A legszebb ajándék

~HARMADIK RÉSZ~ (KaiSoo)

Jongin szeretett SM Townban élni. Szerette az állandóságot, a változatosság kiszakította őt a komfort zónájából, amit nehezen viselt. Szerette, hogy minden reggel a havas tájat látja meg először, és nem kell attól félnie, hogy nagy vihar támad, vagy hogy meg fognak fulladni a hőségtől. Szerette a kényelmes kis ruhát, és azt, hogy mindenki ugyanolyat viselt, mert így nem kaptak össze azon, hogy valakinek jobban tetszik a másiké. Sokra tartotta, hogy náluk nem létezik sem a szegénység, sem a gazdagság fogalma, mert mindannyian egyenlők voltak. Ahányszor a Földre ment, és nélkülöző gyerekeket látott, elszorult a torka, és legszívesebben mindet magával vitte volna a hazájába. Amikor beteg gyerekekhez tévedt, napokig szomorkodott, mert nem értette, hogy egy olyan szép helyen, mint a Föld, miért van olyan sok fájdalmat okozó dolog. Hiába voltak finom ételek és italok, hiába pöffeszkedtek szemet kápráztató épületek, amik karácsonyra királyi pompába öltöztek, mindez semmit sem ért, ha valaki az édesanyja elvesztése miatt sírta végig a karácsonyt, vagy a párja után epekedett, aki már mással ünnepelt. SM Townban minden egyszerű és kiszámítható volt, és Jonginnak szüksége volt ezekre. Baekhyun csínytevései néha nagy port kavartak, de szerencsére egyik sem volt akkora horderejű, hogy bárki maradandó sérüléseket szerzett volna általuk.

Amikor Jongin feltette magának a kérdést, hogy mit szeret a legjobban a hazájában, sok klisé dolog jutott elsőre az eszébe: a havat, Santa Myeon meséit, azt, hogy boldoggá tehet másokat… De ha mélyebben a szívébe nézett, akkor azt kellett mondania, hogy Sehunt.

Amikor Sehun megérkezett, mindenki szkeptikusan állt hozzá. Baekhyun folyton beszólt neki, Minseok messziről méregette, és még Santa Myeon is furcsa szemmel meredt rá. Egyedül Jongin volt az, aki nem tágított mellőle, akármilyen rossz napja volt. Nem kellett neki, hogy Sehun hálás legyen azért, mert mellette ücsörög, még ha egy szót sem szólt hozzá, megelégedett annyival, hogy pozitívabb kisugárzást érzett belőle áradni, ha együtt voltak. Sehun ugyanolyan mogorva volt vele, mint a többiekkel, de Jongin tudta, hogy belül értékeli az igyekezetét. Sehun nem direkt volt olyan, amilyen, ezért nem lehetett bántani őt. Hiszen vannak emberek, manók, akiket a csupa vidámság és nagy életkedv jellemez, de azokról sem szabad megfeledkezni, akik nem tudják jól kifejezni az érzéseiket. Baekhyunnak is rosszul esett volna, ha folyamatosan kibeszélték volna a háta mögött, csak ő a természetéből adódóan előbb túltette volna magát rajta. Jongin érezte, hogy Sehunnak szüksége van rá, és anélkül volt mellette, hogy bármit elvárt volna cserébe. Néha leheveredett mellé a puha hóra, és olyankor majdnem összeért a kezük, Sehun mégsem húzta el az övét. Jongin biztos volt benne, ha más merészkedne ilyen közel hozzá, az első percben világgá szaladna. Jongin nem szeretett tétlenül pihenni, de Sehun miatt ezt is megtette. Nem tudta, hogy a másik valóban alszik-e, vagy csak becsukott szemmel alvást színlel, hogy ezzel kerülje el a kommunikációt, ő mindenesetre folyton azon agyalt, mivel tudna mosolyt csalni Sehun arcára legalább egyetlen egyszer.

– Mit műveltél? Mi lesz, ha legközelebb nem leszek ott, hogy megmentselek? Hányszor akarod még ezt eljátszani? – korholta Sehun egy kórházi ágyon ülve. Jongin a keze után nyúlt, és megszorította, miközben úgy nézett rá, mint a legnagyobb hősre, holott Sehun a film rosszfiújának érezte magát. Eszébe jutott, amikor Baekhyun sebes térddel tért haza, ami miatt bőszen panaszkodott, de Jongin lába eltört, úgyhogy az ő fájdalma jóval nagyobb volt. Jongin viszont nem panaszkodott, sőt, izgalmasnak találta a gipszet, amire Sehun unalmában egyre szebb mintákat rajzolt. Képzeletben visszarepült arra a napra, amelyen Sehun először mentette meg az életét, amikor majdnem manóként érte a halál.

SM Townban semmi baja nem eshetett a manóknak, azonban amikor lelátogattak a Földre, megsérülhettek, annak ellenére, hogy láthatatlanok voltak. Jongin egy viharos éjszakán az utcát járta, ahelyett, hogy az egyik ház rejtekében melegedett volna valamelyik gyerek játékával elütve az időt. Halálra rémült a fákat tépő, orkánerejű széltől, de valami nem hagyta nyugodni, ezért dacolva az időjárás viszontagságaival rendületlenül haladt előre. Az eső olyan erősen dobolt a fején, néha egy-két jégdarabbal megajándékozva őt, hogy arra gondolt, ha nem lenne rajta sapka, még a koponyája is betörhetne. Térdig érő pocsolyákon gázolt át, a mennydörgés pedig majd’ szétszaggatta pici fülét, hiába tapasztotta rá a kezét. Amikor egy fához ért, érezte, hogy megtalálta a célját. Az ágak közt egy apró, fekete cica vergődött, akinek a sirámait senki nem hallotta a nagy viharban. Jongin annyira szenzitív volt a kezdetektől fogva, hogy ezáltal a cica minden rezdülését érezte, pedig méterekre volt tőle. A cica lába remegett, ezért az övé is remegni kezdett, félt, ezért őt is félelem járta át… Ilyen állapotban kezdett felfelé mászni, és közben bíztató szavakat kiáltott az állatnak, bár tudta, hogy úgysem hallhatja. Belekapaszkodott abba az ágba, amin a cica sírdogált, és a másik kezével már majdnem megfogta őt, amikor az ág megreccsent, és letört. Jongin zuhanni kezdett, egyenesen az út közepe felé, ahol egy vakítóan világító lámpájú autó száguldott sebesen az irányába. Mielőtt érezhette volna a becsapódást, elájult, és amikor magához tért, egy meleg házban találta magát, ahol a feje Sehun ölében nyugodott.

– A cica… mi történt a cicával? – Ez volt a tipikus Jongin; nem magára gondolt először, hanem mindig másokra. Sehun pont ezért szegődött gyakran a nyomába, mert tudta, hogy Jongin legszívesebben az egész világot megmentené, kivéve magát, így vált titokban személyes őrangyalává. Mielőtt az autó áthajthatott volna a láthatatlan manón, Sehun félrerántotta, aztán a macskát is összeszedte. Nem volt könnyű dolga, mert maga után kellett vonszolnia az eszméletlen Jongint, és közben a rúgkapáló kis szörnyeteget is tartania kellett, aki mindent megtett a szabadulás érdekében. Sehun hálátlan dögnek könyvelte el a macskát, aki ahelyett, hogy örült volna, hogy megmentették az életét, küzdött a boldog befejezés ellen. A végére Sehunt mindenütt ronda karmolás nyomok ékesítették, de nem adhatta fel. Tudta, hogy Jongin kiborulna, ha elveszítené a macskát, és napokig nem tenné magát túl azon, hogy ez miatta történt. Sehun viszonozni akarta mindazt, amit Jongin érte tett, és bár szavakba nem tudta önteni a háláját, remélte, hogy a cselekedetei helyette is beszélni fognak. Gyengéden oldalra fordította Jongin fejét, aki mosolyogva nézte végig, ahogy a cica boldogan játszik újdonsült kis gazdájával. A kislány évek óta könyörgött a mamájának egy háziállatért, de soha nem merte beleírni egyik levelébe sem, hogy ez lenne a kívánsága, így helyette mindig plüss macskákat és kutyákat kapott. De amikor azon az estén az „égből pottyant” cicát meglátta az anyukája, megesett rajta a szíve, és a nap mindenki számára boldogan ért véget.

Jongin és Sehun azon az éjszakán nem szállított ki több ajándékot, ki kellett pihenniük az izgalmakat. Egymáshoz bújva szenderegtek a kandalló előtt, és akkor először ölelte magához Sehun a másik manót. A cica is odasettenkedett melléjük, miután a gazdája lefeküdt, és dorombolva nyomta arcát Jonginéhoz, míg Sehunra csúnya szemeket meresztett. Jongint elbűvölte, hogy az állat látja őket, Sehun viszont messzire menekült volna tőle, ha nem esett volna olyan jól neki a másik hozzásimuló teste.

Jongin másképp szerette Sehunt, mint a többieket, de nem értette, miért. A történtek után hazatérve sokat feküdtek összeölelkezve, és rájött, hogy ezzel nemcsak Sehunt akarja biztosítani arról, hogy mellette van. Élvezte, hogy tartozhat valakihez, hogy van valaki, aki másoknak zord külsőt mutat, de őt minden áron megvédi. Egy dolog zavarta, hogy Sehunt továbbra sem sikerült megnevettetnie, pedig biztos volt benne, hogy gyönyörű mosolya lehet. Ha ő is kérhetett volna karácsonyi ajándékot, csupán egy tétel szerepelt volna a listáján, mert számára az a mosoly lett volna a legszebb ajándék.

Pár napja tartózkodtak emberi testben a Földön, amikor Jongin a fejébe vette, hogy megtanul gördeszkázni. Sehun nem tudta lebeszélni róla, ezért nem tehetett mást, ott volt mellette, amíg próbálkozott, és akkor is, amikor akkorát esett, aminek lábtörés lett a vége. Sehun nagyon mérges volt, amiért nem képes jobban vigyázni magára, és kiakadásának dühösen adott hangot a mentőben. Jongin még sosem látta őt ennyire felbőszülve, és inkább hallgatott, hiszen végül is igaza volt a barátjának. Megrendülve vette észre, hogy amikor Sehun azt hitte, alszik, könnycseppek folytak végig az arcán, amiket szintén nem látott azelőtt. Elkeseredett, hogy előbb sikerült megríkatnia őt, mint megnevettetnie, ráadásul meg sem vigasztalhatta, mert Sehun nem akarta volna, hogy felfedezze érzékenységét. Így hát alvást tettetve megfogadta magában, hogy soha többé nem ijeszt rá Sehunra, és ettől kezdve a saját testi épsége lesz a legfontosabb számára.

Amikor Sehun lement a kórház büféjébe, Jongin megfogta a falhoz támasztott mankókat, és kibicegett a folyosóra. Ugyanolyan vonzást érzett, mint amikor annak idején a cica megmentésére sietett. Elhaladt az ajtók előtt, de egyiknél sem állt meg, amíg egy emelettel feljebb egy sarokban megbúvó szobához nem ért. Szinte letaglózta az a fájdalom, ami a testébe kúszott, és átkozta magát, amiért ilyen magas fokú empátiával rendelkezik. Minseok rögtön úszni kezdett, ahogy vízbe került, Baekhyun született tehetségnek bizonyult a zongorázás terén, Sehun mindent vágott, ha gépekről volt szó, és neki mi jutott? Az együttérzés. Ezzel aztán nagyon sokra fogja vinni az életben. De legalább boldog érzések céloznák meg őt a gyötrő kín helyett. Nem tartotta fairnek, hogy amíg a többiek mind olyan képességeket kaptak, ami a javukat szolgálja, az övé csak szenvedést okozott neki, már ha ezt egyáltalán képességnek lehetett nevezni.

Remegő kézzel nyomta le a kilincset, és halkan besurrant a kórterembe. A helyiségben két ágy állt, de az egyik üresen árválkodott. A másikon egy nyakig betakart kisfiú feküdt, szeme lehunyva, bőre olyan sápadtan fénylett, mint a kórház fehérre meszelt rideg falai. Ahogy egyre közeledett felé, Jongin rájött, hogy a szomorúság, ami a fiúból árad, sokkal megrendítőbb, mint a fizikai fájdalma. Muszáj volt leülnie az üres ágy szélére, mert ott volt a saját baja is, és pluszba még a másik fiú terhe is ránehezedett.

– Ki vagy te? – suttogta a fiú résnyire nyitott szemmel, miközben a takarót még feljebb húzta magán. Jongin megfogta volna a kezét, ha nem rejtette volna el a meleg lepel alá, de így csak a karjára helyezte idegesen doboló ujjait. Kár volt megérintenie, mert attól az emlékei is átszivárogtak belé, még nagyobb szomorúságot okozva neki. Látta, hogy azon az ágyon, amire leült, egy kislány feküdt pár nappal azelőtt, akit holtan vittek el, ami szegény fiút a saját betegségére és halandóságára emlékeztette.

– A nevem Jongin, és én leszek a… szobatársad. – Nem volt biztos a helyes szóhasználatban, de jobb híján ezt kellett mondania. A fiú csak annyit reagált, hogy őt Kyungsoo-nak hívják, majd hátat fordítva Jonginnak olvasni kezdett. – Nem olvasnád hangosan? Annyira unalmas itt! – Jongin remélte, hogy a fiú nem adja neki oda a könyvet, mert akkor kénytelen lett volna színlelni az olvasást, és várakozva kucorodott be a takarója alá. Jongin sokat kérte Santa Myeont, hogy meséljen neki, de Kyungsoo-t hallgatni olyan volt, mintha lágy szellő simogatta volna. A hangja dallamos volt, amiben könnyen el tudott veszni, annak ellenére, hogy a mese nem volt az ínyére. A főszereplő lányt egy gonosz manó háborgatta, és Jonginnak össze kellett szorítania az ajkait, hogy ne szóljon közbe, ahányszor rossz szóval illették a fajtáját. Meg akarta védeni a manók becsületét, de nem akart vitába szállni a fiúval. Eldöntötte, hogy egész éjjel egy általa kitalált mesén fog gondolkozni, amiben a manók lesznek a világ legnagyobb hősei.

Sehun felbőszülten lépett a kórterembe, és rögtön neki esett volna Jonginnak, de ő a szája elé tette a mutatóujját, jelezve, hogy maradjon csendben. Kyungsoo a könnyvvel a kezében aludt el, és a világért sem akarta megzavarni az álmát. Az álmait is érzékelte, amik gyönyörűek voltak, ezért jobbnak látta, ha a fiú több időt tölt alvással.

– Ő az én kiválasztottam – súgta oda Sehunnak, aki mérgesen fújtatott egyet. Egy utolsó pillantást még vetett Jonginra, aztán sarkon fordult, és elhatározta, hogy többet vissza se jön a kórházba. Pontosan tudta, hogy Jonginnak ezután nem lesz rá szüksége, ami soha nem tapasztalt csalódottsággal járta át. Rajta kívül mindenki megtalálta a kiválasztottját, és egytől egyig oda voltak értük. Mostantól Jongin nem fog elmozdulni a fiú mellől, és meg fog feledkezni a létezéséről. De Sehun azt is tudta, hogy eljön az az idő, amikor vissza kell térniük, és akkor majd Jongin az ő vállán fogja kisírni magát. Ő fog vigaszt nyújtani neki, és karácsony elmúltával minden a helyes kerékvágásba kerül.

Másnap reggel az orvosok csodálkozva méregették Jongint, és vissza akarták küldeni az eredeti helyére, de azt állította, hogy Kyungsoo és ő gyerekkori barátok, és a kiskutya tekintetének egyetlen lény sem tudott ellenállni, még az emberek sem. Kyungsoo nem kérdezett rá a hazugságra, de a szemei mindent elárultak, amikor Jonginra meresztette őket. Nem bízott benne, nem tudta elképzelni, Jongin minek akar barátkozni egy beteg gyerekkel. Kyungsoo nem volt hajlandó több kapcsolatot kötni, mert mindig kudarcot vallott ezen a területen. A szülei meghaltak egy autó balesetben, a régi barátai elhagyták, amikor tudomást szereztek a betegségéről, a kislány pedig, aki sorstársa volt, szintén egyedül és reményvesztetten hagyta. Kyungsoo-nak nem kellett ezeket a szavakat kimondania, Jongin előtt egy nyitott könyv volt, bár jobban szerette volna, ha a fiú szájából hallhatta volna ezeket a mondatokat, mert akkor talán megkönnyebbült volna a lelke egy kicsit.

– Leukémiás vagyok. – Jongin riadtan rezzent össze, mert a több napos hallgatás után nem számított arra, hogy Kyungsoo hirtelen megszólal. Nem tudta, mit jelent a szó, de a fiú szomorú szeme és reménytelenséget sugalló hangszíne mindent elárult. Mindenesetre jól az eszébe véste, és elhatározta, hogy megkéri Sehunt, hogy nézzen utána az interneten. – Nem értem, miért hazudtad azt az orvosoknak, hogy barátok vagyunk, de azt javaslom, mások társaságát keresd. Én meg fogok halni, érted? – Kyungsoo úgy beszélt, mint egy felnőtt, ami nem tetszett Jonginnak. Szerette volna legalább egyszer boldognak látni, és megfogadta, hogy kerüljön bármibe, fel fogja dobni a hátralévő napjait. Jongin gyűlölte, hogy az emberek meghalnak, de Santa Myeon elmagyarázta neki, hogy ez az élet rendje, és hogy semmit sem tudnak tenni ellene. Ezért nem dühöngött azon, hogy a kiválasztottja ilyen fiatalon a szülei után fog menni, inkább arra koncentrált, hogy kihozzák a legtöbbet az együtt töltött időből.

– Ha megtehetnéd, hova mennél most a legszívesebben? – kérdezte némi hallgatás után.

– A lovamhoz. Ő fog nekem a legjobban hiányozni… – A levegőben ott lógott a mondat befejezése: „ha már nem leszek”, de Jonginnak pozitívnak kellett maradnia a fiú miatt.

Fogta a mankóit, odalépett Kyungsoo ágyához, és közölte vele, hogy elviszi a kívánt helyre. A fiú értetlenkedve bámult rá, de Jongin nem tágított. Végiglopakodtak a kórház folyosóin, és Jongin az utcára érve eldobta az egyik mankót, hogy helyette Kyungsoo kezét szorongathassa. Nem gondolt bele, hogy a fiút megterhelheti a kiruccanás, hogy mi lesz, ha összeesik az út közepén, csak teljesíteni akarta az összes létező kívánságát. Tudta, hogy őt nem tennék boldoggá a tárgyi ajándékok, így azzal nem is próbálkozott.  

Amikor meglátta a robosztus méretű állatot, Jonginnak görcsbe rándult a gyomra. A ló a rénszarvasokra emlékeztette, akikkel nem ápolt jó viszonyt, főleg egy bizonyos példánnyal. Rettegve nézte végig, ahogy Kyungsoo felmászott a hátára, mert attól félt, úgy fog járni, mint ő azzal az átkozott Rudolffal. Ugyanis Jongin mindig tartott a rénszarvasoktól, ezért inkább gyalogosan hordta ki az ajándékokat, ami sokkal több időbe került, de akkor sem volt hajlandó felülni a szörnyetegek hátára. Minden manó egy rénszarvason utazott, ami maga után húzta az ajándékokkal teli szánt, így sokkal hatékonyabban tudták a munkájukat végezni. Jongin szerint azonban felért egy jó edzéssel, hogy csomagokkal megpakolva futkosott egyik háztól a másikig. A többiek folyamatosan piszkálták a fóbiája miatt, ezért egy nap összeszedte a bátorságát, és felmerészkedett Rudolf hátára, akit mindenki kezes báránynak titulált. Torkában dobogó szívvel ült rá, ahol senki nem láthatta, mert nem akarta, hogy kinevessék, ha az állatnak gonoszkodni támadt volna kedve. Rudolf valóban szelídnek bizonyult, ezért elindult vele, és peckesen, emelt fővel vonult a testvérei elé. Amint a többiek látókörébe került, Rudolf megrázta magát, így a következő pillanatban Jongin a porba hullva figyelte, ahogy a rénszarvas gúnyosan továbbsétál a társaihoz. Le merte volna fogadni, hogy jót mulat rajta, és hogy a többi nyamvadt rénszarvassal ezen fognak csámcsogni az új évben. Mivel az incidens a Földön történt, Jonginnak fájt a becsapódás, de az még rosszabbul esett neki, hogy lejáratta magát a bátyjai előtt. Be akarta bizonyítani, hogy nem olyan tutyimutyi, amilyennek látszik, ehelyett nevetség tárgyává vált. Sehun volt az egyetlen, aki nem nevette ki, és aki rögtön mellette termett, hogy felsegítse. Sehun… Vajon mi lehet vele? Amióta megismerte Kyungsoo-t, mintha kerülné őt a testvére…

Kyungsoo és Overdose közt azonban nagy volt az összhang. Jongin egész testét melegség járta át, amikor a fiúra nézett, aki végre nevetett, felszabadultan magyarázott a lovának, és abban a pillanatban egy teljesen egészséges gyereknek tűnt. Az arca kipirult a csípős téli levegőtől, szív alakú ajkairól mégsem fagyott le elbűvölő mosolya. Jongin nagyon fázott a pálya mellett ácsorogva, de esze ágában sem volt siettetni a fiút. Ha kell, itt fog szoborrá dermedni, és akkor az örökkévalóságig gyönyörködhet a kiválasztottja boldog pillanataiban. Kyungsoo azt akarta, hogy ő is üljön fel mögé, de Jongin a törött lábára hivatkozva megúszta a dolgot, mert egyébként képtelen lett volna nemet mondani neki.

Kyungsoo nem akart visszamenni a kórházba, és Jongin hagyta, hogy odavezesse őt, ahová csak szeretné. Nem ellenkezett, amikor a fiú újra megfogta átfagyott kezét, sőt, ha nem kezdeményezett volna, ő nyúlt volna Kyungsoo kicsi keze után. Egy apró lakásban kötöttek ki, amin látszott, hogy jó ideje elhagyatottan áll. Kyungsoo-nak mégis ott pihentek a kulcsai a zsebében, így könnyűszerrel bejutottak. Jongin leült az első székre, ami az útjába került, mert annak ellenére, hogy nem említette, eléggé sajgott a lába az egész napos állástól. Kyungsoo rögtön a konyhába vette az irányt, és közölte, hogy készít valamit Jonginnak, de elkeseredve konstatálta, hogy semmi nincs otthon, amiből főzni tudna. Jongin pár percnyi mennyország után, amit az ülés jelentett neki, önként jelentkezett, hogy ő majd bevásárol, és Kyungsoo már elő is kapott egy cetlit, hogy lejegyzetelje azoknak a hozzávalóknak a listáját, amikre szüksége van. Jongin zavartan közölte, hogy elég, ha elmondja, ő majd a fejében tartja a kívánt dolgokat, és egész úton azokat ismételgette magában, hogy el ne felejtse. Szerencsére a bolt közel volt, azonban néhány extraságról, amit Kyungsoo kért, még életében nem hallott, úgyhogy fogalma sem volt róla, mégis mit kéne keresnie. Rájött, hogy ha megjátssza a szegény, vidéki kisfiút, aki még sosem járt ekkora szupermarketben, készségesen a segítségére sietnek, így végül hamar végzett. Kyungsoo arca ismét felragyogott, amint nekilátott a főzésnek, Jongin pedig fáradtan hanyatlott a kényelmes fotelbe, és csak hallgatta a fiú meséit.

– Tudod, mindig anyukám mellett TERMETTEM, amikor a konyhába lépett. Kezdetben csak az előkészületekben segítettem neki, aztán gyorsan beletanultam, mivel élveztem a főzést. Amikor a szüleim meghaltak, a nagynénémhez kerültem, aki nagyon fiatal volt még. Nem tudott főzni, szeleburdi volt, és sajnáltam őt, amiért rám kell pazarolnia a fiatalságát. Nem mehetett el bulizni, amikor belázasodtam, a műkörmös helyett a szülői értekezletekre kellett járnia, én meg úgy gondoltam, hogy cserébe meghálálom, amiért törődik velem, és minden este vacsorával vártam haza. – Jongin két hét alatt nem hallotta Kyungsoo-t annyit beszélni, mint azon a napon, és úgy érezte, révbe ért. Sikerült az, amit eltervezett, hogy boldoggá teszi a fiút, amíg még lehet. Őt meg az tette boldoggá, hogy hallotta a fiút dudorászni, miközben kevergetett, spontán feltörő kacajai, ha véletlenül elrontott valamit, és minden mozdulata, minden szó, ami elhagyta a száját. Nem beszélve az ételről, aminél finomabbat még életében nem evett. Sajnos a főzés terén egyikük sem számított zseninek, ezért a manók gyorskaján éltek, amíg a Földön tartózkodtak. Épp ezért Jongin felettébb élvezte az ízeket, és azt gyanította, hogy ha valaki más főztjét enné, azért nem lenne annyira oda. Kyungsoo pedig szívét-lelkét beletette az általa készített ételbe, így hálálva meg, hogy Jongin hosszú idő óta újra boldog perceket okozott neki.

– Ez isteni! – lelkesedett Jongin teli szájjal és becsukott szemekkel. Amikor Kyungsoo ránézett, az jutott eszébe, hogy ha tudna festeni, megörökítené ezt a pillanatot, mert Jongin annyira édesnek hatott. Berohant a nappaliba, és kirángatta az egyik fiókot azon imádkozva, hogy benne legyen, amit keres. Diadalmasan emelte magasba a fényképezőgépet, és visszaérve lefotózta a fiút, aki még mindig ugyanabban a pózban volt. Amikor Jongin észrevette, hogy Kyungsoo miben mesterkedik, kinyitotta a szemét, és egy varázslatos mosolyt villantott a kamerába, bár rontott az összhatáson az állán végigfolyó szósz és a fülig maszatos pofija, de Kyungsoo megtervezni sem tudott volna ennél tökéletesebb képeket. A családján kívül eddig még senkinek sem főzött, ezért teljesen lenyűgözte, hogy a fiúnak ennyire ízlik, amit készített. Ráadásul a keze gyakran megremegett az izgalomtól, ezért félt, hogy elrontja a fűszerezést, de szemmel láthatóan ez nem történt meg. Kyungsoo hónapok vagy talán évek óta nem érezte magát ennyire boldognak, végre ismét élt, és egyszer sem gondolt arra, hogy nemsokára ez másképp lesz.

– Tudod, mit mondanak? Hogy egy férfi szívéhez a hasán át vezet az út. Ööööö… mármint… gondolom, ez a lányokra is igaz. – Kyungsoo fülig vörösödött, amikor rájött, mit jelent, amit mondott. Jongin még félreérti ezt a „szívéhez vezető utat”, de nem úgy tűnt, mintha a fiút felzaklatták volna a hallottak, nem lehetett kizökkenteni a falatozásból. A csodás pillanatoknak a dörömbölés vetett véget, és az emberek, akik visszacipelték a fiúkat a kórházba. Kyungsoo tudta, hogy ez be fog következni, ezért nem szomorkodott, inkább hálát adott az égnek azért, hogy nem előbb törtek rájuk.

– Mit csinálsz? – pislogott Kyungsoo érdeklődve Jonginra, amikor puha ajkak érintését érezte az arcán. A nénikéje nagyon mérges volt, amikor tudomást szerzett a szökésükről, és mindenért Jongint okolta, illetve közölte, hogy nem lehet az unokaöccse barátja, hiszen azelőtt sosem látta őt. Ezúttal azonban Kyungsoo ragaszkodott foggal-körömmel ahhoz, hogy Jongin és ő egy szobában maradhassanak, és nem szégyellte kijátszani a „szegény, haldokló gyerek utolsó kívánsága” lapot, amire senki sem tudott nemet mondani. Jongin nem jött zavarba a kérdéstől, és tovább hintette a puszikat az arcára.

– Ma nem látogatott meg a nénikéd. Ő szokott mindig gyógy puszikat adni neked, hát gondoltam, ma tőlem kapsz egy párat. – Jongin leutánozta, amit a nő csinált, és megjegyezte magában, hogy ez legalább annyira jó, mint Kyungsoo főztje, és hogy ezután attól függetlenül fog adni puszikat neki, hogy a nénikéje bejön aznap vagy sem.

Egy este Kyungsoo rosszul lett, és Jonginon sosem tapasztalt pánik lett úrrá. Kirohant a kórteremből, hogy hívjon egy orvost, de nagy igyekezetében elfelejtette vinni a mankóit, így elesett a folyosón, mielőtt célba érhetett volna. Szerencsére a kiabálását meghallották, és egy szempillantás alatt Kyungsoo segítségére siettek. Jonginnak fájt a lába, de nem tudott a saját nyomorával foglalkozni, mert letaglózta a kiválasztottjából áradó gyötrelem. Erős fájdalomcsillapítókat adtak be a fiúnak, aki mély álomba merült azok hatására, Jongin viszont nem merte lehunyni a szemét. Rettegett attól, hogy mire felébredne, Kyungsoo már nem lenne mellette, és azt ő sem élte volna túl. Keserves könnyeket hullatott az arcára, miközben végigpuszilgatta azt, majd a fejét a nyakába fúrva próbált megfeledkezni a gépek szüntelen csipogásáról. Lassan egy terv kezdett kirajzolódni lelki szemei előtt, bár nem lehetett biztos benne, hogy sikerülni fog végrehajtania. Megszorította a fiú kezét, és erősen koncentrálni kezdett. A manók nem tudták irányítani azt, hogy hova akarnak menni, tehát önszántukból nem térhettek vissza SM Townba, csak ha Santa Myeon szólította őket. Jongin mégis bízott abban, hogy a szeretete elég erős lesz ahhoz, hogy átjussanak a hazájába. Pár percnyi kínlódás után már éppen fel akarta adni, amikor megérezte az ismerős, émelyítő érzést, ami mindig akkor kerítette hatalmába, amikor az utazás megkezdődött. A landolás után pontosan tudta, hogy hol van, de nem merte kinyitni a szemét, mert attól félt, hogy egyedül neki sikerült átjutnia. A következő pillanatban viszont meleg ujjakat érzett az övéibe fonódni, így nem kételkedett tovább a dolog sikerességében.

– Mi történt? – kérdezte kómásan Kyungsoo, aki azt hitte, álmodik, amikor körülnézett.

– Ez az én otthonom. Ha csak meséltem volna róla neked, nem hitted volna el, hogy ilyen hely valóban létezhet, ezért úgy gondoltam, elhozlak ide. Látod azokat a kis lényeket? Ők manók, és én is az vagyok, csak kaptam egy küldetést, amihez egy emberi test is párosult. – Jongin kényszeresen a fejéhez kapott, hogy ellenőrizze, nem változott-e manóvá, ahogy a hazájába ért, de megkönnyebbülten felsóhajtott, amikor szépen ívelt füleket talált a hegyesen meredezők helyett. Valamiért nem akarta, hogy a fiú ne azt a szép arcot lássa, ami saját magának is annyira tetszett a tükör előtt álldogálva.

Kyungsoo-nak beletelt egy kis időbe, mire felfogta a dolgokat, de hamarosan úgy belejött a játszásba, mintha itt született volna. Jongin nem tartott vele, amikor megmászta a végtelenbe nyúló mézeskalács hegyet, vagy amikor megdézsmálta az örökké termő csokifa termését, vagy amikor századjára csúszott le a szörpöt fröcskölő csúszdán. Csak nézte őt, és a piros szörpről, amiben ő is annyit pancsolt annak idején, minduntalan a vér jutott eszébe, ami elszomorította. Kyungsoo meg fog halni, és ő nem tehet semmit, hogy ezt megakadályozza. Kezdetben azt gondolta, képes lesz végigcsinálni ezt az egészet, és hogy az a feladata, hogy felvidítsa a fiú utolsó napjait. De rá kellett ébrednie, hogy nem tudja szó nélkül végignézni, ahogy a kiválasztottja meghal. Meg kell tennie mindent annak érdekében, hogy megváltoztassa a sorsát. Lehet, hogy más manó beletörődne, és fellélegezne, amikor véget érne a küldetése, és visszatérhetne a megszokott hétköznapokhoz, de Jongint nem abból a fából faragták. Kyungsoo biztosan azt hiszi, hogy azért hozta ide, hogy jól kiszórakozza magát még utoljára, és először valóban ez vezérelte, aztán minden más színt kapott. Jongin szerette az állandóságot, de amikor a szeme elé tárult a táj, amit már több száz éve látott, rájött, hogy egy másik állandóságnak sokkal jobban örülne. Talán az emberek erre mondanák azt, hogy felnőtt, ugyanis már nem hozták lázba a mézeskalács hegy csúcsai, sem ez az örök körforgásban lévő vidámpark, amit az otthonának mondanak.

Santa Myeon szúrós szemmel nézett rá, amikor vázolta az ötletét, de nem tiltotta meg neki, hogy véghezvigye. Így hát Jongin térdre esett a pusztaság közepén, és hívta a karácsony szellemét, hogy másodjára is megszegje a szabályokat. A történelem során soha nem volt olyan, hogy egy manó magával hozott volna egy embert a Földről, olyan meg végképp nem fordult elő, hogy egy ekkora kaliberű dolgot kértek volna a szellemtől.

– Könyörögve kérlek, szellem, hogy gyógyítsd meg az én Kyungsoo-mat. Sosem tettem semmi kihágást, nem hibáztam, mindennel meg voltam elégedve, és mindig azon voltam, hogy a legtökéletesebb szolgálód legyek, ezért merek ezzel a kéréssel hozzád fordulni. Tudom, nem szabadna ilyet tennem, és esküszöm, soha többé nem nyitom kérésre a számat, csak ezt az egyet teljesítsd. Kyungsoo csak akkor hinne újra a karácsonyban, ha meggyógyulna, ellenkező esetben elbukom a küldetést. Tudom, egyedül kellett volna elérnem, hogy higgyen, de kérlek… – Jongin még percekig könyörgött, és már azt sem tudta, ismétli-e magát, vagy sikerül újabb gondolatokat kipréselnie magából, amivel hathatna a szellemre. A karácsony szellemét senki nem láthatta, beszélni is csak Santa Myeonnal beszélt olykor, ezért nem tudhatta, hogy figyel-e rá egyáltalán.

– Meggyógyultam, meggyógyultam! Lehet, hogy nem hiszed el, de már nem fáj semmim! – Kyungsoo Jongin nyakába vetette magát, és a manó tudta, hogy a fiú igazat mond. Ahogy azelőtt a fájdalmát, most egészségtől kicsattanó auráját érezte. A karácsony szelleme csodát tett, és ő készen állt arra, hogy az örökkévalóságon át vezekeljen ezért.

– Mit csinálsz? – kérdezte Jongin nevetve, amikor Kyungsoo puszilgatni kezdte őt.

– Én már meggyógyultam, neked viszont még mindig be van gipszelve a lábad, úgyhogy szükséged van a gyógy puszikra. – Miután kihancúrozták magukat, kimerülten terültek el a földön, és Jongin szorosan magához ölelte a fiút, hogy óvja a hazájában uralkodó hidegtől. – Ugye velem jössz? – suttogta Kyungsoo, mielőtt legyőzte volna a fáradtság.

– Hát persze – válaszolta Jongin, és csak akkor engedte útjára a könnyeit, miután a fiú szemei lecsukódtak.

Jongin álmosan pislogott, amikor felébredt. Nem értette, hogy aludhatott el, hiszen amikor le szokott heveredni Sehun mellé, sosem nyomja el az álom. Sehunt keresve körbenézett, de sehol sem látta. Kisvártatva megpillantotta a testvéreit, akik éppen akkor tértek vissza a küldetésükről. Milyen kár, hogy ő nem mehetett velük, bár az arckifejezésükből ítélve, lehet, hogy jobban járt… Majd jól kifaggatja őket, hogy milyen volt emberi bőrbe bújni, és elmondja, hogy mennyire hiányoztak neki. Ők hárman ugyanis kaptak egy küldetést idén, amíg a többi manó, Jongint is beleértve, a szokásoshoz híven láthatatlanul szállították ki az ajándékokat. Mögötte unalmas napok álltak, de a többieknek biztos lesz mit mesélniük. Már alig várta, hogy hallhassa a történeteiket. Jongin csak azt nem értette, miért aludt el azután, hogy visszatért az ajándékozásból. És miért kísérti az az álom… Az az álom, ami annyira valóságosnak hatott, és az a fiú, akit mindennél jobban meg akart ismerni…