Chanyeol
Nem tudom, mikor tudatosult bennem
végleg, hogy szerelmes vagyok Baekhyunba, de viszonylag korai időpontra
datálnám a felismerésemet. Kezdetben testvérként kötődtem hozzá, aztán jött a
féltékeny korszakom, majd egyik napról a másikra minden gyökeresen megváltozott.
Próbáltam elfojtani magamban az egyre erősödő érzést, elhitetni az elmémmel,
hogy mindez csak túlzott ragaszkodás egy olyan személyhez, akit születésemtől
fogva ismerek, de a szívem nem vette be az agyam által kreált sztorikat.
Eleinte mindenben versenyeztünk, de
mivel Baekhyun pár hónappal korábban született, előbb tanult meg járni,
beszélni, konkrétan előbb hívta mamának a saját anyámat, mint én. Kisgyerekként
leelőztem őt; gyorsabban futottam, magasabbra hajtottam a hintát, és több
palacsintát tudtam magamba tuszkolni öt perc alatt, mint ő fél órán belül. Az
idő múlásával viszont azt vettem észre, hogy már nem akartam többet legyőzni.
Azt akartam, hogy ő nyerjen, mert tudtam, hogy ez örömet okoz neki. Nem
szeretett második lenni, mert az arra emlékeztette, hogy a bátyját mindig
többre tartották nála. Hülyének tettettem magam, mintha nem vágnám a fizikát
csak azért, hogy azt higgye, az ő segítsége nélkül megbuknék a suliban.
Hagytam, hogy elkapjon, amikor utánam szaladt, pedig igen nagy erőfeszítésembe
került, hogy visszafogjam az iramot, amire valójában vágytak volna a lábaim.
Tudat alatt talán akkor lett
végérvényesen övé a szívem, amikor először hallottam énekelni. Az is lehet,
hogy igazuk volt az embereknek abban, hogy a hangja varázserővel bír, és
szándékosan babonázott meg vele. De akár mágia útján, akár anélkül zúgtam bele,
tudtam, hogy ez az érzés kezdettől fogva halálra volt ítélve. Fiatal korom
ellenére nem kergettem tarka pillangókat, és nem álmodoztam rózsaszín ködbe
burkolva a világot arról, hogy mi ketten majd boldogan élünk, míg meg nem
halunk. Sosem engedtem meg magamnak azt a luxust, hogy képtelen illúziókba
ringassam magam, hiszen amikor felébredtem volna az ábrándozásból, a rideg
valóság még fájdalmasabban vágott volna pofán.
Csendesen figyeltem, ahogy nőtt, egyre
gyönyörűbb vonásait, lusta mosolyát, ami mindig akkor jelent meg az arcán,
amikor a Mester untatta őt, szép kezét, amivel idegesen szántott végig a haján,
amikor az őrök kérdőre vonták valami miatt… Ismertem minden mozdulatát, tudtam,
mire, hogy fog reagálni, és kiváltságos személynek éreztem magam, amiért én
voltam az egyetlen, akinek a valódi énjét mutatta, aki előtt nem játszott
szerepet.
Ahogy telt az idő Baekhyun apja
lassacskán feloldotta a szobafogságát, talán úgy gondolta, hogy a fia kinőtte a
gyerekkori ostobaságait. Mindenesetre többet tudtunk találkozni, bár együtt
alvásról természetesen többé szó sem lehetett. Baekhyun távolságtartóbbá vált,
amit a hosszantartó büntetésnek tulajdonítottam. De lehet, hogy óvatos akart
lenni, hogy még egyszer ne fordulhasson elő az, hogy olyan drasztikus módon
elválasztanak minket egymástól. De talán az volt az oka, hogy a szobájába zárva
rájött arra, hogy tényleg nem kéne velem barátkoznia. Ő az uralkodó fia volt,
amíg én a szolgálóé, aki besegített a palota körüli munkákba, gondját viselte a
lovaknak, és sokszor magára vállalta az udvari bolond szerepét is. Az
udvarhölgyek imádták a humorom, és az arcomról soha le nem fagyó mosolyt, csak
éppen azt nem tudták, hogy a bohóc annak ellenére, hogy hangosan nevet és
komédiázik, belül zokog a szíve.
– Hercegem, a lova előállt – hajlok meg
enyhén Baekhyun előtt. Gúnyosan forgatja a szemét, és mérgesen fújtat egyet.
Tudom, hogy mit fog mondani, de olyan jó néha kihozni őt a sodrából. Olyankor
szikrát szórnak a szemei, amitől még… még jobban néz ki.
