A legszebb ajándék

~NYOLCADIK RÉSZ~ (KaiSoo)

Amikor Kyungsoo kilépett az étteremből, olyan érzése támadt, mintha figyelnék. Egész este paranoid képzelgések kerítették hatalmukba, így dupla annyi idő alatt tette meg a hazafelé utat a folytonos forgolódás miatt. Nem értette, mit akarhatnak tőle, hiszen alig volt pénze, vagy olyan értékes cucca, amit érdemes lett volna ellopni tőle. Talán megerőszakolják vagy megölik… Magasba szökő pulzussal lépte át a küszöböt, és fáradtan rogyott le a padlóra, mert az utolsó utcákat futva tette meg. Nem volt hozzászokva a hirtelen jött izgalmakhoz, az élete igen unalmas és kiszámítható volt, ezért valahol kalandnak élte meg a történteket. Milyen szánalmas! Tizennyolc évesen az okozza a legnagyobb felfordulást az életében, hogy egy őrült elől menekül, aki nagy valószínűséggel nem is létezik, csak a képzelete szüleménye. Lehet, hogy tényleg megőrült? Végül is, hosszú időn át annak tartották, talán igazuk volt.

Amikor Kyungsoo egyik napról a másikra a csodával határos módon meggyógyult, az orvosok nem azon rökönyödtek meg, hogy tünetmentessé vált, könnyebb volt átpasszolniuk őt a pszichiátereknek, azért, amit mondott. Kyungsoo csak egy kisfiú volt, akit nagyon megviselt, hogy Jongin szó nélkül eltűnt, pontosabban, hogy őt anélkül küldték vissza a Földre, hogy megkérdezték volna a véleményét. Ott akart maradni Jonginnal azon a csodás helyen, hiszen semmi sem kötötte az otthonához. A szülei nem éltek, a nagynénjének pedig megkönnyítette volna az életét. De az ő szava sosem számított. Nem kérdezték tőle, hogy megengedi-e, hogy elválasszák a szüleitől, senkit sem érdekelt, hogy igazat beszél, amikor arról a mesevilágról számolt be, ahol mindennél jobban szeretett volna élni, de ahonnan szintén kidobták, mint egy bolhás kutyát. A nagynénje azzal hitegette, hogy Jongin biztos más városba költözött, miután rendbe jött a lába, de Kyungsoo tudta, hogy sokkal messzebbre ment, mint Busan vagy Incheon. Megtanulta, hogy ha nem akar gyógyszereket szedni, és heti három délutánt dilidokinál tölteni, akkor be kell fognia a száját. Jonginról csak két képe maradt, amiket sokáig rejtegetnie kellett a nagynénje elől, de amikor pár hónapja beköltözött a kiszemelt albérletbe, a fotók a lakás középpontjába kerültek. Nem ért hozzájuk, nem simított végig a fiú arcán, annak reményében, hogy megérzi ujjai alatt a bőrét, csak nézte azokat, amikor felébredt, miután hazaért, és esténként az utolsó pillantását is Jonginra vetette.

Összerezzent, amikor határozott kopogás hangzott fel, és lábujjhegyen lopakodott az ajtóhoz, hogy ne csapjon zajt. Kikukucskált, de csak egy fiatal fiút látott enyhén összepréselt ajkakkal, zord tekintettel, ami nem volt túl bizalomgerjesztő, valami mégis azt súgta neki, hogy engedje be. A fiú köszönés nélkül elhaladt mellette, és belevágott a mondanivalójába.

– Jongin miatt jöttem. Ő nem lehet most itt, aminek szeretném elmagyarázni a miértjét.

– Nem ismerek semmiféle Jongint, úgyhogy megtenné, hogy elhagyja az otthonomat?

– Valóban? Akkor azok a képek kit ábrázolnak? – Kyungsoo átkozta magát, amiért régi szokásához híven nem a fiókja mélyére rejtette a fotókat, ahelyett, hogy az asztala közepén virítanak. A fiú odament az asztalhoz, leemelte róla az egyik képet, és az arca azon nyomban ellágyult, amint elmerült a kis Jongin mosolyában. Kyungsoo-ból is hasonló dolgokat váltott ki, amikor arra az édes emlékre nézett. Lehetett akármilyen fáradt vagy dühös, mindig megnyugodott, amikor a képek segítségével visszarepült a múltba. Az emberek azt gondolnák, élete legnehezebb időszaka volt az, hiszen majdnem meghalt, de Kyungsoo sem azelőtt, sem azóta nem volt olyan boldog, mint akkor. – Nem kertelek, mert mindent tudsz Jonginról. Ő egy manó, ahogy én is az voltam, de velem ellentétben őt nem engedték vissza a Földre. Ott ragadt, mert elpazarolta a kívánságát rád. Vagyis… nem így akartam fogalmazni. A lényeg, hogy nem azért nem jelent meg nálad, mert nem szeret, hanem azért, mert megtiltották neki. De én nem akarom, hogy szenvedjen, nélküled viszont örök szomorúságra lesz ítélve. Azt akarom, hogy menj el hozzá… Mármint… ha te is szeretnéd, oda mehetnél.

– És mégis hogyan? – Tényleg megőrült! Miért érdeklődik az iránt, hogy miként juthatna el SM Townba? Igen, évekkel ezelőtt azt az életet választotta volna, de mára minden megváltozott. A nagynénje teherbe esett, amíg beteg volt, de a gyerek apja lelépett, amint tudomására jutott a baba érkezése. A nő majdnem elvetette a kicsit, mert nem bírta volna mellette még Kyungsoo-t is gondozni, de amikor meggyógyult, meggondolta magát. Ahogy telt az idő, Kyungsoo egyre többet segített, és a kisfiú számára ő volt az egyetlen, akit apa figurának tekinthetett. Suli mellett egy étteremben kezdett dolgozni szakács segédként, és annak ellenére, hogy imádta a családját, elköltözött, amint lett annyi pénze, hogy megtehesse. Szerette az állását, a lakását, a rokonait, nem rúghatott fel mindent maga körül.

– Lehet, hogy neked nem hiányzik az otthonod, de én nem fogom itt hagyni az enyémet.

– Az igaz szerelemért cserébe sem? – Mégis miket hord össze ez a fiú, akinek még a nevét sem tudja? Csak gyerekek voltak, és egy gyerek semmit sem tud a szerelemről. Mellesleg mi van, ha már nem is táplálnának gyengéd érzelmeket egymás iránt? Lehet, hogy Jongin egy nagymenő, másokat lenéző tahó lett, vagy összejött valakivel, és rég elfelejtette őt. – Nem akarok a magánéletedben vájkálni, de úgy vettem észre, hogy nincs senkid, és hogy még a baráti kapcsolatokat is kerülöd. Félsz, hogy ha megszeretsz valakit, ugyanúgy elveszítenéd, mint Jongint, igaz? Vagy talán az a baj, hogy tudod, senki sem tudná őt pótolni? – Ez az alak jobb, mint az összes pszichológus együttvéve! Kyungsoo csak felszínes kapcsolatokat ápolt, hogy legyen, akitől kölcsön tudja kérni a jegyzeteit, ha beteg, esetleg akivel megihat egy kávét egy esős délutánon, amikor úgy zuhog, hogy mindenki az iskolában marad, amíg alább nem hagy. Az összes osztálytársa túl volt mindenen, ő meg még nem is csókolózott. És hogy miért? Mert arra várt, hogy egyszer újra találkozhat Jonginnal, akitől olyan szenvedélyes csókot kapna, amibe minden porcikája beleremegett, akárhányszor elképzelte. Arra viszont nem volt felkészülve, hogy ő menjen el hozzá, ráadásul abba belehalna, ha ismét pár napot tölthetne vele, és utána csak úgy haza küldenék. Mivel megmakacsolta magát, és nem válaszolt semmit, az idegen folytatta: – Ha SM Townban leszel, neked is lehet egy kívánságod. Kérd azt, hogy hadd válhass manóvá, és akkor örökre Jongin mellett maradhatsz.

– Hogy mi? Te megőrültél? Honnan veszed, hogy én ott akarnék élni, ráadásul manóként?

– Értem, akkor nem szereted őt igazán. Félreismertelek, bocsánat. – A fiú sértődötten forgatta a szemeit, majd hátraarcot vágott, és az ajtó felé indult, Kyungsoo-t kétségek közt hagyva.

– Várj! Izé… hogy hívnak? És miért viseled annyira a szíveden Jongin sorsát?

– Sehun vagyok, és én szeretem őt, ennyi. Azt akarom, hogy boldog legyen, és miattad én sem lehetek azzal a fiúval, aki tetszik, mert beleőrülök az aggodalomba. – Hát ez remek! Ha jól számolja, akkor négy személy jövője függ tőle: Jonginé, Sehuné, a fiúé, akit Sehun meg akar hódítani, és az övé. Ő túl kicsi, túl gyenge egy ekkora teherhez. Nem lesz képes megbirkózni azzal, ha hármuk közül csak egy miatta fog magányos maradni, magát számításba se vette.

– Rendben! Megpróbálom, bár fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Anno Jongin vitt át…

– Lazíts! Koncentrálj erősen SM Townra, meg Jonginra, és abban a pillanatban, amikor ő is rád fog gondolni, sikerülhet. Azonban van még egy dolog, amit nem mondtam el… Nem emlékszik rád, úgyhogy ez megnehezítheti a műveletet. De szokott veled álmodni, szóval van remény. – Sehun úgy vigyorgott, mint aki megnyerte a lottó ötöst, vagy legalább négyese volt rajta, Kyungsoo viszont pocsékul érezte magát. Egy olyan valakiért adjon fel mindent, aki azt se tudja, kicsoda? Akit úgy szeretett egész idő alatt, mint senki mást, a létezéséről sem tud, azt hiszi, csupán egy álomkép. Nem fogja a nyakába vetni magát, és forró csókkal üdvözölni, amikor találkoznak, mert nem is ismeri. Olyan, mintha besétálna egy kaszinóba, és mindent feltenne a piros tizenkettőre, holott annak az esélye, hogy azt fogja kipörgetni kábé a nullával egyenlő. De néhány mély lélegzetvétel után készen állt arra, hogy az egész életét a sors szerencsekerekének ajánlja fel. Örült annak, amikor láthatta Soohyuk első lépéseit, amikor az emberek jóízűen megnyalták a szájuk szélét a főztje után, de ez nem volt elég ahhoz, hogy élni tudjon. Szégyellte, de néha átfutott az agyán, hogy jó lenne a szülei után menni, annyira magányos volt. Az egyetlen, aki a kérdőjeleket felkiáltójelekké válthatja a mondat végén, Jongin volt, mert ha mellette lesz, nem fogja több kérdés gyötörni, és még válaszokra sem lesz szüksége. Csak vele akart lenni elvárások és félelmek nélkül. Ha nem fogja őt viszontszeretni, az sem baj, de legalább megpróbálja, és végre izgalmat csempészik a halál unalmas életébe. Ha ez az egész rosszul sülne el, még akkor is sokkal jobb lenne a napjainál.

– Nekem most el kell utaznom, kicsi Soo, nagyon vigyázz a mamádra, rendben?

– De hyung, nekem apukám sincsen, és még te is itt hagysz? – Kyungsoo kezében megremegett a telefon, amikor meghallotta a vonal túlsó végén az unokaöccse elcsukló hangját. Egyedül az a tudat vigasztalta, hogy látta a nagynénjét egy kedves fickóval randizni mostanában, és remélte, hogy hamarosan az a férfi lesz a kisfiú apukája. A megtakarított pénzét egy borítékba tette, és megkérte Sehunt, hogy gondoskodjon arról, hogy eljusson a nagynénjéhez. A Jonginról készített képeket pedig neki adta, mert látta, hogy mennyire fontos Sehunnak a fiú. Amikor végzett, leült a kanapéra, és minden erejét beleadva koncentrálni kezdett. Pontosan fel tudta idézni SM Townt, Jongin vonásairól nem is beszélve, de amikor három órája erőlködött, úgy, hogy a feje is belefájdult, kezdett kételkedni Sehun nagy ötletében. A fiú próbálta tartani benne a lelket, de további négy óra elteltével Kyungsoo feladta a harcot, és hagyta, hogy elnyomja az álom. Majd tovább küzd a következő napon, most képtelen lenne ennél többet tenni. Érdekes módon sosem álmodott Jonginnal, mindig ébren ábrándozott róla, de ezen az éjszakán másképp történt. Olyan élethűen érzékelte maga körül a mesés helyiséget, ahol régebben járt, mintha újra ott lenne. Mosolyogva menetelt a hóban, mert tudta, hogy nemsokára meg fogja pillantani azt, aki miatt jött, és amikor a tekintetük a másikéba fúródott, olyan szédülés lett rajta úrrá, mintha zuhanna. Az érzés kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit akkor érzett, amikor Jongin magával hozta, és igen! Amikor kinyitotta a szemét, azon a ponton találta magát, ahol nem sokkal azelőtt álmában tartózkodott. Ott volt ő is, aki olyan rémülten meredt rá, mintha a sátán érkezett volna kedves kis otthonukba. De nem volt ideje arra, hogy ódákat zengve magáról a tudtára adja, hogy a jósága egy angyaléval vetekszik, mert Jongin elrohant, mielőtt megszólalhatott volna. Ez aztán az irigylésre méltó kezdés! Kyungsoo jobb híján Santa Myeon keresésére indult, mert nem akarta tovább sokkolni Jongint, így is lehet, hogy sok volt neki egy napra.

– Szentséges szellem! Ez nyilván Sehun műve. Gondolhattam volna, hogy nem fog egy könnyen belenyugodni… Nézd, én nem vagyok semmi jónak az elrontója, de tisztában kell lenned azzal, hogy mekkora áldozatot vállalsz, ha itt maradsz – kezdte Santa Myeon.

– Sehun is feladta az eddigi életét, hogy azzal lehessen, akit szeret. Az én esetem miért más?

– Mert a Földön sokkal több dolog van, amiről le kell mondanod, én már csak tudom. Nem ehetsz jókat, nem úszkálhatsz a tengerben, nem nézheted meg a kedvenc sorozatodat, soroljam még? Mellesleg ha a szellem valamit elvesz, nem fogja visszaadni, úgyhogy neked kell elérned, hogy Jongin újra emlékezzen rád. Persze kívánság formájában teljesítené a kérésed, de feltételezem, másra vágysz tőle. Úgyhogy nem lesz könnyű dolgod, mert az időd is fogy. Emberként nem fogod túl sokáig kibírni itt, ott van rögtön a fagy, ami a legrosszabb.

– Nem számít sem az áldozat, sem a lemondások. El fogom érni, hogy Jongin emlékezzen!

Jongin képtelen volt magához térni a rémülettől. Az is elég megrázkódtatást jelentett volna neki, ha egy egyszerű ember bukkant volna fel a hazájukban, de így, hogy egy általa ismert személlyel találta szemben magát, sokkal nagyobb vihar keletkezett a bensőjében. Na jó, az barokkos túlzás volt, hogy ismeri ezt az embert, de hát ő álmai pasija. Nem, ez a kifejezés szintén nem volt helyes… Ő az a fiú, aki érthetetlen módon kísért az álmaiban évek óta. Sosem értette, hogy álmodhat valaki olyanról, akivel egyszer sem találkozott, meg egyáltalán minek alszik annyit, amikor azelőtt naplopásnak tartotta ezt a tevékenységet. Gyakran olyan érzés kerítette hatalmába, hogy ébren álmodik, és valójában emlékképek sejlenek fel előtte, de ez képtelenség volt. Az álmai összefüggéstelenek voltak, nem játszódott le bennük egy konkrét esemény, csak a fiú arcát látta lépten-nyomon. Nem tudott róla semmit, a neve, a kora, és az, hogy miért pont az ő életét forgatja fel azzal, hogy az álmai közé tolakodik, ismeretlen volt számára. Megkérte Santa Myeont, hogy adjon magyarázatot arra, hogy mi történik vele, de kitérő válaszokon kívül nem kapott mást. Miután Sehun elment, direkt akarta alvásba kényszeríteni magát, mert azt remélte, az álmaiban újra élheti azt a pillanatot, amikor a barátja megcsókolta őt, de az a szemtelen ember nem engedte, hogy másról képzelődjön. Ha eszébe jutott Sehun csókja, beleremegtek a lábai, de amint az ismeretlen körül kezdtek forogni a gondolatai, furcsa érzések járták át, amik szintén ismeretlenek voltak számára.

Most itt van, eljött, hogy végképp őrületbe kergesse őt. Nem akarta látni, bár a hangjára kíváncsi volt, mert azt még álmában sem hallotta. De a félelme nagyobb volt a kíváncsiságnál, így egy óriási hóember háta mögé rejtőzve várta, hátha sikerül megúsznia a találkozást. Azért is bujkált, mert a hiúsága nem engedte, hogy egy ember szeme elé járuljon. Rondának képzelte magát, egy semmitmondó bogárnak, ami saját maga jelentkezik, hogy tapossák el.

– Kedves hóember, megkérnéd azt a bujkáló manót, hogy vezessen körbe SM Townban? Szívesen fogadnám a te társaságodat is, de mivel eléggé helyhez vagy kötve, beérem vele is. – A hangja csodálatos volt. Halkan beszélt, szavai komolyan csengtek, mégis turpisság csillant meg a higgadtság mögött. Jongin azért merészkedett elő rejtekhelyéről, mert hallani akarta azt a hangot. Nem értette, miért pont őt kereste fel az idegen, hiszen megannyi manó társa loholt a nyomában, de úgy tűnt, mintha ő kizárólag Jongin miatt érkezett volna SM Townba, ami valljuk be, lehetetlen feltételezésnek hatott. Jongin dacosan és szótlanul baktatott a fiú előtt, aki csendesen követte őt. Kérdések sokasága hömpölygött a gondolatai közt, és amellett, hogy kíváncsi volt a válaszokra, hallani akarta a fiú hangját, mégsem nyitotta ki a száját. Egyébként is, minek kell körbevezetnie? Talán több időre szándékozik itt maradni? Azt meg hogy…?

– Mit keresel itt? – nyögte ki végül, amíg a fiú megállt csemegézni az édességekből.

– Elég udvariatlanság, hogy először nem a nevemet kérdezed. Kyungsoo-nak hívnak, te pedig Jongin vagy, ezt már tudom. Azért vagyok itt, mert… rossz voltam. Az a büntetésem, hogy itt kell töltenem egy kis időt. – Rossz? Jongin olyan típusnak nézte Kyungsoo-t, aki még egy legyet sem csap le, hanem inkább kitessékeli a lakásból, sőt, ha úgy adódik, még ebédre is meghívja. És ez a sztori sehogy nem stimmelt. Ha valaki rossz, börtönbe kerül, vagy kitagadja a családja, de az évszázadok alatt egyszer sem történt olyan, hogy itt kellett volna bűnhődnie. Vagyis Santa Myeon esetében nyilván erről volt szó, de az más lapra tartozott.

A többi manó szintén hallotta Kyungsoo vallomását, és úgy döntöttek, ha már büntetésre ítélték, ők a legjobb igazság szolgáltatók. Váratlanul hógolyó zápor kerekedett, de nem egymást püfölték, egyetlen célpont lebegett mindenki szeme előtt: az ember. Aztán a manók rácsimpaszkodtak Kyungsoo-ra, és cipeltették magukat vele. Olyan volt, mint egy karácsonyfa, mindenütt lógott rajta egy rosszcsont, akik nem érték be annyival, hogy élő járműnek használták a fiút, csikizték, csípték, harapták, ahol érték. Később szolgának állították szerencsétlent. Ha egyet füttyentettek neki, szednie kellett a csokifa terméséből, és természetesen az alsó ágakon megpihenő édességek nem voltak megfelelőek, a legmagasabb ponton elhelyezkedő finomságokra fájt a foguk. Kyungsoo lába többször megcsúszott, miközben egyre feljebb kapaszkodott, ahogy a hegyre felfelé menet is többször elesett, amikor mézeskalácsot kellett szervíroznia a kis szörnyetegeknek. A csúszdán majdnem belefulladt a gejzírként feltörő szörp áradatba, amikor szimplán poénból fejjel lefelé lelökték rajta… Túl messzire mennek. Ehhez képest a börtönben királyi fogadtatás várta volna. Jongin nem vett részt a hogyan-készítsünk-ki-egy-embert-pár-óra-alatt hadműveletben, de a tekintetét Kyungsoo-n felejtette. A fiú némán tűrte a megpróbáltatásokat, és közben szüntelenül Jongin szemébe meredt, ha volt rá módja. A manó ostorozta magát, amiért nem siet a megmentésére, de azt hitte, Santa Myeon küldte a többieket, hogy leckéztessék meg a srácot. Minden tisztelete az övé volt, mert Jongin már rég feladta volna, és sírógörcsök közepette rohant volna jó távol ettől a pokoltól, de Kyungsoo ajkán letörölhetetlen mosoly játszott, mintha a hideg miatt odafagyott volna. De Jonginnak valami azt súgta, hogy az a mosoly csak neki köszönhető, hogy ha ő nem lenne ott, a fiú összeesne a rámért csapások súlya alatt, hogy belőle meríti az erőt, az tartja benne a lelket, hogy a tekintetébe mélyedhet, és az a halvány mosoly, amit viszonzásképp küldött neki. Olyan szürreális volt az egész, mintha egy filmet nézne, amiben szeretne megálljt parancsolni a rosszfiúknak, de nem teheti, hiszen ő a mozivászon másik oldalán foglal helyet. Máskor meg azt gondolta, hogy Kyungsoo nem is létezik, csak a képzelete hívta életre. Annyit álmodott már vele, hogy miatta öltött testet, ami viszont azt jelentette, hogy miatta szenvedi el a társai szívatását is. Ha Kyungsoo a képzelete szüleménye, akkor a többieknek nincs joguk kisajátítani őt. Kyungsoo az ő álmainak férfija, tehát az ő kívánságait kéne teljesítenie, nem ezekét a barmokét. Bár Jongin nem akart tőle semmit, inkább ki akarta szabadítani a vérszomjas vadállatok karmai közül. Persze, a manók évszázadok óta azért léteztek, hogy az emberek vágyait teljesítsék, de az egyáltalán nem fair, hogy ezen a szerencsétlenen akarják levezetni a régóta felgyülemlett frusztrációjukat.

– Gyere, mutatnom kell még valamit. – Jongin kirángatta a fiút a manók gyűrűjéből, akik megrögzötten követték őket, mint az agyatlan zombik. Jongin tudta, hogy olyat tesz, ami tiltott, de abban reménykedett, hogy Santa Myeon most az egyszer megbocsát neki, hiszen sosem szegte meg a szabályokat. Eddig. Izgatottan nyomta le a főnöke palotájának kapujának kilincsét, de mielőtt magukra zárhatta volna az ajtót, a többiek is beözönlöttek, és az egyikük kitalálta, hogy ők most bizony fogócskázni fognak. Természetesen ezt a játékot is elferdítették, mert nem egy fogót jelöltek ki, Kyungsoo volt az egyedüli, akit mindenki más kergetett. A játszma nem tartott sokáig, mert a fiú megcsúszott az egyik lépcsőfokon, miközben felszaladt rajta, és menthetetlenül zuhanni kezdett. – Most azonnal takarodjatok innen! Ha még egyszer a közelébe mentek, esküszöm, bosszút állok rajtatok, amikor lemegyünk a Földre, amikor rohadtul fogtok érezni minden egyes csonttörést és vércseppet, amit úgy fogok kifacsarni belőletek, mint egy átkozott narancsból! – Na ja, a bűbájos Jongin-ah megunta a popcorn zabálást a nézőtéren, és megmentő hőssé avanzsált a filmben. És hát alamuszi nyuszi is tud ám nagyot ugrani, arról nem beszélve, hogy a statisztikák szerint általában a legvisszahúzódóbb egyénekből lesznek pszichopaták, úgyhogy mind ezek fényében a manók fülüket-farkukat behúzva menekültek ki a palotából. Jongin megijedt a saját hangjától, ami olyan hangosan zengett, hogy beleremegtek a falak, de szerencsére nem látszott rajta, hogy bármikor inába szállhat a bátorsága. Amikor ketten maradtak, odasietett Kyungsoo-hoz, aki már félig-meddig feltápászkodott. Segíteni akart neki, de mégis hogyan? A fiú nem használhatta őt mankónak, mert olyan kicsi volt, hogy nem tudott rátámaszkodni. – Miért nézel folyton így? Mint valami istenségre. Még ha egy szexi vámpír lennék…

– Ne butáskodj, vámpírok nem léteznek! – nevetett fel Kyungsoo, de hamar összeszorította a fogát, és fájdalmas arckifejezéssel az oldalához kapott. Nyilvánvaló, nem hisz a természetfeletti lények létezésében, de azon egy cseppet sem akadt ki, hogy idétlen kis manók veszik körül. Jongin mindig izgatottan kémlelte a távolból a fényűző palotát, ahova egyedül Santa Myeon nyert bebocsátást. Most, hogy ott lehetett a titokzatos falak mögött, nem tudott azzal foglalkozni, hogy megvizsgálja a dekorációt, aggódva figyelte Kyungsoo lépteit.

– Pöpec kéró! És még lakberendezőre sem kellett költeni. Nem kell takarítani, anélkül is csillog-villog minden; azt hiszem, ide kéne költöznöm – jegyezte meg Kyungsoo, miközben leheveredett egy jégből faragott kanapéra. Valóban ragyogott az egész ház, a jégtükör finoman ívelt bútorokban és kiegészítőkben végződött. Gyönyörűséges volt, ugyanakkor nagyon hideg, ezt még Jongin is megállapította, pedig a manók alapból nem fáztak. Mintha a falak nagyobb hideget ontottak volna magukból, mint a kinti levegő. Jongin odakucorodott Kyungsoo mellé, mert a manók test hőmérséklete negyven foknál kezdődött, és remélte, hogy így egy kicsit felmelegítheti őt. A fiú szemében először meglepettséget vélt felfedezni, aztán egy könnycsepp foglalta el a helyét, ami fényesebben ragyogott bármelyik jégkristálynál. Jongin apró keze letörölte az oda nem illő nedvességet, és még közelebb húzódott hozzá, mert azt gondolta, Kyungsoo azért sír, mert annyira mardossa a hideg. Amikor a fiú tekintete az ajkára tévedt, és olyan közel hajolt hozzá, hogy a szája majdnem az övéhez ért, Jongin elhúzódott. – Ne haragudj, tiszta hülye vagyok! Azt gondoltam, ha megcsókolnálak, talán visszatérnének az emlékeid, de az igaz szerelem csókja valószínűleg csak arra jó, hogy felébressze Hófehérkét meg Csipkerózsikát, ráadásul én herceg sem vagyok, szóval...

– Ők a nővéreid? – érdeklődött Jongin a földre huppanva. Kyungsoo kacaja betöltötte a légüres teret, és a falakról visszaverődve csilingelt még sokáig Jongin gondolataiban. Ha a fiú elmegy, legalább lesz mire emlékeznie. Miután kiszórakozta magát, Kyungsoo ismét ránézett.

– Figyelj… Gondolom, sose csókolóztál még. Nem szeretnéd egyszer kipróbálni?

– Mégis miből gondolod ezt? Képzeld, mielőtt Sehun elment, megcsókolt, szóval tudom, milyen érzés. – Nem, azt nem tudod, hogy velem milyen érzés… Kyungsoo feldúltan pattant fel, és járkálni kezdett. Jonginnak azt hazudta, azért van szüksége erre, mert egy helyben ülve lefagy a lába, ami részben igaz is volt. Hirtelen elege lett mindenből: éveken át arról álmodozott, hogy az első csókját Jongintól fogja kapni. Ha egy lány közeledni próbált hozzá, azon nyomban visszavonulót fújt, aminek az lett a következménye, hogy elterjesztették a suliban, hogy biztosan azért viselkedik így, mert meleg. Haha, bárcsak ennyi lett volna a problémája. De amikor egyszer egy fiú próbálkozott be nála, az eredmény ugyanaz volt. És miért? Mert naiv módon abban hitt, hogy Jongin egyszer vissza fog térni hozzá. Oké, kiderült, hogy nem engedték, ráadásul még az emlékeit is elvették, ennek ellenére mégsem tartotta igazságosnak, hogy amíg ő esténként álomba sírta magát, Jongin Sehunnal múlatta az időt. És Sehunnak még volt képe felkeresni őt… Átkozta a srácot, mert miatta kellett órákon át beöltözve szenvednie a szobájában, ahol rárohadt a nagykabát, és most miatta fagyoskodik annak a manónak a társaságában, akit egykoron ő csókolgatott. Hogy haza akart-e menni? Határozottan igen. Meg kéne változtatnia a kívánságát, és azt kéne kérnie a szellemtől, hogy törölje az ő emlékeit is, mielőtt visszaküldené a Földre. Mennyire örülne neki kicsi Soo meg a nénikéje, a kollégái és a főnöke… Ez lenne a helyes döntés, de a szerelemért gyakran képesek vagyunk letérni a kikövezett útról, hogy a sötét erdőben bolyongva keresgéljük az ösvényt, aminek a végén talán a megérdemelt boldogság vár. A kitaposott utat gyorsan meg tudnánk tenni, de ha igazán szeretünk, akkor vakmerően szállunk szembe a bozótban rejtőző vadakkal, akik a hosszabbik úton leselkednek ránk. Óz azt mondta a Madárijesztőnek, hogy ha elhiszi, hogy okos, és nem azt hajtogatja, hogy ő csak egy buta báb, akkor rájön, hogy az ő ötletei mentették meg a barátait. Kyungsoo-nak hinnie kellett abban, hogy a szerelme elég lesz kettőjük számára, és egy idő után talán Jongin érzései is változni fognak. Miközben fel-alá járkált, feltette magának a kérdést, hogy mit választana inkább: otthon feküdni a melegben egy szürkeségbe fulladt nap után, és a Jongint ábrázoló képeket bámulni, vagy itt szarrá fagyni, de egy karnyújtásnyira a hús-vér Jongintól. A válasz egyértelmű volt. Mások nyilván bolondnak bélyegeznék, és lehet, hogy az is volt, hiszen az a sok pszichológus sem tudott rajta segíteni. Jelenleg egy papírlapnak látta a világot, amely tele volt írva szöveggel. A sok zagyvaság közt ő csupán egy zárójel volt, ahogy Jongin is. De a két zárójelet egy többszörösen összetett mondat választotta el egymástól, így nem tudtak összeölelkezni. Kyungsoo kétségbeesetten kereste azt a nyavalyás „delete” gombot, hogy annak segítségével eltávolítsa a közéjük ékelődő szavakat, de mit tegyen, ha a billentyűzet hibás, és pont az az egy gombocska hiányzik róla? Ááááá, inkább az eredeti tervre kéne koncentrálnom.

Jongin megszeppenve pislogott Kyungsoo-ra, akiről nem tudta elképzelni, hogy szokott mérges lenni. Annyi érzelmet tükrözött az arca, amiket ő meg sem tudott nevezni, hiszen a társai ábrázatán mindig értelmetlen elégedettséget látott. De miért volt mindenki elégedett itt? Hirtelen arra gondolt, milyen jó lett volna a többiekkel tartani, és emberré válni. Hiányoztak neki a testvérei, pedig nem telt el sok idő a távozásuk óta. De őket igazán szerette, ellentétben az itt maradt idiótákkal. Kyungsoo vívódását látva ő is befeszült, és annak érdekében, hogy oldja a hangulatot, az egyetlen dolgot tette, amihez értett: táncolni kezdett. Ha valami nyomasztotta, mindig táncra perdült, amit a manók nem néztek jó szemmel, mert bohóckodásnak titulálták. Kinevették, amikor csak úgy gondolt egyet, és bármilyen körülmények közt forogni kezdett. Nem volt szüksége zenére, a szíve azoknak a daloknak a ritmusát verte, amiket létezése során hallott a Földön, amikor ajándékot szállított. Arra számított, hogy Kyungsoo is ki fogja gúnyolni, ehelyett a fiú felfüggesztette a mászkálást, és tátott szájjal figyelte minden mozdulatát. Jonginnak tetszett a csodálat, ami a fiú íriszeiben ragyogott, de ha mélyebbre merészkedett volna, sokkal több került volna felszínre szimpla csodálatnál. De Jongin nem mert a felszín alá hatolni, így inkább messzire hajította jelképes ásóját, mivel félt attól, amit ott találhatott volna. Pár percre megfeledkezett mindenről, és olyan könnyedén és kecsesen mozgott, mint a balerina, amit évekkel korábban látott egy kislány zenedobozában pörögni. Az a doboz csak egy tárgy volt, ahogy a benne lakozó bábu is, ami akkor kelt életre, amikor felhúzták. Jongin egyenlőnek érezte magát azzal a figurával; ő sem volt több egy tárgynál, hiába lélegzett, hiába dobogott a szíve egyre hevesebben, minél tovább nézte Kyungsoo-t. Mégis mire lenne jó, ha megcsókolná őt? Sehun is megcsókolta, aztán ott hagyta, amiért nem hibáztatja, de attól tartott, ha Kyungsoo-val is odáig fajulnak a dolgok, a csókot követően ő is eltűnik. És Jongin nem akart nélküle maradni, még nem. Tisztában volt vele, hogy egy ember nem bírná sokáig az itt uralkodó hideget, de kellett egy kis idő, mielőtt el tudta engedni. Mert Kyungsoo pillantásának tüzében végre több lehetett egy tárgynál.

Kyungsoo mesélni kezdett, mert Jongin nem hagyhatta, hogy elaludjon. Szóval kellett tartania, mert attól rettegett, ha elalszik, többé nem fog felkelni. Biztosan értelmesebb lett volna szólni Santa Myeonnak, de önző módon kettesben akarta tölteni vele a kevés időt, ami megadatott nekik. Mellesleg imádta a fiút hallgatni, és azt, ahogy közben magához szorította. Olyan volt, mintha egy plüssöt ölelgetne, de Jongin most nem akart azon tépelődni, hogy mennyire mások. Kyungsoo egy D.O becenévre hallgató fiúról mesélt, és egy manóról, akit Kainak hívtak. Jonginnak nem tetszett, amit hallott, mert ő mindent megtett volna azért, hogy Kyungsoo mellett maradhasson. Se varázslat, se szupererő nem törölhette volna ki a fiú emlékét a szívéből, ha róla volt szó, a felejtés nem szerepelhetett az opciók között. Kyungsoo azt mondta, Kai egy hős, mert megmentette D.O életét, de Jongin más nézőpontot képviselt. D.O élete nem volt boldog Kai nélkül, de boldogság nélkül mit ér az élet?

– Szóval azt mondod, D.O-nak inkább meg kellett volna halnia? – kérdezte Kyungsoo.

– Nem tudom… Azt hiszem, ennek a történetnek sehogy sem lehet jó vége.

– Te hogy fejeznéd be? Szerinted Kai egyáltalán viszont szerette D.O-t?

– Ha ez a történet rólam szólna, Sehun tutira közbeavatkozott volna az érdekemben – vigyorodott el Jongin, és törni kezdte a fejét, mert makacsul ragaszkodott ahhoz, hogy happy end legyen a sztori befejezése. – Azt hiszem… Sehun felkeresné D.O-t, és… Jaj, vagyis Sehunnak semmi köze ehhez az egészhez. Szóval, biztos Kainak is volt egy jó barátja, aki elmenne D.O-hoz, és felvilágosítaná a történtekről. Segítene D.O-nak idejutni, és amikor Kai meg ő meglátnák egymást, Kai emlékei visszatérnének, és Kai azt mondaná: Én is ember akarok lenni, hogy veled lehessek. És boldogan élnének, meg ilyesmi. – Kyungsoo ajkai keserédes mosolyra húzódtak, ugyanis azt egészen véletlenül elfelejtette megemlíteni, hogy Kainak nem lehet több kívánsága. De az legalább melegséggel járta át, hogy Jongin meséjében ő is szerelmes volt belé… Ugyanakkor kezdte elveszíteni a végső reményt, mert Jongin továbbra is a felismerés leghalványabb szikrája nélkül meredt a szemébe.

Kyungsoo összeesett, egyre nehezebben viselte a csontjaiba hatoló hideget. Jongin felmászott a mellkasára, és mindent beleadott abba, hogy felmelegítse őt. De túl pici volt. Ha ő is akkora lett volna, mint Kyungsoo, vagy még magasabb, akkor könnyű szerrel átforrósíthatta volna a testét, így viszont maximum csak időt nyert. Hallgatta a szíve lassú dobogását, amit szeretett volna felgyorsítani. Mit meg nem tett volna azért, hogy hevesen zakatoló szívvel, és az izzadtságtól kipirulva lássa, ne pedig a hidegtől liluló ajkakkal. Amikor Kyungsoo szemei lecsukódtak, Jonginon soha nem érzett pánik lett úrrá. Lehet, hogy őrültség volt, de az a pár óra, amit vele tölthetett, a mindenséget jelentette számára. Baekhyun és Minseok sokszor beszéltek a szerelmeikről, Sehun általában csak ábrándosan a messzeségbe bámult, és Jongin ráébredt, hogy ő ugyanolyan álmodozón leste Kyungsoo-t, miközben mesélt neki. Nem akart úgy szenvedni, ahogy a testvérei, mielőtt a Földre mehettek volna. Igen, teljes mértékben őrültség volt, hiszen más fajba tartozó lények nem szerethetik egymást. Egy őzike sem lesz szerelmes egy oroszlánba, kivéve, ha mazochista hajlamai vannak. Jongin feljebb tornászta magát, hogy apró puszikkal lehelje be Kyungsoo átfagyott bőrét. Olyan élettelennek tűnt, hogy Jongin kétségbeesetten tapadt a szájára, hátha sikerül a csókjával felébresztenie, ahogy azokat a lányokat, akiket nemrég említett. Kyungsoo izmai kissé megrándultak, de a szemét továbbra sem nyitotta ki. Jongin azért is magát okolta, mert nem tudta őt rendesen megcsókolni. Ha ember lett volna… És akkor villámcsapásként érte a felismerés. Nem az emlékei tértek vissza, de a zsigereiben tudta, hogy az a mese kettőjük szerelméről szólt.

– Szeretlek Kyungsoo! Én nem… nem emlékszem arra, hogy mi történt évekkel ezelőtt, de ez nem számít, mert az érzéseim változatlanok. Kit érdekel a múlt, ha a miénk lehet a jövő? Ébredj fel, kérlek, és akkor visszamegyek veled a Földre. Te is akarod, ugye?

– Jongin… Te nem kívánhatsz többet, mert annak idején azt kérted, gyógyuljak meg. Azonban én kívánhatok. Vigyél a szellem elé, hadd kérjem azt tőle, hogy manó lehessek.

– Te megvesztél? Megtiltom, hogy ezt kívánd! Hogy mondhatsz le a családodról, a munkádról, a hobbidról… Nézz körül, itt nincs semmi! Én… nem tudlak elvinni randizni, nem kóstolhatom meg a főztödet… Nem érezhetnéd többé a nap égető sugarait…

– Akkor inkább meghalok… Ha választhattam volna, a gyógyíthatatlan betegséget választottam volna, nem az életet nélküled. Most végre én dönthetek. Ha nem lehetek manó, hát akkor ennyi volt. – Kyungsoo csak résnyire tudta kinyitni a szemét, de világosan látszott vádló tekintete. Alig tudott beszélni, ha Jongin nem cselekszik hamarosan, tényleg meg fog halni. Dühösen, patakzó könnyekkel ugrott fel mellőle, és a szilárd jégfalba öklözött.

– Te önző seggfej! Hogy zsarolhatsz meg a haláloddal? – Kyungsoo már a levegőt is egyre nehezebben vette, úgyhogy Jonginnak nem volt ideje a szitkozódásra, vagy akár a gondolkodásra. Sebesen elvágtatott Santa Myeonért, mert egyedül nem tudta volna kivinni a fiút a palotából. A főnöke éppen egy újonnan érkezett manót tanított be, aki halálra rémült, amikor Jongin közéjük csapódott. Sajnálta szegény újoncot, de ha túl lesznek ezen a kálvárián, majd kárpótolja az ijesztgetés miatt.

– Gyere ide! Fogni akarom a kezed, amikor megtörténik – kérlelte Kyungsoo alig hallható hangon. Jongin vonásai grimaszba torzultak, mert számára ez a procedúra olyan volt, mintha végignézné, ahogy felakasztják a szerelmét. Hiszen megfosztják az élettől, ami itt várt rá csupán halvány másolata volt annak, amit eddig élt. De megemberelte magát, és kicsiny kezét Kyungsoo tenyerébe helyezte, aki izgatottan kulcsolta köré ujjait. Jongin nem tudta, mi fog történni, ezért inkább becsukta a szemét. Azt mondogatta magának, hogy minden rendben lesz, mert bármi jobb Kyungsoo halálánál. Ha korábban nem mentette volna meg a kívánságával, most ő is a többiekkel lehetne a Földön, de nélküle semmit sem érne az egész. Akkor értette meg, hogy Kyungsoo azért döntött a manó lét mellett, mert ő szintén nem tudott volna Jongin nélkül élni, és ettől a ténytől megint sírni támadt kedve.

– Rám néznél végre? – hallotta meg Kyungsoo egészséggel teli hangját. A tónusa magasabb lett az eredetinél, olyan… manós, de Jongin ezer közül is felismerte volna. A szemét alig merte kinyitni, mert önző módon attól félt, hogy Kyungsoo manó formájában nem fog tetszeni neki, de amikor meglátta, le sem tudta róla venni a tekintetét. Legszívesebben az egész napot az ő bámulásának szentelte volna, de Kyungsoo olyan hevesen ugrott a nyakába, hogy majdnem elesett. Attól a csóktól, amivel a fiú megajándékozta, percek múlva se volt képes összefüggő gondolatokat egymás után helyezni. Őszintén szólva ki sem nézte Kyungsoo-ból, hogy ennyi szenvedély lakozik benne, hogy az első csókjuk nem egy tiszta, ártatlan gesztus lesz, hanem mindent elsöprő vadságtól fog tombolni.

– Annyira félek, hogy nemsokára meg fogod unni ezt a helyet, és megbánod a döntésed.

– Én biztosan nem fogok unatkozni melletted, de ha te unalmasnak találsz engem, akkor majd másik manó után nézek, aki szórakoztatónak tart. – Jongin magához húzta a sértődöttet játszó Kyungsoo-t, és olyan csókban részesítette, ami remélhetőleg kiverte a kedvese fejéből azt a butaságot, hogy mást keressen helyette. Jézusom, hogy is mondhatom azt, hogy unatkozni fogunk, amikor az idők végezetéig tudnám csókolni?

– Azt nézzétek! – kiáltott fel az egyik manó, mire Jongin kedvetlenül eltávolodott Kyungsoo-tól, mert azt hitte, rajtuk csámcsognak. Ezzel még problémájuk lesz, mert ezen az átkozott helyen nincs egy kis zug sem, ahol kettesben tudnának lenni. Jongin csak Kyungsoo-t látta, de amikor az ő arcán is megjelentek az értetlenkedés nyomai, abba az irányba fordult, amit mindenki olyan nagy áhítattal fixírozott. Szentséges Santa, ez meg hogy lehetséges?!

A tájat borító hónak és jégnek híre-hamva sem volt, mintha ott sem lettek volna. Helyette pompás virágok, zöldellő bokrok, gyümölcsöző fák jelentek meg mindenhol. A manók ruhája sem egyszínű fehérben tetszelgett többé, Kyungsoo-n például sötétkék nadrág volt piros pólóval, amiben iszonyat szexin nézett ki. Mindenki a tóhoz rohant, hogy megmártózhassanak a vízében, az egész hely zsongott a vidám kacajoktól, és a hangos dalolászástól. A levegőt megtöltötte valami leírhatatlanul finom illat, Santa Myeon jégpalotája helyett pedig egy takaros ház jelent meg. Jongin először volt teljesen biztos abban, hogy minden rendben lesz. SM Town a szerelmüknek köszönhetően megtelt élettel, és bár éttermek, kaszinók, és hasonló dolgok továbbra sem voltak megtalálhatóak, nekik egymáson kívül nem is volt szükségük másra. Esetleg egy otthonra, de hamarosan az is a birtokukban fog állni. A manók elkezdtek maguknak házikókat építeni, és amíg Jonginék nem készültek el a sajátjukkal, Santa Myeon megengedte, hogy az egyik szobájában lakjanak. A többieket persze megette a sárga irigység, és néhányan azt hazudták, együtt járnak, annak reményében, hogy ők is bebocsátást nyernek az elérhetetlenbe.

– Úgy érzem magam, mint Pán Péter Sohaországban – kacagott fel Kyungsoo.

– Hogy kicsoda és hol? – Kyungsoo-n még nagyobb jókedv terjedt el Jongin értetlenkedő fejét látva. Hát igen, itt nem tudják kikölcsönözni a DVD-t, vagy letölteni a netről, hogy este megnézzék, na de kérem, volt nekik ennél izgalmasabb dolguk is.

– Hé, mit csinálsz, Jongin-ah? Nem gyors egy kicsit a tempó? – suttogta Kyungsoo felgyorsuló szívvel, miközben Jongin szemügyre vette, hogy mit talál a piros póló alatt. Azzal nem is lett volna gond, ha megáll a nézésnél, de az ujjai meg a szája kezdtek túllépni minden határon. – Drágám, én… Santa Myeon a szomszédos szobában van, viselkedj már!

– Biztos tudta, mire vállalkozik, amikor felajánlotta, hogy ideiglenesen itt lakhatunk.

– Igen, biztosan azt gondolta, hogy tiszteletben fogjuk tartani, hogy ez az ő háza, és azt, hogy mennyi mindent tett értünk. Úgyhogy hűtsd le magad, bébi, én meg belovagolom a környéket Rudolffal. Hiányzik a lovaglás, még szerencse, hogy vannak itt rénszarvasok.

– Bébi, rajtam is lovagolhatnál – vigyorgott kajánul Jongin, de a mosolya hamar lehervadt, amikor észlelte, hogy Kyungsoo komolyan magára készül hagyni őt. – Szóval azt a dögöt választod helyettem? Igazán megsértetted a férfiúi becsületemet, Do Kyungsoo! Tudd meg, hogy ezért legalább tíz évig nem fogok hozzád szólni!

– Mit nekem tíz év, amikor miénk az örökkévalóság? – érdeklődött Kyungsoo egy cinkos mosollyal, majd incselkedőn nyomott még egy futó csókot Jongin szájára, mielőtt távozott. Jongin terve az volt, hogy duzzogva magára húzza a takarót, és ott fog morogni, amíg Kyungsoo ki nem engeszteli, de a kísértés nem hagyta nyugodni. Kilopózott a házból, és végignézte, amint Kyungsoo egész testéből sugárzó boldogsággal birtokba vette az országukat. Nem emlékezett arra, hogy milyen volt kisfiúként, hogy akkor miket csináltak együtt, de az, hogy tudta, miket fognak ezután csinálni, a világ legboldogabb manójává tette.

– Meglepetés! – Jongin torkában dobogó szívvel lépett a testvérei lakásába. Nem tudhatta előre, hogy látni fogják-e őt, vagy azzal, hogy végleg emberré váltak, minden semmivé foszlott, ami a múltjuk része volt. A kétségei hamar tovaszálltak, amint felhangzott a srácok fülsüketítő üdvrivalgása, és a szíve már nem a félelemtől vert olyan hevesen, hanem Sehun közelségétől, aki rögtön a karjaiba kapta. Akár kínosnak is érezhették volna azt a pillanatot, amikor a nagy ünneplésben a szájuk majdnem összeért, de mivel mindketten észnél voltak, csak egy cuppanós puszit adtak egymásnak. Jonginnak kissé furcsa volt, hogy a testvérei közt kézről kézre járt, mint egy játék baba, de ez százszor jobb volt annál, mintha nem vették volna észre őt, úgyhogy félresöpörte a maradék aggályait is, hogy felhőtlenül élvezhesse az oly rég látott barátok társaságát. – Csak magamat hoztam ajándékba, de remélem, nem bánjátok.

– Viccelsz? Egy hete erre készülünk. Még a párjaink útját is kiadtuk, csakhogy veled lehessünk. – lelkendezett Minseok, aki végig bízott abban, hogy a kötelék, ami egykor olyan szorosan fűzte össze őket, nem szakadt el attól, mert ők a Földet választották lakóhelyüknek.

– És nem fognak megsértődni? Nem akarom, hogy miattam vesszetek össze velük.

– Ugyan már! Chanyeol szerintem örül is, hogy az év egyetlen napján nem lógok a nyakán. De te hol hagytad Kyungsoo-t? – kérdezte Baekhyun, aki rendkívül élvezte, hogy végre magasabb lehet Jonginnál.

– Nosztalgiázik a nagynénjénél, és ajándékokkal halmozza el az unokaöccsét. Atya ég! Az tényleg egy gyűrű az ujjadon, Sehun-ah? Sokáig te voltál a legbizonytalanabb, mégis te jegyezted el magad elsőnek? – Sehun csak szégyenlősen mosolygott, de Jongin nagyon örült annak, hogy ezek szerint a barátja feladta a boldogság ellen indított harcát.

– Na és, mit számít az, hogy van rajta egy gyűrű? Nehogy azt hidd, hogy én kevésbé szeretem Chanyeolt csak azért, mert nem követjük ezt az ostoba divathullámot. Nem kell megbélyegeznie ahhoz, hogy tudjam, mi örökre együtt leszünk. Szerinted nincs igazam?

– Dehogynem – bólogatott Jongin, ahogy a többiek is követték a példáját, mert tudták, ha ellenkeznének, órákig tartó háborgásba fulladna az este, amit el akartak kerülni. Baekhyun egyébként azért tiltakozott olyan hevesen az eljegyzés ellen, mert majd’ belehalt az irigységbe, amikor tudomást szerzett Sehun kis tettéről, és titkon abban reménykedett, hogy egyszer ő is villoghat egy Chanyeoltól kapott gyűrűvel. A beszólásaival csak leplezni akarta valódi vágyát, és nem sejtette, hogy amíg ő a testvérei társaságát élvezte, Chanyeol olyan meglepetéssel készül neki, amiről lassan egy éve álmodozott.

– Meg kell ígérned, hogy jövő ilyenkor lesz az esküvőd, mert mindenképp részt akarok venni rajta – vigyorgott Jongin, amikor egy kis időre Sehun és ő félrevonultak a többiektől.

– Még jó, hiszen te leszel a tanúm, legalábbis képletesen. Yixing már alig várja, hogy megismerjen. Tudod, elmondtam neki, hogy ki voltam azelőtt, és rólad is sokat meséltem.

– Ne már! És nem küldött diliházba, amikor előadtad neki azt, hogy honnan jöttél?

– Nem, sőt, azt mondta, hogy kisfiúként soha nem a szőke hercegről álmodozott fehér lovon, hanem arról, hogy egyszer csókolózhat egy manóval. – Jongin felnevetett, de nem tartotta bolondnak a fiút, hiszen Kyungsoo is mellette maradt annak ellenére, hogy kiderült a származása. Mi több, képes volt feladni mindent azért, hogy vele lehessen. – Azt hiszem, ezentúl még boldogabb leszek, mert tudom, hogy jól vagy – vallotta be Sehun, de közben nem mert a manó szemébe nézni. Jongin felmászott az ölébe, és a fejét a mellkasára hajtotta.

– Az érzés kölcsönös. Lehet, hogy csak egyszer találkozhatunk egy évben, de mindig itt leszünk egymásnak. – Egyik apró kezét saját szívére helyezte, a másikat Sehunéra, miközben a fülét is a lüktető szervre tapasztotta. Sehunnak muszáj volt oldania a hangulaton, ha nem akart bőgni. Kicsit eltolta magától Jongint, és incselkedő pillantást vetett rá.

– Annyira kíváncsi vagyok arra, hogy te meg Kyungsoo… szoktatok…?

– Emlékszel arra, amikor megcsókoltál? Éreztél közben, nem? Akkor miért gondolod azt, hogy más téren nem működnek a dolgok? És meséltem, hogy SM Townban minden megváltozott, szóval van egy kis házunk, amiből ha úgy tartja kedvünk, egész nap nem dugjuk ki az orrunkat. Tudod, néha van annak előnye, ha nincs szükséged alvásra…

– Fúj, manó szex! Ebbe bele sem akarok gondolni! – kiáltott fel Sehun felháborodást tettetve.

– Te csak hallgass! Egykor te is teljesen odavoltál ezért a testért – mutatott végig magán Jongin, de részletekbe nem bocsátkozott, mert rájuk törtek a többiek.

– Van egy fontos dolog, amiről beszélnünk kéne – kezdte Minseok, miközben magához vette az öccsét. Jongin méretéről megint eszébe jutott egy kisbaba, akit olyan jó lett volna ringatni, és játszani vele. De sok ideje volt még arra, hogy apuka lehessen, és Jongdae csak vele akarta tölteni a napjait egy jó darabig, és mivel Minseoknak elsősorban az ő vágyai voltak fontosabbak, türelemre kellett intenie magát. Nem tudhatta, hogy Jongdae titokban benyújtotta az örökbefogadási kérelmet, mivel arra számított, hogy évekbe fog telni, mire megkapnak egy gyereket, de a kis jövevény előbb fog bekopogtatni az ajtójukon, mint ahogy remélték volna. – Arról van szó, hogy szeretnénk, ha Santa Myeon is olyan boldog lenne, mint mi. Mindent neki köszönhetünk, ezt meg kell hálálnunk valahogy. Van egy lány, aki tökéletes lenne arra, hogy a szerelme legyen. Én sokat beszélgettem Myeonnal, és tudom, hogy milyen a női ideálja. Hyejinben megvannak azok a külső és belső tulajdonságok, amik tetszeni fognak neki. Az elmúlt évben sok időt fordítottam arra, hogy felkutassam, utána pedig hogy beadagoljam neki a sztorit. A lány árva, nem köti semmi a Földhöz, barátai se nagyon vannak. És ami a legfontosabb: hisz. Eleinte kicsit nehéz volt meggyőzni, mostanra viszont annyira várja az utazást, mintha álmai országába mehetne nyaralni. – Jongint kétségek gyötörték, mialatt Minseokot hallgatta. Abból is látszott, hogy továbbra sem szűnt meg a telepátia közte és a testvérei között, hogy ő meg annak szentelte ezt az évet, hogy minden napján könyörgött a karácsony szellemének Santa Myeont illetően, mert nem tartotta fairnek, hogy pont az maradjon egyedül örök életére, akinek a jóvoltából annyi szerelem született. De félt, hogy a lány, akit a fiúk találtak, meggondolja magát, amint az országukba ér, vagy hogy tetszeni fog neki a hely, de Santa Myeon nem, vagy éppen a vezetőjének nem fog bejönni a leányzó…

Ettől függetlenül izgatottan fogta meg Hyejin egyik kezét, míg Kyungsoo a másikat, és készen állt arra, hogy magukkal repítsék. A lány nem látta őket, de nagyon aranyosan reagált, amikor Minseok elmagyarázta, hogy mi fog történni. Jongin kisvártatva megérezte a főnöke hívását, és örvendezve ugrott a szerelme nyakába, amikor sikeresen végrehajtották a tervük első részét. A lány megilletődötten rájuk pislogott, mivel már látta őket, Jongin pedig egy rövid csók után elengedte Kyungsoo-t, mert a küldetésükre kellett koncentrálnia. Elrohant Santa Myeonért, amíg a párja körbevezette Hyejint. Miközben a vezetőjét kereste, nem tudta eldönteni, hogy felvezesse neki a meglepetést, vagy szó nélkül hagyja, hogy a dolgok maguktól megtörténjenek. Végül egy köztes megoldást választott, hogy egy kicsit felkészítse.

– Több száz éve nem kaptál ajándékot, de a Földön maradt testvéreim, Kyungsoo meg én meg szeretnénk köszönni azt, amit értünk tettél. Mindenkinek lehet egy kívánsága, aki itt él, tehát neked is. Tudom, most azt mondanád, hogy a szellem büntetésből hozott ide, és nem azért, hogy boldognak lásson, de változnak az idők. Csak próbáld meg, jó? Kívánj valamit, mert teljesíteni fogja. Szerintem egyetért abban, hogy te is megérdemled a boldog befejezést.

– Mégis mit kívánhatnék? Engem az tesz boldoggá, ha titeket annak látlak… – Santa Myeon lábai földbe gyökereztek, amikor egy gyönyörű nő sétált vele szembe. Nem tudta a nevét, a korát, hogy miket szeret, vagy hogy miért van itt. De a szeméből áradó feltételek nélküli elfogadás és végtelen kíváncsiság felkeltette az érdeklődését. A rengeteg év alatt megtanulta, hogy ne gondoljon magára, mert arra rendeltetett, hogy mások jólétét szolgálja, de ez a lány visszaadta neki a rég elvesztett reményt. És amikor a kezük összeért, Santa Myeon rájött, hogy megérte a végtelennek tűnő várakozás. Ha sok száz évvel ezelőtt öregedett volna meg, nem találkozhatott volna ezzel a csodálatos teremtéssel. Oka van annak, hogy idekerült, hogy már nem az a gonosz kölyök, aki valaha volt. Minden miatta történt. Nem volt biztos  abban, hogy a karácsony szelleme az ő kívánságát is teljesíteni fogja, de az sem érdekelte, ha csak pár percig foghatja a kezét, mert ennél csodálatosabb ajándékot elképzelni sem mert volna.

A világ a feje tetejére állt: manókból emberek lettek, és fordítva, SM Townnak lett egy uralkodónője is… Ha hiszel a csodákban, és ha feltételek nélkül szeretsz, talán veled is fog történni valami hasonló, boldogságot okozó dolog, amikor a legkevésbé várnád. Gondolj másokra, mint Minseok, kockáztass, mint Jongdae, ragyogj, mint Baekhyun, fedezd fel, miben vagy tehetséges, mint Chanyeol, tanulj meg szeretni, mint Sehun, hidd el, hogy téged is szeretnek, mint Yixing, nézz a jövőbe, mint Jongin, adj fel mindent, ha kell, mint Kyungsoo, és bízz abban, hogy te is kaphatsz egy második esélyt, mint Santa Myeon.