Baekhyun
Alsóajkamat harapdálva álldogálok a
hatalmas bálterem közepén. Körülöttem hercegek és hercegnők mulatnak,
táncolnak, isznak, nevetnek, csak én vagyok képtelen élvezni a finomabbnál
finomabb ételek ízét, és a méregdrága borokat, amelyeket apám a mai napig úgy
őrzött a pincében, mint a szeme fényét. Tuti, hogy büszkébb a gyűjteményére,
mint rám! Igazából senkit sem izgat, hogy annak ellenére, hogy én vagyok az
ünnepelt, olyan fejjel szenvedem végig a számomra rendezett összejövetelt, mint
akinek a harmadik fogát húzzák ki zsinórban, miközben Hannah Montana üvölt a
rádióban. Honnan is tudhatnák, hogy mit érezhet az az ember, aki olyan
borzalmas zenét hallgat, amikor rajtam kívül senkinek sincs itt lövése arról,
hogy ki az a Miley Cyrus.
Exoluxiában ugyanis minden Exoluxia
körül forog. Nem élünk az őskorban; vannak rádióink, számítógépeink, tévéink,
de csak olyan adásokat sugároznak, amit apám engedélyezett. Apám pedig csak a
birodalmon belüli dolgokkal hajlandó foglalkozni. A tévében végeláthatatlanul
követik egymást a hírek, amelyek a közeli birodalmakban dúló harcokról szólnak,
meg arról, hogy mi meddig leszünk képesek kimaradni belőlük. Van egy-két film,
amit az országunkban élő amatőr színészekkel vettek fel, és baromi szar
technikával, ráadásul a sztori mindig ugyanaz: a király a legfantasztikusabb,
az ő szava szent, boruljunk le a lába előtt, blablabla… És a rádióval ugyanez a
helyzet. A dalok nagy része apámat élteti, a maradék tíz százalékban meg azokat
a kalóz felvételeket nyomatják, amiket a palota előtt ácsingózva vettek fel,
amikor elkap az ihlet, és énekelni kezdek. Csodálkozom, hogy az öreg megengedi,
hogy lejátsszák ezeket a dalokat, de nyilván azért nincs kifogása ellene, mert
senki sem tudja, hogy ki az elbűvölő hang tulajdonosa. Ha nem itt élnék, akár
még híres popsztár is lehetnék, haha!
Az internetet is korlátozzák; csak azt a
néhány honlapot lehet látogatni, amit az udvar tanácsadói szerkesztenek. Drága
apám lakosztályában található az egyetlen gép, amellyel rá lehet csatlakozni a
világhálóra. Lázadó lévén meg voltak az eszközeim arra, hogy néha beszökjek
abba a fantasztikus szobába, amit számunkra fel nem fedett titok övezett,
amitől a hely még érdekfeszítőbbé vált. Mivel zene után áhítozott minden
porcikám, első dolgom az volt, hogy felkerestem a legnagyobb zene megosztó portált,
ahol szerencsétlenségemre néha olyan számokba futottam bele, amire marhára nem
lettem volna kíváncsi.
Felvágják a tortám, amin egyszerre fújom
el a tizenhét pislákoló gyertyát, és közben egy olyan kívánság fogalmazódik meg
bennem, aminek csak a gondolatára görcsbe rándul a gyomrom az izgalomtól. Alig
bírom legyűrni azt az egy vékony szeletet, ami egyébként sem ízlene, de az
idegesség okozta gombóctól, ami egyre nő a torkomban, még gusztustalanabbnak
találom. A parti eleje óta arra a lehetőségre várok, hogy mikor jön el az a
pillanat, amikor feltűnés nélkül leléphetek, de nagy sajnálatomra apám végig
árgus szemekkel vizslat, mintha sejtené, hogy mire készülök. Öröm az ürömben,
hogy legalább senki nem akar cseverészni velem, és jól elszórakoztatják
magukat, mintha én ott sem lennék. Ezeknek az ostoba úri kölyköknek csak az
számít, hogy részt vehetnek egy újabb királyi eseményen, ahol pompa és
csillogás veszi őket körül, és hogy megvitathatják egymással, kinek az apja ad
több aranyat a gyerkőcének arra, hogy levezesse a hercegi kötelességekkel
együtt járó stresszt. Rajtam kívül egyikük sem érzi magát egy kalitkába zárt,
szárnya szegett madárnak, aki vágyakozva énekel a szabadság után anélkül, hogy
valaha megtapasztalhatná azt. Ők túlságosan félnek a változástól, a nyomortól,
ahova kerülhetnének, ha elhagynák a boldog otthonnak fémjelzett luxus
börtönüket, én viszont évek óta csak az adandó alkalomra várok, hogy mikor
égethetek fel mindent magam mögött. Készen állok lemondani a nevemről, az
örökségemről, de a terv még nem elég bombabiztos a végrehajtáshoz. Először is,
ki kell derítenem, hogy az a személy, akiért mindent feladnék, osztozik-e abban
a mély és tiszta érzelemben, amit iránta táplálok; az azt követő teendők nem
okozhatnak problémát, ha ő az enyém. Ha ő velem van, képes leszek egy
vitorlással átszelni a sűrű erdőt, vagy futva végigszáguldani a háborgó
óceánon… öhm… vagyis fordítva.