– Ezerszer megmondtam már, hogy ne
szólíts így! Utálom a rangomat…
– És utálom ezt a kifejezést – fejezem
be vele együtt a mondatot. Dühösen a karomra csap, és már pattanna is fel a
kancára, de elkapom a kezét, és szorosan magamhoz húzom. – Jól van, te kis
méregzsák, tudod, hogy csak ugratlak. De nagyon vigyázz magadra, jó? – mondom
ellágyuló hangon, mire ellazul az ölelésemben, és megadóan dönti a vállamnak a
fejét.
– Minden alkalommal annyira aggódsz, ha
kilovagolok. Ne félj, nem lesz semmi bajom. De ha meghalok, legalább apámnak
lesz egy kis öröme is az életben… – Közömbösen ejti ki a mondatot, és nem
tulajdonít nagy jelentőséget a szavainak, de én gyűlölöm, amikor ilyen lenézően
beszél magáról, amikor valami ostoba játékként emlegeti a halált. Elhúzódom
tőle, és most rajtam a sor, hogy dühösen nézzek rá. Kicsit megrázom őt, hátha
kitisztul tőle az agya, és olyan közel hajolok hozzá, hogy az orrunk majdnem
összeér. Halkan szólítom meg, de annál fenyegetőbben.
– Ha még egyszer meghallom, hogy ilyen
könnyedén beszélsz a halálodról, én foglak megölni téged, megértetted? – Valami
ismeretlen tűz gyúl a szemében, és egy mozdulattal megszűnteti azt a cseppnyi
távolságot, ami eddig közénk férkőzött.
– Ahhoz túlságosan szeretsz – suttogja
mély meggyőződéssel a hangjában, majd az ajkamra tapasztja a száját. A csókféleség
csupán egy másodperc erejéig tart, mégis annyira mámorossá válok tőle, mintha
megittam volna egy üveg bort. Angyali mosolyt villant rám, mintha csak valami
gyerekes csínyt követett volna el, a következő pillanatban pedig már nyomát sem
látom; szélsebesen vágtat a szabadságot jelentő hegyek irányába.
Lesokkolva állok egy darabig, bele kell
kapaszkodnom az istálló ajtajába ahhoz, hogy el ne essek a szédüléstől, ami rám
tört. Agyam sebesen kezd kattogni
emlékek után kutatva, amelyekből kideríthetném, hogy Baekhyun is másképp
tekint-e rám, mint egy szimpla barátra. De képtelen vagyok huzamosabb ideig egy
adott emlék foszlányra összpontosítani, mivel halálos rettegés száll meg minden
alkalommal, amikor lóhátra száll. Annak ellenére, hogy ellátom az állatokat,
enni adok nekik, és lecsutakolom őket, sosem fordult meg a fejemben, hogy
egyszer ki kéne próbálnom a rajtuk való utazást. Inkább gyalog megyek
mindenhova, mert az idősebbik herceg balesete óta egyszerűen nem tudok bízni
ezekben a fenséges élőlényekben. Baekhyunt persze semmi sem rettenthette el,
mivel születésétől fogva a saját útját járta, nem törődve azzal, hogy mások
esetleg jót akarnak neki vagy meg akarják védeni őt. Annak ellenére, hogy én is
azok közé tartoztam, akik le akarták beszélni arról, hogy ilyen módon
kockáztassa az életét, rendkívül becsültem benne a kitartását, és hogy amit a
fejébe vesz, azt mindig véghezviszi. Néha engedelmeskedett apja szankcióinak,
de azt csak azért tette, mert nem akarta végképp magára haragítani az öreget.
Baekhyun imádta a lovát, ami anyja
egyetlen öröksége volt számára. A királyné éppen várandós volt vele, amikor
megszületett a kis csikó, akit ajándékba szánt a fiának. A mama szerint
Baekhyun teljes mértékben az anyjára ütött, mivel ő is önfejű volt, és férje
kitartó próbálkozása ellenére sem tudott soha igazán uralkodni felette. A
királyné nyolc hónapos terhesen is kilovagolt, nem félve attól, hogy bármikor
leeshet a magasból, és minden egyes megtett méterrel a gyermeke életét
kockáztatja.
Amikor az idősebbik herceg meghalt, a
király elrendelte, hogy végezzék ki a birodalom összes lovát, köztük Black
Pearlt is. Baekhyun halált megvető bátorsággal állt a kedvence és a „bérgyilkos”
puskacsöve közé, és kijelentette, hogy amennyiben ki akarja oltani a ló életét,
előbb őt kell agyonlőnie. Emlékszem, mennyire féltem akkor, és hogy szerettem
volna odarohanni mellé azt kiáltva, hogy „ha megöli a legjobb barátomat, akkor
engem se kíméljen”, de túl gyáva voltam ahhoz, hogy megtegyem. Behunyt szemmel
és összekulcsolt kézzel vártam, hogy eldördüljön a fegyver, de szerencsére a
férfinak nem volt elég vér a pucájában ahhoz, hogy egyszerűen lepuffantsa a
trónörököst. A király másnap visszavonta a kiadott parancsot, bár szerintem nem
a fia bátor cselekedete térítette jobb észre, csupán rájött arra, hogy a lovon
való közlekedés nélkül mennyivel bonyolultabb lenne az élet.
Sosem tudtam szeretni országunk
királyát. Pedig jól irányította Exoluxiát, mindent megadott a népének, az
anyámmal is nagyon jól bánt, fizette az iskoláztatásomat annak ellenére is,
hogy nem nézte jó szemmel a Baekhyunnal való kapcsolatomat. De képtelen voltam
tisztelni egy olyan embert, aki mindenkinek a jó és kedves arcát mutatja, amíg
a saját tulajdon fiával úgy viselkedik, mint egy leprással. Nem tudtam
megérteni, hogy miért nem vigyáz rá úgy, mint a legdrágább kincsére, hiszen már
csak ő maradt neki a világon.
Az órámra sandítok, és rémülten látom,
mennyi idő telt el azóta, hogy Baekhyun elment. Mi van, ha megint történt vele
valami? Egyszer olyan sokáig vártam rá, hogy azt hittem, beleőrülök, ha nem
bukkan fel egy percen belül a fák lombkoronája mögül. Éreztem, hogy valami baj
történt, de nem tudtam, elinduljak-e a keresésére, mivel attól féltem, esetleg
elkerülnénk egymást. Amikor már nem bírtam tovább, szólni akartam az egyik
munkásnak, hogy azonnal eredjen az erdőbe, mert a hercegnek nyoma veszett, de
mielőtt kétségbeesett kérésre nyithattam volna a szám, megjelent Baekhyun.
Sosem felejtem el azt a szörnyű látványt, amit akkor nyújtottak a lóval együtt:
Black Pearl egyik első lába vérzett, és hatalmas seb éktelenkedett rajta,
barátom keze is csupa vér volt – bár szerencsére nem a sajátja szennyezte be –
szakadt róla a víz, a szemei könnyesek voltak, és egész testében remegett.
Láttam, hogy alig bírja tartani magát, és hogy bármelyik pillanatban
felmondhatják a lábai a szolgálatot, ezért erőt kellett vennem magamon, és a
sokkhatás ellenére turbó üzemmódba kellett kapcsolnom. Gyorsan az istállóba
vezettem őket, kifertőtlenítettem a kanca sebét, és bekötöztem azt, amíg
Baekhyun kimerülten rogyott le a mellettünk elterülő szénakazalra. Ő akart
gondoskodni a lováról, de nyomatékosan megtiltottam neki, és kivételesen nem
kezdett ellenkezni. Kiderült, hogy szegény Pearl belesétált egy csapdába, és
Baeknek fél órájába telt, mire kiszabadította kedvencét. Miután végeztem, egy
vizes kendővel letöröltem a vért a kezéről, majd hoztam neki egy frissen vasalt
inget, mert közölte, hogy ő ugyan nem fog egy tapodtat sem moccanni Pearl
mellől az éjjel. Én pedig mellőle nem voltam hajlandó mozdulni.
Lefeküdtem a szénára, és féltőn a
karjaimba vontam. Fél szeme folyamatosan a másik oldalán pihenő lovon
nyugodott, de érezhetően jóleső sóhaj szakadt ki belőle, amikor a testünk
egymáshoz simult. Nem telt bele sok idő, amíg hangosan szuszogva lépett át az
álmok mezejére. Tudtam, hogy szörnyű éjszakái lehetnek egyedül, és hogy alig
aludhat, ezért valahol örültem neki, hogy a kényszerhelyzet az én karjaimba
hajtotta. Legalább békében szunyókálhatta végig az órákat, amíg be nem
köszöntött a reggel, és a nap kegyetlenül előbújó első sugarai újra el nem
választották tőlem. Nem aggódtam azért, hogy az apja ránk talál, mivel jobban
félt a lovaktól, mint az erdőben lézengő farkasoktól. Én pedig végre először
életemben zavartalanul úgy nézhettem őt, ahogy a szerelmére néz az ember.
Csupán tizennégy éves voltam, de akkor
tudatosult bennem végérvényesen, hogy beleszerettem a legjobb barátomba, az
uralkodó fiába, a majdani királyba… Rettenetesen szerencsétlennek éreztem magam
és nem amiatt, hogy egy szép lány helyett egy másik fiúba zúgtam bele. Ha egy
velem egy osztályba tartozó csóró srác tetszett volna meg, nem érintett volna
rosszul a dolog, mert biztos voltam benne, hogy a mama ítélkezés nélkül támogatná
minden döntésemet. Azért fohászkodtam, hogy múljon el az a szívemet tépő, egész
testemet megmérgező érzés, hogy megint úgy tudjak rá tekinteni, mint azelőtt.
Reméltem, hogy ez csak egy fiatalkori szeszély; hiszen tizennégy évesen mit
tudhat egy kölyök a szerelemről? Megpróbáltam elhitetni magammal, hogy ez a
valami nem több egy erős vonzalomnál, amit képes leszek legyőzni, ha egyszer
megismerek egy kedves személyt, aki segít majd kiverni a fejemből őt. De azon
az éjszakán először és utoljára megengedtem magamnak, hogy szégyentelenül
bámuljam izzadságtól összetapadt haját, sírástól feldagadt szemét, széltől
kiszáradt ajkait, amit mindennél jobban meg akartam csókolni. Még ziláltan is
olyan gyönyörű volt, hogy simán kenterbe verte a szomszédos birodalmak úrfiait,
akik mindig jól fésülten, méregdrága öltözékekben parádéztak a népük előtt.
Eszeveszettül mocskosnak éreztem magam a fejemben cikázó gondolatok miatt,
hiszen ott feküdt mellettem kiszolgáltatottan, szomorúan, én meg képtelen
voltam levenni a szemem a szájáról.
A leggyengébb pillanatomban olyan közel
hajoltam hozzá, hogy az államon éreztem forró leheletét, de nagy erőfeszítések
árán sikerült ellenállnom a kísértésnek. Nem használhattam ki, nem csinálhattam
olyat, amit ő nem akart. És akkor biztos voltam benne, hogy ő nem szeretné.
– Na végre, hogy visszajöttél, már
szétizgultam magam! Baek… ööö… beszélhetnénk? – Lövésem
sincs arról, mit mondhatnék neki, mit kérdezhetnék tőle, de úgy érzem, ha nem
tisztázzuk a dolgokat, valami láthatatlan erő belülről szétfeszíti a testemet.
Félek a lehetséges válaszoktól, de nem élhetek nélkülük. Rettegek az
elutasításától, mégsem létezhetek tovább kétségek közt vergődve. Jobb
szembesülni a biztos rosszal, mint homokba dugott fejjel várni a csodát, és
azon vacillálni, hogy mi lett volna ha… Meg kell adnom az esélyt annak, hogy
esetleg ő is viszonozza az érzelmeimet. De mi van, ha ő is szeret? A
kapcsolatunk jövője úgyis koporsóba lett zárva, mielőtt megszülethetett volna;
akkor meg minek akarnék egy kis időt a mennyországban tölteni, ha utána örök
szenvedés várna rám a pokol legsötétebb bugyraiban? Mert ha Baekhyun egyszer az
enyém lesz, aztán el kell engednem őt, az sokkal nagyobb fájdalom lesz annál,
mintha titokban éveken át álmodoznék róla. Mert vágyni valami ismeretlen dolog
után, izgatott és reménykedő érzésekkel tölti el az ember szívét, de ha valami
olyan után sóvárogsz, ami egyszer már a tiéd volt, ráadásul imádtad, mégis
elveszítetted, annál nagyobb kín nem létezik.
– Beszélnem kell apámmal a holnapi
partiról, amitől már most hányok! De megkereslek, ha lesz egy kis időm. –
Leugrik a lóról kezembe adva a kantárt, hogy én vezessem be a helyére kedvencét.
Közben huncut mosolyt villant rám, amitől legalább öt másodpercre megszűnik
dobogni a szívem. Egy ideig farkasszemet nézünk egymással, aztán szó nélkül
sarkon fordul, és megint kételyek közt hagy magamra. Ha még egyszer ilyen
szemekkel néz rám anélkül, hogy bármilyen magyarázatot adna, esküszöm, végleg
búcsút mondhatok a maradék eszemnek is.
– Drága Pearl! Azokon a hosszú utakon,
amiket tesz veled az a bolond gazdád, nem szokott a velem kapcsolatos
érzéseiről beszélni? Te biztos ismered az összes titkát, kérlek, mondd el
nekem! – gügyögöm a szépséges fekete paripa sörényét simogatva, miközben az
istálló felé ballagunk. A ló felém fordítja a fejét, és szemrehányóan mered
rám, mintha azt mondaná, „neked már régen elmentek otthonról, barátom”. Tényleg
olyan érzés fog el, mintha nevetne rajtam a kanca, és ez a tény merőben
rombolja az önbecsülésemet. Ha Black Pearl ilyen jól mulat rajtam, mit fog
tenni Baekhyun, ha szerelmet vallok neki? Nem, Chanyeol, egy ló nem szórakozhat
a bénaságodon, térj már észhez!
Estig Baekhyun színét sem látom, ezért
ismét felülkerekedik rajtam a paranoiám, mivel biztosra veszem, hogy direkt
kerül engem. Reményt vesztve bújok be a takaróm alá, és mint minden este,
elképzelem, hogy váratlanul megjelenik, ahogy kiskorunkban, elfoglalja
mellettem a helyét, és az ágynemű helyett az ő testének melege járja be minden
porcikámat. Mivel lassan tizenhét éves leszek, kaptam egy külön szobát, mégis
gyakran alszom a mama mellett, mert az ilyen kilátástalan napokon szükségem van
a közelségére. Behunyt szemmel fogadom a pillekönnyű csókot, amit a homlokomra
lehel, és tudom, hogy érzi a vívódásomat, csak nem mer rákérdezni annak okára.
Bár a mama számára nyitott könyv vagyok, úgyhogy az sincs kizárva, hogy előbb
jött rá a Baekhyunhoz fűződő vágyaimra, mint saját magam.
Mielőtt végre Álomországba repülhetnék,
ahol minden megtörténhet, és ahol maradéktalanul boldog lehetek, eszembe jut
valami, melynek köszönhetően órákon át hánykolódom álmatlanul, görcsösen
kapaszkodva az emlékképbe, ami újra reményt adva csillan fel előttem.
Pár hónapja olyan magas láz tört rám,
hogy édesanyám azt hitte, nem fogom megélni a másnap reggelt. Az orvos sem
kecsegtetett semmi jóval, miután a gyógyszerek és a hideg vizes borogatás
hatására sem csökkent testem hőmérséklete. Még a király is meglátogatott, amit a
vég utolsó jelének könyveltem el, más különben minek akart volna elbúcsúzni
tőlem. Anyám szüntelenül az ágyam mellett zokogott. Az uralkodónk megengedte
neki, hogy ne dolgozzon, töltsön velem minél több időt, amíg megteheti. De én
nem tudtam kellőképpen értékelni, hogy fogta a kezem, mint kisfiúként, és mindenféle
múltbéli dologról mesélt; egyfolytában csak Baekhyun nevét hajtogattam
önkívületi állapotban. Anyám csitított, és ezerszer elmondta, hogy a herceg a
palotán kívül tartózkodik, mert egy több napos kiképzésen vesz részt távol az
otthonunktól, mégsem bírtam abbahagyni kétségbeesett szólongatását.
Nem voltam tudatomnál, mégis érzékeltem,
hogy egyszer csak besüpped mellettem a matrac, és már nem a mama keze
szorongatja az enyémet. Fájt kinyitni a szemem, úgy égett, mintha tüzelő
vasrudakkal akarták volna szemhéjamat csukott állapotba kényszeríteni, ezért
nem nézhettem rá, pedig legszívesebben mohón ittam volna magamba édes lényének látványát.
A hangok távolinak hatottak, mintha a tenger fenekén heverve hallgattam volna
végig a felszín felett zajló eseményeket.
– Hogy kerülsz te ide? Két nap múlva
kellett volna hazajönnöd – hallottam a mama hangját
visszhangozni a fejemben, áthatolva az agyamra telepedő zavaros ködön át.
– Megéreztem, hogy szüksége van rám. –
Baekhyun csak ennyit mondott, majd olyan hirtelen tűnt el mellőlem, hogy azt
hittem, hallucináltam az ottlétét. Vakon kaptam utána, de kezem csupán az üres
levegőt markolászta, és akaratlanul könnyekben törtem ki hiánya okán.
Tehetetlenül újra nyöszörögni kezdtem a nevét, és megpróbáltam felállni, hogy a
nyomára lelhessek. Az erőtlenség azonban kegyetlenül az ágyamhoz szegezett,
melynek felismerése után még magasabb fokozatra kapcsoltak a könnycsatornáim.
– Hé, Chanyeol, nyugi! Nem hagylak itt.
Sosem foglak elhagyni, ígérem. Apám úgysem tudja, hogy itthon vagyok, úgyhogy a
ma éjszakám szabad. – Rájöttem, hogy csak azért ment el mellőlem egy perc
erejéig, mert kicserélte a homlokomat hűsítő kendőt, ami jó célt szolgált arra
is, hogy az arcomon éktelenkedő könnyeimet felitassa vele. Érintése nyomán ha
lehetséges, még nagyobb tűz gyúlt bennem, és biztos voltam benne, hogyha nem a
láz fog elvinni reggelre, akkor a Baekhyun utáni reménytelen sóvárgásom tesz
majd a sírba. Hideg ujjai jégcsapokként siklottak végig lángoló bőrömön, ahogy
megsimogatta arcomat, nyakamat, végül a karomon zongorázott le vállamtól a
csuklómig. – Chanyeol, figyelsz rám? Én megígértem neked, hogy nem foglak
elhagyni… Te meg ne merészeld tenni, oké? Esküdj meg, hogy velem maradsz… –
Hangja kezdetben remegett, a végére elcsuklott, és már nem saját könnycseppjeim
hullottak ajkamra, hanem az övéi. Nyelvemmel végigszántottam a számon, mert úgy
gondoltam, ha megízlelem a könnyeit, egy része örökre az enyém lesz belőle. Ő
addig nem nyugodott, amíg nagy nehezen ki nem nyögtem, hogy „esküszöm”, utána
pedig arra kértem, hogy énekeljen nekem.
Hangja csendesen szólt, nem engedte
magasan szárnyalni, ahogy általában szokta, nehogy valaki meghallja. Mégis
egyre jobban éreztem magam minden egyes melódia után, mintha a hangja valóban
gyógyító erővel bírt volna. De engem inkább a közelsége gyógyított meg. Az,
hogy éneklés közben egy pillanatra sem szűntek meg cirógató mozdulatai, hogy
feltételek nélkül ölelt magához, nem félve attól, hogy megfertőzhetem őt, és az
az egyszerű tény, hogy ott volt.
Amikor azt hitte, sikerült álomba
ringatnia, gyengéd puszikkal hintette be az egész arcom, az államat, és végül
hűvös ajkai az enyémeken telepedtek meg. Moccanni sem mertem, mivel attól
féltem, azzal megtörhetem a varázst. Levegőt sem mertem venni, kizárólag
robbanni készülő bomba módjára zakatoló szívem árulhatott volna el. A csók
annyira rövid, annyira ártatlan volt, hogy utána hónapokig azzal álltattam
magam, hogy az egészet csak álmodtam, vagy annyira ki voltam ütve, hogy az
elmém mindenféle oda nem illő dolgot képzelt bele Baekhyun barátian óvó
viselkedésébe. Meg azt is mondogattam magamnak, hogy az még nem jelent semmit,
hogy a szája véletlenül az enyémhez ért kábé három másodpercre, hiszen ez nem
nevezhető csóknak.
Ráadásul másnap reggel fájdalmasan
kólintott fejbe a tudat, hogy már nincs mellettem. Egészségileg sokkal jobban
éreztem magam, mint előző este, mégis azt kívántam, bár örökre a halál küszöbén
ácsorogtam volna, ha ezzel magamhoz láncolhattam volna őt. Fizikailag újra
erősnek éreztem magam, mégis arcomat a párnámba fúrva töltöttem az egész napot.
Mindennek Baekhyun illata volt, és nekem szükségem volt arra, hogy az
emlékképek közt fürdőzzek egy ideig ahhoz, hogy elhiggyem, valóban hozzám jött
haza. Tudtam, hogy az apja miatt nem lehetett tovább mellettem; nem saját
akaratából hagyott magamra, de akkor is fájt.
Most viszont semmi sem fáj… Már nem
gondolom azt, hogy az a csók csupán véletlen száj összeérintés volt, vagy álom,
vagy láztól meggárgyult agyam szüleménye… Baekhyun megcsókolt akkor, és ma is,
mielőtt kilovagolt… És holnap, a születésnapján én fogom megcsókolni őt, de nem
olyan gyermekien, ahogy ő eddig tette… Nagyon nem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése