a szemkontaktust, mint azelőtt.

– Mi… mi… micsoda? – Hát igen, az agyamban elég lassan kattognak azok a bizonyos fogaskerekek. Mivel csak rejtélyesen mosolyog, úgy illesztem össze a kirakós darabkáit, mint egy kisgyerek, aki először csinál ilyesmit. Szóval Erik én lennék ugyebár. Ő a regényem főszereplője, és csak a neve különbözik az enyémtől. A kolléganő, a macskás lány meg Zorka… Tehát Zorka szeret engem. Szeret, amit én még csak nem is sejtettem. Ha létezne a legnagyobb idiótáknak járó trófea, többször is elvinném egymás után, az tuti! – Fi… figyelj, valamit még el kell mondanom… – Hirtelen mérhetetlen szorongás hatalmasodik el rajtam. Úgy tűnik, csak addig volt nagy a szám, amíg játszadoztunk egymással, de ahogy komolyra fordult a helyzet, az agyam megrángatta a vészféket. – Jó ideje pszichológushoz járok heti kétszer, mert amikor ideges leszek, mindenféle fura dolgot művelek, például dadogok, vagy tikkelek… Sokkal jobban vagyok az üléseink megkezdése óta, de nem akarom, hogy kiábrándulj belőlem, ha egyszer durvábban rám jönne ez az izé…

– Akkor elárulok én is neked valamit. Férfiakat megszégyenítő böffentések szokták elhagyni a számat egy-egy jó ebéd után, ami mindennek nevezhető, csak éppen nőiesnek nem. Szerinted kiábrándulnál belőlem, ha előtted szabadjára engedném a bennem élő kismalacot? – Ő az egyetlen lány, aki egy ehhez hasonló választ mer adni, amivel nem csak egy újabb nevetőrohamot csal ki belőlem, hanem egyik pillanatról a másikra eléri, hogy beleszeressek. Mialatt elmondtam neki a bajomat, nagy erőfeszítésembe került, hogy egyik végtagom se kezdjen el össze-vissza rángani. Főleg akkor nagy meló ez, amikor a mondanivalómra koncentrálok közben, de most már látom, hogy Zorka előtt nincs szükség arra, hogy megjátsszam magam. Ő nem nevetne ki, nem szörnyedne el, és ha egyszer rám is unna, nem a hátam mögött kavarna valaki mással, hanem nyíltan közölné velem, hogy ennyi volt, ami százszor jobb a megcsalásnál.

– Köszönöm… – motyogom alig hallhatóan, aztán mintegy feszültség levezetésképpen meghúzgálom a hajamat. A terápia nagyon hasznos, de azt hiszem, ez a lány fogja meghozni számomra a régen várt békét el nem múló optimizmusával, humoros megjegyzéseivel. Ráadásul rá nem csak egy elképesztően vonzó csajként tekintek, mondhatni a legjobb barátommá vált az elmúlt időben, ami egy pluszt ad a kapcsolatunknak. Ha egyszer őt vezetném oltár elé, nem félnék az előbukkanó furcsaságoktól a beszédem alatt, mert biztos, hogy ő egy hasonló furcsasággal reagálna rá, melynek hatalmas röhögés lenne a vége.

– Fejezd be a regényt! Ne várassuk tovább a főnököt. Minél előbb a boltokba kell kerülnie ennek a best-sellernek. Én addig felkészítem a macskát, hogy este vendégünk lesz. És üzenem a billentyűzetednek, hogy ne is reménykedjen, mert az ujjaid az enyémek! – Csábosan megrebegteti a szempilláját, királynőkhöz méltóan csókot dob, és szexi csípőrisza kíséretében az ajtóhoz vonul. Komolyan képes ezt tenni velem? Bombát robbant, amitől holnapután sem fogok magamhoz térni, nemhogy most rögtön, és még azt is elvárja tőlem, hogy így dolgozzak. Muszáj beszélnem valakivel. Lehet, hogy dedósnak tűnik, de az anyukámat hívom fel először, végül is eleget aggódott miattam az utóbbi időben. Ő is folyton össze akart hozni valakivel, csakhogy Zorkánál jobbat keresve sem találhatott volna. Tudom, hogy imádni fogja őt, mert hasonló habitusúak, bár anya valószínűleg bárkit elfogadna, aki mellett boldog vagyok.

Miután fél órán keresztül beszélgetek anyával, amiből kábé húsz percet örömködve végigsikít, kényszerítem magam, hogy a billentyűzethez üljek. Az az egy ad erőt, hogy nemsokára lepötyögöm a  történteket, ezzel részben újraélhetem azt a csodát, amit a sors ajándékozott nekem.

Naivan abba a hitbe ringattam magam, hogy az ember csak egyszer szerethet igazán élete során. Az apám harminc éve rajong anyámért, szegény nagymamám korán meghalt, de a papa hallani sem akart arról, hogy valaki a helyébe léphetne, még a bátyám is több mint tíz éve töretlen kapcsolatot ápol a kedvesével. A regényeim egytől egyig arról szólnak, hogy egy fiú meg egy lány halálosan egymásba szeretnek, és ez a soha el nem múló érzés örökkön-örökké tart. De jött valaki, aki a temperamentumával, céltudatosságával megmutatta, hogy a második is lehet ugyanolyan jó, mint az első. Vagy akár még jobb is, sokkal jobb. Ő az én erős, stabil világítótornyom, aminek sosem alszik ki a fénye, és ha elbizonytalanodnék, ha véletlenül letérnék a helyes útról, neki köszönhetően mindig haza fogok találni. 

Sziasztok:-) Remélem, Olivér karaktere nem sikerült túl szerencsétlenre, csak szerettem volna egy olyan főszereplő pasit, aki más, mint a regények, novellák 95%-ának főhőse, hisz azok mind gyönyörűek, menők, elragadóak, mintha egytől egyig címlap modellek lennének, és még önbizalmuk is van, holott a való életben a legtöbb férfi nem ilyen, de a szerelmet, boldogságot az is megérdemli, aki nem úgy néz ki, mint egy görög félisten. A lánykarakterekkel meg sokszor meggyűlik a bajom, de Zorkát kifejezetten imádtam;;;;;

TaeTen - Másodszor |OS|

MUSIC CHALLENGE - TXT: Sugar Rush Ride

– A castingra jöttem! – rikkantja Johnny akkora lelkesedéssel, mintha az Agymenők főszerepére jelentkezett volna.

– A válogatásnak vége – jelenti ki Taeyong vitát nem tűrő hangon. – Tent választottam, elkéstél.

– Mi az, hogy elkéstem? Nem késhetek le valamit, amiről nem is tudtam – háborog Johnny felszegett fejjel. A hanghordozásából egyértelműen lerí, hogy ő bizony nem fogja harc nélkül átadni a megpályázott helyet. – Különben meg mi alapján esett a választásod Tenre? – Taeyong az égre emeli dühtől izzó tekintetét. Ha lenne esélyem szót kérni, szívesen cserélnék Johnnyval mindenféle veszekedést mellőzve, de sajnos pontosan tudom, hogy Taeyong ragaszkodik hozzám.

– Őt akarom meztelenül lefesteni, ennyi. – Felszisszenek a kendőzetlen igazság hallatán. Tisztában vagyok azzal, hogy a tagok közt meghirdetett casting csupán álca, mivel mindenkit elhajtott egy mondvacsinált indokkal; arra azonban nem készültem fel, hogy ilyen nyíltan megmondja a tutit.

– Azt a képet el fogjuk árverezni – lohol a sarkában Johnny, mint egy kivert kiskutya, aki bármire képes lenne egy csepp kedvesség fejében. – A fanoktól kellett volna megkérdezni, kinek a pucér hátsójára a legkíváncsiabbak.

– És miből gondolod, hogy rád szavaztak volna a legtöbben? – fordul vele ismét szembe Taeyong. Látom rajta, hogy másodpercekre áll a robbanástól, ezért óvatosan végigsimítok a karján, amitől érezhetően elpárolog belőle némi feszültség.

 – Szerintem, ha egy meztelen festményről van szó, casting nélkül annak kéne modellt állnia, aki a legnagyobb mérettel rendelkezik közülünk. – Vigyorogva nézünk össze Taeyonggal. Biztosra veszem, hogy ő is arra gondol, akinek ekkora szája van, az a nem túl nagy férfiasságát kompenzálja mindent elsöprő egójával.

– Mindkettőtöket láttam már zuhanyzás közben, és hidd el, Ten alkalmasabb erre a feladatra. – Nehezen bírom megállni, hogy ne röhögjek fel Johnny legyőzött tekintetén. Kicsit még meg is sajnálom, amikor sarkon fordulva elviharzik, de Taeyong finom ujjai a vállamon hamar kiűznek az elmémből minden mást, ami nem vele kapcsolatos.

Elkínzott sóhaj szökik ki ajkaim közül, amikor a menedéket adó szobába érve Taeyong komolyan a festővászon felé biccent. Enyhén szólva nem vagyok elragadtatva az ötlettől, hogy azt a kis időt, amit kettesben tölthetünk, ilyen baromságokra kell pazarolni. Csakhogy Taeyongnak nagyon tetszik a kurzus, amire beiratkozott, élvezi az újabbnál újabb kihívásokat, és miután az oktató előrukkolt ezzel a zseniális feladattal, csillogó szemekkel közölte, hogy természetesen én leszek a modellje. Én meg nem akartam elrontani a kedvét a mocskos jelenetekkel, melyek egyre többször ostromoltak mostanában, ha rá néztem.

– Figyelj csak! – húzom magamhoz, miközben úgy hízelgek neki, mint ahogy a cicáim szoktak. – Beszereztem azt a lepedőt, amit múltkor néztél ki. Extra puha, ezt muszáj csekkolnod! – Taeyong rosszallóan megcsóválja a fejét, majd eltol magától, hogy inkább a festéshez szükséges eszközöket vegye a kezébe. Egy bizonyos részem rohadtul lenne annak a fránya ecsetnek a helyében!

– Minél előbb belevágunk, annál előbb végzünk – jegyzi meg bölcsen, de keze görcsössége elárulja, hogy ő is inkább mást markolászna. Dacosan szabadulok meg a ruháimtól, végig abban reménykedve, hogy pucér látványomnak úgysem lesz képes ellenállni. Taeyong nagyot nyel, amint megpillantja fedetlen valómat, és egy darabig a tökéletes színek kikeverésével foglalatoskodik. – Feküdj hason az ágyra, könyökölj fel, a bal kezeddel a tarkódat támaszd meg, a jobbat tedd az állad alá, és nézz rám!

– Baszki, legalább egy luxus hajón lennénk, vagy lógna egy gyémánt a nyakamban, mint Rose-nak – morgom, mialatt teljesítem a kérését. – Bár lefogadom, hogy Jack nem kezdett volna el festegetni, ha tudta volna, hogy nemsokára találkoznak egy jégheggyel.

– Látod, ez a veszély nem fenyeget, mivel nem mozdultunk ki a szobádból.

– Na, és mi van akkor, ha kapok egy szívrohamot? Kigyullad a ház, vagy egy dinoszaurusz méretű meteorit csapódik belénk? Te meg őrjítő csókok helyett inkább megörökítesz az emberiségnek, akik velünk együtt fognak kihalni a becsapódás következtében. – Nevetve hessegeti el a butaságaimat, és kerülve a további szócsatát, a vászon fölé hajol. Megpróbálok szegény kis beteg gyerekek kezecskéibe kapaszkodni, akiknek az elárverezésből befolyt összeget fogjuk adományozni. Legszívesebben fognám a bankkártyámat, hogy egy csomó pénzt átutalva vessek véget a szenvedésemnek, ám Taeyong átszellemült vonásait tanulmányozva nyugton maradok. Sokat jelent neki ez az új hobby. Nincs jogom ahhoz, hogy megfosszam tőle.

– Hé, mi ez az arc? – rivall rám legalább két óra elteltével, amikor már épp bealudni készülök. Kezdetben a vágy miatt akartam lefúni a modellkedést, aztán meg a végtagjaim zsibbadása, sajgása vette el a kedvem. Ki a fene bírja ezt ki egyetlen panaszszó nélkül?

– Akkor vetkőzz! – Mivel Taeyong értetlenkedve mered rám, rögtönzött torna bemutatóm alatt magyarázatot adok fel nem tett kérdésére. – Nem tartom fairnek, hogy csak a lefestett alanynak kell órákon át ilyen kiszolgáltatott helyzetben lennie. Fázom, öt perce görcsöl a vádlim, és rendkívül unatkozom. – Mihelyst felsejlik előttem lapos hasa, ezerszer megbánom a kérésemet. Mégis hogy képzeltem, hogy ezek után könnyebb lesz mozdulatlanságba kényszeríteni magam? Az apró szikrák, melyek mindig köztünk táncolnak, ha egy helyiségben vagyunk, azzal fenyegetnek, hogy pusztító erdőtűzként emésztik fel a testem, ha Taeyong nem lép sürgősen közbe.

– Ez az! Így nézz rám! Mintha belehalnál, ha nem szerelmeskednék veled azonnal…

– Mondhattad volna, hogy festés helyett a kinyírásom a cél. Akkor elbúcsúztam volna anyuéktól. – Gyöngyöző kacajjal nyugtázza elgyötört nyöszörgésemet, majd egészen lassan végighúzza szabad kezét a mellkasán. Sosem éreztem még magam ennyire tehetetlennek. Láthatatlan láncok bilincselnek az ágyhoz, a szoba levegője egyre fullasztóbbá válik. Ismeretlen sóvárgás feszíti a bensőm, amiért nem érinthetem meg, amiért ő nem érint meg engem. Nem sok választ el attól, hogy felpattanva megszüntessem köztünk az összes nyavalyás négyzet centimétert, de Taeyong elégedett hümmögései az általa kijelölt koporsóhoz szegeznek.

– Most csukd be a szemed, és idézd fel az első alkalmat, amikor együtt voltunk!

Kiszáradt torkom pár csepp vízért könyörög, de nem adok hangot a kívánságnak. Lomhának érzem mindenem, mintha Taeyong hipnotikus álmot eresztene rám, mintha ő irányítaná a gondolataimat, cselekedeteimet. A kristálytiszta homok lassacskán rajzolódik ki a rám telepedő ködön át. Hirtelen eltűnik a fojtogató szoba, helyét átveszi a legcsodásabb tengerpart, ahol valaha jártam. Orromba kúszik a sós víz és a legfinomabb parfüm elegyének illata, hallom a csendbe hatoló zene ütemes lüktetését, amire egy emberként hullámzik az engem körülvevő tömeg. Átjár az érzés, mint azon a varázslatos éjszakán; tudom, hogy hazaértem, hogy a boldogság egy karnyújtásnyira van tőlem.

 

– Tudod, mit láttam? – kérdezte Taeyong felvillanyozva. Lazán lehuppant mellém, lábát kinyújtotta, hogy ő is a bőrén érezhesse a langyos víz selymességét.

– Johnny megpróbálja beadni a helyi tiniknek, hogy csókkirálynak hívják a háta mögött? – Szívem addig nem tapasztalt tempóra váltott, amint Taeyong kuncogása dobhártyámat cirógatta. Fejét hátravetve nevetett, ami hirtelenjében sokkal érdekesebbnek hatott az égboltot pettyező megannyi csillagnál. Nem tudtam elfordítani róla a tekintetem, pedig akkor még nem sejtettem, hogy az volt az a hely, az az éjszaka, ami mindent megváltoztatott.

– Johnny felszívódott, de nyilván ezt bizonygatja fűnek-fának. Én viszont valami sokkal meglepőbbet láttam…  – A feszültség fokozásaképen drámai szünetet tartott, mire fúrni kezdte az oldalam a kíváncsiság. Kicsit megböktem, hogy árulja végre el, és a karom akaratlanul ott ragadt az övéhez simulva. – Mark és Donghyuck csókolóznak!

– Neeeee! – kiáltottam őszinte meghökkenéssel hangomban. – Ez komoly? Milyen durva szert keverhettek az italukba? – Taeyong pillantása kifürkészhetetlenül fúródott belém. Zavartan fészkelődtem, visszatértem a csillagok böngészéséhez, így váratlanul ért halk kérdése:

– Ilyen elképzelhetetlennek tűnik, hogy tetszenek egymásnak? – A fejem kóvályogva reagált a nem kevés alkohol mennyiségre, amit korábban felhajtottam. A csillagok vészesen imbolyogtak felettem, mintha azzal ijesztgettek volna, hogy bármelyik pillanatban tömegestül rám zuhanhatnának. Nem mertem felé fordulni, féltem a szemében rejlő titkok felfedésétől.

– Dehogyis… Csak Donghyuck folyton szívja Mark vérét, bár a gyerekek is piszkálják azt az oviban, aki bejön nekik… – Ostobaságnak hangzott saját motyogásom. Hanyatt dőltem, nem csináltam gondot a hajamba tapadó homokszemekből. Jól esett volna egy kis alvás, de éppen lecsukódó szemhéjam rögtön meggondolta magát, amikor Mark és Donghyuck egymásba gabalyodó alakja beúszott a látóterembe. Úgy össze voltak bújva, hogy hunyorognom kellett ahhoz, hogy tisztán kivehessem, hol kezdődik az egyik, és hol végződik a másik. Furcsa érzés lett rajtam úrrá. Akkor nem sikerült megneveznem, de később rájöttem, hogy mérhetetlen irigység öntött el boldog mivoltjukat nézve.

Odatántorogtam hozzájuk gratulálni, de Markot elsodorta a sok ismeretlen, aki cseppet sem zavartatva magát bonyolódott táncba az útjába akadókkal. Az én testem is automatikusan reagált a fülbe mászó dallamokra. Donghyuck égnek emelt karokkal, teli torokból azt kiáltotta, hogy „szerelmes vagyok”, amitől gyorsan szertefoszlott az irigységem. Szívből örültem a boldogságuknak, és egy magasból leszánkázó hullócsillagnak azt a kívánságot intéztem, hogy soha ne érjen véget az egymás iránti rajongásuk.

– Hülye kérdés, de… Honnan tudod, hogy szerelmes vagy? – érdeklődtem szemlesütve Donghyucktól, miután egy valamivel csendesebb részre húzódtunk. Tartottam attól, hogy kinevet, mégsem hallgattathattam el a belső hangomat, ami egyre csak azt ismételte, hogy „te pontosan tudod ezt”. Donghyuck felhúzta a lábát a padra, és térdét átölelve gondolkozott a helyes válaszon.

– Készülj fel, mert ez most nyálas lesz – vigyorodott el pimaszul, ugyanakkor olyan gyengédséget véltem kicsengeni a hangjából, ahogy Markról beszélt, hogy libabőr futkosott tőle a karomon. – Nem akarom neki lehozni a csillagokat vagy a Napot az égről. Én magam szeretném betölteni a Nap szerepét az életében, ami melegen tartja a szívét, átragyog a komorságot okozó felhőkön, és minden este az ölelésében tér nyugovóra, hogy másnap újult erővel rajonghassa körül.

– Ez több mint nyálas – szipogtam elfordulva. Nagyon reméltem, hogy nem szúrja ki a szememben gyülekező makacs könnyeket, melyek vad pislogásom ellenére sem voltak hajlandóak visszavonulót fújni. Úgy éreztem, nem létezik olyan ember, aki rólam ilyesmit mondana, akiről én ehhez hasonlót mondanék. Jó lett volna csak egy percre Donghyuck bőrébe bújni, hogy megtapasztalhassam ezt a fajta csodát, de mire feleszméltem, eltűnt mellőlem. Szórakozottan konstatáltam, hogy már a másik fele oldalán virít, és szomorkásan Taeyong keresésére indultam.

Egy sziklának dőlve találtam rá. A sötétben nem igazán tudtam kivenni a vonásait, de a belőle áradó érzelmek ugyanolyan lehangoltságról tanúskodtak, mint amilyennek én éreztem magam. Gondolkodás nélkül megfogtam a kezét, hogy a vidáman táncoló forgatag közepére vezessem. Körülöttünk mindenki boldognak látszott, mint egy kicseszett romkomban, amitől szabályosan felfordult a gyomrom. Mi voltunk a kívülállók, a szerelem kitaszítottjai, amin görcsösen változtatni akartam, ha még csak egyetlen este erejéig is.

Elkezdődött egy spanyol nyelvű dal. Aki éppen nem a párja szájában kutakodott a nyelvével, hangosan énekelte a sorokat, és nálam ettől végleg betelt a pohár. Nem ismertem a dal szövegét, ezért kizárásos alapon a másik tevékenységre voksoltam. Taeyong nyaka köré kulcsoltam a karom, mire meleg keze a derekamra tévedt. Megfejthetetlen érzelmek cikáztak a tekintetében, de nem várhattam addig, amíg rájövök a jelentésükre. Sürgető légszomj hajszolt a pillanatnyi boldogság felé, amit ajkainak érintésével akartam elérni.

Ahogy megéreztem szája remegését az enyém alatt, átadtam magam az egész testemet uraló örömmámornak. Nem érdekelt, hogy csak pár percig tarthat, nem számított, hogy a hajnal napsugarai kegyetlenül észhez fognak téríteni. Belém vésődött minden apró mozdulat: a puha homokba süppedő mezítelen talpaim, Taeyong csókjának íze, ami ananász és kókusz bódító egyvelegeként robbant fel a nyelvemen. Az, hogy a többiek egy emberként kántálták „hasta la mañana, na-na-na-na-na”, és a fanyar feketeszeder illata, ami kizárólag Taeyongnak áll jól, de neki észveszejtően.

Taeyong egy pillanatra ellökött magától, amitől szó szerint bepánikoltam. De csak a pólóját hajította a földre, mondván, nagyon meleg van. Sokkal inkább a csókjától, mint a bennem lévő piától részegen követtem a mozdulatait. Senki nem figyelt ránk, mindenki a saját partnerével volt elfoglalva, így nem kellett aggódnunk az esetleges lebukás miatt. Ráadásul nagy örömömre nagyon kevesen ismertek fel, és arra is fényes nappal került sor. Megszabadultam az összes láthatatlan lánctól. Látni véltem, ahogy egymás után hullanak le rólam, hogy elnyeljék őket a közelben örvénylő habok. Sosem voltam még annyira gondtalan, annyira szabad, ugyanakkor annyira valakinek a foglya. De ezt a fogságot örök életemre vállaltam volna.

Ujjak kalandoztak a hátamon, a mellkasomon, amíg az én kezem Taeyong arcán pihent. Rettegtem attól, hogy ha egy kicsit is eltávolodom tőle, elragadja egy idegen, akinek a társaságát sokkal jobban fogja élvezni. Táncoltunk, de egy mások számára nem hallható melódiára. A szívünk dobbanásai diktálták a ritmust. Lehetetlenségnek tűnt eldönteni, mitől kerültem a legeufórikusabb állapotba. Attól, hogy úgy tanulmányozta a bőrömet, mintha Braille jelek lettek volna rajta, melyeket mindenáron megpróbált kisilabizálni. Vagy testünk tökéletes összhangjától, esetleg a csókjától, mely következtében újraláttam a varázshegyet, és azt gondoltam, nem léteznek rossz emberek. Hiába tombolt köztünk a szenvedély, a karjaiban azzá a kisfiúvá váltam, aki hitt a szerelem első látásra elvében, abban, hogy lehet egy életen át szeretni valakit, hogy a boldog befejezés nem csak a tündérmesék hercegnőinek és hercegeinek jár. Elhittem, hogy két herceg is egymásba szerethet, még akkor is, ha híres idolok, akkor is, ha árgus szemekkel figyeli őket a fél világ. Érte megküzdöttem volna a hétfejű sárkánnyal, túljártam volna az ellenünk szövetkező gonosz boszorkányok eszén…

– Nekem elmentek otthonról, vagy ez most egy párhuzamos dimenzió, amiben Mark Donghyuckot falja, ti meg egymást? – bukkant fel mellettünk Johnny, aki még a száját is elfelejtette becsukni. Imádom őt, de tényleg, akkor azonban szörnyen idegesített, hogy folyton ott lábatlankodik, ahol nem kéne, ezért úgy döntöttem, jól összezavarom egyébként sem tiszta fejét.

– Az eszed sosem volt a helyén, ettől függetlenül egy párhuzamos dimenzióban vagyunk. – Taeyong sebesen elfordult, nehogy a feltörő kuncogása buktasson le minket, míg Johnnyn szinte látni lehetett, ahogy kattognak az agyában lévő fogaskerekek a következő kérdést keresve. Lehuppant a továbbra is meleg homokba, mintha nem bírna tovább állva maradni a sok új információtól, vagy szimplán a pia kezdte levenni őt a lábáról.

– És ebben a dimenzióban én is együtt vagyok az egyik taggal? – pillogott ránk ártatlanul. Többféle alkohol szaga keveredett a leheletében. Tulajdonképpen még egyszer berúgtam csak attól, hogy a közelében voltam. Így érthetővé vált, miért viselkedik a megszokottnál is idiótábban.

– Természetesen – szállt be Taeyong is barátunk szívatásába. – Alig várja, hogy visszamenj hozzá a hotelszobába.

– De ha Donghyuck Markkal van, ti meg együtt, akkor… – Nehezen esett le neki az a bizonyos tantusz, ám amikor végre megvilágosodott, egy pillanatra fénybe borult a sötétbe burkolózott part. Bár lehet, hogy Taeyong kezétől táncoltak szikrák a szemem előtt, aki nem törődve a ledöbbent Johnnyval, legszebb zongorajátékát gyakorolta épp a combomon. – Doyoung? – motyogta Johnny halálra váltan. Mivel Taeyong tett róla, nem volt könnyű megszólalnom, mégis erőt vettem magamon, mert mihamarabb le akartam rázni a betolakodót.

– Ebben a világban mindenki azzal van, akit neki teremtettek. Nem harcolhatsz az ellen, akit a sors melléd rendelt. Menj, csókold meg, és majd meglátod, milyen földöntúli boldogság fog átjárni mindkettőtöket. – Johnny beletörődve bólintott, komótosan felkászálódott, aztán tántorogva a végzete felé indult. Amikor eltűnt, végre kirobbant belőlünk az addig visszafojtott röhögés. Könnyeinket törölgetve fetrengtünk, annyira vicces volt a kép, amin Johnny betámolyog a Doyounggal közös szobájába, ahol szegény mit sem sejtve alszik a fájdalomcsillapítótól, amit a fejére vett be.

– Nem tudom, melyiküket sajnálom jobban – vihogott Taeyong a kezem után nyúlva. – Doyoungot, amiért nem elég, hogy fáj a feje, még ilyen átokkal is sújtjuk, vagy Johnnyt, aki ép bőrrel biztosan nem ússza meg ezt az éjszakát.

– Gonoszak vagyunk? – mormoltam az ajkaira, mivel túl sok időt töltöttem nélkülük. Taeyong belemosolygott a csókba, és kezét a tarkómra csúsztatva húzott még közelebb magához. Az az igazság, hogy kicsit én is egy másik dimenzióban éreztem magam. Úgy gondoltam, itt bármit megtehetek következmények nélkül, azzal nyugtattam a kételkedő énem, hogy ha visszatérünk Szöulba, úgyis újra minden a megszokott kerékvágásba kerül. Így hát nem hezitáltam, amikor Taeyong ujjai egyre merészebb területekre tévedtek, és én sem fogtam vissza a bennem dúló vágyakat.  

 

Taeyong hangjának bársonya ránt vissza a jelenbe. Meglepetten veszem szemügyre a festményt, melyen a háttér nem fedi a valóságot. A mögöttem húzódó halványsárga fal helyett három szín uralja a képet. Zöld, kék és lila. Mivel egyébként is kellemetlenül érzem magam az élethű emlékek okán, jó alibiként szolgál a színválasztásról való csevegés. Vagyis naiv módon úgy vélem, ezzel elterelhetem a figyelmet a sokkal fontosabb kérdésekről, Taeyong válasza azonban fekete levesként zúdul rám.

– A haragos méregzöld egy szerető makacsságát szimbolizálja, aki menekülni próbál az egyértelmű elől. – Nem néz rám, mereven a vászont fixírozza, de azért annyira hülye nem vagyok, hogy ne jöjjek rá, ez a burkolt célzás nekem szól. Bár mindketten beleegyeztünk, hogy a kapcsolatunk kimerül a testiségben, egy ideje tudom, hogy Taeyongnak ez nem elég. Az igazat megvallva nekem sem, de ezen a téren még magamnak is hazudtam. – A lagúnakék a másik szerető reményeit ábrázolja, aki törött lábbal is képes lenne odaszaladni hozzá, aki vakon is felismerné a szerelmét, ha egy légtérbe kerülne vele.

– Nem tudtam, hogy a kéknek ilyen árnyalata is van… – suttogom ostobán a kezemre fókuszálva. Bárcsak lenne rajtunk ruha! Mindenképp szarul érintenek vádló szavai, de meztelenül sokkal kínosabb az egész.

– A bíbor mutatja azt a boldog időt, amit együtt töltenek. Látod, milyen kevés rész lett ilyen színű? – Útjára engedem a fájdalmat, amit eddig egy kulcsra zárt ketrecben tartottam. Idióta módon azt feltételeztem, ami a cancúni tengerparton történt, pusztán egy fellángolás volt, egy jól sikerült este, mely szép emlékeket hagy maga után, de egyikünk sem szeretné megismételni, mert arra az extázisra csak egyszer kerülhetett sor. Ehhez képest a hazatérésünket követően pár nap elteltével Taeyong ágyában találtam magam. Fogalmam sincs, hogy történt, talán bementem, hogy kölcsönkérjem tőle a töltőjét, megcsapott a feketeszeder mámorító illata, amit a következő pillanatban őrjítően közelről szívhattam be.

– Egyszer nyakig merültem a bíborban. Csodálatos volt, de azt hittem, ha hagyom, hogy mindent beborítson, soha többé nem fogok más színt látni… – Képtelen vagyok nem virágnyelven elmormolni az érzéseimet. Ha tökös lennék, azt mondanám, azon a varázslatos éjszakán kurvára beléd szerettem, de úgy féltem a lehetséges következményektől, hogy inkább csak az élvezetre koncentráltam, minden másról búcsút intve lemondtam.

– Jó neked, hogy ilyen könnyen el tudtad dobni magadtól a bíbor színt. Bárcsak én is képes lennék rá… – Végre ránézek, de a szemében megbúvó keserűségtől sírni támad kedvem. Könnyű volt, amíg csak a vágy lángjait láttam benne, de most nem hagyhatom cserben. Őszintének kell vele lennem, még ha meg is bénít a félelem. A feladásban oly jártas énem szívesen menekülne messzire, ezért megszorítom Taeyong kezét, hogy véletlenül se tehessem meg.

– A legnagyobb ajándékot kaptam tőled. Szárnyakat, én mégsem mertem használni őket, mert rettegek a zuhanástól. – Taeyong ujjai erősen fonódnak az enyémekre. Nem érdekel, hogy reszketek attól, amit be akarok vallani neki. Azt kívánom, hogy egy láthatatlan ragasztó örökre összekössön minket.

– Ha lezuhannál, ott lennék, hogy a kitárt karjaimba ess. Vagy veled zuhannék, hogy az összetörés után együtt szülessünk újjá. Ne gondold, hogy én semmitől nem félek. De ha nem lenne sötétség, a fényt sem értékelnénk. Ha nem lenne a nyári forróság, a hűs szellő cirógatása sem esne olyan jól. – Megremegek, amikor felfogom, hogy nincs rajtunk semmi. Sokszor láttam már így, de sosem időzött el a tekintetem vonzó mellkasán, sem erőtől duzzadó karjain. Mindig csak lopott perceink voltak. Pillanatok, melyek alatt egyből a lényegre tértünk, ahelyett, hogy kiélveztük volna egymás vonalainak lassú feltérképezését. Most mégis hiába vannak tőlem csupán pár centiméterre gyönyörű ajkai, nem gondolok a csókjára. Nem jár azon az eszem, hogy görcsösen ki akarom használni a kettesben töltött időt, mert annak ellenére, hogy nem egyszer vált már eggyé a testünk, a szívemet először engedem ilyen közel hozzá. Ezúttal a lelkemet is lecsupaszítom, felfedve előtte láthatatlan sebeim.

– Sajnos én jobban félek a fénytől. A sötétséget ismerem, a félhomály, a szürkület jó barátaim, de a fény… – Nagy levegőt veszek, mert fogalmam sincs, hogyan kéne folytatnom. Hogy mesélhetném el, hogy amíg a többiek a napsütötte udvaron fogócskáztak, én a behúzott függönyök mögül hallgattam vidám nevetésüket? Nem mertem csatlakozni hozzájuk, mert biztonságosabbnak éreztem a szobám rejtekét. Ott nem hibázhattam, nem mondhattam butaságokat, nem kellett azon izgulnom, hogy mikor un rám valaki, hogy új barát után nézzen.

Ezt persze később kinőttem, de a két lépés távolságot továbbra is tartottam mindenkivel. Még a saját családommal is. Egyszer sem mondtam anyának, hogy rajongok a főztjéért, nem köszöntem meg neki azt a sok finomságot, amit készített, mintha természetes lenne, hogy megteszi, mivel az anyám. Nem biztattam a húgom divattervezői álmai elérésében, sőt folyton ugrattam őt, és nem értettem, min sértődik meg, amikor én csak poénkodtam. Már tudom, hogy az csak nekem volt vicces. Mi lehet a bajom? Arra van kifejezés, ha valaki nem lát, ahogyan arra is, ha nem képes járni. De mit mondunk abban az esetben, ha a szívünk vak, és bénultan hever a mellkasunkban ahelyett, hogy őrült módjára verdesne?

Taeyong ujjai meglazulnak. A pánik keserű ízét érzem a számban arra a gondolatra, hogy el fogja engedni a kezem. Túl sokáig maradtam csendben. Túl sokáig képzeltem azt, hogy csak akkor lehetnék újra boldog, ha visszatérnék arra az álomnak tűnő szigetre. Milyen hülye voltam, amikor azt hittem, a hely lehet hatással rám, nem pedig a személy. Hiszen Taeyong mellett a végtelen űrben lebegve és méterekkel a föld alatt bujkálva is én lennék a legboldogabb.

Ránézek az engem ábrázoló festményre, és mohón Taeyong távolodó keze után kapok. A szemeim mindent felemésztve lángolnak a vásznon. Felégetik a kételyekkel teli múltat, porrá hamvasszák rejtőzködő énem, hogy a hamuból egy erős, céltudatos férfi emelkedhessen ki. Nem akarok többé titkolózni, és álarcok mögé bújni. A képen mosolygó alak szeretnék lenni, aki nem rágódik azon, mi lesz ha… Aki gondolkodás nélkül megteszi, amit a szíve diktál ahelyett, hogy utált némaságba kényszerítené.

– Szerettem volna valami szépet mondani… Valami olyat, ami tele van hasonlatokkal, szerepel benne a Nap meg a csillagok… De nem jut eszembe semmi. – Kifújom a levegőt, amint Taeyong szorítása erősödik. Közelebb hajolok hozzá, olyan közel, hogy a szám alig érezhetően súrolja az övét, és suttogva folytatom, hogy ne hallatszódjon annyira a hangom remegése. – Nagyon zárkózott gyerek voltam. A szüleim attól féltek, teljesen antiszociális leszek, aztán tizenhárom évesen anya elvitt egy zenés színdarabra. Fél órával a kezdés után alig bírtam egyhelyben maradni. Vonzott a színpad, végre valami izgalommal töltött el, végre úgy éreztem, hogy megtaláltam a helyem, hogy nem lesz hiábavaló az életem. A húgom már öt évesen tudta, mivel szeretne foglalkozni, nekem meg egy nyavalyás hobbim sem volt addig.

– És aztán azt hitted, mindent fel kell áldoznod a zene oltárán? – kérdezi Taeyong lágy mosollyal az arcán. Apró puszit nyom a számra, amibe egész lényem beleborzong. Nincs szükség tengerpartra, lüktető zenére, táncoló tömegre ahhoz, hogy a boldogság lassanként visszaszivárogjon a bőröm alá. Hirtelen ömleni kezdenek belőlem a szavak. Az eddig elfojtott vallomások egymást taszigálva törnek felszínre, melyeket egy szuszra hadarok el, nehogy valamit elfelejtsek nagy igyekezetemben. Elmondom, hogy abban a tévhitben éltem, elveszíthetem a zenét, ha helyt adok más fontos dolognak is. Elárulom, hogy mennyire rosszul érintett Mark és Donghyuck szakítása, és a vele járó kiborulások.

– Fogtam Mark kezét, amikor kicsúszott a lába alól a talaj a Fülöp-szigeti koncert előtt. A rohama miatt majdnem bedobta a törölközőt. Ott voltam, amikor a menedzser leordította a fejét, és egyszerre sajnáltam a szenvedése miatt, egyszerre utáltam, amiért a kapcsolatuk bukása ilyen helyzetbe sodorta az egész csapatot. Aztán egy-két nappal később Donghyuck sírt a vállamon, mire úgy éreztem, menten kettészakadok. Nem tudtam, mit mondjak neki, tanácstalannak éreztem magam, és megint átkoztam a szitut, mert a bandát is jócskán megviselte a drámázásuk. Hülye módon megfogadtam, hogy a mi románcunk csak a szexről fog szólni, mert az NCT nem bírna el még egy ilyen cirkuszt, pedig te meg én jobban is csinálhatnánk.

– És jobban is fogjuk. – Taeyong magához húz, hogy végre rendesen elmélyülhessen a csókunk. Szorosan lehunyom a szemem, és átadom magam a mindent átjáró élvezetnek, ami a testem bizsergeti puhatolózó nyelvének köszönhetően. Eszembe jut a kapkodás, a lebukás miatt érzett feszültség, ahogy folyton az ajtó felé lestem, attól félve, hogy mindjárt ránk nyitnak, holott előtte én zártam kulcsra. Megkönnyebbülve csavarom a fürtjeit az ujjaim köré, szinte várom, hogy valaki kopogni kezdjen, és én büszkén kiabálhassak ki, hogy majd megyünk, miután Taeyong a levegőt is kicsókolta belőlem.

– Akkor nem késtem el? – mormolom a vállára csúsztatva számat. – Attól tartottam, megunod a tökölésem, és amikor nagy nehezen összeszedem magam, elutasítasz. Igazából kurvára megérdemelném, mert egy hülye csiga vagyok.

– Egy hülye csiga vagy, de az enyém. És egy nagyon szexi csiga. – Egyszerre törünk ki nevetésben, miközben Taeyong ujjai szemérmetlenül kihasználják a meztelenségemet. Mondjuk, én sem fogom vissza magam, hisz ekkora könnyedséget a tengerparton sem éreztem. Mindig féltem valamitől: először a leleplezéstől, aztán a saját vágyaimtól, majd attól, hogy Taeyong már kiábrándult belőlem. De a mozdulatai, elégedett sóhajai, mindent beragyogó mosolya épp az ellenkezőjéről árulkodnak.

– Festened kell még egy képet rólam, ahol az egész háttér bíbor színű. A közös reggeliknél végig fogni akarom a kezed, és semmiségeket suttogni a füledbe, hogy a többiek óvodások módjára skandálhassák, milyen nyálasak vagyunk. Amikor éjjel nem bírok aludni a kínzó fáradtságtól, a szuszogásod fog lassan álomba ringatni. És ha egyszer véget ér, azután is a legjobb barátod szeretnék maradni.

Néhány hónappal ezelőtt felszállhattam volna egy hajóra, ami meghatározatlan ideig ringatózik a boldogság tengerén, de inkább a jól ismert partot választottam, mivel nem mertem megkockáztatni a süllyedést. Most az sem érdekel, ha megfulladok, mert ha nincs miért meghalni, az élet is értelmét veszti. A Taeyongot körüllengő gondtalan tavasz színpompás virágokkal hinti be az engem övező kopár őszi síkságot. Egy pillanatra behunyom a szemem, mert úgy érzem, nem bírom elviselni a belőle áradó világosságot, aztán hagyom, hogy a fény magával ragadjon, magasba repítsen, és átvezessen egy olyan ajtón, amin eddig sosem mertem belépni.

Pár perc múlva nevetve kapkodjuk magunkra a ruháinkat, ugyanis a fél banda az ajtó túloldalán. toporog, a másik fele meg eszét vesztve dörömböl. Fura, hogy Johnny panaszáradatát nem hallom, de ez csak azt jelentheti, hogy vérig lett sértve. Odasúgom Taeyongnak, hogy egyszer fesse le őt is, mert ennyi jár neki a szigetes csínytevésünk után. A kilincsre teszem a kezem, bár nincs sok kedvem lenyomni, és mielőtt megtehetném, Taeyong rövid, ám annál szédítőbb csókba von.

– Ez lenne az a kép? – lép oda közömbös arckifejezéssel Doyoung a festményhez. – Úgy nézel rajta, mintha tíz csajról akarnád egyszerre levarázsolni a bugyit. – A szám belsejébe harapok, hátha ezzel sikerül magamban tartani kikívánkozó vihogásomat. Taeyong szorosan mellém lép, és a vállamra helyezi a kezét. Eltökélt tekintete arról árulkodik, olyasmit fog mondani, amire még nem készültem fel, de eszem ágában sincs megakadályozni.

– Általában nem hordok alsóneműt, és simán kenterbe verek tíz csajt, ha Tenről van szó. – Egy pillanatra bennem reked a levegő. Néhányan fel sem figyelnek Taeyong megjegyzésére, a többiek azonban vizslatva méregetnek minket. Taeil úgy bámul, mintha képes lenne olvasni a gondolatainkban, Jaeminnek pedig a gyűrött ruhánkon és a zilált hajunkon akad meg a szeme.

– Végre felvállaljátok, ami már amúgy is ezer éve nyílt titok? – veti oda hanyagul Johnny, mire mindketten értetlenkedve bambulunk. – Tudom, hogy hülyének néztek, de azért annyira még én sem vagyok az, hogy az egyértelműt ne lássam. Már a parton rájöttem seggrészegen, hogy titeket egymásnak teremtettek, hogy ilyen költőien fogalmazzak. Egyébként breaking news: Donghyuck és Mark újra elválaszthatatlanok. Hip-hip hurrá! De most lennétek olyan kedvesek, hogy kettesben hagytok a művész úrral? Szükségem van pár képre, hogy megajándékozhassam a csodálóimat.

Futócsókot nyomok Taeyong szájára, és hihetetlenül jól esnek a mosolyok, amiket a tagoktól kapunk. Még Jaemin öklendezését sem veszem rossz néven, mert tudom, hogy csak viccel. Johnny viszont nem ismer tréfát, amennyiben a céljai eléréséről van szó. Hosszúra nyúlt ölelésünket félbeszakítja azzal, hogy kicsit sem diszkréten kitaszít az ajtón, amit utána gondosan kulcsra zár. Azért még kikiabálja, hogy nyugodjak meg, nem áll szándékában az ujjai köré csavarni Taeyongot, mire szerelmem egy morgásféleséggel felel. Szerintem előbb-utóbb nemcsak szóbeli megrovásban fogja részesíteni kedves barátunkat.

Oda akarok menni a banda első párosához, mert látom rajtuk, hogy feszengenek. Biztos azt hiszik, nem örülök a kibékülésüknek a sok dráma miatt, pedig az ő boldogságuk ugyanolyan fontos, mint a sajátom. Mielőtt megszólíthatnám Markot, észreveszem, hogy Yangyang direkt arrébb áll, amikor általában a nyakamban lóg, amint feltűnik a színen. Mivel nem tetszik a viselkedése, irányt változtatok, és játékosan a karjába bokszolok, ahogy mindig. Rossz érzésem egyre nő, amiért nem üt vissza, ezért félve teszem fel a kérdést:

– Minden oké? – érdeklődöm angolul. Vele és Markkal mindig ezen a nyelven kommunikálunk, ha mások nincsenek a közelben. Illetve néha akkor is, mert elég vicces tud lenni, amikor háborognak amiatt, hogy nem értik, miről folyik a csevej.

– Ja – rántja meg a vállát flegmán. Nem néz rám, úgy tesz, mintha egy fontos üzenetet pötyögne be a telefonján, de egyértelmű, hogy cél nélkül nyomogatja. Sosem történt még ilyen azelőtt. Szörnyű felismerés ver gyökeret bennem, aminek idegesen hangot is adok: 

– Te nem örülsz annak, hogy Taeyong és én együtt vagyunk? – Végre rám pillant, de bár ne tette volna. Nehéz lesz megbirkóznom a szeméből áradó csalódottsággal. A csalódottsággal, amit én okoztam neki. Mivel eddig a felhők felett tartózkodtam, észre sem vettem, hogy Yangyang tekintete nem támogatást tükröz. Pont ő, akinek a leginkább számít a véleménye. Pont ő, aki olyan, mintha az öcsém lenne. Hiába repkedek a szerelem szárnyán, a reakciója visszaránt a nehézségek rideg talajára.

– Még szerencse, hogy nem azzal vádolsz meg, hogy szerelmes vagyok beléd, és féltékenységből hisztizek – vágja az arcomba, aztán minden további nélkül a szobájába robog. Hajszál híján becsapja előttem az ajtót, de a reflexeimnek köszönhetően befurakszom, így nem sikerül bezárnia. Ledobom magam az ágyára, mert nem hagyhatom annyiban a témát. Felkapom az éjjeliszekrényén heverő vaskos könyvet, amiből együtt szoktunk koreait tanulni, és ahhoz a leckéhez lapozok, ahol éppen tartunk.

– Kérlek, mondd el, hogy mi a probléma! – makogom borzalmas koreai kiejtéssel a kérést, melynek válaszára várva gyorsabb tempóra kapcsol a szívem. Hogy reagáljak, ha azt feleli, nem tetszik neki, hogy egy másik férfival vagyok? Vagy, hogy az nincs az ínyére, hogy konkrétan Taeyongba szerettem bele?

– Kiakasztó, hogy évek múltán sem tudsz normálisan ragozni! – csap a combomra a könyvvel. Általában rájátszok a bénázásra, mivel szórakoztat, ahogy Yangyang bosszankodik rajta. Kicsit megkönnyebbülök, hogy valamelyest fel tudtam oldani a rosszkedvét, de amikor rám néz, megint szomorúságot vélek felfedezni a vonásaiban. – Miért nem árultad el? Én folyton éjszakákon át pofáztam neked arról, hogy Nara tizedszer is kikosarazott, meg huszadszor… Valószínűleg már halálosan untad a vele kapcsolatos sztorikat, mégis minden alkalommal türelmesen meghallgattál. Ennyire nem bízol bennem? Komolyan azt feltételezted, hogy elítéllek titeket, amikor állandóan azon voltam, hogy Donghyuckék béküljenek ki?

– Cancúnban kezdődött az egész. – Fájnak a szavai. Nemcsak a szerelmemmel viselkedtem méltatlanul hónapokon át, a legjobb barátomat is megbántottam. Nincs mentségem, és a bocsánat sem több egy ostoba szónál, amire soha nem lenne szükség, ha nem volnának seggfejek a világon. Így hát mesélni kezdek. Elmondok neki minden egyes apró részletet, amire emlékszem. Eleinte nehéz megosztani az érzéseimet egy harmadik féllel, hisz sokáig csak magammal vitathattam meg, aztán szerelmet vallottam Taeyongnak, de ez egy új élmény, ami egyre kellemesebb lesz, minél többet beszélek. Majdnem olyan fantasztikus a legjobb barátomnak az első csókunkról áradozni, mint amikor átéltem. Yangyang mosolya pedig a történetünk előrehaladtával egyre szélesebb, amitől ismét a felhők peremére kerülök. Amikor a telefonom üzenetet jelez, int, hogy nyugodtan olvassam el, majd együtt röhögünk, mihelyst felé fordítom a képernyőt.

Mi lenne, ha dupla akkorára festeném Johnny farkát, mint amilyen valójában? Hadd viruljon a feje, nem? Már most hiányzol!

Remek ötlet! Csak számolj vele, hogy ezt fogjuk hetekig hallgatni. Te is hiányzol, úgyhogy gyors legyél!

– De cukik vagytok, basszus! Még szívecskét is küldtél neki? Ha én szívecskét küldök Narának, ő egy hányós emojival válaszol. Talán nekem is jobb lenne kiszemelnem egy szépfiút… – Muszáj nevetnem Yangyang gesztikulálásán. Bárcsak megismerkedne egy normális lánnyal, de sajnos tudom, hogy a viccelődés csupán egy álca, és továbbra is odavan azért a nőszemélyért.  A srácokkal csak Demonarának hívjuk gonoszkodó mivoltja okán.

 Hamarosan azon kapom magam, hogy a tagok egymás után szállingóznak be Yangyang szobájába, és felváltva szegezik nekem szűnni nem akaró kérdéseiket. Vigyorogva válaszolok a legintimebb kíváncsiskodásra is, hiszen ők a családom, és nem áll szándékomban többé titkolózni előttük, maximum elpirulok kicsit. A jókedv épp akkor tetőzik, amikor órákkal később megjelenik Johnny, aki büszkén lóbálja a róla készült képet, nyomában egy kuncogó Taeyonggal. Rögtön lehúzom magam mellé, és megcsókolom az arcát, amin piros festék virít. Mindenki a festményről magyaráz egyszerre, nagyon hangosan. Alig férünk el a szobában, Taeyongon kívül még Jisung lába is nekem préselődik, mégis imádom az egészet. Azt, ahogy a szerelmem Johnnyról duruzsol a fülembe, mialatt a tincseimet babrálja. Azt, hogy egyik pillanatról a másikra üvöltve énekelni kezdjük a Joppingot. Még az sem zavar, hogy Mark úgy hadonászik közben, hogy maradandó sérüléseket okoz vele. Attól meg még a szemem is könnybe lábad, amikor Baekhyun hyung felhív, hogy gratuláljon nekünk. Fogalmam sincs, ki adta le máris a drótot, de boldogsággal tölt el, hogy ennyien szeretnek.

Voltak éjszakák, amikor az esőfüggöny mögé rejtettem könnyeim. Éjszakák, amikor azt hittem, a magánynál jobb társat úgysem találhatok. Megvédett a sötétség ölelése, de titkon arra vágytam, hogy egy ragyogó csillag, ami örökre az enyém, borítson mindent fénybe. Az álmom valóra vált, a legfényesebb csillag foglalta el helyét lelkem vihar tépte égboltján. Már nem félek, már nem fázom, a könnyeim felszáradtak, a karjaim nem a kispárnát ölelik görcsösen. Már nem kell a gondolataimba merülnöm ahhoz, hogy vele legyek. Nem kell emlékezetből felidéznem az illatát, ajkának lágy, ugyanakkor birtokló érintését. Egyszer elrontottam, de másodszor nem fogom. Egyszer majd’ belehaltam az esetleges elvesztésébe, de mostantól azért fogok élni, hogy soha ne veszítsem el.

 

A novella témáját Ten: Paint me naked című dala ihlette, amit imádok, meg őket is, és imádok bandás ficiket írni, szóval ez a történet abszolút szerelemgyerek számomra^^