Egyre növekvő idegességemet csak tetézi,
amikor egy számomra ismeretlen lány odalép mellém, és kedvesen rám mosolyog.
Tök ciki, hogy nem tudom, ki az, mivel nyilvánvaló, hogy a szomszédos országok
egyik hercegnőjéről van szó, de még csak nem is rémlik, hogy valaha láttam
volna. Ez azért van, mert soha, senkire nem figyelek oda, ha találkozom
valakivel, esetleg beszélgetésbe is elegyedek vele. Lehet, hogy beteges az az
erős vonzódás, amit egy bizonyos személy iránt tanúsítok, mert azt tényleg nem
lehet normálisnak mondani, hogy a nap huszonnégy órájából nekem huszonötben
körülötte forognak a gondolataim. Az ő mosolyát látom felvillanni mások arcán,
az ő ujjai érintenek, ha kezet fogok valakivel, és az ő mély hangja simogatja a
fülem, amikor mások hozzám szólnak. Totálisan el vagyok veszve a viszonzatlan
rajongásom miatt, pedig az is bőven elég lenne ahhoz, hogy szarul érezzem magam,
hogy utálok herceg lenni.
– Táncolhatok az ünnepelttel? – hajol
közelebb hozzám a hercegnő, amitől az egekbe szökik a pulzusom. Na nem azért,
mert annyira bejön a csaj, épp ellenkezőleg. Eddig még senki sem merte átlépni
azt a határt, ami a komfort zónámon belül esett. Nyilván a hűvös
viselkedésemből leszűrték, hogy nincs esélyük nálam, de ez a lány volt annyira
pimasz, hogy kérdés nélkül szemtelenkedett a kelleténél jóval közelebb hozzám.
Becsülhetném e bátor tette miatt, ehelyett jobban ódzkodom tőle, mint egy
máglyarakástól, ahol elevenen égetnének el.
– Nem szeretek táncolni – közlöm
udvariasan, és remélem, hogy a hangom nem cseng túl ridegen. Amikor a lány még
egy lépést tesz felém, megbánom, hogy nem voltam lényegre törőbb, és nem
küldtem el melegebb éghajlatra, ahol sokkal szebben mutatna, mint mellettem.
– Ugye nem akarod magadra haragítani
apádat? Egyszer be fog sokallni attól, hogy ennyire kihúzod magad a társasági
élet alól. Ha egyetlen táncot adsz nekem, kezeskedem róla, hogy mindenki jó
színben tűntessen fel. És akkor másoknak sem lenne olyan furcsa, hogy Exoluxia
hercege magányosan álldogálta végig a tiszteletére rendezett ünnepséget. Nem is
hinnéd, mennyien akarnak téged megfúrni. Ha kiszagolják, hogy rosszban vagy
apáddal, és hogy magasról teszel az elvárásaira, könnyebb dolguk lesz, mint
képzelnéd. Ne adj okot a hátba támadásra, mert a nélkül is kreálnak maguknak
eleget. – Hmmm… Okos, körmönfont és furfangos. Jó királyné válna belőle, csak
nem az én oldalamon. Jelenleg nem tudom eldönteni, hogy felnézzek-e rá amiatt,
hogy segíteni akar, vagy ijedjek meg attól, hogy valószínűleg sokkal többet
akar tőlem a segítségnyújtáson kívül. Tétovázva bámulom egy kis ideig, majd
megfogom a kezét, és a terem közepére vezetem, hogy mindenki jól lásson, ha már
ilyen számomra visszataszító dologra adom a fejemet. Kezem automatikusan a
derekára téved, de nem azért mert annyira olthatatlan vágyat érzek arra, hogy
megérinthessem őt, hanem mert mások is ebben a pózban ringatóznak körülöttünk;
én simán csak követem a mozdulataikat. – Gondolom, nem tudod, hogy hívnak. A
nevem Taeyeon. – De szép név! Kár, hogy csak fél percre tudom a memóriámba
vésni, mert utána olyan könnyedén törlődik onnan, mint amikor pár éve a homokba
írtam valaki nevét, de a tenger partra tévedő hullámai kérlelhetetlenül
elmosták; a szívemben egyre erősebben dúló érzelmeket azonban senki nem vehette
el tőlem. Baekhyun, vágj pókerarcot, ahogy Lady Gaga is megénekelte! Miért nem
jut eszembe egy értelmes dal sem ezen az estén? Egy darabig igazán jól játszom
a szerepem. Amikor apám zord arcán egy halvány mosoly sejlik fel, még a
képzeletbeli kalapomat is megemelem magam előtt. A türelmem viszont véges, és
talán túl hamar kezd elegem lenni ebből a bohózatból. Néhány perc után úgy
érzem, menten megfulladok, ha azokkal a tündéri kezecskéivel tovább
csimpaszkodik rajtam. Olyan, mintha egy kígyó tekeredne a nyakam köré,
lassacskán a maradék szuszt is kiszorítva belőlem, így megkaparintva a lelkem,
ami az örökkévalóságig vergődne a fogságában, a szabadulás teljes
reménytelenségében. Persze szó sincs arról, hogy a gonosz jött el értem egy
csinos lány bőrébe bújva, ettől függetlenül mégis az alvilág kapujában érzem
magam. És én még tortaevés közben azt gondoltam, hogy ennél nem lehet rosszabb!
Kétségbeesetten pillantok körbe, és hirtelen megakad a tekintetem egy alakon,
aki minden létező módon kirí a tömegből.
– Izé… figyelj… Ismered Jongin herceget?
Úgy tudom, eszméletlen jó táncos. Nincs kedved vele is lötyögni egy kicsit? –
bökök fejemmel a problémám megoldásának lehetséges kulcsa felé. Kizárt, hogy
valaki ellenálljon annak a szélhámosnak! Már hallom is, ahogy a lány azt
mondja, „Észre sem vettem, hogy ő is itt van! Ha tudtam volna, már rég a
karjaiban lennék.” Hideg zuhanyként ér, amikor a hercegnő lefitymálón végig
méri a fent említett személyt, és arcára kiülő méla undorral rázza meg a fejét.
– Az egy elkényeztetett anyuci kedvence,
aki semmit sem tud a nőkről. Különben is, még kisfiú, mit kezdjek vele? –
Lefogadom, hogy Jongin százszor többet tud a nőkről nálam, de ezt a
megállapítást nem kötöm a hölgyemény orrára. Annak ellenére, hogy fiatal, az
összes hercegnő meg grófkisasszony a lábai előtt hever, és bármire képesek
lennének egy pillantásáért. Miért vagyok ennyire szerencsétlen, hogy kifogom az
egyetlen létező példányt, aki immunis a Jonginból áradó, mindenkit magával
ragadó csáberőre? A francba! Mindig is tudtam, hogy a születésnapi kívánságok
nem válnak valóra… Mert ha valóra válnának, akkor már rég nem itt lennék, nem
ezzel a csajjal, nem több mint kétszáz ismeretlen társaságában.
– Szerzek piát – vetem neki oda
foghegyről, és az sem érdekel, hogy erővel kell leráznom magamról a kezét.
Miközben célirányosan Jongin felé tartok, két lehetséges opció rajzolódik ki a
fejemben. Vagy seggrészegre iszom magam, hogy kibírjam az elkövetkezendő sivár
órákat, vagy sikerül megmentenie annak a bajkeverőnek, akinek hamarosan a
kezébe teszem az életem. Az ő leleményességén áll vagy bukik a boldogságom.
– Hé, playboy, mekkorát nőttél, mióta
nem láttalak! – veregetem vállon, és kényszeredett csacsogást kezdeményezek. Ha
többet találkoznánk, valószínűleg jó arcnak tartanám, de eddigi életünk során
csupán évente futottunk össze valami hülye vendégség alkalmával, és az én
távolságtartásomnak köszönhetően pár szónál többet sosem váltottunk. Mégis ő az
egyedüli, akiben egy kicsit is megbízom, mert a többi úri gyereket még annyira
sem ismerem.
– Te viszont egy centivel sem lettél
magasabb, mióta utoljára láttalak – vigyorodik el, amiért kedvem lenne beverni
neki egyet, de nem iktathatom ki egyetlen bevethető fegyveremet. Ha nem húzna a
szívem egyre nagyobb hévvel az istállók felé, egészen jól elhülyülnék ezzel a
majommal, de némi viccelődés után muszáj a lényegre térnem.
– Kérhetnék tőled egy szívességet?
Illetve kettőt. Le akarok lépni innen. De apám folyton engem bámul, ezenkívül
van egy csaj, aki úgy tapad rám, mint egy vérszívó. Valahogy el kéne vonnod a
figyelmüket, amíg elszököm, aztán az utómunkálatokról majd én gondoskodom.
Sajnos a lány nem tartozik a rajongóid népes táborába, szóval nehéz dolgod lesz
vele. – Felcsillan a szeme, úgy látszik, szereti a kihívásokat. Biztos unalmas
lehet, ha mindenki téged akar; kell a változatosság. Vigyora még szélesebb
lesz, amikor rámutatok a hódítására váró „területre”.
– Számomra nem létezik lehetetlen
küldetés, ezt jegyezd meg! Amúgy miért olyan sietős? Szívesen elszórakoztatlak
téged is. Jongin szíve hatalmas, sokan elférnek benne.
– Szerintem nem a szíved hatalmas,
inkább a gatyádat nem tudod magadon tartani egy nagy „probléma” miatt.
Egyébként rossz estét fogtál ki, mert nekem sem vagy az esetem.
– Áh, az kizárt, hogy egyszerre két
olyan ember tartózkodjon velem egy helyiségben, akinek nem jövök be. De azért
azt hízelgőnek tartom, hogy nagynak nevezted a gatyámban található „problémát”.
– Felnevetek, mert egyre közelebb érzem magam a szabadság páratlan ízéhez, amit
az Ő ajkairól fogok lecsókolni hamarosan. Biztos vagyok benne, hogy Jonginnak
sikerülni fog valahogy kijuttatni innen. A szeméből áradó határozottság engem
is magával ragad.
– Szóval segítesz? – kérdezem tőle
komolyabb hangvételre váltva.
– Te kis huncut. Biztos az egyik
cselédlányhoz sietsz olyan nagyon. Átlátok én rajtad! – Sejtelmesen
elmosolyodom, de kezdek ismét türelmetlenné válni, amikor nem kapom meg rögtön
a válaszát. – Számíthatsz rám, Baek. Apádat leitatom, a kiscsajjal meg elbírok,
ne aggódj! – Ez a nagy terv? Berúgatja apámat? Bár ez nekem is eszembe
juthatott volna. Ha az öreg kiütve átalussza az egész éjszakát, fel sem fog
tűnni neki, hogy felszívódtam. A többiek véleménye eddig sem érdekelt, nem most
fogok elkezdeni parázni miatta.
Látom, ahogy Jongin beveti magát, és
lyukat beszél apám hasába, miközben egymás után tölti tele a poharát. Nem
megyek vissza a lányhoz, lesben állva megvárom, amíg Jongin súg valamit az öreg
fülébe, aki reszelős hangon felnevet, és hangosan kiabálva odahívja a lányt az
asztalukhoz. A hercegnő morcosan ül le közéjük, tekintetével folyamatosan
utánam kutakodik, de számára véget ért a mulatság mára. Kicsit sajnálom, amiért
a részeg apám és az őrült Jongin közé szorult, de úgy kell neki. Magának
kereste a bajt; minek akaszkodott rám?
Remegő lábakkal, ugyanakkor szokatlanul
gyors léptekkel közelítem meg hátulról az istállókat. Szándékosan nem beszéltem
tegnap Chanyeollal, mert nem itt akartam megvitatni vele azokat a dolgokat,
melyeket többé nem szeretnék titokban tartani. Előtte nem. Ahogy közeledem az
ominózus helyhez, bátorságom annál inkább az inamba száll, mert képtelen vagyok
elhinni, hogy amiről évek óta álmodozom, végre valóra válhat. Ereimben
egyszerre keveredik az izgatott várakozás és a kimondatlan szavaktól való
félelem, ami egyik percben elviselhetetlen forrósággal önt el, a másikban pedig
jeges áradattá fagyassza véremet.
Nem futamodhatok meg éppen most! Amikor
tegnap szájon csókoltam, láttam, hogy meglepődik, de nem rossz értelemben. Nem
akadt ki azon, hogy egy fiú, aki ráadásul a legjobb barátja gondol egyet, és
ilyet tesz. A vágy félénken ragyogott fel szemében, mintha ő sem hinné el, hogy
megtörténhet az, amit régóta őrzött titkos vágyként lelke mélyén. Ha
megkerestem volna őt ígéretemhez híven, nem tudtam volna tovább parancsolni
rácsok mögé kényszerített szívemnek, mert olyan hevesen kezdett volna dobogni,
hogy végleg áttört volna az elé állított akadályokon. Olyat tettem volna, amit
itthon nem lenne szerencsés, ezért inkább tudatosan elkerültem őt. A mamával
üzentem neki, hogy ma este várjon rám, akinek rettegést láttam átsuhanni az
arcán szavaim hallatán, mégis megesküdött, hogy átadja az üzenetemet.
Amint odaérek, felfedezem, hogy Chanyeol
a széna kupac tetején alszik; szegény biztos nem győzött rám eleget várni. Egy
pillanatra megkönnyebbülök, és ott akarom hagyni. Talán ez egy jel, hogy ne
kavarjam fel az álló vizet, mert a végén az érzelmeink tomboló vihart fognak
generálni, ami a vesztünket fogja okozni. De annyi ideje tervezgettem a
születésnapomat… Az elsőt, ami tökéletes lehet, amikor először örülhetek igazán
annak, hogy megszülettem… Eddig minden ilyen napon az anyám járt a fejemben,
aki az életét adta azért, hogy én a világra jöhessek. Ha ekkora áldozatot
hozott értem, nem engedhetem meg, hogy az élet úgy rohanjon el mellettem, hogy én
önző módon egy percét sem élvezem ki. Ha örök szomorúságra ítélem magam, akkor
nem hálálhatom meg neki, hogy nekem adta a lehető legnagyobb ajándékot. Nélküle
nem ismerhettem volna meg Chanyeolt, és az együtt átélt élményeket sem
tapasztalhattam volna meg. Ma először tekintek úgy erre a napra, mint egy
csiszolatlan gyémántra, ami nem azt érdemli, hogy rejtegessem a világ elöl. Ma
először nem úgy tekintek magamra, mint egy betolakodóra, aki mások tulajdonát bitorolja
a palotában. Lehet, hogy a birodalomban sosem fogom megtalálni a helyem, de kit
érdekel, ha Chanyeol szívében egy meleg otthon vár rám, ahova mindig
hazatérhetek?
Percekig bámulom őt, pedig ideje lenne
indulni, mielőtt véletlenül ránk bukkannak. Eljátszom a gondolattal, hogy ismét
az ajkára tapadok, mint amikor lázas volt, de nem akarok Csipkerózsikásat
játszani; a következő csókunknak tökéletesnek kell lennie. Gyengéden
végigsimítok az arcán, mire álmosan pislog fel rám. Amint realizálja a
helyzetet, rögtön talpra ugrik, és kissé zavartan kezd magyarázni valamit, de
annyira belelovalja magát, hogy a felét sem értem. A mondandója lényege annyi,
hogy vissza kéne mennem a partira, mivel a szolgálók miattam fáradoztak egész
nap, de látom rajta, hogy valójában nem azt szeretné, amit mond. Kézen fogom,
de azonnal elhúzódik, és hátrálni kezd.
– Kérlek, gyere velem! Veled akarom
ünnepelni a szülinapomat. Azok az emberek semmit sem jelentenek nekem. Azzal
akarok lenni, aki… – Elharapom a mondat végét, de
olvasnia kell a sorok közt. Mélyen beszívja a levegőt, majd hosszan kifújja, és
félni kezdek, hogy a hezitálása végül arra fogja késztetni, hogy nemet mondjon.
Olyan sokáig hallgat, hogy meg akarom jegyezni, sosem maradt még ilyen huzamos
ideig csendben, de hirtelen kicsörtet az istállóból, én pedig alig bírom
tartani vele a lépést. Megtorpan, amikor szembe találja magát Black Pearllel,
és szemrehányóan nekem esik, amikor rájön, hogy mire készülök.
– Ugye nem gondoltad komolyan, hogy én
felülök erre a szörnyetegre? – morogja karba tett kézzel, így védve magát az
esetleges veszélyektől. Határozott ellenállása láttán azt hihetném, itt fog
állni földbe gyökerezett lábakkal napestig, de be kell vetnem az egyetlen adu
ászomat, ami abban nyilvánul meg, hogy sosem tudja visszautasítani a
kéréseimet. Tudom, szemétség azzal visszaélnem, hogy akaratán kívül olyan
dologra kényszerítem, amitől fél, de muszáj ehhez a módszerhez folyamodnom, ha
végre valahára el akarok innen húzni vele.
– Nem mehetünk gyalog, mert akkor
napokig tartana az út. Figyelj, Pearl egy kezes bárány, velünk együtt nőtt fel.
Nem ültetnélek fel egy olyan lóra, akiben nem bízom meg, de ő minden
rezzenésemet ismeri kicsi korom óta, ahogy én is az övét. Jobban vigyáz rám,
mint saját magára… Hidd el, nem veszélyeztetném az életedet, mivel… – Másodszorra
vagyok képtelen befejezni a gondolataimat; úgy látszik, ez egy ilyen este lesz.
Közelebb lépek Chanyeolhoz, és úgy nézek rá, mintha az életem múlna azon, hogy
elkísérjen. És nemcsak azért meresztek rá kiskutya szemeket, hogy meggyőzzem
őt; valóban úgy érzem, ez az éjszaka egy új élet kezdetét fogja jelenteni
számomra. Látom rajta, hogy hadakozik magával, mert szeretne velem jönni, de a
lovak iránt belétáplált félelem gúzsba köti.
– Csak azért, mert ma van a
születésnapod! Nehogy azt hidd, hogy egy átlagos napon meg tudtál volna győzni…
– mondja tettetett merészséggel, de a hangja egyáltalán nem cseng olyan
magabiztosan, ahogy általában szokott. Felül a lóra, bár fogait összeszorítva,
görcsösen markolássza a kantárt, amíg fel nem mászok elé. Akkor egy pillanatra
megkönnyebbülés lesz rajta úrrá, de amint elindulunk, újra pánikba esik. Mivel
a hátam a testének préselődik, érzem, hogy teljes egészében remeg, amitől
kicsit elkeseredem. Szegényt én kényszerítettem bele ebbe a szituációba, pedig
én sosem akarok fájdalmat okozni neki.
– Ölelj már át! Úgy biztonságosabbnak
fogod érezni – szólok rá, mivel a nyereg oldalában próbál valahogy
megkapaszkodni, ami nem szerencsés. Megérzem a karjait a testem köré fonódni,
olyan erősen szorít magához, mint amikor gyerekkorunkban együtt aludtunk.
Mindig azt hittem, hogy reggelre holtan
fogom végezni, mert kinyomja belőlem a szuszt, mégis inkább meghaltam volna a karjaiban,
minthogy királyként éljem le a hátralévő életemet. Hátrahajtom a fejem a
vállára, és élvezem, hogy a haja az arcomat csiklandozza.
– Te meg mit művelsz? Figyelj az útra! –
rivall rám, és ijedten próbál visszatolni ülő pozíciómba. Elmondanám neki, hogy
Pearl betéve ismeri az utat, mivel százszor megtettem már vele, és ha nem
irányítanám, magától is eltalálna a célhoz, de nem akarom tovább rémisztgetni
őt, ezért engedelmeskedem a kérésének.
Körülbelül fél óra múlva elérkezünk a
kunyhóhoz, ami Exoluxia határán áll. Évek óta járok ide, mert amellett, hogy
zenét hallgattam apám gépén, térképeket is letöltöttem róla, melyek
segítségével útvonalakat terveztem meg, ahol ha eljön az idő, elhagyhatom az
országot. Ismertem a házikó tulajdonosát; jó kapcsolatot ápoltam vele annak
érdekében, hogy információkkal szolgáljon nekem a határ menti történésekről.
Órákon át ácsorogtam a messzeségbe bámulva, de sosem mertem átlépni azt a
vonalat, ami legalább olyan fontos volt számomra, mint Chanyeol. Országunk
határát egy kerítés jelezte, de nem egy áthatolhatatlan szögesdrótból épített
élő sövényről volt szó, csupán azért húzták fel, hogy azzal szimbolizálják
Exoluxia végét, és nem azért, hogy megakadályozzák, hogy valaki átjusson rajta.
Hiszen az emberek szerettek itt élni, egyiküknek sem jutott eszébe, hogy
elmenjen innen. Bármikor simán átmászhattam volna a másik oldalra, de
megragadtam a szabadság után való vágyakozás fázisában. Talán ha Chanyeol az
enyém lesz, a szabadsághoz szükséges kulcs is a birtokomba kerül.
Benyitok a kis házba, aminek egy ideje
már nincs lakója, ugyanis az idős bácsi, aki itt élt, nemrég betegségben
elhunyt. Az úr valamiért megértett engem, talán az unokájának tekintett, és
sosem kérdezte, miért látogatom meg olyan gyakran. Sőt, a halála előtt nekem
ajándékozta a kunyhót; azt mondta, továbbra is bármikor jöhetek ide.
A ház egyetlen szobácskával
büszkélkedik, de az elég tágas ahhoz, hogy kényelmesen elférjünk benne. A fal
mentén egy puhának tűnő matrac húzódik, a helyiség közepén egy asztal áll körülötte
székekkel, mögötte pedig a kamrába vezető ajtó látható. Az asztalon van egy
üveg bor, amit én csempésztem ide a tegnapi kilovagolásom során. Még gyertyákat
is hoztam, amiket meggyújtás közben rohadtul giccsesnek gondolok. A francba!
Chanyeol azt fogja hinni, hogy valamilyen kibaszott romantikus filmbe csöppent.
Nem mintha valaha látott volna olyat, de elképzelései biztosan vannak róla. Azt
fogja gondolni rólam, hogy az ilyen hülye csajos baromságokra bukom, pedig
igazából leszarom, hogy mi van körülöttünk, nekem csak ő kell. Nem a csomagolás
érdekel, hanem az alatta rejlő ajándék, amiről legszívesebben már most letépném
a csomagolópapírt.
– Ne már, Baek! Azért maradtál olyan
sokáig távol tegnap, mert ezt készítetted elő? – Tudtam! Tudtam, hogy halál
cikinek találja! – Neked van szülinapod… Szóval nekem kellett volna meglepetést
adnom, nem pedig saját magadnak. Hogy néz ez ki? Elég kellemetlenül érzem
magam… – Rámosolygok, bár attól tartok, az újfent rám törő idegesség miatt
maximum egy jól kivitelezett vicsorgásra futja tőlem. Megveregetem a mellettem
lévő széket, amire vonakodva ül le. Bort töltök a poharába, aminek az üvegét a
kezében forgatja, és majdnem dob egy hátast, amikor felfogja, hogy milyen drága
lehet. Olyan óvatosan kortyol bele, mintha aranyból lenne, én viszont már a
második pohárral is felhajtottam, mert muszáj valamiből erőt merítenem. Nem is
ízlik, mint ahogy Exoluxiában semmi, de abban reménykedem, hogy ez majd
feloldja a nyelvemen éktelenkedő csomót, ami miatt nem tudok beszélni. A
feszültség jól kivehetően érződik; közénk telepszik, és egyikünk sem képes
áthatolni vastag páncélján. Már nem két kisgyerekként ülünk egymás mellett,
akik semmit sem tudnak a világról, csak ösztönösen a másik társaságát keresik.
Most is minden egymás karjaiba hajt minket, mégsem lelünk rá az útra, amire
lépve eltalálhatnánk oda, ahonnan többé sosem akarnánk eljönni. Chanyeolra
sandítok, akin nyoma sincs megszokott mosolyának; a poharába mered, mintha
onnan ki tudná olvasni fel nem tett kérdéseire a válaszokat. Mindketten akarjuk
a másikat, mégis arra pazaroljuk a visszahozhatatlan időt, hogy némaságba
menekülve rejtőzünk el attól, ami nyilvánvaló, és amelynek a megtapasztalására
jobban vágyunk, mint a szomjazó ember a vízre, aki napok óta tévelyeg a sivatagban.
Miért nem lehet minden olyan könnyű, mint régen?
– Játsszunk felelsz vagy merszt! –
csapok az asztalra, amikor eszembe jut, hogy direkt azért készítettem el a
játékot, hogy azzal oldjam a feszültséget. Kibontom a másik oldalamon lévő
széken heverő kártya paklit, és húzok belőle egy lapot, miközben megkérem
Chanyeolt, hogy válasszon; felelni akar, vagy netán a bátorság vonzóbb opció
számára. Furcsán méreget, mintha arról akarna meggyőződni, nem bolondultam-e
meg, de végül belemegy a dologba, és csak annyit mond: „felelek”. – Jongin
herceg vagy valamelyik hercegnő?
– Tessék? – mered rám zavartan. Az
idegességem kezd a tető fokára hágni, ráadásul a pia is kellőképpen ellazított
már, ezért Chanyeol arckifejezését látva visszafojthatatlan nevetés tör rám.
– Úgy értem, melyikük jön be neked?
– Ez a kérdés szerepel egy
társasjátékban? – csóválja a fejét, amitől még nagyobb jókedvem támad. Inkább a
röhögés vegye el az eszem, ne a paranoia, mint az előbb.
– Saját gyártású. Szóval válaszolnál,
kérlek!
– Nem. Ha kérdezni akarsz tőlem valamit,
miért nem teszed fel kerek-perec? Nem vagyunk már gyerekek, nem kell virágnyelvet
használnod. Szóval Baekhyun… Szeretnél tudni valamit? – Egyenesen a szemembe
néz, amitől rögtön ráfagy a vigyor az arcomra. Olyan átható tekintettel bámul,
hogy pucérnak érzem magam előtte. Nem a szó szoros értelmében vett
meztelenségre gondolok; a lelkemet csupaszítja le, mintha az összes
gondolatomat betéve ismerné. Egyszerűen nem tudok megszólalni, pedig itt lenne
a lehetőség, hogy bevalljam neki. Helyette inkább iszom még egy pohárral, aztán
még eggyel… Chanyeol egy ideig türelmesen nézi, hogy alkoholba fojtom
bénaságomat, majd hirtelen nagy levegőt vesz, és továbbra sem szakítja meg
velem a szemkontaktust, miközben közli: – Ha annyira tudni akarod, nekem
egyetlen egy valaki jön be… – Folytatni akarja. Ő nem futamodik meg úgy, mint
én. De mielőtt befejezhetné, kétségbeesetten felugrom az asztaltól, és
szerencsétlenségemben még az italt is kiöntöm közben. Valami menekülésre
késztet a saját és az ő érzelmei elöl, ezért az ajtó felé veszem az irányt.
Persze nem akarom őt egyedül itt hagyni, csak friss levegőre van szükségem,
különben megfulladok. De megakadályozza, hogy kijussak a szabadba; a karomnál
fogva visszahúz, és maga felé fordít. Nem merek a szemébe nézni, de nem
zavarja. – Oké, ha játszani akarsz, akkor játszunk. Most mondjuk, merek, jó? –
Kihúzza a következő lapot, ezúttal a „mersz” feliratú pakliból, és amint
elolvassa az elvégzendő feladatot, nagyot nevet. – Táncolj a születésnapossal.
Jól van, majd ha a születésnapos egy kicsit összekapta magát. – Aztán újabb
lapot vesz a kezébe, és én már akkor a föld alá akarok süllyedni, amikor
ráeszmélek, mi áll rajta. Amint kiejti a szavakat, ki akarok futni a világból,
vagy teleportálni, vagy egyszerűen csak megsemmisülni ott helyben. Hogy lehetek
ennyire gáz? Ahelyett, hogy nekiestem volna, és felfaltam volna a száját, vagy
legalább emberekhez méltón megbeszéltem volna vele a dolgot… De nem! Nekem
pisisek módjára mindenféle szarokat kellett kreálnom, hogy valamivel
palástoljam a rémületemet. – Csókold meg a születésnapost… Milyen sorrendben
szeretnéd? Előbb legyen a tánc… vagy a csók…? Esetleg… egyszerre…? –
Direkt vontatottan és őrületesen szexisen ejti ki a szavakat, melynek hatására
libabőrös lesz testem minden létező porcikája. Gyengéden a derekamra helyezi a
kezét, ami jól jön, mert különben ájultan esnék össze. Végre felemelem a fejem,
hogy a szemébe tudjak nézni, mert szeretném látni, hogyan reagál arra, amit
mondani készülök neki.
– Csak akkor tedd meg, ha te is akarod –
suttogom rekedten, és bevések magamnak egy piros pontot képzeletbeli
ellenőrzőmbe, amiért dadogás nélkül ki tudtam nyögni egy értelmes mondatot.
Valóban azt szeretném, ha nem azért csókolna meg, mert mindig engedelmeskedik a
kérésemnek, vagy mert egy herceg által előírt parancsnak tekinti; nem akarom,
hogy kényszer hatása alatt cselekedjen. Ekkor előhúz valamit a zsebéből, és a
kezembe csúsztatja. Egy KitKat. A legszebb ajándék, amit kaphatok tőle, mivel
évek óta ezzel fejezzük ki az egymás iránt táplált kimondatlan érzelmeinket. De
jobb is, hogy nem mond semmit, mert az már tényleg túl sok lenne nekem.
Tökéletesen ismer, ezért pontosan tudja, hogy számomra ez ezerszer nagyobb
jelentőséggel bír, mintha kibökné azt az agyoncsépelt szót, aminek a
jelentésénél én sokkal többet érzek Chanyeol iránt. Esetlenül ölelem át a
nyakát, majd teszünk pár lépést, amit még viccből sem lehetne táncnak nevezni. Amikor
közelebb hajol hozzám, rájövök, hogy ő is inkább a „feladata” következő
pontjára térne rá.
– Mindent akarok, ami veled kapcsolatos.
– Ő is suttog, és arca egyre jobban közelít az enyémhez. Azt hiszem, hogy az,
amit a kezeimmel művelek, nem ölelésnek hat, inkább kétségbeesett
kapaszkodásnak, annak érdekében, hogy minél tovább maradjak talpon. – Ez
tetszik… Végre egyszer én uralkodhatok fölötted – jegyzi meg egyre szélesedő
mosollyal. Örülök, hogy ilyen jól szórakozik a nyomoromon, de azért remélem,
eljön az a pillanat, amikor élvezni is fogom a dolgot. Miután beleun, hogy arra
várjon, mikor kezdek újra normálisan viselkedni, a száját őrjítően lassan
forrasztja az enyémre.
Se kép, se hang, csak valami
végeláthatatlan sötétség, ami egyre mélyebbre húz, és ahonnan nem tudok
menekülni. Mintha kiléptem volna a testemből, kívülállóként nézem végig, ahogy
Chanyeol végigsimít az arcomon, szorosabban húz magához, és ajkával olyan
lassan becézi az enyémet, hogy az már képtelenség. Mindent nagyon lassan csinál,
amiből percekig szinte semmit nem érzékelek a rám törő eufória miatt, ami nem
hagy gondolkodni, érezni és létezni sem. Amikor a nyelve óvatosan végigsiklik a
számon, eddig ismeretlen tüzek gyúlnak bennem, melyek elviselhetetlenül
perzselni kezdik testem. Egy csapásra életre kelek, és többet akarok belőle.
Sokkal többet. Résnyire nyitom a szám abban a reményben, hogy veszi a lapot, és
amikor nyelve találkozik az enyémmel, úgy érzem, révbe értem. Hogy rátaláltam
az egyetlen kulcsra, ami passzol a kalitkám lakatjába. Hogy ezért érdemes volt
megszületnem, és a halállal is bátran szembenéznék, ha az lenne az ára ennek a
csodálatos éjszakának. Hogy most már soha nem leszek egyedül, mert ez az édes
emlék velem lesz a legfájóbb pillanatban is. Hogy ha ez bűn, amiért kivégeznek,
hát örömmel akasztom a kötelet a nyakamba, mert inkább meghalok az ő csókjának
ízével ajkamon, minthogy a nélkül tengődjek tovább.
– Aludnod kellene – súgja a nyakamba a
matracon fekve. Nem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy nem messze az ajtótól
csókolózni kezdtünk, ahogy azt sem, mióta heverünk egymásba feledkezve a
rongyos fekhelyen. Csak azt tudom, hogy nem akarok aludni. Nem akarok egy
percet sem elvesztegetni a csodából, ami mégiscsak létezik. Mivel a csoda maga
Park Chanyeol, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy higgyek benne. Hogy
higgyek bennünk, és abban a varázslatban, amit a csókjaink hívtak életre a
megporosodott mesék birodalmából. De mivel ő még saját magamnál is jobban ismer
engem, tisztában van vele, hogy a rendszeres kialvatlanságom miatt majdnem
leragad a szemem, és hogy hamarosan nem fogok tudni ellenállni annak a békének,
amit az oldalán tapasztalhatok meg alvás közben. – Boldog szülinapot, Baekhyun
– leheli az ajkamra, mielőtt az a gonosz álom manó végleg magával vinne, ezzel
elszakítva tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése